Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=527865#post527865][b]Sólyomfi Helena - 2015.10.04. 21:28[/b][/url]

Zsebre dugott kézzel járkálok már megint itt, de most már okosabban. Alaposan körbe kérdeztem mindenkit, így már van egy képem a faluról, ami ha másra nem is, arra elég, hogy ne tévedjek el hazafelé.
Tényleg életképes vagyok, most már én is be merem látni, és ha kell még hangoztatom is. Csodákra képes, ha az ember lányában van annyi bátorság, hogy leszólítson egy idegent, még ha csak segítséget kér is. És furcsa mód, senki nem volt se tapló, se bunkó, se lenéző, még segítettek is.
Nem, nem hinném, hogy ez a lényem varázsa, vagy annyira esetlen lennék, egyszerűen az emberekben még megvan az az ösztön, ami nem hagyja, hogy levegőnek nézzenek egy aprócska problémát, amit eléjük vetített valaki. Végül is olyan nagy dolgot nem kértem, csupán némi útba igazítást pár felsőbb évestől.
Most a Daninak vett medált szorongatom a kezemben, mert mikor megláttam abban a kirakatban, tudtam, hogy az övé lesz, már csak el kell küldenem neki. Megkérdeztem, semmi olyan nincs benne, amitől a legidősebb bátyám szívhatna, így nyugodt szívvel pakolom majd oda a többi ajándék mellé. Sejtem, anyuék ki fognak akadni, hogy a kevéske zsebpénzemből is nekik is veszek valamit, de azt is tudom, hogy pont emiatt büszkék is rám, ahogy a többiekre is.
Hiába táncolunk sokszor egymás idegein, szerintem létezni se tudnánk egymás nélkül, és igenis szoktak annyira hiányozni, hogy elsírom magam, ha nem figyelek oda.
Most viszont megcsap az a jellegzetes illat, amit otthon a dunaparton szoktam érezni, így nem is agyalok, addig megyek, míg meg nem látok egy stéget.
Kit érdekel, hogy megint rám sötétedett, felmászok, s végig is sétálok a tákolmányon, hogy aztán a végére ülve, nézhessem azt a nagy sötét foltot, amin olykor megcsillan a hold fénye, és még kis sodrozódást is láttatni enged.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=527875#post527875][b]Sólyomfi Helena - 2015.10.04. 22:09[/b][/url]

Nem kéne nekem ilyen helyekre járnom egyedül, egyből fájdalmasan belémnyilall az űr, amit az otthoniak, na meg az egész eddigi életem hiánya vált ki. És nem.. ez nem olyan fájdalom, amiről a nagy költők nem egy verset írtak, ez a fájdalom valós, érzem, és bár ne kéne, mindenesetre próbálok én úrrá lenni rajta, de félő, annyira azért mégse vagyok erős, bármennyire is szeretnék az lenni.
A víz hangja cseppet segít, megnyugtat, ezért is szeretem ezt, na meg az esőt, hiába borongós, hiába depizik be tőle az ember lánya, ha csak a hangokra koncentrál, megnyugszik valamelyt, legalább annyira, hogy ne üvöltsön fel torkaszakadtából a sok minden miatt, ami csak úgy szedi szét belülről, és nem meri, vagy nem hagyják, hogy kiengedje.
Pedig nem szabadna elfojtani, tudom én is ezt nagyon jól, mégis... tenni ellene semmit nem teszek, csak hagyom, hogy alkalom adtán maga alá gyűrjön egy kicsit, hagyok szabadulni egy aprócska szeletet a nagy egészből, annyival is könnyebb lesz.
Lassan állok fel, és lépek beljebb, mikor meghallom a hangot magam mögött. Mégse kéne vízbe pottyannom, ilyenkor már nincs ahhoz jó idő.
Furcsa az egészben, hogy a nő... már ha nevezhetem már őt annak, úgy viselkedik, mintha tudná, ki vagyok, viszont én hiába mérem végig újra és újra, még csak halványan se dereng, hogy ki lehet, pedig a memóriámmal sose volt gond.
- Öhm... tudom, hogy ez most így meredek, de.... ismernem kéne... Önt? - a tarkóm vakarom, ahogy zavartan szegezem neki a kérdést, s csak aztán emésztem meg a szavakat, amiket hozzám intézett.
- Ja, ha arra céloz, nem áll ám szándékomban öngyilkosnak lenni, főleg nem a vízbe fulladásos fajtának, csak... csak bírom ezt a stégen ülős, merengős dolgot... sokszor láttam a filmekben, gondoltam, ideje kipróbálni - vonok vállat, mert biztos, hogy nem fogom egy vad idegennek ecsetleni, hogy pár percre hatalmába kerített az a depresszió, de azért hálás vagyok, hogy akaratlanul is kirángatott belőle. Még egy vigyort is rászegezek.
- Ne értse félre, semmi olyan szándék nem bújik meg mögötte, de... marha jól néz ki - és tényleg elfog az irigység egy pillanatra, mert nekem ezek a nőies cuccok sose álltak jól, rajtam általában mindig lóg minden.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=527889#post527889][b]Sólyomfi Helena - 2015.10.04. 22:42[/b][/url]

Jó, valahol mélyen tisztában kéne lennem azzal, hogy sose kecsegtet semmi jóval az, ha valaki a vak sötétben egyszer csak feltűnik mögötted, minden előzetes zaj nélkül, amire általában figyelni szoktam, nehogy frászt kapjak.
Most erre nem került sor, és ahogy ránézek az illetőre, hirtelen még a kétely is elszáll. Egyszerűen nem csak érzem, hogy biztos, hogy nem ő fog engem vízbe fojtani, hanem valamiért olyan bizalomérzet keletkezik bennem, mait még egy idegennel szemben sem éreztem. Alapjáraton nehezen küzdök meg ezzel a bizalom dologgal, most meg... most meg mégis úgy érzem, itt vagyok biztonságban, noha a vészcsengő, még ha nagyon halkan is, de felcsendül.
Hallom a szavait, s ahogy a szemekbe nézek, úgy kúsznak az enyéim elé a képek. A rakparton sétálok, elkap valaki... óhatatlanul is a nyakamhoz nyúlok, mintha megint újra érezném azt, mikor az a hegyes valami épp csak felkarcolta, aztán mikor megjelenik ő, a közeli omladozó falnak taszít, ki annak a férfinek a kezéből, aztán a sötétség...
- Miattad nem táncolhattam fél évig - nyögöm ki, még a suttogásnál is halkabban, mikor megtalálom a hangom. Életemben először érzek zavart az elmémben. Most akkor mi van? Mégse a tégla miatt repedt el a bordám... csak pislogok magam elé, ahogy próbálom megemészteni mindazt, ami pillanatok alatt zúdult rám, mintha nem lenne így is épp elég feldolgozni valóm, aztán csak megrázom a fejem.
- Köszönöm... azt hiszem... Igazából nem vagyok biztos abban, hogy egy köszönömmel le lehetne tudni azt, amit tettél, mert hát.. nem egy szelet csokit kaptam, azt szokták csak úgy megköszönni... de te... neked köszönhetem, hogy élek - nézek rá elkerekedett szemekkel, kissé talán hitetlenül is, de csak mert nem szoktam ahhoz, hogy valaki ilyet tenne, főleg nem, ha egy ismeretlenről van szó.
- Ja persze, csak idősebb vagy nálam, meg hát... ja, nem lehetsz tizenhat például - nevetek zavartan, még mindig teljesen sokkolódva. Csak állok itt, és fogalmam sincs, mit kezdjek azzal, ami a tudomásomra jutott.
- Helena. Szóval te valami ilyesmi vagy? Őrangyal, vagy mi? - zavartan rázom a fejem, hol rá, hol a kezére pislantva, amit valamiért nem is akarok annyira elengedni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=528441#post528441][b]Sólyomfi Helena - 2015.10.06. 21:21[/b][/url]

- Igen, igazad van... sajnálom - sóhajtok fel, és rá is döbbenek, hogy ez a bocsánatkérés egyre jobban megy nekem, pedig Istenemre mondom, nem azzal a szándékkal kelek fel reggelente, hogy legalább két valakit megbántsak a nap folyamán, mégis sikerül. Most is leszegem kicsit a fejem, mert belegondolva, ez tényleg bunkó megnyilvánulás volt tőlem.
- Van az a rossz tulajdonságom, hogy hajlamos vagyok ki is mondani azt, ami legelőször eszembe jut, de már leszokóban vagyok róla - nézek Kathre egy halvány mosollyal, nem mintha elvárnám, ezt hallva egyből meg is enyhüljön, nem mintha elvárhatnám.
- Annyinak is nézel ki - biccentek, megnyugtatva őt, hogy első ránézésre, semmi rendhagyót nem lehet rajta észrevenni, de hogy ez mennyire használ jelenleg. Nem akarok tapintatlan lenni, megbántani se szeretném, viszont kíváncsi vagyok, nagyon kíváncsi, és ez egy akkora padhelyzet, amivel jelenleg nem tudok mit kezdeni, arról nem is beszélve, hogy nekem elvileg most sokkot kéne kapnom, vagy visítva futni ki a világból. Mégse megy... egyik se.
- Nem vagy olyan - cáfolok rá, nem engedve, hogy végig mondja, hisz már előre tudom, mire akar célozni.
- Ha olyan lennél, nem itt ecsetelné, hogy olyan vagy. Ha olyan lennél, én már rég a tó mélyén úszkálnék... jobb esetben - biccentek fejemmel a hátam mögé, de közben végig Kath szemébe nézve.
- És nem félek.... nem tudok félni tőled - ezt pedig szép lassan, tagoltan mondom, és még ő is hallhatja, hogy valóban halál nyugodt vagyok.
- Hálás vagyok, amiért megmentettél, csak tudod.... kell egy kis idő, míg feldolgozom azt, amit láttam az előbb... Én úgy tudtam, hogy egy tégla esett rám, a kórlapra is azt írták, ami érthető... - sóhajtok fel, és úgy döntök, visszaülök a helyemre, s bízom benne ő is követ.