Emily Blue

Misi már alig várta, hogy vége legyen a vacsorának, és kiszabadulhasson a Nagyteremből. A percek csigalassúsággal teltek, és amint úgy érezte, hogy már nem illetlenség fölpattania az asztal mellől, már ott se volt. Gyorsan fölszaladt a szobájába, felhúzott egy tornacipőt, és már indult is kifelé, kezében a levéllel. Eredetileg az volt a terv, hogy kimegy a kviddicspályára, és ott olvassa el, de ez sajnos meghiúsulni látszott, amikor már 20 perce barangolt az udvaron, és még mindig nem sikerült megtalálni az óriási pályát.
Már múltkor is így járt, de remélte, hogy azért azóta sikerült megjegyeznie valamit az útvonalból. Sajnos ez nála reménytelen volt. A sok bolyongás után, már nem is számított neki, hogy megvan-e az a pálya vagy sem, csak találjon végre egy nyugis helyet, ahol kibonthatja édesanyja küldeményét.
Meglepte, hogy ilyen hamar megérkezett a válasz otthonról, és csak remélni tudta, hogy ez nem azt jelenti, hogy baj van. Misi ilyenkor mindent bele tud képzelni a dolgokba, és ebből néha adódnak kissebb-nagyobb problémái. Egyszer például az egyik osztálytársával megbeszélték, hogy találkoznak iskola után. A fiú már vagy 20 percet késett, Misi pedig emiatt olyan stresszes állapotba került, hogy körbekérdezte az egész tanári kart, hogy nem látták-e, majd szerencsétlen srác szüleit is felzargatta a munkahelyükön. Mindenki el tudja képzelni, hogy milyen idegesek lettek a szülők, amikor kiderült, hogy az osztálytárs csak elaludt a kulcsra zárt ajtó mögött, és fogalma se volt róla, hogy a fél falu őt keresi.
Na emiatt nem szerncsés késni, ha valaki Misivel szeretne találkozni. Egyébként meg nem egy paranoiás fiú, csak nagyon tud aggódni azokért, akik fontosak neki.
Tehát ebben az aggodalomban rótta most a köröket a kastély körül, amikor egyszer csak megpillantott néhány méterrel távolabb egy hatalmas fát, aminek az oldalán egy kicsit rozoga lépcső vezetett felfele. Misi rögtön célba vette a különleges építményt, és közelebb érve rájött, hogy mi is a lépcső valódi funkciója. A fa levelei között egy nagyobbacska kunyhó rejtőzött, amit messziről egyáltalán nem lehet észrevenni, viszont ha fönt van az ember, akkor onnan feltehetőleg az egész környéket belátja. Misin annyira úrrá lett a gyermeki izgalom, hogy már szinte el is felejtette, hogy miért is jött ide. Széles vigyorral, és teljes átéléssel szaladt oda a fához, majd fölkapaszkodott a törzs mentén. Amint fölért, a szeme elé tárult gyermekkora paradicsoma.
- Ó, de király! - Ennyit tudott kinyögni, és csillógó szemekkel nézett körbe. Már majdnem engedett a csábításnak, hogy kimásszon a korlátra, de hirtelen eszébe jutott a levél, ezért gyorsan lehuppant az egyik babzsák fotelbe. Előhúzta a borítékot, és türelmetlenül feltépte.

Emily Blue

Misi kifejezetten örült, hogy nem találta meg a kviddicspályát, mert ez a hely sokkal inkább arra lett kitalálva, amit ma estére tervezett. Kényelembe helyezte magát, majd felbontotta a borítékot, és kivette belőle a levélpapírt. Rögtön megismerte édesanyja kézírásást. Kapkodva nyitotta szét a levelet, majd elkezdte olvasni.

"Drága Kisfiam!

Nagyon örülök, hogy ilyen jól érzed magad az új iskoládban! Kívánom, hogy sok szép élményben legyen részed, és végre megkapd azt a szabadságot, amire olyan régóta vágysz. Tényleg megérdemled, hogy kicsit elszakadhass itthonról, hiszen már nagyfiú vagy. Az igaz, hogy már most nagyon hiányzol nekem, de tudom, hogy jó helyen vagy, és ebben megtalálom a békémet, és nyugalmamat.
Kisfiam, azt kérem tőled, hogy ha lehetséges, akkor a lehető leghosszabb ideig maradj Magyarországon. Itthon nem épp úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztük. De ne aggódj miattam, a bátyád most itt van velünk, és segít megoldani a helyzetet. Majd mindent elmagyarázok, de ha számít neked a kérésem, akkor most próbálj az iskoládra koncentrálni, és ne törődj az itteni problémákkal.
Nagyon szeretlek!

Édesanyád"
Misi legalább háromszor végigolvasta a sorokat, és közben egyre feszültebb lett. Hogyan kérhet ilyet tőle? Hogy legyen ő nyugodt, amikor nyilvánvalóan valami nincs rendben otthon? Hogy tudjon teljesen a tanulmányaira gondolni, ha érzi, hogy az édesanyjának szüksége lenne rá? Ő erre képtelen! Neki ez nem fog menni! Muszáj valahogy hazajutnia... De mégis hogyan? Azt se tudja, hogy mikor lesz leghamarabb szünet. Alig ismeri még az itteni rendet, fogalma sincs, hogy kitől kérjen tanácsot...
Szegény fiú anniyra összezavarodott, és kétségbeesett, hogy teljesen elvesztette az önkontrollját. Hatalmasat csapott maga mellé a földre, majd a testi és lelki fájdalomtól egyaránt, kigördült egy könnycsepp a szeméből. Leejtette maga elé a levelet, és felpillantott... Akkor pedig észrevette azt, amit ebben a helyzetben egyáltalán nem akart látni: Misi nem volt egyedül.
- Mi a...?? Te mióta vagy itt? Vagy.. mi? Ki vagy? -
Idegességében felpattant a helyéről, és egy gyors mozdulattal letörölte arcáról érzékenysége nyomait. Értetlenül bámult a sarokban ülő lányra, akiről fogalma se volt, hogy hogy került oda, ez pedig kicsit megijesztette.

Emily/Alice

Misi nagyon meglepődött, amikor észrevette a lányt, ezért hirtelen, és talán egy kicsit durván, és udvariatlanul regált. Általában nem szokott ilyen nyers lenni, csak zavarba jött amiatt, hogy egy ismeretlen sírni látta. Ez nagyon ritkán fordul elő vele, márminta  sírás, az meg, hogy ez közönség előtt történjen... szinte soha.
Azonban már a lány első mondata után rájön, hogy milyen illetlen volt, és borzasztóan elszégyelli magát.
- Jaj... Kérlek ne haragudj! Nagyon nagy bunkó voltam. Meglepődtem, és... öhm... nem tudom... Tényleg bocsánatot kérek.-
Misi lehajtja a fejét zavarában, majd elveszi a felé nyújtott papírt.
- Köszönöm! Ez csak... Szóval nem pont erre számítottam. Mindegy! Kezdhetnénk új lappal? -
Misi nem érti, hogy mi történik vele, de hirtelen melegség tölti el egész bensőjét, ahogy a lányt figyeli. Eddig fel se tűnt neki, hogy milyen csinos a másik, ráadásul az egész etikett leckét is mosolyogva adja elő, ami miatt a fiú is meg tud nyugodni egy kicsit.
- Nagyon örülök Alice! Köszönöm szépen az illemtan órát, tényleg rám fért. Nem volt valami fényes a bemutatkozóm, de ha adnál még egy esélyt, akkor megpróbálnék ezen változtatni!-
Atyaég! Misi, mi a fene történik veled? A fiú maga se értette, hogy mi ez az egész, de percről percre egyre jobban megnyugodott, és valamiért nagyon furcsán érezte magát.
- Én Fodor Mihály vagyok, de inkább csak Misi, ha lehet. -
Természetesen az előbbi kirohanása után Misi igyekszik a lehető legudvariasabban viselkedni, mivel kialkult benne valami szokatlan rettegés amiatt, hogy esetleg Alice már leírta őt. Soha nem szerette, ha rossz az első benyomás, mert a szüleitől azt tanulta, hogy azt már szinte lehetetlen helyrehozni, vagy nagyon sok, és kemény munkába kerül.
- Egyébként, hogy lehet, hogy nem vettelek észre? Ááá tudom már! Biztosan repültél! Lebuktál! - Most már újra önmaga volt. Elterült a jól ismert Misi-vigyor az arcán, és kedvesen nézett iskolatársára.

Akkor hivatalosan is Emily

Ahogy telt az idő a fiú egyre inkább zavraban érezte magát. Ő pedig nem ehhez volt hozzászokva. Náluk Erdélyben az a szokás, hogy a jó székely gyerek nem mutatja ki ha elgyengül, sem azt ha előtörnek az érzelmei. Ez egyszerűen nem szokás, és eddig elég jól is ment neki. Most viszont képtelen rá. Nem tud olyan kemény és távolságtartó maradni, mint egyébként kéne neki. Persze ez is őrültség, mert ki várná el egy kamasz fiútól, hogy ne legyenek érzelmei? Hisz mikor, ha nem most?!
- Nem, tényleg semmi gond. Teljesen igazad volt! - Misi hevesen bólogatott, hogy ezzel is igazolja mondandóját. A lány tényleg nem tehett semmiről. Viszont a következő mondata nagy meglepetést okozott a fiúnak.
- Hm.. Emily Blue? Ezt most nem igazán értem... Hogyhogy hivatalos? Az Alice az mi volt? Művésznév? Jóóó, csak viccelek... Komolyan, hogy van ez? -
Ha eddig nem volt összezavarodva, akkor most már biztosan. Egyáltalán nem értette, hogy mi ez az egész név mizéria, de nagyon foglalkoztatta a dolog. Lehet, hogy Emily először nem bízott benne annyira, hogy megmondja az igazi nevét? De ennek mi értelme? Itt nem nagyon tudna visszaélni az információval.
- Hú.. Köszi! Aranyos vagy! A te neved is tetszik, bár elég hosszú, úgyhogy van miből válogatni. Viszont ha nem gond, akkor én maradnék egy egyszerű Em-nél. Persze ha nagyobb kreativitást szeretnél, akkor még erőlködöm egy kicsit, de nem igazán a becenév alkotásban szoktam kiélni a művészi énemet. -
Mostanra már rendesen megeredt a nyelve a srácnak is, bár nála ez a megszokott. Legtöbbször le se lehet lőni, annyit beszél. Sőt néha már idegesítően sokat is. Ugyanis vannak olyan helyzetek, amikor jobb lenne csendben maradni, csak hát Misi ilyenkor is képtelen befogni a lepénylesőjét.
- Háát... Azért van különbség szerintem. Szoktál egyébként repülni? Mármint seprűn? - A bók hallatán még szélesebb lett a vigyor Mihályunk arcán. Egy normál ember valószínűleg képtelen lenne ennyi ideig mosolyogni, de a fiú most különösen jól érezte magát, ezért képtelen volt abbahagyni.
- Nagyon zavarna, ha odaülnék melléd? Kicsit kényelmetlenül érzem magam, hogy itt állok, és kénytelen vagyok lenézni rád. Bár.. ha jobban belegondolok, akkor inkább térdelnem kéne előtted, az iménti viselkedésem miatt. -
Misi mindig is nagyon spontán ember volt, ezért most se teketóriázik sokat, rögtön térdre veti magát a lány előtt. Sajnos nem bírja sokáig komolyan játszani a bűnbánó lovag szerepét, és elneveti magát.
- Jaj bocsi, bocsi.. Próbálok komoly lenni, csak még soha nem térdeltem lány előtt...- Megköszörüli a torkát, majd oldalra pillant, hogy abba tudja hagyni a vigyorgást. Mikor visszafordul már teljesen komoly arccal néz Emilyre. - Hölgyem, kérem nézze el a tahóságomat. Hogyan tehetném jóvá? -
Néhány pillanatig mélyen a másik szemébe néz, majd újra elvigyorodik. Nem megy ez neki... Sebaj!