Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=788714#post788714][b]Theon Delacroix - 2020.01.12. 15:34[/b][/url]

Egyedül maradtam teljesen. Theory ma visszarepült Franciaországba anyához és Raphaelhez. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy tehette ezt. Ő is ugyanazt élte át, mint én, hát akkor hogy hunyhat szemet mindez felett? Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, felfogni, hogy életem egyik nagyon fontos része cserbenhagyott. Azt hittem, együtt fogjuk átélni ezt a kalandot, de nem. Tévedtem, már megint. A papír csak úgy szakad pennám alatt, olyan erővel karcintom rá a betűket. Írásom rendezetlen, csak úgy, mint érzéseim is. Haragszom. Theory-ra, a világra, de leginkább Raphaelre, mert biztos, hogy az ő keze van ebben a dologban is. Lehet, hogy megfenyegette a húgomat, vagy ajánlott valamit, amire a lány mindig is vágyott. Kinézem belőle. Nem tudok neki megbocsátani ennyi év után sem. Most, hogy sokkal szabadabb ember vagyok, és hogy már sokkal több időm van elgondolkodni a múltamon, úgy érzem, hogy a nyomás alatt szétszakadok. Még most is érzem az érintéseket, a félelmet, amely akkor eluralkodott bennem és az ez utáni undort, ami meghatározta napjaimat.
Rászoktam a naplóírásra, hátha így jobb lesz, ha kiadhatom valaminek, hogy mi is a problémám. Úgy sem mondtam még el sok embernek az igazat, talán ez lesz a legjobb megoldása annak, hogy megszabaduljak a démonjaimtól.
Hátradőlök, fújok egyet. A füzet leesik mellém, ahogy kicsusszan kezeim közül. Miért is csinálom én mindezt? Talán nekem is az lenne a legjobb, ha visszamennék Franciaországba? Talán… talán anya képes hatni Raphaelre, hogy hagyja abba, amit csinál. Nem. Az az ember sosem változik, mindig is az a szörnyeteg lesz, aki volt. Pénzéhes állat. Mindig csak a hasznot látja másokban.
Nem sírok, az nem menne. Próbáltam már régebben, de egy csepp sem csordult le. Úgy látszik még nem dolgoztam fel eléggé a dolgot ahhoz, hogy el tudjam engedni. Vagy csak az a baj, hogy még senkinek sem beszéltem róla anélkül, hogy pánikrohamot kaptam volna. Mit is gondoltam, majd egy könyv segíteni fog, mi? Mekkora egy barom vagyok.
Léptek zaja csapja meg a fülem, pedig azt hittem, teljesen egyedül vagyok. Felriadok, a naplót pedig olyan gyorsan rakom a táskámba, hogy csak úgy porzik a helyiség. Vagy legalább is azt hiszem, hogy elrakom, ám csak a táska mellé sikerül tennem, így mikor azt felemelem, a napló egyszerűen lehull a porba. Én vissza sem nézek, kapucnimat felhúzva és napszemüvegemet a fejembe nyomva indulok ki az ajtón, majd fellökve az épp be siető Benettet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=788769#post788769][b]Theon Delacroix - 2020.01.12. 18:49[/b][/url]

Olyannyira sietek, hogy nagyon meg sem figyelem, hogy ki mellett viharzok el. Kapucnimat a fejembe húzom, a napszemüveget feljebb tolom orromon és már ott sem vagyok. Még csak az kéne, hogy valakivel diskurzust tartsak. Azonban képtelen vagyok megfeledkezni az aprócska jelzőről, amit a szemem sarkából látok meg, mikor ellököm a srácot. A barna hullámos tincseket.
Már rég a kastély felé tartok, amikor egyszer csak elkap az érzés, hogy én bizony valamit elfelejtettem. Megtorpanok, majd lenézek a cipőmre, hogy be van e kötve, de azzal nincs semmi gond. Átkutatom a zsebeim, de azokban sincs semmi olyan, amihez ragaszkodnék. És ekkor beugrik. Csak sejtem, de már a gondolattól is csomó lesz a gyomromban, hogy elvesztettem azt a hülye füzetet. Leveszem a táskám a hátamról, majd kutatni kezdek benne. Haszontalan papír fecnik, cukros papírok, egy-egy tankönyv, de az amit keresek, bizony nincs itt. Elmormogok néhány jól válogatott francia káromkodást, majd tanakodni kezdek. Vajon hol veszthettem el? Fejemben végigfuttatom a mai napom, de nem kell Sherlocknak lenni ahhoz, hogy leessen, hol is van a füzet; a faházban. Igen, ott, ahova nemrég az a srác ment.
Futni kezdek, majd’ hasra esek, úgy rúgom magam alatt a talajt, ahogy egyre közelebb kerülök az imént elhagyott kis viskóhoz. Az ajtóba érve megállok egy percre, mert azért csak ki kell magam fújni, de amint felemelem testem a térdeimre nehézkedett karjaimról, meglátom a legnagyobb rémálmom. A naplómat egy másik ember kezében. Aki nem más, mint a srác, aki faképnél hagyott a bálon.
- Tedd azt le – közlöm határozottan, hátha közlési módommal megfélemlíthetem, ergo gyorsabban visszaszerezhetem a füzetet. Szemeimből süt a gyűlölet, de valahol ott van benne a félelem is, hisz csak valaki más kezében van az egész életem. Ez pedig egyáltalán nem tetszik. Még mielőtt bármit is tehetne, odarohanok hozzá, majd kitépem a kezei közül a kis könyvecskét. Mellkasomhoz szorítom védelmezően. Butaság, de csak ez a kis nyavalyás, aki tudja minden titkom, még szép, hogy óvom.
Nem várok rá, megfordulok, hogy elinduljak kifelé a helyiségből. A levegő már kezd így is elég kellemetlen lenni, tekintettel, hogy egyikünk sem akarja látni a másikat. Én azért nem, mert csak úgy otthagyott, ő pedig valószínűleg még mindig tart tőlem. Nem is csodálom, néha én is félek magamtól.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=788849#post788849][b]Theon Delacroix - 2020.01.12. 21:33[/b][/url]

Szemeimet elönti a vörös köd, szinte már pattan a szikra, mikor ismét felemelkedem a térdemről és tekintetem fixálódik Benetten. Azon a fiún, aki csak úgy cserben hagyott, mint mindenki más is. A húgom, az anyám, Raphael. Mindenki csak kihasznál engem. Öklömmel beleütök az ajtófélfába mérgemben. Görnyedve indulok el a fiú felé, először lassan, de lépteim fokozatosan gyorsulnak, míg nem ott állok előtte. Pillantásomból süt a megvetés és talán még valamennyi félelem is megtalálható, ahogy fölé magasodom. Szemem körülötti vágások igazán ijesztő külsőt kölcsönöznek nekem. Nem csodálnám, ha Benett most is elfutna. Mert csakis azért menekülhetett el legutóbb is. Mert túl rémisztő lehettem. Akár csak egy szörnyeteg, szuszogó, sebesült vadállat.
Kitépem a kezéből a füzetet. Eleget nézte a haragtól izzó íriszeimet ahhoz, hogy meglazuljon a szorítása a könyv körül. Magamhoz ölelem a füzetet. Akár egy játékát féltő gyerek, úgy állok ott a fiú előtt, aki már mindent tud. A múltam, a jelenem, és a jövőm, minden ebben a papírtömegben van és most valaki más is hozzájutott. Talán jobban járnék, ha megint megfenyegetném. Talán akkor nem szólna róla semmit senkinek, hogy miket talált benne. Mert akárhogy is nézzük, elég ronda dolgokat tartalmaz. Én pedig félek. Attól, hogy valaki kiismer, hogy valaki megtalálja a gyengepontom. Mert ami aznap éjjel történt Raphael és köztem, azt bizony bátran nevezhetem annak.
- Mérges? – Felhorkantok, ahogy még mindig háttal állok a fiúnak. A nevetés hirtelenszerűen tör ki belőlem, éles késként hatolva át a köztünk kialakult csenden. – Mondd, mégis miből gondolod ezt? – Költői kérdés volt, kérem szépen, így nem is várok rá választ, már folytatom is mondanivalómat. – Nem mérges, hanem kibaszottúl pipa vagyok! Mondd csak, izgalmas volt az esti mese, amit olvastál? – Ennél a résznél már megfordultam és minden egyes szót a fiú arcába üvöltök, miközben a könyvről egy percre sem veszem le a kezeimet. Nagyon dühös és mindenek előtt sértett vagyok. Mert most először adta vissza nekem valaki, amit én is csinálok másokkal. Hogy játszadozom az emberekkel, majd eldobom őket. Benett is elhitette velem, hogy egy szép és jó estém lesz vele, erre otthagyott a szarban. Ezért pedig még nagyon meg fog fizetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=788863#post788863][b]Theon Delacroix - 2020.01.12. 22:30[/b][/url]

Nem tudom, mit tehetnék, mi lenne a helyes. Érzelmek kavarognak bennem; harag, csalódottság, félelem. Dühös vagyok, amiért mindenki a szarban hagy. A húgom, anyám és Benett. Pedig én már azt hittem, hogy minden oké köztünk, erre csak úgy lelépett. Pedig biztos ő is akarta, csak egyszerűen félt. Pont úgy, ahogy most én a titkaim miatt. Már első találkozásunkkor rájöhetett, hogy nem szeretek felfedni magamról semmit, így pedig most hogy életem egyik legnagyobb titkához fért hozzá, csupasznak érzem magam. Ugyanolyan tehetetlen és undorító szörnynek, mint akkor. Biztos ő is így tekint rám. Szinte látom a szemeiben a megvetés, amiért csak úgy odaadtam magam több embernek, kezdve a legváratlanabbal, Raphaellel. Mit is gondoltam, majd Benett lesz az, aki másként néz majd rám? Ugyan, ilyen csak a tündérmesékben létezik, ez pedig a kemény igazság.
- Oh persze! Aztán megint otthagysz magamnak, ugye? – Felhorkantok, elfordulok tőle. Nem akarom látni többet a szemeit. Nem akarom undorítónak érezni magam.
- Szerintem ezt itt zárjuk le. Te és én sem jöhetünk ebből ki jól – leteszem a táskám a földre, majd most már beleteszem a könyvet. Jól becsatolom a hordozót, majd felcsapom a hátamra. Elindulok ismét a kijárat felé.
- Ha van valami ellenvetésed, még most mondd – ezt már higgadtan mondom, de szavaimban nincs semmi különösebb érzelem. Üres az összes, kiégett. Legyőzötten állok, számat elhúzom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=788912#post788912][b]Theon Delacroix - 2020.01.13. 11:51[/b][/url]

Mit tehetnék? Annyi minden kavarog a fejemben, hogy egyszerűen képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Kezem meg-meg remeg, legszívesebben megütném, amiért beleütötte az orrát a dolgomba, de mégsem teszem meg. Le kell higgadnom, hisz ezzel csak adom alá a lovat, hogy egy erőszakos idióta vagyok. Ezt pedig nem szeretném. Mély levegőt veszek…. egy, kettő, három és kifúj.  Mérges vagyok, de már közel sem annyira. Inkább most azt mondanám, hogy az előző érzéseimet felváltotta a csalódottság, mert nem sikerült, nos, semmi sem. Azt terveztem, hogy majd csinálok egy egyéjszakás kalandot a srácból, erre meg úgy viselkedek, mint egy idióta és elriasztom magamtól folyton.
- Oh, valóban? És miért? Mert egy szerencsétlen hülye gyerek vagyok, akit megsajnáltál? Kösz, de nem kérek a szánalmadból – kapok így is eleget, teszem hozzá fejben, de nem mondom ki. Így is elég rosszul nézek ki, nem szeretném, ha még rontanék a helyzeten. Ezért inkább megpróbálom lezárni a helyzetet. Szavaim üresen konganak. Összepakolok, füzetem a táskám mélyére rejtem. Ezek után még azt is eltudom képzelni magamról, hogy fogom és elégetem vagy darabokra tépem, hogy még egyszer ilyen elő ne tudjon fordulni. Utálom magam, amiért figyelmetlen voltam és belekeveredtem ebbe a helyzetbe. Pláne, hogy Benett találta meg. Azok után, ami a bálon történt, őt akartam a legkevésbé. És hogy miért? Mert akárhányszor ránézek, saját kudarcomat látom benne. Hogy nem tudtam még egy ilyen kis szarossal sem elbánni, mint amilyen ő. Hát akkor mire vagyok egyáltalán jó? Lépten, nyomon csak falba ütközök.
- Figyelj, nem kell a dráma – beletúrok hajamba, fújok egyet olyan jó szenvedősen, majd tekintetem a fiúra emelem. Mondom ugye én, aki a drámázás koronázatlan királynője, de mindegy. – Ha ennyire azt állítod, hogy valóban nem akartál otthagyni a szarban, akkor bizonyítsd be – azt már nem kötöm a minden lében kanál orrára, hogy mivel, van ő olyan kreatív, hogy kitalál valamit. A táskát fogom és lehajítom a sarokba, míg magamat ledobom az egyik babzsákra és várok. Csodára? Nos, valami olyasmire. Ha a kis hülyének volt annyi vér a pucájában, hogy beleolvasott a naplómban, akkor annyi is lesz, hogy előrukkoljon egy B tervvel. Én pedig unatkozom, nagyon szívesen néznék valami előadást. Bár mondjuk a mostani szenvedése is elég jó. Kárpótol a sajátomért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=788928#post788928][b]Theon Delacroix - 2020.01.13. 12:48[/b][/url]

Az erőszak jó, de nem mindig vezet megoldáshoz, ezt igazán megtanulhatnám. Most viszont nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam az indulatok és inkább visszafogom magam. Még mindig egy rakás szarnak érzem magam, hisz csak kitudódott az, amire a legjobban figyeltem. Mert nem hiszem, hogy csak az utolsó oldalt olvashatta el, előtte pedig… nos, elég cifra dolgok vannak ahhoz, hogy bárki is egy szegény kisfiút lásson bennem. Én meg ugye ezt nem akarom.
- Oh, szóval nem tartasz egy nagy ribancnak sem egy szánalomra méltó kisfiúnak? Nos, ez új – ízlelgetem a számban ezeknek a mondatoknak az ízét és a hallottakat, melyek Benettől hangzottak el. Ilyenre még nagyon nem volt példa. Elég sok pletyka kering rólam az iskolában és az egyik az, hogy én vagyok a legnagyobb éjjeli pillangó az egész suliban. Igen, szeretem a szexet, de attól még nem kell rögtön rosszra gondolni. Sokan ilyenkor összeköttetésbe hozzák az fateromról hallott hírekkel, és bumm, meg is van a legrosszabb rémálmom. Csodálkozom is, hogy Benett nem riad vissza tőlem. Azonban mikor ránézek, hiába is próbálom odaképzelni, az ő szemeiben semmi megvetést sem látok. Igaz amit mond, tényleg nem ítél el semmi miatt sem.
Lehuppanok a babzsákra, ő pedig mellém, táskáját szorosan átölelve, éppúgy, mint ahogy én pár perccel előbb a könyvecskémmel tettem.
- Csökönyös egy srác vagy te, igaz Benett? – Elmosolyodom, majd a babzsákkal felé fordulok, hogy térdünk majdnem összeér. – Nos, ha ennyire tarod magad, akkor esetleg még a szobámba is elkísérnél, ha én azt mondanám? – Különös mód, most nem megyek bele a személyes terébe, tartom magam. Végtére is így is lehet húzni valaki idegeit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=788941#post788941][b]Theon Delacroix - 2020.01.13. 13:55[/b][/url]

Hmm… igazán érdekes, amit Benett állít. Szóval szerinte nem vagyok tökéletes, ez igaz, nekem is megvannak a hibáim, úgy, mint mindenki másnak. Fel sem tudnám sorolni, mi minden rosszat tettem már életemben. Ezek közé pedig természetesen odatartozik a tanulószobás eset is, amit úgy látszik, egyikünk sem tud elfelejteni.  Én azért nem, mert kudarcot vallottam ő, pedig mert rémálmokat okoztam neki. Valószínűleg.
- Nem tudom – vallom be, kezeimet kitárva, szemöldököm felhúzva. Tényleg fogalmam sincs, miért vagyok rá megsértődve, hisz valóban, neki van ehhez joga. Azonban én egy büszke teremtmény vagyok, és egyszerűen nem tudom megérteni, hogy valaki más is számít rajtam kívül. Önző vagyok, nagyon. Gyerekként megkaptam mindent, mindig nekem volt igazam, persze még a gondok előtt. Így azzal, hogy így viselkedem, talán a régi, szép életemet akarom visszakapni. És persze védeni magamat, hisz akárhogy is nézzük, csak egy fiú vagyok, család és minden nélkül.
Játszadozni kezdek a hüvelykujjaimmal, miközben a fiú térdeit bámulom. Tényleg nagyon vékony és törékeny. Nem is értem, hogy ezt eddig miért nem vettem még észre. Bár a bálom már éreztem valami megbánáshoz hasonlíthatót, végül elkövettem ugyanazt a hibát. Mert mindig így van. Próbálok jobb lenni, ahogy Charlotte-nak is megígértem, de végül beleesek a saját csapdámba és kezdődik az egész előröl.
- Hidd el, be tudnálak én oda vinni – nevetem el magam. Ugratom persze, nem kell ebbe semmi komolyat beleképzelni, ám úgy látszik, neki mégis sikerül. Arcán egy percre átsuhan valami félelemhez hasonló, mire bennem megmozdul valami. Higgadt vagyok, így már sokkal könnyebb tisztán gondolkodni. – Nyugi, Prücsök, nem foglak megerőszakolni – mosolygok, mégis fejemben visszapörgetem az előző találkozásainkat. Elég lehetetlennek hangzom, hisz ellent mondok magamnak. Tetteim kicsit sem tükrözik, amit mondok, és ezt ő is tudja. Ennek ellenére mégis itt marad mellettem és nem mozdul, pedig látom rajta, hogy fél. Ha eddig úgy gondoltam, hogy a nők bonyolultak, akkor Benettre nem tudom, mit mondjak.
- Nos, felteszem még egyszer a kérdést. Érdekes volt a könyv? – elvigyorodom, de nincs benne semmi, talán egy kis szomorúság, hisz valóban, elég furcsa a naplóm, nem olyan dolog, amit egy korosztályom béli írhat. – Nézd, mindketten hibát követtünk el. Te beleolvastál egy olyan dologba, amihez nem lett volna jogod még hozzá nyúlni sem, én pedig egy pöcs voltam és terrorizáltalak téged – hátradőlök a babzsákban, kezeimet a tarkómra teszem. Nem tudom, ebből a szituációból hogy jöhetnénk ki, mivel eléggé nyakig benne vagyunk mindketten. Tényleg az lenne a legjobb, ha lezárnánk. Vagy újra kezdenénk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=788963#post788963][b]Theon Delacroix - 2020.01.13. 15:46[/b][/url]

Benett már többször megmutatta, hogy nem az az agyatlan kisfiú, mint akikkel eddig összefeküdtem. Nem mintha, vele megtettem volna ezt, de érted, mire akarok kitérni. Benett okos. Nagyon is, talán olyannyira, hogy ha a rellonba került volna, barátok is lehettünk volna. Így viszont nem tudom, mit kezdhetnék vele. Az eddigi taktikáim nem válnak be nála, és nem tudom, mit tehetnék, hogy a javamra fordíthassam a beszélgetést. Ezért inkább próbálok ismét higgadt és megközelíthető személyiség lenni, miközben azért fenntartom azt a képzeletbeli falt, hogy tudja, hol a helye.
- Akkor már ketten vagyunk, Prücsök – elnevetem magam, de ebben inkább van több szomorúság, mint víg érzelmek. Sosem beszéltem még senkinek sem a családomról. Egyedül csak a húgom és anyám tudott a történtekről, szóval eléggé zárt ajtók mögött tartottunk mindnet és még tesszük is a mai napig. Úgyhogy igazán sosem maradt igazán arra időm és erőm, hogy feldogozzam, mi is történt velem. Talán épp azért viselkedem így, mert nem tudom megemészteni, ezért inkább megpróbálom mindenki életét olyan pokollá változtatni, mint amilyen az enyém is.
- A húgom segített. Neki nagyon sokat köszönhetek. Persze már ő sincs itt. Visszament Raphaelhez – nem mutatom, de nagyon is fáj ez a tény. Theory tényleg a mindenem és egyszerűen elkap az indulat, ha arra gondolok, hogy az a vén kéjenc egyetlen ujjal is hozzáérjen. Ami vígasztal, hogy most már anya is tudja, a férfi miket tett a múltban, így biztos résen lesz. Amúgy is, szerintem csak ünnepekre megy haza a Beauxbatons-ból, kétlem, hogy a könyvmoly, félénk kishúgom valaha is elhagyná a körletét, vagy micsodát, ami ott lesz náluk.
Elmosolyodik, én pedig felemelem tekintetem a térdéről, hogy ránézzek. Már megértem, miért találtam meg magamnak a bál éjszakáján. Eszméletlenül jól áll neki, mikor mosolyog, ebben az egyben nem hazudtam azon az éjszakán. Felém fordulva elfekszik a fotelben, nekem pedig meg kell nyalnom az ajkaimat, annyira kiszárad a szám. Mégis ő és én is értjük, hogy a tűzzel játszik. Egyetlen rossz szó és mint a puskaporos hordó, úgy gyullad meg közöttünk a hangulat, ami már alapjából sem veszélytelen terület. Nekem pedig ez nagyon is tetszik. Élvezem, hogy minden félelme ellenére próbál közeledni hozzám, én pedig hol eltolom, hol közelebb húzom magamhoz. Mint valami elcseszett tangóban.
- Úgy nézek én ki, mint aki szeret lelkizni? Nem, Prücsök, igazán még senkinek sem mondtam el az egész sztorit. És te? Te már beszéltél arról, ami otthon történik? – Felteszem én is a kérdést, hisz így fair. Ő beleavatkozott az életembe, hát akkor én is ezt teszem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=789005#post789005][b]Theon Delacroix - 2020.01.13. 19:41[/b][/url]

- Mert… olyan kis pici és aranyos vagy. Csakúgy, mint egy tücsök. Ebből pedig jön a… Oh, ne kelljen már itt elmagyaráznom mindent, érted te ezt – belenyúlok zsebembe, majd előveszem a cukor cigim dobozát, amiből kihúzok egy szálat, majd rágcsálni kezdem azt. Már nem egyszer hívtam ezen a néven Benettet, de véleményem szerint tényleg nagyon illik hozzá. Jah, hogy aranyosnak neveztem? Ugyan kérem, naponta több száz ember kapja meg tőlem ezt a bókot, csak hogy reszelhessek vele, szóval számomra ez nem nagy szám. Mégsem próbálkozok be nála. Kóstolgatni kóstolgatom, de nem mászok rá, mint az elmúlt két alkalommal tettem. És hogy miért? Mert semmi jó nem sülne ki belőle. Ő megint elrohanna én meg szidnám a fejem, amiért elszalasztottam még egy embert az életemből. Mert igen, Benett más. Ő nem ítél el, ő nem a kinézetem miatt van velem, ő egyszerűen… más. Persze jó értelemben, de ennél jobban nem tudom kifejezni magam. Csak annyit tudok, hogy nem akarom még jobban ellökni magamtól. A bálon nagyon is jól éreztem magam és talán most azt próbálom visszaállítani. Bár jó szarul csinálom.
- Úgy, hogy egy pöcs voltam. Nem szabadott volna azt tennem, amit tettem. De én tényleg azt hittem, hogy te is akarod – valóban, szentül meg voltam győződve, hogy meg akart ő is csókolni. Persze hatalmasat tévedtem ebben is, mint minden másban. Pofára estem, talán most először. Ez pedig nagyon is bántja az egóm. Vajon ezért vagyok rá mérges?
Megvillan a szemem arra mondatra, hogy nem beszélt rólam. Igazából jól is teszi, általában nem szoktam kimutatni a fogam fehérjét, így nem hiszem, hogy bárki is hinne neki. Mármint igen, egy rellonos prefektus vagyok, de pont az utolsó jelző miatt hunynának nekem szemet a dolog felett. Azt pedig nem akarom, hogy hülyének nézzék. Az csak az én reszortom. Mégis szerinted miért kussoltattam le mindenkit a bálon, aki bántani akarta a fiút? Azért mert azt csak én tehetem.
- Ez igaz. Elég feszült vagy öregem – felnevetek, szavaim kissé értetlenek az ajkaim között lógó cigeretta miatt. Odanyújtom Benettnek is a dobozt, mint a legutóbb, ha pedig vesz belőle, akkor elégedetten visszacsúsztatom a dobozt a zsebembe. Ha pedig nem, nos, az már nem az én gondom. – De ettől vagy olyan, amilyen. Mondd, engem eltudnál képzelni egy félős kisfiúnak? – Költői kérdés volt ez kérem szépen, hisz bármennyire is tagadom, valamikor én is voltam az. Az már más tészta, hogy azóta rám jött a kamaszkor meg a hormonok, amitől egy kicsit megbolondultam, arra meg még egy lapáttal rátett az otthoni mizéria és puff, máris megvan a katasztrófa tökéletes receptje.
- Nézd, Prücsök, nem kell sajnálnod. Tudom, nem valami szép előéletem van, de ami történt, az megtörtént. Ezt neked sem szabad elfelejtened. Akármilyen szar a helyzet is nálatok otthon, valakinek mindig szarabb. Ezt sose feledd – előre dőlök és megpaskolom a térdét, majd ismét elnyújtózkodom a zsákban, fogaim között a cigivel, miközben lábaimat keresztezem egymáson.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=789023#post789023][b]Theon Delacroix - 2020.01.13. 21:16[/b][/url]

- Szerintem azok. Bár ne vedd készpénznek, nekem van egy kígyóm. Mit tudom én, hogy mi az aranyos – megrántom vállam, miközben arra a hisztis nőszemélyre gondolok. Rea igazán különleges egy hüllő, már azért is, mert a húgom középső nevét viseli. Mint ahogy pedig mondani szokás, két dudás nem fér meg egy csárdában, így Theory sem düllőzött soha a sikamlós állattal, tekintve, hogy annak kedvenc játékszere a testvérem patkánya volt, Edgár.
Elnyúlok a dohányomért. Nos, ez nem teljesen az, hisz valódit még nem fogyaszthatok, hisz egy, ki sem adnák nekem, kettő pedig, mert a sebészem szíjat hasítana a hátamból, ha rájönne, hogy ilyen butaságokkal lassítom a gyógyulásom folyamatát. És akármennyire is szeretem a kikötözős szexet, ez nem lenne a kedvenc időtöltésem.
- Tejföl? – Felkacagok, hasamat megfogom, mivel el kezd fájni a nevetéstől, miközben a térdem csapkodom kínomban – Mondd, hogy a hajamról jött! – Tényleg, már nem is egyszer jegyezték meg nekem, hogy olyan fehér a hajam, mint az a bizonyos tejtermék. Nos igen, hölgyeim és uraim, ennyit a svéd génekről. Azt már nem mondhatom, hogy köszönöm apa, mert az sosem mondanám, de legalább annyit megtett értem, hogy jól kinéző állománnyal áldott meg. Ahogy Benettet is. Nem az én apám, mert az fura lenne, de ő is eléggé sármosra sikeredett. Vajon ő kire hasonlíthat jobban? Az anyjára vagy az apjára? Eskü, ha egyszer találkozom velük, meg kell köszönnöm, hogy ilyen aranyos fiúcskát hoztak a világra. Elidőzök vonásain. Eddig fel sem tűnt még, hogy szemének zöld színében barna árnyalat csillan meg és hogy haja csigavonalban keretezik arcát. Igazán… szép látványt kölcsönöz.
- Semmi baj. Ahogy mondtam én is egy pöcs voltam. Zárjuk le – valóban, tényleg le szeretném már zárni a dolgot. Tudok én jó fej is lenni, csak ugye ahhoz erőfeszítés kell, ahhoz meg nem sokszor van az embernek kedve. Ettől függetlenül tényleg úgy gondolom, ahogy legutóbb mondtam; kezdjünk egy új tiszta lappal. Semmi ármány, semmi sírás, csak ő és én.
- Hmmm… mit is gondolok? – Eltanakodok egy percre, vagy legalább is úgy csinálok, mint aki töpreng, de igazából már megvan a válasz. – Igazán aranyos és törékeny fiú vagy. Akit valami nagyon bánt, csak még nem jöttem rá, hogy mi az – mutató ujjamat a számhoz emelem, miközben elhúzom azt oldalra. Valóban, minek is látom Benettet? Egy szerencsétlen kisfiúnak? Talán. Egy újabb kalandnak? Nem, annak biztos nem, ő valamivel több ennél. Mármint nem szeretem őt, ez nem szerelem, de… valamit megmozdít bennem. Bár mit is tudok én a valódi szerelemről, hisz sosem volt még abban részem. Mindig csak rövid kapcsolataim voltak, akik amúgy nem is érdekeltek, csak az élvezet kedvéért voltam velük és így ennyi. Nem tudom, hogyan kell igazán szeretni.
- Az ám – válaszolom, miközben kiszabadítom a csomagolásból a cukorkát, majd majszolni kezdem azt. – Dohányoznék én csak tudod, az orvosom elfenekelne érte. És akármennyire is jól hangzik ez, akkor már nem olyan kecsegtető a dolog, ha egy kétszáz kilós, ragyás vénasszony mondja azt – elnevetem magam ismét, ezúttal már teljes szívemből. Valóban nem szeretnék Mrs. Choival összetűzésbe keveredni mert… csak nem szeretnék. Ismeri anyámat, aztán a végén még én jönnék ki szarul a helyzetből. Bár az legalább nem lenne új. Nem úgy, mint a mostani szituáció, amit egyszerűen képtelen vagyok hova tenni.
- Próbálkozom, Prücsök – cinkos mosoly ül ki ajkaimra, miközben egy újabb cigit veszek ki a dobozból és neki is nyújtok egyet. Egyel nem buli a játék, kettő kell ide.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=789142#post789142][b]Theon Delacroix - 2020.01.14. 15:17[/b][/url]

Elnevetem magam, miközben fejemet rosszallóan megcsóválom. Akárhányszor gondolok a kis kedvencemre, mindig elöntenek a vegyes érzések. Egyrészt imádom a kis nyavalyást, másrészt pedig utálom, amiért olyan amilyen. Totál ambivalens ember vagyok. Vajon Benettre hogyan reagálna a sikamlós teremtményem? Általában mindenkit és mindent utál, csak úgy, mint ahogy én is, de vele vajon Rea jól bánna? Csak egy féle képen tudhatjuk meg. Ha bemutatom neki.
- Szeretnél vele találkozni? Nem ígérek semmit, elég hisztis egy dög – felajánlom a lehetőséget, de nem várok el tőle semmit. Nem mindenki rajong a kígyókért és lehet, hogy ő is azon emberek közé tartozik, akik visítva rohannak ki a világból, amint valami hideg és síkos hozzáér a bőrükhöz. Bár azok alapján, hogy milyen izgalom ült ki az arcára, mikor felhoztam a hölgyeményt, még az ellenkezője is igaz lehet. Tényleg érdekes ez a Benett fiú.
- Oh nem csak az, Drágám – cinkosan rámosolygok, ha érti mire gondolok, akkor gratula neki, ha nem, akkor pedig tényleg nagyon kis fiatal és ártatlan. Nem baj, maradjon is meg ilyennek. Végtére is ezért kedveltem meg az első találkozásunkkor, ezért húzom magamhoz. Veszélyes játék ez mindkettőnk számára, ez már az elején kiderült. Szidom is a fejem elég rendesen, amiért akkor nem vettem észre a törékenységét. De egyszerűen annyira aranyos volt, hogy nem tudtam megállni. Akartam őt, nagyon.
Tudom, hogy nem bocsájt meg nekem, nem is várom el tőle. Egy szörny voltam, olyan, mint apám, akit utálok. Ennél fogva saját magamat is gyűlölhetném, ugye? Ne aggódj, teszem is elég rendesen, hisz hibáztam. Ezt azért hangosan sosem közölném vele, annál büszkébb vagyok, de mivel nem legili, így itt bevallhatom, hogy helytelen volt, amit tettem. Okosabbnak kellett volna lennem, hisz prefektus vagyok, a szabályzatunkban is benne van, hogy nem szabad visszaélnem a hatalmammal. Én mégis ezt tettem. Elcsábítottam, majd fájdalmasan eltaszítottam magamtól. Tényleg egy pöcs vagyok. De talán még nem késő, hisz mindketten hibáztunk. Ő turkált a cuccaimban én meg… nos, tudjátok. Végül is lehet, hogy nem ugyanaz a kettő, hisz az enyém mégis lelki terror, de na, értitek a lényegét.
- Pedig így nagyon cuki vagy – megrántom a vállam, majd visszatérek az ujjaimmal való játékhoz. Valamivel el kell magam foglalni, mert eskü már érzem a fiúból áradó zavar szagát. Nem mondom, hogy rossz, de azért jó se. Kicsit azért néha lazíthatna a srác. Legyen olyan, mint amilyen én is vagyok az elmondása szerint. Bár azért… mégse, annak nem lenne jó vége. Két dudás nem fér meg egy csárdában.
- Na csak csínján ezzel az információval. Nem akarom, hogy rontsd a hírnevem – elpillantok oldalra rá, s bár a hangom alapján mérgesnek tűnhetek, mégsem vagyok az. Miért is lennék? Annyi vér nincs a pucájában, hogy bárkinek is beszéljen a naplóban olvasottakról, hisz mindketten tudjuk, hogy annak mi lenne a vége. Ugyanaz, mint az eddigi találkozásainknak. Theon kiakad. És ha ő kiakad, akkor ott kő kövön nem marad. Az biztos, hogy a fiút egy gyufaskatulyában kellene visszavinni a Levi körletbe.
- Lehet akkor nyugodtabb lennék. Azt is mondják, hogy oldja a stresszt. Az meg ugye jól jönne – fújok egy buborékot a rágóból, majd keresztezem ismét a nemrég letett lábaimat. Valamivel el kell magam foglalnom. Pillantásom fixálódik Benetten és az övé is az enyémen. Mondjuk nem teljesen az íriszeimbe néz, hanem az azokat körülvevő sebekre. Most legyek rájuk büszke? Valamennyire az is vagyok, hisz csak megvalósítottam az egyik álmom azzal, hogy valamelyest elszeparáltam magam apám elvárásaitól, de mégis valahogy kínos a dolog. Hisz sokkal hősiesebb lennék, ha bunyóban szereztem volna őket, és ott vertek volna szét, minthogy Mrs. Choi kése alá feküdjek, aztán a tehén testével rám nehézkedve vagdosson fel.
- Óvszer, vibrátor… - gondolkodom el, ujjamat az államhoz nyomva. Persze viccelek, semmi ilyen nincs jelenleg a táskámban, de ezt neki nem kell tudnia. Úgy nem tudnám ugratni. – Ja, meg a gyógyszereim és a kenőcsöm – fejezem be a hordozóm tartalmának felsorolását. A tankönyveimet direkt hagytam ki, hisz nem lennék igazi rosszfiú, ha kiderülne rólam, hogy tanulok. Persze csak néha, ha igazán könyvmoly lennék, akkor most nem állnék három tantárgyból is bukásra. Plusz a kedvenc könyvemet is kihagytam a repertoárból, hisz a még szép, hogy nem kötöm Prücsök orrára, hogy titokban szerelmes ponyvaregényeket olvasok. Az kínos lenne. Még a mostaninál is kínosabb.  
- Áh! Nagyon fáj ám - odakapom, úgy csinálok, mint akinek tényleg nagyon nagy kellemetlenséget okoznak a hegesedő varratok - Ma még nem volt bekenve és ilyenkor mindig szenvedek - felpillantok rá, szemeimből süt a könyörgés, persze csak vicces formában, hisz valójában nem könyörögnék én senkinek sem. Arra viszont vágyom, hogy megérintsen, nagyon is. Szóval nincs más választásom, mint belemanipulálni őt abba, hogy elsétáljon a táskámig, majd kivegye belőle a kenceficét és ellássa fájó sebeimet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=789193#post789193][b]Theon Delacroix - 2020.01.14. 18:38[/b][/url]

Na, még egy ember, aki tart Reától. Mit mondjak, nem vagyok meglepődve, az emberek többsége Ofidiofóbiában szenved. Egyszerűen képtelenek elképzelni, hogy akár a találkozás kellemes is lehet. Kicsit igaz fáj, hogy tart tőlük, mert én nagyon szívesen bemutatnám a barátnőmnek, de ha nem, hát nem. Nem erőszakolok én semmit se rá. Na, jó ez így egy kicsit furán hangzik tekintettel arra, hogy miket éltünk át. De ha tényleg annyira tart a hüllőktől, mint azt a szavaiból kiveszem, akkor nem viszem a közelébe Reát. Az ő meg a kígyó érdekében. Szeretném még egy darabig életben tartani.
- Kaméleon? Ráadásul repül is? Hallod, azért te sem aprózod el, ha állatokról van szó. Más macskát tartana – elképedek, mert azért valljuk be, nem egy szokványos dolog, hogy valaki egy ilyen fajú kis kedvencet tartson. Benetthez viszont teljesen illik egy kaméleon. Ő is mindig el szeretne vegyülni a környezetében, kerüli a feltűnéseket, emellett szelíd, de nagyon okos is. Úgy hallottam, ezek a lények is ilyenek. Na, ne nézz így rám, már elismertem korábban is, hogy okosnak tartom a fiút. Nagyon, de nagyon naivnak, de végtelenül műveltnek. Mégis csak kulturáltan bírunk beszélgetni egymással, s bár én elég malac vagyok, érdekes módon eddig még nem riasztottam el magamtól.
- Te kezdted, Prücsök – felnevetek, majd odahajolok hozzá, hogy összeborzoljam fürtös hajzuhatagát. Ilyenkor már rég a fotelben fekszik, így majdhogynem ráesek a procedúra végig vitele közben. Nagyon szeretem ezt csinálni, magam sem tudom miért. Már ne arra értsd, hogy ráesni a fiúra – pedig azért az sem lenne semmi -, hanem a haját borzolni. Egyszerűen van valami nyugtató benne. Plusz így úgy érhetek a fiúhoz, hogy azt ne vegye zaklatásnak. Egy pont nekem. Bár a múltkor sem vette jó néven, így én is odahajtom a fejemet az övé mellé, hogyha szeretné, nagyon szívesen megkócolhatja a tejföl loknikat. Mégis csak fair play van itt, kérem szépen. Bírom a nevetését, nagyon jól áll neki.
- Pont ezért, mert cuki vagy. Határozott is vagy, csak még nem találtál rá a saját kiállásodra. Neked csak kéne egy ember, aki a szárnyai alá vesz. Ha akarod, én nagyon szívesen segítek – megpöckölöm a körmeimet, miközben a lábfejemet tornásztatom. Igen, tudok én jó fej is lenni, csak amint már mondtam, az nagyobb erőfeszítést igényel, mintha a flegma, nemtörődöm énem adom. Mégis csak prefektus vagyok, azoknak meg az a dolguk, hogy segítsenek másoknak és bár Benett nem a háztársam, mégis kötelességemnek érzem, hogy tegyek valami jót is érte azok után, amiket ellene elkövettem.
Elnevetem magam, amint meghallom az új becenevem. Igazán kreatív, hisz a kezdőbetűnk is egyezik, meg ugye a szőrzet színe is. Milyen kis ügyes ez a fiú! És nagyon szép mosolya van. Szinte már elveszek benne, ahogy velem együtt nevetgél az eddig elsütött poénokon. Mert igen, hölgyeim és uraim, Benett mellett képes vagyok másokkal nevetni, nem pedig rajtuk. Ez igazán nagy fejlődés rám nézve, hisz ezek előtt mindig csak gúnyt űztem a partnereimből. Ő viszont valahogy kihozza belőlem a jobbik oldalamat. Nem tudom, milyen mágiát használ, de hatásos cucc.
- Ahogy olvashattad, otthon elég nagy szarság van. Plusz most a húgom is visszament Raphaelhez, szóval van még egy okom, ami miatt stresszelhetem magam. Tiszta álom az életem – túrok bele a hajamba, kissé remegősen, mert azért féltem a húgomat. Nagyon is. Raphael még nálam is nagyobb szörnyeteg, nem szeretném, hogy egy ujjal is hozzáérjen a törékeny kis testéhez. Esküszöm, soha nem kezdtem még nálam nagyobb emberrel, de ha megtudom, hogy tett vele valamit, megkeresem Louisékat és még a szart is kiverjük belőle.
Visszanézek Benettre, aki felhorkant a viccemen. Érdekes, ilyen reakciót sem láttam még soha tőle. Lehet, hogy egyszerűen csak nem tud mit csinálni, ha felnőtt dolgokról van szó. Elképzelhető, hisz eddig minden poénomon vagy kínosan nevetett, vagy valami mást csinált. Nagyon nem fekszik neki ez a téma. Hát nem édes? Mondtam én, hogy ártatlan kisfiú. Még ha ez a megnevezés nem is tetszik neki.
Bepattintok még egy cukorkát, majd a szememhez kapok. Fájdalmat színlelek, hangosan sziszegek és nyögdécselek, mint akinek valóban hatalmas kellemetlenséget okoz ez az érzés, és szerencsére ezzel sikerül is megnyernem magamnak Benettet. Nem véletlenül vagyok színjátszós, kérem szépen, talán tényleg be kellene járnom. Alakításom olyannyira hatásos, hogy a fiú gyorsan elugrik táskámhoz, majd elidőzik egy ideig benne. Valóban, a megemlített tárgyak egyike sem található meg benne – khmm… az óvszer a zsebembe van -, így csak unalmas tankönyvekkel találhatja szemben magát. Na meg a Szellem szerelemmel, de kétlem, hogy kiszúrná a sok-sok értelmetlen kacat között. Bár ha meglátja, azt sem bánom. Legalább adok neki még egy indokot, hogy ne lásson annyira veszélyesnek, mint amilyen vagyok. Taktika, emberek, taktika.
- Azokat be – sziszegek tovább, arról egy szót sem szólva, hogy bizony már a kenőcsözés is megvolt ma, és hogy voltaképpen csak azt akartam elérni, hogy hozzámérjen. Mert igen, vágyom az érintésére. Magam sem értem, hogy miért, de nagyon is szeretném, ha azok a puha kis kacsók egy pillanatra is hozzáérjenek a felizzott bőrömhöz. Csak úgy, mint amikor a bálon egymás kezét fogtuk.
Az ujjai gyengéden cirógatni kezdik az érzékeny területet, én pedig egy percre megremegek. Mind az idegen testtől az enyémen, mind a krém hidegségétől. Nem vagyok hozzászokva, hogy az emberek óvatosan bánnak velem. Én vagyok a kastély egyik legnagyobb ribanca, szóval általában nem törődnek az érzéseimmel, csak belecsapnak a lecsóba, aztán megy a menet arra amerre. Így kicsit meg is illetődök. Ügyetlenül elmosolyodom, hisz mi mást tehetnék? Próbálom élvezni a nehezen kiérdemelt jutalmam.
- Igenis, Anyu! – kiöltöm a nyelvem, majd elszomorodom, mikor a keze eltávolodik tőlem. Azt hittem, hogy tovább érezhetem magamon, de nem. Egyszer minden jó véget ér.
- Na és - próbálom megtörni a kínos csendet, amit az én tehetetlenségem hozott létre - máskor említetted, hogy szereted a zenét és hogy zongoráztál. Esetleg zenét is írsz? – Visszazökkenek a kemény valóságba, mire a krém azonnal csípni kezdi a bőröm. Eddig nem érezem, mással voltam elfoglalva, de így már cseppet sem olyan jó a helyzet, mint eddig volt. A mentol éget, valószínűleg fertőtlenít. Meg ugye hűsít is. Legyezni kezdem a kezemmel az arcom, hogy hamarabb elmúljon az érzés.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=789371#post789371][b]Theon Delacroix - 2020.01.15. 22:12[/b][/url]

Benett… érdekes egy figura. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy mostanság sokat gondolok rá, már ha a sok azt jelenti más szótárjában is, hogy néha-néha elidőzök az emlékén, miközben a gatyámban turkálok. Mostanság talán túlságosan is felreppen az arca, csak úgy a semmiből. Eskü, kajánál a csigatésztába is beleláttam a kis cuki fürtjeit, na még máshova mit. Esküszöm, néha úgy érzem, hogy kezdek megbolondulni. Hogy miért? Mert valói vonzódást nem érzek iránta. Mármint érzelmit nem, csak a testem akarja őt, de nagyon. Így mikor majd hogy nem ráesek mikor megborzolom haját, eskü, hogy egy pillanatra úgy érzem, hogy felállt. Oda is kapom a tekintetem, de hogy ne legyen gyanús, összekötöm egy kósza fejkörzéssel. Mert sportos vagyok. Meg egy frászt.
Loknijai puhák, már-már abnormálisan jól esnek a mancsomnak, ahogy bennük turkálok. Szerencsére ettől nem riad vissza, így kiélhetem minden frusztrációmat rajta, ami valljuk be, eléggé összegyűlt bennem. Nekem nagyon is jól esik, és ami fura, hogy neki is. Már-már azt mondanám, hogy élvezi is. Persze egy idő után jelzi, hogy elég, én pedig szófogadó pincsiként engedek a parancsnak, és elhúzom kezeimet, hogy aztán saját fejemet kínálhassam fel neki. Komolyan, mintha majmok lennénk, aztán turkálnánk egymást. Hát nem romantikus?
- Persze! Lehet, hogy egy bunkó paraszt vagyok, de valahol nekem is van egy szívem – elkacagom magam a tehetetlenségén, ám nem rajta nevetek, hanem egyszerűen csak a tudaton, hogy mennyi minden képes meghökkenteni őt. Túlságosan is random személyiség vagyok, így nem csodálom, ha elsőre nem érti, hogy mit akarok ezzel. Valljuk be, én sem. Mert mit is tehetnék én érte? Prefektus vagyok, segítenem kell a kisebbeket, de igazán… nem az erősségem az emberekkel való bánás. Mindig vagy elszalad a gyógyszerem és egy erőszakos állat leszek, vagy megfordul a kocka és megakarok reszelni mindenkit. Valljuk be, Benettel szemben egyik sem lenne igazán hatásos, tekintve, hogy már mindkét kártyát eljátszottam nála, nem valami sok sikerrel.
- Amikor csak szeretnéd, Prücsök – még mielőtt visszamászhatna, megpaskolom a térdét, hogy érezze a törődést, amivel valami olyasmit akarnék sugallni, hogy csak keressen, és én már ott is vagyok. A kontaktus nem tart sokáig, a fiú eltávolodik, majd végleg visszaül a saját babzsákjába. Én pedig újonnan hoppon maradok. Kezem még a levegőben van, amin még mindig érzem a farmerjén is átsütő melegséget, ami a test hiányában kezd egyre jobban eltávozni. Megrázom a kezem, majd a fejem mögött összekulcsolom őket.
Felesleges szépítenem a dolgot, mindent tud rólam. Minden elrejtett érzelmem, minden fájdalmam, egyszerűen nincs már titok előtte. Ő mégsem hánytorgatja ezt fel nekem. Nem, tudtában van a dolgok miértjével, ő mégis elraktározza azokat és megtartja magának. Hisz ő csak egy külső szemlélő. Néha azt kívánom, bárcsak én is egy naplóban olvashatnék először ilyet. Bárcsak más élte volna át ezeket a szörnyűségeket én pedig csak egy egyszerű és tudatlan kis nebuló lennék, akinek még annyi, de annyi lehetősége lenne az életben.
Arcom elkomorodik, ahogy felidézem a nemrég leírtakat. A sok-sok aggodalmam vízesésként szakad rám, nehéz súlyával a vállam nyomja. Mégis egy kis fény akad. Apró lökésre leszek figyelmes. Követem az hirtelen jött impulzus kibocsájtóját és tekintetem fixálódik Benetten. Elmosolyodom és ebben minden benne van, amit ember csak el tud mondani egy ilyen gesztussal. De amit mégis közlök vele, az az, hogy köszönöm.
- A legeslegjobb dolog, ami valaha történt velem – mosolyom marad, tekintetem még mindig az övét keresi. Meg is találom azt, majd csak percekig ülök ott és íriszeimet az övébe fúrom. Eddig összes érzelmemet a tekintetemből tudhatta meg; fájdalom, üresség, vágy. Mind-mind ezekben a kék szemekben testesült meg, mikor először találkoztunk és ez most is így van. Mind ott van, egy aprócska mosoly kísérletével. Hogy túloztam e, amikor azt mondtam, hogy ő a legjobb dolog az életemben? Talán. Még én sem tudom, hogy valóban így van e ez. Sok embernek mondom ugyanezt a bókot, legtöbbször tartalom nélkül. Talán most is így van. Talán csak a hecc kedvéért mondtam. Ki tudja. Inkább elsütök még egy poént a táskám tartalmáról, a benne található állítólagos vibrátorról és az óvszerhalmokról. Persze ahogy várhattam, zavarba is jön tőle, de gyorsan kapcsol, mikor fájdalmat kezdek színlelni. Mert így van, csak játszom magam. Valójában már egy órája leápoltam magam, de ezt neki nem kell tudnia. Szemét módon kihasználom az ártatlanságát, s mikor a kenőccsel az arcomhoz ér, megremegek. Elsősorban a hirtelen testi kontaktus az, ami kiváltja belőlem ezt a reakciót, de a kencefice mentolossága sem segít a helyzeten. Ahogy sejtettem, nagyon puha kis ujjacskái vannak. Rettentően jól esik, ahogy azok óvatosan cirógatják a sebes arcomat. Jól esik, mégis kicsit megrémülök a dologtól. Ahhoz már hozzászoktam, hogy emberek tízezrei fogdossák a testem minden pontját, ez az eset mégis másabb a többinél. Ezek a kezek nem éhesek, nem tolakodóak, hanem gyengédek és türelmesek. Nyoma sincs azoknak tahóknak, akik egy-egy aktus után úgy hajítanak ki az utcára, mint egy kivert macskát. Ez pedig megrémiszt. Félek az újtól, a szokatlantól.
- Szívesen, hogy átélhetted – erőltetek mosolyt arcomra, de ez már nem olyan őszinte, mint a többi. Össze vagyok zavarodva, magam sem tudom, mit kezdjek magammal. Így inkább terelni kezdem a témát. Elnézek oldalra, a fiú táskája felé, hátha akad valami, amit kínos zavaromban felhozhatok. És ekkor eszembe jut a legutóbbi beszélgetésünk egyik foszlánya. A zongora és a zene szeretete.
- Akárcsak egy kis Mozart – oldalba lököm, miközben cinkosan fintorgok egyet. A krém csípni kezdi az arcom, én pedig felszisszenek. Talán túl sokat kent az arcomra, így oda is érek, hogy megvizsgáljam, hogy áll a terület. És ekkor megpillantom a felém nyúló kezet. Nem gondolkodva nyúlok érte, hogy megfogjam és a sajátommal a fájó részre tapasszam.
- Csak maradj még így egy kicsit – mondom, még mielőtt elhúzhatná kezét, de hamar megtöri a varázst és kicsusszantja kacsóját az enyém közül, majd összekulcsolja őket és témát vált. Hát jó. Ha így, akkor így. Elégedetlenül morranok egyet, de végül elengedem a dolgot.
- Oh… Nem vagyok én levitás, Prücsök – kacagok fel. Talán a táskámban található regényről jutott neki ez az eszébe? Vagy mi válthatta ki ezt a hirtelen váltást? Mindegy is, az biztos, hogy ennyiben nem hagyhatom a dolgot. – De nagyon szívesen elolvasom. Néha jó kulturáltnak lenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=789671#post789671][b]Theon Delacroix - 2020.01.18. 12:03[/b][/url]

- Tudod Prücsök, ha olyan sok szarságon mész keresztül, mint én, akkor elég hamar megacélozod a szíved minden előtt – elkomolyodom, úgy nézek most a szemeibe. Látom rajta, tudom, hogy ő erre a lépésre még nem kész, akármi is történ náluk otthon, az érzés, még nagyon új és idegen. Egyszer viszont ha akarja, ha nem, de túl kell tennie magát rajta. Talán azért mondok ilyet, mert még nekem sem sikerült. Túlságosan is sokszor jönnek elő az emlékek. Néha már aludni sem tudok tőlük, úgy kínoznak. Vajon Benett is ennyire szenved a megpróbáltatásoktól? Ő annyi, de annyi mindent tud rólam, én mégis tanácstalan vagyok vele szemben. Legutóbb még én voltam a titokzatos fél, most fordult a kocka.
- Neem, egyszerűen csak akarok segíteni – hogy neked jobb legyen, teszem hozzá gondolatban. Okkal nem mondom ezt ki. Szeretném megtartani magamnak, hogy valamilyen szinten kötelességemnek érzem, hogy segítsek neki. Nagyon sok szörnyűséget követtem már el ellene, így itt lenne az ideje, hogy valamit vissza is adjak. És mi más lenne ennél jobb, mintha egy prefektus védelmét élvezni talán életed végéig? Na, ugye. Semmi.
Mondok egy nagyon nyálas szöveget, majd csak hosszú percekig nézzük egymást. Ő valószínűleg azért, mert nem tudja hova tenni a dolgot, én pedig azért, mert piszokul élvezem, mikor lefagy. Ilyenkor kiülő érzelmek egyszeriben imádni valóak, és legszívesebben leteperném a fiút itt helyben. De nem, helyette csak ülök, és bárgyún mosolyogva nézem őt. Megfigyelem arcának minden kis vonását. A szépen csillogó zöldes barna íriszeket, a göndör loknikat, a kis gödröcskét, ami megjelenik, mikor rám mosolyog. Bennem pedig megmozdul valami. Rengeteg lánynak és fiúnak mondtam már az előbb elhangzott mondatot, mégsem gondoltam sosem komolyan. Talán most sem. Végtére is, nem én lennék, ha valakinek is igazat mondanék.
Ezt megerősítve fájdalmat színlelek, csak azért, hogy Benett megérintsen. Neki pedig olyan jó szíve van, hogy meg is teszi. Élvezem, ahogy ujjai szánkáznak a bőrömön, ám nem sokáig használhatom ki a pillanatot, mivel valami félelemhez hasonló érzés törekszik fel a torkomba, majd alakít ki ott egy hatalmas gombócot, hogy még nyelni sem tudok. Az érzés túlságosan is új, így nem tudok vele mit kezdeni. Tekintgetek jobbra, balra, de semmi és senki sem siet a segítségemre. Benettel pedig nem fogom megosztani az érzéseim, hisz akkor megtudná, hogy nem vagyok olyan kemény, mint amilyennek mutatom magam. Bár már úgy is mindegy, mindent tud rólam.
Mosolyt erőltetek az arcomra, ám ez már közel sem olyan őszinte, mint az ezelőttiek voltak. Kezdem kínosan érezni magam, most hogy itt ül mellettem. Így terelni próbálom a témát, elkezdek beszélni a hobbijairól és a zenei tehetségéről. Ő viszont az arcomért nyúl, én pedig ösztönösen fogom meg a kezét, hogy a kívánt részemhez érintsem. Még könyörgöm is neki, hogy maradjunk így, mire ő elkeni a ráragadt kenceficét a homlokomon. Felnevetek. Ha lenne tükör itt, tuti megnézném magam, de csakis azért, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg úgy nézek e ki, mint egy indián. Fair play van itt, szóval én is belenyúlok az anyagba, majd óvatosan, mintha csak egy porcelánhoz nyúlnék hozzá, rákenem a mentolos kenőcsöt az orrhegyére.
- Persze – és így is lett. Beszélgettünk még arról, hogy mit és hogyan is fogunk előrukkolni Benett kemény fiúvá avanzsálásához. Én elsütök néhány malacviccet, ő pedig zavartan reagál rájuk. Nehéz visszatartanom magam, de sikerül, hogy ne teperjem le itt helyben. Úgyis egyszer majd kérni fogja. Mindig így lesz. Akkor ő miért is lenne másmilyen?