Valentin-nap; Kiva.
Valahol el kell kezdeni, nem igaz? Jó párszor meggondoltam magam, mire eljutottam idáig. És 'idáig' alatt nem csak a Nagytermet értem, hanem úgy az egész iskolát. Nagymama csak a jövő tanév kezdetén tervezte, hogy visszaenged. Ám én úgy gondoltam, hogy - ha nem is vizsgázok, de - muszáj a tanév közepén visszacsöppennem a Bagolykő életébe. Nos, nem ment túl egyszerűen az öreg hölgy meggyőzése, de végül egy héttel a vizsgaidőszak beköszönte előtt már itt voltam. Így talán kevésbé tűnt fel a többieknek a távollétem.
Vagyis, ugyan már, Léda... kit akarsz áltatni? Tutira senki se vette észre, hogy nem voltál itt. Tekintve, mennyi barátot sikerült összeszedned az elmúlt években. Lássuk csak... egy. Egyet talán, de ő sincs már sehol. Hagyjuk ezt!
Természetesen szinte azonnal a fülembe jutott a Valentin-napi bál híre. Ugyan nem voltam oda a nyálas, szerelmes, rózsaszín felhők között úszkáló szerelmesek látványáért, de nem voltam abban a helyzetben, hogy válogatni tudjak.
Persze sorban megtaláltam a kifogásokat az öltözködési folyamat közben, csakhogy mégse kelljen nekem erre a bálra elmennem. Először a hajam nem tetszett, az egyik tincs valahogy nem akart úgy állni, ahogy én szerettem volna. Először egy kék ruhát választottam ki magamnak, aztán egy sárgát próbáltam, majd megint a kéket... , s végül, alig másfél óra múlva egy fehér, pánt nélküli ruhában léptem ki a klubhelyiség ajtaján.
A magassarkú minden egyes koppanása azt az érzést keltette bennem, hogy minden szempár rám szegeződik, akik mellett csak elsétálok. Ám, ahogy felemeltem a fejem, minden egyes pillanatban azzal kellett szembesülnöm, hogy igazából jó, ha csak néhányan méltattak egy-egy pillantásra. Ez meglehetősen rosszul esett, ahhoz képest, hogy az előbb még azért imádkoztam magamban, hogy ne engem nézzen mindenki, és ne beszéljenek rólam!
A díszítésben nem csalódtam, giccs az volt bőven. A látványra kicsit fintorogtam, de aztán eszembe jutott, hogy nincs kifogás! Nagy sóhajjal belépdeltem a szívecskés falak közé. Valószínűleg, ha mellettem nem csak az elképzelt szőke herceg lebegett volna láthatatlanul, akkor én sem akartam volna elhányni magam ettől a sok szerelemtől. Azért mindezt nem mutattam kívülről.
A terem közepén megálltam, s akárhányszor úgy láttam, mintha valaki felém indult volna, vagy beszédre nyitotta volna a száját a közelemben, izgatottan kaptam fel a fejem. Mindannyiszor csalódnom kellett. Aztán rájöttem, hogy úristen, én nem vagyok ilyen szeretetre, meg odafigyelésre ácsingózó kislány. (De, de amúgy igen, az voltam.)
Fel is hagytam hát hamar a tömegben ácsorgással, s alig vártam, hogy leülhessek valahova.
- Kár, hogy nem adnak itt alkoholt, ezt csak azzal lehetne kibírni... - morogtam félhangosan, ahogy lehuppantam egy asztalhoz, s ujjammal a legközelebbi habos sütiről leszedtem a krémet. S ekkor tűnt csak fel, hogy más is ült az asztalnál.
- Ó... helló! - köszöntem kissé meglepve, miután persze lenyaltam a rengeteg kalóriát tartalmazó krémet ujjamról.
*****
Ruha
