Sose bírtam igazán a tanév kezdést. Idegesítően feszítő felsőbb évesek, szuper hiperaktív gólyák, megvadult szellemek, és a fejem szétszakad. Ezért is vagyok  ingerültebb a kelletnél, épp annyira, hogy lelkiismeret furdalás nélkül küldjem el a rajtam csüngő gólyát melegebb éghajlatra. Esetleg... várja meg, míg "Terézanyu" felirat díszeleg rajtam. Persze Manda más, szerintem kettőnk közül ő örökölt több türelmet, ami nem feltétlenül rossz, mellém kell is, mert én a hangulatingadozásokat kaptam. Bár szavam nem lehet, mióta visszakerültem húgom közelébe, kiegyensúlyozott vagyok, már-már olyannyira, hogy kedvem támad átdekorálni a szobám a feng shui elvei szerint. Na jó, ez poén volt, mert a hely így is tökéletes, na meg felesleges is lenne, lévén az éjszakáim többségét valahol máshol töltöm. Itt nem kell feltétlenül rosszra gondolni...
Nyugodtan sétálok a birtokon, küzdve a fejfájással, és elküldeni a kastélyban lévőket a francba, maiért ilyen kínnak tesznek ki. Sose mondtam, hogy nem vagyok egoista, vagyis.. ezt én egészséges önbizalomnak neveznem, végtére is, nincs okom panaszra, már-már a tökéletesség határát súrolom, már ami a külsőmet illeti, és igen, nem félek ezt kihasználni.
Az sem érdekel túlzottan, hogy ilyenkor mindenki a Nagyterembe özönlik, majd eszek később, mert a takarodóra is nagy ívből teszek. Egy faházra találok, amit szerintem itt létem alatt, még nem láttam, így afelé veszem az irányt. Igen, furcsa lehet ez egy olyan lánytól, mint amilyen én vagyok. Az ember azt feltételezné, a fényűzéshez vagyok szokva, meg a kényelemhez, na meg, finnyás vagyok, holott ez nem igaz, ideig óráig tökéletes tudok idomulni a környezetemhez, aztán, ha megunom, megváltoztatom, mert igen, képes vagyok rá. Már elég évnyi tapasztalatom van mások manipulálásából, mondhatni az ütőkártyám,  viszont sose hagynám, hogy ezt bárki a fejemhez vágja, mások se cselekszenek másképp, a különbség csak annyi, hogy én tudatosan teszem.
Körbejárva a helyet, leülök a kanapéra, és fényt csiholva nézem meg a berendezést. Hála annak, hogy nonverb. varázsló vagyok, az ilyen apró dolgok igazán nem kerülnek nagy erőfeszítésbe.

Sose vonzott még hely annyira, mint ez. Nem arra akarok célozni, hogy most Dzsungel Janené avanzsálok, és itt élem le hátralévő életem, csupán. El van dugva,  látszólag kényelmes is, és ami a legfontosabb.... üres. Na, igen, mert az eszesebb diákok nem merészkednek ennyire mélyre a fák sűrűjében, mióta volt az az Occamys incidens. Engem se a puszta mazochizmus űzött el idáig, és csak reménykedni tudok abban, hogy vissza is találok, mert nőiesen bevallom, nem figyeltem az utat. Persze nem vagyok én elveszett lélek, ráadásul a német fenyvesek nagyobbak ennél, és ott se tévedtem el.
Nem is tudom, mire volt jó az az egy év, hisz semmi újat nem tanultam, bár lehet ez annak köszönhető, vannak alkalmak, mikor túlzottan előrébb haladok az évfolyamtársaimnál, de ez is csak azért van, mert szeretnék mindent tudni arról, mai érdekel. Talán ezért is leszek Bestiakutató. Az állatokat is nagyon bírom, nem mellesleg mindig ott fog csilingelni az a bizonyos vészcsengő. Persze ezzel még senkinek nem hozakodtam elő, még Mandának se, holott már évek óta megvan az elhatározásom, és ahogy tudok, teszek is érte. Ha a jövőmről van szó, talán cseppet maximalista vagyok, de ki nem? Sose toleráltam az olyan embereket, akik csak élnek bele a nagy világba, és az elkövetkezendő tíz percről sincs tervük, igen, ők lesznek azok, akiket az aranyvérűek már csak alja népnek hívnak. Annak ellenére, hogy minket is úgy neveltek, ahogy azon gyerekeket szokás, Mandán ez egyáltalán nem látszik meg. Én már kevésbé mondhatom el ezt magamról, tény, hogy olykor elkap a felsőbbrendű érzet, ahogy az is, olyan dolgokkal is egyet értek, amiket más elvből ellenez, de ez magánügy. Jobbára még senkinek nem sikerült megismernie, leszámítva persze a húgomat, pedig sok ember megfordult már az életemben, ki rövidebb, ki hosszabb ideig, mégis... egyikükről se tudnám azt állítani... ismert.
A hang zökkent ki, mit így még elég távolinak érzek, mégis biccentek. Az "ablakon" kinézve bámulom az állatokat, legalább is látszólag.
- Valaki vérfarkast látott a múltkor... legalább megmagyarázza, miért ennyire zaklatottak - szólalok meg pár perc néma csend után, bár kétlem, hogy a másikat ez érdekelné.
Aztán fordulok meg, és nézek szembe a férfivel. Még nem láttam itt, feltételezem az új tanárok egyike, vagy egy idősebb mestertanonc.
- Mi szél hozott erre? Nem szoktak ennyire messze merészkedni az iskolától - vonom fel a szemöldököm, és nekitámaszkodva a deszkafalnak, fonom össze a kezeim a mellkasom előtt.

Tény, hogy a társaságot - legyen az most bármilyen is - a hátam közepére se kívánom, de mégse küldhetem el melegebb éghajlatra. Persze, tudom én, hogy a Rellonosoknál, ez már-már alapkövetelménynek számít, viszont nem szeretek mások elvárásai szerint viselkedni. Sok időbe tellett, míg a nevelő szüleimmel is megértettem ezt, de azóta mondhatni nem is vagyunk annyira rosszban. Azért az a bizonyos tüske még bennem van, de csak arra fogom, hogy azért, mert a cseppnyi szabadságom is korlátozni akarják. Néha... nagy ritkán épp elég bajnak érzem azt, hogy ennyire függök Mandától, mert az agyam realistább része tudja, hogy ez a jövőben még sok bajt okoz. Nem vagyunk teljesen hasonlóak, engem más dolgok érdekelnek, mint őt, még az ízlésünk se egy forma, épp ezért nem fordult még elő, hogy egy pasin veszekedtünk volna, na meg... annyit egy hímnemű egyed se ér. Félek belegondolni, hogy mi lesz később, hisz már végzősök vagyunk, és a nyakam rá merem tenni, hogy ő nem választaná azt a szakot, amit én, de tanulva a Németországi incidensből, elhatároztam, elkezdek válni tőle. Muszáj lesz, ha nem szeretném  a pályafutásom is úgy végződjön, mint az elhatározásom, hogy másik suliba járok.
Bár nem vagyok oda érte, a férfi nem is zavar annyira, mint azt az első pillanatokban gondoltam. Talán még hálás is vagyok azért, amiért nem túl közvetlen, az olyan alakok mindig kiborítanak, nem is értem.
- Azt tudom, de te mire gondolsz? - kérdezek is rá egyből, mert egy ilyen kijelentés után, evidens valami hasonló reakció. LLG-n mondjuk kivételesen figyelek, így tisztában vagyok a tényhelyességével, de gondolom, talán célozni akar ezzel valamire, vagy csak én vagyok rossz emberismerő. Nem csinálok gondot abból se, hogy tegezem, holott lerí róla, jóval idősebb nálam, de nem baj, ha nem tetszik neki, úgyis szóvá fogja tenni.
- Múltkor egy Occamy megtámadott egy diákot, azóta óvatosan közlekednek, de gondolom, te magad is tisztában vagy vele, hogy nem ok nélkül tilos a járkálás - én meg nem vagyok jó tündér, hogy osztogassam az igét. Főleg, mert én is itt vagyok, pedig nekem meg végképp nem lenne szabad. Nem csinálok ebből problémát, a háztársaim többsége már az összes szabályt megszegte szinte.
Takarító bűbáj segítségével teszek alkalmassá egy puffot - mily' szerencse, hogy nem kell pálcával hadonásznom -, meg egy másikat tőlem kicsit távolabb, jelezve, hogy nem muszáj csak úgy álldogálni. Én magam le is ülök, nem véve le a szemem a férfiről. Valami nincs rendben vele, de mivel az esetek többségében ez szinte minden diákra igaz, így képzeletben vállat vonva nem is törődök vele sokat.
- Hogy hogy Bagolykőre jöttél? Mindig is érdekelt, honnan tudnak mindenhol a suliról, mert bár Magyarországon van, a magyar diákok marha kevesen vannak - mélázok el, és ugyanakkor meg is döbbenek, hisz nem szoktam én csak úgy cseverészni. Ha már egy pasival vagyok, az időt hasznosabban töltöm vele, persze ritka esetek mindig is akadnak.
- Lina Philips, rellon - nyújtom a kezem, miután eszembe jut, nem ártana bemutatkozni. Bár nem tartom fontosnak ezt a  mozzanatot, épp ezért nem is fogok megsértődni, ha nem él vele, felesleges felhajtásnak tekintem, de ha már szorult belém némi illem, muszáj fitogtatnom.

Az idő kezd lehűlni, nem mintha ez zavarna. Jelenleg jól érzem magam itt, még úgy is, hogy kérés nélkül akadt társaságom. Mázli, hogy a másik nem zavar túl sokat. Nem mintha ez változtatna bármin is, már akkor feladtam a nyugalmat, mikor felmászott az illető a lépcsőn. Nem mintha feltett szándékom lett volna most elmélkedni az élet fontos kérdésein, de egy kis magány nem lett volna rossz, hogy egy kicsit önmagam lehessek. Nem meglepő, a rellonsok túlnyomó többsége szerepet játszik, én se lógok ki a sorból. Mintha az egész ház holmi elcsépelt drámaszak lenne...
Nem mondhatom, hogy túlzásba viszem az ismerkedést, még csak azt sem, hogy kitörő örömmel fogadom. Közömbös vagyok, mint általában mindig, ha megfordul a közelemben egy idegen. Hogy mutassak egy szeletet magamból, azt ki kell érdemelni, nem adok akárki kezébe ütőkártyát, hogy aztán a későbbiekben felhasználhassa ellenem, és igen, nem sokan tapasztalták még a lényem kellemesebbik felét. Pedig van, igaz marha mélyen elásva. Nem vagyok jégkirálynő, vagy olyas valaki, aki csak úgy hobbiból űzi el maga mellől az embereket, zárkózott annál inkább. Az az egy év, amit távolt töltöttem épp elég volt ahhoz, hogy száznyolcvan fokos mozdulattal rúgjak fel mindent, ami egykor én voltam. Láttam, mennyire tönkre lehet tenni valakit, pusztán szavakkal, ahogy azt is, hogy az átok alig két másodperc alatt találjon célba, ezzel is kiontva egy életet. Rossz helyet választottam a külön életre, vitathatatlan tény, de mégse mondhatom el, hogy bánom. Nem, korántsem sajnálom, hogy az álomvilág, amiben éltem, egy nap hullott darabokra, és a helyét átvette a józan, felettébb undorító valóság, ahol azt tényleg nem mindegy, mikor, mit és főként miért teszel, ahol egy állítólagos legjobb barát képes a halálba üldözni, ahol senkinek nem számítasz, mert mindenki csak magára gondol, elvégre, ha az életed a tét, hajlamos vagy szemet hunyni az empátia felett.
- Van benne valami - ejtem ki a szavakat, amiket nem igazán hallok tisztán. Gondolatban teljesen máshol járok, amiről tudom, hogy illetlenség, mégse tudok megálljt parancsolni a szemem előtt özönlő képeknek.
- A diákok sok mindent tesznek meg, ami tilos - halvány mosoly kúszik az ajkamra, de az is csak pár pillanatig. Fel se fogom igazából a szavak mögött rejlő tényt, ha így lenne.... se történne másképp semmi... azt hiszem.
- De gondolom, felesleges ezt szajkóznom. Amúgy is... a szabályokkal teletűzdelt élet marha unalmas - legalább is én így látom. Olykor szívesen szemközt röhögném azokat, akik olyasmiket hajtogatnak, hogy "először szabályt szeg, aztán mészárlásba kezd", ez hülyeség, a legnagyobb pszichopaták pont az ellenkező emberekből kerülnek ki.
- Engem se érdekel túlzottan - vallok színt, ha már így alakult a helyzet. Tekintetem megint az erdőre szegezem, talán ezért is nem veszem észre, na meg nem érzem meg a szúrást.
Csak az tudatosul bennem, hogy kellemes bizsergés árad szét bennem, és megmagyarázhatatlan kényszert érzek aziránt, hogy valami szépet mondjak, hogy aztán kicsikarhassak egy mosolyt a társaságomból. A szemeim egy pillanatra villannak rá, mert mi mást feltételezhetnék, mint azt, hogy ő tette ezt? Ezen kívül az ég világon semmit nem láthat, ami mutatná, bármi is változott a percek alatt. Volt időm tökélyre fejleszteni az érzelmek elnyomását, most sem okoz gondot.
Elgondolkodok, hogy csinálhatta ezt, mert tény, jobban belegondolva, elég furcsa ez az idegen. Az első tippem kapásból az lenne, hogy nonverb. varázsló, mint én, de egyből el is vetem, mert... mert nem érzem, hogy az lenne. Már pedig még sose csalódtam a megérzéseimben.
Csak akkor nézek rá megint, mikor a nevét hallom, meg egy kis szócskát mögé tűzve. Pár pillanatig pislogás nélkül meredek rá.
- Most azt várod, hogy sűrű bocsánatkérésbe fogjak, vagy azt, hogy fussak rögvest oltárt emelni? - kérdezek rá, mert nem értem, mire fel a hangnem. Ha a tegezés zavarta volna, vélhetőleg már az első megnyilvánulásom alkalmával szóvá tette volna, ha meg mégse, vessen magára, legilimenciát még nem sikerült elsajátítanom, de már tervben van.
- És melyik tanár mondott csődöt újfent, hogy kellettél a helyére? - kérdezek rá egy fáradt sóhaj kíséretében. Nem sokan bírják egy évnél tovább itt, de nem is értem, mit várnak az iskolától, vagy a tanulóktól.
- Az évnyitón épp nonverb. csatát vívtam a Navine HV-val, ezért nem figyeltem - adok magyarázatot arra, miért nem vagyok én képben.

A. N. W.

Kezd egyre sötétedni, ami mondjuk nem zavar, az már egy fokkal jobban zavarna, ha egy erdőben élő bestia szeretne megcsócsálni. Így hát megint a fákat fürkészem, nem törődve a társaságommal. Tudom, pofátlanság, de ha már egyszer veszély lehet, jó magam fontosabb vagyok, mint egy idegen, legalább is számomra, és az e fajta meglepetéseket nehezen viselem. Eszembe jut az internátus körülötti erdő, ilyenkor a fák tövét már rég köd borította, nem számított, hogy milyen idő volt aznap, a vészjósló jelenség mindig ott volt. Ennek ellenére, mi mégis kitörő örömmel cigiztünk egy vén fúriafűz tövében, már ha nem gurult be, és akart agyon csapni. Ez is benne volt a pakliban. Sajnálom, hogy Manda azon az éven nem volt velem, ugyanakkor, örülök is, hogy ő legalább megúszta azt a rengeteg szörnyűséget, amit én nem. Nem sokat beszélek arról az évről, még vele se, mert... mert nincs az az Isten, maiért én bevallanám, hogy gyenge voltam, vagy épp féltem. Ez abszolút nem rám vall, és most bárki szemközt röhögne, ha a fejéhez vágnám. Igen, mert tettem róla...
- Egészen addig... - biccentek kimérten, igazat adva neki, holott ez nem szokásom. Irdatlan makacs vagyok, még akkor se alkudnék meg, ha tudnám, az igazságot a másik állítja, most még sincs kedvem ehhez. A rellonosokról már kialakult egy kép, amint mi önként, vagy tudat alatt, de nem akarunk megváltoztatni, így esik meg, hogy mindenki megjátssza magát. Van aki visszavesz, van aki addig hiteti el másokkal, hogy közénk való, amíg tényleg az lesz. Egyiket se tartom ideálisnak, sőt... utálom ezt az egészet, mintha az egész elnyűtt suli, egy drámatagozat lenne, ennek ellenére mégis beállok a sorba, mert ezt kell tennem, mert egy olyan ház nevén, amit mások már gondosan kiépítettek előttünk, nem eshet csorba. Ezzel mindenki így van, hiába nincs bent a szabályzatban, ez mindenki szeme előtt egyformán lebeg.
Persze eljön az idő, amikor mindenki levedli a rellonos énjét. Na, ez az idő számomra most van. Csak egy tanár van a közelembe, az ő szavukra meg a sárkányok úgyse adnak, tisztelet  a kivételeknek persze. Nehéz elnyerni a tiszteletünket, de ha az sikerül, akkor a tisztelet hamar ragaszkodássá fajul. Alexa meg igazán büszke lehet arra, hogy ezt kiérdemelte, mert nincs még egy olyan ember, aki foggal-körömmel harcolna mellettünk, vagy épp értünk, ha úgy adja a helyzet.
- Inkább legyen rövid, de tartalmas életem, mint hosszú és monoton - vágom rá hirtelen, megtörve a csendet. És felvont szemöldökkel meredek a férfi, vajon erre mit lép. Igaz a csend se zavar, mármint a kialakult helyzet. Egyikünk se az a szószátyár típus, ahogy elnézem, így könnyebb elviselni a társaságát.
- Jól teszed, itt úgyse azt kapod - elvégre mégis csak diák vagyok, vagy mi fene.
- Még nem voltál tanár, igaz? - legalább is, ezt sikerül leszűrnöm. Abszolút nem olyan a felállása, mint az itteni veteránoknak, így érdeklődve várom a pillanatot, mikor ő is maga mögött hagyja a kócerájt. Nem sok mindenki maradt meg, amit nem is csodálok, a hely felér egy szanatóriummal.
- Nem csodálom, az a tárgy egy vicc... Komolyan, ennyi erővel a kerti törpéknek meg a tündéreknek is lehetne indítani egyet külön - forgatom meg a szemem, kifejezve a véleményem. Nem arra akarok célozni, hogy nem hiszek a létezésükbe, mert tény, hogy vannak olyanok, csak arra, marha felesleges megismertetni velünk őket, mert ha az ember találkozik egyel, úgyse fogja megúszni a dolgot.
- Nem mellesleg túl nagy feneket kerítenek nekik, nem csoda, hogy nagyobb vérengzések vannak... még a halhatatlanok is megtesznek bármit, csak azért, hogy bekerüljenek a történelembe, vagy mit tudom én - vonom meg a vállam, mert ez az én véleményem, ami nem biztos, hogy érdekli őt.