Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

Azért küldtek ide, hogy barátkozzak. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá, ha félek az emberektől. Én tényleg félek, nagyon. Nem tudok velük mit kezdeni. Zajosak eltérőek, nagyon különböznek egymástól. Mindegyikkel máshogy kell beszélni, nekem meg csoda ha egyféle beszéd megy. Rengeteg hangsúly és fintor, amiket nem tudok értelmezni. Olyan furcsák. Nem látom bennük magam. Mintha én nem is lennék ember.
Csak a zenében látom. Ahogy a hangok felépülnek, az gyönyörű; mindegyik hangnak más a csengése, s bár azok egy hangok, annyi dologból épülnek fel! Csodálatos. A hangokat előbb meg tudom fejteni, mint az embereket, az valahogy sokkal könnyebb. A hangok nincsenek ellenem.
Ez pontosan úgy hangzott, mint egy tudathasadásos kamasz fiú első gondolata reggelenként.
Szóval, mióta visszajöttem, keresem azokat a helyeket, ahol egyedül lehetek. Viktor nem igazán tört még rám, nem maradt ki semmilyen emlékem, tehát gyakorlatilag nem is tudja, hogy visszajöttünk ide. Otthon sem jelentkezett azon a héten, amikor megmondták, hogy visszajöhetek. Remélem, nem lesz ideges, és nem bánt majd senkit.
Gondolataim elől a faházba bújtam. Igazából vágytam a társaságra, csak nem tudtam, hogyan lehetne ezt elkezdeni. Lassan ideje lenne barátokat szereznem, akik elfogadnak mindkettőnket. Csak hát, félek, hogy mi van, ha... szétkürtölik, hogy ketten vagyunk. Akkor rengeteg figyelem irányulna rám. Már így is megnéznek a tizenöt évesek az órákon, hogy tizenkilenc éves létemre mit keresek ott. Remélem, ugrok majd egy évfolyamot, vagy ilyesmi. Én tényleg nagyon szorgalmasan tanulok. Megtanultam már a harmadik évfolyam anyagát is, nagyjából. Most kezdem a negyediket. Sokat ülök fölötte, mert nehéz tanár nélkül, de nagyon igyekszem.
Fogalmam sincs, miért ide jöttem, mert itt nem tudok semmit csinálni. Csak beültem ebbe a különleges építménybe, és figyeltem a zajokat, ahogy muzsikává állnak össze.
Ültem, és reméltem, hogy kapok majd valami figyelmeztetést, mielőtt Viktor a felszínre kerül. Nem akarok eltűnni. Fogalmam sincs, hová kerülök ilyenkor. Ezen kezdtem gondolkodni, hogy vajon hol lehetek, mikor nem vagyok itt. Ijesztő gondolat.
Pont, mint az ember, aki miatt eltűnök.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=330056#post330056][b]Juhász V. Máté - 2014.07.03. 22:01[/b][/url]

Azért küldtek ide, hogy barátkozzak. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá, ha félek az emberektől. Én tényleg félek, nagyon. Nem tudok velük mit kezdeni. Zajosak eltérőek, nagyon különböznek egymástól. Mindegyikkel máshogy kell beszélni, nekem meg csoda ha egyféle beszéd megy. Rengeteg hangsúly és fintor, amiket nem tudok értelmezni. Olyan furcsák. Nem látom bennük magam. Mintha én nem is lennék ember.
Csak a zenében látom. Ahogy a hangok felépülnek, az gyönyörű; mindegyik hangnak más a csengése, s bár azok egy hangok, annyi dologból épülnek fel! Csodálatos. A hangokat előbb meg tudom fejteni, mint az embereket, az valahogy sokkal könnyebb. A hangok nincsenek ellenem.
Ez pontosan úgy hangzott, mint egy tudathasadásos kamasz fiú első gondolata reggelenként.
Szóval, mióta visszajöttem, keresem azokat a helyeket, ahol egyedül lehetek. Viktor nem igazán tört még rám, nem maradt ki semmilyen emlékem, tehát gyakorlatilag nem is tudja, hogy visszajöttünk ide. Otthon sem jelentkezett azon a héten, amikor megmondták, hogy visszajöhetek. Remélem, nem lesz ideges, és nem bánt majd senkit.
Gondolataim elől a faházba bújtam. Igazából vágytam a társaságra, csak nem tudtam, hogyan lehetne ezt elkezdeni. Lassan ideje lenne barátokat szereznem, akik elfogadnak mindkettőnket. Csak hát, félek, hogy mi van, ha... szétkürtölik, hogy ketten vagyunk. Akkor rengeteg figyelem irányulna rám. Már így is megnéznek a tizenöt évesek az órákon, hogy tizenkilenc éves létemre mit keresek ott. Remélem, ugrok majd egy évfolyamot, vagy ilyesmi. Én tényleg nagyon szorgalmasan tanulok. Megtanultam már a harmadik évfolyam anyagát is, nagyjából. Most kezdem a negyediket. Sokat ülök fölötte, mert nehéz tanár nélkül, de nagyon igyekszem.
Fogalmam sincs, miért ide jöttem, mert itt nem tudok semmit csinálni. Csak beültem ebbe a különleges építménybe, és figyeltem a zajokat, ahogy muzsikává állnak össze.
Ültem, és reméltem, hogy kapok majd valami figyelmeztetést, mielőtt Viktor a felszínre kerül. Nem akarok eltűnni. Fogalmam sincs, hová kerülök ilyenkor. Ezen kezdtem gondolkodni, hogy vajon hol lehetek, mikor nem vagyok itt. Ijesztő gondolat.
Pont, mint az ember, aki miatt eltűnök.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=330295#post330295][b]Sharlotte Johanson - 2014.07.04. 11:01[/b][/url]

Annak, hogy már felfedezte újra a természetet, semmi köze sincs a friss levegő szükségletéhez, a madárcsicsergéshez, vagy ahhoz, hogy összefuthat bárkivel. Nem, neki mindez nem számít, habár a kicsinek igen, de jómaga csak azért indult el, mert sétálni még mindig imád. Szinte már függőséggé alakult ez nála, a személyiségéhez tartozik. Nem lenne meg nélküle, mert ilyenkor gondolkozik a legtöbbet az ékszakai plafonbámulást nem számítva, ilyenkor mérlegel és hoz meg döntéseket - sokszor meglepő és spontán döntéseket.
Már tudta, hová megy, előző nap rengeteg időt töltött el ott, és megtetszett neki. Ott más nem volt, csak ő, és szerette volna megmutatni a kicsinek. Biztos volt benne, hogy a nyugalom neki is jót tenne, bár a reakciójában már kételkedett. A jó hatás mellett ott van még az is, hogy Jace nem egy csendes gyerek, ezen viszont szeretnének változtatni Lotti és a testvérei együtt.
Belegondolnia is furcsa, mennyit foglalkozik a babával, hiszen ez egy anya dolga, csak a lánykát nem így ismerték meg. Egyáltalán nem, hiszen nem tanult, csak a pyromágiát, és ez mondjuk nem változott, de a felelősség halvány szikráját sem lehetett érezni senki felé, de még önmagáért sem.
Azt is le kell szögezni, hogy a régi valójától így sem szabadult meg, mert minden más a helyén maradt. Ugyanúgy képes bármi felelőtlent megtenni, de csak ha a babának abból nem lesz kára. Már ő van nála az első helyen, és soha nem is kerül lejjebb.
Valami hihetetlen, mennyi fájdalmat képes feledtetni, mennyit pedig újra előhozni a kicsi, mégis szín tiszta boldogsággal, és visszafoghatatlan vigyorral tud csak ránézni. Furcsa számára, hogy valaki másnak is ő legyen az első, hogy az a valaki tőle függjön, és hogy ez nem egy olyan kapcsolat, amit bármikor eldobhat. Az anyaság megszakíthatatlan kötelék, egy ilyen törékeny apróságot óvni, és felnevelni, az ő dolga. A végsőkig képes kitartani, és erre szüksége is lesz majd.
Jelenleg még nagyon is élvezi a helyzetet. Azt is, hogy a fiúcska nem tud még járni, és így cipelheti mindenhová akár kézben is. Arra jutott, hogy a faházba is egyszerűbb lesz így.
Könnyűnek bizonyult megtalálni a nagy fát, mert az útra emlékezett. Jace baljában, jobb vállán táskája, amiben minden bent van, amire hirtelen szükség lehet. Csak felérve konstatálta, hogy nincs egyedül, mert addig másra nem igazán figyelt, csak a kis srácra.
- Öhm.. Zavarunk? - kérdezte rögtön a fiút, mert hogyha esetleg magányra vágyna, akkor mennek máshová. Igen, most már képes tiszteletben tartani mások vágyait és szükségleteit, noha ez most mégis kivételes, mert nem leplezi, és tényleg el fog menni igenleges válasz esetében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=330602#post330602][b]Juhász V. Máté - 2014.07.04. 18:11[/b][/url]

Meghallottam a létra nyikorgásának félreértelmezhetetlen zaját. Hű. Valaki közeledik, és fogalmam sincs, most milyen embert dobott a gép. Nem mertem odanézni, s összerándultam a kedves női hangra.
Az viszont, hogy többes számot használt, arra ösztökélt, hogy hirtelen felkapjam a fejem. Kétlem, hogy több ember kapaszkodott volna a létrán. Mi van, ha...?
A felvillanó reménysugár azonban olyan gyorsan kihunyt, mint ahogy megjelent. Az egyik legrosszabb rémálmommal találtam szembe magam; egy gyerekkel. És a lány - nő - még engem kérdezett meg, hogy zavarnak-e. Ha tudná, milyen vagyok, hogy milyenek vagyunk, tüstént elrohanna innen a kis sráccal együtt. Nagyot nyeltem, pupilláim valószínűleg kitágultak, de visszafogtam a remegésem. Kicsit távolabb húzódtam. Megijedtem, azt hiszem, ez mindenemből sugárzott.
Mégis, mit lehetne erre mondani? "Igen, zavartok"? Az nem én vagyok. Én nem tudok embereket elküldeni, holott nagyon sokszor lett volna szükségem erre a képességre. Ez Viktor reszortja.
Éreztem a szokásos vibrálást és a kellemetlen nyomást a fejemben. Ne, ne, nem akarom, hogy színre lépjen Viktor, nem akarom, hogy találkozzon ezzel a kedvesnek tűnő emberrel.
És egyszer csak hátra kellett lépnem.

Olyan érzés volt újra belépni, mintha eddig egy nyilvános vécé fülkéje előtt álltam volna, és a "zárva" jelzés miatt nem léphettem volna be. De Máté végre végzett, akármennyire ellenkezett. Máskor több ideig tart az ellenállása, de ha csak egy kicsit is érzem a gyengeségét, megrohamozom az ajtót. Mostanában annyiszor törtem rá, hogy már nem bírta tartani magát.
Végre, fellélegezhetek. Előléptem a sötétből. Ennek megfelelően kinyitottam a szemem, és rögtön embereket pillantottam meg. Annyira jellemző, amikor emberekkel kell kommunikálni, rögtön én kerülök elő, mintha ez lenne az egyetlen funkcióm.
- Ja, de mivel egyelőre szabad országban élünk, tessen csak befáradni. - mondtam neki egy gunyoros fintor kíséretében. Igazság szerint ilyenkor nagyon kíváncsi vagyok az emberek reakciójára, mert a stílusomra mindenki másképp reagál, főleg, ha előtte Máté szánalmas girnyó testtartásba görnyedt.
Végignéztem magamon. Már megint az átkozott világos fölső, amitől Máté olyan kisfiúsan angyalinak tűnik. Egyszerűen botrányos, amit ez a gyerek művel velünk. Tiszta idióta.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=333006#post333006][b]Sharlotte Johanson - 2014.07.08. 16:06[/b][/url]

Rengeteg féle reakcióval szembesült már, ami viselkedéséből eredett, de ez most nem az volt, ami teljesen természetesnek hatott. Abban a rengetegben sokaktól kapta már meg ezt a fajta hozzáállást, de nem ez az élethelyzet volt, és akkor ő is tett ezért. Most semmit.
Mégis más volt. Azt a fajta ijedtséget nem látta még senki szemében, mint a fiúéban, ahogy rájuk nézett. Mintha hátrált is volna, az már Lotti ledöbbenése után lényegtelen volt számára. Persze arcán nem látszott ez, kifejezetten jól színészkedik, de szeméből mégis tisztán ki lehetett olvasni, hogy most nagyon nem ért mindent. Ez pedig zavarta.
Az a teljes zavartság viszont még nem állt be, csak állt ott, és úgy hallgatta végig a számára már érthetetlen mondatot az előbbi után. Hát egy másik hozzáállással biztos teljesen természetesen hatna a lányra is, ami elhangzott, és ahogyan elhangzott, csak az a gúnyos fintor, a hanglejtés, és az ijedtség neki nem összeegyeztethető.
- Most mondd már el, ennyire jól színészkedsz, vagy mi volt ez?! - kérdi visszafogott érdeklődéssel és meglepettséggel hangjában. Még az elmúlt egy évben "verték" bele, persze nem szó szerint, mert nem bántotta senki, hogy a kérdéseket fel kell tenni, mert nem lesz válasz. Holott ő inkább maga egyedül jönne rá, most viszont érzi, hogy ez úgysem menne. Csak találgatni tud, annál pedig kíváncsibb, hogy megelégedjen ennyivel. Mindenesetre még ott a lehetőség, hogy nem válaszol a fiú a kérdésre, vagy kitér, de már nem hagyja csak úgy a témát.
Tényleg felkeltette az érdeklődését, amit azért kevés dologról lehet elmondani, mert gondolkodás nélkül tesz elég sok dologra. A különböző személyiségek viszont  nagyon is érdeklik. Valószínűleg a srác sem egy egyszerű eset, de ezt csak ebből gondolja.
Addig pedig nem is megy sehova, csak  testsúlyát helyezi át a másik lábára, és igazítja meg a közben amúgy is mocorgó csöppséget kezében, mert egy helyben állni és tartani azért egy idő után elzsibbasztja a karját.