Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=173150#post173150][b]Czettner L. Zora - 2013.09.14. 21:17[/b][/url]

Körülbelül egy hónapja nem mozdultam ki a kastélyból. Gyűlöltem a nyár végét, számomra az jelentette az elmúlást, valami jónak a végét. És mennyire találó volt a helyzetre, valóban véget ért valami, ami talán soha nem is létezett. A kelleténél többet emésztettem magamat a dolgon, rá is nyomta a bélyeget alaposan a hangulatomra, meg úgy a napjaimra is. Aztán eljött a szeptember, a dolog csak még inkább romlott. Az esős őszi napok, mint a mai képesek a földbe tiporni azt a parányi életkedvet is, aminek felépítéséért annyit szenvedtem. Szörnyű volt, utáltam. Nem volt időm semmire a vizsgaidőszak beköszöntésével, és a már megszokott járőrözésekkel együtt nem maradt időm semmire. Ami azt illeti, ezt egyáltalán nem sajnáltam, legalább nem kellett a zűrösebbnél zűrösebb gondolataimmal törődni. Prefektusként három ember munkáját viseltem, miután Ákos felszívódott, Katkó pedig távozott a gárdából, Beáról már ne is nagyon beszéljünk - bár mintha az utóbbi egy hétben életjeleket adott volna.
Bármit megtettem volna érte, hogy a nyár egyes eseményeit kitörölhessem az agyamból, még a vizsgázásra is rávettem magamat. Nem tanultam legalább az elmúlt két tanévben, akkor is sokkal fontosabb volt már a magánéletem, mint az iskola. Nehéz volt visszarázódni az egész mókuskerékbe, ahogy az is, hogy még járőrözés alatt is tanulnom kellett a hatalmas időhiánynak köszönhetően. Beolvadtam a rengeteg tanuló közé, akiket tavaly szánalommal néztem, én is tanultam, mint az őrültek, hogy letehessek elég vizsgát az évfolyamlépéshez. Mostanra végeztem velük, és sikerült végre rávennem magamat, hogy kimozduljak a kastély falai közül. Talán már szükségem volt a levegőváltozásra, lehet, hogy maga az iskolai légkör nyomta rá a bélyeget hangulatomra. Szörnyen éreztem magamat, Zoéval sem beszéltem már hetek óta, utoljára talán a klubhelyiségben, amikor nem éppen támogatóan viszonyult az ügyemhez. Azaz megkérdezte, hogy megint férjhez megyek-e. Annyira azért még én sem vagyok elvetemült, hogy húszéves koromra kétszeresen elvált legyek, köszönöm.
Talán jó is, hogy így alakult a dolog a HVH-val, nem történt semmi olyan, ami miatt bűntudatot kéne éreznem. Ő elhagyta az iskolát, nekem meg nyugtom van a rosszindulatú pletykáktól. Mégsem tudok teljesen felszabadult lenni, látom az emberek pillantásait, amikkel akármennyire is nem szeretnék foglalkozni, ezt teszem. Én ilyen vagyok...
Egy sötét nadrágot viselek egy fekete bakanccsal, felül egy kötött pulcsival és egy szintén fekete kabáttal. Fázós vagyok, nyáron hozzászoktam az állandó meleghez, így nekem már a 10 fokos kinti hőmérséklet is túlzottan hideg.
Nem tudom, hogy hogyan kötöttem ki éppen a stégnél, sosem jártam itt előtte. A faluba irányuló kirándulásaim többsége a pubra vagy a csárdára irányult, a külterületeket eddig kerültem. Most azonban magányra vágytam, hiába kaptam belőle eleget az elmúlt hónapban, nem voltam oda a társaságért. Egyre közeledve veszem csak észre, hogy a helyen már van valaki, talpam alatt nyikorog a fa szerkezet, így visszafordulni késő. Ellenállok a kísértésnek, hogy hátat fordítsak, és vissza menjek az iskolába, kell a másfajta légkör, hogy kitisztuljon a fejem. Kezeimet zsebre teszem, úgy sétálok a srác mögé, távolról nem ismerem fel, aztán közelebb érve már kezd rémleni, hogy ki is lehet, azonban nem vagyok biztos benne. Nem szólalok meg, nekidőlök a nem túl stabil fakorlátnak, és én is a vízre függesztem pillantásomat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=173217#post173217][b]Czettner L. Zora - 2013.09.14. 22:36[/b][/url]

Szívem szerint csak állnék a sötétben, és egy szót sem szólnék, nekem elég lenne a tó bámulása is. Megjegyzem, határozottan jó ötlet volt ezt a stéget megépíteni, nem tudom, hogy hogy nem keveredtem el ide hamarabb. Meg van a maga kis hangulata a helynek, olyan békés, a végtelen tó előttünk pedig bennem szabadságérzetet kelt, amire nagyon is szükségem van így az iskolai bezártság után. A nyár az az évszak, ami egyet jelent nálam a szabadsággal, ahogy most véget ért, olyan, mintha börtönben lennék. Persze, minden rátett még egy lapáttal, meg még eggyel, de maga a meleg hiányzott. Itt kint, a falun és a házakon kívül talán csak még hidegebb volt, utáltam, hogy még kabát és vastag kötött pulcsi mellett is reszkettem a lengedező széltől. Mégis, a lelkemnek jót tett, hogy kijöttem ide, itt kint meg volt minden, ami nekem hiányzott a kastélyból.
Élveztem, ahogy a nyugalom hatalmába kerített, egészen addig, amíg néhány pillanattal az érkezésem után szó szerint le nem támadott a srác. Igazából időm sem volt reagálni, és máris éreztem, hogy nekem csapódik a másik test, megcsap az ismeretlen-ismerős illata, és már estem is lefelé. Nem törődtem vele, hogy esetleg szabaduljak, igyekeztem minél kisebbre összehúzni magamat, hogy az esést tompítsam, de erre semmi szükség nem volt. Éreztem, ahogy átkarolnak az erős karok, és magához szorít - ami teljesen ellentétes volt az első reakciójával jelenlétemre, de nem volt időm elemezgetni a témát -, majd végül megment tőle, hogy teljesen összetörjem magamat a stégen. Tőlem még az is kitelt volna, hogy a vízben landolok, feltételezem, hogy az így is remegő testem nem értékelte volna a jeges víz érintését. Szerintem helyben jégkockává fagytam volna, pedig még nem is lehet annyira hideg a tó, elvégre a hőmérséklet egész héten 10-20 fok között mozgott.
Ahogy a srác biztosan tart, kell néhány perc, hogy feldolgozzam az esetet, jelenleg az agyam tele van a már szükségtelen tananyaggal, és kell egy kis idő, mire visszarázódik a normális kerékvágásba. Csak akkor pillantok fel rá, mikor a nevemen szólít, a sötétben koncentrálnom kell, hogy ki tudjam venni az arcát a majdnem koromsötétben. Mikor felismerem a srácot, lazítok addig merev testtartásomon, de nem mozdulok, annál nagyobb még a sokk hatása.
- Szia David. - A hangom teljesen nyugodt, bár pánikolós vagyok, most nem azt az időt élem, amikor ennyitől megijedek. - Nyugalom, semmi bajom. - mosolygok rá, bár nem tudom, hogy ő ebből mennyit lát. Régen láttam őt, pedig egykor egészen sok időt töltöttünk együtt. Gondolom neki is megvoltak a dolgai, na meg nekem is ott volt a tengernyi feladatom a vizsgákkal együtt.
- Ez aztán az üdvözlés. - Eszemben sincs megmozdulni a karjai között, bár szinte a hideg kiráz tőle, ha ránézek az egy szál pólójában, mégis felfogja a szelet, és így az nem engem ér. Annyira nem fázok, mint mondjuk télen, de kellemetlen az egész időjárás a néhány héttel ezelőttihez viszonyítva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=173252#post173252][b]Czettner L. Zora - 2013.09.14. 23:43[/b][/url]

A puszi őszintén meglep, ismerjük egymást a sráccal, de nem ennyire közelről. Azaz de, voltak pillanataink, de nem ilyen jellegűek, inkább olyanok, mint amiket az ember a gyerekeinek mesél öregkorában. "Amikor én fiatal voltam..."- kezdetű történetek, amik arról szólnak, mennyire elvetemült lehet két bagolyköves, még akkor is, ha nem egy házba tartoznak. Hiába vagyok navinés, nem jellemző rám, hogy túlságosan nyíltan állnék másokhoz, időre van szükségem hozzá, hogy megszokjam az embereket, és még akkor is tudok társaságban kínosan viselkedni. Gyakran előfordul velem, hogy nem érzem magamat odavalónak, és nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem. Ugyanez egy-egy emberrel szemben is előjön nálam, például mikor látom, hogy a lányok csak úgy a fiú ismerőseik nyakába ugranak, és ott ölelgetik őket. Tőlem az ilyen szintű közvetlenség távol áll, nem merek, és nem is akarok így viselkedni. Kell a személyes tér, és nekem kell hozzá az idő is, hogy valakit beengedjek. Részben mindig is ilyen voltam, a múltam, a rossz tapasztalatok pedig csak még egy lapáttal rátettek.
Bármilyen kényelmetlenül is érint, nem reagálom le, hagyom, hogy lefektessen a stégre, ami mivel fa, annyira még nem vette át a hideget. Így a földszinthez közel nem fázok, nem ér a levegő, így egy laza mozdulattal gombolom ki kabátomat. Ahogy David lefekszik mellém, egy kicsit arrébb csúszok, az ellenkező irányba, csak hogy így eltávolodva felnézhessek az arcára. Rég találkoztunk már, talán túl rég. Ebben a fél évben semmire és senkire sem volt időm, nem csak Zoét hanyagoltam, hanem vele együtt a barátaimat is. Emmával is keveset találkoztam, hogy a húgomról meg az öcsémről ne is beszéljünk. És mégis, úgy eltelt ez a hat hónap, hogy észre sem vettem. Elrepült a prefektuskodással, a kapcsolati drámával, a belemenjek, vagy ne kezdetű kérdésekkel, na meg az álmatlansággal, ami már a vizsgaidőszakban fel sem tűnt, olyannyira részévé vált a napjaimnak. Pluszban most még előnyt is tudtam kovácsolni belőle, a plusz időt tanulásra és a többiek helyetti járőrözésre fordítottam.
- Úgy látom, hogy jól megy a dolog - mosolygok vissza rá. Kissé kicsavarodott testhelyzetben nézek rá, és ráébredek, hogy tényleg, szinte alig láttam a nyár folyamán. Néhányszor elsétáltunk egymás mellett a folyosón, váltottunk egy pár szót, de jót beszélgetnünk nem sikerült. Gondolom neki is megvoltak a saját elfoglaltságai, ahogyan őt ismerem, biztos nem volt unalmas számára ez az elmúlt fél év.
- Persze, hogy emlékszek. - Felnevetek a kérdésére, rengeteg dologban vettünk részt együtt régebben. Ebben persze szerepe volt annak, hogy évfolyamtársak vagyunk, de kellett hozzá az is, hogy jól kijöjjünk egymással, ami szerencsésen megvan. Ha belegondolok, majdhogynem ő az egyetlen zöld, akivel közelebbi kapcsolatban állok.
- Miért? - A kérdése meglep, nem tudok helyesen reagálni. Nem szoktam meg ezt a fajta közvetlenséget és szókimondást a részéről, mindig is úgy gondoltam, hogy inkább olyan, mint én, nem a szószátyár típus. Érdekel, hogy miért érdekli, van-e valakim, ha jól tudtam, neki menyasszonya volt. Vagy valami olyasmi, ebben az iskolában annyi ilyenről hallani manapság.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=173304#post173304][b]Czettner L. Zora - 2013.09.15. 13:50[/b][/url]

Az egyetlen ember, akinek az életemben engedélyezve voltak a hirtelen és közeli mozdulatok, Zoé volt. Mármint persze, nem volt semmi bajom, ha a körülöttem lévők hirtelen reagáltak valamire, egészen addig, amíg engem nem vontak be, és békén hagytak. A nővérem azonban bármit tehetett, a nyakamba ugorhatott, ha akart, sőt, még a hátamra is, csak félő volt, hogy a padlón kötünk ki mindketten. De ez sosem zavart, együtt csináltunk mindent, nekünk szabad volt bármi. Ő az az ember, aki a legközelebb áll hozzám, mindig támogatott egész életemben, még akkor is, ha éppen nem értett egyet a döntésemmel. Hiába voltak kisebb-nagyobb vitáink, hiába volt, hogy inkább hetekig kerültük a másikat, mint hogy bevalljunk valamit, amit nem kellett volna megtennünk, de mégis megtettük, a lényeg ugyanaz volt, én bármit megtettem volna érte, és ő is értem, számíthattunk egymásra.
Kikérem magamnak, én nem lopakodtam sehova, egyszerűen csak nem vagyok híve a hangos közeledésnek. Lehet, hogyha kiabálva lepem meg itt Davidet, vagy akár hangosan énekelek, ahogy érkezek, nem kötöttünk volna ki a padlón, vagy stégen, vagy mi ez, és nem kerültünk volna ilyen helyzetbe, ennyire közel egymáshoz. Kezdetben feszélyez a szituáció, nem szívesen engedem be a személyes terembe az embereket, ismerjem őket bármire, de néhány perc eltelik, és megszokom a srác közelségét. Elvégre nem vagyunk idegenek egymás számára, sőt, túl vagyunk már együtt néhány emlékezetes pillanaton. Nem kell mindenkit ellenségként kezelni.
- Látod, meg van az eredménye. - Felnevetek, tényleg jól megy neki. Az biztos, hogy ilyen gyorsan még nem döntöttek le a lábamról, úgy egész életem alatt. Tényleg nem rázott meg nagyon az eset, nem szokásom hevesen reagálni a hirtelen és váratlanul kialakult mozzanatokra. Oké, azt hitte, hogy meg fogják támadni, ezért inkább lépett. Legjobb védekezés a támadás, látom ez a szabály még mindig érvényben van, főleg David életében. A lényeg számomra, hogy nem hajított be az alattunk elterülő tóba, sőt, még a földre zuhanni sem hagyott, inkább megtartott, és bármilyen furcsa is, de lefektetett.
Számomra sosem volt fontos tudni mások életének minden aprócska részletét, főként, mert én sem szerettem mesélni a sajátomról. Bár a gyerekkorom közel sem volt olyan tragikus, mint a Rellon lakóinak nagy részének, fiatalkoromról már annál inkább tudnék mesélni, ha közlékeny lennék. Főként az a bizonyos időszak formált ilyenné, amilyen most is vagyok, és az utána következő új emberek, új kapcsolatok és új élmények sem segítettek rajta, hogy túl lépjek. Nem faggatóztam David életéről sem, majd ha egyszer úgy gondolja, elmeséli, hogy honnan jött. Bár elnézve őt, nem vagyok benne biztos, hogy valaha is mesedélutánt fog tartani nekem, lehet, hogy jobban is járok vele. Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudok.
- Most, hogy mondod, fogalmam sincs. - Felnevetek a válaszom után, tényleg egy csomó emlék megmaradt a sráccal és a közös élményeinkkel kapcsolatban, de az pont nem, hogy hogyan is kerültünk közel egymáshoz, hogy hogyan barátkoztunk össze. Minden esetre megtörtént, és hálás vagyok érte. Nem vagyok az a barátkozós típus, kevés ember van az iskolában, akiben megbízok - legalábbis annyira, hogy az éjszaka közepén a falu szélén fekvő stégen fekszek velük, miután a szó szoros értelmében letámadtak.
- Nem, nincs senkim. - Rázom meg a fejemet néhány pillanatnyi hallgatás után. El kellett rajta gondolkoznom, hogy egyáltalán mióta visszajöttem az iskolában volt-e valakim, akire tényleg rámondhatom, hogy valaki, vagy sem. A választ nem tudom, annak ellenére, hogy próbáltam elkerülni a szélsőségeket, zűrös volt a tanév számomra.
- De úgy hallottam, hogy neked igen - jegyzem meg halkan, nem akarok túlzottan belefolyni. Ha neki szabad személyes kérdéseket kérdezni, nekem is, ez jár. 1-1. Hallottam valamit, mintha Davidet és az eljegyzést egy mondatban emlegették volna, de egyrészt nem akartam hinni a fülemnek, másrészt annyira nem figyeltem oda, hogy bármilyen konkrétumot hallhassak. Majd most kiderül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=173433#post173433][b]Czettner L. Zora - 2013.09.15. 17:21[/b][/url]

Felesleges fennakadni az olyan apró dolgokon, mint hogy ledöntött a lábamról, amint megérkeztem. Nem kell túlgondolni, vagy túltárgyalni a dolgokat, ő azt hitte, hogy támadni akarok, nekem pedig egy kissé előretekintőbb kellett volna lennem, és valami zajt kellett volna csapnom. Ha tudom, hogy ő az, minden bizonnyal meg is tettem volna, ellenben tapasztalatom szerint idegeneket ijesztgetni nem feltétlenül a legjövedelmezőbb dolog a világon. Minden esetre tanultam az esetből, most már tudom, hogyha nem akarom a stég fadeszkáin végezni, nem tanácsos lopakodnom, vagyis halkan mászkálnom lent a faluban.
Felnevetek, tény, hogy ha a srácról hallok a kastélyban, biztos, hogy ott szerepel a történetben az is, hogy mekkora egoista, és, hogy milyen bunkó tud lenni. Szerencsémre - vagy éppen az övére - velem még nem viselkedett így, sőt, meglehetősen normális a kapcsolatunk. Emberként kezeljük egymást, és mondhatni már barátok is vagyunk. Hiába nem ismerjük a másik életének minden egyes apró kis részletét, számíthatunk a másikra.
- Tényleg úgy tűnik. - Alapjáraton okosnak tartom magamat, nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy egy ilyen alap dologra nem emlékszek. Van, hogy a kapcsolatok csak úgy kialakulnak, senki sem tudja, hogy hol és mikor, vagy hogyan kezdődtek, és két embert összehoznak. Lehet ilyenkor kérdéseket feltenni, hogy miért? vagy hogyan?, de választ az esetek többségében nem kapunk, lehet, hogy felesleges is keresni őket. Én egyelőre élvezem David társaságát, régen akadt már alkalmunk beszélgetni, és jól esik ez a légkör. Kellett már a lelkemnek a változatosság, és ő éppen megfelelő volt. A sors mindig tudja, hogy éppen mire, vagy kire van szükségünk, és segít, ezzel magyaráznám azt is, hogy a mai estén egymásba botlottunk.
- Sajnálom. Biztosan nem tudja, hogy mit veszít - bólintok, emlékszek a lányra, szépek voltak együtt. Persze, mellette hallottam néhányszor David "kalandjairól" is, vagy legalábbis olyasmikről, de abból, ahogy a lányról - Beth-ről - beszél, nagyon szerette őt. Átérzem a helyzetét, én is jártam már így. Bármilyen szörnyű is erre gondolni, lehet, hogy jobban jártak így, hogy még az eljegyzés előtt szakítottak. Elválni a lehető legkényesebb dolog, nekem aztán el lehet hinni, van tapasztalatom benne bőven. Bár ne lenne! A másik oldalról pedig David nem egy bányarém, nem gondolom, hogy nem problémái lennének a továbbiakban, sőt. Próbálok egy észrevehetetlen pillantással végignézni rajta, nem tudom, hogy ez mennyire sikerül a homályban. Régen nem láttam őt, meg kell állapítanom, hogy jól néz ki.
- Persze, menjünk. - Elfogadom a felém nyújtott kezet, és hagyom, hogy felhúzzon a stégről, lehet, hogy a mostani állapotomba rám fér egy ital. Ahogy elnézem a srácot, neki sem ártana egy. Az ajánlatára és mosolyára én magam is elmosolyodok, jól áll neki a vidám arckifejezés. Mivel a múltját nem ismerem, nem tudhatom, hogy miért ilyen gyakrabban. Minden esetre elindulok szorosan mellette a csárdához, hogy ott folytassuk a mai esténket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=217951#post217951][b]Czettner L. Zora - 2013.12.23. 20:50[/b][/url]

Az egészből kezdett nagyon elegem lenni... Az iskolában mindenki elvolt ebben a szeretjük-egymást-csak-mert-karácsony-van hangulatban, együtt díszítették a fát, az iskolát, mindenki ajándékokról beszélt, meg arról, hogy a szeretteikkel töltik az ünnepeket, nekem pedig mostanra, karácsony előestéjére kezdett már sok lenni ez a hirtelen jött szeretethullám. Magamat is meglepve, undorral néztem az agyoncsicsázott díszekre, amiket a folyosókon, vagy éppen a klubhelyiségben láttam, hogy az állandóan hallható dalokról ne is beszéljünk. Még arra sem tudtam rávenni magamat, hogy elmenjek a karácsonyi bálra, holott az elmúlt években - már amikor éppen itt voltam -, szinte kötelező programnak számított.
Na de azt hiszem, hogy ennyit tesz a partner hiánya. Persze, elmehettünk volna a lányokkal is, de úgy hallottam, Zoé más társasággal mutatkozott, Emmát meg napok óta lehetetlenség volt elkapni, annyira pörgött és lelkesedett az ünnep miatt. Nem akartam letörni a hangulatát, éppen ezért inkább nagyon a közelébe sem mentem. Látni a párocskákat a kastélyban szintén egyfajta szívfájdalmat okozott, azaz inkább csak a bizonytalanságot erősítette bennem. Fogalmam sem volt, hogy én hogyan állok a kapcsolat-kezdeményemmel, igazából azt sem tudtam, hogy a másik fél éppen hol tartózkodott. Hetek - ha nem hónapot - teltek el, mióta utoljára láttam, utána szőrén-szálán eltűnt, és még csak ötletem sem volt, hogy hová. Túl sok lehetőség adódott a múltjában, hogy egyáltalán esélyem legyen megtippelni - abba bele sem mertem gondolni, hogy mennyi olyan lehet, ami nekem eszembe sem jutna.
Az egész napomat bujkálással töltöttem az ünnepi szellem, és a még lelkes emberek elől. Szétnéztem az iskolának azokon a területein, amelyeken tudtam, hogy senki sem jár ilyen időben, aztán pedig lelátogattam a faluba. Nagy hiba volt, az összes bolt zsúfolásig megtelt a karácsonyi vásárlást utolsó pillanatra halasztó diákokkal. Kizárólag a külterületeken volt valamilyen nyugalom, ott is csak mostanra. Észre sem veszem, hogy lábaim a stég felé visznek, mikor pedig feltűnik, már nincs energiám visszafordulni. A magányra vágytam egész nap, és remélem, hogy itt valamilyen szinten megkaphatom.
Közelebb sétálok a stég széléhez vastag, szürke szövetkabátomban, egy fekete sapkával, és sállal a nyakam köré tekerve, mikor ismeretlen-ismerős hang üti meg a fülemet. Régen hallottam már, ahogyan régen láttam a tulajdonosát is. Hiába voltam vele tisztában, hogy itt van a kastélyban, nem számítottam egy találkozásra. Ő rellonos volt, én meg navinés, általában inkább kerültük egymást, mintsem leüljünk beszélgetni... Nem is az üres szavak alapozták meg a kapcsolatunkat.
- Most éppen mit tettél, hogy saját magadat szidod? - kérdezem csendesen, miközben leülök mellé a stég szélére. Hirtelen csap meg a cigiszag, de nem szólok semmit, már hozzászoktam, és inkább átment tolerálható kategóriában a korábbi elviselhetetlenből.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=218049#post218049][b]Czettner L. Zora - 2013.12.23. 22:06[/b][/url]

Még a kabátomban és teljesen beöltözve sincs igazán melegem, a köd meg kimondottan nem tetszik. Az ember azt hinné, nem nagy kérés, hogy tűnjön el ez a szürkeség, de úgy tűnik, mégis az. A mai nap során megszámlálhatatlanul sok hisztit hallgattam végig a fehér karácsonyról, egyik lánnyal sem tudtam együtt érezni. Nekem egyáltalán nem hiányzott a jeges út, a mindent beterítő nedves és hűvös hó, vagy éppen az a mínusz tíz fok, ami az egészet kísérné. Karácsony, nem karácsony, csak azt akartam, hogy minél előbb véget érjen az egész ünnepi őrület, és az emberek visszatérjenek a normális önmagukhoz.
- Nem, csak gondoltam, jó ötlet beöltözni, úgysem láttam még magamat kövéren - válaszolom szokatlanul sok szarkazmussal a hangomban. Az emberek az ilyen értelmetlen kérdéseikkel egyszerűen ki tudtak akasztani, most pedig még érzékenyebb, és hirtelen haragúbb lettem, mint általában, igyekeztem nem keresni az okokat rá, de felesleges volt tagadnom, hogy pontosan tudtam. Végigpillantok a srácom, és ennyi is elég hozzá, hogy kirázzon a hideg. A hűvös fa, amire leülök szintén nem szolgálja a melegedésemet, de nem foglalkozok vele, fontosabb a viszonylagos magány, mint egy kis esetleges megfázás.
- A Czettner-lány? - felvonom a szemöldökömet egy kételkedő arckifejezéssel, ennél azért kicsit jobban megerőltethette volna magát. Hárman vagyunk Czettnerek, abból ketten egyformák... - Köszönöm, nem szeretnék ismerős lenni sehonnan. - Ismerem a hírét, ahogyan valamennyire őt is, és, ha valami tudok róla, az az, hogy nem tenne jót a jelenlegi állapotomnak, ha túlságosan mélyen belefolynánk a múltunkba. Az övéről, amit - főként pletykák útján - tudok, az arra utal, hogy túlontúl sötét, nekem pedig nem hiányzott még egy sötét múltú rellonos, az elmúlt időben kaptam belőlük eleget.
- Ha valóban így van, nem kellene nyilvánosan csinálnod... még valaki meghallja, és rosszat sejt. - Figyelem, ahogyan rágyújt a következő szálra, de valahogy még a büntetéssel való fenyegetéshez sincs kedvem - úgysem érnék el vele nagyjából semmit. Na meg ott volt a többi prefektus rá, hogy gyűjtse az áldozatokat, nem kellettem én... Főleg nem egy olyan alanyhoz, akinél száz százalékig biztos voltam benne, hogy a büntetés teljesítetlen marad.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=218109#post218109][b]Czettner L. Zora - 2013.12.23. 23:08[/b][/url]

Túl sok emlék köt ehhez a helyhez, ami pedig még nagyobb gond, hogy nem tudom megítélni rosszak, vagy jók. A helyzet annyira képlékeny, a talaj annyira bizonytalan a lábaim alatt... Fogalmam sincs, hogy hogyan állok most az életemmel, hogy érdemes-e egyáltalán az iskolában maradnom. Belegondolva, lassacskán semmi sem köt ide, még egy év, és végzek a tanulással, Zoé úgyszintén, na meg megvan ő nélkülem is. Így pedig, hogy ő eltűnt, vagy elment, tényleg nincs semmi, ami esetleg maradásra bírna. Túl sok itt az ember, akik nem hagynak nyugalmat, kellene valamilyen változást. És ki tudja, lehet, hogyha magam mögött hagynám a kastélyt és a falut, a környezetváltozás jót tenne.
- Baj? Semmi új... És egyébként sem hiszem, hogy érdekelne - rázom meg lassan, elgondolkodva a fejemet, miközben próbálok néhány alakot kivenni a ködtől homályos távolban. Túlságosan bizonytalan az egész környezet, szinte semmit sem látok. Az egész furcsán hasonló jelenleg az életemhez. A srác talán az egyetlen, akinek a vonásait majdnem teljes mértékben fel tudom fedezni, ő is feltételezem, hogy a közelség miatt. A kérdésével, bár nem mutatom, de meglepett, nem olyannak ismertem, aki nagyon foglalkozna mások kicsinyes problémáival... Vagy egyáltalán másokkal.
- Nem elég rég - vágom rá egy vigyorral, jót derülve a pasi-logikáján... Komolyan, másnak eszébe sem jutna így gondolkozni, hiába is tűnik egyszerűnek. Az éppen elég távoli ismeretségünknek nem ártott ez a néhány hónapnyi, vagy akár évnyi távolság, közelében sem voltunk a barátoknak, vagy akár az ismerősöknek, ahhoz túlontúl különbözőnek hittük magunkat. Talán azok is voltunk.
- Ó, mindig az álmaim közé tartozott, hogy megetessem magamat egy szép, téli estén. - Hangomban hasonló mértékű gúny van, elég elképzelnem őt egy kutyaként, hogy röhejesnek találjam az egész helyzetet. Rellonos, szóval meg sem kellene lepődnöm, hogy el akar innen ijeszteni, mondjuk azt, hogy találkoztam már néhánnyal a fajtájából... egyet belsőségesen is ismertem. Vagy legalábbis ezt hittem, amíg itt nem hagyott, mintha semmi közünk nem lett volna egymáshoz.
- Hallom, újabban liliomtipró vagy. Nem mondták még neked, hogy nem szép dolog a kislányokat zaklatni? - vonom fel szemöldökömet. Bármennyire is távol álltak tőlem az iskolai pletykák, egy ilyet nehéz lett volna nem meghallani, és nem tudomásul venni. Nem tudom, hogy pontosan melyik gyerek volt az áldozat, azt sem, hogy az egészből mennyit szabad elhinni, de valami valóságalapja biztosan volt a szóbeszédnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=218164#post218164][b]Czettner L. Zora - 2013.12.23. 23:38[/b][/url]

Keserűen felnevetek a válaszára, ami azt illeti, semmi kedvem megosztani vele a gondjaimat. Egyrészt még Zoénak sem mondtam el, nem volt lehetőségünk a megtárgyalásra, annyira lefoglalja nővéremet a tanársegédi pozíciója, na meg abból, amit hallok, a pasik is. Hetek teltek el, mióta utoljára leültünk, hogy átrágjuk magunkat az életeinken, és már nagyon szükségem lett volna rá. Másrészt pedig... Ha elkezdeném Kornélnak ecsetelni a problémáimat, azzal valahogy furcsán valóssá tenném őket, valós dolgokká, amikkel szembe kell nézni, és túl kell lépni rajtuk. Most pedig még nem éreztem magamat késznek a továbblépésre, ahhoz túlságosan hirtelen kezdődött, és ért véget az egész. Sokkal egyszerűbb volt magamat ringatni a hitben, hogy nincs semmi baj, hiába tudtam, hogy ez hazugság.
- Igen, gondolom... Biztosan neked is gyakran vannak pasigondjaid. - A gúny meglehetősen jó álca a téma terelésére, és a problémák elfedésére. Amúgy sem mondanám kifejezetten pasigondnak, David életével most is biztos voltam benne, hogy nem csak valami kangörcsről van szó, ami miatt hátrahagyta ismételten az iskolát, benne pedig engem. A bizalmam iránta megingott, azt pedig a legnehezebb visszaállítani az eredeti formájába, még, ha vissza is jön. Ami nem úgy nézett ki.
- Lebuktam. - Színpadiasan a szám elé kapom a kezemet, majd egy mosoly kúszik az arcomra. Igazság szerint annyit gondoltam Kornélra, mint az ükanyám unokabátyjára, ami közel egyenlő a nullával. Érintőlegesen ismertük csak egymást, és a nyom, amit bennem hagyott, mondjuk úgy, hogy nem volt éppen maradandó, főleg nem azzal a két szóval, amit talán váltottunk. Volt éppen elég más dolog, ami az agyamban járt, nem kellett még egy rellonos ismertsége.
- Tényleg? Akkor ezt minek neveznéd, ha nem estének? - mutatok magunk köré a teljes sötétségben. Nekem télen már délután négy órakor este volt, nem tudtam már mit kezdeni magammal, és csak arra vártam, hogy teljen az idő, és végre éjszaka legyen.
- Nyugalom, azért nem kell rögtön lenyelni keresztben. Én csak azt mondtam, amit hallottam. Az már más kérdés, hogy a pletykáknak ebben az iskolában mennyi valóságalapjuk van. - Vállat vonok, de nem fordulok el, az arcát tanulmányozom. Van benne valami furcsa, egészen állatias, amit nem tudok hová tenni. Annyira nem vagyok profi Kornélból, hogy az élete minden kis apró részletével tisztában legyek, de valamiért sötét dolgokat sejtek a háttérben... Vagy David társasága egyszerűen rám ragasztotta a paranoiát - lehet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=218559#post218559][b]Czettner L. Zora - 2013.12.24. 20:15[/b][/url]

A hely annyi eldönthetetlen hatású emléket idéz fel bennem, hogy az egész csak ráerősít semmilyen hangulatomra, arra sem veszem a fáradtságot, hogy hozzam az alapjáraton normális modoromat. A gúnyolódással valahogy sokkal, de sokkal könnyebnek tűnik az egész, így elkerülhetem, hogy a személyes dolgokról kelljen beszélnem neki. A legutolsó alkalommal sem jártam jól, amikor megbíztam valakiben, az ő hátterének egyes részleteit ismerve pedig nem terveztem, hogy ismételten beleesek ebbe a hibába. Az lenne a negyedik ilyen alkalom két éven belül, és kezd már elég lenni. Nem tudom, hogy még egy árulást elviselnék-e, főleg nem olyat, mint Daviddel. A srác emlékére néma grimaszba torzul az arcom, addig igyekeztem elkerülni a gondolatát is, ameddig csak tehettem... Lehet, hogy nem volt jó ötlet pont erre a helyre menekülni az ünnepi készülődés elől.
- Ragyogásod... Csak el ne olvadjak tőle, mint vámpírok a napon. - Az egoizmusa már meg sem lep, éppen eleget kaptam az elmúlt hónapokban a túlzott önbizalomból. Rellonosok társaságában tölteni az időmet ezzel jár - kezdem megtanulni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól a változatosság a Navine cukisághulláma után, szinte felüdülésként hat az egész. Legalább most nekem sem kell megjátszanom, hogy kedves vagyok, aranyos, és az életemben minden rendben van, hiszen egyáltalán nincs így.
- Hallásra? Szaglásra? - vonom fel a szemöldökömet kétkedve, ez a két szó kapta meg a figyelmemet az időjárásról szóló monológjából. Én sem voltam oda az egész hideg és undorítóan ködös időért, valahogy jobban tudtam volna értékelni a nyarat, vagy legalább a tavaszt. A hideggel számomra mindig a rossz dolgok jöttek együtt, azokat meg nagyon szívesen kerültem volna. Pillantásomat nem fordítom el róla, aprólékosan végignézek az arcán, állának az ívén és a sötét szemein, nyilvánvalóan felnőtt. Mindketten felnőttünk, bárcsak gyerekek maradtunk volna! Minden sokkal egyszerűbb lenne...
- Értem. Akkor ne beszéljünk róla. - Megértem őt, teljesen, számomra is vannak dolgok, amiket inkább megtartok saját magamnak, és nem szívesen beszélek róluk még Zoénak sem. Persze, ő szavak nélkül is tisztában van velük, de jó, hogy nem kell kibeszélni minden aprócska részletet.
- És hogyhogy nem élvezed a karácsonyi szellemet? - Igyekszek a felszínes témáknál maradni, bármit megtennék a magánélet és a problémák téma elkerüléséért, valamint ő sem úgy néz ki, mint aki annyira közlékeny lenne saját magával kapcsolatban. Nem is terveztem faggatózni, az nem én vagyok. Olyanokból van éppen elég a kastély falai között, talán egy kicsit túl sok is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=219477#post219477][b]Czettner L. Zora - 2013.12.26. 21:47[/b][/url]

Kornél társasága meglepően üdítően hatott rám. Jól esett, hogy végre nem kell belebonyolódni a komoly társalgásba, nem kell attól tartanom, hogy esetleg valami nem odaillőt mondok, egyszerűen csak megmaradunk a felszínességnél. Az ilyen beszélgetéseket volt idő, mikor semennyire sem értékeltem, most azonban kifejezetten jól esik az egész könnyedsége - már ha könnyednek lehet nevezni egy beszélgetést a tél közepén a vaksötétben és ködben. Bárki látna minket kívülről feltételezem, hogy elkönyvelne idiótának, hiszen karácsony előestéjén jobb dolgunk is lehetne, mint a lábunkat lógatni a tóparton, miközben majdnem megfagyunk - legalábbis én. Mindig is fázós voltam, és még a télikabát sem segít rajta, hogy ne érezzem meg a jeges szelet, az pedig, hogy az egy szál pulóverben virító Kornélra pillantok, csak rá tesz egy lapáttal a dologra. Mégsem zavar, nem gondolok rá, hogy visszaindulok az iskolába, vagy akár a faluba. Igazából már egy kissé jól esik érezni is valamit, legyen az akár annyira fizikai, mint a hideg.
- Nem, tény... Nem olvadnak el. De legalább nem is csillognak, mint a lányregények hősei. - Hangom gúnyos, el is árulja, hogy semmire sem értékelem az állítólagos romantikus regényeket, amelyek nagy számban találhatók meg mugli szüleim könyvespolcain. Volt idő, amikor oda meg vissza voltam értük, de aztán felnőttem, és szembenéztem a való világgal, ahol a vámpírok nem kezesbárányok, ahogy a vérfarkasok sem dédelgetni való kutyuskák - szerencsére. A cicomás verzió maximum a Navine klubhelyiségében érne el sikereket, biztos vagyok benne, hogy némelyik drága háztársam odáig lenne érte.
A válaszára csak megvonom a vállamat. Valahogy kitérés szaga van az egésznek, mintha terelni akarná a témát, de nem teszem szóvá. Örülök neki, hogy nem kell belemerülni a magánéletünkbe, ha nem akarja megmagyarázni a szavait, nyilván jó oka van rá. Vagy tényleg szimplán egy elszólás volt, és én mutatom a paranoia tüneteit. Utóbbi is könnyen lehet, olyan idegesítő szokásokat vettem fel az elmúlt hónapokban, hogy már saját magamat is kikészítettem velük.
- Az... meg sem tudnám számolni, hányszor állítottak rólam valótlant. - Elgondolkozok, számtalan alkalom eszembe jut, amikor úgy találkoztam a nevemmel - vagy akár Zoééval - a szennylapban, hogy mellette az igazság szöges ellentéte állt. Már hetek óta kezembe sem került a lap, valahogy már csak maga a megérintése is piszkosnak hatott. Mások magánéletén csámcsogni nem az én stílusom volt.
- Nem akartam az antihangulatommal lerombolni bárki lelkesedését. - És ha a kastélyban maradok ma este, biztos vagyok benne, hogy így történt volna. Szándékosan nem a kérdésre válaszolok - ha ő nem felelt az enyémre, nekem sem muszáj.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=219558#post219558][b]Czettner L. Zora - 2013.12.26. 23:18[/b][/url]

- Tapasztalat? - kérdezem felvont szemöldökkel. Annyira úgy beszél, mint aki tudja pontosan, miről van szó, hogy lehetetlen, hogy ne legyen semmi emléke a vámpírokkal kapcsolatban. Az ő szájából az egész szinte természetese dolognak hat, pedig egy ilyen történettel kisgyerekeket lehetne rémiszteni lefekvés előtt. A gondolatra, hogy a mellettem ülő srácnak esetleg köze lehetett az éjszaka teremtményeihez a hidegnek is ki kéne ráznia, azonban nem érzek többet halvány kíváncsiságnál - azt is a még kordában tartható mértékben. Régebben valószínűleg hanyatt-homlok menekültem volna a közeléből, ha csak megsejtettem volna, hogy van a múltjában valami sötét, most pedig feltételezve, hogy van, itt ülök, halálosan nyugodtan. Erre mondják azt hiszem, hogy az idő mindent megváltoztat - bár én nem csak ennek köszönhetem a hozzáállásbeli változásokat.
A hirtelen mozdulatára felkapom a fejemet, túlságosan elmerültem a gondolataimban hozzá, hogy ne lepjen meg. A hanglejtése valamilyen szinten idegesít, de a társaságában még mindig több pozitívumot fedezek fel, mint negatívumot, valamint az előbbiek után azt hiszem, hogy ő is megérdemli a szórakozást. Esélyem sincs válaszolni, és már mögém is ül, mire régi, rossz, levetkőzhetetlen szokásom szerint először megmerevedek, és hosszú másodperceknek kell eltelnie, hogy testem megszokja a közelében az idegent. A Kornél felől áradó meleg aztán meggyőz, és egy egyszerű mozdulattal dőlök neki, karomat a combján nyugtatva. Nem vagyok hozzászokva, hogy szinte vadidegenekkel ennyire bizalmas helyzetbe kerüljek, a múltam emlékei pedig nem könnyítik meg a dolgomat. Az új ismerősök mindig új csalódásokkal jártak, én pedig már kezdtem nagyon unni az egészet.
- Köszönöm. - Természetesen nem várom el, hogy egy szál trikóban ücsörögjön itt, főleg, mivel kutatások bizonyítják, hogy mások test melege segíthet leginkább rajtunk, hogyha fázunk. - Miért bírod ilyen jól a hideget? - Nem úgy teszem fel a kérdést, mint aki belehal, ha nem kap választ, egyszerűen csak érdekel. Nem mindennapos, hogy mínuszokban egy szál pulcsiban ne fagyjon meg valaki - ez pedig főleg igaz a tó szélén ülve.
- De, az a pletyka éppen igaz volt - nevetek fel szárazon, minden öröm nélkül, pillantásomat pedig mereven a tó egészen feketének tűnő felszínére szegezem. Szinte természetes már, hogy visszaköszön életem egyik legnagyobb hibája, ami akkor talán még jó dolognak tűnt, de így visszagondolva... Ott indult el lefelé a lejtőn minden. Ha nem lettem volna annyira felelőtlen, vagy, ha hallgatok Zoéra, biztosan nem lennék ma itt.
- Valahogy az, hogy karácsony előestéjén a tóparton ücsörögsz egyedül, nem azt mutatja, hogy annyira ünnepi hangulatod lenne - jegyzem meg egy halvány mosollyal. Az emberek akkor jönnek ide, ha elegük volt a kastélyból, vagy egyedül szeretnének lenni, nem pedig akkor, amikor éppen izgatottak a karácsony miatt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=219680#post219680][b]Czettner L. Zora - 2013.12.27. 12:15[/b][/url]

Nem firtatom tovább, hogy honnan jön ez a vámpírokkal való ellenszenv, nem az én dolgom. Furcsán nyugodtan éreztem magamat, ami azért valljuk be eléggé nagy szó, hiszen mindent egybevetve egy majdnem vadidegennel ültem egy elhagyatott, és emellett sötét helyen. Könnyedén eltüntethetett volna, ha akar, hiszen senkinek sem szóltam, hogy egyáltalán idejövök. Mindez nem érdekelt, ennyi kockázatot hajlandó voltam vállalni cserébe egy kis nyugalomért - márpedig legalább az ő társaságában nyugalmat éreztem. Ez pedig máris több volt, mint amire a kastélybeli felfordulás után számítottam.
Hallom a hangján, hogy vigyorog, ahogyan sok mindent, ezt sem tudom hová tenni, de már meg sem lepődök rajta. Az elmúlt hónapokban túlságosan sok olyan dolog történt körülöttem, ami meglepő, esetleg kiakasztó volt, megszoktam már, hogy itt semmi sem az, aminek látszik. Mondjuk eddig azt sem tudtam volna elképzelni magamról, hogy itt ülök egy srác karjai között, kezemet a combján nyugtatva, és eszemben sincs felkelni, visszamenni az iskolába, holott mást sem tudok róla, mint a nevét és a házát. Utóbbi természetesen szintén nem annyira bizalomgerjesztő, mivel a rellonos ismertségeim eléggé kétesen haladtak...
- Katona... vagy? - Kételkedve vonom fel a szemöldökömet, nem azért, mert úgy gondolom, hogy hazudik, egyszerűen csak nem értem, hogy mit keres itt ez esetben. Lehet, hogy csupán az én gyerekkorom volt ennyire elvont, de még emlékszek apukám meséire a katonaságról. Ő határozottan nem egy helyben ült az iskolája melletti faluban halálosan nyugodtan, mintha semmi dolga nem lenne. Őszintén Kornél ezzel meglepett, a katonaság bizonyára a múltjának - és jelenének - egy fontos részlete. Hozzátett ahhoz az emberhez, akivé mostanra vált, és bár nem teszek fel több kérdést ezzel kapcsolatban, az érdeklődésemet felkeltette.
- Nem. Az nem úgy sült el, ahogy terveztem. - A legnagyobb probléma talán a korkülönbség volt, na meg az sem segített, hogy komoly, felelősségteljes nőnek gondoltam magamat tizennyolc évesen, aki könnyedén kezelni tud egy háztartást, és csak úgy, egyszerűen hozzászokik a feleségek életéhez. Valószínűleg ez is hozzátett a fél év házasság utáni válásunkhoz. Az egész gondolatra csak megrohamoznak a rossz emlékek, zöme a válás utáni időről, és az elmúlt két év tapasztalatairól. Mindig belesétáltam valamibe, amibe nem kellett volna...
- Azért remélem, el tudsz vonatkoztatni ettől. Igyekszek magamra nem elvált nőként gondolni - jegyzem meg mosolyogva, és még mindig nekidőlve úgy fordulok, hogy az arcát nézhessem. Jobban szeretem, ha látom, nem csak hallom az emberek hangulatát, valahogyan ezerszer meggyőzőbb tud lenni.
- Igaz... velem vagy. - Inkább csak magamnak motyogok, mint neki, teljes mértékben együtt tudok érezni vele. Régen annyira lelkesedtem az egész ünnepi felhajtásért, mára pedig mindez semmivé vált.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=219922#post219922][b]Czettner L. Zora - 2013.12.27. 18:00[/b][/url]

Bár általában nem mászok bele más magánéletébe, hiszen tudom, hogy mennyire idegesítő tud lenni, amikor idegenek élősködnek egy-egy cselekedetemen vagy döntésemen, azért az alap kíváncsiság meg van bennem. Hiába próbáltam az elmúlt hetekben távol tartani magamat mindenkitől, ismerőstől és idegentől egyaránt, valamiért Kornél múltja érdekel, és nem bírom megállni, hogy ne fordítsak figyelmet minden egyes szavának. A kötődés, vagyis inkább a hűség bármennyire is furcsán hat ebben a mai korban - különösen egy varázslóiskolában -, tökéletesen illik Kornélhoz és az egész szelleméhez - legalábbis ahhoz, amit eddig láttam belőle. Az meg a másik, hogy magyarázattal szolgál néhány dologra, amit akaratlanul is észrevettem.
- Értem. - Abból, amit elmond, világossá válik számomra, hogy közel sem végzett még a katonasággal, nagyon is tervezi a visszatérést. Hirtelen tisztelet ébred bennem az elkötelezettsége miatt, több emberre lenne szükségünk, akik önként vállalják a harcot másokkal, mialatt mi nyugalomban éljük az életünket itthon. Bár nem tudom, hogy mi motiválja, nem is ez számít most. A monológ meglep, nyilvánvalóvá válik számomra, hogy az olyan témákról, amik érdeklik, nagyon is sokat hajlandó beszélni - többet, mint néhány rellonos egy egész társalgás alatt.
- Ne is mondd! - Ajkaim körül egy halvány mosoly táncol, ahogy válaszolok neki, sorra peregnek le szemeim előtt a múlt emlékei, a csalódások, az egyedüllét érzése, és nincs energiám rá, hogy bármit is tegyek a képek sorozata ellen. A rossz tapasztalatokat utólag nem lehet megváltoztatni, és bár ezek tettek azzá, aki ma vagyok, néhányat nagyon szívesen kitörölnék az emlékezetemből, ha tehetném. Ezek miatt jutottam el odáig, ahol ma vagyok, az összes lelkesedését elvesztett, huszonegy évesen elvált, többszörösen pofára ejtett, és végzetesen megkomolyodott navinéshez, aki már a saját házában sem érzi teljesen jól magát. Vagy ez az egész folyamat csupán az élet mellékhatása lenne? Nem tudom. Inkább igyekszek a jelenre, azon belül is Kornélra koncentrálni, valahogy sokkal jobb társaságnak tűnik az emlékeimnél.
- Igen, jobb - vigyorgok vissza rá, miközben az arcát nézem. Anyám gyerekkoromban arra tanított, hogy illetlenség hátat fordítani valakinek beszélgetés közben, én pedig tartom magamat a neveltetésemhez. Na meg sokkal nagyobb biztonságban érzem magamat, hogy látom, milyen arckifejezéseket vág a társalgásunk alatt.
- Igazán örülök neki. - Még mindig érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam, ezt a rossz szokást az évek sem tudták eltüntetni belőlem. Az pedig, hogy ő ennyire biztosan állította, hogy nincs baja a fiatal, elvált nőkkel, furcsán komikusnak hatott jelenlegi helyzetünkben, mégis elég volt hozzá, hogy egy vigyort varázsoljon az ajkaim köré.
- Kislány... - Hitetlenkedve rázom meg a fejemet, nem tudom felidézni, mikor volt az utolsó alkalom, hogy bárki is kislánynak nevezett volna. Valamelyik testvérem mondta, hogy az ő szemükben a válás és a házasság szöges ellentétben áll a kislány megnevezéssel - utána inkább nem is firtattam tovább a témát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=220013#post220013][b]Czettner L. Zora - 2013.12.27. 19:17[/b][/url]

Tény, nem a téma köt le, sokkal inkább a lelkesedése iránta - már, ha ezt lehet lelkesedésnek nevezni. Valahogy ezt a jelzőt inkább használom ötéves kisfiúkra, ahogy karácsonykor kinyitják a fa alatt a játékautójukat, és rögtön játszani kezdenek vele. Kornél inkább volt elhivatott, mint lelkes, és éppen ezzel érte el, hogy hirtelen tisztelni kezdjem - úgy, hogy alig tudok róla valamit. A katonaság mellett lehetett volna gonosztevő, bűnöző vagy akár gyilkos is, az, ahogy a témáról beszélt, megmutatta, hogy tud ilyen is lenni. Beszélt nekem az életéről, amit megtanultam, hogy rellonosok esetében nagyon is nagy szó - inkább megtartják maguknak, esetleg egymásnak ezeket a dolgokat, nem pedig vadidegeneknek tartanak mesedélutánt. Furcsálltam ezt benne, de valamiért jól esett, hogy megbízik a múltjával - még ha csak ilyen részletekkel is.
- Mostanában már én is sokkal jobban hajlok erre a verzióra. - Régen szerettem, hogyha minden aprólékosan meg van tervezve, el van rendezve. Mikor Ryannel találkoztam, mindent előre kitaláltunk, megálmodtuk, hogy hogyan legyen, aztán természetesen pontosan az ellenkezője történt, és szépen lassan eljutottunk a válásig. Utána még mindig úgy gondoltam, hogy tudnom kell, mi fog történni velem a közeljövőben, de természetesen semmi sem történt úgy, ahogyan terveztem. Mostanra lett végképp elegem az egészből, ezért ültem itt Kornéllal a tóparton a vaksötétben, és éppen ezért nem érdekelt volna, ha a következő pillanatban belelök a vízbe, vagy akár átkok záporoznak felénk. Meguntam az előre tervezést, elegem volt a sikertelenségből.
- Előttem az élet, de egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy távol innen. Valahogy nem kötnek jó emlékek ehhez a porfészekhez, vagy úgy általánosságban az országhoz. - Hiába születtem, és éltem itt egész életemben, szinte csak a rossz dolgok kötöttek ide. Alig vártam már, hogy végezhessek az iskolával, és elmehessek innen - kezdetnek még a fővárosi légkör is elég lett volna, de ha lehetőségem adódott rá, gondolkodás nélkül hagytam volna hátra az országot.
Hagyom, hogy a kezemet az övéhez emelje, furcsán jó érzéssel tölt el, ahogyan a bőre az enyémnek simul. Igaza van, az amúgy is kicsi kezem az övében egészen elveszik. Egy ideig tanulmányozom, majd pillantásomat Kornélra emelem. Szinte lehetőségem sincs ellentmondani, vagy egyáltalán megakadályozni abban, amire készül, a következő pillanatban már az ajkai az enyémen vannak. Szinte már várom az ellenérzéseket, várom, hogy reflexből elhúzódjak, de semmi, az egész dolog furcsán helyénvalónak tűnik - hogy a hangulat vagy a beszélgetésünk miatt, nem tudom, de nem is érdekel. Egyik kezemmel a hajába túrok, ezzel is közelebb húzva magamhoz, míg a másikat mellkasán nyugtatom, és tudomást sem veszek a lassan eleredő esőről, vagy a feltámadó szélről.