Annelie

Vannak nagyon jó mugli írok, meg kell hogy mondjam. Például ez a Poe, vagy kicsoda, na ő is egész jó kis történeteket írt. Meg persze van egy csomó másik író is, akit most nem fogok felsorolni, mert az túl hosszadalmas, és fáradtságos munka lenne, ahhoz pedig most nincs kedvem. Szóval maradjunk annyiban, hogy sok jó író van mind a mugli irodalomban, mind a varázslóirodalomban. Olvastam már néhány varázstalan ember szerzeményét, és tényleg volt pár jó köztük, de szerintem ez az egyik legjobb. Bár kicsit fura... De ahogy leírja a dolgokat az olyan... nem is tudom, jó olvasni. Például A Vörös Halál álarca. Egy buta ember szerintem nem lenne képes megérteni a mögöttes tartalmát is, amit azonban én észreveszek, és ettől csak még jobban tetszik a történet, és maga az író is. És ahogy megfogalmazza... az valami csodás. De a kedvencem akkor is A Morgue utcai kettős gyilkosság. Bár az eleje kicsit unalmas, azzal a hosszú monológ-szerű írással, aminek olyan nagyon sok értelme nincs, és szervesen szerintem nem is kapcsolódik a történethez.
Épp ezt olvasom, mikor a semmiből előttem terem az a lány, akibe szépen beletérdelek, és a könyv is kiesik a kezemből. És becsukódik. Jaj ne! pedig már majdnem a végére értem. És nem tudom, hogy ki a gyilkos. Azért van egy sejtésem, de azért az kicsit fura lenne, ha tényleg az lenne a gyilkos, akire én gondolok. Meg hát abban nincs is semmi vicces.
Lehajolok a könyvért, és csak akkor veszem észre, hogy a lány valamit nekem szegez, mikor már megszólal, és én a lábam elé pillantok. Hát ez a lány nem normális, de komolyan. Mégis hogy gondolja, hogy rám szegezhet egy ilyen izét... íjat? Gondolom ő se gondolja komolyan, hogy megsebesít, abból de én, se ő nem jönne ki jól, arról gondoskodnék.
- Milyen rendes itt valaki. - Mondom, kicsit lenéző hangnemben, s szememet egy percre sem veszem le az íjról, amit még mindig a lábamnak szegez. - De kösz egyedül is megtalálom. - A mondat végén még grimaszolok is hozzá, amivel az a célom, hogy egy kicsit idegesítsem a lányt.
- Amúgy meg, szerintem jobban tennéd ha elteszed azt az izét, még mielőtt valakit megsebesítessz. - mondom neki. Ez megint úgy hangzott, mintha parancsolni akarnék a lánynak, pedig most tényleg nem áll szándékomban, csak a megszokás miatt lett ilyen parancsoló a hangnem. Remélem tényleg elteszi, mert eléggé zavar, hogy ilyen közel tartja hozzám azt az izét.

Kinézet

Sosem szerette az olyan stílusú embereket, akik játsszák magukat, mintha lennének valakik. Na az a csaj, aki szó szerint belefutott, pontosan ilyen volt a szemében. Gyorsan felmérte, és a stílusból ahogy beszélt, meg amilyen volt, arra következtetett, hogy nem lehet idősebb nála, de a szája az túl nagy a korához képest.
Anne ezzel szemben csak azokkal szájal, akikről tud egyet s mást, különben inkább magában tartja a dühét. Önfegyelem. Nehezen, de lenyeli a békát mielőtt cselekedne, vagy olyannak szólna be, akinek nem kellene. Soha nem lehet tudni, kivel áll szemben az ember. Magától biztosan nem ijedne meg fegyvertelenül, hisz nincs semmi a birtokában, amivel egyáltalán megvédhetné magát a jó reflexein kívül. Na de nem is véletlenül hordja magánál az íjat egy olyan faluban, ahol bármelyik pillanatban hátba küldhetik egy átokkal.
Mosolyogva engedte el a füle mellett a szavakat. Sok ilyennel találkozott már, főleg a rellonbeli látogatásai alatt. Mikor a gyenge erősködik, és csak szavakkal tud támadni, és még neki áll feljebb, ha minden erőfeszítés nélkül legyőzik. Ahogy a bátyja is járt, mikor Annelie előtt akart menősködni, és odament egy nála két fejjel nagyobb, és legalább annyi évvel idősebb lányhoz. Még mindig emlékszik a lányra, aki felvont szemöldökkel lenézett öccsére, kicsavarta a kezéből a pálcáját, és még le is átkozta. Nevetett rajta, de tanulságos eset volt neki is.
- Lehet, hogy jobban tenném, de ki mondja meg, hogy mi a helyes út? - kérdezett vissza. Megingatta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem hogy ő, de még más sem mondhatja meg neki, mit és hogyan tegyen. Leszámítva az anyját, mert ha rá nem hallgat, hónapokig nem engedi kötélre. - Legközelebb nézz a lábad elé, vagy legalább nyögj ki egy elnézést - tette hozzá. Lassan leengedte a kezét, mert nem volt kedve a bekerülése előtt kicsapatnia magát az iskolából, de még nem tette el az íjat. - Ki vagy te? - teljesen normálisan kérdezett rá, egyszerű kíváncsiságból.

Keviiin *--*

Meglepő - legalábbis számomra -, milyen felszabadult vagyok. Az élet tényleg úgy néz vissza rám, amilyen képpel nekimegyek, erre kellett volna hamarabb rájönnöm. Ha boldogság vesz körül, hát csak vigyorgok és hülyéskedek, jól érzem magam.
- Ki a harmadik?
Kíváncsiság határtalan, de ha nem lenne, akkor is érdekelne, ki az, aki még tud a bogarakról. Biztos ő is megbízható és cuki, hogy Kevin elmondta neki.
Felhőket már ritkán nézek, régen, kiskoromban gyakran csináltam ezt. Nagyon sokat gondolkoztam, és amikor kint, belefáradtam az ülésbe, aztán eldőltem a pázsiton. Nagy kertünk volt, az egyetlen, amit még most is hiányolok a spanyol otthonomból. Más egyáltalán nem, és most ezt is visszakaptam. Most nem hiányzik az a zöld fű, a lényeg az, hogy ott egy nyuszi, és ő is látja. Na, hát látja!
Nevetek vele, és amiért kérdeznék is, felé fordulok. Azt hittem nem lehet, de amikor azt mondja, hogy megmutatja majd a pókjait még inkább vigyorgok, mint eddig.
- Ajándééék?
Mindent lehet fokozni, jót és rosszat is a végtelenségig, de nekem most meggyőződésem hogy ezt nem. Ez így már.. túl jó. De nem vagyok önző, ha azt mondom megérdemlem. Ennyi minden után már csak vigyorogni fogok!
- Pegazus...
Megismételem, amit mondott, hogy azért tudatosuljon bennem, hogy mit is látok, vagy előbb mit keresek az égen. Mert hogy én aztán nem találom, így egy másodpercre csalódottság ül ki az arcomra..
- Hol van?
Örülnék, mondjuk ha megmutatná, mert én látni akarok azt a felhőt. Hisztizni nem fogok, mert van még sok felhő az égen, rengeteg, de én azt akarom, ez pedig fontosabb, mint a többi felhő.
Ahogy hasra fordul, fordulok vele én is, és semmitmondó nézéssel meg mosolyogva nézem, és bólogatok arra, amit mond.
- Szerintem is. Én nem voltam ám vidám, de melletted nem lehet nem örülni mindennek.  
Szerintem mi nagyon jóba leszünk, szinten tart majd, ha vissza akarok esni a letargiába. Akkor csak meg kell keresni, és.. de jó nekem. Hamarabb kellett volna találkoznom vele, most már biztos vagyok benne.
Eszembe jut hirtelen, hogy miért is dőltünk ki a stégen, és a hason fekvést megtartva fordítom a fejem az ég felé.
- Ezek olyan.. semmilyenek. Ott az is paca balra fent, meg alatta is.
Még hunyorítok is, meg elforgatom a fejem, de ezek akkor is csak pacák. Felhőre hasonlítanak, semmi másra sem. De lehet arra sem. Nem vagyok benne biztos, ez az, ami biztos. Vagy.. mégsem?

Zsófi

- Ez most valami idétlen célzás akart lenni?
Elfintorodik, majd mielőtt még Zsófi egyáltalán felajánlhatná, leveti magát mellé. Nem kell neki ehhez külön kérvényt benyújtani, ha a lány nem ódzkodik tőle annak tudatában, hogy vérfarkas, ő sem fog vigyázni a mozdulataival. Nem töri meg a beállt csöndet, nem az a típus, szeret hallgatni, ezerszer jobban, mint beszélni, de ez valahogy a természetével jár, inkább amolyan megfigyelő típus. Persze ez nem jelenti azt, hogyha beszélni kell, akkor nem beszél. Egy szimpla beszélgetés, ami legfeljebb súrolja a csevegés határát a jobb napjain simán belefér.
- Csak sétáltam, továbbá próbálom óvni az egészségedet, még nincs nyár.
Bök a fejével a lábai felé, de ezek szerint egy kislánynak aztán lehet beszélni az ilyen dolgokról, szimplán semmibe veszi őket. Nem mintha mondjuk ő nem tenné ugyanezt, a különbség az, hogy ő felnőtt ember, neki már senki tanácsaira nem kell hallgatnia, miért tenné? Még a sajátjait is gyakran hagyja figyelmen kívül. Miután lefutották a tiszteletköröket, egy ideig megint beáll a csönd, Kornél úgy érzi mondani kellene valamit, de a szavak valahogy a torkára forrnak. Nem volt még hasonló helyzetben. Látták már átváltozni, de az átváltozás után még soha senki nem találkozott vele. Olyankor általában gyönge és kiszolgáltatott, felállni is alig bír, nem még megvédeni magát és kitalálni valami olyan mesét, ami hihető is. Pedig megpróbálta, nagyon is megpróbálta. Más kérdés, hogy Zsófi nem vette be.
- Tudod, ami a legutóbb történt...nem mondtad el senkinek ugye? Kellemetlen lenne, ha kiderülne.
Fancsali képet vág, ismét. Nem szokott azzal foglalkozni, hogy az emberek miket suttognak a háta mögött, hiszen szimplán letagadhatja ha arról van szó, de ennek súlya volt, hiszen a lány látta, a két szép szemével.

Issie

Albert

Úgy látszott, mintha Albert elpirult volna, ám ebben nem voltam teljesen biztos, hiszen a víz tükröződése nem volt tiszta. Amikor „megvádoltam”, hogy leskelődik a lányok után, már látszott, hogy elvörösödik. Kijelentette, hogy ő bizony soha nem tenne ilyet, hiszen jól nevelt fiú, amit meg is értek, hiszen már az első pillanattól kezdve látszott rajta, hogy nagyon illemtudó fiú.
- Bocsánat – motyogtam. – Nem akartam ilyet feltételezni rólad, csupán rosszul értelmeztem a szavaid.
Még mindig nem válaszolok a magamról kérdésére, így inkább az ő éltéről kezdek el kíváncsiskodni. Figyelmesen hallgatom végig a beszédét, viszont van egy pillanat, amikor a testem megremegett és bizony nem a hidegtől. Albert sok mindenre emlékszik az előző életéből, ám vannak homályos foltok is, hogy a szavaival éljek. Vannak olyan dolgok, amiket a tükörben való évek alatt vesztett el, és ezt meg is értem. Ha be lennék zárva egy sötét helyre, akkor biztos, hogy én sem emlékeznék ilyen dolgokra. Persze lehet, hogy nem sötét helyen volt, ez csak egy feltételezés. Amikor kitért arra az időre, amikor én öt éves voltam, erősen koncentrálni kezdtem, hátha emlékszem valamire, de semmi. Konkrétumokra nem emlékszem, de van egy-két dolog, ami rémlik.
De egyes alkalmakkor, mikor a tükör hidege szorít körül, nehezebb emlékezni a dolgokra, és olyan, mintha semmi nem akarna megmaradni az eszemben. Ilyenkor úgy érzem, hogy a tükör megpróbálja felemészteni a létezésem. Mintha egy költő írta volna a szavait, ámulatba ejtő, ahogy formázza a szavakat, majd a hangok végül elhagyják a száját. Imádtam az ilyen stílusú beszédet, ezért is volt élvezetes hallgatni Albert beszédét.
A hideg futkosott a hátamon, teljesen beleéltem magam a szavaiba. Elképzeltem, ahogy a tükör fogságában sínylődik, több mint… több, mint száz éve. Nem bírom a fogságot, én biztos, hogy már réges-rég megbolondultam volna.
- Persze, bocsánat… nem akartam felkavarni a régi élményeket – suttogtam. Nem akartam viszont, hogy abbahagyja a beszédet, így valami mást kellett kitalálnom. Mivel nem jutott eszembe hirtelen semmi jó téma, azért – Albert unszolására – elmeséltem az életem. Könnyeimmel küszködtem, mire a végéhez értem, de tartottam magam. A fiú bocsánatot kért, amit egy halvány mosollyal nyugtáztam, majd mélyen beszívtam a levegőt és lassan megnyugodtam.
- Semmi baj, nem tudhattad, ahogy én sem azt, hogy Veled mi történt a tükör mélyén – szipogtam még párat, aztán végleg befejeztem a sírást. – Kérlek, beszélj még!
Ez most komoly Issie? – korholtam magam. Mi az, hogy beszélj még??! Igen, ordibáltam magammal, miközben a düh egyre jobban elárasztott és az arcomon egy kis pír jelent meg.
- Khm… már mint, úgy értettem, hogy beszélgessünk még – a hangom elhaló volt, az arcom tiszta vörös, mint Albertnek pár perccel ezelőtt. – Na jó, nem kertelek, nagyon jó hallgatni, ahogy beszélsz.
Ennyi. Kész, passz. Kimondtam, nincs visszaút, nincs időutazás, megtörtént. A tücskök már ciripeltek a nád is esti susogásába kezdett, de ebben a percben nem gondoltam rájuk. Egyedül ketten voltunk, Albert és én. Most mi számítottunk, nem volt senki, aki ezt megzavarhatta volna. Az iskola szembe sem jutott, és ha elkap egy prefektus? Na, ez a legkisebb gondom…

Allegria *--*

Zsófi

Félvigyorral a képén hallgatja Zsófikát. Még ő is meglepődik rajta, hogy egy kamaszodó kislány mennyire szórakoztató lehet, ha épp nincs rajta a tinihiszti. Az Eridonos egyszerűsége - a legjobb értelemben - leköti őt annyira, hogy ne kelljen súlyosabb problémákkal foglalkoznia. Ő lepődik meg a legjobban rajta, mennyire elterelődik a figyelme, sokkal inkább emberi lehet, talán ez a legjobb definíció.
- Az életemnek? Szóval az életemet félted? Nem tudnának megölni, vagy legalábbis nagyon nehéz dolguk lenne. De ha kiderülne el kellene mennem. Amíg pedig van ami idekössön, nem lepleződhetek le.
Másodpercek alatt megnyugszik, mert tudja, hogy a lány igazat mond. Nem árulta el senkinek és ahogy a jelenleg állás mutatja, nem is fogja. Ez azért elég meglepő, a kislányok nagy része nem tudná magában tartani az ilyen információt, ami remek pletykalap lehet és a társaság központjába emelné, érdekes.
- Tudom, hogy nem hazudsz. A szíved elárulja. Mármint, amikor az ember hazudik a pulzusa megemelkedik.
Egy pillanatra a füléhez ér, ezzel jelezve, hogy beépített hazugságvizsgálóval rendelkezik. Ugyan ezt is ki lehet játszani, de mivel a legtöbb ember nem tudja, kivel van dolga, nem figyel oda az ilyesmire, ő pedig már megtanulta szűrni az információt. Egy ideig ismét beáll a csönd, de most épp csak pár pillanatra, ugyanis ismét kérdés érkezik felé, most azonban egészen más. Kornél összevonja a szemöldökét, helyezkedik egy keveset, felhúzza az egyik lábát, míg a másikat a tó fölött lógatja, bár a cipője orra beleér, nem igazán zavarja.
- Hogyan működik?
Félig Zsófika felé fordul, fogalma sincs, mit mondhatna, vagy mi az, amit egyáltalán megoszthat egy ilyen törpével, egykedvűen megvonja a vállát és a kékjeit a lány barna szemébe fúrja, hogy megbizonyosodjon a kérdés komolyságáról.
- Vérfarkassá csak egy módon válhat valaki. Ha egy vérfarkas megharapja. Velem is ez történt.
Akaratlanul is a vállához emeli a kezét, megdörzsöli a pontot, majd zavartan köhint és a tó felé fordul.
- Ha telihold van, átváltozom. Nem vagyok egészen farkas, de nem vagyok ember. Ha nem iszok előtte farkasölőfű főzetet akkor egyáltalán nem emlékszem arra, hogy mit csinálok. Azt viszont tudom, hogy átváltozni fájdalmas, mintha minden csontodat eltörnék.
Nem igazán tudja, mit mondhatna még, inkább elhallgat, mélyet sóhajt és vár. Sok  információ ez egy törpének.

Almásy Léna


A hátán fekszik, felhúzott lábakkal, bal kezét a törzse mellé ejtve, míg jobb alkarjával a szemét árnyékolja, mintha aludna. Feltűrt, szürkésbarna inge alól valamiféle tetovált felirat tűnik elő könyökmagasságban, talán héber szöveg, ám kibetűzni igencsak nehéz lenne.
   -  ... ezeket még Várnai találta ki, én csak leadtam a szöveget, de szerintem baromság. Sok a sallang, közben meg nem tanulnak semmit.
Lassan, vontatottan beszél, a szemét takarva. Mellette egész nagy halom papír, rendetlen jegyzet hever, valahol azok között üldögél a nő, akinek az információkat szánja. Alig húsz perce érkeztek, ki-ki a maga otthonából, hogy ezt a napfényes kora délutánt az iskolai munkának szentelve tölthessék. Többek közt.
Mintha semmire sem emlékezne a tegnapból, pedig nem, a memóriája semmilyen sérülést ne szenvedett, mikor beütötte azt a kemény fejét. Távolságtartó, leginkább baráti viselkedése azonban egyáltalán nem ezt sejteti, verbálisan pedig fél szóval sem említette az előző napi eseményeket. Pedig... pedig semmi sincs ebben, igazán.

Dwayne

A lehető legsötétebb napszemüvegemet vettem fel, mielőtt elindultam a stéghez. Így próbáltam elrejteni a fekete karikákat, amik a kialvatlanságtól a szemem alatt éktelenkedtek, bár ez volt a legkisebb problémám. A legnagyobb viszont pont az, akihez igyekeztem. Sajnos még az incidens előtt megígértem neki, hogy segítek átnézni a következő év tantervét, anyagát, nem volt mire hivatkoznom, muszáj volt elmennem.
A fejem előző este óta mindenféle sötét, de leginkább vöröses árnyalatokban tetszelgett, Dwayne távozása után órákig csak az ágyamon fekve bámultam a plafont.
Túl váratlanul ért. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy távozásakor csak úgy egyszerűen lekap, aztán elsétál az éjszakában. Teljesen lefagytam, azt sem tudtam, mit csináljak hirtelen, percekig csak pislogtam utána. Eljött a teljes zavar időszaka.
 - Ühüm - ennyire futotta. Tisztes távolságban ültem mellette, csapongó gondolataimat próbáltam a tekintélyes papírhalomra összepontosítani, kevés sikerrel, de még véletlenül sem akartam szóba hozni az egészet. Úgy ültem ott, mint akit odaragasztottak, csak a folyamatosan kiszabaduló hajam tűrtem a fülem mögé, hogy azért valamicskét kilássak a zűrzavaros fejemből. Dwayne sem szólt egy szót sem az egészről és volt egy olyan érzésem, hogy nem is fog. Nem tudom, mi volt a szándéka ezzel az egésszel, de ha ismét az idegesítésem, hát akkor sikerült neki.

Almásy Léna


   -  Nem segítesz sokat, ugye tudod?
Arrébb csúsztatja a karját annyival, hogy fölsandítson a nőre, de az erős napfénytől annak mindössze sötét körvonalait látja, arcát pedig egyáltalán nem így, hogy hatalmas szemüveg mögé rejtette.
Tudja, mi a probléma, azt is feltételezi, hogy soha, ebben az életben nem fog tudni épeszű mondatot kihúzni Lénából. Felkészülhetett volna erre, ám, nem sokat gondolkodott előre - amit egyébként sem szokott -, nem volt ideje hosszasabban számba venni a dolog következményeit. Miért is tette volna?
Származását tekintve sokkal, nos, durvább dolgokhoz szokott. Otthon a szeme se rebbent volna hasonló incidens okán, hiszen ösztönlény ő, ahogy a Warren család minden egyes tagja. Mégsem várható el tőle, hogy minduntalan uralkodjon magán, nemde?
   -  Baj van?
Hosszas hallgatás után töri meg a madárcsicsergéssel vegyített csöndet. Az alkarja ismét a szemén pihen, mindössze hallgatja a környezetét, a papírokat a kezébe venni pedig eszébe sem jut.

Dwayne

Kérdésére nem válaszoltam, pontosan tudtam már akkor, mikor elindultam, hogy ebből a munkából semmi sem lesz és pontosan így is lett. Dwayne néha-néha hozzáfűzött valamit, hogy a tananyag mennyire gáz és hogy azokból nem lehet megtanulni, amit tulajdonképpen kellene, ezért ezt és ezt át kell írni, én meg csak bámultam a papírokat és bólogattam, mint egy jó kiskutya. Gondolatban nem ott jártam.
Leraktam magam elé a papírköteget, amit addig morzsolgattam és feltoltam a szemüvegem a fejem tetejére, félrefogva ezzel a hajamat is.
- Te szórakozol velem - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Ez lehetett az egyetlen magyarázata az egész ügynek és talán a legjobb válasz a bajos kérdésre. Nem tudtam tovább magamban tartani, megint kedvem lett volna elrohanni, de az előző esetből megtanultam, hogy az a legrosszabb, amit tehetek. Nem megoldás semmire sem, ha elrohanunk a probléma elől és ez az egész az én nézetemben így problémát jelentett. Lehet, hogy nőből vagyok és túlbonyolítok mindent, de ha Dwayne nem tisztázza ezt, akkor még jobban belegabalyodok a szálakba és annak nem lenne jó vége.

Almásy Léna


   -  Hah?
Kinyitja a szemét, csodálkozva hunyorog a napfényben eltűnő női alak felé. Balját is leengedi az arca elől, a mellkasára fekteti. Léna valahol a feje fölé telepedett le, így fölfelé kell néznie, ami így egyáltalán nem egyszerű, ám nem tervezi egyelőre, hogy felüljön. Élvezi, ahogy a napfény végigmelegíti a testét, ahogy a kövér, télről megmaradt legyek szokták az első tavaszi délelőttön.
   -  Miért tennék ilyet?
Mintha csak játszaná az idiótát, de megeshet, hogy valójában is az. Mr Warren nem az ész és a helyzetfelismerés mintaképe, érzelmi kérdésekben pedig akkor sem ismerné föl a nyilvánvalót, ha lángbetűkkel vésnék az iskola omladozó homlokzatára. Nehéz eldönteni, mi az, ami megfogalmazódik rendezetlen haja alatt, ahogy a napfénytől elvakítva a nőre hunyorog.
Kaján, fintorba hajló vigyora azonban sejteti, hogy, nos igen, lehetséges, hogy egy picit tényleg szórakozik vele.

Dwayne

Tekintetem a férfire szegeztem, különösebb pirulás nélkül. Az alapszínem megmaradt az előző napról.
- Ezt én is szeretném tudni - igyekeztem nem indulatot vinni a hangomba, hanem nyugodtan, lehetőleg dadogásmentesen kimondani azt a pár szót. Igazából megszoktam már, hogy az emberek kihasználják a báránylelkűségem és a jóhiszeműségem, de ezt pont nem Dwayne-ről feltételeztem volna.
- Ne vigyorogj. Nem vicces - morrantam fel, mint egy sértődött kisgyerek a kaján vigyorra. Szemüvegemet visszalöktem a helyére, felkaptam egy halom papírt és hasra vágtam magam a stégen, még mindig ügyelve arra, hogy meglegyen a kellő távolság a férfi és köztem.
A Magyar Mágiaügyi Minisztérium felépítése került elém, furcsa volt ismét a tananyagokkal találkozni. Egy részét az idők során már teljesen kiszanálta az agyam, a lényegtelen információk képesek csak úgy elillanni.

Almásy Léna


   -  Naaaa...
A hátáról a hasára fordul, olyasmi mozdulatokkal mint egy jóllakott, álmos nagymacska, ezzel kissé közelebb is kerül hozzá. A karjain támassza meg az állát, ez a testtartás egyáltalán nem jellemző rá, nem igazán szereti, ha a tarkója és háta ennyire végtelen marad. A haját kirázza a szeméből, oldalra fordított fejjel kérdőn figyeli a cékla színű arcot rejtő szemüveget.
Maga elé húz egy halom papírt, ám nem tervezi elolvasni őket, inkább a karja védelmére szánja, hogy ne horzsolja fel a szálkás deszkapadló.
   -  Bocsánat.
Közli végül egyszerűen, de nem úgy tűnik, mintha komolyan is gondolná. Nem, egyáltalán nem sajnálja és valójában roppant mód szórakoztatja ez a sértődött zavar, aminek a pírját Léna rejtegetni próbálja. Annál tovább tartja fenn az érdeklődését és nem unja meg a hajkurászást.
Mert azt teszi, ezt kár lenne letagadnia bárkivel szemben is. Hol komolytalanul, hol csak hobbiból és minden konkrét elképzelés nélkül, de ideje kimondani a kimondhatatlant: valamilyen szinten kiszemelte ezt a kis erdőlakót.
Bármit jelentsen ez nála.
   -  Mászik rajtad egy... izé - állapítja meg végül kissé megemelve a fejét - ott a hajadban egy ilyen... mi az? Izé.

Dwayne

- Nincs bocsánat. Gonosz voltál. Nagyon gonosz. Hát így kell meghálálni egy vacsorát? - elfojtottam a nem létező bajszom alatt egy apró mosolyt. A pukkancs üzemmódot nem tudom sokáig tartani soha, egyszerűen nem kenyerem a harag. Meg hát igazából nem is haragudtam rá, egyáltalán nem. Csak meglepett és összezavart az egész. Én eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy mint nő, egyáltalán nem érdeklem...
Már sikerült majdnem egy teljes oldalt végigolvasnom a minisztériumi osztályokról, de a figyelmem folyamatosan elkalandozott. A papír helyett őt lestem, lehetetlen volt így bármerre is haladni a tantervvel. Rövid időn belül fel is adtam, a közös munka így eléggé nehézkessé vált.
 - Mizé? - riadt pillantást küldtem felé, még ha ezt nem is láthatta. Bármiféle álltatot elviselek magam körül, csak ne rovar legyen az - Szedd ki, kééérlek!
Gyors mozdulattal a hátamon teremtem és felültem. Nem akartam kapálózni, már csak az kellett volna, hogy az az izé a pólóm alá kerüljön.

Almásy Léna


   -  Hát így, hogy máshogy?
Kicsit igazít a papírokon maga alatt, kihasználja ezt a röpke, jelentéktelen időt arra, hogy ne kelljen a nő felé néznie. Nem, nem fog magyarázkodni, ilyesmire még csak ne is számítson senki, hiszen egyáltalán nincs mit.
A könyökére támaszkodik, egyik kezét riadtan az arca elé is kapja, hiszen a nő ebben a hirtelen mozgolódásban majdhogynem arcélen rúgta.
   -  Várjál, várjál, csak egy izé, ilyen sáska vagy mi.
Imádkozósáska, akarná mondani, mely ki tudja, hogyan keveredett a nő hajszálai közé ebben az évszakban, ám biológiai tudása nem terjed ki erre. Föltérdel, a papírokat összegyűrve maga alatt, óvatosan kinyújtja a kezét a nő haja felé, ám nem érinti meg, vissza is rántja azonnal.
   -  Most ez így csíp vagy valami? - hangja kissé nyugtalan, a farzsebéből előhúzza a pálcáját, nagyon lassan, mintha bombát készülne hatástalanítani, azt nyújtja előre, inkább afféle botként - No várj majd ezzel... ne mozogj, le fog jönni... a fenébe, eltűnt, hová lett?!
 

Dwayne

Nem volt semmiféle ártó hátsó szándékom a mozgolódással, egyszerűen csak meg akartam szabadulni a Dwayne által izének titulált valamitől, ami a hajamba költözött. Megint lekaptam a szemüvegem, félredobtam a stégen, folyamatosan csak lecsúszott és akadályozott a kilátásban is.
- Csak?! Dwayne, szedd ki! - ez már nem kérés volt. Nehezemre esett nem össze-vissza mocorogni, normális esetben már felpattantam volna és mint az őrültek, ráztam volna a hajam, hogy a hívatlan vendég eltávolításra kerüljön. Most viszont volt segítségem, aki addig habozott, amíg majdnem hisztirohamot kaptam.
A férfinek ki sem kellett mondania, hogy a sáska eltűnt, én már tudtam. Nem tudom, hogy vagy hogy se, úgy döntött, a pólómban nagyobb biztonságban van vagy egyszerűen csak a nagy mozgolódásomban belecsúszott, de éreztem, ahogy végigcsúszik a lapockámon, aztán fogást talál a melltartóm pántján.
- Jézusom! - nem sikítottam, de a beszédhangom pár hanggal feljebb csúszott a normálisnál - Szedd ki! Szedd ki!!!
Az egyik kezemmel felülről, a másikkal alulról indítottam kapálózó hadjáratot a rovar ellen, nem valami nagy sikerrel.

Almásy Léna


   -  Várj, várj!
Négykézláb odamászik mögé, vigyázva arra, hogy a nő csatarászó kezei véletlenül arcon ne vágják. A cipőjével legalább fél tucat jegyzetet rúg véletlenül a tóba a stég deszkáin át. Ha valaki távolabbról nézné őket valami groteszk hisztériás rohamnak hihetné, vagy a pálcát tartó férfi láttán gondolhatná, hogy ő átkozta meg Lénát.
   -  Onnan? Szedjem ki?
Térdelésből törökülésbe helyezkedik, ám a kérésre megszeppenve rántja vissza a kezét ismét. Érthető túlélési ösztön szólal meg benne a riadalommal, ismeri már annyira a nőt ahhoz, hogy tudja, ennél kevesebbért is képes lenne négy helyen eltörni az orrcsontját. Ám, vészhelyzetben sokkal több megengedhető, a melltartó pántján függeszkedő vérengző rovar pedig a legsúlyosabb katasztrófák egyike.
Legalább is erre fog hivatkozni, az biztos.
   -  Ne mozogj, hé!
Elkapja a nő kezét, ami alulról igyekezett megszabadulni az ájtatos manótól, a csuklójánál tartva akadályozza meg a további ficánkolást. A pálcáját, félvén, hogy a deszkák résein át a tóba hullik, a szájába veszi. A keze nagyon óvatosan és teljes bizonytalansággal siklik be a ruhanemű alá, néha meg-megérintve a bőrt.
   -  E' vegsíf  enge'?
A pálcával a szájában kétes, miről is érdeklődött, ám egy lélegzetvételnyi idő múlva el is rántja a kezét, a zöld rovar pedig pattogva hullik a deszkára.
A csat pedig szintén megadja magát.

Dwayne

- Igen, onnan! - eszembe sem jutott azon problémázni, hogy Dwayne-nek a pólóm alá kellett nyúlnia. Az, hogy ha nem is ártó szándékú, de egy óriási ízeltlábú van a pólóm alatt jobban kétségbe ejtett, mint az, hogy egy férfinek kell azt onnan kiszednie. Őszintén meg is lepődtem magamon.
Abbahagytam a kapálózást, ahogy keze a csuklómra fonódott. Nem akartam ismét meghiúsítani a mentőakciót, na meg némiképp nyugtatólag hatott a nagy riadalomban.
Libabőr futott végig az egész testemen, ahogy a keze siklott felfelé a pólóm alatt, megérintve így a csupasz hátam is itt-ott. A fejem megint lángba borult, de ez most nem olyan volt, mint a többi. Ebben nem volt benne az a mérhetetlen rettegés, ami eddig elfogott minden egyes alkalommal, amikor valaki hozzám ért, vagy legalábbis próbált.
Nagyot sóhajtottam, amikor a betolakodó eltűnt a ruházatom alól. Nagy kifújás után nagy levegő következett, mert következő probléma került előtérbe, a csat...
Csuklómat óvatosan kihúztam Dwayne kezéből, majd vele szembefordulva, egy félszeg mosoly kíséretében babráltam egy sort vele, hogy aminek tartania kell, újra tartson.
- Köszönöm - a libabőr lassan kezdett elmúlni a karomon is. Még mindig elég közel ültem hozzá, bár körülbelül egy fejjel alacsonyabban. Hálás szemekkel pislogtam fel rá.

Almásy Léna


   -  Phew... bakker...
A pálcáját kikapja a szájából, mintha csak az egyensúlyát vesztené el, huppan térdről ülő helyzetbe. Eztán szinte azonnal kapja lejjebb a fejét, a sáska ugyanis, ami eddig tehetetlenül vergődött a deszkákon, erőt véve magán szárnyra kel, mindössze centikre elvétve az ő haját, repül tovább. Rázza a hideg ezektől a rovaroktól, hiszen csípnek, harapnak, zúgnak és általában, befészkelik magukat mindenhová.
Amíg Léna a csattal babrál, zavartan süti le a szemét, bár néhány pillanatra fel-felpillant azért, hátha... de nem. A pálcát visszaszenvedi a farzsebébe, elvégre ő sosem ismerte Rémszem Mordont, nem tudhatja, mekkora katasztrófákhoz vezethet ez.
   -  Szívesen.
Arrébb csúszik, hogy ismét felvegye a biztonságos nem-érek-hozzád-távolságot, zavarodott ügyetlenségében ismét papírok tucatjait sodorva a vízbe. Zavarodottan kapja el a tekintetét ismét Léna arcáról, mintha nagyon, nagyon fontosat vett volna észre, a kezébe veszi az első, random jegyzetet.
   -  Akkor... khm... szóval ez az izé. Ez a tantárgy, öhm, hozzáfűznivaló?

Dwayne

Megkönnyebbülve néztem végig, ahogy a sáska elszáll, további probléma okozása nélkül. Kis incidensünk következményére néztem, vagyis a szanaszét szóródott, immáron jóval kisebb papírkupacon. Sikerült elég szépen leredukálni a mennyiséget kevés hely és a kapálózás során, ezt pedig fokozta Dwayne is a mocorgásával. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az eddig magabiztosnak, érzelmeit tökéletesen elrejtő férfi mennyire zavarban volt, amikor ismét felvette a tisztes távolságot.
Nem tudtam mire vélni a dolgot. Eddig mindig az volt a probléma, hogy én nem bírom elviselni az ilyen szituációkat, én félek mindennemű érintkezéstől. Egyetlen egyszer sikerült ezt eddig levetkőznöm a szükség miatt, akkor meg ez történt.
Zavartan néztem végig a férfi ügyetlenkedését, majd azt, ahogy hirtelen felindultságból egy papírba temetkezett. Vagy legalábbis próbált.
Ezúttal rajtam volt a sor.
- Hé. Mi a baj? - közelebb csúsztam hozzá, aztán a távolságot letudva, bizonytalanul rátettem a kezem a csuklójára - Ha az előbbi, akkor ne aggódj miatta. Én kértelek.
Nem tudtam, mennyire jó ötlet belemenni a témába, számítottam rá, hogy egy semmi gonddal le lesz rendezve a téma.

Almásy Léna


   -  Baj? Nincs semmi baj, tényleg. Öhm, semmi.
Megrántja a vállát, olyan flegmán és lazán, amennyire csak lehetséges. Hamar rájön, mennyire szánalmasan és gyerekesen festhet, igyekszik úrrá lenni hirtelen zavarán és felvenni a "semmi sem érdekel"- arcot. A hirtelen kézbe kapott papír tényleg bizonyára túlzás, így azt le is ejti az ölébe, valahová a nő keze mellé, amivel épp az övére helyezte.
Tekintete elidőz a kezeken, végül azonban lassan, ám határozottan elhúzza a sajátját.
Elfordul, lehajolva a víz felszínéről kihalászik egy úszkáló papírt, majd még egyet. Maga mellé dobálja le őket, összevizezve vele a stég száraz, napsütötte felszínét.
   -  Segítesz egy kicsit?
Sandít föl rá, majd ismét vissza a vízre. Nehézkesen elhasal, hogy a keze leérjen a felszínre. Saját tükörképében pedig egy mélyen elveszett, sérült ember arca tekint vissza rá.
Nem szokott senkit közel engedni magához, semmilyen módon. Nem szabad, ezt régen tudja, mindenkinek jobb, ha a legkevesebb ember veszi körül. Pedig nem is olyan mélyen, a társas lényeket motiváló ösztön őt is mozgatja, legyen bármilyen elveszett, nem zárkózhat el tőle. El akarja kerülni, ameddig lehet, ám egyre nyilvánvalóbb, hogy ez nehezen fog menni.

Dwayne

- Rendben - nem voltam meglepve, pontosan erre a válaszra számítottam. Igen, Dwayne még mindig férfiből készült, ők általában megtartják maguknak a problémáikat. Tudtam, hogy valami nincs rendben, ezt pedig mi szoktuk megérezni, de nem firtattam tovább a dolgot.
Ha azt mondanám, hogy nem esett rosszul az eltávolodása, hazudnék. Tétlenül néztem végig, ahogy a kezét kihúzta az enyém alól és elfordult. Egy pillanatra behunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, majd én is felvettem a semmibaj álarcot. Még az előző estinél is jobban össze voltam zavarodva. Az egyik pillanatban megcsókol és elrohan, a következőben úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, aztán megtörténik ez a bogaras incidens és teljesen zavartnak látszik. Azt szokták mondani, hogy a férfiak gondolkodása sík egyszerű. Hát én nem így vettem észre...
- Persze - egy kicsit arrébb másztam és az ellentétes oldalról kezdtem el összefogdosni az időközben teljesen átázott papírokat. Egy-kettő szétmállott a kezemben, ahogy igyekeztem kimenteni őket. Miután az én oldalamon már egy darab sem volt odalent, az ázott papírokat Dwayne mellett hagyva kicsit arrébb botorkáltam. Egy kis levegőre volt szükségem.
Egy kacsacsalád tempózott el mellettem, megtörve ezzel a tó tükörsima felszínét.

Keviiiin *-*

Először mintha nem értene, de azt hiszem hamar rájön, mire a kérdésem, én meg csak vigyorgok, hogy akkor már azt is tudom, hogy van egy hugicája. Nekem is van, és ő sem árulkodós, de ez akkor is csak hármunk titka marad. Nem fogom elmondani csak azért, mert ő nem adja tovább. Megígértem Kevinnek.
Érdekelnek a pókjai, és ezt tudtára is adom, és bár eddig is mosolygott, azt hiszem örül neki. És láthatom is őket, de meglepetést is kapok! A kíváncsiság megint kezd elindulni, mert ha valaki tényleg az, hát az én vagyok. Nem vagyok nyugodt, amíg nem tudom mindenről, hogy mit rejt vagy miért van úgy.
- Akkor jó kislány leszek. Megígérem.
Nevetek vele, de még a szívemhez is teszem a kezem, hogy hatásosabb legyek. Megígértem, szóval illene betartani is. Jó kislány ritkán vagyok, de most akkor ezt is kipróbáljuk. Ismeretszerzés, valamire biztos jó.
Persze a felhők sem maradhatnak el, és abból a kevéskéből is válogatunk, de hát én nem látom a pegazust. Még nem hisztizek, de láthatóan zavar, hogy ez így van, ő pedig rögtön segít. Az, mint tény, hogy megfogta a kezemet a pontosabb behatároláshoz nem is érdekel, pontosabban szinte észre sem veszem, még akkor sem, amikor már megvan, hogy az tényleg egy.. kentaur. Szárnyakkal. Na, azt hiszem ezért nem láttam. Utána hirtelen engedi el a kezemet, csak ekkor tűnik fel igazán, és ha vannak halvány fokozatok a vigyoraim között, akkor az most megértő és kedves inkább, mint a cuki.
- Nem baaaj. Én is szoktam ilyet, nem haragszom.
Most úgy megölelném, csak megnyugtatni, de tudom, hogy nála akkor csak rosszabb lenne, mint előtte. De tisztázzuk, hogy örülünk nagyon, és ebben ugye az a legjobb, hogy még én is elismerem.
- Ühüm!
Bólogatok tovább vigyorogva, és most megint rá nézek. Csak ahogy a pacákat említi fordulok megint a hátamra és nézem őket. Na jó, hát tényleg szépek. Mindenben meg lehet látni a szépet, és ezek.. szépek.
- Nem hiszem, hogy akad bárki. Most, hogy levizsgáztam a hotelban lakom, amíg valami házat nem találok. Apa majd megveszi. De kereshetsz, ha nem akarod, hogy elvesszek. Leandro még úgysincs itt...
Mosolygok bambán, még ha igazából nem is igénylek felügyelést. Mandához szoktam átmenni, de ugye ő sem ér rá mindig, Anitát annyira nem zargatom, és akkor itt ki is fújt. A szobámban rajzolgatok, vagy írom a könyvemet tovább, csak ez nekem olyan egyhangú. Mindig valahol lenni máshol az jó, de egyedül már nem az. Azt meg észre sem veszem, hogy a vőlegényemet is említettem, és róla eddig még egy szó sem esett, így biztosan nem tudja, kiről van szó.
- Nem tudom már. Régen szebbek voltak, de mióta itt vagyok a magyar felhők a szépek.
Két év alatt igenis sokat változnak a felhők. Meg előtte sem nézegettem őket egy jó ideig már, csak amíg a vőlegényemmel való kapcsolatunkban nem volt semmit probléma. Azóta nem voltam hajlandó felhőket nézni, mert a szép dolgok a múltból, elég rendesen fájnak. Most viszont boldogság van, egyértelmű!
- Hm.. szereted a sütiket?
Felcsillan a szemem, mert én imádom, de hát van oka is a kérdésemnek. Méghozzá én sütit akarok, az pedig a stégen itt egyértelműen nincs, és szívesen elrángatom magammal Kevint is sütit enni. Persze ugye csak képletesen, igazából kétszer akkora, mint én, és mivel bántani sem akarom, képtelen lennék rá. Csak nem akarom itt hagyni, és még elbúcsúzni se. Mellette észre sem veszem, olyan boldog vagyok.

Issie

Ráhel.

 Hát már szép ideje annak az éjjelnek és az azt követő, igencsak kétes napoknak. Mindannyian nyögjük még rendesen a következményeit az utunknak, de nem veszítettük el a lábunkat, a fülünket vagy egyéb olyan testtájunkat, amire a közeljövőben még szükségünk lesz. Ninával pedig a pár napja zajlott kis beszélgetés óta nem nagyon hoztuk fel a témát, pedig lehet nagyon ránk fért volna. Legalább egy kicsit más dolgokról beszélni, mint azok, amik egyébként is mindig a fejemben motoszkálnak. Lefektetni az alappilléreket, elmondani az alapvetőbb elvárásainkat, vagy valami. De nem és hiába vártam arra, hogy majdcsak kibök valamit az egyik reggel, amikor felhozza a teát és kicseréli a kötéseimet. Figyeltem a mozdulatait, a tekintetét, egyszer még a kezét is elkaptam, mikor megfordult, de igazából nem léptük át azt a határt, ami egy barátság és egy alapfokú párkapcsolatot választ el. Aztán ki tudja, talán ott a szobában ugyan nekem beszélt, de nem rólam. Esetleg csak azért mondta úgy, ahogy, hogy kicsit megnyugtasson és én se képzelegjek folyamatosan. Azon az estén nem voltak rémálmaim és hónapok óta úgy aludtam át 13 órát, hogy fel se keltem egy perc erejéig se. Ez volt már 4 napja, inkább 5. Nem sokára meccs is lesz, arra is kéne jócskán készülnöm, de jelenleg az is elég jó, hogy a csapatot Robi fennhatósága alatt tudhatom, amíg fel nem épülök.
 Ma végre akartam Ninával beszélni egy kicsit, mielőtt elindulok a Ráhellel való találkozásomra, ám egy igen kívánatos ruciban az ajtófélfának dőlve közölte, hogy akkor ő most elmegy egy kicsit. Én meg ott feküdtem a szófán és igencsak meg kellett dolgoznom azért, hogy ne ott helyben kapjak szívrohamot. Bólintottam neki, megjegyeztem, hogy milyen csinos és már el is illant. Köpni-nyelni sem tudtam, de biztosra kezdtem venni, hogy a kastélyban pár napja csak viccelt velem. Hirtelen lettem nagyon dühös legfőképp saját magamra. Mégis mit képzeltem, minek áltattam magam azzal a teljesen hülye gondolattal, hogy esetleg. Jesszus, David, a maradék eszedet is elhagytad Oroszországban! Kaptam a nagy sporttáskámat, amiben lehoztuk ide a cók-mókomat és mindent belevágtam, ami abban a házban engem illetett meg. Pólókat, gatyákat, tusfürdőt, pénztárcát, cigarettás dobozokat, fáslikat, mindent, amit félig ájult állapotomban bepakoltam abba a táskába. Átlendítettem a nyakamon, hónom alá vettem a mankókat és kiléptem a házból - végül telekinetikával bezárva azt. Határozottan ideges és gyors tempóban igyekeztem a stéghez, ahova pár napja elhívtam Ráhelt. Be akartam neki számolni és megmutatni neki, hogy minden rendben van, itt vagyok, és már nem megyek el többé. Nadrágom nevetséges módon lötyögött rajtam, ami adott némi szégyenérzetet. 8 kilót dobtam le a szepszisem óta, de nem hittem volna, hogy ennyire brutálisan meglátszik. Azt persze nem mertem konstatálni a tükörben, hogy a szemeim mennyire beesettek, arccsontom pedig egyre jobban kiemelkedve még ijesztőbb külsőt kölcsönzött nekem. A fa-építményre érve már délután 5-6 óra volt, de az idő még mindig kellemes. Hanyatt vágtam magam a deszkákon táskámat a fejem alá téve mankóm meg a korlátnak támasztva, és vártam Ráhelre, ami alatt nagyon igyekeztem minden tervem és álmom, elképzelt dolgaim és heteim alatt nem teljesen kivágni a fát.