Albert

Kora délután
Anyukám mindig azt mondta, hogy menjek ki a levegőre. Persze sosem hallgattam rá és inkább bebújtam az ágyam alá, csak hogy ne kelljen kimennem. Szívesebben játszottam, vagy olvastam a szobámban, mint kint az udvarunkon. Ám a kiskoromtól kezdődő fejfájások miatt úgy döntöttem, hogy keresek egy vízpartos helyet és ott tanulok. Naná, hogy tanulnom kellett. Felkaptam egy könyvet és rápillantottam a borítójára. Mosolyognom kellett az eredményen. Legendás Lények Gondozása. Szuper, ez a kedvenc tantárgyam.
Pár percig azon gondolkoztam, hogy hozzam-e a kedves kutyuskámat, de elvetettem az ötletet. Nem lehet tanulni, ha egy kutya körülötted ugrál. Mivel az időt kellemesnek találtam és úgy gondoltam, hogy nem tudok megfázni, nem öltöztem melegen. Nekem elég egy pulcsi is. Kiválasztottam a kedvenc pulóverem, magamra kaptam és összeszedtem a tanuláshoz szükséges eszközöket: könyv, pergamen, toll, és egy másik könyv, amin írok. Néhány napja hallottam két levitás lányt beszélgetni. Nem hallgatóztam, ugyanis hangosan beszélgettek, szóval még az is hallotta, aki nem rájuk figyelt. Egy tóparti helyről meséltek, a falu határában. Úgy gondoltam, hogy ez igazán ideális hely a tanuláshoz, így szedtem a cókmókomat és lesétáltam a faluba. Letértem az útról és a település végéhez siettem. Már messziről hallottam a patak/folyó/tó hangját, és próbáltam nem eltévedni.
Betértem egy mellékútra és pár perc séta után a tóparton találtam magam. Felmásztam a stégre, lepakoltam és levettem a cipőm. Bokáimat belelógattam a vízbe, közben pedig törzsemet elfordítva, ráhasaltam a stégre és felcsaptam a könyvemet. Figyelmesen elolvastam a szöveget, majd fogtam a pergament és a tollat, aztán lekörmöltem mind azt, amit fontosnak találtam.
Levettem a gyűrűm és a biztonság kedvéért a zsebembe rejtettem, nehogy elvesszen. Hajamat kibontottam és a csuklómra húztam a hajgumit. Megráztam a hajkoronám, amitől a szőke fürtjeim szépen egyesével az arcomba hullottak. Hátratűrtem és folytattam az írást. Közben egy dallamot dúdoltam, majd halkan énekelni kezdtem. Előtte persze alaposan körülnéztem, belestem a stég alá és ezért majdnem belezuhantam a vízbe. Meglóbáltam a lábam, ezzel megzavarva a víz egyenletes állását és elzavartam a halakat. Boldog mosolygással nyugtáztam, hogy nincs senki a közelben, így halk mormogással énekelni kezdtem a dalt.
Sokan mondták már, hogy nagyon jó énekhangom van, amit persze nem vettem komolyan és csak megmosolyogtam az illetőket. Most, hogy nincs egy árva lélek sem a közelben(a halakat leszámítva) felszabadultan kezdtem énekelni a refrént újra és újra. Mikor már hatodszorra daloltam ugyanazt a sort, illetve versszakot, kezdtem felszabadulni. A hangosságon még most sem változtattam, és nem szerettem volna arra eszmélni, hogy a hátam mögött hatalmas tömeg áll és engem tapsol. Na, ezt már nem. Felsóhajtottam és meglepődve láttam, hogy a tananyag helyett a dal szövegét írtam le a papírra.

" Just keep following,
  The heartlines on your hand!
  Just keep following,
  The heartlines on your hand! "
- Remek - morogtam és áthúztam az egészet, majd újrakezdtem az anyagot. Most fél óra munkám ment kárba. Vagyis nem egészen. Leírtam egy dal szövegét, csak sajnos ezt nem adhatom be, mint veszélyes lény. Nekiálltam hát, hogy leírjam mind azt, amit az Augurey-ről tudok. A toll gyorsan mozgott a kezemben, a hegye csak úgy tépte a papírt. A nagy sietségben egy-két helyen ki is lyukadt a pergamen. ~ Ha ezt a tanár így nem fogadja el, én egyenként tépkedem ki a hajam ~ sóhajtottam, ahogy végignéztem a kék madár leírásán. A papír - megjegyzem - nem nézett ki valami fényesen. De hát ez van! Belecsúsztattam a könyvembe, abba a részbe, ahol a madárról írnak, majd lapoztam, előszedtem egy újabb papirost és elkezdtem írni a tudnivalókat egy bizonyos porlock nevezetű lényről. Állítólag lovakat őriz, ezért nagyon megtetszett és kiírtam szinte mindent a könyvből. Időközben újra dúdolni kezdtem valamit és ez a valami ugyanaz a dal volt, amit először énekeltem. Vigyáztam, nehogy újra a szöveget írjam le, de párszor át kellett húznom a refrén első, második szavát. Ez így nem lesz jó... A tanár nem fogja elfogadni ennyi húzogatás után.
- Nem szabad énekelnem tanulás közben - motyogtam, és kuncogni kezdtem azon, hogy már megint daloláson kaptam magam. - Nem! - szóltam magamra szigorúan, de ez nem jött össze. Kiskoromban mindig is egy neveletlen kis csitri voltam, ahogy apám mondaná. Aztán amikor édesanyám meghalt, magamba zárkóztam és nem nagyon közeledtem senki felé. Menekültem a világ, apám, az emberek, mindenki elől. Egyedül Matthew-t és James-t engedtem magamhoz közel. A bátyáimra mindig is számíthattam. Egyedül ők voltak azok, akik próbáltak segíteni nekem. Apám még csak felém sem nézett. Jó, ez persze nem volt teljesen igaz, de nem kevésszer volt olyan, hogy arra értem haza a Matt-el vagy James-szel való sétámról, hogy apám otthon fekszik részegen. Szörnyű volt látni, ilyenkor bátyáim mindig elvittek fagyizni, vagy pizzázni, addig is próbáltatták velem elfeledtettni apám tetteit.
Ezekre a dolgokra iszonyú volt visszagondolni, a szemem előtt elhomályosult a világ és azt vettem észre, hogy sírok. ~ Nem! Aubrey, erősnek kell maradnod! Nem láthatják, hogy gyenge vagy! | Ugyan ki látná? | Bárki aki erre jár ~ veszekedtem magammal és ilyenkor mindig a második, az emberek számára ismeretlen nevemen szólítottam magam.

ruha

Albert ^--^

Nem szabad sírnom - ismételgettem magamban. Letöröltem a könnyeimet és mélyet sóhajtottam. Szemeim lehunytam és próbáltam megnyugodni. Rápillantottam a lapra és örömmel láttam, hogy nem lett vizes. A pulcsim viszont igen. Próbáltam megszárítani, de csak elmaszatoltam. Meglengettem lábaimat, ezzel újra összezavarva a vizet. Egy kis halacska távolabb kiugrott a vízből. Három kis szárcsa úszott felém. Úgy tűn, mindenki boldog, csak én nem. Nem szabad sírnom - ismételtem újra és ezzel kicsit megnyugodtam.
Mivel közeledett az este, folytattam az írást, ha még ma be akarom fejezni. Leírtam a porlock tulajdonságait, kinézetét, életmódját, táplálkozását, szinte mindenről szó volt a könyvben. Tanulságos - gondoltam. Igazából semmi kedvem nem volt tanulni, és már egyre mérgesebben írtam a tudnivalókat. A papír néhány helyen teljesen felszakadt és az egész lap ocsmányul nézett ki, ha szabad így fogalmaznom.
Hirtelen a semmiből egy fuvolaszóló hallatszott. Nem tudtam mire vélni a dolgok, hiszen rajtam kívül nem volt itt senki. Körbenéztem, végigpásztáztam az egész tópartot, de semmi. A stég alá nem volt merszem benézni, így csak gyorsan felhúztam a lábaim és felvettem a cipőm. Mivel visszamenni a kastélyba nem volt kedvem, türelmesen végighallgattam a játékot. A végén mosolyognom kellett, amitől jobb kedvre derültem. Lehet, hogy direkt erre az alkalomra játszották, Nekem. Ne álmodozz - szólalt meg az előbbi hang a fejemben. - Aubrey, ez a valóság! | Már megint Te - morogtam magamban a "társamnak".
A fuvola szóló végén kicsit megijedtem, de arcomon még mindig boldogság ült. Próbáltam megtartani ezt a formát, ami sikerült is. Meg akartam szólalni, de nem sikerült. Hang nem jött ki a számon. Torkomba gombóc telepedett, én pedig újra szomorú lettem. A víz ellenére hátradőltem a stégen és behunytam a szemem. Próbáltam felvidulni, ám hiába. A fuvolajáték után eszembe jutott még egy dal.
Hogy megnyugodjak ezt kezdtem el énekelni, de most már nem törődtem az emberekkel. Felszabadultan énekeltem, közben egyre jobban feloldódtam. Az előbbi játékot is elfeledtem, persze tudtam, hogy valóság volt, de mégis. Mintha valaki kényszerített volna arra, hogy elfeledjem. Kezeimet kiterítettem a stégre, lábaimmal ugyanezt tettem. Kiterülve, csukott szemmel feküdtem a fán, közben már hatodszorra énekelve a refrént.
" Unconditionally, unconditionally,
  I will love you unconditionelly,
  There is no fear now
  Let go and just be free
  I will love you unconditionally! "
Arra eszméltem, hogy valaki néz. Legalábbis valaki tekintetét éreztem magamon. Felültem és körbetekintettem.
- Ki vagy? - kérdeztem az előbbi fuvolázótól. Nem érkezett válasz. A szárcsák eltűntek az egyik nádasban, a halak sem ugráltak és egyedül voltam. Vagyis nem egészen...

Albert

A stégen ültem, jobb lábamon, bal lábam pedig kinyújtottam. Szélgyerekek kergetőztek körülöttem, majd egyre feljebb merészkedtek és összeborzolták a hajkoronám. Gyorsan rendbe szedtem magam, aztán egy hang szólt hozzám. Egy fiú hangja volt. Úgy húsz évesnek tippeltem.
A hangja férfias volt, mégis lágy és finom. Mintha egy másik korból érkezett volna. Ahogy beszélt, egyre jobban éreztem azt, hogy a fiú másik korból érkezett. Albert néven mutatkozott be. Körbepillantottam, én viszont egy árva lelket sem láttam. A madarak eltűntek a folyón, a levegőben sem körözött már állat. Képzelődöm. Ez biztos. Pszichológushoz kell mennem - morfondíroztam magamban. A bemutatkozás után csönd ült a tóra és környékére. Biztos az várta, hogy majd én is elárulom a nevem, ám gombócot éreztem a torkomban. Akármennyire szerettem volna, nem tudtam megszólalni.
A neve viszont tetszett. Mindig is szerettem az Albert nevű embereket é találkozni akartam egyel. Viszont most csak beképzeltem magamnak. Míg ezeken rágódtam, Albert újra megszólalt. Elmagyarázta, hogy egy mágikus világban ragadt és a víz tükörképében meglátom. Becsukott szemmel kúsztam előrébb. Valóban.
A víz tetején/benne megláttam Őt. Nem, nem Voldemortot, hanem Albertet. Kék szemei igézően meredtek rám. Szőke fürtjei kócosan álltak a fején. Arca egészen különleges formájú volt. Nagyon helyes - gondoltam. Még mindig hallgattam, így Albert folytatta. Megdicsérte a hangomat, amit nem szerettem, ugyanis én úgy gondoltam, hogy rossz hangom van. Aztán a sírásom miatt érdeklődött. Legyintettem és lassan válaszolni is tudtam.
- I..Isobel Reeves - nyögtem ki a nevemet. Nem tudom mi üthetett belém, hiszen ahogy viselkedtem, úgy a fiúnak is kellemetlen lehetett. Összeszedtem magam és végre normálisan tudtam válaszolni.  
- Hogy érted azt, hogy kisebb mágikus baleset? - kérdeztem csodálkozva, hiszen nem tudtam elképzelni, hogy miért csak a víztükrön keresztül kommunikálhatunk.
- Nem fontos, csak eszembe jutottak a régi emlékek. Ööö... - próbáltam másra terelni a szót. - Mesélj magadról. Hogy kerültél ilyen helyzetbe? Persze csak  ha nem gondolod úgy, hogy túl rámenős vagyok - mosolyodtam el, hátha attól kicsit feloldódok.

Albert

A nap már kezdett lenyugodni, ám ezzel nem törődtem. Figyelmesen végighallgattam Albert történetét, amiben elmesélte hogy került tükörbe.  A történet elején még „faarccal” néztem előre, ám szám és szemem egyre jobban elkerekedett, ami azt eredményezte, hogy a végére már tátott szájjal bámultam előre. Albert élvezettel mesélt sanyarú sorsáról, de úgy láttam, hogy ő már beletörődött az életébe. Én nem tudtam volna elviselni. Bele is bolondultam volna, ha ezt át kellett volna élnem. Persze, mások vagyunk. Megfújta a hangszerét, amire elmosolyodtam. Becsukott szemmel ringattam magam az ütemre, aztán amikor abbahagyta, kinyitottam a szemem és újra őt figyeltem. Szerettem a zenét, de nem annyira, mint az állatokat vagy a könyveket. Könyvek! – kaptam észbe. Hiszen nekem tanulnom kellene! – gondoltam, de közben Albert újabb kérdést tett fel, amikre igyekeztem válaszolni.
- Szintén – mosolyogtam rá. – Igen, természetesen ide járok iskolába. Levitás vagyok, jelenleg még első évfolyamos, de ez rövidesen változni fog. Nem nehezek a vizsgák, viszont a felügyelő tanárok annál szigorúbbak.
Törökülésbe tornáztam magam és azon gondolkoztam, hogy mit kéne mondanom magamról. Végül más témát kerestem. Ez lesz a legjobb - gondoltam.
- Melyik korból érkeztél? - szegeztem neki a kérdést, ami leginkább furdalt. Nagyon szerettem a középkort, ha idő utazhatnék, oda mennék vissza. A legjobb ebben az időben az, hogy nincs levegőszennyezés, lovagolhatnék és nem kéne iskolába járnom. Reméltem, hogy a középkorból jött, mert akkor mesélhetett volna valami meséset onnan.

Albert

A nap vészesen közeledett a Föld másik oldala felé, ami azt jelentette, hogy itt rövidesen este lesz. Ennek nem örültem, ugyanis semmi kedvem nem volt még visszamenni a kastélyba. Viszont ha nem akarok egy prefektus karmai között kínlódni, el kell indulnom valamikor. Albert meglepően örült, amikor megtudta, hogy Levitás vagyok. Állítása szerint a toronyban lakik, aminek én is nagyon örültem, hiszen így többet fogunk találkozni.
- De ugye nem leskelődsz? – suttogtam. A mosolyt, amit az arcára tett, kicsit furcsálltam, de nem gondoltam, hogy leskelődni. A „magamról” témát még mindig kerültem. Nem szívesen beszéltem másoknak az életemről. Az csak is rám tartozik, nem akartam már az első alkalommal elárulni a fiúnak. Persze nem azért, mert nem bíztam meg benne, vagy ilyesmi, hanem azért, mert ez számomra igen nagy csalódás és szenvedés volt. Ekkor megszólalt az a lágy hang, ami a fiútól származott.
- Szóval semmire nem emlékszel az életedből? – csodálkoztam a származását illetően feltett kérdésemre. Meglepett, de én szerintem én sem emlékeztem volna a középkori emlékeimre egy tükör fogságába esése után. Nem szerettem egyedül lenni, de most nem azt mondom, hogy én vagyok a társaság központja, de egymagam sem szerettem lenni. Elvoltam a kis állataimmal. Albert újra feltette a kérdését. Úgy láttam, nagyon izgatja a téma, egy egy nagy és halk sóhajtás után lehajtott fejjel mesélni kezdtem rövidke életem.
- Édesanyám öt éves koromban meghalt, apám pedig egy éven keresztül felém sem nézett. A bátyáim segítettek átélni ezt az időszakot. Miután apám már sokadszorra is részegre itta magát, Matthew – ő a legidősebb – munkát keresett neki és apám újraházasodott. Ekkor persze a bátyáim már elmentek Romániába, így egyedül maradtam. Becsapottnak éreztem magam. Napokig ki sem mentem a szobámból, félő volt, hogy depressziós leszek. Ám megkaptam a levelet, majd jött Matt és James, akiktől kaptam egy tündéri kutyust, így most vele és a csajokkal lakom a levita egyik szobájában – szinte végigsuttogtam a beszédet, nem akartam, hogy meglásson sírni, így egy kicsit lehajtottam a fejem.

Albert

Úgy látszott, mintha Albert elpirult volna, ám ebben nem voltam teljesen biztos, hiszen a víz tükröződése nem volt tiszta. Amikor „megvádoltam”, hogy leskelődik a lányok után, már látszott, hogy elvörösödik. Kijelentette, hogy ő bizony soha nem tenne ilyet, hiszen jól nevelt fiú, amit meg is értek, hiszen már az első pillanattól kezdve látszott rajta, hogy nagyon illemtudó fiú.
- Bocsánat – motyogtam. – Nem akartam ilyet feltételezni rólad, csupán rosszul értelmeztem a szavaid.
Még mindig nem válaszolok a magamról kérdésére, így inkább az ő éltéről kezdek el kíváncsiskodni. Figyelmesen hallgatom végig a beszédét, viszont van egy pillanat, amikor a testem megremegett és bizony nem a hidegtől. Albert sok mindenre emlékszik az előző életéből, ám vannak homályos foltok is, hogy a szavaival éljek. Vannak olyan dolgok, amiket a tükörben való évek alatt vesztett el, és ezt meg is értem. Ha be lennék zárva egy sötét helyre, akkor biztos, hogy én sem emlékeznék ilyen dolgokra. Persze lehet, hogy nem sötét helyen volt, ez csak egy feltételezés. Amikor kitért arra az időre, amikor én öt éves voltam, erősen koncentrálni kezdtem, hátha emlékszem valamire, de semmi. Konkrétumokra nem emlékszem, de van egy-két dolog, ami rémlik.
De egyes alkalmakkor, mikor a tükör hidege szorít körül, nehezebb emlékezni a dolgokra, és olyan, mintha semmi nem akarna megmaradni az eszemben. Ilyenkor úgy érzem, hogy a tükör megpróbálja felemészteni a létezésem. Mintha egy költő írta volna a szavait, ámulatba ejtő, ahogy formázza a szavakat, majd a hangok végül elhagyják a száját. Imádtam az ilyen stílusú beszédet, ezért is volt élvezetes hallgatni Albert beszédét.
A hideg futkosott a hátamon, teljesen beleéltem magam a szavaiba. Elképzeltem, ahogy a tükör fogságában sínylődik, több mint… több, mint száz éve. Nem bírom a fogságot, én biztos, hogy már réges-rég megbolondultam volna.
- Persze, bocsánat… nem akartam felkavarni a régi élményeket – suttogtam. Nem akartam viszont, hogy abbahagyja a beszédet, így valami mást kellett kitalálnom. Mivel nem jutott eszembe hirtelen semmi jó téma, azért – Albert unszolására – elmeséltem az életem. Könnyeimmel küszködtem, mire a végéhez értem, de tartottam magam. A fiú bocsánatot kért, amit egy halvány mosollyal nyugtáztam, majd mélyen beszívtam a levegőt és lassan megnyugodtam.
- Semmi baj, nem tudhattad, ahogy én sem azt, hogy Veled mi történt a tükör mélyén – szipogtam még párat, aztán végleg befejeztem a sírást. – Kérlek, beszélj még!
Ez most komoly Issie? – korholtam magam. Mi az, hogy beszélj még??! Igen, ordibáltam magammal, miközben a düh egyre jobban elárasztott és az arcomon egy kis pír jelent meg.
- Khm… már mint, úgy értettem, hogy beszélgessünk még – a hangom elhaló volt, az arcom tiszta vörös, mint Albertnek pár perccel ezelőtt. – Na jó, nem kertelek, nagyon jó hallgatni, ahogy beszélsz.
Ennyi. Kész, passz. Kimondtam, nincs visszaút, nincs időutazás, megtörtént. A tücskök már ciripeltek a nád is esti susogásába kezdett, de ebben a percben nem gondoltam rájuk. Egyedül ketten voltunk, Albert és én. Most mi számítottunk, nem volt senki, aki ezt megzavarhatta volna. Az iskola szembe sem jutott, és ha elkap egy prefektus? Na, ez a legkisebb gondom…

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül

Brandon Norrey

Brandon

Brandon ~ zárás

Mich

Mich

Michelle

Michelle