36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Alexander Burton összes RPG hozzászólása (55 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. július 21. 14:44 Ugrás a poszthoz


ketten, testvérek, mi, délután; illusztráció


Azt hiszem, a combomon hangyák mászkálnak, vagy csak elzsibbadt, de az sem baj, ha most ösvény vagyok számukra, hogy most rajtam keresztül vezet az útjuk. Fülemet fűszálak csikizik és tincsei, a sötét, puha tincsek, ahogy a másik oldalt ujjaim játszanak vele lustán, kellemesen folynak ki ujjaim közül, majd veszem vissza, cirógatom, becézgetem szinte, szavak nélkül, mégis azzal a távval, amit ilyenkor tartok, amikor lelkem egy másik fele mutatkozik. Nincs bennem harag soha, sem siettetés, hogy más legyen. Ma ő kell nekem.
Hátam alatt kilapulnak a fűszálak, eltörnek, hajolnak, föld koszolja fehér felsőm, de cseppet sem számít, igaza volt hiszen, ez a rét szép és kellemes, az egész birtok kellemes, a színek és formák jót tesznek a szememnek. Örülök, hogy itt van, még ha valahol bosszant is az, hogy nem egy helyre kerültünk, nem egy színben mutatkozunk. Végtére is, nem élünk itt, ez tény, a kék kellemes a sárgával, abból zöld lesz, olyan zöld, mint amilyen az alattunk pihenő gyep színe, amelynek illata ivódik bele bőrünkbe, ruháinkba, lelkünkbe. Nem akartam kijönni, haza kívántam menni, elvégre ha már tanulok, van leckém is, akad, és ott a másik hely is, amely többet követel és kíván, mint ennek kezdeti szakasza, haladni kell az úton, amely ki van jelölve nekem, haladni akarok, ő pedig mindig emlékeztet, pihenni kell. Pihenni is kell, muszáj, különben ha túl sokáig égek magas hőfokon, akkor vége az egésznek, akkor hamar kiégve találom magam valahol mélyen, elárvulva. Ez fájna, így megint fejem hajtva engedelmeskedtem a húzásnak.
- Hiányzik az eső - az illata, az állaga és a fülledt, párás levegő. Itt minden száraz és a nap éget, még mindig erre emlékeztetem magam, pedig még mindig itt vagyunk és nem is tervezünk visszamenni. Egyelőre. Kényelmes így, de száraz.
- Sikerül beilleszkedni azért? - fejem feje mellett, lábaink mutatnak más irányba, de egymás mellett vagyunk. Árnyékban, csak lábfejem égeti a nap, kellemes így, a hangyákkal együtt. Kifeküdtünk ide, csendben, néha szólalunk meg, közben létezünk. Mert léteznünk kell. Örökké.
Utoljára módosította:Alexander Burton, 2020. július 22. 00:21
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. július 23. 01:08 Ugrás a poszthoz


kell a sport; illusztráció


Mivel órákig ülök sokszor egy helyben, nem épp a legkényelmesebb tartásban, tunyulok el néha az egész közben, előtt, vagy csak képtelen vagyok mozogni valami fura, ébrenléti paralízis miatt, valamit nem árt, ha mozgok is. Van bent egy terem, telis-tele padokkal és súlyokkal, de valahogy az sem az igazi. Amit találtam sem az, de ez tűnt a legaktívabbnak, mert őszinte leszek, nem érdekelnek a köpkövek és sakkozók észjárásai, nem is sport, semmi az, csak felidegesítene és ott hagynám. Én nem vagyok logikus, hektikus a gondolkodásom, egyszer fent, nagyon fent, majd középen, lent, aztán meg ott van a fura állapot és a többi, szóval, lehet semmire sem fognak menni velem, ám legyen. Majd kialakul, ez még csak ilyen, hogy is nevezik, igényfelmérés. Valami olyasmi. Megnézzük egymás arcát, előre eldöntődik, ki kit nem kedvel, kivel akar nagyon együtt mozogni, aztán ha mégis működik a rakás együtt, akkor csodálatos.
Kisebbnek próbáltam én a focit, csak a térdem mégsem bírja annyira a futást, véznább voltam, ami rajtam van hús, az más miatt, magam miatt, hogy ne legyek tohonya és hatalmas, mint egy kint megismert és élő alak, aki lassan bútor lesz a saját házában és mindenhol kitölti. Aztán fene tudja, néha annyira fáj, hogy felöklendezek mindent és mint valami kórság, úgy mar folyamatosan, ma azonban úgy érzem, ezek egyike sem veszélyeztet. Egyelőre. Fogalmam sincs mit akarnak, hogyan akarnak, felöltözöm, Vivi segít, kék, zöld, sárga, ezek vagyunk mi, külön-külön, meg együtt, mókásnak találom, ide pedig jó lesz. Mivel bizonyára nem este nyolcig tartó pizsiparti, én készülök mindenre. Egyelőre a sárga dzsekit csak karomon lógatom, de majd jó lesz, ha csíp az este és hazafelé igyekszem.
Faház. Egyelőre efelé teszem, és bár furcsállom, de egyben érdekes is. Meghívóm is van félig, zsebemben pihen összehajtogatva, nem tisztje a lánynak, hogy ismerje ábrázatomat. Persze, egy háztársam magyarázta el, hogy ezt tényleg merre találom, de ennyi belefér, keveset vagyok én ahhoz erre. Aztán el sem tévedek, ilyen a szerencsém, meg az is, hogy szinte senkit se látok. Első lennék? Meglepő, az idő relatív, de inkább pontosan vagyok, mint előbb és később. Most már mindegy, hiszen távolabb számoltam a helyet, meglátszik, nem a matek az erősségem. Köhint egy aprót, belépkedve nézek körbe a díszítésen, a kínálaton, majd arcomra kerül a mosoly, ahogy közelebb lépkedem hozzá. Vajda. Az ő neve sokat ér, úgy hallottam, vigyázni kell rá majd odafent is.
- Hello, én volnék Alex – lépek elé és nyújtom kezem, hogy megrázhassam, vagy csak fogjam pár pillanatig az ujjait kínos csendben. Ahogy sikerül. - Remek lett a hely, és csodásan festesz ma. Szóval... mennyire jöttem korán? - a dzsekit egyelőre félreteszem, biztos helyre, de hogy lássam is. Kellenek a színek a végére, de most meggyulladnék.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. augusztus 3. 21:33 Ugrás a poszthoz


ketten, testvérek, mi, délután; illusztráció


Most talán még az sem zavarna, ha eleredne az eső. Itt az is kellemesen meleg, elviselhető, néha szinte felüdítő, amikor a hideg cseppek elérik a bőrömet. Persze, csak most, amikor majd jön a hideg idő, meg a hó, akkor majd szeretnék megint angol földön lenni, bár tagadhatatlan, azzal sincs bajom, ha hófehér a táj, csak vakít. Vakít és kevésbé élvezem, mint mondjuk az őszt, ami lassan de biztosan halad majd felénk. De mi most a jelenben vagyunk, a jelenben fekszünk a fűben és ráz ki a hideg, amikor ismét megérzem a lábamon a mászkáló apróságot. Nem bántom, így ő sem mar belém, mintha ennek az egésznek a békéssége még rá is hatna, most nem kell harcolni, csak menni, menetelni előre.
Rápillantok, arra, akit már akkor tudtam, hogy sosem akarok elengedni, amikor először láttam meg. Aki félt talán akkor, amikor kiderült, hogy ő nem egyedül van, hogy ő benne mi és kik rejlenek. Hogy ennek a félelemnek semmi jelét nem látom, hogy megbízik bennem és bármi van, ketten oldjuk meg. Nekünk hiányzik az eső, mégis, tudom, talán a többieknek is. Anna… Anna legalább felveheti azon ruháit, amik keveset takarnak és amikről, róla, nem tudom elszakítani a tekintetem. De most nem Anna van, hanem Vivi. És egy pillanatra sem bánom, sosem, senkit. Megtanultam elfogadni, a türelem néha nem sikerül, de elrejtem, ha véletlen érzem.
- Átérzem. Akadnak érdekes… alakok – tudom, hogy neki még jobban nehezebb, sajnos a társadalom nincs ahhoz hozzászokva, mely őt jelenti és nagyon figyelek arra, hogy ne érje semmi, ne támadják, mert akkor… Akkor én is támadok. Nem. Nem lehet baj. – De a tananyag furcsaságán kívül, nincs más gond. Megnézted milyen az a… Levita? – haragszok még mindig a botra, még ha amúgy mi ketten lakunk, egy helyen, legalább ebben is egyek lennénk, viszont már képes voltam valamelyest elengedni. Vajon mindenkinek tetszik? Domencio vajon bírja, ha épp ő vezet? Bár talán ritka, mégis, megeshet. Abban biztos, hogy Rachel rettentően élvezi. Érzem ujjait a tincseim közt babrálni, mégis maga a kérdés az, amelytől ugrik egyet bensőm. Sok mindent mond és sok mindent teszünk, amit nem mondhatok ki és amitől nem rándulhat arcom sem. Semmim, igazából.
- M-mm. Kicsit kevesli az időt, sok itt az új, ismerkedne. Meg, ő Anna – mosolyodom el, hogy ne aggódjon, hogy nincs semmi. – Adj időt a dolognak, le fog apadni a haragja. Ahogy Rachel pörgése. Úgy hallom, ő is élvez itt lenni.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. augusztus 3. 22:16 Ugrás a poszthoz


apró ütközet. tintafoltos illusztráció


Hosszabb körút volt, mint terveztem, de egy művészellátóban az ember talál olyat, akivel szóba elegyedik. Még ha amatőr is volt – bár én is annak számítok, tudom -, akkor is, de mégsem kapott el olyan hév, mint Cole esetében. Csak jó volt, jól esett és észre sem vettem, hogy a pasztellszínek sora előtt mennyire elment az idő. Nem kínzott az éhség, ami végül mégis kihúzott a boltból és a gyorsétteremben találtam magam, ahol már nem volt kellemes beszéd, csak evés és végül a hazajövetel. Muszáj volt elmennem, az olajfesték erre ritka, nekem pedig kell, már az iskola miatt is. Vettem mégis vízfestéket is, pedig azt kifejezetten utálom, de ha Bogi kedvet kap, azzal mégis jobban boldogul és mossa le magáról, mint azt, amiket én használok. Szeretem, ha érdeklődik, még ha ez gyermeki is, de épp elég, én pedig megadom neki a teret. Bármire. Meg, gyerek, a gyerekek pedig szeretnek a színekkel játszani, még ha én kevésbé is szoktam, mikor milyen erő hajt. Akadnak még apróságok, ecsetek, lényegében oldaltáskám tele, kezemben maradt a három tintásüveg, amit nem az órai jegyzetelésre tartogatok. Megjött a kedvem, hogy ezzel fejezzek be egy ideát és húzzak másikat, a lehető legsötétebb színben pompázik, kellően formálható és mégis, tartós. Az illata pedig…
Itt vagyok a faluban már és a lezárt tégely ellenére is érzem. Ezt egyedül szoktam művelni, leginkább, van egy bukéja, ha nem csak vonalakat húzok vele, terveim szerint ecsettel, de mégsem rakom be a többi közé, mert ha ez egyszer kiömlik… Így is húzza a vállam, elragadtattam magam és akkor még mindent még nem is szereztem be. Megállok, mert épp szükségem van az egyik kezemre ahhoz, hogy zsebembe túrva megnézzem, hogy a mugli pénz mellett hoztam-e olyasmit, amivel itt fizethetek. Valamennyi akad, süteményt vinnék, hátha meglephetem vele, őt, vagy Annát, de azt hiszem, fordulnom kell majd, ez csak egy nyamvadt szelet islerre, ha elég. Épp fújtatnék, amikor érzem, hogy valami a hátamba áll. Vaskos, mégsem a legkeményebb él, amely hátamba fúródik és a lendülettől előre lendülök, akaratlan. Szegény, mögöttem sikolt, én néma maradok, ellenben hirtelen fordulok és kapok karja felé – nem fogom meg, ellenben míg inog, ott van, hátha el kellene kapnom. És csattan. Az egyik üveg kicsusszan ujjaim közül, a földnek csapódik és fekete pacát hagy csak csupán, szilánkokkal. A freccsenő tinta cseppjei kötnek ki cipőinken, talán még a lábszáron is, amikor erre már felszisszenek, aprót.
- Ne haragudj – engedem le a kezem és figyelem, de semmit sem látok belőle, csak a könyvet. Kissé oldalra dőlve kukkantok felé, de olyan közel van a laphoz, hogy szinte arcára másznak a betűk. – Minden rendben? – ekkor pillantok le. – Nagyjából – kezdem keresni pálcám valahol a táska mélyén, ha itt van, hogy legalább róla eltűntessem, de leakadva kezdem képzeletben összekötni az apró pontokat. Érdekesek.
Utoljára módosította:Alexander Burton, 2020. augusztus 3. 22:33
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. augusztus 9. 21:59 Ugrás a poszthoz


ketten, testvérek, mi, délután; illusztráció


Tudom, biztosan tudom, hogy mi az, ami nehezebb neki, mi az, amivel elbír, csak éppen idő kell neki. Tudom, mert ismerem és ismerni is fogom mindig, de szeretem, ha beszél és elmondja azt, ami nyomja, ami miatt épp rosszat vagy épp jót érez. Ugyan úgy beszélhet mindegyikük, csak más és más a kapcsolat, de alapvetően mindenkit meghallgatok – az már más, mit válaszolok vagy teszem-e. Van, amikor csak hagyni kell a szavakat kitörni, van, amikor megoldás kell rá, ha elfogadják. De most a testvéremmel kell lennem, hogy itt feküdve csak érezzük egymást, minden más jön magától.
- Igen, ez ismerős. Mind régebbről, mint máshol. Mindenki szeretné – ez az egészséges vagy épp kicsit már túlzó versengés nem nekem való, másban szokásom, de arra ők nem adnak pontokat sem mást, a szorgalmam pedig ingadozó. Ha valamivel jót teszek, öröm, ha hibázok, akkor megtörtént. – Örülök, ha kedvesek. Itt elég sokan – bár mindenkit nem is ismerek és nem is fogok, nem is akarnék, de ez az általánosság illik erre a helyre legfőképp. Lehet mert ez valamiféle alap, lehet csak jókat fogtunk ki és ebből szőttük le a tapasztalatot. Kissé mozdítok a lábamon, hogy a mászkáló érzés elmúljon, majd úgy fürkészem én is az eget, majd a közeli fák lombjának csúcsait.
- Nem is muszáj könnyen. Én is furának számítok sok dolgommal, majd megismerik, hogy nem vagy az. Csak kicsit más, másokkal együtt egyszerre, és talán lehetne ez a furcsa, de nekem sose jött ez a szó a számra – lehetséges az elfogultság, biztosan az és él is, a társadalom pedig sokszor, sok mindenre süt rá eleve olyan bélyeget, amit nem kellene vagy nem szükséges. Mindegyik fele más, mindenki másmilyen, csak azt kell megérteni, hogy léteznek, az nem elvárt, hogy a miérteket is tudják. Kíváncsi vagyok arra, hogy ki jelent meg eddig és hogy sikerült neki, de ezt csak attól tudhatom meg, aki épp előttem lenne. Bátorító leszek, támasz, ugyanúgy, ahogy eddig. Anna kapcsán már minden más, de eddig is óvtam azt a törékeny burkot, amely keletkezett és amely ott volt, van közöttünk. Érte, értük muszáj, mert egyiküket sem tudnám elveszíteni.
- Lehet, nem is kell sosem egyformának lennetek. Nekem sosem lennétek és előbb vagy utóbb el fogja ő is fogadni, hogy te mit kívánsz. Tudod, ha erőlteted, annál jobban lázad – vajon csak azt akarom, hogy ezt hallja vagy tényleg így van? Nekem sosem lesznek egyek, hiszen nem kezelem egyformán sem őket. Az viszont igaz, hogy szeretném, ha békében lennének. Lassan emelem saját kezem, hogy megkeressem övét, a puha kézfejet, amelyre finoman szorítok rá, csak jelezvén, még mindig mellette állok és leszek. Örökké.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. augusztus 9. 22:14 Ugrás a poszthoz


apró ütközet. tintafoltos illusztráció


Nagyon el akar tűnni. Akárhogy nézem – márpedig semmi harag nincs abban -, szinte legilimencia sem kellene ahhoz, hogy tudjam, mire gondol. Megértem, sokszor az a legjobb megoldás, de most semmi olyasmi nem történt, amely miatt végleg el kellene tűnnie. Vagyis, számomra biztosan nem. Ketten nem figyeltünk, nem is vagyok az az alak, aki az utcán is, egy vállkoccanás miatt üvölteni kezd, se ingerem, se kedvem nincs sosem ezekhez, időm pedig főleg. Teljesen felesleges, attól nem leszek sem több, sem kevesebb, hogy valaki idegent elküldjek a halálba, bár tény, van amikor indulatos vagyok és hangos, de ahhoz több kell. Sokkal.
Arcomra barátságos mosoly kerül, mert valóban, nem nyitnék a harag felé. A könyv gerincére vándorol tekintetem, majd vissza arra, amit látok – arcának apró szeglete, az ezüstös tincsek, ahogy omlanak, mozdulnak és ahogy csillan rajtuk a fény. Aztán ott a tintám a földön. Kár érte, de koránt sem pótolhatatlan. Óvatosságból rejtem a többi üvegcsét a táskámba, lehet eddig sem lett volna nekik rossz ott, de nem bánom. Igen, felitathatnám és elfelejthetném, de a tinta nem lenne tiszta, ha a bűbáj nem tökéletes, akkor főleg nem, de mindig kerül bele pár apró szemcse, amely miatt már nem lenne tökéletes. Megtanultam ezt a festékeimmel, megtanultam most, hogy ne cipeljem a kezembe. Ennyi. Aprót mozdul, lesandít nyilván ő is, hogy mi történt. Nem erőltetem, hogy tegye el és beszéljen velem, én is vele tartok, a cseppeket figyelem és ahogy vékony, bátortalan hangja szólal meg, úgy hümmögök. Lépek, mellé leginkább, egy irányba fordulok, mintha el akarnám kísérni a további úton, de igazából az ő szemszögét állítom be. Pár pillanat némaság, majd leguggolok és úgy nézem tovább, fejemben összekötögetve a pontokat.
- És valóban. Jó a szemed hozzá. Csillagászkodsz vagy alkotsz? – pillantok fel, így kicsit belesve a könyv mögé, de semmit sem látok. Csak, hogy piros. Felemelkedem és visszalépek oda, ahol álltam, hogy a távolság könnyítse azt a zavart és feszültséget, ami belőle árad. Kezem leengedem magam mellé, a tintát kissé beissza a föld. Nincs itt probléma.
- Ugyan, kérlek. Ne okold magad. Nincs baj, ez csak egy üveg tinta. Nem haragszom – mivel nem lát, hangomból kell meghallani, hogy nincs így. – Szeretnéd, hogy eltűntessem a foltokat? – nem moccanok, de ha kell, akkor megteszem. A magam cipőjén is van belőle, de egyelőre nem jöttem rá, mi, így még hagyom ott. Ameddig bátorságot gyűjt – más nem, a meneküléshez – addig azzal foglalom le magam. Mint valami pacateszt.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. augusztus 30. 22:47 Ugrás a poszthoz


apró ütközet. tintafoltos illusztráció


Hagyok én neki időt a válaszra, bőven, se hangom, se testtartásom nem siettető, nem mindenki olyan nyitott és bátor, hogy csak úgy beszéljen. Mikor kicsi voltam és először kerültem közösségbe, én sem akartam senkivel sem beszélni, csak valami mögé elbújni és onnan nézni a többieket, ahogy játszanak és barátkoznak. Aztán jött Vivi és nem is kellett más az életembe, talán kicsit önző módon zárkóztam el teljes mértékben, hogy végül nyitottam mégis a többiek felé. Olyan mély és szoros kapcsolat senkivel sem alakult ki, de abban segített, hogy ne féljek ösztönösen megtenni ilyesmit. Nem tudom, hogy neki miért nem megy és miért bátortalan, de nem is kell, elvégre a nevét sem tudja, nemhogy abba vájkáljon, hogy miért is olyan, amilyen. Ez teljes mértékben mindenki magándolga, még ha én sokakat vázlatolok fel és örökítek meg egy lapra. Valahogy, még ha élőben is ül valaki modellt, sosem megyek annyira messzire, hogy kényelmetlen legyen végképp.
De az legalább kiderül, hogy nem csillagász. Nos, nem is kell, hiszen lehet azt amúgy is tudni, nekem valamelyest kell is, hiszen a szakirányban van erről egy fejezet, egy ág, amivel még ki kell békülnöm, hogy értsek mindent, amit csak kell. Lehet hülyén választottam, még ha némely része érdekes is. Elhúzza végül arca elől a könyvet és így láthatom, kivel is van dolgom. Ismerős, bizonyára láttam már sétálni a falak között és megjegyezhettem arról, hogy haja olykor érdekes árnyalatokban mutatkozik, most épp ezüstös, mintha csak a folyékony fém csillanna meg a napon. Egy barátságos mosolyt küldök felé, hogy nem, így sem fogok harapni, még ha ő engem sose látott vagy jegyzett meg.
- Dehogy kell, majd szerzek, úgyse írásra kell – ha nagyon necces, hát felhígítom, kérek valakitől, visszamegyek. Nem nagy kunszt, nem veszem a szívemre, nem az egyik vásznat borította le, amelyen valami már alakul, akkor lehet mérges lennék, de az természetesen nem itt történne és nem vele. Mindegy is. Hátha csak elég az, ha leszedem róla. Meglepetésemre tiltakozni kezd ellene. Lepillantok a cipőre ismét, majd rá, majd bólintok.
- Oké, nem bántom akkor. Jól sikerült – mintha ők alkották volna ketten, nem a véletlen, meg a gravitáció, de a művészet bőven jelen van a természetben is, ott a legjobban, mert nem ér hozzá emberi kész, csak történik és csodálhatjuk. Én néha szoktam, még ha a legtávolabb áll tőlem az, hogy tájképeket alkossak. Csak órára szoktam és akkor, ha valami nagyon vad vagy fura dolog, a színek fognak meg.
- Ó, máris. Csak tudnám merre van – most rajtam a sor, hogy a táskámban matassak, van benne elég holmi, amit részben kezembe halmozok és fél kézzel keresek tovább. Majdnem bemondom, hogy én nem tudom hol van, lehet nálam sincs, amikor ráfonódnak az ujjaim. Ritkán használom, ha azt nézzük. – Bocsáss meg, sok a cuccom – fülem mögé tűzöm, ameddig visszapakolok, majd leguggolva veszem újra kézbe és a cipőre célozva bűvölöm meg, ahogy a biztosan maradandóra ítélt vásznaim szoktam. Egy röpke mozdulat, aztán egy másik, amivel azért a lábszárára került felesleget mégis eltűntetem.
- Készen is vagy. Egész feldobta így ezt a darabot – egyenesedem ki, majd felé nyújtom pálcátlan kezem. – Mellesleg, Alex, ha valaha szükséged lenne még lábbeli dekorra.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. augusztus 30. 23:02 Ugrás a poszthoz


magam vagyok a csend.


Nem szeretem az itteni időjárást, mostanság nappal nemigen mutatkoztam, csak a meccsre mentem ki, azóta is kenegetem magam, hogy ne égjek fel többé. Így, a sötét szobában alkottam újra és újra, vagy voltam Vivivel elég időt, bármely más felével, de nem is bántam, a hűsre bűvölt lakásnál jobb sosem adódott volna. A legtöbb alkotás persze csak valami mímelése az egésznek, most nem jött a löket, nem éreztem, hogy vinne előre, talán szünetre van szükségem, vagy megint meglátogatni Cole-t a pub-ban, utána jött egy olyan hullám, egy olyan vonal, amely elsöpört és szinte nem is gondolkodtam, csak hagytam azt, hogy a kezem járjon a vászon felett.
Jobbom még mindig festékfoltos, pedig csak pakoltam, jobbára. Nemigen aludtam jól a napokban, megint előjött, hosszas szünet után az a fura rohan, amelytől mindenfélét sikerült álmodnom és nem sikerült megfejtenem. Mióta vannak tankönyveim, valamivel okosabb vagyok és meg is rémiszt a gondolat, hogy onnan bármi rám illik. Igaza volt, amikor kiválasztotta nekem a szakirányt, találni fogok válaszokat, de azt sem ő, sem más és én sem mondtam, hogy nem feltétlenül fognak tetszeni. Elvégre, művész vagyok, annak készülök és abból szeretnék megélni, hogy valaki, valakik egyszer megveszik a képeimet, felkérnek újakra, vagy csak csodálják. Ennek áttörése még nem jött el az életemben, gyűlnek azon darabok, amelyeket már akár oda is tennék, csak még a löket, a kellő erő nem tört fel bennem. Egyelőre magamnak csinálom és azzal nem fogom sokra vinni. Az… Hát, majd kiderül.
Hosszú kört tettem a faluba, hogy kényelmesen kiszellőzzek, kicsit összekaptam a hangot Rachel-el, pedig, végtére is, igaza volt, én voltam a goromba öregember most. Nem haragszom rá, de inkább hagyok neki teret és időt, vagy inkább magamnak, hogy a fel-feltörő kérdéseim, vagy még gomolygó fellegeim ne rontsák el azt, amit vele felépítettem. Ő más mind én és bárki más, de tetszik a vagánysága, tetszik az, ahogy viseli. Nem átlagos, sosem lesz, ahogy én sem, de akire szükségem lenne, egyelőre távol van. Itt állok a csónakházban, vagyis álltam, ameddig az egyik, kihorgonyzott darabba be nem mertem szállni és csendben ringatózva döntöttem fejem hátra, hogy az égen átkúszó fátyolfelhők mozgását kövessem. Jobb kezem ügyében egy cider pihen, félig ittam csak meg, az ízéért azt is, a víz halk csapódásra a mólónak most jobban esik, mint az alkohol. Tudomásom szerint nincs itt senki, de simán vagyok süket a világra, vállalom.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. november 22. 15:04 Ugrás a poszthoz


apró ütközet. tintafoltos illusztráció


Láttam már őt, ahogy ő is engem és mindig körbevette valami furcsa, csendes és sötét felleg, amely tekintetében is ott ül, még ha a kíváncsiság is, vagy bármely, amely épp benne tombol. Nem ismerem a történetét, nem ismerem a szavait, ahhoz nem vagyok annyit a falak között, hogy mindenki meséjét meghallgassam, plusz, én látok, mást látok és abból dolgozom, ami körbevesz, ami átjár embereket, azokat kapom el és rögzítem. Azok néha még többet mondanak, mint a szavak, mint a kimondott történetek. De végül, kérés nélkül, kérlelés nélkül emeli fel fejét, tekintetét, csúszik az az enyéimbe, pillanat az egész, mert ismét megretten tőle, ismét a földet bámulja. Csendes lányka, szégyellős, olyan, aki bezárkózott és aki ott él igazán, ahol nehezen érik el. Továbbra sem lankad mosolyom, sem barátságos tartásom, türelmem pedig másokkal sokkalta jobb, mint saját magammal, azzal, ahogy néha ülök, várom az ihletet, várok valamit, csak nem jön. Csak nem akar és akkor elszakad, akkor nincs és akkor ömlik minden más. Ellenben velük, vele, semmit sem siettetek el, van, hogy órákig ülök magam is mozdulatlan, vagy mások, amint épp rögzíteni kell őket, furcsa kettősség ez, olyan, amiben sokan nem igazodnak ki, csak én, mint egy rendetlen asztalon, amit én okoztam.
- A véletlen néha a legnagyobb művész – mindenki elidőzött már akár csak egy fa furcsa növekedésén, a faerezet tekervényeiben nyúló mintákon, a természet alkotásain. Felhőket bámulni, csillagokat, vagy akár csak a kavicsok formáját. Ez mellett ott a véletlen, amikor kiborul, kilöttyen, történik valami, amely miatt végül valami teljesen új és más teremtődik. Csak egy folt, csak egy paca és mégis, mennyi mindent hozhat. Nekem sosincs szívem eltakarítani, csak muszáj, azonban vannak foltos felsőim, amin direkt ott hagytam, mindent, amit csak lehetett. És ennek eredménye az öröm, amely a lány arcán csillan fel, amint ő is meglátja az apró pacák között az a vékonyka szálat, ami összeköti őket, az egészet, ahogy kirajzolódik, szinte visszaköszön tekintetében. Már ezért megérte.
- Örülök, hogy tetszik. Spontán szépsége – bólintok magamnak, ahogy végül a törött üveg maradványaira emelem tekintetem, meg a fekete masszára, már ami maradt belőle. szétterült, egyet odébb is kell lépni, ha nem akarja, akarjam, hogy a folyam falni kezdje a cipő további pontjait. – Igen. Pontosabban festek. Néha kicsit felhígítom, néha úgy, ahogy van, a sötét színével. Nem írok szépen, ahhoz nincs türelmem – érdekes lehet, ha a festésre utalok, de írni már kevésbé, pedig szoktam, megesik, de betűim néha csak magamnak értelmezhetőek. Nem is számít, legtöbbször, magamnak is írok.
Nem zavar, ahogy figyel, ahogy meglepem ismét, vagy csak követi, mik kerülnek elő a táskából, nem titkolom. Nincs benne titok, csak káosz. Végül minden előkerül, nem irányítom figyelmem zavarára, mert akkor tudom, hogy megzavarom, elrontom, megrémítem talán, teljesen természetesen viselkedem és cselekszem, hogy kényelmesen és biztonságban érezze magát, hogy ne érezze, hogy valamit rosszul tesz. Vivivel volt időm kitapasztalni, hogy miképp és hogyan kell úgy tennem, hogy senkinek se legyen kellemetlen. Elhúzom kezem, a pálcát a helyére rejtem, ahogy végül végzek és felegyenesedek, időt hagyva, hogy megcsodálja és ahogy, végül kibontakozzon belőle egy őszinte, igazi mosoly.
- Csodás név – és úgy nyílt ki a mosolya, mint valami virág, bontogatta ki a szirmait, ahogy lassan és óvatosan rázok vele kezet. – Igen, igen, Navine. Mesterszak. De a festést máshol tanulom. Nem lakom a kastélyban, inkább itt-ott lelsz meg. Vagy küldhetsz levelet – nem zárkózom el én ettől, ha szükséges, ha jobb. Ezért alkotok. Hogy minden jobb legyen.
Utoljára módosította:Alexander Burton, 2020. november 22. 15:07
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. november 22. 15:45 Ugrás a poszthoz


magam vagyok a csend.


Valahogy megbújik a békés, viharmentes pillanatban valami nehéz és valami megfejtenivaló. Pedig, semmi sincs, semmi sem költözött be az életembe, egy kis nézeteltérésen túl. Nem hiányzik olyan vad módon a távoli haza, sem semmi, egészen jól találtam meg a helyem, a pillanatom itt, ebben a kicsiny országban. Pedig volt, hogy nem akartam, küzdöttem, leginkább azért, mert nem egy házba kerültem azzal, akire minden pillantásom akartam hagyni, mert hiába nem élünk ott, még így, ebben is közösködni kívántam. Pedig, neki sokkal nehezebb, összetettebb, mint nekem, aki sodródik sokszor az árral, mint ez a csónak, ha leoldoznám és hagynám, hogy egy áramlat vigye. Ez a környék, amely az iskolát vesz körbe, igencsak érdekes. Ha azt kellene mondanom, mit találok erre, a válaszom az lenne, mit nem? Van is kellemes, szép, nyomasztó és én csak alig, felszínesen jártam körbe, hiszem sosem a tájak vonzottak, annál inkább az emberek. Rájuk is ugyan az lenne a válaszom; van itt minden. Még sportoltam is, repültem a fellegekben, megismerhettem olyanokat, akikkel talán szóba sem álltam volna és nem saját korlátaim miatt, hanem mert egymás világaiba nehezen fértünk volna bele. Arcok, akiket most is látok magam előtt, villanások és színek, a forgatag, amely ebben a csendes esti órában kikapcsolja a nemrég, talán teljesen felesleges negatív gondolataim, formám mindenét. Ahogy a csónak mozdul alattam, úgy ringat a nyugalomba, emelem meg az üveget és újabb kortyot tüntetek el belőle, kesernyés íze mossa végig torkom, ahogy ismét aprót koppanva teszem magam mellé és feledkezem bele a pillanatba.
A hűs levegőtől borzongok meg és térek vissza a valóságba, ahogy a sötét, már csillagokkal pettyezett égbolton elbambulva emeltem magam kissé másik világba, valóságba, ahonnan kiemelem azt, ami nekem szükséges, ahol szinte kinyúlik felém minden és elér. Szinte hangos robajnak tudható be, ahogy az ajtó a hátam mögött mozdul, ahogy nem csak azért, mert a szellő rázza a laza zsanérokat, hanem ahogy valaki átlépi azt. Feljebb tornázom magam, mégis a csónak aligha moccan, apró fodrok képződnek csupán a víz felszínén. Tekintetem emelem el a tájtól a sötét, szinte láthatatlannak tűnő alakra, aki célirányosan közelít, se nem lát, se nem hall, csak mezítelen lábai érjenek a vízbe mihamarabb. Szinte magam is beleborzongok, érzem azt a hideg, hűs közeget, amely szinte jeges folyamként öleli körbe a lábait. Apró, sötét kupac, ha nem figyeltem volna, hihetném egy hatalmas csomagnak, amelyet itt felejtett valaki, ha szinte nem látnám, hogy háta emelkedik ahogy levegőt vesz, élettelen szobor is lehetne. Talán ő volt az éjszakában a megfejthetetlen valami, amelyet távolról is érezni lehetett.
- El akarsz veszni a sötétben? – hangom halk, mégis eléri őt, mert akármeddig nézhetném, úgy látnám annak, ami. Háta íve, arcának sejtelme a csuklya takarásában. Talán menekül? Hallani, ahogy a csónak deszkái nyikordulnak, ahogy fordulok felé, de nem szállok ki. nem riasztom el, ha neki itt és erre van szüksége, ne én legyek az akadály.
- A hűs víz jó a gondolatokra – jegyzem meg, inkább magamnak, oldalamat döntöm a csónak peremének. Mintha itt sem lennék, pillantok félre.
Utoljára módosította:Alexander Burton, 2020. november 22. 16:28
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. december 30. 17:02 Ugrás a poszthoz


ÁVT terem; az óra után;


Álmatag tekintettel bámulom a terem egyik pontját, ujjaim között már régen lustán pihen az írószer, mert meg sem mozdítom azt, pedig, eltökéltem, hogy jegyzetelni fogok. De nem teszem, mert azon a vásznon jár az eszem, amit ma, minden óra után végre befedhetek, amelynek befedésére alkotott kép a fejemben kezd kialakulni. Se eleje, se vége, nagyon alakja sincs a masszának, tudom, hogy vázlatoltam oda valamit, de nemigen emlékszem hirtelen, hogy az és a fejemben élő színek, amik elég fakók és sötétek, illenek majd hozzá. Nem ez lesz az első, amit el fogok tűntetni, így, nem aggódom ezen. Bambulásomból a tanárnő hangja ránt vissza, noha nem nekem és engem korhol le, egyszerűen csak hallom azt a mondatfoszlányt, ami végre elér agyamig és amitől, kissé megrázva magam gondolatban, a jegyzetem felé fordulok. A fele hiányzik, így, egy új lapra folytatom inkább, amit még tudok, aztán, a gyakorlati résznél már aktívabban kapcsolódom be, de látni, hogy nem vagyok itt teljesen fejben. Nem is órán kell remekelni, vizsgán majd, amikor bemutatom neki élesben és végül elenged, hogy megfelelt, vagy sem. Sosem izgultam ezt túl, a mágia egy adalék, nekem másban van az erőm inkább. Vagyis, másban érzem. Az, hogy mi van plusz bennem, az már más tészta, azt másik órán fejtegetem.
A gyakorlat után már hiánytalanul jegyzem le a maradékot, eltökélve, hogy majd valakitől szépen elkérem és lemásolom, nehogy az legyen, hogy majd pont ez fog hiányozni nekem. Letéve a tollat, nagyot nyújtózok, amint az órára pillantok, hogy annak szépen vége. Az idő legalább gyorsan telik, ilyenkor, máskor még gyorsabban, ha majd nekiállok alkotni, talán reggel is lesz, mire csak annyit érzékelek, hogy eltelt egy óra. Felállva, cuccaimat a táskába pakolva indulok, amint helyem akad rá, majd megállok, mert valakinek sokkal sietősebb, mint nekem, szinte fellök a táskájával, mire kedvesen utána intek középső ujjammal.
- Csak utánad – mert az angol modorosság nem kopik ki teljesen, így, kezem leeresztve lépkedem és akad meg tekintetem a szőkeségen, aki éppen olyan elánnal keres valamit, mintha az élete múlna rajta. Megmosolyogtat, ahogy fordul körbe és körbe, én pedig eddig se siettem annyira, vidám tekintetemmel lépek oda hozzá.
- Ezek a fránya dolgok, csak eltűnnek – állok meg mellette, finoman a karjára fogva, hogy ne forogjon tovább. – Van valami a füled mögött – azzal, óvatosan odanyúlva, tincsei közül, figyelve, hogy egyet se rángassak meg, kihúzom füle mögül a pálcát és elé tartom. – Egy kis varázslat – mintha csak utcai mutatványos lennék és érmét varázsoltam volna ki a füle mögül, még meg is forgatom ujjaim között, hogy a markolat felé nézzen.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. december 31. 13:47 Ugrás a poszthoz


ÁVT terem; az óra után;


Azt hiszem, tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem szeretik azt, hogy hozzáérnek, hozzászólnak, vagy akár csak rájuk gondolnak. Tudom, a legtöbb esetben tartom is, viszont most valahogy ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy valamiért érintéssel késztessem arra, hogy ne forgolódjon tovább, de látom, hogy már közeledésemre is úgy reagál, mint aki sarokba szorítva érzi magát, csapdában. Tekintetem nem kerüli el a fehéredő bőrfelület, ahogy erővel szorongat és kapaszkodik. Mindent látok és érzékelem, hogy teljesen ellen megy azzal, amit én csinálok. Nincs bennem rossz indulat, neki az, nekem ez a megszokott, bár, hazugság lenne azt mondani, hogy a tapogatás az új hobbim. Csak nekem, inkább, nem olyan idegen és kellemetlen, mint másoknak. Talán az órai bambaságom az, amely miatt most ilyen szórakozott lettem és meggondolatlan. Jó ez a szó egyáltalán? Hiszen nem bántom, nem is érek nagyon hozzá, hisz karjáról eltűnnek ujjaim, azokat csak akkor látja, amikor a pálca felé nyúlok. Szórakozott mosolyom kíséri, fürkésző tekintetem, amely nem lát mást, csak tagadást, csak az indulatot és azt, hogy ez sem lesz a legjobb tetteim között számon tartva. De nem zavartatom magam mégsem, befejezve a mozdulatsort, rajta pihentetem tekintetem, mintha nem is látnám azt a mérget, amelyet szinte felém fúj. Mintha nem létezne. Hogy ostoba dolog ez? Valahol biztosan, hiszen úgymond, még a pálca is felém fordult, hisz amint ujjai között pihen, úgy engedem el, csusszannak le róla ujjaim és ejtem kezem magam mellé.
- Elnézést – lépek egyet hátrébb, mintha ez sokat segítene, de mögöttem is pad pihen, lazán dőlök neki, nem olyan görcsösséggel, ahogy az előbb a másik. Felesleges.
- Túl sok volt talán? – mintha nem az egyértelműt kérdezném jelenleg, kutató tekintetem kíséri őt, hiszen szólni is lehetett volna, de kinek számítanak az egyszerűbb, könnyebb tettek, amikor, lehet mást is. Talán neki is könnyebb? Miért is? Csak egy szőkeség, a több közül. Lehetne egy, most azonban mégsem.
- Az eredmény a lényeg, segítettem – elismerést várok talán, vagy sem? Egyiket se.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. december 31. 19:44 Ugrás a poszthoz


ÁVT terem; az óra után;


Kapunk pár, érdeklődő és meglepett pillantást, miközben azok ott távoznak, de csak egy áll meg egy pillanatra, mintha szólni akarna, de végül csak táskája szíját igazgatja meg és már lépked is tovább. Persze, hisz mi dolga lenne velünk, elvégre, semmi olyan sem történt, amiért szólni kéne, vagy netán aggódni, hogy valami olyasmi történik, amely miatt valakinek baja esne. Bár lehet, hogy én ma még a szemem közé kapok egy átkot, mert a tekintete már megtette, ezerszer is talán, mióta csak hozzáértem. Távolról csodálható ő, üveg mögül, ahol biztos nem érik el kíváncsi kezek, ujjak, bárki. Továbbra sem mentem hátrébb, hiszen akkor ennyi erővel a helyemre is visszaülhetnék, én is távozni készültem éppen, csak aztán, hogy is szokás mondani? Jobb dolgom lett? Nem, nem egészen. Ez az egész csak egy apró intermezzo, vélhetően kettőnk közül ez őt sokkal jobban szétveti és mérgezi, talán az is, hogy könnyedén a padnak dőlve figyelem őt, kezeimet mellkasom előtt fonom karba, mintegy megbizonyosítva őt arról, hogy nem fogok illetlenül ujjakat simítani bőrére.
- Nem volt célom a nyakadba mászni, de mindenhez szűkösek a padok közötti helyek. Ezekkel vélhetően az igazgatóságot keresd meg, hogy kellene még tér – nem gúnyolódok rajta, de a katedra előtti téren bőven könnyebb lenne távot tartani, de nem vagyunk ott. Apró mosoly ül meg ajkaim szegletében a módszeremre és kezeim feltartva vonom meg kissé a vállam. Mit ne mondjak, talán nem a legjobb ötleteim közé tartozik? Lehet.
- De, bizonyára. Csak túl egyszerűnek gondoltam, nem hittem, hogy ennyire… mélyen érint – csak nem a jó értelemben, ugyebár. Mint egy vérmes bestia, kinek idegen a kéz, pedig szinte semmit sem csináltam. Lustán járatom körbe tekintetem a termen, ahol már csak mi vagyunk, majd vissza rá.
- És most?
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. december 31. 22:22 Ugrás a poszthoz


ÁVT terem; az óra után;


Apró vigyorral válaszolok a nevetésre, még ha a gúnytól is teszi, attól még, már egy aprócska, halovány jobb jel arra, hogy értette a mondat poén részét, ami kellemetlenebb, mint az átlagos, hiszen, a tipikus „angol-humort” nemigen értik meg sokan, vagy ha igen, akkor fájdalmas sóhajokkal próbálják kitörölni emlékeikből. Ez meg olyan, mindenes fajta volt, ami a különböző kultúrák keveredése hozott össze bennem. Nem, nem volt jó, de mint az előbbi is megmozdulásom, már szinte elmegy a többi közé. Lassan kaparom fel magam a lány egy olyan listájára, akiket nem fog majd szívesen látni.
- Arra semmi szükség – hunyorgok, mert csak remélem inkább azt, hogy jól hallottam, nem pedig félre, mert nem épp nekem szánhatta talán azokat a szavakat. Vagyis, nem oly értelemben. Most rajtam a sor, hogy a fejemet csóváljam meg arra, amit hallok, meg úgy az egészre. Nem értem ezt a mérhetetlen ellenszenvet, egy bugyuta kis mozzanat iránt, bár tény, hogy teljesen más világban mozogunk, létezünk.
- M-mm– ismét a fejem csóválom, ahogy pedig folytatja, egy mulatságos „ha” hangocskát hallatok. Se sértettség, se más nincs benne, de talán mégis közelebb vagyok ahhoz, hogy megértem őt. Hogy félre lettem értve talán.
- Mégis, valahol megérintett, ott a bőrödön, egy pontban, hogy aztán a fejed búbjáig elkapjon a méreg. Szóval, ez nem egészen igaz, te is tudod – toldom meg egy apró vigyorral, hogy tessék, akkor itt a szerva vissza, de amúgy, nem fogok leállni vitázni. – Nem így ismerkedem, valószínű ezt értetted félre – mert az se lenne igaz, hogy ránézni sincs kedvem, de óra után, ilyen bugyuta indokkal, tinidráma lenne, abból pedig, már kinőttem és bizonyára ő is. Elsüthetnék pár, iszonyatosan klisés szöveget, de valóban nem ezért vagyunk itt, de azt tudom, amennyire tiltakozik, olyannyira akarok maradni mégis.
- Mehetünk, hadakozunk, talán tényleg előhúzok egy érmét a füled mögül. Bármi lehet.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2020. december 31. 23:54 Ugrás a poszthoz


ÁVT terem; az óra után;


Nem mérges. Mondja ezt az, aki éppen úgy néz rám, ahogy egy mérges ember tenné. Nem akarom felróni neki, hogy ezzel igazából pont az ellenkezőjét mutatja, mint amiről bizonyosságot akar adni, de ám legyen, ha ő így, akkor így. Nincs semmi abban, ha mérges, lehet, hogy előbb fogynának ki a szavaim, mint ahogy alapvetően tennék meg azt. Nem tudom, még mindig nem, miért állok még mindig itt, de valahol ott lehet a válasz, ahol az szerepel, nem kell mindig az egyszerű és a könnyű. Még ha csak, beszédről van szó. Könnyű azokkal a lányokkal, akik mosolyukkal, nevetésükkel akarják azt elérni, hogy csakis rajtuk maradjon a figyelem. De amikor valakiről ordít, hogy nem, a legtöbben egy kicsit mindig többet akarnak. Valahogy én is így vagyok ezzel.
- Akkor nem vagy mérges csak… bosszús? Ne aggódj, nem érek hozzád – mert láttam azt a kósza mozdulatot is, amit karja felé intézett. Ez van, ha valaki művésszel próbál bármit, művészszem elől elrejteni a nyilvánvalót. Többet, jobbat, másképp látom a dolgokat és őt is. Az benne lehet a pakliban, hogy mivel nem épp egyszerű és kellemes eset, talán mások nem is próbálnak meg akár fele annyit is, mint az előbb én, mégis, aztán sosem tudni, mennyire érzi ezt ő is, ha ennyire idegen neki egy kis apróság.
- Nővel sosem jó hadakozni, de észben tartom – bólintok felé, miközben a dolgait szedi össze, nem lépve el az asztaltól. Valahogy el tudom hinni, hogy mennyire nem jó ötlet, ha, az előbbi közelségre a pálcát fordította felém – még ha, azt én rendeztem részben úgy. Nincs ezzel gond, akkor távolabbról.
- De nem ő van itt, hanem te és gondoltam, legalább megmosolyogtat – mintha csüggedt lennék, de nem, korántsem. – Vagy talán csak velem van a gond – nyilván más hasonló „viccén” mulatna, nem? Ellépek a padtól, hogy szemben, az övé melletti padnak dőlve immáron mellette ácsorogjak, és onnan pillantsak felé.
- Gondolom nincs is alkalmam arra, hogy „jóvá” tegyem a vétkemet – mutatom a macskakörmöket a levegőben. Ki tudja, talán akad.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. január 3. 15:41 Ugrás a poszthoz


ÁVT terem; az óra után;


Van valami ebben az egészben, ami amúgy csak egy bugyuta, óra utána jelenet, amelynek már rég vége kell legyen, rég már nem is kellene itt állva folytatnom újra és újra, de csak nem enged, nem hagyom magam, pedig ez nem egy csata, nem holmi harc, csupán csak beszélünk, jobbára beszélek, ő pedig még a szavakat sem akarja közel engedni. Ismerek másokat, akik hasonlóak, az emberek nagy része nem olyan nyitott és nyílt mint én és sokan mások, ezt is meg kell érteni. De azt is, hogy ilyenkor általában, mindig így viselkedünk, mintha ki akarnánk őket csalni, vagy csak mert nem tudjuk elfogadni, hogy ennyi és bezárult minden. Nem tudom pontosan én melyikbe tartozom jelenleg, vagy melyikbe akarnék tartozni, de semmi ártó szándék. Nem én fogom megváltani őt, ezt tudom. Egyelőre beérem ezzel is, bár tudom, hogy pont oda kíván, a háta közepére, amit meg is mutat, de én mindig is makacs öszvér voltam. Nem sétálok el, csak helyet váltok, de még ez is kényelmes távolságban van. Tessék, figyelek most erre.
- Nem hiszem, hogy nekem abba bele kellene folynom, elvégre, a rokonotok sem vagyok, hogy a testvéri dolgokba beleszóljak – rázom meg a fejem, hogy bár amúgy sem komoly egy ilyen mondat, nem fogom felkeresni a kisebbik lányt, hogy meséljen nekem arról, mennyire bír acsarkodni a nővére. Eleve nem lenne szép húzás, illetve, akkor biztosan azt hinné, hogy kajtatok utána egész nap és akkor lehet, hogy pontosan azt hinné, hogy meghibbantam és nem tud magáról levakarni sem. Nem nyúzom tovább a testvérével, sem a vitával, továbbra sem az a célom. Némán pakol, elvan a gondolataival, fogalma sincs, hogy épp mi folyik le benne, ennek nem vagyok mestere. Sőt. Érdeklődve billentem kissé oldalra a fejem, amikor elhangzik, nem velem van a baj. Akkor vele lenne? Van valami, ami akaratlan bukkant fel benne?
- Gondoltam, nemigen látlak mosolyogni, hátha ez előhúzza, nem is annyira vicc volt – nem tudom, miért fejtem ki neki, talán épp az, amit mondott. – Miért lenne veled baj? – nehezen érti, vagy talán más van és feszült? Nem lelkizni bírom rá, egyszerű kérdés, ha nem akar válaszolni, kikerüli, nem is veszi fel. Nem akarok mindenkit megmenteni, csak ott a fura érzés; valamiért őt mégis szóra akarom bírni.
- Nem félek, hogy leátkozol – nevetek aprót, hogy nem az tartott itt, hogy félek, valami csúnya jön felém. – Nem akarok semmit, maximum szeretnék. Már elég régóta látlak, ismered a nevem, én a tiéd, egyszerűen csak én szeretek embereket megismerni, téged pedig mindig egyedül látlak.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. január 24. 02:10 Ugrás a poszthoz


ÁVT terem; az óra után;


Némaság költözik közénk, de mintha ezernyi szó lenne, úgy ahogy folyni őket tovább, hiszen, semmi értelme nekem folyamatosan beszélni, mert abba a végén úgy belefájdulna talán még az én fejem is, hogy nemigen maradnék békés. Ebben a pár napban mintha pihent volna amúgy is, nem húzott, nem nyomott semmit, vagy csak nem emlékszem rá és álmaimba költözött bele az a jövő, azok a pillanatok, amik talán már rég megtörténtek. Elgondolkodom néha, hogy amit a jelenben csinálok – most épp vele beszélek, vagyis inkább neki -, vagy bármi egyéb kihúzható lehetne-e a listáról, ami nincs, pedig határozottan ajánlották már egy álomnapló vezetését, közvetlen ébredés után, amikor még semmi nem illant el és nyers, éles, csak valahogy, még mindig nemigen veszem én ezt komolyan, idegen, nem én, mint egy második valaki odabent. Talán majd egyszer.
Egyelőre szeretném azt megfejteni, ami előttem van, a jelent, vagy épp azon kusza képeket, amiket vászonra akarok festeni, nem egy papírdarabra, szavakkal leírni. Pedig kedvelem, néha próbálkozom a kreatívabb írással is, de csak átlagos, nem tűnik ki. És mindegy is, hiszen nem ez a vágyam. Hogy most mi? Nem is tudom, rég el kellett volna már mennem és hagynom, mégis, van valami apró késztetés, továbbra is, hogy ne tegyem. Nincs ebben semmi különleges, semmi mély és érzés, csak egy halk hang, amely azt búgja, tovább és tovább. Ajkaimra apró mosoly kerül végül, amikor tereli, vagy inkább magáról is leveszi azt, hogy hibás lenne. A világ az, persze.
- Akkor mindenki az és senki – vonok vállat, hogy nem fogok vitázni vele, én talán azért, mert túl nyitott, ő pedig teljesen zárt, a kopogások pedig egy idő után már valóban megőrlik az embert. De csak tovább és tovább. Ahogy mozdul, úgy teszem magam is, de hűen tartva azt a távot, amely eddig pihent közöttünk, lépéseimet az övéihez igazítva követem. Hátrafordul, úgy sétál tovább, tekintetem pedig rajta, majd végül a padsorok közötti helyen pihennek.
- Vigyázz, szék – mert volt, aki csak kilökte a segge alól és annyi volt, így, ha át nem is esik rajta, navigálom, mintha jobb dolgom lenne. Eztán kapcsolok arra, mint aki nem figyelt, hogy szólt, hogy beszélt, mire csak megcsóválom a fejem. Lassan talán ennyiből is jobban értem, mintha a konkrét problémát mondaná el – már, ha létezik.
- Nem intő jel – miért lenne az? Ezt sose értettem, sosem fogom, bár nem vagyok mindenkinek való és ahogy mindenki sem való nekem, az egyedül ácsorgókra fel lehet figyelni könnyen és sokszor, meg is van rá az ok. Komoly ok. – Az az ő dolguk, hogy nem teszik. Lehet lemaradnak valamiről, én viszont annyit láttalak már, miért ne alapon, semmit sem vesztek. Csak időt, de az most nem számít. Nem tudom, mit hagynék ki, ha nem próbálom meg – bár ez kicsit furcsán hangzik, azonnal fel is tartom a kezem. – Nem, mielőtt jössz vele, nincs semmiféle listám arról, kiket akarok felszedni – mert nem erről van szó. Tovább lépkedve pillantok vissza arcára. – Engem nem érdekel a tömeg véleménye, de azt hiszem, ez süt rólam. Máshogy gondolkodom. Én szeretnélek megismerni és amennyire ezt mondod, még jobban. Miért nem engeded? Nem lehetsz örökké egymagad.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. január 24. 02:30 Ugrás a poszthoz


éjjel; nem tilosban, de mégis; itt ragadva


Valahogy úgy.
Már régen mindenkinek – a Nagy Könyv szerint – ágyban a helye és álmok szigetén, mégis, talán most érzem azt, hogy a legjobban élnek. De kit lehet hibáztatni, amikor ilyenkor olyan mély a csend, muszáj megzavarni és felkelteni. Azonban, mégis, olyan eseménytelen minden, hogy akik épp rosszat tesznek, most máshol vannak. És én?
Otthon kellene lennem, ha nem is ágyban, viszont azon falak között. Azonban nem és ennek csak annyi oka akad, hogy itt rekedtem. Egy, hozzám hasonlóan a művészetekben jártam háztársam szobáján ücsörögtem eddig, zsibbadtra ültem minden tagom és elmélyültem vitatkoztunk vagy épp osztottuk egymást abban, ami épp elénk került. Kerültük a politikát, mert az minden beszélgetés, társaság gyilkosa, és a sport, ezeken vesznek össze és esnek egymásnak szerintem a legtöbb esetben; azonban, minden más, még talán az annyira „divatos” iskolai pletykák egy-egy szeletét is átvettük. A legutóbbi iskolaújság hasábjain szerepelt a nevem, amit megmosolyogtam, mert mindig aranyos, hogy mennyire azzal törődnek, kik simulnak épp egymáshoz, de egyben bosszantó is, hogy valóban mindenről van tudomásuk, bármit is lép az ember. Valahogy örülök, hogy a vad tinédzser éveket, amikor a hormon dübörgött agyamban a józanság helyett, nem itt töltöttem, mert akkor úgy járnék, mint azok, akiknek neve folyamatosan vissza-visszatér a hasábokra. Nem lennék dühös, csak valahogy, van valami kellemetlen is az egészben. De aztán, elengedtem és itt ragadtam.
Valahogy úgy.
Nem néztem időt, ahogy se szentet, se senkit, csak elindultam. Ha az ő ágyában alszom, akkor bizonyára még több anyagot szolgáltatok a lapnak, a falaknak, amúgy is jobban preferálom a testvérem, a többiek közelségét és a saját helyem, azonban álmot, arra hajlamot nem érzek magamban. Így, az üres kastéllyal körbeölelve, megengedem magamnak a kifelé vezető út hosszabb változatát. Szinte már-már a fülnek fájó az, ahogy betölt az üresség, mégis, kellemes borzongással lépkedem a hűs falak között. Fordulok, hogy újabb folyosón keljek át, azonban, itt mégis van élet. Szinte nem is fogja vissza magát a két alak, akik keretbe zárva élik életüket, és a többi, itt-ott még helyet kapó portréalak rosszalló, vagy épp igen durva fenyegetéseik ellenére sem hagyják abba az acsarkodást. Épphogy megállok, hogy csendes bámészkodója legyek az egésznek, úgy csúszik meg lábam alatt a szőnyeg, vagy remélem, hogy valami olyasmi, de egyensúlyom ki sem billen. Azt hiszem, tudom hol vagyok. Nem figyelek arra, van-e valaki még erre, csupán leeresztett pálcával, annak minimális fényével értek egyet az agg boszorkánnyal, aki sérelmeit újra és újra elsorolja, bár inkább az ismeretlen művész stílusát és ecsetvonásait fejtegetem mögötte. Még nem bűvöltem el egyetlen portrét sem, fogalmam sincs, hogyan kell, de valahogy egyre jobban kezd érdekelni. Lépések? Arra süket vagyok.
Valahogy úgy.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. január 25. 20:16 Ugrás a poszthoz


ÁVT terem; az óra után;


Lusta, ráérős léptekkel haladok vele, hiszen lerohanni sem kellene, illetve fellökni sem, hiszen nem az a cél, hogy minél előbb kiérjek a teremből, oda valahova, ahol ezután lennem kell. Laza mozdulattal igazítom meg vállamon a táska szíját, hogy aztán biccentsek csak arra, hogy megköszöni, ahogy szóltam. Semmiség, mégis több, mert a hátunk mögé nincs szem, olyan folt, amelyet senki sem lát és amelybe ha egy gazdátlan szék költözik, az esetek nagy részében fájdalmas lecke. De ez nem, ahogy lazán tolja be és halad tovább, én pedig vele szemben állva, miközben látom, hogy rám pillant, ahogy hosszabban, szinte kutatóan pillant rám, keres valamit vagy csak realizálja, hogy itt vagyok. Fogalmam sincs, nem látok és láthatok mindent, a fejébe főleg nem, azonban állom a tekintetet, érdeklődő, kérdő pillantásom vetül csak rá, hogy mit szeretne, hogyan, vagy épp csak ez a momentum kellett ahhoz, hogy lassan elérjük csendesen az ajtót. Majd kiderül, majd történik valami, én is kikerülöm a széket, majd lépdelek tovább, mintha örök kíséretem lenne a feladat, nem az, hogy szavakat húzzak ki belőle.
- Lehet, de mindenkinek annyi, amennyit szán arra a bizonyos dologra – erre már előkerül apró mosoly az ajkaimra, amely nem gúny, szimplán csak egy kifejezése annak, hogy valóban komolyan gondolom, hiszen, az idő racionális, beosztható. Ha kell, akkor erre, ha kell, akkor másra. A festmények alkotása sincs időhöz kötve, van, ami szinte pár perc, van, ami napok kérdése akár, sőt, van, amit hetek óta nem fejeztem be és lehet, sosem lesz kész, de nem azért nem, mert nem szánok rá időt. – Nem sajnálom – miért tenném? Akkor nem ajánlom fel, nem hozom szóba, nem hitegetem, hanem egyszerűen nem mondom, mást mondok. Nem sajnálom, nem fogom. Nem válaszol arra, miért nem engedi, nem is biztos, hogy van is rá válasza, vagy ki tudja mondani. Nem erőltethetem, azonban az, amit mond, meglep. Arcom szinte felvillanyozódik és mégsem, meglepett és örömteli jegyek bújnak rajta, ahogy egy nyújtott lépéssel egy kicsit közelebb kerülök hozzá.
- Nem randi és csinálunk. Rendben van, benne vagyok. Most hétvége? – ha már hirtelen ment bele talán, ha csak rájött vagy épp ki akarná próbálni, milyen nem egyedül, nem hagyhatom veszni az alkalmat. – A faluban – egészítem ki az előbbi kérdésemet, hogy ha tényleg szeretné, még messze sem kellene menni. Ötleteim majd akadnak.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. január 25. 20:47 Ugrás a poszthoz


csak úgy; kellemes ételek társaságában;illusztráció


A művészbolt közelében láttam a sötét tincsek tulaját, aki előttem áll nem sokkal a sorban, hogy kikérje a szíve vágyát jelenleg. Háztársam, fiatal és előtte van minden, amit csak elképzelni tud, hiszen ennek az iskolának határai szinte nincsenek, utak sokasága áll előtte és bármerre léphet szinte. Persze, van, ahol vannak határok, keretek, amelyeket nem lehet áttörni, csak megmászni nehezen, vagy ott hagyni és könnyebb utat keresni. Erről persze csak az dönthet, aki rajta jár, az enyém már régen tiszta és szinte kitaposott, csak végig kell rajta sétálni. Az, hogy mások hogyan és mikor, az már nem az én dolgom.
Előre lépek, a lány végez és közelebb kerülök én is az ebédemhez, ma reggel sonkás pizzát kívántam, így most megadom magamnak, mint valami apró jutalmat egy jó nap után, bár többnyire, én minden napot annak tartok, ha a fejem üres és nem jön az ihlet, akkor van rossz és borús.
Hamar ki is kérem, hiszen az előttem közvetlen nem éppen tudta, mit is akar igazán, így beletelt időbe, mire végül kimondta és elégedetten távozott. Majd végül én is. Megállva a rendelésemmel, körbetekintek, vannak bőven, elegen, végül miért ne alapon indulok el az előbb látott, megjegyzett lány felé. Különleges ő, szemnek bőven és minden olyan nélkül, amitől valaki rosszra gondolna, az én szemeim máshogy látnak és fognak is. Közeledve felé, öltöm fel a barátkozásnak szánt mosolyomat, hogy végül megállva a szék mellett, türelmes várakozást felöltve pillantsak le rá.
- Szia! Nem lenne gond, ha csatlakoznék? – megvárom míg mond bármit, lehet vár valakit, lehet nem, nekem pedig van időm, ha nem szeretné, akkor keresek mást, nem fogok beleszakadni. Egy jó asztaltársaság mindig kellemes érzés és időtöltés, bár sokan evés közben nemigen szólalnak fel, nem teli szájjal nyilatkozni érdemes, de elsietni sem a falatokat.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. január 31. 19:41 Ugrás a poszthoz


éjjel; nem tilosban, de mégis; itt ragadva


Ez az egész mókás, mert valóban már rég kint kellene lennem. Nem mintha annyira zavarna a benti levegő, de mégis, valahogy már a kabátom is nálam van, de még mindig a karomon pihen, pedig a falakból bőven árad a hideg és meg-megborzongok. De ez még kellemes, kellemes annyira, hogy a hátamon, oldalamon felkúszva bizsergessen, no nem a rossz értelemben, hanem úgy, mint mikor valaki kedveskedve ér hozzád és a bőr szinte felsikolt az örömtől. Semmi több, és sosem tudni, lehet láthatatlan kezek érnek hozzám, hogy maradjak vagy menjek, az jó kérdés. Egyszeriben érzek késztetést, hogy beleszólva javítsam ki a vita kiváltóját, de már így is megkaptam azt, hogy mit keresek itt, ne üssem bele az orromat és valami szitokszót, ami vagy valami ismeretlen nyelv, vagy túl régi és nem értem. Mégis, ugyanúgy állok és bólintok néha, fejem kissé oldalra döntöm és nem moccanok. Senki sem zavar semerre.
Így, mivel annyira ezen a festett világon pihentetem a szemem, észre se veszem, hogy végigfuttatom az ujjam a már rég kiszáradt, érdes vásznon, a festéken, majd visszahúzva a kezem, nem piszkálom azt, mivel már így is eléggé morognak felém, de érezni akartam. Régi, már-már a por takarta be és óvja mindentől, vagy épp a mágia, hiszen szinte érezni rajta azt, amivel megbűvölték és életre keltették. Bambulok, kicsit a magam világában vagyok, másutt, így nem hallom, hogy nem csak a festék alatt, a festékben élők mozognak és léteznek, hanem hús vér ember is akad, aki ezen az órán nem az ágyában, a körletében, hanem idekint lófrál. Már csak akkor eszmélek erre, amikor érintését érzem meg a vállamon. Aprót rezdülnek tagjaim, majd fejem kapom fel és meglepve pillantok rá, mintha nem hinném el, hogy létezik valaki más is ezen a világon, nem csak én, meg a portrék.
- Szia Bogi – köszönök felé, majd elfordulva a festett párbeszédtől, inkább rá fókuszálok. – Persze, miért ne lenne? – nem értem a kérdést, jól érzem magam, talán a fények, vagy az alvás hiánya. De nem érzek rosszat. – Téged küldtek ki ma éjjel vadászni? Mert akkor elkaptál – tudomásom szerint nem büntethet, de ki tudja, ő ebben az okosabb.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. január 31. 19:52 Ugrás a poszthoz


ÁVT terem; az óra után;


Nem akarom, hogy azt érezze, én teher vagyok és neki ezt meg _kell_ tennie, mert ez nincs így. Csupán meg szeretném neki mutatni, hogy létezik olyan, olyasmi, amikor valaki önként és kíváncsi, nem az, hogy amikor valami nehézség akad, akkor azonnal kihátrál és másra hagyja az egészet, aki ugyan így tesz és végül a másik olyan spirálban találja magát, ahol tényleg azt hiszi, senki se akarja megismerni. Pedig nincs így, nem kell feltétlen a hormonokra fogni, amikor valaki érdeklődik, amikor én érdeklődöm, mert valahogy én mégis máshogy működöm. Neveztek már itt, a régi iskolában is melegnek érte, vagy olyannak, aki képtelen szeretni, mert nem húztam magamra minden második lányt vagy akár fiút, aki szembejött velem. Amit akartam, ami fűtött, az máshol, másnál várt és ölelt magához, amiről nekik sejtésük sem volt és sosem értenék meg. Volt egy nevem, elbúgtam és senki soha nem tudta, miről beszélek. Most viszont róla, neki, de semmi nyomás, semmi kényszer, neki kell dönteni és csak neki. Én csak felajánlhatok.
- Ó, ez nagyszerű – arcomra mosoly költözik, mintha áttörtem volna valamit és mégsem, mert semmi sem történt, semmi sem változott, csupán vagy érdekli, mi ez az egész, vagy tényleg nem akarja, hogy akaratosságomban tovább nyúzzam, húzzam. Nem raboltam volna több idejét, amint elértük volna az ajtót, elköszöntem volna, minden válasz és „eredmény” nélkül, máskor, másképp folytatva talán, mert ha én is elásom és bedobom a semmibe ezt az egészet, akkor már biztosan elkönyvelné annak, hogy én is csak pillanatnyi hóbortnak éltem. Nem randi kell, nem egy sötét zug, ahol nem érzi magát biztonságban. Ezt már tudom most is, azt is talán, hova fogom invitálni.
- Szombat, a faluban. Velem. Veled. Jól hangzik – mégsem méregetem máshogy, mégsem máshogy állok hozzá. Közeledik az ajtó, közeledek hozzá, hiszen utolsó szavait ejti felém. Megállva figyelem, tartom a kényelmes távot és bólintok egy nagyot.
- Mindenképpen, a napokban érkezni fog az üzenet – azzal elköszönünk, megvárom, míg kisétál és magam is így teszek. Nem arra indulok, mint ő, ne érezze magát követve és a dolgom is kifelé visz. Elmegyek, sétálok, meglelem a helyet, aztán beülök a vászon elé. Talán ma a haja szőkeségével azonos színnel viszem fel az utolsó vonásokat. Egy kis arany sosem árt.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. január 31. 20:30 Ugrás a poszthoz


a nem randi


A hét közepén írtam neki levelet, azzal a címmel és idővel, amikorra én már az étteremben leszek. Mert enni mindig jó, ülni és beszélgetni, a tél még csípős ahhoz, hogy ne végig kint és ne minden sétával teljen. Nézegettem, hogy mik akadnak errefelé, egy gyorsétteremnél már csak azért szerettem volna tartalmasabbat, mert nem feltétlen vagyok oda érte, ha már lehet, akkor jobbat keresek, ha nem, akkor megteszi. Szerencsére a faluban több lehetőség is van, és ez itt egészen új, mint ahogy megtudtam. Aznap, mielőtt az üzenetet küldtem, ettem egyet a keleti ízekből és meglepően finomnak találtam. Az étlap szerint hétvégén más a menü, más a felhozatal, de ez nem tántorított el attól, hogy erre essen a választásom.
Nem öltözöm túl, egy sötét pulóver, sötét farmer van rajtam, a kabátom és semmi olyan, amelyből az tűnne, másra készülök, a pulóver alatt is csak egy egyszerű, szürke póló pihen, mert ez a kényelmes, ennek a nyaka nem szorongat annyira, mint a legtöbb felső, amit nem veszek meg végül, mert iszonyatosan zavar. Az órámra pillantok, majd kényelmesen indulok meg, nekem itt a faluban könnyebb és gyorsabb az odajutás, így ráérősen, mégsem későn kanyarítom magamra a kabátot és indulok meg végül. A falu csendes, egész békés, tartja még a téli táj szépségeit, messze még a tavasz, ez biztos. Nekem ez a havas, hideg még mindig szokatlan, de egészen hamar megbirkóztam vele, az első napokban, hetekben az első itteni telemen meg akartam fagyni, mára azonban kényelmesen mozgok ebben is. Szerencsére, mert más nincs alapon, ezt kell elviselni, azoknak lehet érdekes, akik viszont olyan tájakról érkeztek, ahol szinte örök a nyár és a napsütés. Nem tudom, bírnék-e olyan tájon élni, de gondolatnak jó lesz az utamra. Lépkedem, míg végül el nem érem a helyet, megállok odakint, a ponton, amit körbeírtam a lánynak, hogy ott fogom várni és így is lett. Még sehol sem látom, csak más, ismert és ismeretlen arcok járnak járnak erre, így kezeim kényelmesen pihennek zsebeimben. Bütykeim, kézfejem még mindig kicsit repedezett, a pár napja hideg és szél kombinációja nem tett jót neki, de a patikában kaptam egy jó krémet rá, amely még nem is szörnyű illatú így az, és parfüm illata leng körbe. Tekintetem az út felé irányítom, ahol meglátom a szőke hajzuhatag tulaját és intek neki. Megvárom míg közelebb ér, akkor moccanok csak.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél - mert tehette volna másképp is, ugyebár, nem tiltott visszalépni semmitől sem. - Csak utánad - ezt már akkor mondom, miután a hely felé lépünk és ajtót nyitok neki.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. február 14. 12:50 Ugrás a poszthoz


csak úgy; kellemes ételek társaságában;illusztráció


Nem tudom, mennyi fér a mai napba, mert még mindig nem szokásom és szoktam tervet készíteni rá, hogy éppen mi és hogyan kövesse egymást, miképpen kellene úgy beosztani az időt, hogy mindenre jusson. Van, hogy elszöszölök egy egész napot a semmivel, máskor pedig egy magas pozícióban lévő ember napi teendői is kevesek ahhoz, amit csinálok. Kicsi káosz, de szeretem én ezt, jobban, mint a csendet és a semmit.
Ez azonban talán nem egy program része, hanem a véletlen, a random listájára írható és kell, kell ez is, mert beleragad az ember a megszokott rutinokba, szokásokba és akkor egyhangúság követi, olyasmi ez, amely után az ember megcsömörlik és semmi sem szórakoztatja többé. Ezt pedig nem szeretném. Így engedek mindig ezeknek, hogy jobbra induljak bal helyett, hogy megálljak, hogy ezt-azt tegyek, ilyenkor mindig történik valami olyasmi, ami emlékezetes, amit hoz magával. Ott van Zsófi, a vörös tincsei, a lángoló mivolta, akivel ugyanúgy a véletlen hozott össze és akit ecsetvonásaim örökítettek meg, szinte perzselő a vászon is, amelyen pihen. Még hiányzik róla valami, erre nem jöttem még rá, emlékeimből alkottam egy másik vázlatot, talán majd azon meglelem. Erre is jó és kellett ez a séta. Lesz ami lesz.
Annyira lett valami, hogy egy asztalnál várok és várom, leülhessek. Aztán kapcsolok, hogy üdítőt nem is kértem.
- Egy pillanat – egyelőre csak a tálcám teszem le, szórakozott voltam már a sorban is, ahogy most visszasietek, szerencsére épp végeznek előttem, így hamar kikérhetem azt a kólát, amit annyira nem szeretek, de ezen ételek mellé igen, nem is tudom miért. Mint a sütit tejjel, a kalácsot kakaóval, a teát is tejjel inni, mindig valami valamihez, ami már megszokott. Aztán indulok is vissza, hogy végül a poharat letéve, kabátomtól szabaduljak meg.
- Igen, az vagyok – térek vissza az előző témához, amit nem felejtettem. A ruhadarab a szék támlájára kerül, én pedig leülök és végül kezem nyújtom felé. – Semmi gond. Alex vagyok. És benned kit tisztelhetek?
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. február 14. 13:06 Ugrás a poszthoz


a nem randi


Talán mégis hozhattam volna neki valamit. Nem virágot, csokoládét és az amúgy unalomig ismert fogadó ajándékok közül valamit, de mégis, üresnek érzem az ujjaimat. Persze, tudom azt is, hogy végképp tolakodónak venné a dolgot, így nem is igyekszem megtölteni azt, saját ujjaimon kívül, hiszen csak azokat hajtom laza ökölbe és pihentetem a zsebem mélyén. Talán ha egyszer ismét ilyenre vetemedünk, vetemedik, már csak udvariasságból is, aztán vállat rántok gondolatban, hogy nem, nem hiszem, hogy ő ezt elvárná. Eszembe ötlik az is, hogy el sem jön, hiszen semmi sem kötelezik erre a találkozóra, csak pár, elhangzott szó, ígéret, amelyet igazából egy papírlapnak tett mely, amelyben leírtam, hogy hol és mikor. És nem haragudnék miatta, gyanítom, nem olyan egyszerű neki ez az egész, és nem is kell engem nézi benne, talán bárkivel nehéz lenne lépni hasonlót. Nem mindenki olyan, mint én, nem mindenki közvetlen és nyitott arra, hogy valami történjen valakivel az életében. Én ezt láttam rajta a teremben, ezt láttam, hogy neki nehezebb. Azt nem tudom miért és hogyan jutott ide, nem kutattam utána, nem kérdezősködtem, mi történt vele a múltban, mert bizonyára akkor történt, ami miatt nem szeretett volna elsőre semmit sem nyitni. Ha akarja, egyszer megtudom, ha nem, akkor nem. Addig is, hiába én diktálom mit, valahol ő irányít. Ez lehetne mókás is, valahol biztos, én nekem meg csak olyasmi, ami megtörténik.
De végül, minden apró kétségem eltűnik, ahogy meglátom és bár kissé kimért biccentését nézem, próbálok olyan lenni, mint a teremben; egyszerű, laza, olyan, akinek minden oké és csak véletlen talált ide.
- Ez bizony. Egészen új – ahogy hallottam, meg ami volt a kínálatban, erre esett a választás. – Szívesen – pillant vissza rá, majd ismét előre. Nem néztem jobban körbe, lehet a mai nap nem lesz olyan finom és kellemes ízű a tányéron, de majd eldől, hogy mi lesz belőle, mi alakul ugyebár. Más nem, együtt éljük meg a csalódást és keresünk valami helyet, ahol jobb.
Befele indulunk, előre engedem, én észre se veszem ezeket már, olyan apróságot. Ahogy beér, úgy én is, magunk mögött húzom be az ajtót és megállok.
- Persze, hogy foglaltam – nevetek fel aprót, hogy ilyenre nem is tudtam nem gondolni. Leültem volna egyedül, ha úgy van, de nincs úgy, viszont nagyon a véletlenre bízni azt, hogy legyen hely, le tudjunk ülni, az nem éppen a legjobb választás. Biztosra mentem. Pár szót váltok a pincérrel, hogy ki és mikorra érkezett, rövid adminisztráció után már meg is mutatják, hol ülünk. Ablak mellett, közel van minden, nem egy eldugott sarok, ahonnan nem tud egykönnyen senki se menekülni.
- Te olyan lány vagy, akinek kihúzzam a széket, vagy hagyjam a francba? – pillantok felé, miközben leveszem magamról a kabátot, majd a szék támlájára akasztva immáron egy fokkal kényelmesebb. Hagyom, hogy kihámozza magát a sok-sok rétegből, mielőtt bármit teszek és mondok. Sehová sem sietünk.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. február 21. 18:58 Ugrás a poszthoz


a nem randi


Talán tényleg én vagyok túl optimista és nem fogom fel ennyire kínosnak és kényszernek ezt a napot, ezt az alkalmat. De mások vagyunk, már ez látszott a teremben is, nem tudhatom, benne mik zajlanak, csak sejtem, hogy talán nem épp a legjobb a kedve, de teszek róla, hogy ne érezze kínosnak az egészet, igyekszem nem túl sok lenni és mégis, elég ahhoz, hogy jót érezzen. Vagy legalább, jót egyen, mert az is van olyan fontos, mint bármi más.
Hamar megkapjuk az asztalunkat, időben vagyunk és ki sem adták másnak, mert ugye, ha valami népszerű, akkor pár perc is necces lehet, van egy türelmi idő, amit tartva még oké, aztán lekerül a tábla és az épp betévedő, erre váró emberek kerülnének a helyünkre. De nem, hamar lekerül a kabát, pillantásom a másikra esik és szelíd mosollyal rázom meg a fejem.
- Megint ez – mintha meg akarnám fedni, de korántsem. – Félreértesz, nem felszedni akarlak, csak megismerni. Mintha barátok lennénk – persze, ezt inkább szánom viccnek, mint komolynak. Hagyom akkor, hogy tegye, amit kell, visszaveszem angolos úriasságom és magamnak húzok csak ki a széket, majd leülök és elhelyezkedve dőlök hátra. Megigazgatom derekamon a pulóvert, amelyet kicsit feltúrt a kabát, miközben figyelmesen hallgatom.
- Nem azért csinálom, hogy ne legyen egyenlőség. Angol vagyok, van bennünk egy eleve udvarias vonal, nekünk ez természetes, mint köszönni, ha találkozunk valakivel. A small talk-ról leszoktam, mert itt senki se vevő rá, de akkor majd figyelek – nem azért csinálom, hogy ettől omoljanak a karjaimba. Nem veszem észre, de értem, hogy mit akar ezzel mondani, nagyon is. – Sose várnám el. Az is idejét múlt, ha már itt tartunk, hogy a férfi keres, az asszony otthon. Karrierista világ, ahol a nőknek is van helye, a szennyest én is ki tudom mosni, ahogy felsöpörni is, szóval nem, nem tartok semmi ilyet. Mások a szokásaink, ezt kell csak érteni. Neked ez ennek tűnik, vagy fogalmam sincs minek, de nem elnyomni akarok senkit – próbálom megértetni vele, hogy fel se vegye, nem azt mondom, hagyja is, csak nem akarom, hogy végképp minden jelet rosszul vegyen.
- Azt hiszem, az nincs az étlapon – amelyet a pincérek egyike épp hoz és nyújt felénk, elveszek egyet és nem adom át neki, akkor hagyom, hogy ő vegye el. Kinyitva lapozgatom és átfutom a sorokat. – De egészben sült csirke igen. Van olyan jó, mint a griff – apró vigyorral pillantok felé, majd a sorokat böngészve próbálom kitalálni, mire vágyom.
- És, hogy állsz a vizsgák gondolatával? – mert lassan az is itt van, a nyakunkon.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. február 21. 19:11 Ugrás a poszthoz


magam vagyok a csend.


Nem szól, nem ad ki hangot, mégis, szinte üvölt felőle a csend és a sötétség. Mintha sok ezernyi kéz, szempár és ahhoz tartozó foszlány kínozná, vagy csak egy, de a sötétben, azért is szeretem, sok minden bújik meg. Az ember képzelete pedig élénk, amely csak egy apró kavics, tűnhet bárminek, vagy épp egy megbúvó alak, amely mintha megnyúlna, pokolbéli démonhoz hasonló formát öltene. Vagy csak egy bútor, egy szögre akasztott kabát, amelytől azt hiszed, valaki figyel és figyeli álmod, létezésed. A vízbe lógó láb tulaja is ezernyi új, ismeretlen alakot ölt. Kicsit hunyorogva, kicsit fejem balra tartva hagyom, hogy az alakok táncoljanak a szemem előtt, mielőtt magam is lehunyom pár pillanatra azokat, legfőképp, hogy eltűnjenek, hiszen nincs rájuk szükség. Nem kellenek árnyak, démonok, csak az, aki és ott létezik, egyes egyedül, talán abban a hitben, hogy senki sem fogja megzavarni. Szemem kinyitva szoktatva a fényviszonyokhoz, immáron csak őt látom, ahogy szinte, az előbbi tartásából veszítve, összeomlik, mint egy rozoga ház. Persze, költői túlzással, de egy pillanatra azt hiszem, hogy belealszik a víz ringatózó hangjába, altatódalt dúdol neki a mólónak csapódó hullámok lágy hada. Talán hagyni kellene, talán időt kéne engedni neki, mert talán fáradt, talán gyászol, talán csak a kastély, a világ túl hangos és nem vágyik másra, csak, hogy egyedül legyen. De ahogy billen, úgy látom magam előtt, ahogy örökre eltűnik az apró hullámok között. utána nyúlnék, nem vitás, mert ha nincs is megmentési kényszerem, lelkiismeretem igen. Végül, talán ez szólal fel, nem is én.
Úgy mondom, mintha szüksége lenne szavaimra, amikor mozdul, legalább reagál. Nem a legjobb, hiszen aki csendet remél, annak ez teli torokból üvöltés, pedig hangom halk, lágy, szinte a vízhez igazítva hullámzik felé. Az ég színei gyönyörűek, ahogy mozdulok, közelebb, úgy fest hol engem, hol a vizet, hol a másikat más-más árnyalatba, szerelmes vagyok a lemenő napba, mert olyankor, az utolsó pillanatokban a legszebb, hogy búcsúzik, ha csak pár órára is. A legszebb elmúlás, a legrövidebb, mert mindig tudjuk, holnap újra felkel.
- Teó? – értetlenül ráncolom homlokomat. Kinek lát vajon, kinek hisz? Elé lépve, óvatosan, lassan ereszkedem le hozzá, térdem koccan, törzsem süllyesztem, hogy csak alig kelljen felemelnie tekintetét, hogy lásson, engem lásson. Talán nem véletlen, amit körülötte láttam táncolni. – Teó nincs itt, csak én és a naplemente. Nincs ki kínozzon. Nézz rám, láss engem, add ki – nyúlok felé, de nem érintem meg, csak lássa ujjaim, hogy ha kell, felsegítem, fel, hogy ne zuhanjon a mélybe.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. február 25. 20:14 Ugrás a poszthoz


éjjel; nem tilosban, de mégis; itt ragadva


Nekem ez nem újdonság, nem kell füldugó és némító bűbáj ahhoz, hogy kizárjam a külvilágot, úgy teljesen. Koncentráció, meg persze hajlam, mert erre nem lehet csak úgy „tanulással” könnyedén felkészülni. Az ember kíváncsi, érdekli mi megy körülötte, ezért van az, hogy sokszor, sokan, felpillantanak a könyvlapról, a sorokról, amit épp bújnak, egyedül, némán, de attól még minden érzékük aktív. Olvasáskor nekem is kalandosabb a figyelmem, azonban, ha alkotok, már más. Olyankor nem létezik nagyon más az ecseten, a vásznon és a fejemben élő kész képen kívül. Most másét csodáltam, a lány sem volt hangos, könnyedén megesett, hogy meglepett.
- Nevezhetjük így is. Elvesztem a művészetben és egy értelmetlen vitában – poénkodom el a választ, mintha muszáj lenne és valóban. Lehet így is történt, mert magam sem tudom, miért és mikor álltam meg pontosan, csak megtörtént és én hagytam, mert az egyszerű dolgokat hagyni kell, úgy a legegyszerűbb.
- Pedig arra kíváncsi vagyok amúgy, hogy mit tervelnél ki. Elmondhatod, hátha kreatív és megteszem – nem hinném, hogy a „fesd ki az egyik falat” feladat lenne, de szoktak esszét íratni, az kreatív dolog, nekem meg gyakorolnom kell a szavakkal bánást amúgy is, nem rossz az, megvagyunk egymással és szép is, de nem az, ami nekem a legjobb eszköz az önkifejezésre. Valahogy nem elég, a betűk hiába szépek és kerekednek úgy, ahogy én akarom, nem annyira részletesek. Nincs annyi szó, nem fér bele néha mondatba annyi, amennyit én közölni szeretnék, ahogy én, mert vagy nem érzem odaillőnek, vagy talán nincs is rá szó. Mindegy is, maradok az ecsetnél, mondanám, hogy Bogi a jelvényénél, de ez sem igaz. Valahol büntethetne, mint aki hivatalosan nem él itt és nem való ide, de nem vitázok vele, elfogadom és örülök a döntésnek, hogy inkább még két ismerős, mint diák és prefektus találkoztunk. Én ezt, mindenhol, ahova jártam, roppant túlzónak érzem és mégis, megértem. Kell a rend és a fegyelem, legalább látszatra.
- Ez egy jó kérdés egy filozófusnak. Attól függ, honnan nézem – somolygok felé egy sort, direkt kicsit titokzatosra és csavartra hagyva a választ. Aztán persze, aprót nevetek, nem akarom kínozni. – Kifelé indultam, de ha gondolod, egy darabig, ideig, leszek a társad. Úgy tudom, párban kellene járnotok.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. március 1. 06:01 Ugrás a poszthoz


éjjel; nem tilosban, de mégis; itt ragadva


Már én sem tudom, hogy mit kerestem és mégis, hiszen megannyi dolgot lehet, kell szinte, csak éppen a több dolog között szép lassan elveszik, beleolvad és egy nagy massza lesz belőle, amelyből szedje ki az az információt, aki akarja. Én nem, nekem elég lesz a katyvasz, ami ott van. Lehet mégse olyan jó dolog, hogy hagyom – hagyom a fenéket, megtörténik csak úgy -, hogy a hátam mögé „lopóddzanak” és hát, most szerencsére csak leszólítottak. Halkan, de mégis jó ízűen nevetek fel a szavakra.
- Miért, olyan kiemelkedő az a fenék? – húzom fel a szemöldökömet, szinte már-már pajkosan, hogy mit hagyhattam ki ha felmerül, mint pletyka. Nem megyek olyannyira férfi fenekek után, de a szépet, a szép formákat igenis nagyon értékelem. – Nem volt amúgy pletyka, valamin összeszólalkoztak, gyanítom, évekkel ezelőtt és most már minden baj – ha jól vettem le a szavakból, de lehet, hogy őket úgy alkotta meg valami névtelen, ismeretlen művész, hogy örökkön örökké, az első perctől kezdve ez legyen. Sosem tudni magyarázat nélkül, hogy mi van mögötte. Talán ezt akartam megfejteni, azért álltam meg. Most pedig a lány miatt nem indulok tovább, akinek hallatán ingatom meg a fejem szórakozottan.
- Ahh, az alap csomag. Hozzá járna a mágiát használni tilos és minimum fogkefével esni neki művelet. Mindent értek, de akkor, ha nem gond, kihagynám – még szinte szépen is nézek rá, hogy enyhüljön meg a szíve, nem mintha tényleg meg akarná tenni, csak egyes prefektusok lelik rémes örömüket abban, hogy kiszabják a lehetetlent szinte és el is várják. Ezt sem angol honban, sem itt nem értem, de kinek mi a jó.
- Pontosan, pontosan. Kiváló – mintha valami professzor lennék, úgy dícsérem meg, hogy milyen jó hasonlatot talált erre, bár a válasz sosem egyszerű. Vannak dolgok, amikre nem lehet, meg vannak olyanok, amikre lehet, de minek. Itt inkább komolytalanság folyik.
- Vagy úgy. Teljesen megértem. Egy hülyét elviselni egész éjjel, hát még én sem, pedig aztán én mindenkinek adok egy esélyt – vonok vállát, hogy nem is rejtegetem, felőlem lehet bárki, van egy húzás, aztán ha az nem jön be, akkor nincs miről tovább beszélni.
- Nem hangzott annak, nyugi. De akkor a jobb a ritkább, értem – bólintok egyet, majd pillanatok felé. – Én is hülye vagyok kíséretnek? Nincs kedvem az álmok hoz még, csatlakoznék, hátha jobban tele lenne az a pohár.
Alexander Burton
INAKTÍV



RPG hsz: 118
Összes hsz: 134
Írta: 2021. március 31. 20:25 Ugrás a poszthoz


éjjel; nem tilosban, de mégis; itt ragadva


Kinek mi a szokásos, hiszen mások a szomszédjaikat hallgatják ezen okból, idegeneket valahol, mert hiába nem tudják miért és miről van szó, attól még ugyanúgy ott maradnak, megállnak és fülelnek. Tudni akarják miért, de akkor sem bánják, ha sosem derül ki. Csak megtörténik. Erre, ebben a kastélyban elég sokszor, elég alkalommal van mit hallgatni.
- Nekik nincs jobb dolguk, olyan ez, mint valami sok részes történet – csak éppen az egészet nem látja senki, mert senkinek nincs ideje állandóan ezeket figyelni, a keretekben lakók életét követni. Szép is lenne, annyi szabadidővel könnyen lehet bánni, viszont ritkább is, mint az a bizonyos holló. Kérdésére aprót nevetek, nem azon, hogy úgy gondolja, a rendszer ellenségeként mindent tapasztalat útját ismertem meg. Ez olyan általános, majdnem mindenhol bevett szokás, hiszen mást, a valódi büntetés, erőszak meg hasonlók tiltottak. Ki tudja, van-e olyan hely, ahol fájdalom a jussa, a világnak sok sötét pontja akad.
- Nem sokszor, igazából. Többnyire pont azért, amit most csinálok; kint maradtam éjjel és elkaptak. A többit hallottam és könnyű összetenni, hogy senki se arra kíváncsi, hogyan vagyok képes bűbájjal rendet tenni – vonok vállat, rég volt, hogy ilyen miatt két kezemet kellett használni. Ide már nagykorúként, a mestertanoncok közé érkeztem, rájuk is vonatkozik ugyan a házirend, máshogy, másképp, ahogy sikerül. Nem büntettek meg, nem is élek itt ugyebár, nem tudom milyen az, amikor itt valójában „büntetnek”, csak sejtem. De könnyű eladni úgy, hogy már átéltem.
- Akkor még szerencsés is vagy – bólintok mosolyt engedve, a problémás alakokkal nem veri a sort olyan sűrűn, mint talán eltévedt, festményeket bámuló diákokkal. – Kivel vagy milyen volt a legrosszabb járőrözésed? – érdeklődöm, persze nem kell nevet mondania, nem az a célom, hogy tudjam, X vagy Y a rossz, hanem inkább az élmény, amely miatt ennyire hálásabb annak, hogy nem hozza össze a sors hasonlóval. Érdekel, érdekes ő, mint mindenki a maga módján, beszélni pedig jól esik.
- Ohh, mindent értek – hogy ez simogatja az egóm? Nem, kedves szavak, legalább tudom, nem tart annak. Így, lassan indulok el vele, lassú, ráérős léptekkel és irammal. Ráérünk.
- Akkor vezess kérlek, merre és meddig – igaz én indultam el, az irányt rá bízom, ő tudja csak, melyik részt kell átnéznie.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Alexander Burton összes RPG hozzászólása (55 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel