Van az a pont, mikor már tényleg nagyon fojtogat a négy fal, és egyszerűen légszomjam van még a szobámban is. Olyankor menekülök ki, mert nem sokáig bírom a zárt térben. Vélhetően azért, mert majd' egy évet a négy fal között töltöttem, és a tudatalattim már így reagál rá. Persze sem orvos, sem Gil nem vagyok, hogy ezt pontosan be tudjam diagnosztizálni, csak azzal vagyok tisztában, miként enyhíthetek rajta.
Most még Emmát se keresem fel, pedig általában nélküle aztán egy tapodtat sem, de részletezte, milyen pörgős hét elé néz, én meg nem fogok még jobban belerondítani magammal. Na, meg tizennyolc vagyok, bárhogy is nézzük, és bár még eléggé védtelennek hatok, képes vagyok azért feltalálni magam, ha arról van szó.
Viszem magammal az Alice Csodaországban-t, mert az nem létezik, hogy engem bármikor könyv nélkül lássanak, meg aztán, bárhol, bármilyen testhelyzetben képes vagyok olvasni.
Annyira elkalandozok, hogy észre se veszem, már az erdő rajzolódik ki előttem. Felsóhajtok, és belevetem magam, legalább is minimálisan, mert nem szeretnék köddé válni, vagy egy bestia vacsija lenni, bár azért bízom abban, hogy már rendelkezem annyi tudással, hogy az utóbbit elkerüljem, különben lőttek a bestiakutatói karrieremnek, pedig még csak el sem kezdődött. Szomorú lenne, felettébb szomorú.
Meglátom a faházat, és úgy döntök, oké ennyi terepmászkálás egyelőre elég lesz. Nem megyek ugyan be, mivel csak azért jöttem ki, hogy ne négy fal fogjon közre, inkább leülök a lépcsőszerű valamire, figyelve arra, hogy ne érjek olyan pontot, amit a moha meg hasonlók fednek.
Letűröm a pulcsim ujját, hiába a kánikula, itt azért el kell, na meg allergiás vagyok a csípésekre, és bár nem egy bájital segít ezen, fő a biztonság.
A könyvemet fellapozva, mélyedek a sorokba, egy idő után teljesen kizárva a külvilágot.

Azzal, hogy kizárom teljesen a külvilágot, egyetlen egy baj van, hogy nem veszek észre semmit abból, ami körülöttem zajlik. Így sikerül elijesztenem az őz gidát is azzal, hogy jó magam is megijedek az ő feltűnésétől. És még nem ez a legrosszabb. Igen, annyira hozzászoktam már az egyedülléthez, hogy képes vagyok megijedni, ha nem vagyok. Ezért hálás vagy Bambinak, hogy ő futamodott meg előbb, és nem nekem kellett.
De visszatérve a könyvhöz, nem megy már a belemerülés. Elkap a paranoia, ami általában akkor fordul elő velem, ha felfogom, nem biztos, hogy egyedül vagyok. És egy ekkora helyen azért nehéz elhinni, hogy csak én vagyok. Ezért jó a szobámban, de kint meg retteghetek, valaki esetleg beszédbe akar elegyedni velem, aki nem Emma. Itt csak vele beszélek, másokkal is, ha nagyon muszáj, de csak vele úgy igazán.
Persze, ez teljesen normális egy tizennyolc éves lánytól, akinek szinte minden előröl kellett kezdenie, mert olyannyira gallyra vágta a gyász. Ugyan nem hangoztatom, hogy mentálisan nincs toppon az egészségem, ez azért feltűnik másoknak. Már a tartásom is, ilyenkor feszült, és néha össze is rezzenek, nem, én se tudom, mitől. Mázli, hogy a zsebemben hordom a pirulákat, amiket olyankor kell bevennem, ha ez a helyzet tovább fajul. Gil szerint ezen csak én tudok segíteni, azt persze nem mondta el, hogyan, nekem se sikerült rájönnöm, de egyszer majd csak.
A következő csapás akkor ér, mikor a semmiből tűnik fel valaki árnyéka. Pár pillanatig levegőt se veszek, aztán az agyam jelzi, hogy azt azért nem ártana, de egyszerűen nem merek felnézni a sorok közül. Még összébb is húzom magam, és behunyt szemmel fohászkodom azért, gyorsan váljak láthatatlanná, de az eddig se ment.
Aztán csak megelégelem, így felnézek, elkerekedett, barna szemeimmel, amik alapjáraton se kicsik, és zavartan tűröm a fülem mögé a hajam.
- Öhm...? - igen, ezzel szeretném megtudni, mi a szándéka az idegennek, de érzem, csak számomra haladás, hogy ennyit ki bírtam nyögni. Közben a pulcsim ujja csak lecsúszik, mivel ez a kedvencem, és már széthordtam, ezért elég laza, de legalább láttatni engedi a  piros pillangós karkötőm, ami azóta rajtam van, mióta megkaptam.

- Tetszik - vonom meg a vállam, mikor a srác felolvassa a könyv címét. Ennél többet nem igazán tudnék mondani még akkor sem, ha igazából annyira beszédkényszeres lennék, mint Shrek szamara.
Nem tudom mire vélni a helyzetet, nem tudok vele mit kezdeni, annyira elszoktam attól, hogy idegenek tűnnek fel, hogy most is legszívesebben menekülőre fognám. És még az őztől paráztam. Sovány vigasz, hogy láthatóan a srác is annyira élvezi a szitut, mint én. Oké, elkönyvelhetjük, nem ez a legjobb kezdése egy kibontakozó ismertségnek, de az élet ettől vicces... állítólag. Hát én nem tudok nevetni. Na, nem az idegennel van bajom, sokkal inkább magammal... vagyis a ténnyel, hogy az eset előtt az ismerkedés sokkal kördülékenyebb lett. És csak áldhatom az eszem, hogy benyakaltam a bájitalt, mielőtt kijöttem, mert tényleg nagyon meg lennék lőve, elvégre a magyar nekem kínai.
- Oh... olvasol? - nézek rá csillogó szemekkel, fel se fogva a tényt, hogy még azt a rövid mondatot se tudom normálisan összehozni. Oké, be kell látni, nem én vagyok a legideálisabb beszélgető társ, azért remélem, nem ijesztem el a szófukarságommal, vagy, hogy előterem a semmiből Emma, és az én feszélyezett légköröm is felenged.
Vele megy. Vele tudok a régi énemhez hasonló lenni, mert tudom, ő nem szekálna, nem nézne le, és szeret. Mostanában nem sokat kaptam abból az érzésből. Persze tudom, hogy Teresa mindent megtett, de az nem olyan, mintha anyu ölelt volna át. Furcsa, az emberek tizennyolc évesen már inkább nem akarnak függeni a szülőktől, én bármit megtennék azért, hogy velem legyenek.
- Jól vagy? - vonom össze a szemöldököm, és talán kicsit aggódva figyelem. Nem, cseppet sem zavar, hogy a fiú lehet, kötözött sonkának érzi magát a mustrálásom miatt. Ha elmondanám, hogy közel egy év óta ő az első idegen, akivel beszélek, megértené. Ugye?
- Öhm.. Tara - nyújtom óvatosan ki a kezem, amelyiken a karkötő díszeleg, mert azt hiszem, itt így szokás bemutatkozni. Mondjuk, kicsit ódzkodok, nem tudom, jól csinálom-e, sem azt, hogy lehet-e ebben hibázni.  

- Igazából... szinte az összes mondatot kívülről tudom már - vonom össze a szemöldököm, azon gondolkodva, akkor vajon miért olvasom még mindig. Nekem úgy tűnik, ez a kedvencem. Mondjuk nem szeretnék már ragaszkodni semmihez és senkihez, nem akarok elveszteni már semmit, mai fontos, persze belátom, hogy ezért én nem sokat tehetek, hisz képtelen vagyok irányítani az érzelmeim.
Persze felengedni se tudok még, az nem megy olyan könnyen, de legalább a késztetés enyhül, hogy most rögtön felpattanjak, és fussak, amerre látok, holott sejtem, a srác sem akar ártani nekem. Nem tűnik olyannak, legalább is első ránézésre nem, aztán ki tudja, nem rellonos-e, róluk meg hallottam elég sok rossz dolgot ahhoz, hogy egyel se akarjak összefutni.
- Nem ismerős - vallom be félszegen, mert arról a férfiről tényleg nem hallottam még semmit, gondolom azért, mert nem tartozik az érdeklődési körömbe. Persze van, mikor bármilyen könyvet elolvasok, csak le tudjam foglalni magam, de ha lehet inkább olyat választok, ami tetszik.
- Tényleg? Az unokanővéremtől kaptam. Emma McNeilly, itt tanít, lehet, hallottál már róla - mosolyodok el halványan, ami ebben furcsa, hogy nem kerül erőfeszítésembe, nocsak, mégis megy ez nekem, csak nem kell erőltetni. Na, meg Emmáról bármikor szívesen áradozok, bárkinek.
A kézfogás után, leveszem a kezemről az ékszer, és egyszerűen nekinyújtom, had nézze meg, ha már ennyire tetszik neki.
- Vince... magyar vagy - vonom le a következtetést, amit mondjuk nem nehéz, de ezek számomra még új dolgok. Világ életemben, Írországban voltam, így itt még sok mindent meg kell szoknom.
- Öhm.. Tara, Tara McNeilly - tűröm el a hajam a fülem mögé, mert zavarban vagyok. Valaki már tudja itt a nevem. Oké, hülyeség, de ezek az apró dolgok még nagyon ijesztőek számomra. Elkerekedik a szemem, ahogy közelít, reflexszerűen hátrálok is egy kicsit, már amennyire a kevés mozgástér engedi, aztán mégis megnyugszom, mikor csak leül.
- Bent a falak már fojtogattak, szeretek itt kint, általában nem sokan járnak erre. Te hogy hogy? Miért nem a barátaiddal lógsz? Ahogy láttam, itt nem nagyon szoktak egyedül flangálni - mert azért figyelek, bármennyire is nem lehet ezt leszűrni, két sor között azért felpillantok általában, hogy megbizonyosodjak róla, nem akar senki lemészárolni közben.