V. Sz. Á.

*Ma egészen őszies nap volt, a Nap nem sütött olyan perzselően, mint nyáron, de azért nyújtott némi meleget, elég volt egy hosszú ujjú pólót felhúzni erre a napra. Egyetlen egy esőfelhő sem jelent meg a horizonton, gyönyörű nap volt. Isobel nyilvánvalóan nem is figyelt oda órán, érdekesebbnek találta a kint történő eseményeket. Számára izgalmasabb volt, ahogyan a falevél szépen lassan hullik le a földre, mint sem az eretnekmozgalom. Minden óra kínszenvedés volt neki, inkább küzdött volna meg egy sárkánnyal, csak azért, hogy ne kelljen továbbra is órán csücsülnie. Simán  játszhatta volna a beteget, tökéletesen tud színészkedni, egy Éjjel-Nappal Budapestben simán főszereplő lehetne, de az hétszentség, hogy azzal a stábbal sosem állna össze, azért olyan szintre nem alacsonyodna le, főleg azért, mert a televíziót nem is ismeri, először talán egy békára asszociálna. Egy szó, mint száz, Isobel alig várta a tanítási órák végét, amikor a tanár annyit mondott: A viszontlátásra! Rest egy lány, ezért csak 5 tárgyat vett fel, azokat is vaktában jelölte, így halvány lila gőze sem volt milyen tantárgyak szerepelnek órarendjében, mostanra azért sikerült felfognia. Sárkánytan, Asztrológia, Mágiatörténet, Rajzmágia, Illemtan. Ezek közül ami parányit érdekli, az a Sárkánytan és... Ja, nem, ennyi. Egész viccesnek véli, hogy ő, Isobel Naomi Cox olyan tantárgyat vett fel, mint az Illemtan. Röhejes. Jó, a tanerő tetszik neki, egész sexynek tartja. Magas, barna szemű és hajú, nem pocakos... tökéletes. Mondjuk harmincasokkal nem igen volt még dolga, de egyszer kipróbálná. Elvégre a professzor is férfiból van, nemde? Kicsit csinosabb ruci, egy-két csábos pillantás és már meg is kaparinthatja.
Isobel számára elég lassan telt el a délelőtt, miután megebédelt visszatipegett szobájába, hogy megszépítse magát. Talárját hanyagul lehajította a földre, gyűlölte azt a köpenyt, szinte irtózott tőle, szerinte nagyon csúnyán néz ki benne. Először elmegy fogat mosni, majd leül a tükör elé és elkezdi csinosítani magát. Tesz egy kis sminket az arcára, egyik tincsét befonja, majd felemeli popóját és újabb ruci után néz. Mivel úgy véli odakinn csúcs idő van, fekete műbőr nadrágját húzza magára, ami kiemeli formás hátsóját, hadd csodálják csak a srácok. Egy ugyancsak fekete színű hosszított háromnegyedes ujjúra esett választása, amelyen fehér minta tette kicsit színesebbé. És természetesen az elmaradhatatlan magassarkú, melyben rendesen tud járni, nem úgy, mint a 10 centisben.
Miután teljesen elkészült feláll, utolsó pillantást vet még tükörképére, majd elindul. A Gólyalak ajtaját kitárja és nem is csukja vissza. Végig vonul az egész kastélyon, érzi magán a - főként - a fiúk tekintetét. Isobel elégedetten mosolyodik el ezután pedig igyekszik tovább. Nem szeretné megvárni, hogy eleredjen az eső. Egykettőre Bogolyfalva utcáin találja magát, gyors léptekkel igyekszik a falu végére. Lábait gyorsan szedi, amelyek egy stéghez vezetik el. Elsétál a végére, majd szépen helyet foglal, nem törődve azzal mennyire koszos lehet csodás rucija.*

Ruci

V. Sz. Á.

*Ma egészen őszies nap volt, a Nap nem sütött olyan perzselően, mint nyáron, de azért nyújtott némi meleget, elég volt egy hosszú ujjú pólót felhúzni erre a napra. Egyetlen egy esőfelhő sem jelent meg a horizonton, gyönyörű nap volt. Isobel nyilvánvalóan nem is figyelt oda órán, érdekesebbnek találta a kint történő eseményeket. Számára izgalmasabb volt, ahogyan a falevél szépen lassan hullik le a földre, mint sem az eretnekmozgalom. Minden óra kínszenvedés volt neki, inkább küzdött volna meg egy sárkánnyal, csak azért, hogy ne kelljen továbbra is órán csücsülnie. Simán  játszhatta volna a beteget, tökéletesen tud színészkedni, egy Éjjel-Nappal Budapestben simán főszereplő lehetne, de az hétszentség, hogy azzal a stábbal sosem állna össze, azért olyan szintre nem alacsonyodna le, főleg azért, mert a televíziót nem is ismeri, először talán egy békára asszociálna. Egy szó, mint száz, Isobel alig várta a tanítási órák végét, amikor a tanár annyit mondott: A viszontlátásra! Rest egy lány, ezért csak 5 tárgyat vett fel, azokat is vaktában jelölte, így halvány lila gőze sem volt milyen tantárgyak szerepelnek órarendjében, mostanra azért sikerült felfognia. Sárkánytan, Asztrológia, Mágiatörténet, Rajzmágia, Illemtan. Ezek közül ami parányit érdekli, az a Sárkánytan és... Ja, nem, ennyi. Egész viccesnek véli, hogy ő, Isobel Naomi Cox olyan tantárgyat vett fel, mint az Illemtan. Röhejes. Jó, a tanerő tetszik neki, egész sexynek tartja. Magas, barna szemű és hajú, nem pocakos... tökéletes. Mondjuk harmincasokkal nem igen volt még dolga, de egyszer kipróbálná. Elvégre a professzor is férfiból van, nemde? Kicsit csinosabb ruci, egy-két csábos pillantás és már meg is kaparinthatja.
Isobel számára elég lassan telt el a délelőtt, miután megebédelt visszatipegett szobájába, hogy megszépítse magát. Talárját hanyagul lehajította a földre, gyűlölte azt a köpenyt, szinte irtózott tőle, szerinte nagyon csúnyán néz ki benne. Először elmegy fogat mosni, majd leül a tükör elé és elkezdi csinosítani magát. Tesz egy kis sminket az arcára, egyik tincsét befonja, majd felemeli popóját és újabb ruci után néz. Mivel úgy véli odakinn csúcs idő van, fekete műbőr nadrágját húzza magára, ami kiemeli formás hátsóját, hadd csodálják csak a srácok. Egy ugyancsak fekete színű hosszított háromnegyedes ujjúra esett választása, amelyen fehér minta tette kicsit színesebbé. És természetesen az elmaradhatatlan magassarkú, melyben rendesen tud járni, nem úgy, mint a 10 centisben.
Miután teljesen elkészült feláll, utolsó pillantást vet még tükörképére, majd elindul. A Gólyalak ajtaját kitárja és nem is csukja vissza. Végig vonul az egész kastélyon, érzi magán a - főként - a fiúk tekintetét. Isobel elégedetten mosolyodik el ezután pedig igyekszik tovább. Nem szeretné megvárni, hogy eleredjen az eső. Egykettőre Bogolyfalva utcáin találja magát, gyors léptekkel igyekszik a falu végére. Lábait gyorsan szedi, amelyek egy stéghez vezetik el. Elsétál a végére, majd szépen helyet foglal, nem törődve azzal mennyire koszos lehet csodás rucija.*

Ruci

Isobel Naomi Cox

Mosolyogva ébredek, mosolyogva félek,
Mosolyogva kérek, mert mosolyogva élek,
Mosolyogva nézek, csak mosolyogva érzek,
Mosolyogj, ha kérlek, a mosolyodból élek.

*Pár napja érkeztem még csak meg a Bagolykő Mágustanodába, de már feltűnt, hogy milyen boldog is itt az élet. Teljesen más, mint ahonnan jöttem. Ott az embereken a szomorúság nyilvánvaló volt, itt meg mindenki mosolyog, ha pedig meglátják a mosolyt az arcomon, csak megölelnek. Látszik rajtuk, hogy ez okoz nekik örömöt, de még nem teljesen fogom fel a dolgokat. Hiszen nem is ismernek, az meg nem lehet, hogy megkedveltek volna, hiszen én csak egy egyszerű kis árva gyerek vagyok. Mégis mindig visszaölelek, ami nem csak nekik jó, de nekem is tetszik. A mosoly az arcomon nekem már fel sem tűnik, hiszen levakarhatatlan. Mintha befogadtak volna, de az lehetetlen, miért is tették volna ezt.
Ez az iskola sokkal másabb, mint amilyenekbe eddig jártam. Nem csak a varázslásról beszélek, hanem például a tanárok sokkal nyitottabbak és az órákat is jobban lehet élvezni. Érdekesebb dolgokat mondanak és gyakorlatból is több van. Egyik kedvenc órám lett a Repüléstan. Még nem repültem ezelőtt, de nem volt olyan nehéz, mint amilyennek gondoltam. A fő dolog az egészben, hogy legyen egyensúly érzéked és a reflexeid ne legyenek a béka fenekén. Az iskola nagyon lelkes, rendeznek rengeteg programot, megpróbálok majd mindegyikre elmenni. A Levitaházba kerültem, ahonnan már most megismertem egy rakás embert, még interjút is készítettek velem. Nem nagyon tudtam ezt értelmezni, hogy miért pont velem, de boldog voltam. Nem hiszem, hogy sokan el fogják olvasni, de én megtettem és a riporter, aki igazából egy nyuszi volt, nagyon szépen megírta. A kékeknél csak úgy nyüzsög az élet, találkoztam Attival, aki velem egy évfolyamba jár, de már ott hajkurássza a lányokat, és nem csak a vele egykorúakat, de aki megteheti, az miért ne csinálja. Runát is megismertem. Szerintem Ő valami fő emberke a Levitában, Ő szervezheti a dolgokat, segít mindenkinek és mindig mindenhol ott van. Nagyon kedves és barátságos. Alexxel is összefutottam egy rövid időre, de Ő most szomorú volt, nem kérdeztem miért, nem az én dolgom. Aztán ott volt még Keiko, Ő mindig mosolygott és kis szeretet gombóc.
Ez a délután szabad, nem kell tanulni a holnapi napra. Odakint meleg őszi nap van, ami pont tökéletes, hogy kint töltsem el az időt. Mivel még annyira nem ismerem az embereket, egyedül indulok el. A kastélyt sem fedeztem még fel és nem áll szándékomba az első hetemen elkeveredni, ezért  azonnal lefelé indulok el. Nem veszek fel kabátot, csak egy laza farmerdzsekit fekete pólóval és fekete nadrággal, remélem, nem fogok teljesen szétfagyni. Az udvarra kiérve langyos szél csapja csak meg az arcomat, ami kellemes is, nem hogy hideg lenne, bár még csak kora délután van, az egyik legmelegebb időszak. Sok ember járkál az utcán, van köztük tanuló, tanár, de még manókat is látok. Mindenkinek szabadnapja van és kihasználják. Elindulok az egyik irányba, de mivel nem nagyon ismerem a helyet, fogalmam sincsen merre is megyek. Azért figyelem, az utat, hogy vissza tudjak találni a kastélyhoz. Ezen nem kéne aggódnom, hiszen olyan nagy, hogy bárhonnan láthatom.
Út közben a mosoly levakarhatatlan az arcomról, pedig olyan igazi dolog nincs is, amiért boldog lehetnék. Nálam ez olyan, mint a járás és az evés, általános dolog. Régebben nem mindenkinek tetszett, hiszen nevelőotthonban voltam, ahol a gyerekek nem voltak olyan boldogok, mint itt. Akkor megpróbáltam elkomolyodni, de nem nagyon ment, végül rajtam töltötték ki a dühüket, de nem probléma, legalább utána lenyugodtak. Egy kis tavacskához érkezek, ami nem olyan hatalmas, hiszen látom a másik partot. Bár a Balaton másik partját is látom, az még is egy jó nagy tó, de ez nem ilyen. Pár méterre tőlem egy faút vezet a tó belseje felé, ha minden igaz ez nem megy át a túloldalra, csak benyúlik a vízbe. Elindulok rajta, egyrészt kíváncsiságból, másrészt valami arrafelé vonz. Kiérve a végére először a szép tájat pillantom meg, majd egy lányt, aki a stég másik végén üldögél. Nem látszik, hogy valami nagyon fontosat csinálna, még sem megyek közel hozzá, hiszen mi van, ha mégis. Inkább lehuppanok a másik sarokra, de nem veszem le a szememet a lányról, mert van benne valami csodálatos. Karcsú derék, fényes bőr és hullámos hosszú haj, az összhang meg valami varázslatos. Nem lettem belé szerelmes, ezt egy szóval sem mondtam, de van benne valami csábító, kellemes.*