A lágy szellő szelíden simította végig Lala arcát és hívta lassú keringőbe ezüst szálú haját. A lány megállt, lehunyta szemeit és hagyta, hogy a természet illatai beszökjenek orrába. Mélyen beszívta ezt az illatot, mely gyermekkora óta bölcsőjében ringatta, és melytől el kellett búcsúzni, mikor Madagaszkárra ment. Az ottani dzsungel illata, nem ilyen. Az is igazán kellemes, de ehhez képest semmi. Még egy utolsó pillanatot várt, majd ismét útjára engedte lábait, hogy oda vigyék amerre csak akarják.
  Már rég nem sétált csak úgy, céltalanul bolyongva, éppen ideje volt egy napnak melynek délutánját csak erre szánja. Dúdolva haladt előre, lassan, hogy minden egyes apró részletet meg tudjon nézni magának. Az apró virágok tarka népét, melyek a bokrok tövében leltek maguknak menedéket, a hatalmas óriásokat, melyek faként élik életüket, a nasugarak játékát, ahogy a faleveleken egymást kergetve ugrándoznak, gyermekek módjára.
  Titkon még abban is reménykedett, hogy nincs egyedül. Hogy valamelyik törzs mögül kikandikálva megpillanthat egy pettyes őzgidát vagy az ágakon dalra fakadó madarak népének képviselőit. De egy apró sündisznócskának is örülne, mely félve szúrós páncélba öltözve bújik el, vagy csak egy csigát látna a lányt, mely nyájas lassúsággal kúszik fel az egyik bokor apró szárán.
  Halk sóhajjal jelezte elégedetlenségét, mikor kis idő múlva sem látott semmit, ami megmozdult volna. Azonban felemelve fejét hirtelen elkerekedett szeme.
A magas fa ölén, az ágak fátyla közepette egy faház terpeszkedett békén pihenve. Izgatottság csillant végig égkék szemén, ahogy elkezdett a házikó felé rohanni. Fel akart mászni, hogy onnan lássa panorámában az erdőt.
  Azonban a lépcsőnél ledermedt. Nem tűnt valami újnak az egész kóceráj, és ez a lépcsőről is lerítt. Kicsit félve lépett rá az első fokra, remélve, hogy apró súlya alatt nem szakad le az egyik korhadt faléc és nem zuhan alá a mélybe, nyakát törve.

Amint meglátta a faházat, azonnal tudta, hogy fel kell rá másznia. Azonban mégsem tűnt olyan egyszerűnek a dolog, hisz már a lépcsők is ijesztően rémesen néztek ki. De ha nem kockáztatott volna, akkor néhány pillanattal később kénytelen lett volna feltenni magának azt a kérdést, hogy : Ki ő egész pontosan? Mert, hogy Vér Lanetta nem, az is biztos.
 Ahogy tört egyre feljebb a hatalmas fa mentén futó lépcsőn hangosan sikítottak a lába alatti fokok, és valóban volt, aminek széle már az évek alatt le-letöredezett néhol.
  Amikor meglátta az ajtót egy halk imát mondott el, hogy nem zuhant le és nem törte nyakát, majd benyitott.
 Odabenn, mintha egy teljesen más házba lépett volna be. A romos külső alatt igazán klassz, klubbház hangulat lapult, hatalmas babzsákokkal, és hálózsákokkal, melyeket valószínű a házikóban éjszakázó diákok felejtettek itt. Lala vigyorogva nézett körbe, és legszívesebben az egyik ablakhoz rohant volna, hogy kinézhessen rajta. Vagy kisétált volna az apró erkélyre, hogy még a szellőt is érezhesse ismét, ám erre nem volt ideje. Az ajtó ismét nyílt, majd csukódott háta mögött, és mikor megpördült egy fiút pillantott meg. Magas volt, meglepően magas, ám arcvonásaiból ítélve nem lehetett sokkal idősebb nála. A másik is észrevette a fehér hajkupacot, hisz nemsokára kedélyesen köszöntötte őt, és még a nevét is elárulta.
- Szia - bólintott vissza Lala - A nevem Vér Lanetta - mutatkozott be ő is, hogy mégse tűnjön udvariatlannak. - Eridonos elsős diák - tette még hozzá, hogy a fiú tudja őt hova tenni, hisz jelenleg egy sima farmert és egy fehér toppot viselt, így nehéz volt besorolni akármelyik házba is. Talán egyedül a dereka köré csavart kockás vörös ing hirdethette volna a házát, ám azt inkább húzta divatból mintsem jelzésképpen.

A lány is követi társát és hamar helyet foglal egy babzsákon a fiúnak szembe, hogy mégiscsak lássák egymást. Ám az ablakokon beszűrődő erős fény a lány szemébe sütve megakadályozta ezt, így kénytelen volt hosszú perceket avval tölteni, hogy felálljon és a függönynek szánt megtépázott rongyot arrébb húzza.
- Nem, eddig nem sikerült. Persze szeretném, de amint megláttam mekkora, véltem egyedül akármerre elmozdulni, mert a végén még úgy eltévedtem volna, hogy aztán bottal üthette volna a nyomomat az egész iskola - nevetett fel saját bénaságán majd az ablaknak támaszkodva fordult ismét a fiú felé, a következő kérdésre kicsit feszengve megvonva a vállát.
- Eger környéki vagyok - jelentette ki. Azt nem akarta hozzátenni, hogy egy hatalmas birtokon élte le eddigi életét, és hogy annyi embert nem látott, mint most ebben az iskolában. Néha úgy érezte magát ott, mint egy toronybazárt hercegnő, akit még avval is büntettek, hogy nem egyedül hanem családjával zárták össze.
- Amúgy tudsz hegedűzni? - bökött a hegedűtokra izgatottan. Amint a fiú belépett első amit kiszűrt a fekete tok volt. Szerette a zenét, pláne amit hangszereken szólaltatnak meg. - Mióta játszol rajta?

A megjegyzésre Lala halkan felkuncogott.
- Akkor úgy tűnik nem csak én vagyok ilyen béna, de majd ha eltévedsz a faházba, segítek megtalálni az ajtót - mosolyodott el kedvesen.
Amint végzett a függöny megigazgatásával, és kicsit kifújva neki dőlt, már indult is vissza, hogy aztán a babzsákba süllyedve helyezze kényelembe magát. Kell neki egy ilyen a szobájába, eddig nem is gondolta volna, milyen tökéletes kényelmet lehet eléri egy ilyen furcsa kinézetű szörnyszülött tárggyal.
Ezután a fiú tokját kezdte nézegetni. És csakhamar fel is tette a kérdéseket, amiken eddig gondolkodott.
-  Az jó lenne, szeretem a zenét - vigyorodott el - és a hegedűszónál nincsen szebb - tette még gyors hozzá, majd figyelte ahogy a fiú kicipzározza a tokot, majd előhúz belőle egy gyönyörű kis hegedűcskét.
A lány hátradőlt, szinte belesüllyedt a babzsákba, hogy a lehető legkényelmesebb helyet találhassa meg. A zenehallgatásnak is meg kell adni a módját. Szemével még mindig Dom mozdulatait követte, ahogy felemeli kedves kis tárgyacskáját és a hozzá tartozó vonót is.
- Valami gyönyörű - vágta rá a kérdésre felülve, hogy a fiú szemébe tudjon nézni. - Játszd el azt, amit a legjobban tudsz, a legszebb dalaidat szeretném hallani - kuncogott fel ahogy kezével megtámasztotta saját magát, és kicsit előre dőlt.
Biztos volt benne, hogy a fiú tudása a hangszer iránt igazán hatalmas, és ilyenkor kicsit el is pirult belegondolva, hogy míg vannak akik ilyen ügyesek addig ő alig tud megszólaltatni valamit. Egyedül a zongorát, azon is a boci-boci tarkát, mert megunta gyerekkorában az oktatóját, és otthagyta mint Szent Pál az oláhokat. Nem volt kíváncsi a tanító vinnyogó hangjára, és nevetséges hisztirohamaira, ám most már kezdte megbánni akkori tettét.

  Lala figyelte, ahogy a fiú felemeli a hegedűt és játszani kezd. Nem számított arra, hogy egy szomorú dalt fog játszani. Azt hitte valami vidámat, vagy csak egyszerűen komoly darabot. De ez kifejezetten szomorú volt, és gyönyörű.
Valóban nem tévedett, mikor a fiút tehetségesnek gondolta. Igazán ügyesen játszott, a dal mely a hegedű húrjairól szállt fel, képként lebegett a lány szemei előtt. Ismerte ezt a dalt. A dajkája énekelte néha mikor mikor együtt sütögettek a konyhában. Vagyis inkább a dajka sütött, míg az apró Lanetta inkább csak öklével széttrancsírozta a tésztát.
Először csak halkan dúdolta, nem szerette volna, hogy a fiú szereplését a saját hangjával elrontsa. Nem volt rossz a hangja, a fület nem bántotta, ám szépnek sem lehetett mondani. Átlagos volt, olyan mint ő maga.
  Azonban figyelve a fiút, mintha biztatást látott volna arcán. Először gondolkodott, majd úgy döntött, hogy ő is beszáll a vége felé. Próbált a lehető legszebb hangját elővenni, ahogy belekezdett az éneklésbe.

Szerető szíve, már féltékeny csak,
Bokrok között íját is felkapja.
Zengve száll már a két fehér vessző,
Életük lángjait így legyőző

Amint a fiú felemelte a vonót a húrokról a lány elpirulva sütötte le szemeit.
- Remélem nem gond, hogy beleénekeltem, nem szoktam... - mentegetőzött elmosolyodva. Csak olyan jó érzés volt számára, hogy kicsit visszahozhatta a múltat.
- Nem kell, hogy vidám legyen, ez az egyik legszebb dal amit valaha hallottam - vágta rá a fiú kijelentésére.
- Milyen zeneszerzőktől ismersz dalokat? - billentette oldalra kíváncsian fejét, hagyva, hogy ezüst haja a háta mögé hulljon.

- Ez igaz, valóban mélyebb érzéseket adnak át... - bólintott egyetértően a lány - azonban a vidámakban van valami, amitől az ember is úgy érzi, hogy minden a helyén van az életében, mintha a zene hangulata átszállt volna a hallgatóra is - tette hozzá elgondolkodva. Nem kötekedésképpen jegyezte meg. Csupán elgondolkodott egy picit, és ez jutott eszébe. Az egyik gyönyörű a másik egyszerűen csak jó.
Míg a fiú gondolkodott a feltett kérdésen, addig a lány ismét helyezkedett. Próbálta megtalálni a tökéletes pontot, azonban ehhez sok próbálgatás kell. Végül törökülésbe helyezkedett el a babzsák közepén, hátát az egyik gerendának támasztva, és csak reménykedni tudott, hogy nem téved arra egy pók sem. Rettegett a pókoktól, és nem lenne szerencsés ilyen magasan találkozni egyik képviselővel sem, mert a végén még nyakát töri a nagy menekülésben.
- Kispál? - csillant fel Lala szeme. - Ha szeretnéd, szívesen kísérlek vacak énekhangommal, de csak ha megesküszöl rá, hogy nem bántja a füled - nevetett fel - Kispáltól melyik számokat tudod eljátszani? Van néhány amit ismerek jómagam is, azonban a Kiscsillag sem ismeretlen - tette gyors hozzá.

- Azt ismerem! - vágta rá a lány, kevés híján legurulva a babzsákról a hatalmas lendületben. - Mármint a Légyszíves-t. Bár régen hallgattam, lehet el fogok téveszteni pár szót, vagy néhol csak dúdolva leszek képes helyettesíteni a szöveget. Rég hallgattam már ilyesfajta zenéket. Mostanában inkább a csend az amit legszívesebben hallgatni szoktam, kicsit sok a zsongás az iskolában - elmosolyodott majd hirtelen elkerekedtek a szemei, ahogy rájött, hogy a fiú akár rosszul is érthette . Gyorsan megrázta fejét, ahogy megpróbálta összeszedni a megfelelő szavakat.
- Ne értsd félre! Én szeretek itt tanulni, és a diákokkal sincsen bajom - jelentette ki. - Csak otthon nagyobb volt a csend, és még nem szoktam hozzá, hogy itt... -szünetet tartott, ahogy elgondolkodva a füle mögé tűrte egyik eltévelyedett tincsét - más.
Felállt, és az egyik ablakhoz sétált. Muszáj volt mozognia, nem bírta ki egy helyben olyan sokáig. Picit félrehúzta a függönyt hagyta, hagyta, hogy besüssön a nap.
- Szóval kezdjük? Énekeljünk! - mosolyodott el, majd hirtelen rájött és gyors kipótolta a mondatát - Énekeljünk és zenéljünk.

A lány a fiú válaszára elmosolyodott. Majd figyelte, ahogy ismét nekikezd a játéknak. Azonban a dallam kicsit lassabb volt, gyengédebb, és mintha kicsit szebb is. Lala kivárta a belépést majd elkezdte énekelni.
-Vigyetek el engem is lassúzni srácok. Vigyetek el innen, mert nem jön ide más. Vigyetek el engem is lassúzni srácok, légyszíves!
 Külön ki szeretném hangsúlyozni srácok, köszöni az anyám, hogy lassúztok velem. Aggódik hogy tél lesz, jönnek majd a bálok és én...otthon nézem a hóesést... - egyre jobban beleélte magát, és valóban ahogy a fiú is megmondta, a dal közben mintha a szavakat valaki más adta volna a szájába, mindent egyes ütemet körülbelül tudott. Persze voltak, mikor egyszer-kétszer picit elcsúszott, de gyorsan korrigálta. Nem volt profi énekes, éppen ezért nem volt képes mindig úgy viselkedni mintha az lenne. De iszonyúan élvezte, hogy kiengedheti a hangját, még ha csak egy isten háta mögötti faházban is van. Remek érzés volt, és ez az érzés arcára is kiült ahogy lehunyt szemekkel folytatta a dalt.

A következő dal befejeztével Lala elmosolyodott.
- Azt hiszem ennyi elég volt, be fogok rekedni - nevette el magát kezével a torkát simogatva. Sosem bírták igazán sokáig a hangszálai, volt mikor egy fél órás röhögőgörcs után fél napig képtelen volt megszólalni. Azóta nem szívesen kockáztat, szereti ha képes elmondani, amire gondolt.
- Nagyon szépen játszol - jegyezte meg - Tervezel ezzel magasabb szinten is foglalkozni? Vagy csak egy kedves hobbi? - kérdezte. Kár lenne elpazarolni egy ilyen tehetséget. Persze az is érthető lenne, ha a fiúnak más tervei vannak, a művészet általában nem jövedelmezik olyan jól.
- Saját műveket már írtál? - tette fel a következő kérdését kíváncsian.

- Igen és mit? Mit szeretsz még a zenén kívül? - kíváncsiskodott tovább a lány, miközben felállt és valósággal rávetette magát egy másik babzsákra. Annak szebb színe volt, vörös. Ami pedig pont illik hozzá. Kedvesen elrendezte a zsákot, megpaskolta, hogy éppen jó helyen legyen a töltőanyag, majd török ülésbe vágva magát felült rá és elégedetten sóhajtott.
  Szeme végigsuhant ismét a faházon, és megállt a hálózsákokon. Vajon ki aludhatott benne? Két jó barát, akik a kapcsolatuk megerősítése miatt döntöttek úgy, hogy kiköltöznek egy estére a vadonba? Vagy két lány tartott pizsamás bulit, ahol akárkit kifecseghettek? Lala elképzelte, hogy az egész faházat körbelengi a körömlakk és az az aceton jellegzetes büdös szaga, melynek ködéből csak a hangos rikácsoló nevetés tört magának utat, hogy aztán eltűnjön az ablakon, sokáig pattogva, a közeli fákon. De lehet, hogy szerelmespár töltötte itt egy éjszakáját. Összebújva, halkan egymás fülébe suttogva nézték innen a csillagokat. Figyelték, ahogy a Vénusz fénye elnyomja a többi csillagot, melyek a hajnalcsillagnál százszor színtelenebben pislákolnak, mintha csak magukat is szégyellték volna kevés fényük miatt.
  Aztán meghallotta a fiú hangját, mely visszarepítette fantáziája világából. Csak figyelte, ahogy Dom elmosolyodik, majd gyengéden mint egy gyermeket lerakja hangszerét.
- Egy szerelmes dalt? - gondolkodik el Lala, a fiú válaszából kikövetkeztetve. - Vagy Szerenádot?Biztos szerencsés lesz az a lány, akiről egy egész dal íródik. - nyugtázza végül lágy mosollyal.
- Hé Dom? - néz a fiúra egy rövid szünet után - ha megírod a dal, elolvashatom majd? - egy kicsit elpirult, nem volt benne biztos, mit fog válaszolni a másik. Persze érthető lenne, ha nemmel reagálna a fiú. Elvégre egy ilyen dal, lehet nagyon személyes ahhoz, hogy más idegen is bele tudjon nézni.
- Régen játszottam. - bólintott a kérdésre válaszolva. - Olyan nyolc éves lehettem, mikor a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy tanuljak valamin, mert úri lánynak kötelező megismerkednie a zene rejtelmeivel - a mondat második részét anyja hangnemében levékonyított és rikácsoló hangon adta elő, mintha csak idézni akarta volna tőle azt a mondatot amit akkor mondott.
- Akkor a zongorát választottam. Ám nem sokáig tartottak tanulmányaim... - lenézett a cipőjére majd annak fűzőjével kezdett el játszadozni. - fogalmazzunk úgy, hogy nem tudtam tolerálni az oktatóm viselkedését, hangját és tanítási módszereit. - mosolyodott el halványan. Kissé enyhén fogalmazott, de az volt a lényege.

- Biztos vagyok benne, hogy egyszer megírod. - jelentette ki a lány figyelve, ahogy most Dom kezd el mocorogni és helyezkedni a zsákján. Lehet, hogy egy ideig kényelmesek ezek a vackok, de úgy tűnik hosszú távon nem biztos, hogy megállnák a helyüket. - Egyszer mindenkit elkap az a nyavalyás kölyök pelenkával a fenekén. Azt hiszem nem lehet elmenekülni előle, csak elbújni, hogy tovább tartson a fogócska. - elgondolkodva babrált továbbra is a már markában ücsörgő pertlivel.
- Most már magam is bánom az egészet - felsóhajtott, ahogy megrázta a fejét - igazán jó lett volna, ha valóban képes vagyok valamennyit felmutatni, zenei tudás gyanánt, de akkor egyszerűen nem jutott eszembe, hogy más is lehet. Csak az járt a fejemben, hogy mindenképp tűnjön el az a tanár aki akkor volt. Te szerencsés vagy, azt hiszem, bár a sors helyében én se hagytam volna, hogy a tehetséged elvesszen, holmi tanár miatt. - nevette el magát.
  Azonban nevetése után, halk énekszó szállt fel, megfojtva az előtte lévő hangot. A lány immáron csukott szájjal nézett az ablak irányába, ahol egy apró fülemüle ücsörgött, ki tudja milyen régen már. Hangja hirtelen elnémult, majd balra biccentett apró fejével. Lanetta álla leesett, ahogy a madárra meredt. Hogy volt képes emberi jelzésre egy nem emberi lény?
  Szája elé kapott, ahogy csak sután meredt a jószágra, és képtelen volt elhinni, hogy az valóban azt tette amit. Másodpercek hosszú áradata után volt képes végre arra nézni, amerre a jövevény mutatott az imént. Vélt attól, hogy mi les rájuk onnan.
Semmit nem látott, az ágak zöld függönyként rejtettek el mindent a kíváncsi szemeket tudatlanul hagyva. A lány halkan felsóhajtott, ám nyugalma nem volt hosszú életű, az erdőből kikúszó hátborzongató morajlás ugyanis szó szerint megfojtotta azt.
  Lanetta szemei elkerekedtek, és ismét a madarat kezdték kutatni, magyarázatot követelve tőle, de a fülemüle hallgatagon ücsörgött egy gerenda tövében, messze a lány fojtogató kezeitől, melyek legszívesebben lerángatták volna onnan, hogy aztán vallatóra fogja a beszédre képtelen állatot.
A morajok egyre közelebbről és közelebbről szálltak fel, és a lány mégiscsak magatehetetlenül ücsörgött tovább a babzsákon az ablakot bambulva. Ha tehette volna, azonnal feltépte volna az ajtót, és nyakát nyújtva kezdte volna keresni a lényt, vagy kitehénkedett volna a teraszra, ám lábai nem vitték sehova.
  A pillanatnyi néma csendet, a fülemüle zavarta meg, mely ismét dalra kelt. Azonban dala végére soha nem ért el, ugyanis a faház mellett hirtelen a semmiből előtűnve szárnyak, tollak és csőrök balladája csendült fel, miközben több száz a fajtáikban igen különböző madár zuhant el az ablak előtt. Néhány még a házikóba is betévedt, és aztán rémülten keringtek a bennülők feje felett, a kiutat keresve.
  A zöld tájon, mint barna festékpaca jelent meg egy őz, ugatva akár egy kutya, és mögötte a hömpölygő tengerhez hasonlítva, követték őt sorstársainak hatalmas hada. Patáik megrázták az egész földet, és belesikítottak a lány fülébe, ahogy az hitetlenkedve nézte a jelenetet. A rágcsálók is hamarost előtűntek. Vörös farkak lepték be az ágakat, ahogy ugrálva a levegőben szöktek egyre távolabb, a faház padlóját ellepték a távozni készülő egerek.
Ekkor végre Lanetta is magához tért a kábulatból, és hangosan felsikított, szemei elkerekedtek a rémülettől és a meglepetéstől. Még soha nem látott ilyet, talán csak filmekben. És ott sem jelentett jót, nemhogy a való életben.
  Kezei a pálcáját keresték, a fegyvert, mely képes volt megvédeni őt és a fiút is attól, ami feléjük közeledett. Mert biztos volt benne, hogy valami jön, valami ami képes rémületet kelteni az összes erdőben nyugodó élőlény szívébe, egyszerre.
Valami a falnak ütközött, közvetlenül mellette, és a világ egy pillanatra fehér tollak hurrikánja lett. Egy ragadozó madár volt, hatalmas, erős és halálra rémült. Éles körmeivel a lány arcába szántott, hatalmas vérző sebbel borítva annak jobb almácskáját, mielőtt Lanetta reagálva a madár támadására, rá nem olvasott egy szóbálvány átkot.
  A szerencsétlen állat megdermedve omlott a padlóra, hangosan koppanva rajta.
- úristen, mi a fene folyik itt? Jól van? - végre rájött, hogy nincs egyedül a házban. Felpattant és ügyetlen léptekkel a fiú felé rohant, hogy megbizonyosodjon arról, hogy miden rendben, mármint annyira, amennyire egy ilyen borzalmas vészhelyzetben az ember rendben szokott lenni.
- El kell tűnnünk innen, akármi is rémítette meg ezeket az állatokat, én nem akarok találkozni vele!