Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=442438#post442438][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.12.27. 00:01[/b][/url]

Kis Karácsony, Nagy Karácsony… az Ünnep, amit együtt kellene tölteni a családdal, de mi mégis itt maradtunk az iskolában. Véda nénivel sokkal jobb, anyuék meg egyébként sincsenek otthon. Apa bevetésen van, anyu pedig elutazott a nagyiékhoz, nem is lenne együtt az egész család. Tavaly úgy is hazamentünk, most itt az ideje, hogy megtudjam, milyen is itt az ünneplés. A suliban valami bál is volt, amire ugyan nem mentem el, de sok jót hallottam róla. Most viszont a stég fele vettem az irányt, ugyanis kell egy kis friss levegő. Kint eléggé hideg volt, ezért nem maradhatott el a sapka–sál–kesztyű kombináció, a vastag pulcsi és kabát sem. Egyáltalán nem tervezem, hogy megint lebetegszek, és ismételten heteket töltsek a gyengélkedőn. Tényleg saját ágyam lehetne ott, de megfogadtam, hogy vigyázni fogok magamra, és nem fogok többet bekerülni. Ezért is kezdtem el edzeni, amivel egészen jól haladok, ráadásul egy társam is akadt benne, akivel azóta sem találkoztam. Túl könnyű lett volna, ha mindig összefutok vele, pedig beleéltem magam, hogy végre lesz valaki, aki nem néz le, és foglalkozik velem. Lehet csak megszánt akkor, nem tudom. Mindig lenézek a terembe, de soha nem látom ott Gergőt… hiába jártam a kastély folyosóit, egyszer sem botlottam a fiúba. Egyszer próbálkozok barátság kiépítésével, akkor is kudarcot vallok már akkor, mielőtt az egész elkezdődne. Közben megérkeztem az úti célomhoz, és egy sóhaj után léptem rá a fából készült tákolmányra. Meg sem álltam a végéig, ott vettem a bátorságot, és óvatosan leültem a végére. Ügyeltem arra, hogy ne érjek a vízhez, elég, ha csak bámulom azt. Még a végén beleesek, és most nincs itt senki se, hogy kimentsen a víz fogságából. Akkor zárulna le az életem, mert hogy magamtól nem tudnék kimászni, az is biztos. De most nem ez járt a fejemben, inkább bámultam a víz tükrét, és csak arra tudtam gondolni, hogy apával minden rendben van-e, és reménykedtem, hogy nem kapunk baglyot… fekete borítékkal…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=443033#post443033][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.12.27. 23:31[/b][/url]

Ma már semmi nem a régi… A családi ünnep soha nem volt az igazi az elmúlt években. Édesapa magas beosztása sem engedte meg, hogy legalább Karácsonyra hazajöhessen… Mindig akkor kellett külföldre mennie, vagy valami miatt tovább kellett kint maradnia. Ezért is maradtunk itt Zsombiccal, de persze ha hazamentünk volna, legalább láthattuk volna anyut. Így viszont csak tanév végén látjuk egymást, amit kicsit bánok, de annyira mégsem. Továbbra sem kell válaszolnom a kérdésekre, hogy miért is tettem azt, amit. A gyengélkedőn töltött idő tökéletes büntetés volt a számomra, és elég lecke is, hogy soha többé ne tegyek ilyet. Már a gondolatától is görcsbe rándul a gyomrom, nem akarom még egyszer át is élni.
Közben annyira el voltam a gondolataimmal, és a gondjaimmal, hogy észre se vettem, hogy valaki mellettem van. Kissé megrémülten pillantottam oldalra, de Gergő láttán el is illant a rémület. Számat mosolyra húztam, és már öleltem is volna, de nem tudtam megmoccanni. Visszafogott a félelem, hogy talán rossz néven venné a közeledést, ezért csak teljesen felé fordultam, hátamat a stég korlátjának támasztottam, és figyeltem. Kérdései után lejjebb húztam a kabátom cipzárját, kivettem a belső zsebéből egy egyszerű füzetet, meg egy tollat, majd felcsaptam a füzetet. A cipzárt közben már visszahúztam, a tollon lévő kis gombot megnyomtam, és írni kezdtem a füzet második oldalára. Így legalább megmarad az összes mondanivalóm, és többször el tudja majd olvasni Gergő is.
– Jól vagyok köszönöm, bár egy kicsit bűntudatom van, amiért nem mentem haza anyuhoz. Bonyolult nálunk az élet, mert apa megint bevetésen van, így aztán nem is lenne igazi családi ünnep… Mindig bennem van a félelem, hogy többet nem látom… –elhúzott szájjal nyújtom felé a füzetet, hogy elolvashassa a kaparásomat. Annyira csúnyán azért nem írok, de nincsenek gyöngybetűim se. Ha elolvasta, visszahúzom a füzetet. A másik kérdés megválaszolása előtt sóhajtottam egyet, majd lehunytam a szemeimet is. Nem szívesen emlékszem vissza, de ha megkérdezte, miért ne válaszolhatnék!?
– Későn vettük észre, az orvosok már nem tudtak segíteni… A gyulladás elmúlt, de a szövődmények elvették a hallásom… Három éves voltam, mikor történt… Ahm, te hogy vagy? –halvány mosollyal nyújtottam Gergőnek a füzetet, és a tollat is. Ha leírja, amit mondani szeretne, akkor nem érzi majd úgy, hogy magában beszélget, vagy egy olyasvalakinek beszél, aki egy szavát se érti. Pedig ez nem így van, csak nem beszélek… és ez nem ugyanaz. Talán el kellene neki árulnom a titkomat, és akkor kimaradhatna ez az egész, de ha sejtésem nem csal, akkor ő se valami szószátyár, és ha írunk, annak kisebb az esélye, hogy valaki "meghallja", nem igaz!?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=443407#post443407][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.12.28. 16:25[/b][/url]

Az írásban való kommunikálás bevált. Gergő ugyan meglepetten nézett, de mégis elolvasta az irományt. Van ennek előnye, csak ne teljen be a füzet, és akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Újabb kérdésére, először csak megrázom a fejemet, majd akkor leírom a bővebb választ, ha ismételten a kezemben lesz a füzet. Addig is tudod fürkészni a tájat, no meg figyelhetem, ahogyan körmöl. Hamar visszakaptam a kommunikációs csatornánkat, és egy késői választ is. Meglepetten néztem rá, hiszen egyáltalán nem látszik rajta, hogy furán lenne. Lehet, hogy belül érzi magát furán, és jól titkolja. Rajtam mindig látszik a hangulatom, no de ha már nálam van a füzet, akkor ideje válaszolgatni is a kérdésekre, meg megjegyzéseket fűzni a szavaihoz.
– Apa nem tud varázsolni, és anya sem. Dandártábornok az apukám, és valami ázsiai országban van megint… A legtöbbször mindig az ünnepekkor hívják el, és ez olyan rossz… a Te apukád mit dolgozik? –firkantottam oda egy újabb kérdést, ám nem mutattam meg Gergőnek. Van még két részlet, amire reagálnom kell, utána majd az orra alá dugom a füzetet. A kézírását kissé nehezen olvasom ki, de az enyém mellett szinte olyan, mintha ugyanaz a személy írta volna. Tök furi az egész.
– Jól hangzik, de őszintén: már megszoktam ezt az egészet, és megtanultam együtt élni vele. Ettől függetlenül lehet, hogy meglátogatom, de… de, csak ha velem jössz. Elvégre, te tudhatod, hogy hol lakik, ha már a kilétéről is tudsz. –egy mosolygós arcocskát is rajzoltam az utolsó szó mellé, és ha majd átadom neki, kérlelően nézek majd rá.
– Hogy lehet valaki furán? Szeretnél róla beszélni? Vagyis ezt abszurd, mert megint csak bólogatásokat kapnál rá… le is írhatod, ha úgy kényelmesebb lesz neked. –nem szeretném azt éreztetni vele, hogy egyáltalán nem figyelek rá, ha elkezd itt nekem beszélni, ezért is írtam oda gyorsan, hogy nyugodtan foglalja írásba a mondandóját, és így nyújtottam felé a füzetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=444222#post444222][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.12.29. 20:24[/b][/url]

Igaz, hogy lassabban haladunk a kommunikálással, mert nem rögtön tudunk reagálni a másik szavaira, de sokkal jobban tetszik az írásban való beszélgetés. Így nincs az, hogy félbeszakítjuk a másikat, mert addig úgy sem tudunk mit mondani/írni, ameddig nincs az embernél a füzet. Jelenleg Gergő birtokolja, szóval nekem most az a feladat jutott, hogy fürkésszem az arcát. Kisebb-nagyobb sikerrel ugyan, de láttam, hogy jobb lett a kedve, miután leírt valamit. Na, erre kíváncsi leszek, hátha én is jót derülök rajta. Hamarosan vissza is kaptam a füzetet, így azonnal olvasni is kezdtem a mondatokat. Hát nem erre számítottam, jobban mondva vehetném gonoszkodásnak is azt a mondatot, de aztán csak mosolyogva kezdtem neki az írásnak.
– Érdekesen hangzik. Győrben, a város központjában elég nehéz lenne ilyet művelni. Bár az emberek elég nagy állatok, és ha a lakóházakat vesszük, akkor betondzsungel veszi körbe őket. –nehezen tartottam vissza a nevetést, de ameddig Gergő nem olvassa el, addig nem szabad, hogy kitörjön belőlem. A hátrányt is megtaláltam az írásban való kommunikálásnak, de annyira abszurd lenne megszólalnom… Gergő se szószátyár, jó ez így.
– Ez nem vicces… tudod milyen nehéz megértetnem magam az emberekkel, akik nem tudnak jelelni? Nem mindenki szereti, ha a karját használják írófelületnek. –mosolyogtam a végére, hiszen Gergő is nagyon jól tudja, hogy az első alkalommal, ha elrántja a kezét, nem igazán tudtam volna beszélni vele. Szerencsére nem tette, így adatott meg az, hogy együtt edzettünk, most meg együtt ücsörgünk, itt a stégen.
– Válaszúthoz érkeztél az életedben és nem tudsz dönteni… teljesen megértelek. Tapasztaltam, csak nekem gyorsabban kellett döntenem, és akkor, abban a pillanatban jónak hittem a döntést… Ma már teljesen bánom az egészet. –sóhajtva pillantottam fel a füzetből, és Gergő szemeit kerestem, de ha nem nézett rám, úgy nehezen ment.
– Nem vagyok pszichomókus, és nem is tudom, hogy milyen a családod. Ha tényleg nem vagy tőle boldog, legközelebb ne menj haza. Bár hosszútávon ez se megoldás, viszont ha társaságra vágysz, küldj egy baglyot, és találkozhatunk. Sokra ugyan nem mész velem, de legalább nem leszel egyedül. –javasoltam, és még egy mosolygós arcot is rajzoltam a végére, majd ismételten csak átnyújtottam Gergőnek a füzetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=445612#post445612][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2014.12.31. 13:30[/b][/url]

A füzet ide-oda adogatása már monotonitássá vált. Csak a mimikákból tudunk következtetni, hogy a másik éppen hol is jár az írásban, de úgy is csak akkor tudjuk meg a füzet tartalmát, ha ismét a kezünkben van. Mikor kirázza a hideg, értetlenül pislogtam rá, de szemem sarkából figyeltem, és neki is érdekesnek tűnt valami, amikor én írtam. Percekkel később meg is tudtam, hogy miért is borzongott egyet, és teljesen meg is értem.
– Meglepne, ha tudnál. Én ugyanígy vagyok a vidékkel, de szerintem azt jobban meg lehet szokni, mint az autók zaját. Mondjuk, én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem hallom őket, ha nem akarom. –ez az egyik előnye a hallókészüléknek. Ki tudom venni, és olyankor minden zaj elkerül. Anyuék meg tudják, hogyha akarnak valamit, közel kell jönniük hozzám, és jelelniük, szóval minden szuper, ha kiveszem a szerkentyűt.
– Ha rá vagy kényszerülve, akkor nem igazán. Öcsémet kicsit nehezen tanítottam meg rá, de egy vagy két hónap alatt, ha minden nap gyakorolsz, akkor meg lehet tanulni. Szívesen megtanítalak. –lelkesen formáltam a betűket. Ő lenne a második tanítványom, és az első, aki nem rokon. Az ilyeneken teljesen be tudok pörögni, és már látom magam előtt, hogyha belemegy, és sikerül megtanítanom, akkor jelelni is tudunk. Természetesen a füzetet is megtartanám, mert az is nagyszerű dolog, és az elején még kelleni fog, sőt! Abba is bele tudom írni, meg rajzolni, hogy mit hogyan kell. Majd megkérem Aileen professzornőt, hogy segítsen megbűvölni az emberkéket, hogy mutogassák, amit kell.
– Összefutottam egy mumussal, amit persze elsőnek nem tudtam… Az ikeröcsim alakját vette fel, és… és meghalt… én meg nem akartam nélküle élni… –nem fejeztem be a végét, talán magától is rájön arra, hogy mi lett a vége. Elmondani, de még leírni is nagyon rossz. Bőven elég volt átélni egyszer, és örülök, hogy végre a múlt az egész. Értékeltem azt, hogy nem volt muszáj válaszolnom, de ha beszélek róla, mégsem annyira szörnyű érzés, és az idő múlása gyógyított a sebemen. Könnyebb róla bármit is mondanom, illetve Gergő is olyan, akinek nyugodt szívvel mondtam el.
– Engem se engedtek el szívesen, de az Öcsém jobban ragaszkodott hozzám. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehetett ezelőtt az életed, de ha bármiben tudok segíteni, akkor tényleg szólj. –nem lehet könnyű elengedni az embert egy ismeretlen helyre, ráadásul úgy, hogy eddig nem is tudtak a létezéséről. Ebben hasonlítunk, persze kismértékben, ugyanis nálunk van varázsló, csak nem közvetlen felettem. Ezért se értettük, hogy miért is vagyunk mi varázslók, mikor apuék nem azok. A jeges kérdésre kicsit összébb húztam magam. Nem szívesen merészkedek rá, mert mi van akkor, ha nem bír el minket, és beszakad? Akkor megint a víz martalékává válok, ledermedek és befellegzett a pályafutásomnak. Viszont olyan sokáig rettegtem tőle, hogy ideje lenne legyőznöm a félelmem.
– Próbáljuk, de… én nem megyek nagyon be elsőnek, jó? –már az is nagy teljesítmény lesz tőlem, hogy egyáltalán ráteszem a lábamat. A füzetet Gergőnek nyújtottam, majd tekintetemet a jégre szegeztem, és ameddig a mellettem ülő olvas és ír, addig megbarátkozok a tudattal, hogy mindjárt a csúszós felületen leszek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=445982#post445982][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2015.01.01. 00:00[/b][/url]

– Ez az egyik legnagyobb. Zengj nyugodtan, ha van időd. Beleírhatod a füzetbe, és majd elolvasom, ha készen vagy vele. –érdeklődő arcot is rajzolok mellé, mert engem tényleg érdekel, hogy milyen helyen is él. Eljutni nem valószínű, hogy eljutok oda, ezért is szerezne vele örömöt, ha leírna bizonyos ódákat, ahogyan fogalmazta.
– Nagyon örülök neki. Majd egyeztetünk, hogy mikor kezdjük el. –örömömben ugrálhatnékom támadt, de ezt a stégen nem igazán kellene, mert a végén leszakítom. Képtelen lennék szavakba formálni, hogy most milyen öröm van bennem. Gergő válasza a tanulásra megalapozhatja azt, hogy többet találkozzunk, és végre ne legyek egyedül. Idejét se tudom már, hogy mikor voltam valakivel baráti viszonyban, de megtörni látszik a jég. Újabb mondatára nem írtam semmit… csak lehunytam a szemeimet, hátradöntöttem a fejemet, és vettem egy mély levegőt, amit lassan fújtam ki. Lezártnak tekintem a múltat, változtatni már nem tudok rajta, és mást amúgy se tudok tenni. Gergő megértett, ebből csak arra tudok következtetni, hogy rájött a történet végére. Folytattam az olvasást, ismételten csak bólintottam egyet. Tényleg furcsa lenne elképzelni, és megérteni, hogy ők hogyan éltek. Városi gyerekként soha nem tudom teljesen átélni, hogy milyen lehet faluban élni. Itt Bogolyfalván azért más, mint egy rendes mugli faluban. Közben Gergő már a jégen volt, én pedig aggódva pislogtam rá. Persze, hogy féltettem, és az idő alatt, amíg nála volt a füzet, sem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy nekem rajta kellene lennem. Gergő viszont magabiztosnak tűnt, csak bólintottam, hogy menjen előre. Keze nyújtására vonakodóan néztem. Kettős érzés tátongott bennem, egyik felem menne, a másik maradna. Gergő szemeibe néztem, és a félelem ugyan bennem kergetőzött, a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy a fiú karjában kapaszkodok, és két lábon állok a jégen. Moccanni persze nem merek, talán erősebben is szorítottam Gergőt, mint ahogyan hittem, de nem tehetek arról, hogy rettegek. Nem is attól, hogy a jégen vagyok, hanem attól, hogy beszakad és megint a vízzel leszek egyenlő. Egy idő után lassan engedtem el Gergőt, aprót léptem előre, de meg is csúsztam a jégen, így a hátsómra ültem. Felszisszentem, mert nem volt kellemes érzés, de kitört belőlem a nevetés, viszont felkelni… na arra már nem volt erőm. Ezért csak vigyorogva néztem fel a fiúra, és vártam, hogy ő mit fog most lépni: leül, felsegít vagy csúszkál egy kicsit!?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=453141#post453141][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2015.01.15. 01:47[/b][/url]

Idejét nem tudom, hogy mikor kerültem közelebbi kapcsolatba –a fürdés nem számít!– , vízzel, most mégis belementem abba, hogy Gergővel a befagyott felszínére menjek. Jobban mondva, rettegve kapaszkodjak a fiú karjában. Választhattam volna, hogy nem merészkedek a jégre, vagy félve elrohanok, de akkor mit gondolna rólam Gergő? Tuti gyávának tartanak, és többet nem akarna beszélni velem… Márpedig én tök jól megvagyok vele, és nem lenne jó, ha félős nyúlnak titulálna a második találkozásunk után.
Ez motiválhatott a legjobban, mikor ráléptem a jégre, és Gergő kezében kapaszkodtam. Furcsa, és megmagyarázhatatlan a dolog számomra, és egy külső szemlélő biztosan mást látna a dologba. Viszont semmi nincs, csupán nem akarok elveszíteni egy barátot, ezért olyanba is belementem, ami számomra rettegés. Minden bátorságomat összeszedtem, hogy ne remegjenek a lábaim, és léptem is egyet a jégen, aminek az lett a következménye, hogy elcsúsztam rajta. Viccesnek találtam a kialakult helyzetet, nevettem is, de Gergőt látva hamar abbahagytam. Ismét nyújtja a kezét, amit óvatosan megfogtam. Figyelnem kell, mert ha felállás közben elcsúszok, őt is rántom magammal, amim kellemetlen lesz mind a kettőnknek. Előbb térdeimre támaszkodtam, majd bal végül jobb talpamat tettem a jégre, mindvégig Gergő kezét fogva. Ha már talpon voltam, óvatosan csúsztam oda a fiú mellé, és a stégbe kapaszkodtam, miközben arcát néztem. Mondataira elmosolyodtam, majd felültem a stég szélére, felkaptam a füzetet, és körmölni kezdtem.
– Nálam azért jobb vagy. Mi lenne, ha inkább hógolyóznánk? Ott nem kellene félni, hogy beszakad a jég. –felé fordítottam a füzetet, miután pontot tettem a mondat végére. Nincs bajom a jéggel, de maradjunk inkább a biztos talajon, ha ő se jó a csúszkálásban. Remélem, hogy benne van, mert jobb ötlet nem jutott eszembe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=459550#post459550][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2015.01.30. 00:40[/b][/url]

A reménykedésemnek eredménye lett, hiszen Gergőt elnézve, tetszett neki az ötlet. Vigyorogva kapaszkodtam bele ismét a kezébe, és miután talpon voltam, mindent hátrahagyva szaladtam az egyik fa mögé. Előtte még bólogattam Gergőnek, hogy nem baj, ha nem kímél… én sem fogom. Mondjuk abszurd, mert én koránt sem vagyok annyira erős, mint az ideiglenes ellenfelem, de azért beleadok mindent. Mivel Gergő láthatta, hogy melyik fa mögé rejtőztem, ezért gyorsan hasra vetettem magam, és elkezdtem kúszni a hóban. Tőle kissé távol, de még dobótávolságon belülre menekültem fedezékbe, amit egy hólepte avar nyújtott. Guggoló helyzetbe tornáztam magamat, és gyorsan kezdtem gyártani a hógolyókat. Sokra volt szükségem, de egyben tartósakra is, hiszen az egyáltalán nem jó, ha a levegőben szétesik, mert akkor nem ér célba. Fogalmam sincs, hogy Gergő mennyi muníciót készített, de én a tízedik után vettem a bátorságot, és óvatosan kikukucskáltam az avar mögül. Éppen hogy sikerült visszahúznom a fejemet, különben csattant volna rajta egy hógolyó. Szívem kalapált az izgalomtól, és egy kicsit remegtem is, de örültem, hogy megmenekültem. Nem szabad, hogy azonnal kiessek, mert ez egy katona szülő gyermekétől nem várható el… már mint a "gyors halál". Ezért fogtam két hógolyót, amelyek közül az egyiket picit magamhoz szorítottam, majd a jobb kezembe vettem még egyet. Visszaszámoltam háromtól, majd hirtelen ugrottam fel, és egymás után hajítottam Gergő irányába mind a három "töltényt", majd visszabuktam a fedezékembe, és legyártottam az elhasznált gömböket. Megismételtem még egyszer ezt a taktikát, majd elrejtettem az avar alá öt hógolyót. A maradék ötöt megfogtam, és mivel új helyre kell mennem (közelebb persze), muszáj volt megindulnom. Oldalról kúsztam ki, elhajítottam kettő muníciót, majd talpra állás után, az egyik fa irányába kezdtem szaladni. Közben elhajítottam még egyet, de ugyanúgy kaptam én is a hógolyókat. Párat sikerült elkerülnöm, de mielőtt beértem volna a fedezékbe, mellkason talált az egyik. Kicsit megtántorodtam, így nem jutottam el ahhoz a fáig, amelyikhez terveztem, de egy másik mögé sikeresen bemenekültem… nem volt sok időm, de pihennem és hógolyókat is kellett gyártanom. Ha harc, hát legyen harc!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=461929#post461929][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2015.02.06. 00:15[/b][/url]

Belül örültem, hogy eltaláltam Gergőt, de az egyik alkalommal, mikor a nyakát érte a hógolyó, összerezzentem. Kellemetlen érzés, mikor az olvadó hó a ruhád alá folyik… még a hideg is kirázott a gondolatától. Talán ennek köszönhető, hogy kaptam pár találatot, de a mellkasomra ért támadás után menekültem csak fedezékbe. Lassan vettem a levegőt, szerencsétlen dolog lenne megfázni a szapora vételétől, hiszen mínuszok vannak. Pár hógolyógyúrás után ugrottam ki a fedezékből, és mit sem törődve azzal, hogy könnyű célpont lettem, dobálni kezdtem Gergőt. Mikor már közel volt hozzám, nem foglalkoztam azzal, hogy meg is gyúrjam a havat, csak felkaptam, és hajítottam az ellenfelemre. Ezt úgy kétszer sikerült megtennem, a következő pillanatban már a földre kényszerültem. Nevethetnékem támadt, de nem volt rá lehetőségem, ugyanis kaptam a havat az arcomba. Ösztönösen csukódtak be a szemeim, és a szám, hogy legalább azokba ne menjen, de persze én sem kíméltem meg Gergőt. Ahol értem a havat, úgy hajítottam az arcába, mindvégig próbálkozva, hogy kiszabaduljak. Utóbbi nem ment, így inkább csak támadtam. Úgy festhettünk a hóban, mint két idióta, de ezt egy cseppet sem bántam. Boldog voltam Gergő társaságában, és ez a mosolyomon is látszódott. Az időérzékemet közben már elhagytam, és nem is tudom mióta lehetünk vízszintesben, és szórtuk egymásra a havat, de miután nem bírtam szusszal, kitártam a karjaimat, ezzel megadva magam. Persze, Gergő volt fölül, mint győztes fél, én meg próbáltam stabilizálni a légzésemet. Érdeklődően néztem fel rá, leginkább fekete íriszeibe, ami nem is tudom… mintha vonzana. Vagy csak én látom úgy, mert már magam is laposakat pislogok!? Zavaró lehet Gergő számára, hogy ennyire nézem, és ha nem lennék kimelegedve, illetve az arcom nem lenne vörös, talán látszódna is, hogy zavarban vagyok ettől a helyzettől. Így legalább megmenekülök egy kicsit ettől a dologtól. Jelenleg nem tudom, hogy mit csinálhatnánk még, de azt tudom, hogy ebben a helyzetben moccanni nem tudok, amit valljunk be: picit nem bánok, mert így viszonylag közelebbről tudom nézni az arcát –de legfőképp a szemeit– anélkül, hogy cikis helyzetbe kerülnék.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=466179#post466179][b]Gyarmathi Mihály Ádám - 2015.02.22. 11:56[/b][/url]

Többször kellene azt gondolnom, hogy nem találkozok olyan személlyel, aki fontos nekem, mert akkor tutira, hogy belefutok, vagy fordítva. Most is ez történt, és ráadásul Gergővel találkoztam, aki számomra olyasvalaki, mint Zsombicc: soha nem akarom elveszíteni. A füzetben való kommunikálás, a gyors jeges kaland, majd a hógolyózás, mind-mind olyan dolog, amiket mással nem tudnék megtenni. Nem azért, mert félek az emberektől, csak ők vannak úgy vele, hogy egy siket-néma gyerekkel felesleges barátkozni. De most, hogy Gergő itt van, már nem is érdekel.
A hóban való fetrengés nem éppen kellemes időtöltés, de ameddig a füleimet nem éri, addig minden tökéletes. Ruhám rendesen vizes volt, arcom vörös volt, bár nem csak a kimelegedés miatt. Miután megadtam magamat, Gergő szemeibe néztem, aki állta a pillantást. Fogalmam sincs, hogy mi fogott meg abban a tekintetben, de már kezdett számomra kínossá válni ez az egész, és zavartan fordítottam oldalra a fejemet, és inkább a havat bámultam. Miután felkelt rólam, felültem, és kissé megmozgattam a nyakamat, meg a karjaimat. Kérdésére aprón bólintottam, majd álmos tekintettel, és remegő lábakkal keltem fel a hóból. Mintha forogna velem a világ, lábaim remegnek, és szinte térdre kényszerülök. Ennyire nem fáradhattam el, vagy mégis!? Tök égő ezt így elszenvedni Gergő jelenlétében… Na, de erőt vettem magamon, aztán csak-csak sikerült biztos lábakon állnom. Elnyomtam egy ásítást, és csak bólintottam ismételten a kérdésre. Ám indulás előtt visszamentem a stéghez a füzetért, és miközben sétáltam vissza Gergőhöz, írni kezdtem, majd odaérve meg is mutattam neki.
– Jó kis nap volt, még akkor is, ha végül kikaptam… Ott maradsz nálunk? Ilyen vizesen nem jó, ha sokáig rajtad marad a ruha, és el is férsz. Hmm? –érdeklődve dugtam oda a füzetet, és persze reménykedtem benne, hogy igen lesz a válasz. Közben az egyik fának támaszkodtam, mert úgy éreztem, ha még egy lépést teszek, valószínűleg a hóba hullok, és helyben elalszok… de pihennem se szabad sokat, mert soha nem érünk haza. De nem tudom… lassan csúsztam a földre, és valahogy nem bírtam nyitva tartani a szemeimet… az álmosság elragadott, és még jó, hogy a fejem a fának volt döntve, különben a hóban feküdnék.