Megvan az előnye annak, ha valaki halott. Többek között például nem feltétlenül kell tartania a kapcsolatot azokkal, akiket hátrahagy. Igen, tényleg írhattam volna egy-két levelet a bátyámnak, hogy tudassam vele, többnyire még életben vagyok, de aztán rájöttem; ha bárki megtudja, hol vagyok, akkor Ezra is megtudhatja. Márpedig ezt mindenképpen el akartam kerülni.
Csakhogy magányos harcosnak lenni mégsem annyira jó buli, mint ahogyan azt eleinte gondoltam. Találkoztam rengeteg emberrel, de egy sem törődött velem igazán; jó, persze, megtanítottak igazán emberként viselkedni és mindent megosztottak velem arról, amit tudnak a vámpírokról, de mindennek ellenére nem számítottam nekik. Csak egy voltam a sok közül és mindannyian tudjuk, hogy a hegyesfogúak kihalóban lévő fajnak számítanak.
Meghúztam magamat, amikor visszajöttem. Nem szóltam Richnek, nem beszéltem senkivel, aki közel állt hozzám. Hogy miért? Nos, akik a legközelebb álltak, azok elhagyták ezt a helyet, a többiekre pedig nem akartam ráhozni a frászt;  bár bevallom, szívesen megnéztem volna az arcukat, amikor tudatosul bennük, hogy bár egy évre eltűntem és valószínűnek látszott, hogy már régen felfalt valami, mégis itt voltam. Nem hátráltam meg, nem futottam el, sőt még csak igazából meg sem haltam.
A faházhoz mentem. Meglepő vagy sem, sohasem jártam még itt. Talán azért, mert annyira barátságosnak és melegnek tűnt, hogy majdnem szivárványt hánytam tőle. Egy pillanatig sem azért, mert annyira brutálisan rellonos lennék –na jó, az vagyok–, hanem mert valami meghalt bennem idő közben. Emberinek látszottam, de valójában nem voltam az. Egy gyilkos voltam; igazi, hamisítatlan gyilkos. Résnyire nyitottam az ajtót és becsusszantam rajta, majd letelepedtem egy sötét szegletbe. Mielőtt elindultam ittam, most azonban szükségét éreztem volna még egy adagnak… legalább.

Cath

A lélegzetvételeit már azelőtt meghallottam, hogy felfigyeltem volna a szívdobbanására. Szaporán és hangosan kapkodta a levegőt, mintha valami üldözte volna. Egy lány volt, halk, puha, légies mozgással, most azonban olyan gyorsan szedte a lábait, hogy minden egyes lépés kalapácsütésként hangzott fel a fülemben. Összehúztam magam és megforgattam a szemeimet.
Az emberek hajlamosak voltak démonokat látni ott, ahol valójában nincsenek. És hajlamosak voltak biztonságban érezni magukat amellett, aki maga a démon volt. Rengeteg olyan élővel találkoztam az elmúlt években, aki szívesen állt le velem cseverészni; kíváncsiságból, dacból vagy éppen egyszerűen csak jóindulatból. Volt az az ostoba szokásuk, hogy minden gyengén és elesetten segíteni akartak. Talán az ötven kilómmal gyengének tűntem a szemükben, de ha csak egyszer is áthajítottam volna valamelyiküket egy kerítésen…
Viccet félretéve, jobban megbíztak a maguk kis hiedelemében –még a varázslók is-, miszerint vámpírok nem léteznek, mint hogy észrevegyék azt, ami közvetlenül a szemük előtt volt. Kedvesek, édesek és megértők voltak, de én csak rosszul lettem tőlük. Nem bírtam elviselni azt a vastag cukormázat, amivel körbevették magukat, hátha így a környezetük elfogadja őket. Nem akartam megbántani őket, de a ragacsos sziruptól még senki sem vált közkedveltebbé.
Szinte észre sem vettem, olyan gyorsan történt –már egy emberhez képest- és a lány berobbant a faházba, majd kitartóan fürkészte a kinti, csendes világot. Nem volt ott semmi. Hallottam. Már ha nem járkálnak erre olyan gonosz szörnyecskék, akiknek nem ver a szíve… Ja, az én vagyok!
-Semmi sem akart megenni! –biztosítottam halkan.
A nyakamat mertem volna rá tenni, hogy sikítófrászt kap, amikor rájön, hogy nincsen egyedül és tapasztalataim szerint sokkal ijesztőbb, amikor a sötétből suttognak, mint amikor valaki kiabálni kezd veled. Felemelkedtem és közelebb léptem a sötétben, hogy a lány láthassa az arcomat, majd kilestem az ablakon.
-Mit keresel kint ilyen későn, ha ennyire félsz? –tudakoltam egy farkasmosoly kíséretében.
Sohasem állítottam, hogy nem vagyok ijesztő. Soha.

Cath

A lány éppen úgy reagált, ahogyan az elvárható volt. felsikoltott és természetesen azonnal keresni kezdte a hang becses gazdáját. Valószínűnek tartottam, hogy a sötétben is előbb vagy utóbb felfedezett volna, de azért segítettem neki picit. Az a jó szívem…
Láttam a szemében. Abban a pillanatban, ahogy észrevett, mintha felismert volna. Egy pillanatra én magam sem tudtam, hogyan is kellene reagálni, de végül arra jutottam, hogy nem érdemes ennek túl nagy feneket keríteni és vélhetőleg a kedvenc őskövületemmel már volt alkalma találkozni, innentől kezdve nem bonyolult kitalálni, hogy miért tudta mi vagyok.
Rellonos, ezt is tudtam. Láttam már a klubhelyiségben, de vélhetően ő még nem fedezett fel engem. Na, nem azért, mert annyi baráttal lettem volna körülvéve, hogy nem láthatott meg…
Karkötő. Valahol a megdöbbenés és a sírva röhögés határán álltam, amikor elmesélte, miért is menekült a semmi elől. Azt gondolnám, hogy ha valaki retteg a sötétben, akkor nem az éjszaka közepén jön ki előásni egy kis ékszert, másrészt meg mit lát a totális sötétségben?
-Karkötő. –néztem rá elgondolkozva. –Nem rémlik, hogy láttam volna egyetlen karkötőt is errefelé. –pillantottam ki az ablakon.
Próbáltam rájönni, hogyan is hívják a lányt. Az arcmemóriámmal sohasem volt baj, egyszerűen csak nem fordítottam neki túl nagy figyelmet. Nem érdekelt különösebben, prefektus volt, de ezen kívül az égvilágon semmit nem tudtam róla.
-Nem kell annyira félni. –néztem a pálcára a kezében és összefontam magam előtt a karjaimat. –Bár, ahogy az arcodat elnézem, tudod mi vagyok. Azt hiszed, ha pálcát fogsz rám, akkor biztonságban vagy? Egyébként pedig, ha bántani akarnálak, már megtettem volna.
Teljesen feleslegesen lóbált azt a fadarabot. Jó, igaz, valamikor én is biztonságban éreztem magamat tőle, de azért legyünk őszinték. A lány nem nézett ki többnek másodévesnél és a rellonosok nem arról híresek, hogy minden egyes órán részt vesznek. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy maximum a nekem lebegtet egy széket… vagy ilyesmi.