36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Keith Young
INAKTÍV


keiy.
offline
RPG hsz: 28
Összes hsz: 43
Írta: 2014. május 11. 22:59 | Link

Leo & Keiy;; *
music;; *    


Csak a lábaim vittek előre. Nem törődtem a körülöttem lévőkkel, akik mellett ruganyos, gyors, határozott léptekkel mentem el. Hallottam néhány köszönést, volt aki feltehetőleg utánam is szólt, de már mindenki megszokhatta, hogy ilyen voltam. Nem törődtem velük. Nem törődtem semmivel sem. És ez mind-mind egyetlen személy volt, aki mintha szándékosan került volna, aki mintha felszívódott volna, az elmúlt időszakban. Ez már csak azért is volt kihívás szerintem, mert egy nyamvadt szobában éjszakáztunk elvileg. Hozzáteszem mostanra az is rutinná vált, hogy minden nap késő estig csak bámultam a plafont, várva hogy Leo esetleg felbukkanjon. Fura, mert még ha tudtam is, hogy ő jött meg, inkább becsuktam a szemem és tettettem, hogy régóta alszom. Jó hülye voltam én is, az az igazság, de... igazából nincs is de. Nem kéne lennie. Miért létezik amúgy ez a szó? Teljesen felesleges. Csak kifogásokat próbálok keresni, hosszú ideje. Ha nem akarnám, hogy legyen valami, hogy történjen végre valami, akkor haza mehettem volna anyámékkal, a vizsgák után. Mély megdöbbenést keltett, amikor kijelentettem, hogy maradni akarok. Misha teljesen oda volt, meg vissza, hogy a bátyja nem lesz vele délutánonként. Lehet, hogy már nem volt olyan apróság, mint régebben, de ugyanúgy ragaszkodott hozzám, vagy talán még jobban is.
Le a füves domboldalon, a kezemben egy mappával. Egyedül akartam lenni. Leveleket akartam írni és rágyújtani. Utóbbi volt a problémásabb az iskolában, de nem megoldhatatlan persze. És én tudtam a megoldást. Éppen ezért tartottam az erdő széle felé a faházba, ahol reméltem, hogy senkit sem fogok majd találni. Mikor azonban már kirajzolódott előtte az ismerős öreg fa körvonala, egy másik sziluettet is felfedeztem. Utóbbit már odafenn. Egy pillanatra a lábaim megálljt parancsoltak, és én csak bámultam a fekete formát, melyet a szemembe sütő nap miatt nem tudtam kivenni. Csak reméltem, hogy tényleg ő az, hogy nem káprázik a szemem. Aztán nem tudom mi ütött belém, de rohanni kezdtem. Egyébként gyűlöltem futni, de most ez nem érdekelt. Beszélni akartam vele, tudni, hogy jól van, megkérdezni mi a baja, amiért nem is hallottam felőle mostanáig. Ha egyáltalán ő az, ha egyáltalán lesz ott valaki, és nem csak hallucináltam mindezt.
Felrohantam a lépcsőkön, a faház úgy tűnt, elhagyatott, olyan amilyennek alig öt perccel ezelőtt még reméltem. Fújtatva dobta le a kezemben eddig szorongatott mappát, majd körbepillantottam.
- Leo? - kérdeztem végül, bár a szívem ezerrel kalimpált, félve a választól, ami talán nem is létezett, s félve egyáltalán a tévedéstől, ami valószínűleg elűzött volna innen.
Hozzászólásai ebben a témában

a történetedet sem eltörölni, sem megváltoztatni nem lehet.
az annyi, mintha a létezésedet szüntetnék meg.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
offline
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. május 12. 00:28 | Link

Keith
kellemes, langyos késő délután


Még sántikáltam kissé, és túlságosan kavarogtak a fejemben a nemrég történt dolgok gondolatai, de túlléptem rajta. Vagyis, félretettem őket. Megtörtént, és kész. Nem volt valódi, nem akartam rágódni ezen már. Inkább ezen a napon kitettem a lábam a kastélyból, vagyis igyekeztem kicsit többet mozogni, mert a fekvéstől már lassan rosszul voltam, pedig a világ lustája címet is megérdemeltem néha. Én se legyek beteg soha, ott lesz végem.
De most, hogy csavarogtam kicsit a faluban, jobb volt a lelkemnek. Kis kaja, kis pihenés, megint evés, aztán séta. Nem volt túl mozgalmas, főleg, hogy egyedül tettem meg, de beértem vele. Nem volt mára sok dolgom, a tanulás ráért, mint mindig – csak nehogy megint megigyam majd a levét később -, így visszafelé sem siettem olyan nagy hévvel. Jó volt a levegő, kellemes, se nem hideg, se nem fülledt meleg, és, kifogtam, hogy az eső is elkerült. Átlagos, de szép nap. Visszafelé úton azonban, még lassabb voltam, mint odafele. A még néhol sajgó lábamnak elég volt a móka, és lelassított, néha meg-megállva pihentettem, de köztes hely lévén, nem volt pad, melyre leülhettem volna, a fű pedig, közeledve az este felé, már nyirkos volt az ücsörgéshez. Nem nyavalyogtam, kibírtam, de azért nem utasítottam volna vissza egy vándorfotelt, amely megjelenik előttem.
A kastélyhoz közeledve – amelyet most tripla annyi távolságra éreztem, mint amúgy amennyi -, megállva néztem körbe, töprengtem egy közelebbi helyen, ahol lehetőség van olyasmire, mint a kényelmes ülés. Néztem jobbra, néztem balra, majd megindultam. Az erdőhöz közel sétáltam, persze fejemben a vadőrlak körüli hely ötlött fel, hogy ott is jó nekem, és így szinte meglepve ért az, mikor a faházzal szembetalálkoztam. Nem rémlik, hogy valaha bebújtam volna ide, de ha már az ég idevezetett, nem ellenkeztem, és nem is siettem tovább. Szusszanva tekintettem a lépcsősorra, amely most kissé kihívás volt számomra, holott agyam már csak az üléssel foglalkozott. Megléptem az első, majd a második fokot, és, miután megbizonyosodtam, hogy a lábam se szakadt le ennyitől, megindultam felfelé. A körülöttem zajló dolgokra nemigen figyeltem addig, megszokott zaj volt a madarak éneke, a fák susogása, meg a többi is. Így, az a gondolat, hogy valaki van a közelben, bennem fel se merült, valahogy nem gondoltam ilyesmire, pedig, sok diák van erre, sokfelé járnak. Csak akkor álltam meg, valahol a közepe táján, amikor – vagyis tökre úgy hallottam, de lehet képzeltem csupán - , hogy valaki épp errefelé lépdel, vagyis, mintha ág reccsent volna, mire ráléptek.. Álltam kicsit, körbe-körbe néztem, kerestem, kinek kell jelenleg ez a hely, majd, vállamat megrántva lépdeltem felfele, értem be a kuckóba. Ahogy belülre kerültem, hamar egy párnát kiszemelve dobtam le magam, nyújtottam ki nagyot szusszanva a lábam, és dőltem hátra a csendben, lehunyt szemekkel. Pihentem, élveztem. Olyannyira sikerült meglelnem a kényelmet, hogy már-már az alvás határait súroltam, a lépteket, melyek végre valósak, és a kinti lépcsősoron csattantak, már álomnak hittem, nem reagáltam rá különösképp. Ez egészen addig tartott csupán, míg az illető be nem lépett, majd, miután a nevem elhangzott, szemeim kipattantak, feljebb tornázva magam, a bejárat felé fordítottam fejem. Sikerült ezt olyan hévvel, hogy a nyakam megroppanva adta nemtetszését a hevességnek, így első „szavam” egy halk, kissé fájdalmas szisszenés volt, miközben a nyakam tapogattam. Tiszta értelmes.
- Leo vagyok, igen. – pillantottam fel végül az érkezőre, arcomra ülő meglepettséggel, ahogy felismertem, kivel kerültem szembe. Rég nem tudtam vele beszélni, rég nem került elő bennem az, ami az utolsó találkozásunk óta kavarog bennem. És most itt van újra, pedig sosem kerültem, csupán rosszkor volt minden idő, ahol láthattam.
- Óóó, szia Keith. – vettem elő egy kissé zavart, de szélesebb mosolyt, és leeresztettem a kezem. Meglepett, hogy itt lelt rám, hogy pont ide jött ő is. Vagy már előbb látott, miközben erre tartottam, és most ért utol? Passzolom.
- Hát te? – böktem  ki az újabb értelmes szavakat, de nem tudtam jobban rákérdezni a dologra. Túlságosan kavarog a fejemben ismét az a bizonyos eset, amely a szobában csattant el. Szó szerint.
Hozzászólásai ebben a témában

müty müty
ex-prefektus | ex-hajtó | David védelmezettje | Rambo | Kérdezős
Keith Young
INAKTÍV


keiy.
offline
RPG hsz: 28
Összes hsz: 43
Írta: 2014. május 12. 21:16 | Link

Leo & Keiy;; *
music;; *    


Bizonytalan voltam. Fogalmam sem volt, hogy jó-e amiért utána jöttem, hogy jól tettem-e, hogy követtem egy árnyékot, aki talán nem is ő volt. Miközben a lépcsőfokokat kettesével szedtem felfelé a faház felé, azon gondolkodtam, vajon van-e akkora mákom, hogy valóban Leo lesz odafenn. Semmilyen bizonyítékom nem lehetett rá, mégis szinte éreztem. A megérzéseim általában se jók, se rosszak nem voltak ugyan, de ez sohasem zavart, viszont ez már elég volt ahhoz, hogy elbizonytalanodjak.
Egy pillanatra eszembe jutott az is, hogy nem megyek tovább, megállok a lépcsőn, és bárki is van odafenn, hagyom, magányosan és egyedül. Tulajdonképpen én is azért jöttem pont ide, mert egyedül akartam lenni, valószínűleg ezzel más is így lehetett. Valami aztán mégsem engedte, hogy hátat fordítsak az öreg, óriási fára épített ütött-kopott házikónak. És végül felértem.
Felértem, és a rohanástól és a lelkesedéstől egyszerre zihálva vettem a levegőt. A hangomat, a saját hangomat messziről szólónak éreztem, ahogyan kimondtam a nevét, remélve és... és nem remélve, hogy Leonard az. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam a hangját furcsa nyugalom szállt meg. Az adrenalin továbbra is bennem volt, a szívem vadul dobolt, pont úgy, mint legutóbb, akkor, amikor megcsókoltam. Szerettem nevén nevezni a dolgokat, különben távolinak, elérhetetlennek és megragadhatatlannak tűntek számomra. Hiába volt itt velem, egy légtérben, akkor is, legalább magamban ki kellett mondanom a történteket, hogy ne válhassanak álomszerűvé. Akkor túl könnyen szerte foszlottak volna.
A mosoly, ami kiült a velem szemben lévő fiú arcára, azt olvastam le, hogy örült nekem, bár kétségtelenül meglepődött, amiért engem lát. Én azt hittem eddig, hogy szándékosan került el, de talán mégsem. Ha egy ember el akar valakit kerülni nagy ívben, és véletlenül összefutnak, akkor biztos, hogy nem mosolyog majd rá így. Úgy ahogy ő énrám. Ugye? Teljesen logikus. Akkor sehogyan sem mosolyogna, csak próbálná elhúzni a csíkot. De Leo csak ott ült, aztán az esetlen kérdésével kiragadott a gondolataimból, melyek hatalmas összevisszaságban kavarogtak.
- Én? - egy pillanatra megakadtam. Mondhattam volna, hogy jól vagyok, semmi bajom, csak rég láttam. De nem akartam hazudni, főleg hogy amúgy is tudta, kellett nekem. - Én... hát fogalmam sincs, hogy vagyok - nyögtem végül és lerogytam egy mellette lévő ülőalkalmatosságra. - Te hogy vagy? - kérdeztem meg végül, hátha kilyukadunk valahová ezzel a beszélgetéssel.
Hozzászólásai ebben a témában

a történetedet sem eltörölni, sem megváltoztatni nem lehet.
az annyi, mintha a létezésedet szüntetnék meg.
Leonard Harris
INAKTÍV


tartalmas titulus helye
offline
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
Írta: 2014. május 12. 23:16 | Link

Keith
kellemes, langyos késő délután


Bizonyára ilyen kavarc van az ember fejében, ha jól fejbevágják egy kemény tárggyal, mert jelenleg nekem ilyen érzetem volt. De igyekeztem semmit se mutatni, mint a szikla, vagy legalább mint az, aki nem robban fel menten a gondolataitól. Vagy legalább is nem veri a fejét a falba. A kajiba, melybe tévedtünk, kényelmes volt kettőnknek, csendes helyre telepített, és talán sokkal jobb választás, mint mondjuk a szobánk, a folyosó, vagy egy terem. Tudatában voltam annak, mielőtt elmentem, hogy le kell majd ülnünk, beszélni a dologról, vagy, nekem legalább is, a magam részéről szükségem lesz rá, hogy rendbe tegyek mindent, hogy ezeket a helyükre illesszem. Nem egy könnyű menet, de kibírható. Huh.
Ellenben most, hogy eljött ez az idő, itt ülök csendben, nézek fel rá, és szedegetem össze csak a dolgokat. De csak szedem és semmi más. Amennyire tudom lökni a dumát néha, olyannyira kukultam most meg. Legszívesebben kicsit felpofozgatnám magam, de lehet furán mutatna jelenleg, így inkább kihagyom. Nem kell, hogy sültbolondnak nézzen.
- Te hát, nem is a falnak beszélek. - vigyorogtam egy sort, amikor visszakérdezett. Nemigen lehetett ő sem a helyzet magaslatán, ahogy figyeltem, de nem szóltam meg, kivártam, hogy ő adja meg a választ majd, ha elér oda. Mikor azonban meg is hallottam, pislogtam párat, aprót szusszanva követtem tekintetemmel, ahogy helyet foglalt mellettem, és magam is fordultam kissé féloldalasan, hogy szembe kerüljek vele.
- Hű, az nem a legjobb. Mi az amit biztosnak érzel? - na, megy ez a kommunikáció, csak akarni kell, most már kezdtek a szavak is jönni maguktól. Persze, azért maradtak bennem az érzések változatlanul, ha akartam, ha nem, ezen pörögtem.
- Még egyben vagyok. Lábadozok, de már egész jól haladok benne. - pillantottam a kinyújtott, jelenleg pihentetett lábam felé, majd vissza rá. Most nem az a téma, hogy mennyire fáj, és mi történt vele. Vagyis, jelenleg nem.
- Jó rég volt az, hogy tudtunk beszélni. - böktem ki végül, magam sem tudom miért pont így felhozva azt, hogy nem mostanság láttam. Mindegy, a szándék a fontos, hogy most örülök, hogy nem kerültük el egymást.
Hozzászólásai ebben a témában

müty müty
ex-prefektus | ex-hajtó | David védelmezettje | Rambo | Kérdezős
Keith Young
INAKTÍV


keiy.
offline
RPG hsz: 28
Összes hsz: 43
Írta: 2014. május 20. 17:40 | Link

Leo & Keiy;; *
music;; *    



Fogalmam sem volt, hogy kéne belekezdenem ebbe a beszélgetésbe, hogyan kellene felhoznom a múltat, ami most kettőnk között volt, kimondatlanul és csendesen. Ahogy leültem, legszívesebben fel is álltam volna. Sehogy nem volt kényelmes, mégis talán az ülés volt a jobb. Lehet. Esetleg. Fogalmam sincs. Miközben a barna hajú srác megjegyzését hallgattam, arról hogy mégis kihez beszélt, azon pörögtek a fogaskerekek a fejemben, hogy mit válaszoljak. Mit? Azt akartam, hogy tudja meg, hogy nem voltam a legfényesebben, de mindezt lehetőleg úgy, hogy ne hozzam kényelmetlen helyzetbe. A szituáció így is zavaró volt. Feltételeztem, Leonardnak is, nem csak nekem. És ezen változtatni kellett. Valahogy. Akárhogy.
A kérdésével egy pillanatig nem is tudtam mit kezdeni. Mit éreztem biztosnak? Azon kívül, hogy a családom visszament Németországban és én itt maradtam...? Nem sok minden tűnt stabilnak.
- Azon kívül, hogy élek? - sóhajtottam végül. - Csak azt, hogy nem mentem vissza Rosenheimba, amikor anyámék igen - mondtam, és megvontam a vállamat. Leo miatt maradtam itt, legalább azért, hogy megbeszéljük a dolgokat. Aztán tőle függően maradok vagy megyek, azt hiszem. Az is lehet, hogy visszamegyek Colinhoz. Annyiszor írt már, hogy hiányolnak a szakmából.
- Mi történt veled? - kérdeztem követve a srác tekintetét, ami a lábaira vezetett. Nem tudtam mi van vele, és azt sem, mi történhetett. Úgy tűnt, valóban eltávolodtunk, még ha nem is szándékos kerülgetésről volt szó. És ezt egyre inkább kezdtem sajnálni. Nem tudtam eldönteni azóta sem, hogy jól tettem-e, hogy kimutattam mit gondolok Leoról. Talán igen, talán nem. Akkor viszonozta, de azóta, hosszú hetek teltek el.
Aztán jött az újabb megjegyzés, mellyel megtörte a csendet mellettem. "Jó rég volt az, hogy tudtunk beszélni." Ajj, igen... rohadt régen. Először megfordult a fejemben, hogy erre nem is mondok semmit, mert félő volt, hogy megbántanám, akaratlanul is. De végül úgy voltam vele, hogy kell. Meg kellett szólalnom, különben fel is fordulhattam volna. És Leo is kellett.
- Hiányoztak a beszélgetéseink - fordultam felé, újra az arcára pillantva. - Hiányoztál - tettem még hozzá csendesen. Idegességemben ismét a szájpiercingemet rágcsáltam belülről, mint általában. Valahogy le kellett vezetnem a feszültséget, és jobb dolog most nem akadt.
Hozzászólásai ebben a témában

a történetedet sem eltörölni, sem megváltoztatni nem lehet.
az annyi, mintha a létezésedet szüntetnék meg.

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastélyt körülvevő vidék