Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

hellóóóóóóó Bagolykő ♥ soooo thrilled to be here

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Jobb karomat, amolyan macskamód vakargatva állok meg a játszótér kerítésénél. Szeplős orromat erős fintorra húzom, miközben vizsgálni kezdem a válaszfalat és megpillantom rajta azt a számomra hatalmas szőrcsomót. Sajgó és viszkető jobbomat lóbálva eresztem le magam mellé, majd a bal vállamról lógó fehérszín vászontáskát a homokos talajra eresztem. Szinte érzem ugyanazt a fájdalmat, amit tegnap éjszaka, ezért a még mindig porcelánarcomat csúfító fintorral tekintek a fájdalmas részre felkaromon. Tegnap este portyáztam egy keveset, miután végre letettem a pennát, ami az egyik újabb zseniális házifeladatomat véste az eperillatú pergamenemre. Bogolyfalvát szerettem volna felfedezni magamnak, és olyannyira hívogatónak találtam a hinta tetején üldögélő, már hajnalban ébredező pacsirtát, hogy be szerettem volna mászni a kerítésen tátongó lyukon, hogy játszadozhassak vele. Természetesen nem sikerült olyan jól a manőver, mint terveztem és pöttyös kis bundám beleakadt a kerítésből kilógó drótdarabba. Belső fülemmel hallom a macskaszerű fújással megspékelt, fájdalmas szerválnyávogást, de egy fejrázással el is tüntetem gondolataimból. Ez sem gyereknek, sem cicának nem való, ezért úgy döntöttem, hogy ma visszajövök, és rendbe teszem azt. Egy reparo bizonyára megteszi majd, amire már hajnalban nem voltam képes, ezért lehajolok táskámhoz, és előveszem pálcámat.
Késő délután van, és már a gyerekeknek bizonyára takarodóközeli állapotban kell fogat mosni az esti vacsora után, ezért most teljesen enyém a terep. Néhány, a távolban röhögcsélő tinédzsert hallok csupán, de nem közeledő hangok ezek, így leguggolok a kerítéshez, és megnézem, hogy hová is akadtam fel cicaformámban. Nem szép. Nagyon nem. A kissé véresebb szőrcsomóért nyúlok, és szürkés szemeimmel vizsgálgatni kezdem. – What an unlucky bastard you are, Martha – motyogom csak úgy magamnak megerősítésként, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok, majd felállok és egy közeli kukához sétálok és beledobom bundám maradványát.
Légies lépteim végül újfent a kerítés mellett puffannak, majd leguggolok, és varázspálcámat a kerítésre szegezve kezdem meg a javítást. Jó kis pénteki program.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

inkább Nelli, de a Petra is aranyos *-*
szia Thomas

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Érzem, ahogyan a kényelmetlen pozícióban zsibbadni kezd először jobb, majd bal vádlim, ezért szabad kezemmel odanyúlok, hogy megpaskolgassam a „hangyásodó” részt, ám közben léptekre leszek figyelmes. Vállam fölött tekintek a hang irányába, amikor is meglátom az iskolából már ismerős arcot. Ő még nem tekint rám, ezért inkább vissza is fordulok a kerítés felé. Lábaim egyre jobban zsibbadnak. Számomra teljesen érthetetlen módon, hiszen eléggé jó az állóképességem, most mégis itt szerencsétlenkednek a küllők. Biztosan a tegnap éjszaka hozománya ez is, elvégre nem sikerült túl jól tegnap a mutatványom. Bundát szakítottam, végül a madarat is elveszítettem, így nem tudtam kivel játszani a hajnali órákban. Megsemmisülve tértem vissza a kastélyba még napkelte előtt, hiszen egy szervál nem éppen a megszokott, őshonos fajta a Kárpát-medencében. Azért szeretek az éjszakában átváltozni, mert akkor egyszerűen nagyobb macskának láthatnak az emberek, így nem bukok le, hogy ez bizony animágus alak. Éppen kirajzolódik néhány homályosabb kép a reggeli napfénnyel keveredve, amikor meghallom a puffanást.
Ösztönösen húzom össze magam, miközben egy gyors fordulattal szemben is találom magammal a kíváncsi fiúval. A káromkodásra féloldalas mosolyra húzódnak vörös ajkaim, majd lassan felegyenesednék, amikor elvonja a figyelmemet az egy földön guruló krumpli. Felállok, s sebtében szoknyám kötényzsebhez hasonló részébe dugom a pálcámat. Teszek néhány játékos lépést feléjük, az egyikbe meggondolatlanul bele is rúgok – elvégre gurul és játék – de hamarosan kapcsolok, és zavartan motyogva, hasonló szégyenlős vigyort ejtek meg a srác felé. Nem igazán kellene rugdosnom a kajáját. A mosolyom végül ajakszorításba feszül, majd azt a néhány krumplit felveszem a homokból, megfújkálom, szoknyám anyagjába törlöm, és a fiú felé fordulok.
Teszek néhány lépést felé, majd az egyik krumplit szorongató kezemmel intek.
– Hi – köszönök természetes angolsággal. – Azt hiszem, hogy ezek még a tieid – döntöm oldalra vörös koponyámat, és arcomra újfent barátságos mosolyt varázslok. Akcentusom erős. Hallani, hogy nem itt születtem. Esetlenül formálom a szavakat, de egyáltalán nem látszik rajtam, hogy ez különösebben zavarna. Szürkés szemeimmel a srác tekintetét keresem, néha mintha bele is bújnék szemeinek útjába, hogy végre megkaparinthassam kék szempárját. – Mi készül? – bökök fejemmel a többi hozzávalóra, majd a cigarettafüstöt követve szemeimmel tekintek a Nap irányába, így látványosan hunyorogva fordulok vissza a guggoló srác felé. Elgondolkodva tekintek a kezemben szorongatott krumplikra, s még mielőtt zsonglőrködni kezdek velük én is leguggolok, hogy a többi mellé tegyek őket, egy helyre. Ezután megfordulok, és vászontáskámat felkapva térek vissza a szőkés fiú elé. Mosolygósan felé nyújtom. – Tessék. Pakolj ebbe – közben még egy pillanatra magam elé veszem, hogy kivegyem pénztárcámat, amit gyorsan a zsebembe is rejtek pálcám mellé. Majd a napszemüveg kerül a táskából a fejem búbjára. Emiatt aztán igazán kellett nekem a vászonszatyor. – Ez jobban fogja bírni – teszem hozzá tagoltan, és nyújtom felé újra a táskát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Tekintetem érdeklődően fúródna a másikéba, azonban ő rendkívüli alapossággal és gyakorlattal kerülni az enyémet. Van valami bájos az egész jelenetben, ami ismét megmosolyogtat, miközben figyelem, ahogyan egyik kézzel pakolászik, a másikkal pedig cigarettáját szívja. Amikor beleszív a „füstösbe” akaratlanul csúsznak szürkéim ajkaira, és figyelem, ahogyan folytatja a műveletet. Nagyritkán én magam is elszívok egyet-kettőt, de ma eszembe sem jutott volna, hogyha nem találkozunk. Azt mondják, hogy a passzív dohányzás rosszabb, mint az, hogy szívja az ember. Baromság. Mélyet szívok a levegőbe, szinte szemeimet is lehunyom, majd meg is kapom a választ a vacsorát illetően. Rakott burgonya. Gondolkodón húzom el ajkaimat, és az egyik közeli fa lombjait kezdem figyelni. A szél meg-megfújja az ágakat, így a levelek boldogan táncolnak a napfényben. Arcomra újra mosoly kerül, és a fiú felé fordulok.
– Aaaaz – kezdem bizonytalanul, kínosan vigyorogva. – Az ilyen nehéz, kolbászos cucc, nem? – nem vagyok nagy szakértője a témának. Bármilyen húsos pitét elkészítek bárkinek. Sőt nekem van a legfinomabb zöldborsópürém az egész univerzumban, de ha rakott krumpliról és magyar társairól van szó, akkor igen csak nem vagyok lőve. Bár ezt mintha ettem volna már a kastélyban egyszer vacsorára, de az is lehet, hogy egyszerűen összekeverem valamelyik másik krumplis kajával. Na, de már így is eléggé sokat agyaltam a kajákon, ezért zavartan vakarom meg jobb karomat, s visszatekintek a fiú kékjeibe.
Közben megjárom a táskabeszerző-körutat, és azt nyújtva állok előtte arra várva, hogy elvegye tőlem. Hezitálására megrázom a felé tartott szatyrot, és kedves félmosoly száguld végig szeplős arcomon. – Na, ugye – bólintok egyet elégedetten. Szüksége lesz rá, mert ezek a nejlon vackok se nem túl környezetbarátok, se nem megbízhatók. – Várj, segítek – guggolok le én is mellé, és szórakozottan teszem bele a krumplikat a zsákba. Amikor a fiú keze éppen kikerül onnan, akkor én azon nyomban akcióba lendülök, és így pakolászom egyesével a zöldségeket. A félretett csikkre csúszik egy pillanatra tekintetem, de nem szólok egy szót sem. Biztosan kidobja majd.
– Tudom – válaszolom hamiskásan mosolyogva a köszönetre, és az „életmentő” jelzőre. Még mindig vidám arccal fordulok újra a lombok felé, ám amikor meglátom ott a pacsirtát elkomorodik arckifejezésem, pedig éppen egy kávémeghívás hangzott el a másik szájából. Néhány másodpercre csendben maradok, és macskaszerű rezdületlenséggel teszek két lépést a fa irányába. Emiatt a kis rohadék miatt – vagy valamelyik rokona miatt – akadtam fel tegnap. Nem is a magam bénasága miatt, persze. A madár csiripel egy keveset, majd hirtelen tovább száll. Ekkor fordulok vissza a srác felé. Tekintetem ugyan picit homályos, de kedves mosolyra ível vörös ajkam.
– A kávé jól hangzik – fúrom szemeimet az övébe. – Csaaaaaak – emelem a magasba vékonyka mutatóujjamat, és színpadiasan a kerítés felé fordulok. – Ezt még befejezem – lépek a lyuk mellé. Pálcámat a kezembe veszem, és elmormolok egy reparot, amire a kerítés szépen lassan visszanyeri hajdani, veszélymentes állapotát. Elégedetten biccentek egyet csak úgy magamnak, és ismét a másik felé perdülök. – Nelli vagyok, by the way – mondom csilingelő hangon. – Láttalak már a kastélyban – húzom össze szemeimet, és teszek felé egy lépést. Éppen annyira, hogy belepofátlankodjak az aurájába. – Prefektus vagy, igaz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Amikor a fiú vonásai rendeződnek, és talán valami mosolyfélét is megpillantok rajta, szemeim felcsillannak és egy széles mosollyal mutatom felé, hogy mennyire örülök annak, hogy végre megérkezett közénk. Nem sok embert ismerek még a kastélyból, ezért nagyon sokat jelentenek nekem ezek a pillanatok. Új emberek, új érzések, új helyszínek, új illatok és talán még új színeket is vélek felfedezni a kastélyon belül és kívül egyaránt. Halkan hümmögve hallgatom az további információkat az ételről, s érzem, ahogyan beindul a nyálelválasztásom, ezért egy ideig ugyan nyitott szájjal figyelem a srácot, de hamarosan nyelnem kell egy hatalmasat. Mindkettőnk éhsége meg-megmutatkozik ezekben a percekben, mert a halk korgás az én figyelmemet sem kerüli el, azonban csak egy pillanatra tekintek a másik hasára, hiszen nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ez mindig olyan kényes téma tud lenni. Miért?
Nem tudom. De annyi szent, hogy sokan kínosabbnak találják, mint egy pattanást az orrod hegyén, az iskolai fotózás napján.
– Közepes – ismétlem droid módjára, enyhén bólogatva és információt raktározva. Meg is nézem, hogyan kell csinálni ezt az ételt, hogy apámat meglephessem vele valamelyik szünetben, amikor végre hazalátogathatok. Meg szeretném mutatni neki, hogy hálás vagyok azért, amiért magához fogadott itt. És ehhez mi lenne a legjobb? Valami magyar, amit szeret. A magyarok perverz módon imádják a krumplit, ahogy’ észrevettem.
Készségesen pakolászom a gumókat a szatyorba, s közben egy-egy pillantást lopok az előttem guggoló fiútól. Az egyik ugyan kissé hosszabbra sikeredik; ahogyan előre hajol, egy másodpercre belátok fehér pólója alá, s mintha látnék ott valamit, de gyorsan elkapom a tekintetemet. Ezután egy újabbat lopok, de csak azért, mert miért ne. Végig futnak szürkés szemeim orrnyergén majd, amikor egy újabb mosolyt látok, lesütöm szemeimet és én is hasonlóan teszek. – De még mennyire sokkal – kacsintok játékosan, ám a következő pillanatban inkább magamba fojtom a szót, hiszen látom eléggé komolyan vesz néhány szót. Tiltakozón emelem a magasba vékonyka karjaimat. – Dehogy – húzom össze a szemöldökömet. – Dehogy is. Nem – csóválom meg hozzá vörös hajkoronámat. – Ha tudnék sem tennék ilyet – mondom a legtermészetesebben, mielőtt a kerítéshez lépnék. Bájosan felhorkanok arra, hogy ilyen silány szatyrot sem vesz többet, itt újfent lopok egy pillantást, majd a kerítéshez sétálok. – Ó? – fordulok munkám végeztével felé, és a zsebembe rejtem a pálcát. – Eléggé hétköznapi mutatvány – teszem hozzá értetlenül, de bizonyára nem a varázslat lepte meg, hanem ez a megvilágosodás „ó”-ja volt.
– Levita – húzom el a szót egy hamiskás mosoly kíséretében. – Akkor majd hozzád járok korrepetálásra – azt beszélik, hogy itt a Levita a Hollóhát, ezért biztosan nagyon művelt, okos a srác, akivel ismét szemben találom magam. – Rellon – bólintok. – Igen – majd újabb lépéseket teszek felé. – Yes – mondom mosolyogva, és egy aprót pukedlizve. – A te neved pediiiig… - mutatok rá szemeimet hunyorítva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Tetszik most nekem ez a helyzet. Tetszik, hogy összetalálkoztam egy kedves idegennel, aki látszólagos zárkózottsága ellenére mosolyog rám és még olykor egy-egy viccet is elsüt. Kislányosan somolyogva figyelem és hallgatom őt, miközben természetesen felmérem, hogy ki is ez a fiú valójában. Láttam a kastélyban, persze. Prefektus, persze. A nevét azonban még nem tudom, ami egy ideig nem is okoz semmilyen nemű problémát, hiszen a név csak név. Anélkül is bármikor megállnék csacsogni vele a folyosón, elvégre én az a fajta vagyok, akivel lehet bárhol és bármiről beszélgetni. Nincsenek tabuk. Én is szívesen beszélek, és azt is kedvelem, amikor a másik őszintén válaszol az engem érdeklő kérdésekre. S hogy ebben a fiúban mi érdekel? Sok minden. Valahonnan mélyről azt érzem, hogy több időt töltenék vele, mert szórakoztat és tetszik ez az egész lény, amit ő képvisel. Ajkamba harapok játékosan, az ühümözésre, majd hagyom, hadd fejezze be az ételekről szóló beszámolót. A kaja mindig jó téma. Ugyan nem kifejezetten látszik rajtam, de rengeteg tudok enni. És nagyon is szeretek. Ahogyan említettem főzni is nagyon, csak itt nincsen rá szükségem. Otthon pedig lehetőségem nem volt, mert Hilda – apám szakácsnője – mindig finomabbnál finomabb dolgokkal lepett meg minket reggelire, tízóraira, ebédre, uzsonnára és még vacsorára is. Tudom, hogy nagyon elkényeztetett csitri módjára beszélek ilyenekről, mint bejárónő, kertész, dada vagy akár éppen Hilda, a szakácsnő, ám én ebben nőttem fel. Nekem ezek természetes dolgok. Persze mégsem úgy beszélek róluk, mintha akárki fölött is állnék. Ők családtagok, akik apámmal élnek egy fedél alatt. Láttátok valaha azt a mugli sorozatot, hogy Csengetett, Mylord? Mi is úgy élünk, csak már valamivel modernebb változatban. A varázstalan dolgokat sem vetjük meg, habár a Playstationnel meggyűlt a bajom, ezért azóta is a szekrény tetején porosodik.
– Körülbelül – kezdeném, de kiderül, hogy inkább az ételekre kíváncsi, így nem osztom meg ittlétemnek eddigi hosszát. Majd máskor. Maradjunk a témánál, teljesen igaza van. – Á, okay. Vagy úgy – bólogatok sunyi mosollyal arcomon. – Apám magyar – osztom meg az információt egy hanyag vállvonással. – Ismerek egy jó néhányat, de ja… én is úgy vettem észre, hogy eléggé szeretitek ezeket a nehezebb kajákat – s itt elgondolkodok egy pillanatra, színpadiasan tapogatom meg vörösszín ajkaimat finom mutatóujjammal. – Majd akár főzhetsz is nekem néha – flört? Dehogy. Csak egyszerűen Nelli, aki mindig kimondja, hogy mit gondol. A legtermészetesebb módon.
Felnevetek. Eladta a lelkét? Bólogatni kezdek mellé, miközben felírom vörös koponyámba, hogy ezzel a fiúval valóban lehetne jókat kacarászni. Nincsenek még itt barátaim. Ugyan néhány háztársammal össze szoktunk ülni a klubhelyiségben dumálgatni vagy kártyázni, s közben kicsit sörözgetni, de ez mind olyan felszínes egyelőre, mint bármi más volt eddigi életem során.
A gondolatolvasásra bólogatni kezdek. Valóban nem szép, ha valaki visszaél ezzel a képességgel. Bizonyára vannak helyzetek, amik megkívánják a használatát – különben minek lenne ezen a világon, ugye –, de jobb, hogyha a másik is tud róla, hogy csinálod. A bocsánatkérés újabb vidám mosolyt varázsol arcomra, s ezzel együtt legyintek is egyet. Közben persze elvégzem a kerítésjavítást, jó munkásasszony módjára, majd a magasba repül a szemöldököm, amikor látom és végül hallom is, hogy mennyire elvarázsolja őt a mágia látványa. Nem tulajdonítok neki ugyan nagyobb jelentőséget, hiszen tök jó, hogy ennyire élvezi a világot, amiben élünk. Engem is lenyűgöz néha, hogy mennyire sok minden van, amiről még én sem tudok, de a reparo azért nem tartozik a kivételes képességeket igénylő bűbájok közé.
– Hm – nyüszögök egyet. – Én sem vagyok a legjobb gyakorlatban, de hát ezért vagyunk itt, nem igaz? – mutatok fejemmel a kastély felé, majd a következőkre cicamód döntöm oldalra fejemet. Fura hely? Mi lehet odabenn fura. Ha most szervál formámban lennék, bizonyára izgatottan ráncigálnám a levegőben ide-oda farkincámat, ám emberi kinézetemben csak szemem csillogása és fejem állása árulja el, hogy mennyire kíváncsivá tett most engem ez a fiú. Többet akarok tudni róla, érzem legbelül izgatottan. – Én mégis inkább téged választanálak – teszem hozzá egyszerűen.
Ezután érkezik a bemutatkozás, amit bájosan megmosolygok, és a felém nyújtott jobbra tekintek. Kézfogás. Értem. Megemelem vékonyka karomat, és elfogadom a jobb kezet, amire finoman rászorítok, egy angolosan elegáns bólintással. – Belián. Milyen érdekes név? Magyar? – teszem fel, s közben észre sem veszem, hogy nem engedem kezét annak ellenére sem, hogy érzem tenyerünkben a krumpli homokos maradványait. Szeretem, ha tiszta a kezem, most mégsem engedem, csak kíváncsian fúrom szürke szemeimet a prefektus kékjeibe. Úgy érzem, hogy ez egy jó kis délután lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A Nap egyre kevésbé tűz, így már porcelánszín, érzékeny bőröm is kezd biztonságban lenni. Ugyan még időben vagyunk naplementéig, attól függetlenül furcsa nekem, hogy ilyen napszakban is kijöttem az alagsorból. Nem szeretem annyira a napfényt. Éjszakai állat vagyok, a sötétség megnyugtat. Más abban lelki meg az igazi poklot, számomra mégis a Nap lemenetele utáni időszak az, amiben otthonosabban mozgok. Többek között ezért sem érzem kellemetlennek, hogy talán a késő délutáni kávét – vagy teát, még meglátjuk – egy félig-meddig idegennél fogom elfogyasztani. Ha lesz nála otthon egy filter earl grey és jó zsíros tej, akkor meg is válaszoltam magamnak, hogy mi lesz az ital, amit magamhoz veszek. Britlány lévén többször fogyasztom a szárított levelekből készült finomságot, mint a kávét, de az utóbbit sem vetem meg egy pillanatra sem. Apám inkább a kávés. Tudjátok azonban a pici üvegpoharakból szürcsölgető fajta, mint amit a magyarok nagyanyjuknál vagy dédnagyanyjuknál láthattak. Egy kis presszó a kotyogósból, tejszínhabbal a telején. Kiskorunkban csak a habbal együtt juthatott kávéhoz mindenki, de micsoda élmény is az, Merlinre!
– Igen – bólogatok apám származására. – Anya angol. De ő aztán teljesen – mosolyodok el a nő gondolatára, hiszen ha már láttál tipikus angol hölgyet, akkor az nem más lesz, mint az én édesanyám. Aki szeret sorban állni, mindig mosolyog és a kedvenc témája az idő az öt órási teája mellé. Apám meg… hát ő az igazi csábító, tűzről pattant idős férfi, akinek magyar temperamentuma mellett még a huszonéves lányok sem tudnak elsétálni anélkül, hogy ne keltené fel az érdeklődésüket. Éppen ezért tartunk ott családilag, ahol. – Apa pár éve költözött vissza Budakeneresdre a legújabb nőjével. Anya kinn maradt Londonban – teszem hozzá egy elhúzott szájmozdulattal. Nem hallani hangomból, hogy annyira bántana a dolog, elvégre a szülők így is teljesen rendben vannak egymással valamilyen perverz módon. De azért érezhető, hogy nem teljesen vagyok kibékülve a helyzettel. Szeretném, ha újra egy család lennénk, habár anyám szerint így is bőven azok vagyunk, csak Ferdinánd az, aki néha örökbe fogad egy-egy modellt valamelyik puccosabb eseményről. Ő már csak ilyen.
Hosszú időbe telt, mire valamennyire elfogadtam a helyzetet, de most már csak akkor játszom a kerítőt, hogyha mindhárman egy légtérben vagyunk, ami – valljuk be – eléggé ritkán van. Nagyon nem bírom ezt a klisét, amit képviselünk; a gazdag idős apa elvált a fiatal anyukától, van egy kölyök, aki én lennék, és az öreg maximum két évente váltogatja a nőket, mert megteheti. Hatalmas ház és birtok. Személyzet.
– Voltunk ott nyaralni – felelem csillogó szemekkel. – Törökország nagyon szép. Te jártál már ott? – de az is lehet, hogy túl távoli rokonok. Sőt bizonyára, csak azt nem hallottam ki a mondandójából, hogy „elvileg”. Vannak ilyen bakik, hiszen egyben érteni minden magyar mondatot még mindig embert próbáló számomra.
Továbbra is szívesen hallgatom az ételek milyenségét, és sóvárogva harapom be alsó ajkamat. A feddő hangnemre ismét szélesen elmosolyodok. A gulyásra pedig bólogatni kezdek. – Nem mondom, hogy az angol nem eszik nehezet – gondolok itt a mindenféle pitére, ami a zsírosabbnál zsírosabb húsokat tartalmazza és a szénhidrát tartalma is az egekben van. Plusz a gravy. Ú, hagyjuk abba, mert mindjárt levadászok egy madarat és azt eszem meg – természetesen egy kis játék után – Belián előtt.
A következőkre viszont kitisztul tekintetem, s ahogyan a Nap fáradó sugarai megvilágítják arcomat, úgy csillannak meg szürkés szemeim is.
– Meg én – persze, hogy megvárom. Mára már nincsen dolgom és este sem kell majd nagyon tartanom senkitől sem, mert cicaformában viszonylag gyorsan visszaügetek a kastélyba. A biztonságos úton – nem az erdőben, persze – nem eshet bajom, mert egy kóbor kutya támadása sem jelent rám különösebb veszélyt. Legalábbis az eddigi tapasztalatok szerint. – Ez nagyon kedves tőled – teszem hozzá, hiszen az angol udvariasság igenis megkívánja, s így is gondolom.
„Ez annyira nem igaz”, csapja meg fülecskéimet a mondat, amire szűkített szemhéjakkal, érdeklődőn csillogó szemekkel fordulok a fiú felé. Nem kérdezek, inkább várom, hogy kifejthesse, mégis mit jelent ez pontosan. Az apró, zavart köhintésre elrejtek egy mosolyt ajkaim összeszorításával, hiszen nem szándékom teljesen megerőszakolni őt nyíltságommal, de meg kell hagyni, hogy rendkívül bájosnak találom, hogy ő ilyen. A Rellonban a nagyszájú srácokhoz vagyok hozzászokva, akik inkább haver kategóriába sorolódnak abban a pillanatban, hogy megismerem őket. Belián meg… nem akarok messzire menő következtetéseket levonni, de mindenesetre ő teljesen más, mint akikkel eddig találkoztam. Ezt ezalatt a néhány tízperc alatt is meg tudom állapítani.
Mugli. Micsoda érdekes fordulat. Látszik rajtam a teljes meglepettség. Nem szoktam varázstalan emberekkel találkozni, s nem kell azt hinni, hogy ez most nálam valami bazári majom kategóriába tenné őt, de még jobban érdekelni kezd, hogyan is került ide, hogyan tanulhat itt, ám ezt most nem itt és nem most kell megbeszélnünk teljességében, így csak hümmögve bólogatni kezdek.
– Ez nagyon izgalmas – teszem hozzá őszintén. És az, hogy mindezt ilyen természetesen, szégyentől mentesen mondja – mert ugyan mit is kellene szégyellni rajta – még színesebbé varázsolja nekem az őt körülvevő aurát.
– Anyukádnak jó ízlése van. Szép neved van – engedek meg egy bájos mosolyt, majd a falu irányába fordulok. Erre indult haza a fiú, ezért feltételezem, hogy nem a kastélyban lakik. A kérdésre hirtelen fordulok vissza, mintha le szeretnék rá csapni, és hatalmasakat gesztikulálva kezdek tiltakozni a következő alkalom ellen. – Most – mondom, amibe bele is pirulok. Nem szeretnék erőszakos lenni, ezért torkomat köszörülve fogalmazom át a dolgot. – Ráérek ma. Szívesen megyek most.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

sziasztok, sziasztok *cupp*



én most akkora lángost kaptam a Tisza-parton a hétvégén... tejóisten
de gumikacsám nem volt

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

szióka! van Netflixed?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Helvey Belián Balázs - 2020.08.17. 14:18


most kezdtem, baromi naaaaaaaaaaaaaagy *-*

Lucas M. Deighton - 2020.08.17. 14:22


ez pedig egyenesen zseniális ♥

Nádassy Norina Iza - 2020.08.17. 14:23


akkoooooor… milyen kategóriában ötleteljünk?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az aluljáró. Ez idáig tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel követtem Beliánt. Egy beszökött madarat követtem sokáig szürke szemeimmel, és a meg-megcsapó furcsa illatokba szimatolgattam. Az emberek legtöbbje siet, mintha nem lenne holnap, ezért fénysebességgel beletanulva a földalatti etikettjébe, a jobb oldalra húzódok Beli mögé, hogy ne okozzak fennakadást. Táskám hanyagmód lóg vékony kis vállamról, én pedig egy apró mosolykezdeménnyel az arcomon nézelődök tovább, s amikor kiszúrok egy „vigyázat! zsebtolvajok” feliratot, rémülten kidülledt szemekkel fogom pocakomhoz a kékszín kistáskát. Lassan leérünk, Beli pedig intéz hozzám néhány szót, miközben a jegyet vizsgálgatja, azonban nem hallom tisztán, ezért előre dőlök, hogy neki hátulról a vállára helyezzem államat, hogy füle mögött kérdezzek vissza.
– Mi nem drágult? – kérdem vékonyka hangomon, és meg sem mozdulok kényelmes pozíciómból. Fejemet a vállon pihentetem, majd amikor látom a platformot kezdek lassan távolodni. Így fordul felé Beli, én pedig táskámat szorongatva bólogatok minden szavára, habár nem is tudom biztosan, hogy miről beszélünk. Merlinre! De rohadt izgalmas az egész. Ajkaimat összeszorítva fojtok el egy hangosabb nevetést a szagokkal kapcsolatos megállapításra. Elfojtom, persze. Elvégre nem tudom, hogy a muglik között én, mint a varázslói vértisztaság mintapéldánya, mennyire lóghatok ki. Próbálom meghúzni magam, de az emberek – mint már megjegyeztem – hihetetlenmód sietnek, ezért közelebb kell húzódnom barátocskámhoz, amint lelépünk a mozgólépcsőről. Finom ujjaimmal karhajlatába fogok, és bocsánatkérőn düllesztem rá szürkéimet. – Mit osztogatnak errefelé ingyen, hogy ennyien vannak? – ugyan laktam én Londonban egy ideig, ám a mugli-lakta városrészeket kerültem, s nem is ezeket a közlekedési eszközöket használtam. Egyedül nem mehettem a városba. Anya mindig jött velem, aztán később Dolfi kísérgetett, mert már akkor sem tudtam tájékozódni.
– Az a… pláza? – kérdezek vissza a Westend említésére, hiszen mintha már beszéltünk volna róla a vonaton idefelé. – Biztos, hogy ott lehet venni mobilt? – hangzik el a bugyuta kérdés a számból. Dehát egyáltalán nem tudom, hogyan fog alakulni a mai nap. – Teljesen rád bízom magam – villantom meg fehér fogaimat egy szégyellős mosoly kíséretében. Ekkor érkezik a szerelvény. Vörös tincseim össze-vissza szállnak arcomba a menetszéltől, én pedig ijedten húzódok Belihez. Biztosan azt hiszi, hogy agyalágyult vagyok. Lassan hárul a veszély, így a fiú kezébe kapaszkodva lépek be a kocsiba, miközben boldog mosoly terül szét az arcomon. Elengedem hát a fiú ujjait, és lecsüccsenek mellé. Másik oldalamon egy idősebb, kalapos úr ül, s mivel jólnevelt gyerek vagyok, ezért egy kedves mosollyal köszönök neki. – Jó napot kívánok! Szép napunk van, nem igaz? – azonban ő csak nagy szemeket mereszt rám amolyan „ez idióta” tekintettel, és maga elé emeli az aznapi Bors Magazint. Micsoda udvariatlanság. Azonban nincsen időm angolmód eltűnődni a férfi mogorvaságán, hiszen Beli hangja szakítja félbe gondolataimat.
Lágyan mosolyogva fordulok vissza felé, és a zakatoló szerelvénnyel alattunk fogok rá kezére, hogy finoman megszoríthassam. – Nem lesz semmi baj – bólintok bátorításképpen, és megsimítom kézfejét, ami után vissza is teszem kezecskéimet ölembe. Szájamat elhúzva nézek fel a táblára, ami mutatja a vonalat, de nem igen tudom értelmezni. – Meddig leszünk föld alatt? – fordulok vissza barátom felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

A mai nap volt az, amikor végre semmi olyan nem volt a naptáramban, ami kötelező program lenne. Ezért – annak ellenére, hogy többször is a kezembe vettem a telefont, hogy Beliánt vagy esetleg Karolát felhívjam, mégsem tettem – egyedül hoppanáltam inkább Üstödre, hogy szétnézzek a vásárban. Itt mindig találok különleges darabokat, és mivel Apuci küldött egy szemet düllesztő összeget, így nincs mit tenni; el kell verni ruhákra, táskák és kiegészítőkre. S hogy stílusosan vásároljak, magamra vettem kedvenc boszorkánystílus tervezőm sapkáját és blézerét, majd alatta egyszerű fekte toppot viselek, egy aligha márkás farmernadrággal. Mindenki tudja, hogy az az igazi elegancia, amikor nem mindened a legnagyobb márkák boltjaiból vannak. Szemeimet feltűnően rózsaszínre festettem, hogy hozzam magammal a megszokott „it-girl” formát, és ezekkel nézelődve szedem hosszú lábaimat Üstösd bevásárlónegyedében. Régóta tervezem ezt, azonban a büdzsé alá mentem jóval, és nagyon kellett Édesapa segítsége ahhoz, hogy talán nem fogok enni néhány hétig rendesen, de ruháim lesznek. Kifogástalan felelősségtudat, nem igaz? Éppen az egyik egyedi táskaárus mellett állok meg, hogy rózsaszín rágógumimat szemet gyönyörködtető méretre fújjam, és megbűvölt, tér-tágított oldaltáskámba tekinthessek. Nem is tudom, hogy mennyire feneketlen a női táska, de ez a bűbáj a lehető legjobb dolog, ami valaha velem és hozzám hasonló shopaholic társaimmal történhetett. Élvezem a napnak az erejét, a fényeket, a sok-sok embert, hiszen Bogolyfalva gyönyörű, de ezt az érzést soha nem fogja bennem kelteni, mint az üstösdi bevásárlónegyed. Gyere rám elegancia.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Ingerülten sóhajtok egyet, de egy mosolyt is varázslok arcomra, hogy magammal is feledtessem a pénztárca hiányának a keserű érzését. Úgyis megvan valahol, csak most éppen nem kerül a kezem ügyébe. Finom kis ujjaim egyre mélyebbre szántanak az oldaltáskámban, és már lelki szemeim előtt látom, hogy nemsokára meglesz a keresett tárgy, amikor is csupán egy csomag zsebkendő marad tenyerem szorításában. A táska immáron egy gördeszkás markában találja magát, én pedig meglepetten hápogva fordulok az elszáguldó alak után. Mellkasom erősen mozdul fel, majd le, miközben egyre erősebben szorítom az egyedüli, megmaradt csomagot ujjaim között. – Thief! Thief! – kiáltok hangosan, a gördeszkás után mutogatva, de a hangzavarban még ez a próbálkozás is igen gyengének bizonyul, illetve jobb lenne, hogy leküzdeném anyanyelvi szokásaimat, és felfognám végre, hogy az Egyesült Királyságban vagyok. Egy mellettem álló néni felé fordulok, aki értetlenül pislog rám fakó szempárjával, mire én csak zavartan mosolygok egyet, és magassarkú szandálomban csattogok az előttem guruló „kissrác” után. Ezt még nagyon megbánja. Morgok felhergelt macska módjára, majd gyorsan kezdem szedni egymás után hosszú lábaimat. Gyorsan elsuhanó csíkokká válnak az utca fényei, és a mellettem szaladó fények, majd – észre sem veszem – és máris kiérek a bevásárlónegyedből. Egy furcsa sikátornál találom magam, de egy magamra erőltetett fintorral túlteszem magam félelmemen, elvégre… sok minden van abban a táskában. Meglátom az alakot, megköszörülöm a torkom, majd megszólalok. – Hey! Hey boy! – kiáltok utána, majd fejemet csóválva javítom ki magam. – Add vissza szépen azt a táskát, fiú! – elvégre nem láthatom a kapucni alatt meghúzódót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

– Bogolyfalva vasútállomás! – hallom az idősödő vasutas reszelős hangját, amint elérjük a várost. Mintha most lennék itt először csodálkozom rá, hogy mennyien is vannak itt. De Őt, akit szeretnék még nem látom. Gyermekin húzom el balra, majd jobbra szájamat, és figyelmesen végig mérem a várakozó tömeget. De még mindig semmi. Írtam reggel Beliánnak, hogyha esetleg Bogolyfalván tartózkodik, akkor jöttömre kelet felől számítson, és borzasztóan remélem, hogy valóban meg is fog jelenni. A felépülése alatt végig mellette voltam, aztán jöttek a dolgozatok, beadandók, vizsgák… aztán apám és a családi kötelesség, ami miatt oly’ hirtelen kellett távoznom innen. Utána pedig már nem volt pofám – hetekkel később – irkálni az itt felejtett barátoknak, hogy „ne haragudj, hogy csak úgy leléptem”. Nehéz időszak volt ez. Mindenkinek. Ám mások életébe nem láttam Angliából, ahogyan ők sem kísérhették figyelemmel a Bánffy család összeomlását. Csúnya biznisz a fekete biznisz, és ha egyszer belekerülsz, akkor onnan nagyon nehéz kimászni. Ezért is bujkál most apám valahol – remélhetőleg nagyon messze. Vagy éppen nagyon közül. Ki tudja, hogy melyik lenne a legjobb megoldás… a rosszul sikerült üzlet miatt engem és anyámat is figyelték, ezért sem jöhettem vissza a városba és az iskolába. Mert nem csak a rend éber őrei figyeltek bennünket. De nem ám. Akikkel a nem kedvező biznisz köttetett. Akik hoppon maradtak apám marhaságai miatt. Ők mind a nyomunkban voltak. De mostanra úgy néz ki, hogy vége és senkit nem fogok veszélybe sodorni. Ezen gondolatokkal szedem össze a cókmókjaimat, és kecses lépteimmel sétálok a vagon ajtajáig, hogy onnan bátortalanul lehuppanva nézzek szét a tömegben. Vörös hajkoronám sörényként lebeg a szélben, ahogyan ide-oda kapom fejemet; Beliánt keresve. Egy idő után karjaimat megadottan engedem magam mellé, hogy szomorkásan vegyem tudomásul, amire számíthattam volna; nem jön el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Telefonomat veszem vékonyka ujjaim közé, hogy megnézzem egyáltalán visszaírt-e. De sajnos nem találok semmilyen nemű üzenetet. A naptól elvakulva szűkítem össze szürke szemeimet, miközben szeplős, fehérszín arcomat az ég felé emelem, kezemben a telefonnal, mintha térerőt szeretnék keresni. Elvégre azt mondták nekem, hogy ez is befolyásolhatja ezeknek a texteknek a fogadását. Merlinre! De jó lenne, ha én is annyira értenék a mugli dolgokhoz, mint már jónéhányan. Azonban sajnálatos módon túlságosan varázsszülött vagyok, és akármennyire is törnek be a varázsvilág életébe a felrúnázott varázstalan tárgyak; én még mindig nem tudom, hogy mi, hogyan működik. A mobilt is Belivel vásároltuk, és ő tanítgatott meg az alapokra, de ez olyan, mintha a 80 éves nagymama kezébe adnád a készüléket. Vagy talán még ő is könnyedebben kezelné a témát. Ajkaimat nude rózsaszínre festettem, így most nem a szokásos vöröslő szín húzom ide-oda arcomon, miközben leeresztem kezeimet és csalódottan szusszanok egyet. Egyébként is… mit mondanék neki? Hogy sajnálom? Hogy nem érdemelte meg, hogy ilyen hirtelen eltűnjek? Hogy ilyen rövid idő alatt többet jelent, mint bárki, akit eddig életemben megismertem? Nemt’om. Tényleg nemt’om.
Mélyet szívok a levegőből, és ezzel macskaösztöneim is a felszínre kerülnek. A hang előtt néhány tizedmásodperccel azonosítom az illatot, így gyorsan pördülök meg tengelyem körül. Szívem zakatolni kezd, tenyerem izzadni és akármennyire szégyellem magam, most mégis a tiszta öröm mosolya terül szét eddig kétségbeesett ábrázatomon. Kézbőröndömet kiejtem kezemből, és oldaltáskám is kígyómód tekeredik testem köré, ahogyan elkap az érzés és Beli nyaka köré fonom karjaimat. Picit pipiskedve tartom ezt a pozíciót, s közben arcomat is vállgödrébe fúrom. Aztán beüt az érzés, hogy valamiért ezt most nem szabad. Mármint… ezt sem tudom. Lassan engedem el. Ahogyan kuncogásom is már távolban megy valaki más agyára. Fülem mögé helyezek egy szélfútta tincset, és teszek hátra egy lépést. Ajkaimat összeszorítva tekintek fel régen látott barátomra, miközben látványosan emelkedik fel-le mellkasom.
– Szia – mondom gyengéden. – Benned reménykedtem – teszem hozzá egy amolyan „de idióta vagyok” kuncogással, és a közeli újságosbódéra tekintek. Onnan lassan emelem vissza szürkéimet Beliánra. – Nem hittem, hogy eljössz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Aprócska, szinte táncszerű lépésekkel szedem hosszú lábaimat a Boglyas tér irányába. Tikkasztó a hőség. Olyannyira, hogy majdnem térdeimre omlok a placc közepén, hogy könyörögve kérjem az esőt. De végül más megoldást találtam a problémára; noha eléggé felszínes praktikája ez a lehűlésnek, most mégis egy rózsaszínből áthaladó kékes jégkását szürcsölgetek. Lágy, eperszínre festett ajkaim szegletében mindkét szín egyre erősebben játszik, és amikor elhaladok egy jobban tükröződő kirakat előtt megállok. Hatalmas napszemüvegemet a fejem búbjára tolom – így teljesen összezavarva vöröslő tincseimet – és játékosan hunyorítva dugom ki nyelvemet. Halkan fel is kuncogok, miközben egyre inkább élvezem bohókás kis tükörképemet. Ezzel a látvánnyal el is szórakoztatom magam egy ideig, amíg gyermekhangot nem hallok magam mellől. Egy nő áll a kisfiával mellettem, és a gyerek egészen elcsodálkozik grimaszolási technikámon. Malacmód nyomja fel az orrát, s míg a felnőtt az ajtóban álló boltossal társalog, addig én és a „kismalac” mindenféle botrányosan viccek pofákat vágunk egymásnak. Az utolsónál látványosan bandzsítok egyet, mire a kisfiú kuncogni kezd. Így nem sok mindent láttam, ezért kell egy kis idő, mire visszanyerem a látásomat, ám ekkor pillantom meg magam előtt a nőt, aki kérdőn megívelt szemöldökkel vizsgálja most már kiszépült vonásaimat. Halványan elmosolyodok, majd kislányosan beleszívok a jégkásába, de csak egy halk köszönés telik tőlem.
– Csókolom! – köszönöm végtelen akcentussal, majd biccentek egyet, és máris tovább száguldok. Amolyan tündérszerűn szökellek a szökőkúthoz. Honnan a mai tündérség? Sokat olvastam ebédszünetben a keltákról, meg mindenféle druida tradíciókról. Ezért nem is csoda, hogy mindenféle líra-muzsika szól a fejemben. Próbálok nem törődni az elmúlt időszak dolgaival, és a mai napon elég jól is megy. Nem tudom, hogy mi üthetett belém, de valóban nem érdekel semmi sem. Jól szeretném érezni magam. Amint ezt egy aprócska biccentéssel elmondom, megpillantom a fagylatot élvező Beliánt. A gyomrom összeszűkül, szívem hevesen kalimpálni kezd, és érzem, hogy minden bennem maradt víz patakokban kezd folyni halántékom mentén. Nem tudom, hogy mi történt a kapcsolatunkkal. Nem tudom, hogy mi történt vele. Hogy mi történt velem. Kicsit erősebben fogom a jégkásás pohárra, felszegem fejemet és elindulok a fiú irányába. Mi baj lehetne? Elvégre… - Szia Beli! – csilingel hangom az utca zsivajában. Jobb lábamat idegesen kezdem valami nagyon brutális drum and bass-re járatni magam mellett, szemeim cikázva keresik a fiú tekintetét. – Mi… khm… mi a helyzet?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A kedves arc felém fordulok. Szürke szemeim kissé félve tágulnak többszörösükre, és egy nagyot nyelve veszek egy újabb kortyot a nyelvemet és szájamat egyre csak színező, jéghideg löttyből. Nem tudom, hogy mire számítsak. Olyan közel voltunk. Testben és lélekben egyaránt. Hiányoznak azok az idők, de nem tudom, hogy ismerjük-e jelenleg egymást. Szeretném úgy gondolni, hogy igen, ezért is szólítottam meg minden félelmem ellenére. A mosolya egy halvány, szégyellős félmosolyt varázsol arcomra, és jobb kezemmel elengedem a hűs műanyagpoharat, hogy zavarom jeleként a fülem mögé utasítsak egy vörösszín tincset. Hogyan olvadhatok el ennyire valakitől, amikor nagyon is jól tudom, hogy nem az én elképzelésem szerinti csapatban játszik. Erről is beszélni kellett volna annak idején, de annyira tabunak éreztem a témát, hogy nem mertem. Hogyan is mondhattam volna el neki, hogy „tudom, hogy a fiúkat szereted, de rettenetesen beléd habarodtam”. A légypiszoknak egy gorillapofon. Nem szaladok én házhoz azért a csattanásért, ezért inkább megtartottam és így a távolság is egyre nagyobb lett kettőnk között. Nem mondanám, hogy százszázalékosan kihevertem ezt a történetet, de most Dolfi is felütötte a fejét, aki… á! Ha egy mesében lennénk, akkor bizonyára mindenféle villámot szórna a kis felhő a fejem felett, annyira dühös leszek a házvezető gondolatára is. Ezért inkább felrázom magam. Pontosabban Beli kérdése, majd… majd bókja rángat vissza a valóságba. Csontos ujjaim még mindig fülem mögött, miközben érzem kissé belepirulok a kedves szavakba, ezért óvatosan lehajtom fejemből a napszemüveget, hogy kevesebbet láthasson kislányos zavaromból.
– Oh – kezdem lágy tónusú szorongással, majd magam mellé engedem karomat. – Thanks – rázom meg a fejem. – Köszönöm – folytatom megszokott akcentusommal, miközben el sem engedem régen látott barátom tekintetét. – Te is. Mármint te is szuperül nézel ki – mutatok felé sután az imént leengedett karral, majd inkább két kézzel, kislány módjára fogok a poharamra. Egy kicsit csendben vagyunk. Ezért szürcsölve szívok az üdítőbe, és a fiú arcélére emelem macskaszerű szempáromat. Halvány mosoly jelenik meg szájam szegletében, majd újra szemeibe tekintek.
– Régen láttalak – kezdem, majd próbálom viccesebbre venni a figurát. És nem is sejtem, hogy talán ezzel vágom el a legjobban magam nála. – Mihail bezárt egy toronyba, mert fél, hogy elrabolnak? – kérdezem kedves csipkelődéssel. Ezzel mutatni szeretném, hogy érdekel a magánélete, hogy érdekel ő. Akármi is legyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

sütit sütős buli valahol? :3

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Boys, boys… boys
biztosan találunk valami megoldást még mielőtt bárki Vincébe harapna 🧛🐺

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Nyílik a hotelszoba ajtaja. Hangulatos kis hely. Vörös buksimat izgatottan kapkodom ide-oda, amíg meg nem pillantom a helyiség közepén elhelyezett csomagjainkat. Látszik, hogy melyik tartozik hozzám és melyik a férfihoz. Nem csupán abból, hogy az enyém mind amolyan „nőcis”, kissé csillogó bőrönd, hanem abból is, hogy a hozzám tartozókból kisezer van, míg Dolfi azért valamivel kevesebb csomaggal érkezett. És használtam tértágító bűbájt. Mi lett volna, hogyha nem? Ezzel persze nem foglalkozom én magam, csupán szemléltetem a helyzet komolyságát. Ide-oda dülöngélek magassarkús kis lábaimon, arcomon kislányos báj tintájával átitatott mosoly. Óvatosan eresztem szabadjára vékonyka kezeim ujjait nadrágom zsebéből, hogy a férfi kezébe csúsztassam őket. Most nem lát senki. Kell ez az aprócska pillanat. Ekkor hallom meg szavait. Szürkéim azonnal az ágy irányába fordulnak olyan sebességgel, hogy majdnem megfordulnak koponyámban. Szemöldökeim sem maradnak restek, azon nyomban összehúzom őket. Nincsen ellenemre a franciaágy, de valóban nem ez volt a cél… vagy mégis? Előre lépek egyet – így háttal maradva Dolfinak – és fejemet kissé oldalra döntve mérem fel a terepet.
– Annak tűnik – felelem álmosnak ható, vékony hangomon. Lassan felé fordulva engedek meg egy gyanakvó tekintetet, de hamar eloszlatom kétségeimet. Nem akarom ezt az izgalmasnak ígérkező élményt elrontani. – Ööö – kezdem óvatosan. – Mi lenne, ha…? – húzódik játékos mosolyra vöröslő ajkam, majd a férfi elé lépek, átnyúlok jobb válla felett, és betolom az ajtót. Az félhangosan becsapódik, én pedig macskaléptekkel az ágy felé indulok. Félúton magamra vetem szerválformámat – hiszen már sötétedés után vagyunk – és az ágy végébe pattanok. Halkan dorombolva gömbölyödök oda, miközben macskaszemeim Dolfira emelem. Így jó?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Eszem ágában sincsen ebben a formában maradni, csupán oldani szerettem volna a feszültséget. Nem mondom, hogy nekem nincsenek pillangók a gyomromban az előállt helyzettől, elvégre a csókon és apróbb érintéseken kívül semmi más nem történt közöttünk. Jól van… egyszer, amikor kissé „bemindenezve” volt Dolfi otthon, én pedig belopództam, akkor volt egy majdnem-együtt-alvás. Azonban semmi több. S most arra gondolva, hogy egymás mellett fekszünk majd a sötétben, háton – akár egy amish házaspár – és a legnagyobb csöndben a mennyezetet bámuljuk… elképzelhetetlennek tartom. Össze fogunk bújni? Fogjuk egymás kezét? Tényleg a padlón fog aludni? De furcsa ez az egész; erről egyre csak tekergő farkincám árulkodhat egyedül, illetve a felém közeledő férfi vizsgálására tágulnak macskapupilláim. Letelepedik mellém, én pedig hosszú pilláimmal, cica-fürkészve figyelem őt. Kérésének eleget téve akkurátus visszaalakulásomat nézheti végig, majd mikor minden emberi formám helyére kerül, kecses kis lábaimat az ágyról kissé oldalazva, de keresztezve figyelem őt.
– Tudom, hogy te tisztességes vagy – nyomom meg a „te” szócskát, ezzel sugallva, hogy valójában nincsen ellenemre a helyzet. – Csak először, bevallom, meglepett a helyzet. Az egy ágy… – kezdek zavaromban vékonyka ujjaimmal a lepedővel játszani magam előtt. – Még az egy szobát is elfelejtettem – mosolygok fel a férfira.