Szóval valakitől azt hallottam, hogy ez egy jó hely. Természetesen nem az újdonsúlt barátaim mondták - belőlük ugyanis az itt tartózkodásom második napján még nem volt sok - hanem elcsíptem a hálókörletből lefelé sétálva két idősebb diák beszélgetését. Ez nem volt újdonság, eddig az itt szerzett információm legnagyobb százalékát így szereztem meg, hallottam valahol. Ezért is hasznos, ha az ember hegyezi a fülét és figyel, márpedig én ebben nagyon jó voltam.
Kicsit azért nehezen jutottam ki ide. Sajnos nem igazán mehettem oda a két háztársamhoz azzal, hogy "Hé, bocsi, éppen kihallgattalak benneteket, meg tudnátok mondani, merre is van pontosan a faház amiről szó volt...?", több volt mint gyanús, hogy erre nem reagálnának kedvesen. Márpedig nekem nem állt szándékomban már az első reggelemen megöletni magam. Szóval inkább kóvályogtam. Szerencsére az időjárással legalább nem volt gond, így reggel még nem volt túl meleg, de a hajnali hideg és elillant már. Kicsit a fű még vizes volt, de tornacipőben jöttem ki, az pedig nem bánta túlzottan.
Kicsit tartottam tőle, hogy a nagy tévelygésben még a végén az erdő kellős közepén fogok kikötni, ami nem lett volna túl előnyös, de szerencsére a tájékozódási képességeim még használhatóak voltak.
Megvagy!
Gondoltam jókedvűen, mikor kiszúrtam az általam keresett "fát" az út mentén, és neki is indultam, hogy megmásszam. A lehető legmagasabbra felmentem, egészen a faház kis erkélyes részéig, ahol aztán rákönyököltem a korlátra (ezt a döntést utólag egy kicsit átértékeltem, mivel elég instabilnak tűnt a cucc). Nagyon szép volt, el lehetett látni a fák felett a kastély irányába. Az erdő felé persze nem annyira, hiszen arra egyre magasabbak voltak a fák koronái, de nem is annyira az a rész érdekelt.
- Basszus. - bukott ki belőlem suttogva, de mindenképpen elismerően, mikor körbenéztem. Nos, ez szép. Kifejezetten szép. Lehet, hogy mégsem lesz olyan gáz itt lakni?

Szóval valakitől azt hallottam, hogy ez egy jó hely. Természetesen nem az újdonsúlt barátaim mondták - belőlük ugyanis az itt tartózkodásom második napján még nem volt sok - hanem elcsíptem a hálókörletből lefelé sétálva két idősebb diák beszélgetését. Ez nem volt újdonság, eddig az itt szerzett információm legnagyobb százalékát így szereztem meg, hallottam valahol. Ezért is hasznos, ha az ember hegyezi a fülét és figyel, márpedig én ebben nagyon jó voltam.
Kicsit azért nehezen jutottam ki ide. Sajnos nem igazán mehettem oda a két háztársamhoz azzal, hogy "Hé, bocsi, éppen kihallgattalak benneteket, meg tudnátok mondani, merre is van pontosan a faház amiről szó volt...?", több volt mint gyanús, hogy erre nem reagálnának kedvesen. Márpedig nekem nem állt szándékomban már az első reggelemen megöletni magam. Szóval inkább kóvályogtam. Szerencsére az időjárással legalább nem volt gond, így reggel még nem volt túl meleg, de a hajnali hideg és elillant már. Kicsit a fű még vizes volt, de tornacipőben jöttem ki, az pedig nem bánta túlzottan.
Kicsit tartottam tőle, hogy a nagy tévelygésben még a végén az erdő kellős közepén fogok kikötni, ami nem lett volna túl előnyös, de szerencsére a tájékozódási képességeim még használhatóak voltak.
Megvagy!
Gondoltam jókedvűen, mikor kiszúrtam az általam keresett "fát" az út mentén, és neki is indultam, hogy megmásszam. A lehető legmagasabbra felmentem, egészen a faház kis erkélyes részéig, ahol aztán rákönyököltem a korlátra (ezt a döntést utólag egy kicsit átértékeltem, mivel elég instabilnak tűnt a cucc). Nagyon szép volt, el lehetett látni a fák felett a kastély irányába. Az erdő felé persze nem annyira, hiszen arra egyre magasabbak voltak a fák koronái, de nem is annyira az a rész érdekelt.
- Basszus. - bukott ki belőlem suttogva, de mindenképpen elismerően, mikor körbenéztem. Nos, ez szép. Kifejezetten szép. Lehet, hogy mégsem lesz olyan gáz itt lakni?

Lilla lányka

Csend és nyugi. Ha egy pozitívumát ki kellene emelnem a kastélynak, akkor az mindenképpen a mérete és a rengeteg zug, ahol magában lehet az ember. Mióta itt vagyok - ami nem túl hosszú idő - már nem ez volt az első alkalom, hogy szinte keresés nélkül sikerült olyan helyet találnom, amely egyszerre volt csendes és hangulatos, ne adj' Isten szép is. Kényelmesen nézelődtem, kicsit el is engedtem magamat, a kezeimet a kék pulcsim zsebeibe süllyesztettem, ásítottam egy nagyot. A tekintetemet a kastélyra szegeztem, próbáltam kivenni, hogy melyik ablak tartozhat melyik teremhez, amivel persze nem volt könnyű a dolgom, hiszen belülről sem ismertem még olyan jól a kastélyt.
Láttam már mikor közeledett, hogy egy fiú tartott erre, amit egy kis elégedetlenséggel konstatáltam. Igaz, hogy az ember könnyen talál nyugit, de ugyanolyan könnyen el is tudja veszíteni, akár egy pillanat alatt. Az a baj, hogy feltehetőleg nem én vagyok az egyetlen ebben a kastélyban, aki ilyesmire vágyik. Viszont az, hogy a fiú is hasonló okokból lehetett itt mint én, mindképpen szimpatikussá tette.
- Szia. Úgy nézek ki? - nevettem fel értetlenül, hiszen én már mióta itt voltam és nyugodtan nézelődtem, ő pedig még csak most toppant be. Nem igazán éreztem úgy, hogy a mélázós ablak-méregetésemet bárki kétségbeesett kiút-keresésnek nézhette volna (hiszen ezt csinálnám, ha el lennék tévedve) éppen ezért furcsa volt a helyzet.
Jobban megvizsgáltam a srácot. Nem mondtam volna kifejezetten helyesnek, ahhoz túlságosan eltért az "esetemtől", de a szemei szépek voltak. Igen, tényleg ezzel kezdtem, lecsekkoltam a kinézetét. De mégis mikor tegyen ilyet az ember, ha nem ennyi idősen? Egyébként is, amíg az ember nem veri nagy dobra, addig ez nem bűn. Azonban úgy vettem észre, nem túl lelkes attól, hogy más itt van, de lehet ezt csak azért láttam az arcán, mert magamból kiindulva automatikusan feltételeztem róla, hogy így érez.
- Ne vágj ilyen arcot kérlek, ennyi erővel meg is kérhetnél, hogy lökjelek ki innen. - persze az egészet nyilván csak viccelődésből mondtam, ugyanis nem hogy meglökni, valószínűleg még egy centivel arrébb mozdítani sem tudtam volna, ha megszakadok sem. Egyértelműen jó pár évvel idősebb volt nálam, ami miatt egy kissé talán visszafogottabban is viselkedtem az átlagosnál. Jelezve, hogy az előbbit nem gondoltam komolyan, megvontam lazán a vállam és elővettem a legszebb mosolyomat, aztán odanyújtottam a kezem, közben próbálva elkapni a pillantását.
- Lilla. - mondtam egy biccentés kíséretében, csak hogy egyértelmű legyen, bemutatkozom, nem pedig azért dobálózom női nevekkel, mert attól indulok be.

Lilla

Bár nem válaszolt a kérdésemre semmit, a válasz egyértelmű volt. Ezt a részt szeretem, ez szórakoztató. Imádom, ha igazam van.
Kicsit elnevettem magam, mikor közölte, hogy nem szükséges kilöknöm az ablakon, tetszett, hogy belement a játékba.
- Csak szólj, ha meggondolod magad, én itt vagyok. - jelentkeztem lelkesen a feladatra, továbbra is jót mulatva annak a százalékos esélyén, hogy megkérjen és rásegítés nélkül meg tudjam mozdítani. Esélytelen.
Aztán elkezdett mindenfélét mondani, kéretlenül is. Érdekes, hogy bár első ránézésre nem tűnt annak, ő volt eddig itt a legnyíltabb ember, akivel találkoztam. Jó, mondjuk ez továbbra sem volt nagy szó, a kemény négy darab ismerősömmel.
Mindenesetre figyeltem rá amíg beszélt (én ugyanis, vele ellentétben tudtam koncentrálni), bár egy picit elfogott a röhögés, amikor a meleget emlegette, és bár nem szóltam semmit, jelentőségtelejesen néztem végig a pulcsimon.
- Azt hittem, oda járnak a rossz arcok. Innen hogy nem vágtak még ki? - érdeklődtem, és bár incselkedésnek tűnhetett, tulajdonképpen komolyan gondoltam, amit mondtam. A Durmstrangról nem sok jót hallottam, és ennek a "nem sok jó"-nak az elején szerepelt az, hogy a diákok nem épp "nyuszifülek".
Amikor rám kacsintott, valamiért kicsit megugrott az adrenalinom. Ha egy idősebb fiú olyasmit csinál, amire ennyire nem számítok és ennyire aranyos, akkor ez elég gyakran megtörténik. Remélhetőleg ez a fejemen nem látszott, pirulósnak szerencsére nem voltam pirulós, nem tudom mi árulhatott volna el.
- Akkor legyen Balázs. - választottam ki a számomra szimpatikusabbat, majd Balázs (akinek most már neve is volt) újra megszólalt. Na itt mondjuk kicsit lehervadt a mosolyom.
- Hát ő, nem éppen. Rellon. - mondtam, miközben a tekintemet a fiú feje fölé szegeztem az égre. Kínos. Tudom, hogy sok Eridonos rohangál az iskolában, és biztos semmi baj velük, de ez egy kicsit mégiscsak szíven ütött. Annyira lekötött a tény, hogy Eridonosnak néztek, hogy sem visszakérdezni, sem méltatlankodni nem jutott eszembe, helyette kicsit elbambulva kezdtem el járkálni a házikóban, fel-alá.

Lilla

Bazsi

Sok válaszra számítottam, de erre nem. Persze jobban belegondolva, nem mondta meg a vezetéknevét, szóval tulajdonképpen teljesen hihető a történet, csak mégis, valahogy olyan fura volt. Megeresztettem egy savanyú mosolyt, kicsit lehajtottam a fejem, úgy válaszoltam.
- Nem, én nem gondolom, hogy király. - mondtam csendesen, továbbra is lesütve a szememet, egy kicsit elgondolkodva. Tulajdonképpen nem voltam benne biztos, hogy azt akarom, hogy a srác megtudja, több közös van bennünk mint gondolná, de addigra már valamiért elkezdtem a mondatot.
- Nekem az anyukám tanár, előkészítősöket tanít Budapesten. Hozzá jártam. Tudom, hogy miről beszélsz. - néztem fel rá, és kicsit megvontam a vállam. Ez van, én is ismerem a szituációt. Elég ramaty, mikor nem tudod eldönteni, hogy miattad barátkozik-e veled valaki, vagy csak azért, hogy megtudhassa a következő dolgozat kérdéseit. Na igen.
Kicsit elkalandozva lépkedtem tovább, amikor hirtelen a fiú átváltott önvédelembe. Kiderült, hogy Navinés, amin valamiért egy kicsit meglepődtem. Vagányabb, mint amilyennek általában a Navinéseket gondoltam, bár személyesen nem ismeretem egyet sem közülük tulajdonképpen. Azonban amikor áttért arra, hogy miért nézett engem Eridonosnak, akaratlanul is kinyílt a bicska a zsebemben egy kicsit.
- Tudd meg, hogy... - kezdtem volna bele, azonban bennem ragadt a szó. Megint felugrott az adrenalin-szintem, amikor rádöbbentem, hogy zuhanok. Erre követlenül azután jöttem rá, hogy a padló egy hatalmasat reccsent alattam, a deszka ami tartott, pedig kettétört.
Jajj ne...
Futott végig az agyamon, de addigra már lent is voltam a földön. Fájt. A fejem borzasztóan fájt, sőt, nem csak a fejem, hanem az egyik lábam is. Mégis, valahogy annyira lehetetlen volt az egész helyzet, hogy nevetésben törtem ki.
- Nem úgy volt, hogy te fogsz innen kiesni és nem én? - néztem fel a fiúra vigyorogva, ugyanis egész jót mulattam valamilyen beteg oknál fogva az esésemen. Egyelőre még csak eszembe sem jutott, hogy valószínűleg ez azért van, mert túlságosan is bevertem a fejemet. Az agyrázkódás a minimum. Mindenesetre erről tudomást sem véve próbáltam volna felpattanni, amikor rájöttem, hogy a bal lábam nem igazán... Mozdul meg. A nevetést elég gyorsan felváltotta az ijedtség.
- Te figyelj... Nem tudok felállni. - néztem rá fel, közben pedig a fejem is egyre jobban sajgott. Rátettem a kezemet, és lehajtottam a fejem is a földre, de ettől sem lett igazán jobb a helyzet. Az egyik arcomon legördült egy könnycsepp, ugyanis most kezdett bennem tudatosulni, hogy ami történt, az bizony több helyen is mocskosul fáj. Hogy én mekkora egy szerencsétlen vagyok.