Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Álmaiban sem gondolta volna, hogy ennyire eseménydús lesz egy egyszerű évnyitó, pláne, az asztal eddig ismeretlen oldalán. Tény, hogy sosem volt oka panaszra, mindig vonzotta a tekinteteket és nem egy mosolynál nagyobb előfeszítést sem kellett tennie soha, hogy társaságra leljen. Hol így, hol úgy.  De diákkorában azért mégiscsak elveszett az asztaloknál tobzódó társai között és a figyelem csupán egy kis sugarú körre korlátozódott. Legalábbis a Bagolykőben így volt. Nem hívta fel magára a figyelmet feleslegesen.
Viszont a tanári asztalnál ülve nem volt menekvés, de tény is való, hogy meg is osztotta a rivaldafényt a kollégákkal. Elképesztő, hogy milyen gyönyörű embereket válogattak össze az élre. Ha nem lenne tisztában saját erényeivel, talán rosszul is érezné magát közöttük. De Odinnak hála, elég önbizalom szorult a vékony, ámbár szemrevaló testbe, hogy büszkén üljön, mosollyal az arcán és lezser farkasszemezésbe kezdjen az őt is megbámuló diákokkal. Érdekes évnek néz elébe, az már egyszer biztos.
A ceremónia után, Tányától rövid időre elköszönve szegődött zsebre vágott kézzel Eleanora mellé, akinek szerencsére egyből sikerült a nevét is megjegyeznie. Van valami megmondhatatlan a nőben, ami egészen egyszerűen... vonzza a tekintetet. Egyelőre nem tudná megmondani ennek pontos okát, az egyértelműn túl, de ennek nem is adja jelét. Csupán halad a nő mellett, megadva neki a kellő figyelmet, reflektál és újat közöl. És mindezt olyan csibészes, gyermeki mosollyal az arcán teszi, hogy az már a pofátlanság netovábbja. De mit tehetne? Ezt dobta a gép.
- Nahát. Túl jó diák voltam. Eddig sosem léptem át ezt a küszöböt - mondja mosolyogva, közben tekintete falja a látványt centiméterről-centiméterre, minden apróságot próbálva felfedezni. Így a kis turpisság sem kerüli el a figyelmét, amit magában nyugtáz is. Nem mintha ellenére lenne ez a... kedvesség.
Az információra bólint, majd birtokba veszi az asztalát; tenyerével megtámaszkodik a bútor élénél és egy lezser mozdulattal tolja fel magát ülő helyzetbe, hogy úgy szemlélhesse tovább a HVH-t.
- És mondd csak... egy ilyen nő, mégis mit keres egy ilyen istenek mögötti helyen? Ha szeretnéd, szívesen kifejtem mit értek az ilyen alatt, de elnézve a kisugárzásod... tisztában vagy vele - mondja most már igencsak széles vigyorral az arcán. - A rúnád is mestermunka. Észre se venni, hogy nem ezen a nyelven kommunikálsz. Lenyűgöző. - Hiába, kiszúrta a nőn, mikor idefele jövet hátratűrte egyszer a haját. Nem volt több egy pillanatnál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Ilyen gyönyörű időben vétek lenne a négy fal között sínylődni. Ezzel a mondattal mentette fel magát az otthon felgyülemlett munka alól. Nem egy halogatós fajta, mindig becsületesen végzi el a rá szabott feladatokat, de egy kis pihenésre mindenkinek szüksége van. Ezért is fogja majd frissen, D-vitaminnal telve belevetni magát ismét, amint hazaér. És ami a legfontosabb, tele hassal.
A félszeműből lép ki egy pizzásdobozzal a kezében. Gyors léptekkel halad a tér felé, ahol már előre kinézte a padot, ahol meg fogja enni ezt a csodát. Ha csak rá gondol, összefut a nyál a szájában.
Hamar eléri a célját. Lábát átveti a pad felett és lovagló ülésben foglal helyet, miközben óvatosan lerakja a pizzás dobozt, olyan gondoskodó mozdulatokkal, mintha legalább egy újszülöttet babusgatna. Kisfiús vigyor kúszik az arcára, ahogy leemeli a tetejét és meglátja a felcsapó lángokat. Magában nyugtázza a doboz tűzállóságát, de hamar kitölti minden gondolatát az előtte lévő gyönyörűség.
Türelmetlenül várja, hogy a lángok alább hagyjanak, majd mikor végre már a pizzát is látja alatta, összedörzsöli a tenyerét és elemeli az első szeletet. Csukott szemmel emeli az orrához, hogy minden illatot is kiérezzen úgy, ahogy kell, majd végre utat enged a vágyainak és lassan beleharap.
Mintha tűzijáték robbanna a szájában, olyan intenzitással ostromolják az ízek. Egyből szipogni kezd és csillogni kezd a szeme a könnyek árnyékától. De mégis valami nem evilági élvezet ül ki az arcára és hangosan hümmög elégedetten. Így kell kiélvezni a pillanatot, kérem szépen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Felőle most atombomba is robbanhatna körülötte, sőt ellephetnék a teret zulu harcosok esőtáncot járva, akkor sem lehetne kibillenteni ebből az idilli állapotból. Nem lát jelenleg a kezében lévő pizzaszeleten túl és nem érzékel mást, csak a tészta roppanását a foga alatt és az illatok tömkelegét, mi egyszerre ostromolja.
A tészta nem túl vastag, se nem leheletnyi vékonyságú, az alja aranybarnára sütve, sehol egy a kelleténél tovább sütött részlet. Az alja kellőképp ropogós, míg a belseje simogatja a szájpadlását. Ezután utat tör magának a paradicsomszósz kissé savanykás íze, az előre pirított sonka füstössége, majd intenzíven robban a paprika és felperzsel mindent az ereje, Minden falatnál bennreked kicsit a levegője is és nem rest az orrát törölgetni, de a könnyeit hagyja szabadon folyni. Büszke férfi ő és a büszke férfi sírni is tud. És ez az ízorgia megérdemli, hogy könnyekkel áldozzon előtte! Pláne, hogy az omlós sajtról még szó sem esett!
Épp az utóbbi alapanyag nyúlósságát teszteli, mikor megérzi magán a már beleégett tekintetet. Teli szájjal pillant oldalra és hasonlóan oldalra billenti a fejét, mint ahogy a kislány is teszi. Hirtelen moccanni sem mer, kiül az arcára is a döbbenet. Végül kő kemény elhatározásra jut; a szíve szakad belé, de lassan leengedi az aktuális szeletet és lecsukja a tetőt.
- Semmi baj - mondja mosolyogva. A világért se mondaná ki, hogy épp egy fontos és meghitt rituálé közben zavarták meg. Viszont ahogy hallja a következő mondatot, kissé az arcára fagy a mosoly. Hatalmas hamleti dilemmát vív, végül belül zokogva veszi tudomásul, hogy ismét az esze nyert.
- Esetleg... megkínálhatlak? - kérdi óvatosan, miközben félig leemeli ismét a tetőt a dobozról. - Viszont nem hiszem, hogy ízlene neked, prücsök. Nagyon csíp - mondja mosolyogva, majd szíszog is kicsit, hogy alátámassza a szavait. Ő mindent megtett, hogy megvédje a felségterületét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Feszült mosollyal várja a választ. Vánszorognak a másodpercek, mind egy-egy örökkévalóságnak tűnik, míg meghúzódik közöttük a csend. Feloldozás vagy osztozkodás. Tény, hogy vannak testvérei, az utóbbi sem ismeretlen így számára, de... van, amiben nem ismeri ezt. Az étel egy ilyen dolog. Mindig annyit szed a tányérjára, amennyit meg is eszik, soha nem látni, hogy akár egy rizsszem is ott maradna.
Most is ez áll fent. Pontosan annyit vett, ami csakis neki elég; egy egész pizzát. Mikor már a kezében tartotta a dobozt, percekig csak az járt a fejében, hogy mennyire ki fogja élvezni ezt az utolsó morzsáig és most ezt a gyönyörű képet tervezik darabjaira törni. És ezt Sebi mosolyogva ajánlotta fel! Az az áldott jó szíve...
Ahogy a válasz eljut a tudatáig, magáról megfeledkezve sóhajt egyet. Hát mégis bevégeztetik, ami el lett rendelve.
- Köszönöm, semmi baj - mondja mosolyogva, közben újra ráhelyezi a dobozra a fedelet. Nem illik társaságban egyedül enni, még ha nem is számított a társaságra. De ezt a pár pillanatot még kibírja, a gyomra még nem kezdett háborogni, amiért megfosztotta az isteni csemegétől.
- Nézd csak kicsilány, ha anyukád megengedi, akkor ezt neked adom - mosolyogva kacsint a fürtösnek. A zsebéhez nyúl és előkotor belőle egy kicsi, előre csomagolt piskótát. Nasinak szánta magának, de erről le tud mondani a nagyobb jó érdekében, igen. Viszont mielőtt odaadná, kérdőn néz a nőre. Nem szeretné, ha rossz erkölcsűnek titulálnák, aki kisgyermekekkel kezd. Már a gondolatára is kirázza a hideg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Fiam, lásd el a lakást riasztó rúnákkal, sosem lehet elég óvatos az ember, főleg ebben a szakmában. - Hangzik el a mondat minden hónapban, mikor hazalátogat Budanekeresdre. És minden alkalommal ugyanaz a válasz; Sebi elmosolyodik és nyom egy csókot anyja homlokára. Mindig szórakoztatja a nő aggodalma és nem is tudta soha ezt elég komolyan venni. Nincs világra szóló hírneve, hogy bárki is pont őhozzá szeretne betörni, ellopni az ötleteit, a munkáit. Nincs az egész országot behálózó kliensköre. Csupán egy kis lakás, visszatérő felkérőkkel és újakkal, akiknek a korábbi elégedett ügyfelek ajánlották.
Sébastien, nem a munkádat kell, hogy féltsd, hanem saját magadat. - Sóhajtja a nő mindig, beletörődve Sebi nemtörődömségébe. Olyan mulatságosnak hatott eddig ez a mondat, pedig pontosan tudja, hogy van alapja. Minden nap küzd a hibái eredményével és próbál olyan életet élni, hogy ne ismétlődhessenek meg a múlt hibái. Évekig sikerült, de egyszer minden elmélet megdől.
Épp a konyhában hódolt kedvenc hobbijának, aminek meg is adta a módját; zene és alkoholmentes sör kíséretében pirította a zöldséget, rotyogtatta a mártást és forralta a vizet a tésztának. A helyiség levegője a különféle illatoktól volt terhes. Zümmögött a páraelszívó, minek zaja eggyé olvadt a zene ritmusával. Szorgosan járt a keze, koncentrált, hogy véletlenül se rontsa el a már maga elé képzelt ételt. Talán meg se lepődött volna, hogy mindezek mellett kirámolják a háta mögött a lakást. De nem. Nem a lakás kellett. Hanem ő.
Hirtelen sötétült el minden, az utolsó, amire emlékszik, az a fakanál tompa puffanása volt a földön. Azt már nem tudná megmondani, hogy ő maga követte-e. Csupán nem rég tért magához, feje még kótyagos. Nem esett pánikba, ahhoz még túl tompa. Pislog párat, de a szöveten alig szűrődik át némi fényfoszlány, a levegő sűrű, meleg. Próbál figyelni maga körül a hangokra, elcsípni egy-két kulcsszót, hogy mit keres ott, ahol épp van, hogy mit akarnak tőle, de semmi érdemleges. Csak a főnököt emlegetik.
Menet közben össze-összeakad a lába, de csak vonszolják töretlenül előre. Néhányszor felnyög, mikor egy-egy erőteljesebb rántással igyekeznek gyorsabb tempóra ösztökélni, de ezen kívül egy hangot se ad ki és nem is szegül ellen. Fogalma sincs, hogy mi lesz, de annyi minden jóravaló könyvben, filmben kiderül, hogyha egy elrablást az ember fia túl akar élni, célszerű együttműködőnek lenni.
Ahhoz képest, hogy eddig milyen modortalanul vonszolták, egész kellemes az érkezés. Minden apró információmorzsát elraktároz, közben helyezkedik kicsit ültében. Hirtelen érkezik végül a világosság, kellemetlen grimaszba húzódnak a vonásai, ahogy résnyire nyitott szemmel próbál fókuszálni az előtte elterülő látványra. Pislog párat, majd az arcszerkezete is normalizálódik, csupán a szemöldöke csúszik kicsit feljebb.
- Sébastien, ha kérhetem. - Megrándul a szája széle kissé a kinyújtott kezet látva, de végül elfogadja, jelenleg nem is igen tehetne mást. - Tudom, némely kultúrában kevésbé vagyok járatos, de nálunk időpontot szokás foglalni. A sürgős is megoldható - mondja, miközben le sem veszi a tekintetét a férfiról. Próbálja kiolvasni a jeleket, figyelni a legapróbb gesztusokat is, hogy beazonosíthassa, hogy mire számíthat. A hangjában sincs semmi él, csupán tényeket közöl.
A víz jó lesz, köszönöm. Az ideút kiszárította a torkom - megenged magának egy kis mosolyt, a helyzet iróniáját illetően. Viszont felettébb szeretné tudni, hogy hol is van az az itt, de egyelőre ezt a kérdéskört még tartogatja, előbb a környezetet méri fel, amennyire a helyzete engedi.
- És miben segíthetek, Alfred? - Tekintete lassan visszavándorol a férfire. - Apropó, remélem, hogy az embereid elzárták a gázt. Felettébb kellemetlen lenne, ha felrobbanna a lakásom, míg itt vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tucatnyi kérdés zakatol a fejében, de az egyik halk mellékzöngeként újra és újra elhangzik; Miért éppen ő? Rajta kívül azért még egy jó tucatnyi bejegyzett rúnakészítő van az országban szétszórva, nálánál sokkal tapasztaltabbak és ügyesebbek. Tény, hogy tehetséges, de még fiatal. Ki tudja, talán pont ezért. Azt hihették, hogy a zsenge koránál fogva még megkenhető, még kísérletezni akar, pengeélen táncolni a törvényes és törvénytelen között. Talán, ha egy évtizede nem bukott volna le a seprűről, ha nem kapott volna akkora, jól megérdemelt pofont az élettől, így lenne. Talán... De ő már merőben már ember, mint aki középiskolásként volt. Megfontolt. Türelmes. Segítőkész. Szabálykövető.
Feltűnésmentesen nyel egyet és megnyalja kiszáradt ajkait, miközben nézi a férfit és az irodának tűnő helyiséget. Tisztaság és rendezettség üvölt a falakról és ugyanezt az eleganciát sugározza magából Alfred is, de mégis van valami nyomasztó is benne. Tenyerei sikamlósak, de csupán ez az egy mutatja, hogy feszélyezve, kényelmetlenül érzi magát ebben a szituációban. Viszont félni nem fél, nem talált elég indokot rá, hogy megtegye. A férfi segítséget kér tőle, míg együttműködik, nem lesz baj. Hogy ez a hozzáállás lesz-e a veszte, majd kiderül.
Feltekint a tálcával közeledő tagra és próbálja kitalálni, hogy ő volt-e az egyik, aki idehurcolta. Nem mintha bármi jelentősége lenne, de szeret tisztában lenni a körülötte folyó dolgokkal, főleg, ha ő is érintett. Ahogy a férfi melléér, tekintete a pohárra siklik, majd néhány feszült pillanat után leemeli és Alfredre pillantva kortyol bele és a hideg folyadéknak sikerül teljesen kitisztítani az elméjét.
- Sajnálom, sosem értettem a magyaroknak ezt a közlésformáját - mosolyodik el kissé a pohár mögött, majd lassan engedi lejjebb azt, úgy hallgatja figyelmesen ittlétének okait. Ahogy Alfred előrébb halad a mondandóval, úgy válik egyre feszültebbé a pohár oldalán ujjainak néma dobogása. Tekintete egy pillanatra a kanapén heverőre siklik, majd a fodrozódó vízre mered, miközben élesebben szívja be a levegőt. Nem felel azonnal, előbb meg kell emésztenie az információkat. Most volt nála ellenőrzés és természetesen mindent rendben találtak, mert mindenre kínosan ügyel. De ez...
- Ezek szerint az engedélye nélkül helyeztek fel rá testrúnát - jelenti ki, amolyan összegzés gyanánt. Félig megemelt szemöldökkel emeli Alfredre a tekintetét, majd ismét a kanapé felé fordítja. Ezt már most jelentenie kéne, mielőtt csak ránézne a rúnára, mert azután már köze lesz hozzá. Ha nem is ő készítette, már közreműködőként vesz részt az egészben. De mégis van választása?
Sóhajtva hunyja le egy pillanat erejéig a szemét, majd a poharat az asztalra helyezve áll fel lassan és sétál az alvóhoz. Óvatos mozdulatokkal térdel le és húzza fel a pólót épp annyira, hogy jól kivehesse a sötét vonalakat.
- Odin óvjon meg... - sóhajtja maga elé. Elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy a képébe ordítsa az egyértelműt; ezt bizony ártó szándékkal hozták létre. Valahol naivan reménykedett, hogy egy egyszerű igazság-rúna az, ami napokon belül felszívódik. Túl könnyű és legális lett volna.
- Szükségem van papírra és valamilyen íróeszközre. Precíz munka és időbe telik, míg visszafejtem - közli rezignáltan hátra sem pillantva, tekintetét végig a tökéletesen kivitelezett munkán tartva. Gyalázatos dolognak tartja, hogy valaki ilyesmire pazarolja a tehetségét.
- És szükségem lesz némi információra is róla, hogy merre járt, vagy hova küldted, kivel érintkezhetett, hogy vannak-e ellenségeid. Hátha rá tudok jönni, ki készítette vagy legalább, hogy mi lehetett a szándéka, akkor gyorsabban juthatunk eredményre - mondja, majd félig Alfred felé fordul, hogy lássa a reakcióját.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A kérdés az, hogy van-e akkora ereje, hogy képes legyen szemen köpni saját magát, mindazt, ami szerint az elmúlt tíz évben élt. Rengeteg megkérdőjelezhető döntése volt korábban, amiket könnyen lehetne a kamaszos hévre fogni, lehetne állítani, hogy csupán annyira züllött, mint akárki más is az ő korában, az ő eszével, az ő kinézetével. Régen meg is tette. Elég volt egy ártatlan mosoly, egy elejtett mondat pont jókor, jó helyen. Nem szorult mások segítségére, viszont roppantul élvezte, mikor mások fordultak őhozzá. Önző volt, hatalomra éhes, mindent akart és könnyűszerrel fogta arra, hogy csupán azt követeli vissza, amit az élet elvett tőle nagyon korán. De ez mind hazugság. Nem a sors iránti düh vezérelte. Egyszerűen csak vágyott rá és adott volt minden, hogy meg is tegye. És ez bizonyult a legszörnyűbb motivációnak.
Viszont mára ez a fajta vágy kihalt belőle. Nem azért segít másoknak, mert viszonzást vár. Képes volt felülemelkedni saját magán a legnagyobb gödör mélyén, amit valaha is ásott magának. Tanult a hibáiból és lehetőséget gyártott magának egy jobb életre. Úgy telt az elmúlt évtized, hogy mosolyogva segített összeszedni az utcán a szétszaladt gyümölcsöket. Meglátta a hajléktalant a falnak rogyva és odaadta az érintetlen szendvicsét. Megtanult látni, nem csak nézni az évek során, ezzel vezekelni korábbi bűneiért.
De volt egy dolog, amiben biztos volt mindkét életében; sosem lesz törvénytelen. A kérdés az, hogy a mostani nyomás alatt képes lesz-e állni saját maga tekintetét és belehazudni önnön arcába, képes lesz-e áltatni magát. Szinte pislogás nélkül bámulja az összefutó vonalakat, amiket talán már oda se nézve tudna tökéletesen felidézni.
Alfred hangja tereli vissza a valóságba és tükörsima arccal pillant a férfi arcára. Keres valami apró rezdülést, bármit, amiből következtethet. Bármit, ami elárulja, hogy mi lesz ezután.
- Csupán egy kérdés. Mit tettél volna, ha nemet mondok a... felkérésre? - kérdi kissé tán feszültebben, mint korábban. Nem azért, mert félne, rég nem félti már saját magát. Nem... csupán tudni akarja, hogy volt-e választása. Hogy végül megéri-e majd szemen köpni magát és a nézeteit egy ismeretlen miatt.
- De gondolom jobban járok, ha nem teszem. - Egy pillanatra lehunyja a szemét és a következő pillanatban kékjei ismét a kötésrúna halmazt vizsgálják. Ahogy megkapja a papírt, térdére téve kezdi felrajzolni a mintázatot, miközben próbálja minden mellékzönge nélkül hallgatni a férfit. Számított erre a válaszra, nem is ül ki semmilyen reakció az arcára. Csupán kissé homlokráncolva néz hol a lapra, hol az előtte heverő tag bőrére.
Ahogy Alfred hangja elhal, először őrá pillant, majd követi a tekintetét. Nem mozdul egyelőre, figyel minden apró mozdulatot. Rengeteg kérdés tolul a nyelve hegyére, de erőnek erejével nyeli vissza majdnem mindet.
- Mit fogsz csinálni vele? - tudja, hogy nem rá tartozik. Tudja, hogy jobb lenne, ha nem kérdezne, ha nem mászna bele ennél jobban, de... nem tud mit tenni, hisz ha akarta, ha nem, már mindennek a részese.
Sóhajtva áll fel és halad el Alfred mellett, hogy ne is kelljen a kelleténél többet az ébredezőre néznie. Próbál csakis arra koncentrálni, mai miatt itt van. Az íróasztalhoz sétál és egy pillantással kér engedélyt, hogy elfoglalhassa azt.
- Nem tudom mennyi időbe fog telni, az ilyen kötésrúnák túlságosan sok tényezőből épülnek fel. De kíváncsi lennék, hogy számomra mit jelent az általad kínált idő... - néz rá, kissé megemelkedett szemöldökkel, közben megrándul a szája széle. - Halat ennék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Megemelkedik enyhén a szemöldöke, ahogy összerakja a nő által küldött finom utalásokat, jelzéseket. Számított ezekre az első pillanattól fogva, ahogy még a nézőközönség előtt kezet fogtak és valami megmagyarázhatatlan kis bizsergést hagyott hátra Nora érintése, de arra nem számított, hogy ilyen hamar kezdetét veszi a játszma.
- És kapni is, gondolom - mondja és csibészes kis mosolyra húzódnak ajkai, úgy pillant a nőre. Szórakoztatónak tartja a szavait és magában el is könyveli a helyzet iróniáját. Hisz ő pontosan tudja ezt. A Roxfortos évek alatt gyakran megfordult eme helyiség nagytestvérében és egyszer sem büntetésért állt sorba. Rengeteg plusz tevékenységnek aktív tagja volt, dicséretekért kellett házhoz jönnie és az általa előadott órákat is eme mások számára tiltott paradicsomban írta meg. A tanárai hálát rebegtek érte, míg diáktársai java a pokolra kívánta őt. Valahol izgatottan várja, hogy Nora melyik csoportba fog tartozni.
Jókedvűen nevet fel a nő szavaira, miközben lezser terpeszbe pakolja lábait, úgy támaszkodik meg a térdein és kékjeit a gyönyörű arcra függeszti. Mégis mi újat mondhatna, amivel Nora ne lenne tisztában? De a valódi kérdés inkább az, hogy számít-e ez egyáltalán?
- Gyönyörű, karizmatikus, elbűvölő... - kezdi sorolni és ahogy egyre halad előrébb, úgy szélesedik a vigyora is, ami még inkább fiatalít az amúgy is kamaszos külsőn. Nem szokott játszadozni, de ez most egészen kedvére való.
- Tudtommal nem csak a mosolyom miatt kaptam felvételt. - De erősen közrejátszott. Mégsem mondhatni, hogy büszke lenne a külsejére. Nem arról van szó, hogy nincs megelégedve magával. Inkább úgy érzi, hogy ez nem az ő érdeme. Viszont a szakmai tudása az egy olyan pont, amire megéri büszkének lenni.
Nora kérdésére mosolyogva billenti oldalra a fejét kissé és méri végig. Kezét lezseren előrenyújtja, majd ha a nő végre véget vet a kettejük közötti térnek, tekintetét egy hosszú pillanatig egybeolvasztja a másikéval. Nem csinál semmit, nem közelít, nem vonja közelebb. Végül szó nélkül emeli meg jobbját, hogy óvatosan végigsimítson a nyakán, ezzel eltűrve a tincseket az útból.
- Tökéletes szögek, határozott vonalak... Igazán figyelemre méltó - búgja immár halkan, majd félmosolyra húzódnak ajkai. Kezét úgy húzza vissza, hogy a nyaka érzékeny vonalát végig tudja még simítani. Figyelemre méltó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az embert a döntései határozzák meg. Az, hogy mi lapul meg egy-egy választás mögött, hogy mi vezetett odáig, nem számít. Csak az a lényeges, amit mások a saját szemükkel láthatnak. Mindegy, hogy jó ember vagy-e, ha a társadalom számára megkérdőjelezhető útra lépsz egy rád kényszerített helyzetben. Teljesen mindegy, mert ők látják, mert ők akkor már tudják, hogy minden korábbi mosoly, kedves szó, gyengéd érintés nem volt több, mint hazugság. A jó mindig múlandó, természetes, míg egy rossz lépés béklyóként követi az embert egész életében.
Feszült figyelemmel várja Alfred válaszát. Tudni akarja, hogy lökték vagy ő maga lépett gondolkodás nélkül a rossz ösvényre. Míg eddig kínosan ügyelt a makulátlanságára, most önnön kíváncsisága ejtette a vászonra a mocskot. De tudja, hogy már teljesen mindegy, hogy volt-e választása vagy sem. Mert ő már döntött, még mielőtt megtudhatta volna a feltételeket. A lehetőségeket. Saját magát hozta kínos helyzetbe önnön tükörképe előtt. Arról nem is beszélve, hogyha kiderül, büntethetővé válik, a közreműködésért. Egy bizonytalan lépés miatt vált ingoványossá a talaj a lába alatt egy pillanat alatt.
- És mennyire vagy fair játékos emellett, Alfred? - Csupán kíváncsiság cseng a hangjában, rosszallásnak nyoma sincs. Ki tudja, lehet, hogy ugyanígy cselekedne, ha a férfi helyében lenne. Viszont úgy nehéz nyilatkozni, hogy fogalma sincs, hogy mégis hol a helye a másiknak. Mégis mennyire illegális mindaz, amit a hétköznapjaiban művel? Mennyi vér tapadhat a kezéhez vagy a beosztottjaiéhoz? Rengeteg a megválaszolatlan kérdés. Koránt sem egyformák az erőviszonyok. Lehetnének egyáltalán? Alfred is biztosan kockáztat azzal, hogy idehozatta, de ha az egymásról tudott információkat nézzük, közel sem annyit, mint Sebi. Pedig a tudás az ő fejében van. Rajta múlik, hogy mennyit és hogyan árul el.
- Magyarul rajtam múlik - mondja, miközben komoly arccal néz felé Alfredre. Ahogy leül, hátradőlve mered a papírlapra. Ha nem teszi meg, akkor talál mást, akit talán kevésbé érdekel a dolog kimenetele. De már résztvevővé vált és ha ki is hátrálna, a lelkén száradnának a következő lépések, még ha előtte homály is fedné őket. Ha eddig lett is volna, mostanra elfogytak a lehetséges menekülőutak.
Sóhajtva hajol előre és kezdi el a munkát. Keze szorgosan jár a lapon, ahogy elemeire bontja a kötésrúnákat. Vannak teljesen egyértelmű elemei, amik mindennapiaknak mondhatóak, csak nem épp más testén, pláne nem engedély nélkül. Undorító, alávaló megoldás, mégis elegáns és hatásos.
- A vágy és a szükség jelenleg két teljesen eltérő aspektus, nem gondolod? Az időm itt annyi, amennyire Te vágysz és amennyire Nekem van szükségem. A mennyiség azonos, de az érzete nem is lehetne különbözőbb - mondja végig kimérten, fel se tekintve a munkából. Több szempontból is megvizsgálja a betűket, egyesével vesz számba minden egyes jelentést, ami csak az eszébe jut. Próbál gyorsan dolgozni, hogy a vágyott és szükséges idő mindkettejük számára a minimumra korlátozódhasson.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Meglepően mohón veti bele magát a munkába, bár ez kívülről nemigazán nyilvánul meg. Kissé görnyedt háttal, teljesen elmerülve bámulja az előtte heverő lapot és szorgosan, homlokráncolva ír. Olykor elnyílnak ajkai, hogy pár pillanat elteltével megnyalva azokat préselje össze őket újra. Néha megáll, a toll végét kopogtatja halkan az asztallapon, ahogy némán lapozgatja magában a tudása lexikonát.
Ugyanígy nézhetett ki régen, a roxforti szobájában azon az estén. Rettenetesen bosszantotta az a nyugodt beletörődés, ami mindig kiült a hollóhátas fiú arcára, mikor meglátta Sebit. Nem bírta elviselni, hogy valakit ennyire nem érdekel, hogy mit tesznek vele, hogy nem áll ki magáért. Folyamatosan a tudata mezsgyéjén kaparászott Reece tekintete és már nem bírta elviselni, hiába ő maga idézte elő. Életében először és ezidáig utoljára vette számon a számára oly becses rúnák negatív jelentését. Végigmazsolázta mindet és gondolkodás nélkül állt neki alkotni. Azokban a percekben nem érdekelte semmilyen következmény, csak a cél lebegett előtte. Reakciót akart kicsikarni és nem számított az eszköz. Viszont ahogy végzett és sikerült tiszta fejjel szemlélni az előtte lévő mintázatot, megrökönyödve tépte szét a lapot apró fecnikre. Akkor határozta el, hogy sohasem fog visszaélni a tudásával. A sors irónája volt, hogy végül Reece pár hónappal később kimutatta az érzelmeit. Ő pedig majdnem belehalt ebbe.
- Nem a személytől függ. A játéktól - fűzi tovább a gondolatmenetet, fel sem nézve. Mindenki más és más odalát mutatja attól függően, hogy milyen szituációba kerül. Mindig mások a játékszabályok és az okosabbja ehhez próbál igazodni. És ha nincs is épp jó véleménnyel Alfredről, tekintve a kialakult helyzetet, azt muszáj elismernie, hogy ő az utóbbi kategóriába esik. Pontosan olyan embernek tűnik, aki betartja a játékszabályokat, míg az érdeke úgy kívánja, majd újakat alkot és aszerint játszik tovább. Sebi pedig még bőven csak ismerkedik a már eddig meglévőkkel egyelőre.
Declaire... biztos benne, hogy valahol már hallotta a nevet. Vagy olvasta... a felismerés pillanatában hirtelen emeli a tekintetőt a férfi arcára, de nem mondd semmit, csupán magában illeszti a helyére az újabb kirakós darabot, amivel mégis egyre hiányosabb lesz az eddigi kép.
- Mi félnivalója lehet egy kockázatelemzőnek? - kérdi, miközben baljával a hajába simít, ezzel elhessegetve a kissé hosszabb, szemébe lógó tincset. Ismernie kell a szabályokat, ha játékban akar maradni.
Alfred szavai hallatán a kanapén fekvőre esik a pillantása. Próbálja végigvenni a lehetőségeket, hogy mégis mire számítson, ha beszél. Mennyi fog múlni a szavain és vajon mennyire tudja majd befolyásolni azt... viszont itt megint felrémlik előtte az előző kérdéskör; mégis van-e választási lehetősége? Kékjei ismét Alfredre találnak.
- Az imént azt mondtad, hogy mindig azt választási lehetőséget. Ebben az esetben mennyiben múlhat rajtam? - teszi fel hangosan is a kérdést. Ha bármennyire is képes befolyásolni a dolgok menetét, akkor nem fogja hagyni, hogy bárkinek is baja essen a szavai miatt. A tudása miatt.
Akaratlanul is egy mosoly árnyéka suhan végig az arcán. Más körülmények között nagyon is tudná értékelni a párbeszédüket, a bennük lévő mély tartalmat és egyéni gondolkodásmódot. De most csak a mellkasát nyomó mázsás súlyt érzi és homokórában hangosan kopogó szemeket. Annyi ideje van, amennyire vágyik... akkor miért érzi mégis azt, hogy fogytán van?
- Ha az idő lenne az egyetlen tényező, talán így lenne. De sokkal lényegesebb az, hogy utána mit kezdünk a tudással, ahonnan már nincs visszaút. Az idő jelenleg a pajzs és a kard együttvéve. - És a kard perzselően hűvös éle Sebi tarkója felett lebeg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A válasz hallatán nem tud nem elvigyorodni. Kíváncsi fény villan a tekintetében, de nem fog kérdezősködni, van benne ennyi tapintat. Van valami ebben a nőben, mai vonzza a tekintetet, ami arra készteti az ember fiát, hogy közelebb és közelebb kerüljön hozzá... hogy ezt fizikailag vagy emberileg éti-e, mindenkinek szíve joga eldönteni. De meg kell hagyni, messziről is bőven van mit nézni Norán. Bőkezű volt vele az élet.
Viszont az nem mondható, hogy kimondottan a zsánere lenne, csupán azért is, mert nem tudna ilyennel előállni. Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem érdekli a külalak, a lágy arcél, a kecses vonalak. Viszont pusztán azért, mert valaki szép, még nem jelenti azt, hogy vonzó is. Neki az a plusz jelenti a zsánert, ami egyedivé varázsolja a másik egész lényét, amitől izgalmassá teszi saját magát akarva-akaratlanul. És az biztos, hogy Norából olyan kecsesen üvölt az a plusz, hogy ha akarná se tudná csupán messziről szemlélni.
- Akkor már ketten vagyunk - ereszt meg egy széles mosolyt is mellé, hogy alátámassza szavait. Tekintetük szinte egyszerre kalandozik el, de talán többet időzik a másik dús ajkain, mint a nő az övén. Milyen lehet? Vajon vörösre festette a neves alkalomra? Vagy valami lágyabb szín keretezi a száját? Halovány emléke van csupán, hogy milyen érzések, ingerek párosultak a színekhez. De ha választania kéne, akkor azt mondaná, hogy olyanok lehetnek, mint a hordóból kitöltött vörösbor színe, miközben a nap sugarai vonják dicsfénybe; ragyogó, élettel teli és vad.
Tekintete lesiklik az egymásba gabalyodott ujjakra, majd enyhén maga felé húzza őket, hogy mihamarabb megtehesse Nora a köztük lévő távolságot. A nő parfümje azonnal simogatni kezdi a receptorait, a levegő immár enyhén szaggatottan hagyja el a tüdejét. Ahogy közelebb hajol, hogy felmérje a tetoválást, nehezen állja meg, hogy ne hajoljon a kelleténél közelebb. Viszont ezidáig az önkontrolljával sosem volt probléma. De meg kell hagyni, elégedett mosolyt csal az arcára, ahogy meglátja ugyanezeket a jeleket a nőn.
- Biztos voltam benne - kissé mélyebben cseng a hangja, mint eddig. Rezzenéstelenül állja a nő tekintetét, próbál nem elveszni a csillogó, mélyfekete szemekben.
A kérdésre elmosolyodik, majd a tekintetét elszakítva Nora arcáról, a combjára vándorol. A nadrágon keresztül érzi a nő tenyerének melegét. Alig észrevehetően élesebben szívja be a levegőt, mégis halálosan nyugodtnak tűnik, sehol sincs benne feszültség, a mosolya is derűs és laza marad.
- Kissé fedettebb részen, mint a tiéd - halkan ejti ki a szavait, miközben jobbja Nora derekára vándorol. Nem kalandozik el, úgy tartja ott, mintha csak táncra invitálná őt. Micsoda véletlen egybeesés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Aprót szusszanva dörgöli meg az orrnyergét és hunyja le a szemét egy pillanatra. Ezidáig talán háromszor, ha dolga volt más által kreált kötésrúnával és mindannyiszor igen izzasztó munkának bizonyult. Az elsőnél majd egy hétig görnyedt a mintázat fölött, mert képtelen volt elvonatkoztatni a saját logikájától, gondolkodásmódjától. Minden ember egyedi és szeretik is hangsúlyozni, hogy ők mások, mint a többiek. És ezzel nincs is semmi baj. Az önálló, rendhagyó gondolatok viszik előre a világot a haladás útján. Az a fontos, hogy képesek legyünk helyén kezelni a másik véleményét, mivel az is előrébb vihet minket, olyan szemszögből láttathatja az adott témakört, problémát, ami sohasem jutott volna eszünkbe. Kellenek az egyéni perspektívák, hogy egy színekben tobzódó világban élhessünk. Kellenek az egyéniségek.
Viszont az ő szakmájában ez az egyéniség, a mesterre jellemző védjegy könnyen kiismerhetővé teszi a munkáját. Ha ismered a készítőt, a művét is ismerni fogod, legyen az akármennyire is összetett. Senki sem tud megszabadulni saját magától, bármennyire is próbálkozik. Viszont Sebi nem talál semmilyen kapaszkodót, nincs meg a vezérfonál, amit követve elérhetne a probléma forrásáig. És ez a hiány egy részét megnyugtatja, viszont a másikat felettébb bosszantja.
Még egyet sóhajt, miközben a még félig teli pohárért nyúl. Ajkait megnyalva kortyol bele és lehunyt szemmel élvezi ki a röpke pillanatot, míg a hűs folyadék végigszalad a nyelőcsövén. Próbálja kihasználni ezt az apró szünetet, hogy kitisztítsa elméjét, hogy megszabadulhasson a gondolatoktól, a saját logikájától, amik csak félrevezethetik munka közben. A szokatlan, idegen környezet és az ittlétének mikéntje mindezt nemigen segíti.
- Szép példa. De jelen helyzetben nem hiszem, hogy ez állna fent. - Szemöldöke enyhén megemelkedik, úgy pillant Alfredre, miközben a poharat némán visszarakja az asztalra. Nem a feltételezésekre kíváncsi és ezt mind a ketten nagyon jól tudják. És elérkezett az a pillanat, mikor nem akar felesleges köröket futni, sejtelmesen utalgatni. Bosszantja a feladata, bosszantja, hogy erre kell pazarolni a tudását. A kérdés csak az, hogy tényleg azért feszélyezi mindez, mert pazarlásnak érzi.
Sóhajtva, erőnek erejével engedi el a negatív érzéseket és a feszültséget. Ismét a tollba kapaszkodik és az előtte heverő rúnákra összpontosít, hogy egy újabb nézőpontból szedhesse őket darabokra. A megjegyzésre viszont kénytelen ismét felnézni. Arca kifürkészhetetlen, kékjei tompán csillognak az iroda tiszta fényében. Ha akarna se tudna szabadulni Alfred átható tekintete elől. De nem fog gyengeséget mutatni. Tisztában van az összessel és a jelleme nem tartozik ezek közé.
- Nem vagyok ennyire kicsinyes. Én hozom a saját döntéseimet, nincs szükségem feloldozásra - kis szünetet hagy, de közben nem szakítja meg a szemkontaktust. - Egyenes leszek. Nem magamnak kérem a lehetőséget. Neki - mondja kimérten, miközben aprót biccent a kanapén heverő felé. Fogalma sincs, hogy ki ő. Nem tudja a nevét. Nem tudja, hogy van-e családja, mit csinál. Semmit se tud róla, mégis joga van dönteni. A döntéshez pedig szüksége van az életére. Bárki is ő, jelenleg áldozat. És akárhogy is hangzik, ő megmentő akar lenni, nem cinkos.
- Olyanról nem lehet képet alkotni, amire nincs rálátásom - mondja halkan, immár újra a munkába temetkezve. Fejét jobb tenyerében nyugtatja, félig a hajába túrva, tekintete lázasan cikázik a motívumok és jegyzetek között. Nem érzékeli Alfred mozgolódását, egyedül az elé pakolt ételre emeli fel a tekintetét, pont annyira, hogy a tányérra és tartalmára fókuszálhasson.
- Megnyugtató - kissé megrándul a szája széle beszéd közben. Tekintete az alvó tagra siklik és nyugtázza, a helyzet újbéli iróniáját. Ha úgy lenne, ahogy Alfred állítja, most nem ülne Damoklész lebegő kardja alatt.
- Jó étvágyat - elrablás ide, vagy oda, úriember ő. Viszont ahelyett, hogy szokásos módon minden figyelmét az ételnek szentelné, olykor csipeget valamennyit belőle munka közben. Egy pillanatra sem felejtette el, hogy nem épp vendégségben tartózkodik. Menekülni akar. Minél gyorsabban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Munka közben az időérzéke teljesen felmondja a szolgálatot. Fogalma sincs, hogy csupán percek vagy órák teltek-e már el azóta, hogy leült az asztalhoz. Az irodában a fény ugyanolyan, nem látszik a nap tánca az égen, nem csiklandozzák a sugarai a helyiségben lévő tárgyakat. Minden ugyanolyan. Egyedül a tagjaiba settenkedő merevség és a hátába kúszó, egyre erősödő fájdalom árulkodik a percek szapora váltakozásáról, na meg a már üressé vált tányérja.
Lassan tolja hátra a széket és az asztallapba támaszkodva áll fel, lassan kiegyenesítve gerincét. Nyel egyet a művelet végén, majd fel se nézve teszi a füle mögé a tollat és a jegyzeteit fogva távolodik el a bútortól. Egyedül a papírlapokra koncentrál, ahogy lassan fel-alá kezd járkálni. Szüksége van egy kis mozgásra, képtelen lenne tovább egy helyben ülni.
Kissé talán a kisugárzása is megváltozik, ahogy lázasan bújja a jegyzeteit, mintha... mintha talált volna valamit? Talán. Talán megvan a séma, az alap, a logika az egész mögött, amire az alkotó ráhúzta az egész művét. Ez mindig a legizgalmasabb és a legijesztőbb rész egyben. Nem ismeri az arcot, a hangot. Nem tudja, hogy férfi-e vagy nő. Idős vagy fiatal. Nem tud róla semmit, de mégis mindent. Ismeri már a gondolkodásmódját. És ez a minden.
- Ahogy én is, gondolom - oda se figyelve ejti ki a szavakat, túlságosan elmerült a munkában. Pár perccel később áll meg és emeli a tekintetét Alfredre. - Miért én? - kérdi, a munka hevétől talán kissé rekedten. Ez a kérdés eddig valahogy fel se merült benne, legalábbis azóta, hogy lekerült róla a csuklya. Pedig... rajta kívül, országszerte vannak szakértők, nagyobb tudással is, mint amit ő képvisel. Tény, hogy tehetséges és folyamatosan fejleszti magát, kutat, a régi idők feljegyzéseit tanulmányozza, hogy minél mélyebben átláthassa azt, amire az egész jövőbeli életét szánja. Miért pont ő?
Rövid ideig fürkészi csak Alfred arcát, de látszik rajta, hogy nincs teljesen jelen a beszélgetésben. Szemei lázasan csillognak, baljának mutatóalja türelmetlenül kopognak a kezében tartott papírok alján. Érzi, hogy nincs messze a megoldástól és a siker eme közelsége kitaszította a kétes érzéseket a tudatából egy időre. Ahogy tekintete újra az eddig boncolgatott rúnákra siklik, a tollat elemeli a füle mögül és szorgosan kezd írni valamit, olyan átszellemülten, mintha csak most jött volna rá az élet értelmére. A felelet is várat így magára kissé.
- Csak van egy olyan érzésem, hogy a te kezedben - mondja, miközben futólag vet egy pillantást Alfredre. Most veszi csak észre, azt a furcsa mosolyt, ami uralja a férfi arcát. Zavartan fordítja el a tekintetét. Nem tudná megmondani pontosan miért, de feszélyezi. Pedig lehetne szemezgetni a miértekből, annyi biztos.
- Akkor helyesbítek. Nem szoktam olyanról véleményt, képet alkotni, amit nem látok teljes egészében - mondja, miközben a kezében lévő lapokat végre visszahelyezi az asztal lapjára. Tenyereire támaszkodva bámul maga elé, majd egy sóhajjal rogy vissza a székbe.
- Készen van... - sóhajtja fásultan. Szíve még mindig hevesen kalapál az izgalomtól, de vállait újfent mázsás súllyal kezdi nyomni az általa szerzett tudás és az ezzel járó felelősség. Tekintetét fáradtan emeli Alfredra, így várja az elkerülhetetlent.
És Damoklész kardja lesújt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Meg nem tudná mondani, hogy miért, de hitt Alfred szavainak. Botor mód elhitte, hogy számít mindaz, amit mond, hogy adhat és kaphat is választási lehetőséget. Ezért is vetette bele magát teljes gőzzel a munkába. Talán volt egy-egy pillanat, mikor meg is feledkezett a körülményekről. Elfelejtette a kanapén fekvőt, elfelejtette a már szemet bántóan makulátlan irodát, a körülményeket és a következményeket. És mindez nem volt más, csak önámítás. Kifogások, hogy levegőt kapjon, hogy képes legyen legalább arra a rövid időre még tükörbe nézni anélkül, hogy képen akarná törölni saját magát. Pedig elmehetett volna. Mondhatott volna nemet és ezt nem kenheti Alfredre, még ha az alaphelyzetet ő is teremtette meg. Nem szegeztek se pálcát, se kést a torkának. Ő volt az, aki nem járta kellőképp körbe a lehetőségeit időben. És ezzel felelősséget vállalt saját magáért és a megrúnázott tagért is, akinek még a nevét se tudja. Mert már abban a pillanatban köze volt hozzá, amikor lekerült róla a zsák. Hiába kapott volna felejtés átkot, valami nyomasztó érzés akkor is maradt volna utána. A saját tetteiért pedig tud kezeskedni. Nem merte megkockáztatni, hogy egy olyan embert hoznak ide helyette, akinek csakis a saját élete számít, semmi más.
A fáradtság ólomsúlyként nehezedik rá, ahogy lerakja a tollat a kezéből. A támlának hanyatlik és lehunyt szemmel sóhajt, engedi át magát újra a kellemetlen érzéseknek, ami már nem csak elméleti síkon jelenik meg, hanem a papírról gyakorlatban is visszaordítanak rá. Hisz végzett. Az időnek vége, ami a rendelkezésére állt, hogy az összes lehetőséget végigjárhassa és egy mindenkinek kedvező alternatívára hívja fel a figyelmet. Most már minden csakis azon múlik, hogyan tálalja...
Nem veszi észre, hogy nyílik az ajtó, már csak Alfred hangjára lesz figyelmes. Szemei kipattannak és ahogy eljutnak a szavak a tudatáig, kétségbeesés szorítja össze a belsejét. Nem erről volt szó.
- Ne, várj! - mondja, de akármilyen hangerőt is üt meg, valahogy mégis értelmüket vesztve szállnak tova a sürgölődés közepette. Hirtelen mozdulattal löki hátra a széket és áll fel, nem foglalkozva a hátába nyilalló fájdalommal. Pár lépéssel kerüli meg az asztalt, hogy Alfred elé kerüljön. Mindenéből árad a feszültség, gondterhelten néz a férfire, majd a többiekre, a tagra, akiért felelősséget vállalt.
- Nem tudod, hogy mit csinálsz! - már-már kiáltja a szavakat, de mire bármit is tehetne, az ajtó halk puffanással csukódik be. Ennyi. Vége. Kezei remegni kezdenek a felgyülemlett feszültségtől és idegesen sétál az ablak elé. Nem lát, csak néz maga elé, ujjai a hajába siklanak, hol félúton meg is állnak.
- Bolond! - mély, öblös hangja betölti a teret, ahogy ismét a férfi felé fordul. Tekintete sötét, lélegzete szapora. Az idejét se tudja megmondani, hogy mikor volt utoljára ennyire ideges. - Bármi áron?! Most ítélted halálra azt az embert! Védvonal van a kötésrúna körül, nem lehet csak úgy eltávolítani! Túl van töltve, időzített bombát csináltál belőle! Még, hogy nem játszol Istent! - megállíthatatlanul zúdítja a szavakat a másikra, balja ökölbe szorítva remeg mellette. Nem mondja el, hogy mire jutott magával a rúnával kapcsolatban és nem is biztos, hogy más össze tudja rakni mindezt a feljegyzései alapján. Minden bizalmát eljátszotta Alfred. Már csak megvetést érez.
A továbbiakra nem is tud mit reagálni, amúgy is feleslegesnek tartja. Ebbe beleszólása nincsen, ez már rég nem az a helyzet, mikor választási lehetőséggel kínálnák. Hisz kiderült, hogy eddig sem volt neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Nem siet sehova, kiélvezi az elcsípett pillantásokat, a kósza érintéseket. Nem hitte volna, hogy az első napja ennyire intenzív lesz, de az arcán uralkodó mosoly nem épp arról árulkodik, hogy zavarná, sőt. Egyre inkább rabul ejti a nő vonzereje, pillantásának tüzessége. Pedig alapjáraton nem ilyen. Ő a randira hívós fajta, virágot vagy pezsgőt vivős, aki kivárja a megfelelő pillanatot arra, hogy a következő szintre léphessenek együtt. Mindig az érzelmeket helyezi előtérbe a testi vágyakkal szemben.
Tekintetét végigjáratja a nő domborulatain, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül hozzá. Pillantása nem bántó, nem időzik zavarba ejtően sok ideig a csípője ívén, sem a dekoltázsán, de mindkettőnek adózik egy-egy elismerő mosollyal.
- Gondolom most már hiába hívnálak el vacsorázni - mondja csibészes vigyorral az arcán, majd kissé meg is csóválja a fejét, hogy választ se érdemel a költőinek szánt kérdés. Magában nyugtázza a számára kissé ismeretlenebb helyzetet és ezzel együtt engedi is át magának a testének az esze helyett. Van valami ebben a nőben, valami édes és vadító, amibe egyszerűen muszáj belekóstolnia.
Ahogy Nora ujjai kalandozni kezdenek az öltöny anyagán egyre feljebb, minden további, felesleges gondolatot kiűz a fejéből. Kékjeit a fekete íriszekbe fúrja, szinte érezni véle a nő forró leheletét az arcán. Kissé elnyílt, de még mindig mosolyogva hagyja, hogy bejárhassa az előre tervezett utat, kissé még oldalra is billenti a fejét, hogy jobban hozzáférhessen.
- Lejjebb keresd - mondja immár vágytól fűtött hangon. Nora hideg ujjainak érintése kellemes bizsergetést hagynak maguk után. Kezei beszélnek helyette tovább; eddig maga mellett tartott jobbját Nora nyakára simítja, onnan lassan a tarkójára, úgy vonja még és még közelebb magához, hogy alig pár milliméter válassza el csupán őket.Egy aprócska jelre vár, hogy ha Nora is úgy szeretné, végre megízlelhesse a puha ajkakat és magához vonhassa teljesen a gyönyörű testet.
- Segítek keresni - súgja a nő ajkaiba a szavakat, csillogó tekintete nem ereszti a nőét addig, míg meg nem semmisül az utolsó, lélegzetvételnyi távolság is közöttük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Túlságosan is jól ismeri ezt a tehetetlenséget és másoktól való függést, ami most a belülről marcangolja. Még mindig tisztán él benne a kép, ahogy az ispotályban bámulta magatehetetlenül a fehér mennyezetet, mert képtelen volt a szoba bármely más pontjára pillantani. Hisz annakelőtte minden színes volt, kivéve neki. Akkor úgy érezte, hogy a színekkel együtt az örömöt, a vidámságot is kiszipolyozták az életéből. A gerince használhatatlan volt, még csak felülni se volt képes segítség nélkül. Nem foglalkozott senkivel, egy szót se szólt, bárki is volt bent nála, csak a mennyezetet bámulta. Éjszakánként, mikor nem láthatta senki, némán siratta önmagát és az addigi életét.
A felépülés mind testileg, mind lelkileg gyötrelmes feladat volt, de végül hosszú, kínkeserves hónapok leforgása alatt sikerült a romokból egy sokkal jobb változatát felépítenie. Szembenézett a hibáival, a tetteivel és azokat nem feledve vált egy olyan emberré, aki hálás az új lehetőségért.
Most mégis ugyanúgy magatehetetlennek érzi magát. Nem ismeri a körülményeket, csupán hirtelen belekerült egy olyan világba, amit nem neki szántak és mégis érvényesülni akar. Egyszerűen túl sok az ismeretlen tényező, hogy átláthassa a gesztusok jelentőségét, hogy kihallja a szavak mögötti tartalmat. Nem tud mást, csak a felszínt kapargatni. Mint egy kisfiú, akit úgy dobtak be a mély vízbe, hogy sose tanult korábban úszni.
De most nem marad csendben. Már nem kis tizenéves siheder, egy akkoriban elképzelhetetlen, kiegyensúlyozott életet él, tisztában van önnön magával, az értékrendjével, amihez minden körülmények között ragaszkodik. Nem beszélve a felelősségtudatról, amivel kéz a kézben jár a nap minden percében.
A neve hallatán tekintetét ismét a férfira emeli, kelletlenül, undorodva. Őszintén szólva saját magát is nagyon meglepi ezzel a heves reakcióval, amit produkál, mióta kivitték a férfit a szobából, de bőven ráér később szörnyülködni saját magán. Ez most a legkevesebb. Viszont az érzelmek hamar megváltoznak. Arcán is tisztán látható, ahogy a zavarodottság, majd az értetlenség veszi át a düh helyét. Egy darabig csak bámul Alfredre, majd hitetlenül rázza meg a fejét.
- Odinra... micsoda röhej! Ennyire végletekben... - a levegőben hagyja a mondat végét, ahogy újra megrázza a fejét. Egyszerűen képtelen megérteni ezt a gondolkodásmódot és ezt az önzőséget, ami a szavak mögött rejlik. Az, hogy eredetileg kinek a szájából hangzottak el, csupán részletkérdés.
Újult erővel telepedik rá ólomsúllyal a fáradtság. Sóhajt egy nagyot, próbálva elengedni a benne felgyülemlett feszültséget, majd lassan a fotel felé indul, amibe még zsákkal a fején ültették. Tompa puffanással rogy bele, a bőr halk nyöszörgéssel fogadja őt. Előre görnyedve támasztja meg könyökét a térdén és temeti arcát tenyerébe. Keze szemmel láthatóan remeg még mindig kissé.
Némán hallgatja a másikat, lehunyt szemmel. Az ő engedélye nélkül? Milyen egy elcseszett filmbe csöppent bele? Ő már nagyon rég nem tetszeleg főhős szerepben, ő csak a helyes, de feledhető kedves mellékszereplő. A fiú a szomszéd házból. Tőle nem függnek emberek... Kívülről nem látszik semmi mindebből, egyedül az, ahogy ádámcsutkája fel-le mozdul, ahogy nyel egyet.
- Nem tudom, hogy találnál-e másik bolondot, aki megcsinálná - sóhajtja tenyereinek rései között. Hangja végtelenül fáradtan cseng, nyoma sincs az előbbi indulatnak. A kérdés viszont az, hogy meg tudná-e csinálni? Nem... a kérdés az, hogy mindezek után, azután, hogy felelősséget vállalt, azután, hogy akaratlanul morzsákat tudott meg a férfi életéből, akinek a nevét se tudja... mindezek után hagyná-e, hogy más nyúljon hozzá ahhoz, amin órákon keresztül dolgozott? Hagyná-e, hogy helyette más mocskolja be a kezét?
- Megcsinálom. A családja miatt. - Kezeit leejti az arca elől, tekintetében eltökélt fény csillan, arca ugyanolyan komolyságot tükröz, mint munka közben.
Odinra és a kilenc világra... csak igazat mondjon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az élet mindenki számára mást jelent. Van, aki örök életűnek hiszi magát, aki nem meri véletlenül se bepiszkítani a kezét, mert él benne a hit, a vágy, hogy a földi lét csupán egy rövid állomás, ami halál utáni életre készíti fel őket, egy örökérvényűre, a mennyben vagy pokolban, vallástól függően. Van, aki csakis a mának él, feledve a múltat és nem félve a jövőt, csak az adrenalin és a pillanatnyi örömök megélésére koncentrálva, nem törődve akár a saját maguk testi épségével sem. Van, aki megfontolt, aki előre tervez, kiegyensúlyozottan, stagnáló boldogságban, színtelen, mélység nélküli problémákkal küzdve. Viszont egy dolog mindegyikükben közös; bármennyire is tagadják, a halált mind félik, ha szembe kell nézniük vele. Bármennyire is bátran, felszegett állal néz is farkasszemet vele, az utolsó pillanatok, a saját magukkal való elszámolás igenis megremegteti az ember lábát. A halál fájdalmas, de nem annak, aki elmegy. Mindig az szenved a legtöbbet, aki marad. És jelenleg három gyermek kapná a végzetes csapást.
Tudja milyen szembenézni a halállal, milyen, mikor lepörög előtte az egész addigi élete, olyan könyörtelenül tisztán, amilyen előtte sosem láthatta. Látta a félelmet, a fájdalmat a hozzátartozói arcán, mikor még nem ocsúdtak fel a döbbenetből, a gyászból. Mert hiába élte túl, addig a pillanatig, míg ez biztos nem volt, addig gyászolták. Neki megadatott a lehetőség, hogy jobb legyen önmagánál. Vajon tényleg játszhatja a hőst, a megváltót és szolgálhat hasonlóval egy másik halandó számára? Végletek...
Végletekben gondolkodik, mert a jelenlévők is ezt teszik, így olyasmik fogalmazódnak meg benne, ami normál esetben soha. Dühíti ez a fajta gondolkodásmód. A férfi feláldozná magát egy ilyen felesleges dolog miatt, a családjára hivatkozva, holott mindezzel nekik okozná a legnagyobb fájdalmat. Végletek...
- Ettől félek én is - mondja hűvösen. A súlyos gondolatok közé beúszik még egy kép; az anyja. Eszébe jutnak az esték, mikor gyermekként ült mellette, el-ellesve a Futhark betűit, próbálva azokat pontosan lemásolni. Eszébe jutnak a nő szavai, intelmei, tanításai, a mosolya, a dicséretek. Nem kell megváltónak lennie. Csupán jól kell csinálnia azt, amihez ért és lehetőséget nyújtani a választásra. Viszont ezt neki kell véghez vinnie, nem másnak. Nem másnak, mert ő is félti a saját családját.
Ahogy kinyílik az ajtó, szemöldöke kissé megemelkedik, úgy követi végig a férfi útját. Egy szó nélkül veszi át a lapokat és tekintete egyből a teleírt oldalakra siklik, mintha csak hibát keresne rajtuk vagy bármi árulkodó jelét annak, hogy belenyúltak a munkájába. Rossz szokás.
Csendben hallgatja Alfredet, de immár a szavai nem hatolnak mélyre benne, csak elemez. Szóval játszott vele, bábként rángatta, hogy a zsinór segítségével saját maga felé terelje. A gondolatra megrándul a szája széle, de más nem látszik rajta. Ügyes. Ő pedig annyira elmerült a saját dilemmájában, hogy észre se vette. De már döntött. Már tiszta a feje. Végre nincsenek végletek. A lehetőségek ennél sokkalta árnyaltabbak.
- Két hét múlva? - kérdi kissé meghökkenve, kékjei ezúttal egyből megtalálja Alfredéét. Persze, minden megoldható... hogy késő lesz-e? Ki tudja. Némán, komoly arccal fürkészi a férfit, latolgatja a helyes utat. De van-e ténylegesen helyes út még? Legyen a kevésbé rossz...
- Talán. De minél tovább vársz, annál nagyobb a rizikófaktor. Akár rád nézve, akár őrá. Én a helyedben minél előbb meg akarnám oldani ezt a problémát. - És azt figyelembe se vette jelenleg, hogy ő is minél hamarabb szabadulni akar ebből a helyzetből. Tőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A dohányzóasztalon lévő kiürült whiskys poharat bámulja. Üres. Nem félig teli, nem félig üres, alig egy cseppnyi, ha maradt az alján. Elfogytak a lehetőségek, ahogy az ital az üvegpohárból. De már döntött és nem fog meghátrálni, emelt fővel végzi el azt, amire vállalkozott. Már nincsenek kérdések, dilemmák, ellenérzések. Csak a feladat, amit a tudása legjavával fog megoldani.
Azon elmélkedik, hogy ez vajon egy újabb próbatétel-e. Vajon az élet azért gördítette elé ezt az akadályt, hogy kiderüljön, tényleg megváltozott-e annyira, amennyire elhiszi magáról? Hogy önámítás-e, álszentség amit csinál évek óta vagy a személyisége, tulajdonságai tényleg ennyit változtak? Előtte a hegy, mögötte a szakadék és már csak az lesz a kérdés végül, hogy mászik vagy ugrik. Viszont nem aggódik, hisz mindig a csúcson a legszebb a kilátás.
Tekintete Alfredre siklik, ahogy megszólal. Sebi szemöldöke kissé megemelkedik, ahogy elemzi magában a helyzetet. Szóval legilimentorok. Erre hamarabb is rájöhetett volna, ha képes higgadtan figyelni a környezetére. A felismerés kissé megkeményíti az arcvonásait. Nem kedveli az ilyen tudással rendelkezőket, túl nagy hatalom van a kezükben. Sosem tanult ilyesmit, az okklumenciát is csupán nagyon alap szinten. Pontosan annyira ért az utóbbihoz, hogy erősen koncentrálva egy-két emléket el tud zárni magában. Ezért sem derült ki soha, hogy ki miatt bukott alá anno a seprűről... A gondolat amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan válik semmissé, ahogy kihasználva a pillanatnyi csendet, elkezdi állítgatni az elméje védelmében a bástyákat.
Alfred, immár neki intézett szavaira lehunyja a szemét. Szóval nem szabadulhat ilyen könnyen ettől a találkozótól. Egy hét múlva újra idehozzák, újra szembe kell néznie magával, Alfreddal, a családapával. Egy hétig emésztheti és győzködheti magát a döntése miatt.
- Végletek...- mondja fáradtan, baljának ujjaival az orrnyergét dörgölve. Lassan engedi le, hogy kékjeit végül a jegyzeteire, onnan Alfredre emelje.
- Ha nem piszkálja meg valaki úgy, hogy nem ért hozzá... - néz jelentőségteljesen a férfire, majd sóhajtva teríti jegyzeteit az asztalra. - Hogy fájdalmai lesznek-e a héten? Tőle függ. Ha a levezetésem helyes, akkor ez az Imperius átokhoz hasonlóan működik. Viszont nem az elmét befolyásolja, hanem a testet. Ha nem szerzi meg azt, amit akarnak, akkor kínokat fog számára okozni a kötésrúna. Azt nem tudom megmondani, hogy mit és milyen mértékben. Késztetést érez, elemi kényszert, hogy engedelmeskedjen - mondja végig kimérten. Ujjaival beszéd közben a lapokon simít, mutatva a részleteket, hogy épp melyik részletről beszél. Hagy egy kis szünetet, hogy emészthetőbbek legyenek a szavai, majd a jegyzeteit összeszedve áll fel és lép a férfi elé, de távolságot tartva.
- Ne azt keressétek, aki a rúnát rárakta, hanem azt, aki használja. Valószínűleg a mestert kényszerítették, kevésbé... szívélyes fogadtatásban lehetett része, mint nekem - kékjeivel beszéd közben fogva tartja a másikét, közben fel nyújtja a lapokat. Nagyon reméli, hogy igaza van. Bűnt követett el, de ha kényszerítették valahogy... az ember rosszabbra is hajlandó nyomás alatt. Ha viszont téved... akkor megérdemli azt, hogy Alfred elé álljon, bármivel is kelljen szembenéznie. Viszont nem mondd el minden információt, nem fog ennél jobban közreműködni abban, hogy kézre kerítsenek valakit, hisz fogalma sincs, hogy melyik oldalon is áll a történetben.
- Viszont kérném a zsákot. Távoznék, ha megengeded - komolyan néz a férfire, hangja ismét fáradtan cseng. Ma már nem vágyik másra, csak, hogy elnyúlhasson a kanapén és a mennyezetet bámulva rágyújthasson, várva, hogy egy csalfa pillanatra ismét láthassa a színek satnya emlékét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Egy hét. Egy hete volt leküzdeni minden ellenérzését. Ennyi ideje volt megtanulni újra emelt fővel tükörbe nézni és elfogadni a saját döntéseit. Ennyi ideje volt felsorakoztatni az okokat, az érveket és megszilárdítani magában a gondolatot, hogy igenis ez volt a helyes.
Többször megfordult a fejében a gondolat, hogy miért pont ő? Ezer féle választ generált már rá, de végül rájött, hogy egyik sem igazán fontos. Nem az számít, hogy mi volt, hanem, hogy mi lesz ezután. Mert ha másban nem is, abban sziklaszilárdan hisz, hogy nincsenek véletlenek. Valamiért oda kellett kerülnie akkor, valamiért neki kellett rájönnie a háttérben futó szálak egyikének értelmére. Hogy mi a fontos ebből? Talán a férfi, akinek még a nevét se tudja? Alfred? A hely, amiről fogalma sincs, hogy merre is található? Vagy pusztán a vívódása, a cselekedete? Nem tudja, de nyitott lesz, figyelve a jelekre. Mert nincsenek véletlenek.
Egy hét. Egy hete volt felkészülni az újabb találkozásra. Kevésbé tudott koncentrálni az egyéb teendőire, az órákon is kissé szétszórtabb volt, de a zavart senki sem vette észre, ami benne uralkodott. Könnyedén fogták a bohókás stílusára és senkit sem cáfolt meg ezzel kapcsolatban. Minden szabadidejét az újabb találkozás különböző kimeneteleinek szentelte. Kutatott, olvasott, feljegyzéseket készített, hogy ne érhesse semmi váratlanul. Alapos volt, mintha csak egy előre egyeztetett időpontra várná egy ügyfelét. Viszont, ha időpont nem is volt, a kopogás visszhangja jelezte a munkájának kezdetét.
A legutóbbi találkozásuk óta felszerelte a lakást pár biztonsági rúnával, ezzel lehetetlenné téve, hogy egyenesen a lakásába hoppanáljon bárki, vagy nyitóbűbájt alkalmazhassanak az ajtón.
Egy pálcaintéssel és a korábbinál enyhén nagyobb feszültséggel tárta ki előttük a bejárati ajtót és tömören a türelmüket kérte. A dolgozószobájában a már kikészített kellékeket pakolta a táskájába, majd pár mély lélegzetvétel után csatlakozott hozzájuk, hogy újra a fejére kerülhessen a már ismerős zsák.

Apró fénypöttyök keverednek a sötétségbe, ahogy a kinti világosság átszűrődik a durva anyagon. Minden lélegzetvétele hangos robajjal tölti meg a falatnyi teret, el-elnyomva a körülötte lévő zajokat. A levegő egyre fülledtebb a szűk helyen. Nem látja hová lép, hogy meddig mennek, merre fordulnak, teljesen a két férfira kell bíznia magát. Viszont az odaút kellemesebb, mint egy hete, a korábbi durvaságnak már nyoma sincs.
Végül tompa panaszos sóhajjal nyílik a tömör faajtó és hunyorogva fogadja az arcába toluló bántó világosságot. Baljának ujjaival dörgöli meg sajgó szemeit, majd párat pislogva járatja végig tekintetét az irodán, csak úgy, ahogy első alkalommal is tette. Egy pillanatra elidőzik a némán haldokló szerkezeten a földön, majd tovasiklik és megállapodik a házigazda arcán.
- Alfred - köszönti kimérten a másikat, hangja betölti a néma csendet. Pár pillanatig farkasszemet néz a férfival, majd teljes lényével az ismeretlen ismerős felé fordul, hogy pár kimért lépéssel szelje át a köztük lévő távolságot és kezet nyújthasson neki.
- Üdv, Sébastien vagyok, én fogom elvégezni a kis szertartást - barátságosabb mosoly szökik arcára, hangja nyugodt. Pontosan olyan az egész lénye, mintha csak otthon, a dolgozószobában fogadta volna az ügyfelét; kedves, nyitott és nyugtató.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Minden kétes érzelmet, ellenérvet az ajtón kívül hagyott. Most nem úgy érkezett, mint a legutóbb, pontosan tudja, hogy mire kellett készülnie, hogy mi fog történni. Biztos terep. Ehhez mérten nem számít, hogy ki is az a férfi, aki sápadtan, kimerültségtől barázdált arccal ül összeroskadva előtte. Nem számít, hogy mit tett, vagy ezután mit fog. A munka számít, amit el kell végeznie, semmi más.
Ahogy kezet nyújt, a férfi elfogadja, de egy hang sem hagyja el a száját. Sebi valahol ezt nem is bánja, ha eddig névtelenséggel övezve küzdött, talán jobb is, ha megmarad az anonimitás a másik részéről. Talán túl sok információ lenne ez, kevésbé felejthető és lezárható, ha az archoz végre név is társulna. A férfi arcát, testtartását figyelve foglal helyet végül a bőr fotelben. Az arcára nem ül ki más, csakis az a bizalomgerjesztő, barátságos mosoly, de tekintete egy pillanatra Alfredre siklik. Múltkor nem tudta megmondani, hogy mennyire fogja megviselni a férfit a rúna. Mára már meglett a válasz... De tényleg hagyni kellett, hogy rájöjjenek? Megérte? Néma sóhajjal hunyja le egy pillanatra a szemeit, közben a táskáját az ölébe fekteti. A csattok csilingelve adnak utat a matató kezeknek, amik kisvártatva egy teleírt pergament és tollat helyeznek az asztalra.
- Elmondom, hogy hogyan is fog zajlani. Először a túlfeszültséget fogom kivonni a kötésrúnából, megszüntetve a köré húzódó védelmet, hogy hozzáférhessek. Ez időigényesebb feladat, de csupán a pálcámra lesz hozzá szükség, nem fog fájdalommal járni - hagy egy kis hatásszünetet, hogy megemészthesse az eddig elhangzottakat a férfi. Végig a vele szemben ülő arcát figyeli, a legkisebb reakciót is észlelve. - Ezután jön a neheze. Ha a védelem megszűnt, szét kell választanom elemeire a kötésrúnát, amihez meg kell vágnom pár helyen a kapcsolódási pontokat. Apró vágások, épp csak a bőrt kell felsértenem, de csakis így tudom kiiktatni a rúna együttes hatását. Van, amelyik el fog tűnni, de némelynek új értelmet kell adnom, hogy ne kínozzon tovább. Sajnos ennél többet nem tehetek - sóhajt egyet, ahogy a végére ér. Akárhányszor végigzongorázta fejben, kimondva mégis sokkal nagyobb súlya van. Eddig volt akkora szerencséje, hogy nem kellett testrúnát eltávolítania, de természetesen az eljárás nem volt ismeretlen számára. Viszont ez... ha csak rágondol, elfogja az undor. - Megírtam a szerződést, amiben engedélyezed a beavatkozást. Részletesen le van írva mindaz, amit most elmondtam és megtalálod az új rúnák jelentéseit, hatásait is. Kérlek csakis akkor írd alá, ha elolvastad és mindennel egyetértesz. Ez egyedül a te döntésed, nem lehet másé - mondja végül, egy kisebb, bátorító mosollyal az arcán, miközben közelebb tolja elé a lapot. Vár pár pillanatot, majd feláll és az asztalhoz sétál, Alfred közelébe. Szeretné meghagyni azt a pár percet nyugton a férfinak, hogy végigvehessen mindent és döntést hozhasson. Akárcsak otthon, a dolgozószobájában.
- Nem miattad. De nem úszhatja meg az, aki ilyesmire vetemedik. Ha tehetném, az aurorokat értesíteném - mondja halkan, hangjában ismét csakis a komolyság cseng. Tekintete Alfredre esik és talán magának se vallja be, de megnyugvással tölti el, hogy megtalálta az információt. Nem a használni felkutatása miatt. Egyáltalán nem kíváncsi arra, hogy mit fog vele tenni, ha a kezei közé kaparintja. Nem. Az nyugtatja meg, hogy nem egy tudatlan bolond kezére került.
- Tényleg szükséges volt szenvedni hagyni? - teszi fel a kérdést kissé erőteljesebb éllel, mint tervezte. Kékjei a másik arcát kutatják. Lehet, hogy intelligens, de mégis rengeteg még körülötte a kérdőjel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ahogy eltávolodik a kanapén ülőtől, a fókusza is kitágul. Már nem csak az ügyfelet látja, nem csak az eltávolítandó rúna lebeg a lelki szemei előtt. Ahogy tekintete Alfredre siklik, tucatnyi kérdés tör újra felszínre benne. Mégis ki ez az ember? Ahogy végre magának maradt a múltkori találkozó után, utánanézett a másiknak, már amennyire ez tőle telt. Sosem csinált még ilyet, nem kutakodott mások után, sosem érdekelték a hátterek, az előzmények, mindig csakis annyi, amennyit meg szerettek volna osztani vele. De hogy ő kutakodjon a másik beleegyezése nélkül? Soha. Most viszont ez is elérkezett, hisz elég drasztikus módon sodorta őket az élet egymás mellé egy rövidke időre. Mégis ki ez az ember?
Ahogy eltávolodik tőle, figyeli a mozdulatait, az apró gesztusokat. Próbálja belelátni a tanácstagot, amivel kapcsolatban sejtései bebizonyosodtak. Egy megbízható, precíz és becsületes emberként illusztrálták, de mégis mennyi lehet igaz mindebből? Fogalma sincs, hogy milyen helyen vannak, de abban teljesen biztos, hogy nem Bogolyfalván és nem a Tanácstól próbáltak információt lopni... Nem, ez egy személyes ügy, ami teljes mértékben csakis Alfredhez köthető. Ha nincs is kifejezetten véleménye a másikról, pláne nem pozitív, azt elismeri, hogy őszintének hat. Legalábbis okot eddig nem adott arra, hogy másképp gondolja. De, hogy becsületes lenne? Minden attól függ, hogyan értelmezzük ezt a szót. Ha csak Sebi idehurcolását nézzük, nem feltétlen mondaná azt, hogy teljes fedhetetlenségre utal. De ha csak a kanapán ülő férfi arcára néz, ahogy teljes bizalommal nyújtja át az általa írt szerződést Alfrednek... Mégis ki ez az ember?
Képtelen levenni kékjeit leendő ügyfeléről. Zavarba hozza az a végtelen odaadás, amit lát. Nem a félelem vezérelte a férfit, hogy magához intse Alfredet, ez tisztán látszik. Nincs megvetés, utálat a tekintetében, minden egyes porcikájából ordít, hogy ad a főnöke szavára. Mégis mivel volt képes ezt a fokú hűséget elérni?
Mégis ki vagy te, Alfred Declaire?
Kissé megemelkedik a szemöldöke, ahogy a férfi nevetése betölti a teret. Tekintetével észrevétlenül tartja fogva, elemez minden apró pillanatot, majd komolyságot tükröző arccal kíséri a mozdulatsort, ahogy visszaér mellé. Furcsa, de többet akar tudni. Kíváncsi a miértekre.
- Valamit nem találtál megfelelőnek? - kérdi halkan, kissé még mindig ráncolt homlokkal. Tekintete keresi, kutatja a válaszokat, még mielőtt Alfred felelhetne. Mert a szavak nem mindig árulják ez az igazat. De a tettek kevésbé képesek hazudni.
- Nem vagyok igazságszolgáltató. Véleményem szerint te sem, de vajmi kevés közöm van ehhez. Ha szólnék bárkinek, az sem gátolna meg téged, csupán még több ember kerülne bele feleslegesen a történetbe - mondja halkan, mintha csak egy ideje begyakorolt szöveget ismételne. Muszáj volt igazságot tennie saját magában, a saját tettei felett. Mert ha más felett nem is, saját maga felett hozhat ítéletet.
Csendben hallgatja tovább a mellette lévőt, szavainak egy része elszáll, míg némely visszhangot ver benne. Mindeközben a kanapé előtt lévő asztalra fókuszál, így láthatja a férfit is, kissé elmosódva a peremvidéken. Látja, ahogy a pergament szorítva remeg a keze, hallani a papír zizegését is az olykor beálló csendben.
- Mert nálad mindenkinek van választási lehetősége... - állapítja meg egy kis idő múlva, majd egy nevetős kis szusszanás is kitör belőle. Szeme sarkából pillant ismét Alfredre, majd abban a pillanatban indul meg a kanapé felé, ahogy a toll, munkáját bevégezve koppan az asztalon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Túlságosan összetett ez a történet, amibe a semmiből csöppent bele. Egy hete ilyenkor még boldogan főzőcskézett és fejben próbálta összerakni a harmadikosok következő órai anyagát. Próbált különböző megoldásokat kitalálni, hogy mivel dobhatná fel a száraz anyagrészt, hogy ne akarjon senki harakirit elkövetni a tanóra kellős közepén... a következő pillanatban pedig már egy zsákkal a fején hurcoltál ezen iroda felé. Azóta a pillanat óta agya egy része folyamatosan magyarázatokat keresett, különböző teóriákat állított fel és vetett el. Most viszont újra itt van, mondhatni saját akaratából. Természetesen megvan az oka arra, hogy így döntött, hogy felajánlotta a további segítséget. Ugyanis még csak véletlenül se engedhette meg, hogy Alfred esetleg az anyjához fordulna, ha ő maga nemet mondana. Nem keverheti veszélybe se akarva, se akaratlanul azt a nőt, aki lehetőséget adott neki egy jobb életre, aki miatt megtalálta élete hivatását. És elérkeztünk a második ponthoz, ami miatt most épp ismét Alfred irodájában támasztja az asztalt. A hivatás... mert számára ez nem csak egy munka. Nem csak egy szükséges rabiga, aminél a napi robot után leteszi a lantot és hallani sem akar róla a következő nap kezdetéig. Ezzel kel, ezzel fekszik, ez az élete és ez tartja életben. Mikor meglátta a kötésrúnát, ami miatt ebbe a még mindig teljesen ismeretlen világba keveredett, elfogta az undor. Ez a mestersége meggyalázása, sőt, ezzel mindenkit bemocskolt, aki ennek szentelte az életét. Lehet, hogy ő csak egy átlagos varázsló, túlságosan nagy igazságérzettel és elhivatottsággal. Lehet. De ez akkor sem maradhat büntetlenül.
Tekintete a mellette támaszkodó férfire siklik, a mosolyára, ami önmagában képes egyszerre valamiféle nyomasztó érzést előidézni és bizalomra ösztökélni. Alfred minden egyes részéből sugárzik az őszinteség, amit valamiért annyira összeférhetetlennek érez ebben a világban. De mégis... milyen világ ez? Ahogy körbenéz a fehér falakon, a hatalmas, roskadozó könyvespolcokon, az elegáns bútorokon és a hamis valóságot idéző ablakokon... minden annyira normálisnak tűnik. Mintha épp csak a Minisztériumba tévedt volna be, valami piszlicsáré ügyet intézni. Aztán kékjei átsiklanak a kanapén ülő, megfáradt és remegő férfire, aki mintha a kínok kínját élte volna át nem sokkal ezelőtt és az iménti illúzió hangos robajjal szakad darabokra. Nem akarja tudni. Tudni akarja. Tudni akarja?
A megjegyzésre tekintetét hirtelen elszakítva a szerződést olvasóról siklik Alfred arcára, leginkább a mosolyára, ami egy röpke pillanat erejéig még zavarba is hozza. Hogy a szavai, vagy maga a gesztus mellé, azt nem lehet tudni. Halkan, lemondóan sóhajt egyet, miközben feje a mellkasára csuklik, szemei lecsukódnak. Talán naivan hisz a tiszta és szép világban, ahol nincsenek korrupt emberek, ahol mindenki képes a jót észrevenni és nem ártanak szánt szándékkal másnak. De ha így is volt, ez a két alkalom gyökerestül írtja ki benne eme ábrándot.
- Mintha akkor békésebb mederben zajlanának a dolgok... - mondja halkan, kissé megfáradt hangon. Ő hinni akart a szervek tisztaságában, sőt, a saját maga tisztaságában is. Érdekes, mikor tükröt tartanak az ember elé.
Rengeteg kérdése lenne még, de mindet visszanyeli, ahogy elérkezik az idő. Nyugodt, magabiztos léptekkel szeli át a szobát és veszi kézbe a szerződést, hogy átfussa, minden szabályos-e. Tekintete megakad egy pillanatra az aláíráson. Olvashatatlan. A névtelenség hát megmarad.
- Rendben. Még egyszer elmondom, hogy ez sajnos nem egy veszélytelen beavatkozás, de biztosítalak, hogy minden tőlem telhetőt megteszek - mondja immár a szakértő hangján, egy biztató mosollyal az arcán. - Ahogy olvashattad, két opciód van, hogy fájdalommentessé tehessük a procedúrát. Én személy szerint az altatást ajánlanám, de teljes mértékben a te döntésed - mondja, majd a válasz hallatán bólint. Szóval altatás.
A táskájához lép és kimondottan alkalmi testrúnákhoz való pennát vesz elő, hogy amint a férfi elhelyezkedett a kanapén, felrajzolhassa a szükséges rúnát. A bájitalokban sosem bízott igazán.
- Megengeded, hogy kissé átrendezzem a szoba ezen részét? Csak, hogy jobban hozzáférhessek - kérdi, miután a férfi végre álomba merült. Fel se néz Alfredre közben, az eszközeire fókuszál, amiket a táskájából pakol precíz sorban az asztalra.
Hát ismét ketten maradtak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Némán, szinte lélegzetvétel nélkül várja, hogy a felrajzolt rúna kifejtse a hatását. Egyszerű, mindennapokban használatos altató módszer, a gyógyászatban is egyre inkább elterjedt a bájitalok és bűbájok helyett, hála a szüleinek. Viszont ő nem gyógyító. Minden alkalommal megrendíti ez a fajta bizalom, amit irányába mutatnak a hozzá érkező varázslók és boszorkányok. Hisz ő nem egy egyszerű tetoválást készít, nem csak azért nevezhető mágikusnak, mert képes helyváltoztatásra a bőrén. Nem... a testrúna alkotás ennél sokkalta bonyolultabb és összetettebb feladat. Akár egy kis hézag a koncentrációban és teljesen más jelentést kaphat, mint amiben előzőleg megegyeztek. Bármilyen jó szándék válhat egy pillanat alatt ártó hatásúvá.
Ahogy a férfi lélegzetvételei lelassulnak, úgy fújja ki némán Sebi is az eddig bennrekedt levegőt. Még sosem hibázott és nem most akarja elkezdeni, de tény, hogy ennél kényesebb feladatot se kapott még soha. Csendben rendezgeti a kipakolt eszközeit, a feljegyzéseit veszi a kezébe és még egyszer átfutja az előre megtervezett lépéseket, hogy biztosan minden az eltervezett szerint alakuljon.
Minden alkalommal van benne egy egészséges izgalom, az új feladat mindig megdobta a pulzusát, de most mindezek mellé félsz is társult, bármennyire is próbálta tagadni ezt saját maga előtt. A helyszín, az emberek, a fejük felett lebegő kimondott és kimondatlan események és cselekedetek... egyik sem segítette a munkája végzésében.
Alfred válaszát hallva bólint és az asztalra támaszkodva tolja magát álló helyzetbe. Pár lépést hátrálva veszi kezébe a pálcáját és kezdi el kedve szerint alakítani a rögtönzött dolgozószobát; az asztalka, amire a felszerelését pakolta, megemelkedik és az alvó fejével egy vonalban ereszkedik le ismét a földre, hogy Alfred asztala mögül a szék a helyére kerülhessen. A fotel túl alacsony és puha, nem adna biztos támaszt a művelet során. A karosszék hangtalanul foglalja el új helyét és ezzel együtt szünteti meg a varázst.
Ahogy ismét közelebb lép, úgy fordítja hirtelen fejét Alfred irányába. Kissé megemelkedett szemöldökkel hallgatja a férfit és kellemetlen érzés kezd úrrá lenni rajta a hallottak közben. Bármiről lehet szó... mégis miért van akkor meggyőződve arról, hogy pontosan ahhoz kötődik az ügy, ami miatt itt van?
- Megtaláltátok? - Bukik ki belőle a kérdés, hangja élesen szakítja meg a hirtelen beállt csendet. Pálcáját markolva fordul Alfred felé, keresi a tekintetét, abban pedig végre a magyarázatokat. - A bizonytalanság a koncentráció rovására megy és ha azt akarod, hogy minden a leírtak szerint alakuljon, akkor se magadnak, se nekem nem engedheted meg a bizonytalanságot. - Komoly arccal, kissé felszegett állal néz a férfire. Szüksége van az okokra és okozatokra, hogy tiszta lehessen a kép, még ha ezzel saját magát is taszítja bele jobban ebbe az ismeretlen világba. Tett rossz dolgokat, amiket a balesete óta próbál törleszteni. Egyel több vagy kevesebb, már talán fel sem tűnne.
- Nem iszom alkoholt. Viszont csendben nem tudok dolgozni. Az ízlésedre bízom, nekem teljesen mindegy - mondja kis szünet után, majd pár kósza pillanat után szakítja el tekintetét a másik arcáról, hogy végre azzal foglalkozzon, ami miatt itt van.
Baljával végigsimít a karosszék támláján, majd helyet foglal a mélyen alvó mellett. Lassú mozdulatokkal húzza feljebb a pólóját, szabaddá téve a szükséges területet. Viszont mielőtt bármihez nekifogna, ujjai jobb alkarjára fonódnak, ahol a felső alatt Odin jele lapul. Lehunyt szemmel, suttogva kezd el fohászkodni hozzá. Pont úgy, ahogy azt otthon is szokta.
Odin, most segíts meg!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mindig is szomjazta a tudást. Még a legzüllöttebb időszakában sem volt soha panasz a tanulmányaira, minimális erőfeszítéssel ugrotta meg mindig a kívánt mércét. De sosem érdekelte semmi úgy, mint a rúnatan. Magasságok és mélységek, kihívások és mindezek mellé végtelen kreativitás jellemzi. Nincs, aki megszabhatná a határokat, ő maga felel ezért és kedve, tudása szerint feszegetheti azokat. Viszont bármi is történt, mindig azokon belül maradt. Ő is rendelkezett a tizenévesek gőgjével és arroganciájukkal, miszerint számukra nincs lehetetlen, nincsenek szabályok. Megtehette volna, hogy csak egy kóstolóra átlépi azokat a bizonyos határokat, de nem tette meg. Járt nagyon közel hozzá és meg is rettent saját önfejűségétől.
Mindig is szomjazta a tudást, ami kiterjedt szakmájának minden aspektusára. Kedvtelésből kutat mai napig a múltban, hogy válaszokat nyerhessen megválaszolatlan kérdésekre. Ismeri a mítoszokat, legendákat, a hitvilágot, amire épül ezen tudományág. És kiderült, hogy a hit és a tudomány benne tökéletes harmóniában képes élni.
Most mégis egy olyan tudást akar magáénak tudni, ami nem lehet a sajátja. Mégis válaszokat akar, megérteni a helyzetet, amibe belecsöppent, hogy értelmet nyerjenek a tettei. Egy hete volt tépelődni, undorodni attól az embertől, aki ilyesmire vetemedett. Állást foglalt azzal, hogy nyomokat hagyott a felkutatásához, mondván egy ilyen tettért bűnhődni kell. De honnan tudhatná biztosan, hogy a morzsákat jó helyen szórta-e el? Válaszokkal. Ha jól döntött, ha nem, tudnia kell a tettei következményét, hogy mint minden bűnével, ezzel is elszámolhasson. Sosem akarta homokba dugni a fejét, a tetteiért vállalja a felelősséget. Még úgy is, ha mindez csupán a tudás egy szeletével jár, amivel együtt kell élnie.
Komoly arccal, egyenes testtartással, némán hallgatja a választ. Alfred arcán ülő őszinteség megrendíti, míg a szavak okozta keserű ízt próbálja egy nyeléssel eltüntetni, de hiába. Nyugodt, rezignált, mintha csak az imént olvasták volna a fejére a saját halálos ítéletét. Szomorkás tekintettel nézi Alfredet, mégsem látja, gondolatai egészen máshol járnak. Pár kósza pillanatig tolulnak a képek lelki szemei elé, minden kis információmorzsa, ami eljutott hozzá ezen két találkozás alatt. És a kérdések... vajon milyen büntetés jár majd osztályrészéül a titokzatos tettesnek? Meg volt győződve róla, hogy megérdemli, bármit is kap. De vajon tényleg így van?
Párat pislog, ahogy visszatér a jelenbe és sután bólint kettőt. Megértette. Elfogadta. Ennél többet ha akarna se tehetne. Egy sóhajjal engedi el a kétségeket és a hozzájuk társuló nyomasztó érzéseket és adja át magát a fohász adta megnyugvásnak. Még iskolás korában, egy régről fennmaradt tekercsben talált rá, ahogy Odinról gyűjtött még több és még több anyagot. Azóta is ugyanazt mondja el minden alkalommal, ami mára már egy személyes kis szertartássá alakult át az évek során.  A halk ritmus eggyé olvad a zene ütemével.
- Megbecsülöm azt a tudást, amit kaptam - mondja végül, ahogy befejezi a fohászt és a kezét is elemeli a bőrébe vésett jelről. Immár nem fordul meg, háttal beszél Alfredhez, hangja immár teljesen nyugodt, összeszedett. - Általa bízom saját magamban. Mindenki hisz valamiben. Ha másban nem, hát megadja magának azt a luxust, hogy önmagában hisz. - Ahogy kiejti az utolsó szót, pálcáját a rúna felső részéhez érinti. Láthatatlanul vibrál ujjai között a fa, ahogy a rúnában tárolt túlzott energia kapcsolódik a fókuszeszközzel. Ahogy kiejti a szükséges igét, áramütésszerű érzet rántja görcsbe a testét, ahogy a felszabaduló energia végigszalad rajta, mielőtt semmivé foszlana.
Odin, most segíts meg!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Sebi hisz abban, hogy nincsenek véletlenek. Nincs megírva minden előre, az ember maga alakítja a sorsát, de vannak előre elrendeltetett pillanatok, találkozások, amiket csupán a halál akadályozhat meg a maga végletességében. Az, hogy élünk-e a felkínált lehetőségekkel, hogy mit hozunk ki ezekből a pillanatokból, csakis rajtunk áll.
Az életét átszövik az ilyesfajta események. Hisz abban, hogy az édesanyjának megvolt rá az oka, hogy lemondjon róla. Hisz abban, hogy nem véletlenül volt éppen akkor ügyeletben Steve, mikor ott hagyták kisdedként az ispotály aulájában. Sebinek ehhez a családhoz kellett kerülnie, hogy ráleljen élete hivatására. Szerették és tanították, mellette álltak a legnehezebb pillanatokban is. Akarva-akaratlanul hozta ki ezen sorsszerű találkozásokból a legtöbbet.
Reece... egy újabb előre megírt találkozás. A félelme, a pökhendisége pokollá tette a fiú életét, ezen cselekedeteivel egy olyan útra terelte a hollóhátas fiút, ahol a saját bukását készítette elő. Fittyet hányt a sorsra és az megtanította rá, hogy vele nem éri meg packázni. Sebi megtanulta a leckét.
Hisz a sorsban, de komoly-e a hite a felsőbb hatalmakban? Nem mutogat ujjal felfelé, ha történik vele valami jó vagy rossz, nem hárítja a felelősséget. Nem imádkozik reggelente, nem próbál megtéríteni senkit. Viszont hisz Odinban. Elhiszi, hogy valaha élt és akkora hatalommal rendelkezett, hogy az utókorra hagyta a rúnák tudományát. Hisz a skandináv hitvilág ősi szimbólumaiban, amik erőt és védelmet kölcsönöznek a használójának. De az, hogy tényleg egy istenről beszélünk-e, vagy egy nagy hatalmú varázslóról... teljesen mindegy. A hit emeli a halandót is halhatatlanná.
- Tanultam. Tekercsekből, könyvekből, ősi feljegyzésekből. A tudás már létezett, mielőtt éltem volna a lehetőséggel - mondja még higgadtan a munka megkezdése előtt. Viszont ebből látszik, hogy minden nézőpont kérdése. Ő nem a saját maga érdemének tekinti azt, hogy kiemelkedő a szakmájában. Nem ő találta fel, nem ő jegyezte le az első létező szimbólumokat, nem ő határozta meg a jelentésüket. Minden az orra elé volt téve, csak ki kellett nyújtania érte a kezét, ami önmagában nem érdem. Az, hogy emellett tehetséget is mutatott ezen tudományban... mégis hogyan derült volna ki, ha nem Kate neveli fel? Nincsenek véletlenek.
Összeszorított fogakkal szögezi tekintetét a pálcájára, ami mozdulatlanul érintkezik az alvó bőrével. A koncentráció és a folyamatos fájdalmas bizsergés mély barázdákat váj a homlokába. A lassú hullámokban távozó feszültség görcsbe rántja a tagjait, majd újra és újra ólomsúlyú fáradtságot hagy maga után. Alfred szavai nehezen jutnak el hozzá, hangja távoli, mintha egyikőjük a víz alatt lenne. És valószínűleg ő az, aki egyre csak süllyed.
- Cs-csak sejtéseim v-voltak - mondja két hullám között, mély, rekedtes hangon. Fejét oldalt fordítja, hogy kékjeit Alfredre emelje, de csupán alig egy pillanatra tud találkozni a elszánt pillantás a mellette állóéval, mert az újabb hullám hatására rántja vissza a fejét a korábbi pozícióba. Szabad kezét a szék karfájára szorítja, ujjbegyei hamar kifehérednek az erőlködésben. Mindig is rosszul tűrte a fájdalmat, de a varázslatot nem szakíthatja meg, mindkettejük érdekében. A homloka csillogni kezd a gyöngyöződő izzadtságcseppektől.
Odin, most segíts meg!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Talán egy kezén meg tudja számolni, hogy hányszor engedte át magát a hirtelen megfogant vágyak kusza, hömpölygő tengerének. Utoljára talán tinédzser korában tette, mikor az ember fia érzi  magában a mindent felperzselő erőt, hogy egymaga egy kézmozdulattal képes lehet megmenteni az egész világot. És ő akkor el is hitte. Épp eléggé felsőrendűnek érezte magát ahhoz, hogy mások életébe beleszólhasson, akár szóval, akár tettel. Viszont mindezek mellett szexuálisan mégis mindig az önkontroll jellemezte. Nem volt meg benne az a fiatalokra oly jellemző hév, ami arra ösztökél, hogy ajtóról ajtóra kopogtasson. Nem volt túl sok kapcsolata akkoriban, egyiket sem gondolta túl komolyan, mégis hűséges volt az utolsó pillanatig, ami rendszerint pár röpke hét után be is következett.
És most mégis... Savannah illata kiűz minden kétes gondolatot a fejéből. A hideg érintése perzselő a bőrét, mosolya rabul ejti a pillantását. Most nem törődik a holnappal, de még az egy perccel későbbi jövővel sem. Az asztalokkal teletűzdelt helyiség kellemes félhomálya egy másik dimenzióba repíti őket, mintha nem épp az iskola kellős közepén lennének.
Halk nevetése visszaverődik a csupasz falakról, de már nem kíván többet hozzátenni. Nem érdeklik már a szavak, csakis az ujjai közt lágyan omló fürtök, ahogy ujjai egyre beljebb hatolnak a fekete hajkoronába. Szívverése gyorsabb ritmusra vált, ahogy megízleli a telt ajkakat és lassan csukódik le a szemhéja, hogy kiélvezhessen minden pillanatot. A csókja nyomán Savannahban a saját szavai visszhangozhatnak; igazi úriember. Jobbjával a vékony derekat öleli, stabilan tartja a nő testét, közel magához. Az ingjén keresztül érezni véli a szívverését, ami mintha csak visszhangot verne a sajátjának.
- Lehengerlő vagy - búgja a szavakat az ajkába, majd csak annyira távolodik el, hogy mosolyát megvillantva a szemébe nézhessen. Baljának ujjai kisiklanak a fürtök közül, végigsimítva Savannah arcélén veszi el végül a nőről, hogy megtámaszkodva maga mellett, lecsússzon az asztal lapjáról. Nem engedi eltávolodni, ajkai újra a másikéra találnak, miközben az asztal felé tereli őt. Nem emeli meg, csak a derekán nyugtatja a kezeit és úgy tolja enyhén az imént még általa bitorolt hely felé.
- Biztosan szeretnéd? - Nem szakítja meg a csókot, csupán két lélegzetvétel között ejti ki a szavakat. Az egész lényéből árad a gondoskodás, figyel minden rezdülésére, úgy mozdul, ahogy a nő szeretné. Mi tagadás, még az ösztönöknek engedve sem képes kivetkőzni magából. Ahogy Savannah mondta;
Igazi úriember.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tekintete rebben Alfredre, ahogy a szavai, mint lassú vízfolyam, elérik és kismosnak elméjéből minden más gondolatot egy teljes pillanatra. Önkéntelen mosoly suhan át az arván, de szinte azonnal veszi vissza az uralmat a mélyen barázdált homlok, a koncentrációtól előreugró állkapocs és a vékony vonallá préselt ajkak. Ha nem temetkezne épp a munkába teljes erőbedobással, talán folytatná a mgkezdett gondolatmenetet, bontogatná a hit és a tudomány lágy, művészi kapcsolatát. Hogy a hite az, az önmagába és az esetleges felsőbb hatalmakba vetett hite az, ami a szakmájában minduntalan előre viszi. Hogy a tudást, amit sikerült elsajátítania és folyamatosan fejlesztenie, egyszerűen képtelen lenne kreatívan és körültekintően hazsnálni az előbbiek közreműködése nélkül. Egyszerűen el kell hinnie, hogy Odin meglátott valamit benük, valami csodálatosat és leginkább emberit, ami miatt rájuk bízta eme kimeríthetetlen eszköztárat, amivel akár életekről és halálokról dönthet és csupán egyetlen egy tollvonásába kerül.
Mert míg a pálcás mágiákat felügyelni tudják a Minisztérium emberei, képesek szankciókkal súlytani azokat, akik elkapatják magukat és magukról megfeledkezve kilépnek emberi mivoltukból és Odinnal, valamint egyéb, már-már isteni erővel rendelkező egyéneknek titutálják magukat egy-egy kósza pillanatra, a rúnamágiát lekövetni közel lehetetlen. Persze, próbálkoznak kordában tartani a Sebihez hasonló, tehetséges rúnavetőket, de a heti és havi jelentéseken és a rendszertelen időközönként felbukkanó aurorok ellenőrzésén kívül vajmi kevés a lehetőség az egyensúly betartatására. Mert ahogy a mellékelt ábra is mutatja, az írott és iratlan szabályokat és törvényeket egyesek szemrebbenés nélkül képesek áthágni. Vajon...
Mikor teste ismét fáradtan ernyed el, ahogy az energia vérpezsdítő hulláma a semmibe vész belőle, kékjei ismét Alfredre vándorolnak. A gondolat úgy rágja a határmezsgyén, mint fát a szú. Vajon ugyanerre képes lenne ez a férfi is? A férfi, akiért képesek a végletekig elmenni az emberei? A férfi, akinek émelyítő, mégis kékjeit vonzó tekintete nem kínált mást számára, mint a hamis színektől mentes igazságot? Hományosan, mégis fekete-fehéren nyújtotta felé tálcán a válaszokat a fel nem tett kérdésekre egyaránt. Mégis... hiába látja ugyanígy a világot, vággya az elképzelhetetlen színek halmazát, amik talán képesek lennének kevésbé végletesen, reménykeltőbben lefesti az életet.
- Ne! - hangja halk, mégis képes betölteni az iroda távoli zugait is. Erősebben markol a pálcájára, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy belenyúljon a munkájába és tönkretegye mindazt, amit még érdemben el sem kezdett. Viszont a gondolatok nyomasztó sokasága a kiáltásával együtt veszik a semmibe, hogy teljes egészében átadja a helyet a feladata összes nüansznyi részletének.
A másodpercek mind egy-egy örökkévalóságnak tűnnek, egy örök körforgás, ahol az elemi fáradtság melankolikus érzése váltakozik az adrenalin adta édes és egyszerre oly bűnös erővel. Nem hall mást, csak a fülében doboló szapora szívverését, ami energialöketenként fenyeget azzal, hogy kiszabadul mellkasának fogságából. Karjának csupasz felületét karistolja a karosszék puha karfája, mintha minden apró érintés a triplájára erősödött volna. Tekintete észrevétlenül siklik A kezére, ami alig egy pillanatra tűnik el Alfred tenyerének érintése alatt, mégis kínzóan lassúnak és mélységesnek tűnik a parányi gesztus. Vajon képes lennél-e Alfred?
Egy utolsót rándul testének majd' minden izma, majd egy mély, reszketeg sóhajjal engedi útjára az utolsó hullámot, ami után végre nem marad más, mint nyugodt, tükörsima és mindenekelőtt, szabad terület. Fáradt, elégedett mosoly jelenik meg az arcán, ahogy a pálcáját leengedve dől hátra egy percre.
- Az ilyesfajta sejtések aggodalomra, félelemre adhatnak okot, amit ebben a helyzetben nem engedhettem meg magamnak, mert könnyen vakmerő és oktalan döntésekre sarkalhatják az embert. Nyugodt ember vagyok, de egy ilyen rendkívüli munka igen erős koncentrációt igényel, ezért rendkívüli döntésekre van szükség. - közli kimérten, lehunyt szemekkel, egy kis időt hagyva magának, hogy gondolataira ismét határozott nyugalmat erőltessen. Lassan teszi le a pálcáját végül maga mellé az asztalra és emeli el a már lefertőtlenített pengét róla.
- Vállaltam és megcsinálom, Alfred. Nem hagyom, hogy egy élet az én kezem alatt hunyjon ki. - Jelentőségteljesen pillant oldalra rá, arcán ismét eltökéltség játszik.
Vajon te képes vagy áthágni az írott és iratlan törvényeket, Alfred?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Napokig tűnődött, hogy álom volt-e vagy valóság. A láz gyakorta játszik a naiv elmével, hogy csalfa illúziókba ringassa vágyott vagy féltett találkozókról, elsuttogott szavakról, érintésekről. Nehéz megkülönböztetni az igazságot a téveszmétől, mikor még álomképnek is túlságosan szürreális az emlék. De egy kérdésre se lázzal, se nélküle nem tudott feleletet adni; melyiknek örülne jobban? Csalódott lenne, ha kiderülne, hogy talán soha nem kap kielégítő válaszokat a feltett és fel nem tett kérdésekre egyaránt? Szüksége van-e egyáltalán rájuk, hogy magában nyugtázhassa a történteket vagy csupán önzőségéből adódóan szeretné kifaggatni Alfredet? Bármelyik opció is legyen a megoldás, az tény, hogy túl sok a kérdőjel húzódik a férfi őszinte szavai mögött. Mert ezt a tényt nem vonhatja kétségbe; vele őszinte volt.
Ahogy csitult a láz és tagjaiba visszatért az erő, úgy nyert bizonyosságot minden; megtalálta a borítékot asztalának fiókjában. Óvatosan vette kezébe és még óvatosabban nyitotta ki, hogy némán, aggodalomtól és kétségektől barázdált homlokkal olvassa el újra és újra a gyermekded vonalak által kreált mondatokat. Fogalma sincs, hogy csupán perceket vagy esetleg órákat ült e a lap fölé görnyedve, míg lelkének háborgó tengere szelíd, tiszta víztükörré simult. Tudja, hogy helyes, jó szándék vezérelte tetteit és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy egy család boldogságban élhesse tovább a hétköznapok monotonitását. A szándék helyes volt és talán nemes is, de mégis... mégis ítéletet mondott egy ismeretlen fejére, egy olyan ember által, akiről nem tud semmit. Mert lehet, hogy nem az ő keze lett piszkos, de ő irányította a kezet a megfelelő személy ellen... Tudnia kell a válaszokat.

Tekintete ismét, még utoljára a tömör üzenetre vetül, majd az órájára siklik. Korán érkezett, még úgy is, hogy igen nagy kerülővel ért az épület elé. Ki kellett szellőztetnie a fejét, mielőtt leül Alfreddel szembe. A levelet összehajtva csúsztatja a zsebébe és néz még egyszer körbe, vizslató tekinteteket keresve. Talán paranoidnak tűnhet, de folyamatosan azt várja, hogy Alfred egyik embere felbukkanjon az egyik sarkon, kilépjen a vele szemközti robosztus ajtón és ismét kellemes fogadtatásban részesítse. Sóhajtva dörgöli meg  kisvártatva orrnyergét és engedi el a nyomasztó gondolatokat.
- Maradj velem, Odin - leheli maga elé a szavakat, majd azokból bátorságot merítve nyomja le a kilincset és határozott léptekkel terem beljebb. Kékjeit végigjáratja a helyiségen, majd megakadnak az ebédpartnerén. Egy pillanatnyi időt engedve magának indul el és foglal helyet vele szemben.
- Azt hallottam, hogy az Úr vacsoráját mindenképp érdemes itt kipróbálni. De gondolom nem emiatt választottad ezt a helyet - mondja kellemes, nyugodt hangon, ahogy tekintete Alfred arcára vetül.
- Köszönöm, hogy önerőből érkezhettem - teszi hozzá, egy kis mosollyal a szája szegletében. Kékjeivel nem ereszti a másikét. Ha már lehetőséget kapott, nem akar lemaradni egy mozzanatról sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Hangjának mély baritonja uralja a termet. A leghátsó padoknál is tisztán cseng minden egyes szó és tanári karrierjének második évében ugyanolyan lelkesen és odaadóan beszél újra az aktuális témáról, mint először. Viszont a kezdeti félsz már rég elmúlt és kíváncsian járatja kékjeit az unatkozó, a szorgalmasan jegyzetelő, az inkább firkálgató és az őt lelkesen hallgató diákok során és keresi azt a pár embert, akiért ismét megéri majd. Pontosan tudja, hogy a többségnek csupán kötelező tanóra és alig várják, hogy túl essenek rajta és végre azzal köthessék le önnön figyelmüket, ami tényleg érdekli őket. Sosem akarta ráerőszakolni senkire a rúnamágiát és annak végtelen lehetőségét. De szerencsére mindig van egy-két olyan nebuló, aki magától rálel az útra és akarva-akaratlan azon halad tovább. Mint ő, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt.
Tekintete lassan araszol a padok között, mögötte a kréta halk sercegéssel támasztja alá szavait, a fontosabb információkat és védőrúnákat felvésve a táblára. Pálcája sután táncol az ujjai között, ahogy lefoglalja magát, majd a keringőt meg-megszakítva int a tábla felé, hogy az íróeszköz követhesse akaratát. Kékjei közben rátalálnak arra az egy tekintetre, akiért már tavaly is tudta; megéri. Bátorítón elmosolyodik, ahogy egy kis szünetet tart, majd figyelme tovasiklik Margaréta arcáról a soron következőre.
- ...úgy vélték, hogy a személy, aki a Swastika által lett megáldva, attól a pillanattól fogva szentté és szerencséssé vált, életét jólét és erő övezte, ezáltal az egyik legerősebb jelkép volt akkoriban - szavaival párhuzamosan a szimbólum is a táblára kerül, amire bizonytalan susogás halk moraja tölti ki a rövid szüneteket. Akaratlan mosolyodik el a diákság reakcióján, majd leteszi a pálcáját az asztalra. - Köszönöm szépen a mai órai figyelmeteket. Házi feladat gyanánt egy kis kutatómunkára ösztökélnélek titeket. Keressetek őrző rúnákat, ősi szimbólumokat, mert bizony a mai anyag csupán a jéghegy csúcsa. További szép napot kívánok nektek! - hangja beleveszik a székek nyikorgásába, a pakolás tompa zajába. Csendben, mosolyogva figyeli a sietősen távozókat, míg összesen egyetlen egy személy marad rajta kívül a teremben. Halkan kel fel székéről, kerüli meg a padokat, mik elnyújtják a kettejük közti távolságot, hogy a már jócskán teleírt pergamenre essen a tekintete.
- A szögek is tökéletesek, precíz rajzok - hangja sokkal kedvesebb, mint az óra folyamán, kékjei melegséget árasztanak, ahogy Margarétára siklik a tekintete. - Mit gondolsz, tényleg lakozik még bennük energia? Vagy áldásuk elveszett az idők során? Esetleg soha nem is rendelkeztek erővel? - kérdi kíváncsian, mély hangszíne lágy harmóniában áll kékjei csillogásával. Csípőjét a lánnyal szemközti padnak dönti és ha ránéz, minden kétsége elszállhat; Sebit tényleg érdekli a válasz. A valódi válasz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Melyik vagyok én? A vad vagy a vadász?
A kérdés akaratlan szövi hálóját gondolatai köré, ahogy kékjeit szinte elnyeli Alfred őszinte tekintete, amiben folyamatosan jelen van valami megmagyarázhatatlan sötétség, ami észrevétlenül mereszti égnek a karján a pihéket. Beleveszik a pillanatba, ahogy a kérdés körbe jár válaszok után kutatva. Évekig tetszelgett az üldöző szerepében, élvezettel falta az ezzel járó kiváltságokat és szégyelli bevallani, de bizony a fejébe is szállt az ezzel járó hatalom. Egyre többet és többet akart, mígnem élete folyamán egyetlen egyszer vált ő az áldozattá és mire feltűnt neki, már rég túl késő volt visszaállítani a szerepeket. Mégis szüksége volt rá, minden fájdalom ellenére, hogy rálelhessen valódi önmagára és a helyes utat taposhassa a tucatnyi sötét, ingoványos ösvény helyett. Ha visszamehetne az időben sem változtatna semmin. De mégis melyik szerepbe csöppent, mikor helyet foglalt Alfreddel szemben? Ki ő, a vad vagy a vadász?
Az elmúlt években egyiket se követelte magának. Mindig van lehetőség a változtatásra, csak fel kell fedezni a lehetőségeket. Sebi volt ezidáig a kerítés, ami tiszteletet kiváltva, óvón magasodott a vad előtt, oltalmába fogadva azt, míg a vadászé lehetett a csöpp területen kívül az egész világ. Jót akart cselekedni mindannyiszor, mikor a munkájának szentelte életének hosszú óráit, hogy ezáltal is vezekelhessen a múlt hibáiért. Ki ő most? A vad, a vadász vagy a kerítés?
- Mert csakis önmagadban hiszel, nemde? - kérdi kissé játékos visszhanggal a hangjában. Sokkal fesztelenebb, mint a korábbi alkalmakkor. Talán a nyilvános hely teszi, talán az, hogy most épp nem nehezedik rá egy ember sorsa sem, míg Alfreddel társalog. Most csak a kérdések és az azokra érkező válaszok számítanak. Semmi más.
Aprót biccent csupán, ahogy kissé előredől. Könyöke az asztal szélén pihen, kézfejét a semmibe lógatja. Szemöldöke enyhén megemelkedik a feltételezésre, arcáról eltűnik egy törékeny pillanatra a mosoly. Most került volna a vadász hálójába?
- Nem szoktam megszegni az ígéreteimet, Alfred. Még úgy sem, ha nem is emlékszem, hogy valóban elhangzott-e - arcvonása enyhül, ahogy a mondat végére ér, szája szegletében apró mosoly bujkál.
- Apropó... - hangja határozottan szeli át a közöttük húzódó centimétereket, hogy kellő izgalmat csempésszen a várakozással telő, feszült másodpercekbe. Kékjeit elszakítja Alfredről, ahogy a vizeskancsóért nyúl és megtölti poharát, hogy végül kettőt kortyoljon belőle. Nem kapkod, minden mozdulata tökéletes nyugalmat áraszt magából. -...véleményem szerint a neveknek jelentésük van, az egyén számára másképp, mint a köztudat számára. Nálam a Lafayette képviseli a múltat, a Sébastien a tiszta lapot. Melyik vagy Te éppen Alfred Nathan Declaire? - Ahogy tompán koppan az asztalon az üvegpohár, úgy talál rá tekintete ismét a férfiére, fogjuk ejtve a piszkos kékeket. Az elmúlt évtizedben sosem szeretett volna vadász lenni. Soha, eddig a pillanatig.