Andine


Caleb Dartmouth időnként könyvtárba is szokott járni. Nem gyakran, sőt, elég ritkán, de most kifejezetten szüksége van némi segítségre, ugyanis egy kisebb akadályba ütközött. Feszegeti a határait a természetmanipulációval kapcsolatos tudását illetően, hiszen egyenlőre csak az elméleti síkot fejleszti, a gyakorlatira jövőre lesz lehetősége, amennyiben sikerül Franciaországba, vagy Erdélybe utaznia  megfelelő tanárokhoz. Elég kevesen foglalkoznak mára ezzel az ágával a varázslásnak, egyéb, modernebb dolgok foglalkoztatják a varázsnépet, a rúnatan az, ami a természetmanipuláció nyomait úgy-ahogy, de őrzik.

Kockás, piros-fekete-fehér ing, valami fehér trikó alatta, sima farmer, tornacipő, kezében fém cigarettatartója, azzal játszadozik, miközben belép a könyvtárba. Nem ad esélyt a könyvtárosnak, vagy bárkinek az idegesítően negédes köszöntésre, elsuhan a hátsó sorok közé és böngészni kezd a sorok között. Olvasgatja egymás után a címkéket és felvetődik benne a gondolat, hogy jobb lenne, ha egy könnyed verseskötettel kezdené, az leviszi a pulzusát, kicsit elmélyíti, kizökkenti, tiszta fejjel ugorhatna vissza a könyvfalásnak. Kis gondolkodás után tehát a versespolcok felé iramodik, de akár egy suhanó árnyék, hang nélkül, óvatos, gyors léptekkel. A könyvek címén végighúzza mutató ujját, tanakodik, nagyon szereti Baudelaire-t, de most talán valami magyart olvasna. Mindig is kicsit fura volt neki, hogy tulajdonképpen két anyanyelve van, mégis sokban különbözik az, amikor angolul és amikor magyarul olvas verset. A magyar versek sokkal gazdagabb, és többször fordult már elő, hogy egy szót nem ismert, mivel a nyelvújítás előtti műről volt szó. Ezennel egy kortárs költőnek is számítható Fodor Ákos kötet vesz le, ami tele van haikukkal. Nagyon szereti az effajta verseket, egyszerűek, mégis hatásosak. A hosszabb verseket sokszor csak sokadjára lehet értelmezni, ezek a három-hat soros csodáknak pedig minden egyes szava számít, ezerféleképpen értelmezhetjük őket, magyarán számára nem olyan kötöttek, mint  a klasszikus négy, öt hat, illetve több versszakos, klasszikus rímelésű versek. Lecsúszik a polc tövébe és mire leér alfele már bőszen olvassa az első haikut.
Helyzetmeghatározás
végem a célom:
tartok tőle és felé;
futásból állok

Lilith


Remegő kézzel húzza meg egy fa sötét vonalát. Fest. Szép, finom vonalakkal kialakított képet készít, precízen, óvakodva emeli az ecsetet el a laptól, majd vonja vissza oda, ahonnan elvette. Kicsit ódzkodik a következő ágas-bogas résztől, fél, hogy elrontja. Nem hibázhat, neki ezt most meg kell festenie, meg kell csinálnia, mert most ezen múlik minden. Ha nem tudja átadni, ami most ott, bent van, akkor darabokra hullik. Az írás már nem segít, a beszéd sosem volt jó gyógyulási módszer, már csak ez maradt neki. Szerencsére a teaházban még egyszer sem szóltak rá furcsa szokása miatt, miszerint minden egyes hétvégén felkel reggel igencsak korán, bejön, kér egy jázminos zöldteát, elkezd festeni, s késő délután abbahagyja, fizet, majd távozik. Igaz, ha szóltak volna, akkor se igazán érdekelné, mert ha úgy nézzük, akkor ő bizony egy fogyasztó vendég. Nem bontja a rendet, nem zavar senkit, csak ül a legelhagyatottabb sarokban és a rajzlap felé hajolva alkot. Időnként megáll, szemrevételezi a művet, iszik pár kortyot, belemártja az ecsetet a festékbe és folytatja. Nincsen más teendője igazából, nincsenek céljai, nincsenek álmai, legszívesebben eltöltené az életét a lap, az ecset, a festék társaságában, legalább ők nem hazudnak. Édes triumvirátusukban sosem csalódott még, s mindig őszinte lehetett velük, soha nem nevette ki egyikük sem.  Ujja köré csavarta őket egytől egyig, pár édes szó, néhány csábos pillantás, azok a mélykék szemek.  Örök szerelmüknek sosem szakadhat vége, mert semmiért egészen típusú önzőségén lehetetlen lenne rést találni, nemhogy lyukat. Gyertek emberek, gyertek, ti csodás borzalmak, gyertek, mert nem sokáig tehetitek. Nem sokáig szörnyülködhettek egy őszinte ember borús vallomásain.


Leteszi az ecsetet, korábban, mint szokta, ledobja az asztalra amivel tartozik, percek alatt összepakol és hang nélkül kilép a teázóból, aminek egyébként már a neve is kihozza a sodrából. Kevés állatot nem tud elviselni a közelében, az egyik ilyen a pillangó. Gyorsak, indokolatlanul szépek, olyan típusú lények, akiket képes órákon keresztül bámulni, anélkül, hogy egy kicsit is többet tudna meg róluk.  Olyan gondtalanok, annyira gyönyörűek, ez a kettő okozza azt is, hogy rendkívül megközelíthetetlenek.  Egyszer vadászott magának egy pillangót, belerakta egy befőttesüvegbe. Mire hazaért volna, megdöglött. Érthetetlen.