Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Még nem ment le a Nap, de én már azt keresem, hogy merre tudnék éjszakánként gondtalanul csillagászkodni. A fényszennyezés a falu környékén állítólag rendkívül alacsony, még varázslók lakta települések viszonylatában is, hiszen egy alig lakott területről beszélünk. Már csak az egyik csúcsra kellene valamilyen úton-módon felkapaszkodnom, s ha van ott egy tisztás, vagy kisebb magaslat, a távcsöveim egyikét magammal cipelve nekivághatok a kalandnak a következő éjszakákon, ha végre tiszta lesz az ég. Azt hallottam, hogy a tavacska mellett különböző erdei ösvények indulnak, egyikük talán pont oda, már csak azon kell fohászkodjak, hogy ne törjön rám semmilyen varázslény a vizsgálódásom során. Mert azok ellen pálca kéne, az meg nem biztos, hogy vészhelyzetben, védőbűbájok alkalmazásakor jól szuperálna, ezért is jönne jól egy mágikus amulett.
Errefelé még amúgy sem jártam, és ha már felfedezem a terepet e hosszabb sétám során, gondoltam lepihenek a tóparton. Az idő elég jó ahhoz, hogy ne fázzak, de hoztam magammal egy pulcsit, ha hideg lenne. Törökülésbe vágom magam, mintha csak meditálni készülnék - gondolná a laikus. Nincs a hátizsákomban pokróc, se hangulatgyertya, vagy egyéb dekoráció. Borosüveg és pohár helyett egy doboz sört veszek elő. Valljuk be, nem igazán stílusos ez. Egyik kezemmel magam mögött támaszkodom meg a fűben, míg a másikban a nyitóka felszisszentése után a jól megérdemelt nedűmet tartogatom, miután kortyolok belőle néhány jóízűt. Azt hiszem, többször ki fogok ide járni, mert igazán kellemes hely. És nincs is olyan messze a házamtól. Ahhoz már amúgy is megedződtem, hogy napi szinten fel-le járok az iskolából. Habár nagyon mondták, hogy lenne ott lakrészem, nem muszáj a faluban laknom, egyelőre a csillagvizsgáló rendbetételén agyalok, hogy minden tökéletes legyen a tanításhoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Úgy tűnik, nem vagyok egyedül a tóparton iszogatós ötletemmel. Ez nem is csoda, hiszen ma gyönyörű időnk van, a táj pedig pedig mesébe illő. Őszinte leszek, láttam ennél szebbet, mégis kellően csendes és néptelen ahhoz, hogy visszataláljak majd önmagamhoz. Elvégre részben ezért is költöztem ide. Merőben más, mint a korábbi lakhelyem, de úgy gondolom, hogy jót tett ez a fajta, drasztikusnak mondható környezetváltozás.
A távolban felbukkanó nőalak hozzám közel, mégis tisztes távolból, a komfortzónámat megtartva telepszik le. Amennyire hunyorogva ellátok odáig, ő bort hozott. Jobban is illik hozzá. Már csak azt nem értem, hogy mit keres itt egyedül, hiszen rövid időn belül a második egyedülálló nyúl piáért ebben a faluban, úgy látszik ez errefelé jellemző, csak még én nem szoktam meg. Persze most sem tartom kizártnak, hogy vár valakire. Elkapom róla a tekintetemet, és inkább a lassan fodrozódó víztükröt bámulom. Veszek egy mély levegőt, majd hörpintek egyet a doboz tartalmából. Már éppen kedvem támad rágyújtani, mikor észreveszem, hogy az imént megbámult hölgyemény mellettem terem. Ami azt illeti, ez elég váratlanul ér, a meglepődöttség ki is ül az arcomra anélkül, hogy gondolkodnék. Előbb végigmérem őt, aztán az üvegre pillantok, amit felmutat. Nehéz megállnom, hogy ne pattanjak fel meghajolni, annyira hozzászoktam már az üdvözlésekhez, de ha már tegeződünk, és a segítségem kéri, jó fej leszek. Miért is tagadnám meg a piát bárkitől, ha úgy kívánja. Én már csak tudom, mennyire jó tud az lenni.
- Fogd meg a söröm - nyújtom ki felé a karomat, benne a dobozzal, ha pedig cserélünk, akkor a palackot az ölembe véve kezdem csavarni a nyakánál. Izmaim megfeszülnek, arcom bevörösödik az erőlködéstől. Nem vagyok a legizmosabb, de pár pillanat múlva azért megadja magát, innentől könnyedén tekerem le. - Parancsolj. Ezt mind te iszod meg? - adom vissza szerényen mosolyogva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Ugyan - szabadkozom, hiszen a kérése semmiség volt számomra. Megszoktam már, hogy segítsek, ha kérik. Valami az arcomra lehet írva, hogy gyakran megtalálnak az emberek, és örülök, hogy ilyen vagy olyan módon, de ebben az országban is kapcsolatba tudok velük kerülni, és nem bélyegeznek meg a külsőm miatt. Mondjuk annyira nem kell tartanom a megkülönböztetéstől, mert amennyire tudom és tapasztalom, az iskola és a környéke számtalan nemzetiségű diákot fogad, sok itt a külföldi. Én pedig félig magyar vagyok. Amint elveszi az üveget, én visszaveszem tőle a sört, s mintha ettől a pár mondatomtól kiszáradtam volna, a számhoz emelve iszok belőle, amíg őt hallgatom.
- Nem vagy semmi. Egészségedre - hümmögök elismerően. Mondjuk, ha legalább két órán keresztül a tóparton tervez ülni, és teszem azt bevágott előtte egy kiadós korai vacsorát, akkor talán nem érzi meg annyira, de van egy olyan feltételezésem, hogy egy üveg a hölgy kezében sok lesz önmagában. - Nincs mit, neked is - köszönnék el, bár hangom egy kissé féltőn cseng, nem akarom őt magára hagyni, márpedig amilyen lendületesen üríti a pohara tartalmát, az abszurd kijelentés nagyon is a valóságot tükrözi. Nem hagyhatom, hogy társaság nélkül maradjon, ha esetleg megérezné a bort. Jól ismerem a mértékeket, magam is szeretem feszegetni a határaimat, és hasonlóan cselekednék, ha nem épp sör lenne nálam. De most másról van szó, ennek lelki oka lehet, ha magamból indulok ki, s nem tévedek...
- Hm? - pillantok a távolba én is, mert nem értem, mi olyan frankó. Az arcáról és az előbb mondottakról ítélve nem hozzá tartozik a csoport, így sejtem, miért teszi fel a kérdést. - Nem ígérem, hogy jó társaság leszek, de majd igyekszem - sóhajtok egyet, ahogy hellyel kínálom magam mellett. Ezt az estémet sem így terveztem, de mindegy, jobb beletörődnöm. Legalább olyan, mintha lenne valakim, bár ez elég fura gondolat. - Szóval... fejszellőztetés? - kérdezem diszkréten.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Szerényen mosolyog, pedig azt is várhatnám, hogy elneveti magát a bóknak is felfogható megjegyzésemen. Még mindig jobb, mintha felcsattanna azon, hogy miért gondolom ezt az italmennyiséget soknak. Annál már csak a válaszomon lepődne meg jobban, amikor közölném, hogy jól kitapasztaltam már a mértékeket, még ha ez minden egyes embernél mást és mást jelent. Nálam egy doboz sör van, nála viszont egy üveg bor. Nem utolsó sorban a mértékek különbsége az, ami kellemetlenné teheti, hogy helyet foglal mellettem. De szinte azonnal megfogadom, hogy majd lassan iszom, élvezve a közelgő naplemente fényeit a tavacska víztükrén, az egyre hűlő hőmérséklettől összehúzódva. Így azon túl, hogy kiélvezhetem a nyugalmat, még társaságom is akad, ami nem annyira gyakori, mint azt elsőre gondolnánk, és nem érzem majd magam kényelmetlenül,  hogy esetleg nem lesz mivel elfoglalnom magam. Ha beszélni kell, majd beszélek helyette.
- Ó, igen... A jól bevált praktikák. Akkor is rájöttem volna, ha nem szólsz előre - elvigyorodom, ahogy eszembe jutnak a tipikus lerázós emlékek. Volt párban részem, de szerencsére sikerekből is jutott bőven. A mosoly akkor fagy az arcomra, mikor arra a lányra gondolok, aki az első bulizós korszakom után lépett az életembe, de ma már nem lehet velem. Azóta is, mintha őt keresném ezekben a lázadásokban, mintha visszamehetnék egyetemistának, az eltelt éveket pedig egyszerűen kitörölhetném. Egy sóhaj után azonban visszazökkenek a jelenbe, hiszen nem feledkezhetek meg a társaságomról. - Az is elég jól hangzik. Mármint a lazítás, és nem az egyedül maradós rész... Mondjuk mindkettőnek megvan a szépsége - néha előfordul, hogy belezavarodok a mondataimba, és ez is egy ilyen pillanat. Amíg ő elkényelmesedik a fának támaszkodva, én félig térdelve támaszkodom a fűben. - Kár, hogy nincs kéznél egy lepedő. Bocs, hogy nem készültem semmivel - szomorodom el kissé.
- Noa - fogadom el a kézfogását, hozzá illedelmes meghajlással. A kérdést bár furcsán teszi fel, de nem vagyok elég magabiztos ahhoz, hogy maximálisan elbizonytalanodjak. Huszonhat éves múltam, de talán az ázsiai gének válnak ilyenkor az előnyömre, míg máskor különféle rasszista megjegyzéseket kapok. Ez most a jobbik eset. - Mondhatni igen. Esetleg kollégák vagyunk? Ne haragudj, még nem tudtam mindenkit megjegyezni - utalok a tanárságomra, majd iszok a sörömből, s mosolyogva végigmérem őt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nem tudom, de nem is nagyon akarok belegondolni, hogy mennyire lenne kínos a szituáció. Szerintem nagy érvágás lenne, ha faképnél hagyna, függetlenül attól, hogy nem először fordulna elő egy ilyen helyzet. De ahogy nem sokkal később rávilágít, legbelül én sem szeretek egyedül lenni. Legalábbis nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk, hiszen szerintem még így is kevesebb barátra van szükségem az átlagosnál, otthon viszont a macskám segít elűzni a magányt, a tanítás pedig lefoglal, néha még sok is kezd lenni, hogy ennyi évfolyamon jelen vagyok a semmiből. Kezdem megkérdőjelezni, hogy jó vagyok-e tanárnak, és meg fogok-e tudni birkózni a feladattal, amihez jól jönne némi pozitív megerősítés a környezetemtől.
- Pedig nem árt. De nézd a jó oldalát, most sem vagy egyedül - teszem hozzá, de nem kioktatásból, hanem inkább jóindulatúan, mert hát... Ha nagyképűen is hangzik, de nekem valamilyen formában meg kellett tapasztalnom a magányt, és tudom, hogy nem jó érzés. Akit tudok, megóvok ettől a tapasztalástól, hiszen közvetve úgy nőttem fel, hogy azt éreztették, egyedül csak magamra számíthattam. - Fú, próbáld meg értékelni, hogy kicsit pihenhetsz, és magaddal törődhetsz - kissé zavarba jövök attól, hogy gyerek van, valamiért nem számítottam rá. Szerencsés alkat, hogy nem viselte meg úgy a szülés, a férje meg gondolom üzleti úton van. Talán egy tipikus újgazdag falulakóba botlottam éppen. Persze óvatos vagyok a tanácsaimmal, mert megfordul a fejemben, hogy csak hangosan gondolkodik, de talán nem húzom ki nála a gyufát a megjegyzéseimmel. Aztán inkább elhalkulok, és csak a sörivásra koncentrálok.
- Fogalmam sincs - tudom le ennyivel a pléd kérdését. Elhadarom a mondatot, mert nem akarok rajta sokáig rugózni. Nem tudhatja, hogy mennyire béna vagyok pálcás mágiából, de nagyon nem akarom, hogy rávegyen a használatára. Sokszor magammal se hozom, mert minden lényegit meg tudok oldani nélküle, ez meg pont nem az.
- Bácsinak?! Akkor ez még a jobbik eset... Huszonhat vagyok. De jó tudni, hogy ezek szerint letagadhatok pár évet. Mégse viselt meg úgy az élet - kénytelen vagyok felnevetni, ha más nem, kínomban. Mindenesetre tetszik, hogy megtévesztettem. - Akkor gondolom valamelyik üzletben találhatlak meg. Vagy otthon vagy a gyerkőccel? - kérdezgetem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nem tudom, nem akarom elképzelni, hogy milyen lehet szülőnek lenni. Mondják, hogy lassan abba a korba lépek, de egyszerűen nem vagyok hajlandó róla tudomást venni. A munkámat választottam, és önmagam. Erre általában büszke szoktam lenni. Csak néha bizonytalanodom el, hogy mit is keresek valójában, és mi lenne a helyes út, amin járnom kell majd. Társaságom szerencsés, hogy nem kellett megtapasztalja az egyedüllétet, de lehet persze, hogy emiatt sok mindent elszalasztott, ami az önmegvalósítással függene össze. Mikor megvillantja előttem az anya-szerep hátulütőit, azért megkönnyebbülten lélegzem fel. Nehéz átéreznem, hogy pontosan milyen lehet neki. Az az érzésem, hogy nem is igazán tudom megérteni, de azért próbálok olyan arcot vágni, mint aki tudná, hogy miről is van szó. Lehajtom a fejem és hümmögök egyet, majd elmosolyodom. Nem akarok több tanácsot adni. Ezt neki kell tudnia, mindenesetre jól hangzik, hogy pihenni is szeretne, és nem hajszolja magát túl.
- Nem lehet egyszerű. Hány éves egyébként? - kérdezem tőle, ahogy tovább iszom a sörömet. Egy pillanatra megáll a szívem a kérdésétől, magam elé meredve gondolkodom annak pontos jelentésén. Véletlenül sem akarom félreérteni, és meg akarok róla bizonyosodni, hogy helyesen értelmeztem a szavait. Eltelik néhány másodpercnyi idő, amíg töprengek a válaszon, aztán megszólalok. - Gondoltam jobb itt, mint a négy fal között. Felfedezem a környéket - vallom be neki, és nem is hazudok nagyot. Csak nem akarom, hogy hülyén jöjjön ki a téma. Mit is mondhatnék erre, hiszen magam se tudom pontosan, mi vezérelt, csak vitt a lábam.
- Oh, hát köszi. Van nálam fiatalabb tanár egyébként, szerintem még külsőre is fiatalabb megjelenéssel. A lényeg, hogy a diákok megtartsák a tiszteletet - magyarázom neki szerényen. Valahol még mindig jó hallani, hogy letagadhatok pár évet, de azért lehetne férfiasabb az arcom. Megtapogatom a borostám, az legalább megnyugtat. Meg az, hogy európai szemmel mindent másképp látnak. - Nem fontos - köszörülöm meg a torkomat. Nem szerenték róla beszélni, mert akkor nagyon sokáig itt ülnénk. Még nem állok rá készen, és sajnáltatni sem akarom magam. Kikapcsolódni jöttem, nem feltépni a sebeket.
Kezdek aggódni miatta, nyilván több alkoholt ivott meg nálam, a nyelve is jobban megered. Irigylem a helyét is, hogy a fának döntheti a fejét. Ha most hirtelen felállna, biztos elszédülne. Jobb, hogy itt vagyok neki. Mintha kísérőtanár lennék. Hallgatom, mert úgy érzem, hogy el kell mondania azt, ami a lelkét nyomja, s ahogy közben naivan kortyolok, úgy félrenyelek, kissé előredőlök és hangosan köhögni kezdek.
- Hát... Átérzem. Vagyis sajnálom, hogy így van. Na de érdekes lehet ez az antikvitás, majd megnézem - próbálom elterelni a témát, miután végre levegőhöz jutok a fuldoklás után. A fejem még mindig vörös, és a könnyeim is meg kell töröljem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Szeretném azt hinni, hogy jó férj lettem volna. Olykor előttem van a kép, ahogy a sorsfordító tragédia utáni éveket számolom, hogy igazából most tartanánk a gyerekvállalás kérdésénél. Van munkám, félre fogok tudni tenni a fizetésemből. Szándékosan kisebb házat bérelek, hogy még véletlenül se tudjak azon gondolkodni, vajon elférne benne egy gyerekszoba, vagy sem. De még így is viszonylag nagynak mondható a lakrészem, amiben a napjaimat tengethetem. Felelősségteljesnek gondolom magam. Ha nem dugom homokba éppen a fejem, akkor az vagyok. Önmagam elől ugyan megfutamodom, de másokat nem hagyok cserben. Már azzal gyáva voltam, hogy Japánból ide költöztem. Nem tudtam szembenézni önmagammal, sem a múltammal. Tiszta lap kellett, friss újrakezdés. Azt reméltem, hogy a távolsággal elfeledhetem őt, akit szerettem. De miért is akarnám elfelejteni? Nem ezt érdemli... Örökre haragudnék magamra, ha kitépném őt a szívemből. De akkor hol a helye az életemben a folytatásnak? Mert nem maradhatok így örökké. Csak szenvedek... Meghúzom a sörösdoboz tartalmát, azt kívánva, hogy bárcsak magasabb lenne az alkoholtartalma. Akkor biztosan jobban érezném magam, ha csak egy kicsivel is.
- Le a kalappal, tényleg. Nem vagy semmi - mosolyodom el, ahogy ránézek, közben viszont próbálom visszafojtani a szénsavtól kitörni készülő böfögésem, ami végül sikerül is. Két év. Lassan óvodás lehetne. Biztosan aranyos kölök. - Dehogy! Ott a macskám - nevetek kínomban, de valahol teljesen komolyan gondolom, amint mondok. Úgy hangzom, mintha egy öreg néni lennék, pedig az egyik legjobb dolog az az állat, tök jó hogy minden este hozzám bújik. Na jó, ebből sehogy nem fogok jól kijönni, úgyhogy csak fogom a fejem és várom, hogy vajon mit fog reagálni. Egy kicsit szégyellem magam előtte, de nem szeretnék hazudni neki. Meg úgy senkinek. Engem nem arra neveltek, hogy ne legyek egyenes ember.
- Köszönöm, kedves tőled - mormogom, és kissé meg is hajolok az ajánlatára, de egyelőre nem élek vele. Nincs kedvem felszakítani a sebeket, a negatív gondolatok már most is a fejem fölött kavarognak, és mindent akarok, csak nem kivesézni őket. Zavartan nézem végig, ahogy végigsimít a karomon, de betudom a támogatása kifejezésének. Szeretek én kezdeményezni, ha úgy van, a sajnálkozásomat pedig még sosem használtam fel arra, hogy egy kis szeretetet kapjak másoktól. Próbálom kihúzott testtartással viselni a helyzetet. Érintése mégis gyengéd, még libabőrös is leszek tőle.
- Mindennek megvan az oka - vágom rá ingerülten, mintha kissé megsértődtem volna, pedig nem áll szándékomban durvának hangzani. Fájóak a szavai, mert igazak, és a saját szerencsétlenségemre emlékeztetnek. Kérlelően nézek rá, hogy talán beszélhetünk-e valami másról is... Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyire nyíltan beszéljük meg azt, amiről eddig azt hittem, nem ennyire egyértelmű nálam. Megköszörülöm a torkom, majd válaszolok. - Ha már itt tartunk, én se értem, amit mondtál... A férjed nem végzi otthon a dolgát? - kérem őt számon bosszúból. Ez a legdiszkrétebb módja talán, hogy rákérdezzek, náluk vajon miért nem került sor egy ideje szexre, majd oldalasan elfekszem a földön, megtámaszkodva a könyökömmel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Elfancsalodom, miközben ízlelgetem magamban a szavakat. Újból és újból visszhangzanak a fejemben a mondatok. Lehet, hogy túl sokat ittam a sörből, vagy volt valami a dobozban, mert máskor ennyitől még kutya bajom se szokott lenni. Ehelyett őrlődni kezdek a kijelentésein, s egy kicsit sértésnek is veszem a tanácsát. Ígérjem... meg. Nem tartozok neki semmivel. Továbbra sem ismer, fogalmam sincs, hogy ki ő, fogalma sincs, hogy ki vagyok, és egyáltalán, ez az idegen miért kér tőlem ilyet... Mi rossz van abban, ha egyedül is megtalálhatom a boldogságot, és ebben segítségemre van egy otthoni házi kedvenc? Miért kell mindig ragaszkodni ahhoz, hogy kapcsolatban legyünk valakivel... Mármint próbálok, próbáltam egy ideje, és mégsem az igazi. Vannak vágyaim, nevezhetjük természetes igényeknek, amiket kiélek valamilyen formában, de egy ideje bele se merek gondolni abba, hogy legyen valakim. Elhiszem, hogy a társadalom számára ez nehezen emészthető. A kutatást, a tanári hivatást választottam. Nem tudom, hogy meddig leszek benne boldog, de amikor ilyen visszacsatolásokat kapok, erősnek kell maradnom. Dupla adag alkoholra lenne szükségem, hogy el tudjam viselni szemrebbenés nélkül az erős szavakat. Jobb híján próbálok erős maradni. Összeszorítani a fogamat. Úgy tenni, mintha nem ütne annyira szíven, amit mond.
- Az élet nem mindig kiszámítható. Majd lesz, ami lesz. Ahogy alakul - vonom meg a vállam flegmán. Nem tudom, hányféleképp mondhatnám még el ahhoz, hogy nagyjából megértse, mire akarok utalni. A mindent elsöprő szerelem után ugyancsak derült égből érkezett hozzánk a betegség, majd maradt meg a lassú elmúlás. Nem akarok semmit sem ígérni senkinek.
Érdeklődve figyelem, ahogy viszonylag hirtelen feláll, de úgy tűnik, hogy mindez az egészségének és a józanságának megőrzését szolgálja. Egy kissé el kell takarjam a szemem a vörösen világító égbolt fényei elől, hogy látni tudjam őt. Bennem van a félsz, hogy esetleg megszédül, és akkor el kell kapjam, esetleg rajtam landol, ami hát eléggé félreérthető helyzetet eredményezne. Sajnálom őt, nem akarom megbántani, de ami sok, az sok, így hirtelenjében. A simogatása őszinte volt, kicsit olyan hátsó szándék nélküli, ahogy nagyon régen értek hozzám, valószínűleg ez is felkavarhatta bennem a dolgokat. Önzetlenség, segítőkészség. Egy családanya biztos, hogy nem szedne fel valakit a tóparton, még akkor sem, ha az orgazmusa hiányát teregeti ki nekem mindenfajta szégyenérzet nélkül. Ez valami olyan helyi sajátosság lehet, amit nem érthetek, mert bár félig magyar származású vagyok, ahhoz talán mégsem töltöttem itt elég időt. Ugyanakkor figyelmeztettek, hogy kevésbé homogén közegbe érkezem, jobb vigyáznom a szokások fúziójával. Valamilyen szinten ennek az együttélésnek köze van ahhoz, amit tanulmányozni akarok. A hatásszünet kínos csendje után bombaként robban a szó, amit átérzem, mennyire nehéz lehetett kimondania. Arcom kisimul, majd elvörösödöm. Szégyellem magam, hogy felkaptam a vizet. Csak nézek magam elé, majd rá, de nem is tudok mit mondani. Érzi ezt, és megelőz, ahogy nekem hátat fordítva elmondja.
- Én... Részvétem - hajtom le a fejem, mélyen a föld felé, hogy aztán hosszú másodpercek után eldöntsem a kiürült sörösdobozt, majd felkelve a helyemről megálljak mellette. Szépek a fények, rá viszont még nem merek nézni. Félek, hogy könnyes a szeme. - Nem kéne ennyit innod mára - nyúlok az üvegért, hogy elvegyem tőle, miután megvilágosodom. Szigorúan szólok, talán most először akként, mint egy diákomhoz. - Kérlek ne haragudj rám - hajtom le a fejem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Sok minden kavarog most bennem, amit legszívesebben megtartanék magamnak. Fellélegzem, amikor végül úgy dönt, hogy rám hagyja a dolgot, és nem vitatkozik velem tovább. Kár lenne, túl sok tapasztalat beszél belőlem. Tudom, hogy mit beszélek, nem durcás tizenéves vagyok, amilyennek először nézett. A korosztályomnál sajnos jóval több szerencsétlenségen mentem már keresztül, ahogy azt is kevesen mondhatják el magukról, hogy a világ túlsó felén kezdtek új életet, vagy hol. A mindennapok szempontjából ismeretlen terep, egy szintén ismeretlen hivatással ötvözve, nem annyira sokkal a tragikus halál után. És igen, hiába hangzik úgy, mintha éppen igazat adna nekem, valójában úgy érzem, hogy csak a veszekedést szeretné elkerülni annak érdekében, hogy mindkettőnk számára kellemes legyen az este további része.
Megbántottam, ahogy valamennyire ő is engem. Mint sértett kisgyerek ülök a földön, ő azonban ehelyett csendben szenved. Csak többet ne igyon, mert azt nem hagyhatom, hogy a végén még a hátamon kelljen a házáig cipelnem. Hozhatnám magamhoz is, de az már kellően félreérthetetlen lenne. Felébredve meg is gyanúsíthat, hogy közben mit tettem vele, amit nem akarok. Megrázom a fejem, mert egy ilyen forgatókönyvet még a legszörnyűbb rémálmomban sem látnék szívesen.
Jólesően elmosolyodom a köszönetére, amit a részvétnyilvánításomra mond. Mentem a menthetőt, hogy a bűntudat enyhüljön. Azt hiszem, mindkettőnk esetében igaz, hogy nem szabad egymásról meggondolatlanul feltételezésekbe bocsátkoznunk. Egyikünk sem átlagos. Úgy érzem, ezek után tiszteletben fogja tartani a gondolataimat, még ha segítő szándékkal is szólalt fel korábban.
- Egy kicsit talán tényleg provokatív voltál - ismerem be félénken, ahogy lepillantok a vállamra döntött fejére. Habár eléggé zavarba hoz vele, hisz egy pillanatra még libabőrössé is válok az érintésétől, mégis szeretném neki megadni azt, hogy támaszként tekinthessen rám. Biztosan elérzékenyült, és ha valakinek, akkor nekem kellett ebben a helyzetben erősnek maradnom, még ha ugyanúgy fájhatott is a szerettemre való emlékezés. Hagyom, hogy megnyugodjon az oldalamon, s bátorítólag átkarolom egy kicsit, amíg a naplementét nézem. Aztán már tényleg kényelmetlenné kezd válni a szituáció. Egy puszit nyom az arcomra, aminek a helyét rögtön meg is érintem. Láthatóan nem tudok vele mit kezdeni, ugyanis egyáltalán nem jellemző, hogy így köszöntsünk valakit, pláne egy idegent. Ezzel a családom magyar ága is többnyire tisztában volt, egészen kiskoromban se volt különösebben divat a puszilkodás.
- Várj, segítek - megyek utána, hogy leguggolva szintén nekiálljak összeszedni a szilánkokat. Megtehetném persze a mágia segítségével is, talán biztonságosabb lenne, de úgy érzem, hogy ez a fajta tevékenység most megnyugtat. Mikor megvagyok a részemmel, összegyűjtöm a maradékot a földre helyezett borosüveg mellé, s tisztes távolból húzódom vissza a fa alá, hogy ezúttal én foglaljam be a törzséhez közel eső részt. - Tereld el a gondolataim - kérem meg őt, mert sajnálnám, ha így válnánk el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Már megint egy szörnyű nap. Az igazgatóhelyettesnek beszéde van velem. Sejtem az okát, hiszen jó ideje kísértettem a sorsot a viselkedésemmel. Ahogy mondani szokás, addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Az utóbbi időben kezdett egyre jobban kicsúszni a lábam alól a talaj. Nehezen találtam vissza a normális életembe, hiszen történtek, amik történtek. Elzárkóztam a baráti körömtől, zűrösebbek lettek a hétvégéim, s ez lassan, de biztosan a munkámra is kihatással lett. Még mindig alvásproblémákkal küzdök, noha egész sokáig úgy tűnt, hogy a terápiák érnek valamit. Levert a víz, amikor megtudtam, hogy a tanáriba hívattak, de nem volt mit tenni. Most is falfehér arccal haladok a bejárat felé, felkészülve a legrosszabbra is akár. Mert mentségem nem sok van. Csak egy kicsit reménykedhetek, hogy talán mégsem emiatt kell ma leülnöm vele. Nadia végül is régóta ismer. Talán megkegyelmez. Mentségemre egyedül az oktatás minőségét tudom felhozni. Egy ideje már az egyetemen is vendégelőadó vagyok, haladok a kutatásaimmal, és a tanmenet is úgy gondolom, hogy rendben van. Az, hogy az alvással hadilábon állok, valamennyire köztudott, és nagyon igyekszem, hogy helyrehozzam a helyzetet. Kihúzom magam, lenyomom a kilincset - tanárként nem kell kopognom -, majd miután egy halk köszönéssel belépek, végignézek a szobán. Először ösztönösen a saját helyemre pillantok, de az nyilván üres. Aztán végigpásztázom a többiekét, az igazgatóhelyettest keresve. Remélem, nem váratom meg. A következő pillanatban elindulok a szoba belseje felé, lepakolom az asztalra az irattömböt, amit a kezemben fogtam eddig, és türelmesen várok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Azt hiszem, túlságosan izgulok, ezért észre sem veszem, hogy Nadia már bent van a tanári szobában, csak éppen megbújt oldalt - ha lehet így fogalmazni -, hogy teát töltsön magának. Egy nagyon kicsit, de megkönnyebbültem, mert bár ezúttal pontosan érkezem, azért feszengtem volna, ha a helyemen ülve kellene várni a kezdésre. Így legalább hamar túlesek ezen az egészen. Reményeim szerint.
- Szia, Nadia - köszönök vissza illedelmesen, mégis eltitkolhatatlan félénkséggel a hangomban, fejemmel enyhén meghajolva. Tegeződünk, mert szerencsére vagyunk olyan viszonyban, csak néhány idősebb kolléga követeli meg a magázódást, meg persze a diákok előtt fordul néha elő, hogy hivataloskodunk. - Igen, köszönöm - válaszolok röviden és szűkszavúan. Aztán helyet foglalunk, egymással szemben. Körbenézek, főleg az ajtó felé, de szerencsére nincs most itt senki, aki zavarhatna. Ha lesz is átmenő forgalom, van akkora a tanári, hogy ne kelljen minden szavunkat hallania.
Nadia nem kertel, hamar a lényegre tér, mert biztosan neki is kellemetlen a helyzet. Legalább mindketten le akarjuk tudni ezt. Sok minden gondolat kavarog most a fejemben, de leginkább zavarodottságot és dühöt érzek. Lesütöm szemeim, egyenesen ülök, tenyereim lefelé fordítottan a térdemen pihentetve. Otthon, Japánban biztosan nem ilyen elbeszélgetésre számíthatnék... Úgy nőttem fel, hogy tudjam, mennyire szégyen és megalázó a helyzet, amiben most vagyok. De magamnak köszönhetem. Csendben hallgatom, amit mond, s csak akkor szólalok meg, amikor kérdez.
- Azt hiszem, igen. A késéseim. Az őrizetlenül hagyott negyedikesek rendbontása. El akartam simítani a dolgot, de úgy tűnik, hamarabb a füledbe jutott - veszek mély levegőt. Sok minden mást is mondanék még, de megállom, hogy tiltakozzak, vagy magyarázkodásba kezdjek, vagy ami még rosszabb, kifogásokat gyártsak. Ez nem az a helyzet, ahol vitatkoznom kell. A fejmosásnak van itt az ideje.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

A mókuskerék újból körbeért. A hurok pedig szorul a nyakam körül. Lehet, hogy jövőre változtatok egy kicsit az egyetemi tanmeneten, ha pedig belefér, akkor a bagolyköves órákat is átdolgozom, de ezeket leszámítva nem terveztem semmi különöset. Levizsgáztatom a diákokat, aztán élvezem egy kicsit a nyarat, visszautazom Japánba, ilyesmi. Idén azonban történt néhány incidens, ami nem hagy nyugodni. Lelki tüneteim erősödtek, az alvásproblémám visszatért, ami a tanítás minőségének a rovására ment. Rövid időn belül lebuktam a diákság előtt, az igazgatóhelyettesnél pedig volt egy ultimátumszerű beszélgetésem. Tudom, hogy nem akart nekem rosszat, és abba ringattam magam ,hogy legalább a szakmai hátteremet elismerik, de tudatosult bennem, hogy ez nem játék, muszáj lesz összekapnom magam. Az iskola hírnevét is rontaná, ha kiderülne, hogy egy ilyen tanerő mozog a falak között. Kétségbeesésemben szürke módszerekhez is folyamodtam, amiket titkolok a többiek előtt, de átmenetileg sikeresen orvosoltam az alvási nehézségeimet, és már csak az van hátra, hogy egy jó szakembert találjak. Újra. Közben persze voltak reménysugarak, amik felbukkantak. Minden tanévben megdobogtatják a szívem a lelkes diákok. Idén kifejezetten említésre méltó volt Stephen, azaz Steph megjelenése. Úgy tűnt, mint akit tényleg érdekel a tárgyam. A legjobbkor talált meg. Adott egy újabb löketet a lelkesedésemnek, amikor már kétségbeestem volna, hogy jó-e az, amit csinálok. Úgyhogy nagyon szívesen foglalkoztam vele órák után, és olyannak látszott, mint aki nagyon megszállott, kifejezetten fogékony az égboltra.
Legalábbis egy ideig. Mert aztán mintha minden megváltozott volna. És mint legtöbbször, ennek sem találtam magyarázatát. Először elnéző voltam, még csak dorgálást se kapott, úgy voltam vele, bárkivel előfordul, senki se tökéletes. Aztán csak puhatolóztam, majd egyre nyíltabban kerestem a válaszokat, hogy mi lelte, cserébe viszont elzárkózást tapasztaltam. Megijedtem. Ismét valaki, aki csak jön-megy az életemben. Elfáradtam ebben. Nem akarok már veszíteni, sem mást elveszíteni. Mert mintha az időmet rabolnák... A befektetett órák, és az a rengeteg energia, mintha az ellenkezőjét eredményezte volna, és ez nagyon bosszantani kezdett.
Ezen az alkonyon is nyugtalanul fekszem a kanapén a bogolyfalvi otthonomban, és a fenti gondolatokon őrlődöm. Már azon vagyok, hogy egy újabb adag bájitalt húzzak le az estére, hogy nyugodtan tudjak majd aludni, de nem akarok ennyire rászokni. Tudom, hogy mindig nem vehetem be. Azt csak muszáj, ha rémálmaim vannak. Kivárok, egyelőre. Kint hűlni kezd a levegő, így úgy döntök, járok egy kicsit, és a tavacskát célzom meg.
Gyanútlanul sétálok végig a parton. Azt a részt szeretem, ahol nincs sok ember. Eleve hétköznap van, tehát annyira nem kell tartani a tömegtől, de ahogy beljebb haladok az ösvényen, meglátok egy alakot, akit a magasságáról rögtön felismerek. Ő az. Kicsi a világ, mondják. És mintha megidézném azt, aki egész nap a fejemben járt. Távolról nézem, hogy mit csinál. Lábaim lefagynak, lélegzetem bent tartom. Talán csak úszni készül. Nem, ahhoz túl teátrális. De csak nem olyan hülye, hogy itt akarjon megfulladni. Az nem lehet, hogy én egy ilyennek a szemtanúja leszek. Nem tudom, mennyi idővel a hangos csobbanás után, de szaladni kezdek felé... Talán csak túlreagálom. Pár pillanat, és felbukik a vízből, levegőért kapkodva. Még az is lehet, hogy képzelődöm. A gyógyszerek és a bájitalok mellékhatása.
A véres valóság azonban, hogy Steph maradni akar a víz alatt. A szervezete küzdeni fog ugyan, életösztöne aktiválódna, de mindent megteszek annak érdekében, hogy a tragédia ne következzen be.
Arra sincs időm, hogy a ruháimat levegyem. Mindenestül ugrok utána a fogalmam sincs, mennyire mély vízbe. A ponton, ahol utoljára láttam őt, kétségbeesetten a mélybe nyújtom karjaimat, valami szilárd után kutatva ujjaimmal. Egy nagy levegővel alábukok a hideg tömegnek, mely sötét, így csak a megérzéseimre hagyatkozhatok. Időérzékem hiányában fogalmam sincs, hogy pontosan mikor, de megragadom a törzsénél fogva, és kihúzom a partra. Részt vettem valamikor elsősegély-nyújtási tanfolyamokon. A gárda tagjaként amúgy is kötelező. De ennyire éles próbára nem emlékszem, úgyhogy tényleg nincs ötletem, hogy ezt hogy sikerül összehoznom, csak cselekszem, amit cselekednem kell.
Magam felé fordítom, a part melletti földre fektetem, arcát fürkészve, ad-e életjelet magáról, s még milyen segítségre van szüksége, majd enyhén rázogatva szólongatni kezdem.
- Steph! Hallasz engem? - teszem fel a kérdést remegő hangon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Remegő ujjai az életért küzdenek, amit a lélek már eldobna magától. Megérintem őket, aztán újra elveszítem a fiúval együtt. Ilyenkor nincs idő gondolkodni, cselekedni kell. Nem tudom, hogyan csináltam. Magasabb nálam, én tapasztalatlan vagyok az életmentésben, erősnek se mondanám magam, hogy valakit csak úgy felhúzzak onnan. A víz mély, hideg és sötét. Tökéletes helyszínt választott, csak éppen az én sorsszerű felbukkanásommal nem számolt. Mindenfajta realitásérzék megszűnik körülöttünk. Mintha a hely atmoszférája lenne átkozott, mert a következő emlékképem nekem is az, ahogy fölé hajolva, bátortalanul szólítgatom.
Tudom, hogy életben van. Mégis megijesztenek ernyedt végtagjai, erőtlen, földön fekvő teste, de leginkább az az üres tekintete, amivel keresztülnéz rajtam. Szemeim könnybe lábadnak a félelemtől, hogy elveszíthetem egy tanítványomat, gyakorlatilag a karjaim közt. Nem akarok lemondani azokról, akikhez ha minimálisan is, de közöm van. Túl sok embert veszítettem már...
Térdelőülésben óvatosan a mellkasára helyezem a tenyeremet, kitapogatva gyenge, de létező szívdobogását. Ezek után mutatóujjam hegyénél gyertyalángszerű fényt gyújtok, amit végighúzok Steph halántékának vonalában, abban bízva, hogy reagálni fog rá, ha más nem, a pupillája összeszűkül, majd kitágul. Nálam van a pálcám, de nincs rá szükségem. Magabiztosabbnak érzem, ha az ősi keleti mágiát hívom segítségül, amiben mindig is erősebb voltam.
Ha vizet nyelt, vagy lélegzett, annak távoznia kell. Alulról felfelé végighúzom ujjaimat a mellkasán, légcsöve mentén haladok felfelé, a varázslatra összpontosítva, ami nyomást keletkeztetve szabaddá tenné a tüdejét.
- Anapneo - mormogom magam elé a bűbájt, ami segíthet. Leveszem a csuromvizes dzsekimet, Steph feje alá helyezve, felsőtestét kissé megrázva, megemelve. Remélem, hogy ettől sikerül magához térnie.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nem hoztam még vissza senkit a halálból. Bárcsak megtehettem volna akkor, amikor szükségem volt a menyasszomyomra, sok-sok éve már. Neki pedig rám, s velem együtt saját nyomorult kis életére. Meg a közös jövőnkre. Legtöbbször azonban nem adatik meg, hogy befolyással legyünk a másik sorsára, vagy legalábbis nem ennyire kardinálisan. Ha nem vagyok itt, és pontban ekkor, a tanítványom már nem lenne köztünk. Bele se merek gondolni... Jelenleg nincs is rá időm. Pupillája reakcióba lép az ujjhegyemből kiáradó fénytől, a feszültség azonban nem tűnik el az arcomról, egészen amíg fel nem hördül ebből az élet-halál közt rekedt, rémálomszerű állapotból. Nagy kő esik le a szívemről. Ahogy kiköpi a szervezetéből a nyelt vizet, a köhögéssel vegyített öklendezés hangja, furcsa módon zeneként hat a füleimnek. Mert azt jelenti, hogy Stephen él, és hatott a bűbájom. Átvillan az agyamon a felelősségem súlya. Mert onnantól, hogy megpillantottam, elefántként nehezedett rám, hogy megmentsem, és valószínűleg sosem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha minden erőfeszítésem ellenére a karjaim között veszítem el őt. Szemeim könnybe lábadnak a boldogságtól, arcomon pedig halvány mosoly jelenik meg. Bátortalanul hátrasimítom a haját, ahogyan a lányok szokták egymást támogatni hányás közben egy buli után, szabad karommal pedig alányúlok a mellkasánál, hogy tartani tudjam, amíg ki nem jön belőle az utolsó csepp víz is. Aztán elengedem, amikor már érzem, hogy izmai újra elernyednek az erőlködéstől, s fáradtan hanyatt fekszik a füvön. Én ott térdelek mellette tovább, és figyelem őt. S amíg aktívan lesem minden rezdülését, azon gondolkodom, mit tudnék mondani. Lehet, hogy ez még nem az a pillanat, hogy megszólaljak. Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Mérges vagyok azért, amit csinált, mert ennél felelősebbnek gondoltam. De mégsem tudok rá haragudni teljesen. Sok mindent megmagyaráz ez, kezdve az elmúlt órákon folytatott viselkedését. Nem tudhatom, mi van a háttérben, és nem is biztos, hogy velem akarja megosztani. Számon kérni rajta, vagy ítélkezni nem én fogom.
- Hozzak valamit? Fáj valamid? - kérdezem mély, nyugodt hangon. Amint a sokkhatás elmúlik, szívverésem lelassul, és lassan visszatérek a jelenbe, elkezdem érezni a víz jéghideg érintését a testemen, amint a ruházatom a bőrömhöz tapadva próbál fojtogatni. Még szerencse, hogy a kabát nincs rajtam... Kinyújtom karjaimat, kézfejemmel Stephen teste fölött néhány centiméterrel, s mintha egy detektorral fém után kutatnék, végigmegyek a végtagjain, valami egészen halk bűbájt mormogva, amitől néhány másodperc alatt megszárad a ruhája, őt pedig forró levegő járja át, mintha egy mugli hajszárító alatt állna, mely ugyanakkor kellemes, nem éget. Amint végzek vele, magamon is megismétlem a műveletet, érzem ugyanakkor, hogy kezdek elfáradni. Még mindig hevesen ver a szívem az ijedtségtől, rég kellett már ennyire koncentrálnom a varázslásra. Örülök ugyanakkor, hogy ezt is kiválóan tudom alkalmazni pálcátlanul.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Néhány vízcsepp a földre hullik tincseim végéről, amint előrehajolok, majd beletúrok a hajamba. Igen, azt hiszem azt elfelejtettem megszárítani, de ez most a legkevesebb. A fiú életben van. Lélegzik. Gyenge, de visszatért a pengeélről. Stephen feje lassan fordul felém, az őt körülvevő információhad soknak tűnik a számára, és csak apránként tudja feldolgozni, hol van. Tudja egyáltalán, hogy mi történt vele? Valószínűleg még nem, de azért mosolygok rá, valami erőltetett mosollyal, mintha nyugodt lennék, pedig nem vagyok, de kell neki a biztatás. Az is átfut a fejemen, hogy megátkozták. Megmagyarázná, hogy miért viselkedett így. Zavart az ember, ha ilyenre vetemedik. Mindig így képzeltem. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben soha, hogy ki kellene lépni ebből a körből, amibe kerültem. Évek óta szenvedek benne. De elfog az undor, ha a látottakra gondolok. Ennél erősebb a méltóságom. Nem akarom így láttatni magam. Erős vagyok. Valahol... Néha keresem önmagam, de nem tartok a segítség kérésétől, ha kell. Ahogy cselekedni se szégyen. De néha szükség van a mélységekre, amik sorsfordító pofonokként ráterelhetnek minket a helyes útra. Merlinre, ekkora klisét, tiszta életvezetési tanácsadó lettem. Pedig csak egy asztronómia tanár vagyok. Meg kutató, meg minden ilyesmi, ami jól hangzik kábé mindenhol, csak egy randin gondolnak halál unalmas pasinak.
Kérdése váratlanul ér. Szemöldököm felszalad, ám ezt nem láthatja, mivel jelenleg a tó felé fordulva pihen. Megértem, hogy nem mer a szemembe nézni, és kínosan érzi magát. Újabb csatákat kell vívnia belül, leküzdve a szégyent, ami feltörhetett benne. Nem tudom eldönteni, hogy haragszik-e azért, amiért nem hagytam meghalni, vagy csak nem hisz magában, amiért megérdemli az életet. De a szavak elgondolkodtatnak. Miért tettem? Mert ez a kötelességem? Mert ha hagyom, és nem teszek semmit, megyek a Zengőbarlangba ki tudja hány évre, és féltem, hogy lennének tanúk? Vagy csak azért, mert jó vagyok, és ez természetes az emberektől. Nem tudom, miért tettem. És amúgy fura, hogy magáz, pedig megbeszélem a diákokkal általában, hogy nyugodtan tegezhetnek, akiket tanítok. De betudom annak, hogy haragszik rám.
- A te sorsodban más van megírva. Nem itt, és nem így kell, hogy véget érjen - felelem komolyan némi gondolkodás után. Aztán sóhajtok egy nagyot, és folytatom. - Most próbálok okosat mondani, de nem könnyű... Ahogy az élet sem. Igen! Szóval... Olykor nagyon szar. Legtöbbünknek. De nem vagy egyedül, és valaki a suliban tuti, hogy tud segíteni, hogy jobban érezd magad - lesütött szemekkel tördelem az ujjaim idegesen, amint mellette térdelek a földön. Nem biztos, hogy ezt most és tőlem kellene hallania, mert az ilyen beszédekben béna vagyok, azért sem tréner lett belőlem, meg a magam háza táján is lenne mit sepregetnem, de ha nem mondom el, én érzem magam kellemetlenül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Kételkedni kezdek magamban, szavait gyanakvással hallgatom. Az biztos, hogy valami olyat mondtam neki, ami felzaklatta, mintegy aktiválva benne az energiákat ahhoz, hogy felüljön végre. Ráadásul érdemi segítség nélkül. Hiába vagyok ott, és nyújtom a karom készségesen, ha kell, aztán persze a vállaira is ráfogok, nehogy visszaroskadjon, de megy neki egyedül is. Hangulatát ingadozónak látom. Nem csoda, nem teszem szóvá. Rengeteg minden játszódhat le most a fejében. Én próbálok nyugodt maradni, hiába ver a szívem ezerrel. Ha lehunyom a szemem egy pillanatra, magam előtt látom a tóban elmerülő fiú alakját. Kétségtelenül tragikus látvány a számomra, amit még az álmaimban sem szeretnék újra végignézni. De miért lettem volna én az első, aki ilyet mond? Mármint, ha nem is szó szerint, de kizártnak tartom, hogy ennyire negatív körülmények között lett volna a kastélyban. Azt talán észrevettem volna. Talán... Ismerem őt, valamennyire. Az itteni viszonyokat is. A fülembe jutnak pletykák, ki-kit bántott, hol és mi fajult esetleg tettlegességig. Mindenről persze nem tudok, de a diákság tudja, hogy jó hallgatóság vagyok, és nem ítélkezem könnyen. Szóval a bizalom megvan, én pedig nem hallottam, hogy baj lenne. És Stephen sem említette. Emiatt elbizonytalanodom, megijedve attól, hogy az orrom előtt volt esetleg a baj, és felelősség terhel azért, mert nem vettem észre időben.
Sokáig nem felelek semmit. Csak hallgatom, semleges arccal. Mindig, amikor szóra nyílna a szám, mert nem teljesen értek valamit, folytatja a gondolatát. Mosolyogva biccentek, hogy ráér, nem kell sietnie. Van időnk, szedje nyugodtan össze a gondolatait. Nem lehet könnyű, hiszen rengeteg mindennel kell belül megküzdenie. Nagyon koncentrálok, hogy megértsem, szinte minden apró mozdulatát felmérem, elemzem magamban, ugyanakkor próbálom megállni, hogy következtessek, és anélkül vonjak le a viselkedéséből bármit, hogy az ő álláspontját is meghallgattam volna.
- A tanár is ember. Van lelkiismerete, vannak érzései. Jobb esetben - teszem hozzá a végén, oldalra döntve a fejem. Furcsán hangzik, amint fejtegetésbe kezd velem kapcsolatban. Bevallom őszintén, egy kissé meg is ijedek, hogy egy tanítványom rajtam gondolkodik, és azt tippelgeti, mit miért csináltam. Nem hiszem, hogy ennyire ismerne engem bárki is a környezetemből, akikkel manapság napi kapcsolatban vagyok. Mindenesetre nem akarom őt lelombozni, alapból persze szólnék, hogy talán jobb, ha felhagy a következtetésekkel. Az azzal a veszéllyel járna, hogy belelát valakibe valamit, ami nem a valóság. De lehet, hogy ezt a társadalmi kényszer mondatja velem. - Tettem, amit tennem kellett. Nem hiszem, hogy ez különleges lenne - tényleg nem szerénységből mondom, hanem valóban úgy érzem, hogy egy ilyen krízisben nincs olyan épeszű ember, aki szemrebbenés nélkül nézné végig a másik halálát.
Végigmérem őt. Magasnak, erősnek tűnik. Mindez persze csak a külsőség. Hogy belül mi van, azt nem tudhatja senki. Megijeszt, hogy mennyi közöm volt hozzá, és ezek szerint mégsem ismertem eléggé. Talán észrevehettem volna valamit az órákon, ami miatt most nem itt ülnénk, egymással szemben, a tavacska szélén. Egy idő után pozíciót váltok, először pókjáráshoz hasonló testtartásban ülök, majd tenyeremmel továbbra is támaszkodva, de kinyújtom magam előtt a lábaimat úgy, hogy elférjünk.
- Köszönöm. Nos, szögezzük le, hogy semmiféle büntetést nem fogsz kapni. Az iskola területén kívül, nem tanítási időben történt az eset. Gondolod, hogy ezért valami rosszat érdemelsz? Segíteni szeretnénk, nem pedig gátolni a jól létedben - világosítom fel, és még talán egy kis felháborodás is van a hangomban azért, mert az ellenkezőjét feltételezné. Többesszámban, valamennyi kollégám nevében jelentem ezt ki. Senki nem vonható felelősségre azért, mert válsághelyzetben van. - Az más kérdés, hogy tudjanak-e róla... Nagyon ajánlom, hogy ne csak velem beszélj erről, hanem keress fel egy szakembert is. Ha félsz az iskolapszichológustól, akkor nézhetünk más után is - teszem hozzá ugyanakkor, vázolva a lehetőségeket.
- Bántott valaki? - kérdezek célirányosan, kellő szünetet hagyva a felkészüléshez. Úgy érzem, könnyebb neki, ha én kérdezek, és nem ő kezdi el. Biztosan nem egy mondat az oka a problémáinak. De először ezt szeretném tudni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Ez pontosan így van - erősítem meg őt. E tekintetben reálisan látja a világot. De egyikünk sem azért ül itt, hogy belemenjünk ilyen általános jellegű filozofálásokba. Próbáltam rávilágítani arra, hogy nem kell szentté avatnia azért, mert tettem, ami számomra természetes. Függetlenül attól, hogy tanár vagyok-e, vagy sem. Oktató vagyok, és elég sok ideje már, hogy elsősorban ez határoz meg engem. Hagytam, hogy így legyen, szándékosan rejtettem a tanulás-tanítás kettőse mögé minden mást, ami engem meghatároz, de ez a minden más igenis valami, több vagyok, hiába láthatatlan az emberek zömének. Szeretném, ha nem ez határozna meg mások előtt, ami éles irányváltásnak tűnhet, de az idővel változunk mi is, ahogy nagyjából a latin mondást fordíthatnánk.
Felsóhajtok, majd egy nagy és hosszúra nyúló hümmögéssel nyugtázom szavait. Szóval valami ilyesmiről lehet szó. Szégyen, elégedetlenség, el nem fogadás. Akár valaki bánthatta is, de fél a következményektől, feltételezett utálóitól, szembenézni a valósággal. Tipikus, de nem mondhatom neki, mert magára venné. Félreértene. Ezzel nem a problémáját kicsinyítem le, hanem inkább rávilágít arra, hogy mennyiszer járunk ugyanabban a cipőben, és mégis annyiszor elbeszélünk egymás mellett. Ahogy besötétedik körülöttünk, egyre hidegebb is lesz a levegő. Én még bírom. Feszült csendben hallgatom minden rezdülését. Nem érdekel, ha megfázom. Összehúzom magam, és ülök mellette, talán féltem is, hogy ha egy centit távolabb megyek, újra a tóban köt ki. Amit persze kétlek, de a félelem még bennem van, izmaim feszültek. Steph mocorog, talán a sötétben már úgy érzi, kevésbé látom őt. Szavai is nyitottabbak felém.
- Érthető, ha félsz - reagálok szinte azonnal, mielőtt bármivel folytathatná. Visszanézek rá, és hagyom, hogy hosszasan a szemembe nézzen. Halvány, biztató mosoly jelenik meg az arcomon. A szemeimből izgatottság olvasható ki, aggodalom és a saját múltbéli problémáim elegyével, de igyekszem nyugalmat sugározni magamból. - Segítséget kérni nem szégyen. Ha van mellettünk valaki, aki támogat minket, és figyel ránk, attól még a szembenézés egyedül történik. Mindig - klisésen hangzik, de igaz. Tapasztalatból beszélek, ezt viszont már nem teszem hozzá. Bárki bármit segít, fejben dől el, hogy megoldottnak érzünk-e valamit. Mert sokszor, ha már rég nem létezik a probléma külsőleg, és úgy tűnik, megoldottuk, a fejünk makacsul ragaszkodik a saját igazságához, és még sokáig kísért minket a következményekkel.
Lélegzetvisszafojtva figyelek válaszaira. Próbálok egyenes lenni, de nem túl tolakodó a kérdéseimmel. Látom rajta, hogy mennyire nehéz megnyílnia, ezért támogatóan a vállára teszem a kezem, majd gyengén megszorítom. Hagyok időt, amennyit szeretne, hogy összeszedje magát. Körülnézek, de senki nem jár erre. Csak mi vagyunk, a túlparton sétál el olykor egy-egy alak.
Hallgatok. Mondandójával elakad, de még nem kérdezek vissza, mert nem akarom megszakítani a gondolatmenetét. Várok, hogy befejezze, hogy mit akar mondani, és addig gondolkodom. Kérésére bólintva feltápászkodom a földről. A lábaim már kissé zsibbadni is kezdtek, jólesik tehát, hogy kimozgathatom a végtagjaimat. Elsétálok a cuccaiért, a magam komótos tempójában, fél szememet a fiún tartva. Magam is jobban összehúzom a ruhám. Tüzet kéne gyújtani.
Odanyújtom neki, amiket kért, majd állva maradok.
- Én úgy látom, haladtál valamerre. És nincs határidő, vagy tévedek? - ártatlanul kérdezek vissza, nem számonkérően. - Lehet, hogy nem ott tartasz, ahol tartani akarsz, sokszor túl szigorúak vagyunk magunkhoz. De... vannak céljaid. Ez már önmagában nagyon jó dolog. Másrészt, tenni próbálsz érte. Nem könnyű, persze, de miből gondolod, hogy felesleges a többi? Pláne, ha van valaki, akit féltesz... - utalok vissza arra, amit félbehagyott, de nem firtatom, hogy miről beszéljen, ha van amiről még nem szívesen akar.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

A kabátja a legkevesebb, mondhatni alap, hogy idehozom neki. Annyira elmerültem a segítségnyújtásban, hogy a sajátomról már teljesen elfeledkeztem. Ahogy sötétedni kezd körülöttünk, és a levegő is egyre hűl, hiába húzom magamon össze a felsőm, mégiscsak hiányozni kezd a földön hagyott ruhadarab. Még vizes, rongyos, sötét pacának látszik a fűben, de Steph rövidesen gondoskodik arról, hogy megszáradjon. Ügyesen varázsol. Mestertanonc már, ha a tanár szólal meg belőlem, akkor el is várom, hogy hozza ezt a szintet. Pálcával ugyan, de ezt ezen a kontinensen senkinem nem róhatom fel. Aláírom, hogy nem véletlenül alakult ki a használata, ahogyan az akadémikusok vallják, a varázserőt általánosságban hatékonyabban tudja egy adott pontra fókuszálni. Megvan az előnye és a hátránya, mint minden másnak. Az sem véletlen, hogy nyögvenyelősen, de megtanultam bánni vele, csak éppen reflexszerűen nem az jut eszembe.
- Ránézésből látod, hogy pont a méretem, mi? - folytatom a viccelődést. Örülök, hogy jobban van. A varázslását még azért kicsit aggódva figyelem. Nem akarom, hogy megerőltesse magát. Ilyenkor nehéz sikeresen végrehajtani egy bűbájt. - Pihenjünk még. Máris felsegítelek - nyújtom ki a kezem, hogy belekapaszkodjon, s amint ő is így tesz, óvatosan felhúzom magam mellé. Innentől kezdve már fel kell, hogy nézzek rá. Olyan nagyra nőtt... Lehet, ha anyai ágról öröklöm a géneket, égig érővé növök, de bezavart a japán szál, így itt nem számít nagynak a testalkatom, ott picit az átlag fölé emelkedik. Belebújok a kabátomba, amitől rögtön jobban érzem magam. Nem bánom, ha a padoknál foglalunk helyet, mégiscsak kényelmesebb a támlájuknak dőlve beszélgetni ezekről a komoly dolgokról. Rövid sétatávolságra helyezkednek el, meg is indulok, intve, hogy kövessen.
- Úgy érezted, el kell érj valamit egy bizonyos korig? Vagy valaki más mondta, hogy igyekezz? - direkt kerülöm a sürgetés szó használatát. Mást jelenthet, félreértheti, mindenesetre nem költői kérdés. Elgondolkodtatónak szánom, de a válaszokat nem kell, sőt nem is lehet rögtön megadnia. Ezek olyan döntések, megvilágosodások, amiknek idő kell. Egyelőre ülepedjenek le benne a frissen történtek. Szemmel kell majd tartanom.
Leülök a padon, a tavacska vizét kémlelve. Hányszor látott már itt a part mentén sétálni, kiülve sörözni, lazán mondva chillelni egymagamban, vagy társasággal... Megannyi emlék. Jön hozzá egy újabb. A fiúra pillantok, ujjammal magam mellé mutatva, hogy foglaljon helyet jobbomon. Amit mond, az teljesen lesokkol. Kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit átéltem a menyasszonyommal. Amikor megtudtuk, hogy beteg... És a terveink egy szempillantás alatt foszlottak semmivé. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Megértem, ha ő is így érez. Tehetetlenség, dühítő kényszerállapot. Zavart tekintetem árulkodik csak arról, hogy valami olyat kavart fel bennem akaratlanul, amiről még ő sem tudhat, mert csak nagyon keveseknek beszéltem valaha is a múltam ezen részéről. Sok éve már, és még mindig tud fájni.
- Néha azt kívánjuk, bárcsak nagyobb hatalmunk lenne az élet felett - nézek mélyen a fiú szemébe. - Mégis, amit meg tudunk tenni, meg is kell tennünk. Lehet, hogy az csak egy őszinte beszélgetés, jó tett, vallomás. De az idő mindenkinek nagy ellensége. Ne hagyd, hogy elkéss valami olyannal, amit már szíved szerint rég megtettél volna - hallgatok el a sötétben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Fellélegzem attól, hogy oldódik köztünk a hangulat. Kezd kicsit arra hasonlítani, mint amikor különórákra járt. Bízom benne, hogy fog is. Nem fogom felhozni, de biztosan oka volt annak, hogy egy ideje eltűnt. Főleg az elmúlt események után, abszolút megértem, hogy összecsaptak a feje fölött a hullámok. A humor segít, hogy közelebb kerüljek hozzá, és hogy mindketten eltereljük a figyelmünket arról a sok negatívumról, ami az imént még körülvett bennünket.
- Óvatosan - kúszik apró mosolyra a szám, mellyel egyidejűleg a karom is kissé kinyújtom felé. - Jobb, ha tisztes távolságot tartasz a vízparttól - tanácsolom a fejemet ingatva. Egy pillanatra megijesztett, hogy visszaesik. Semmi kedvem újból megszárítani.
Cigivel kínál. Nem mondok semmit. Meglepetten, már-már enyhén kérdőre vonó tekintettel pillantok fel rá a padon ülve, hogy tényleg komolyan gondolja-e ezek után, hogy a tüdejét edzésre fogja, vagy csak velem lesz jó fej. De rossz tanárt fogott ki. Dohányzom, nem is kicsit. Volt, hogy ennél is rosszabbul álltam, most pedig ugyanúgy igényli a szervezetem a nikotint, mint az övé. Nem a kastélyban vagyunk, hogy meg kelljen felelnem bárminemű szabálynak. Eleve tudták rólam bent is, hogy cigizem, amikor felvettek, szóval nem kellene, hogy ez bárkit meglepjen. Nem titkolom a diákok előtt, de nem a teremben, óra közben gyújtok rá. Ami még tudható lenne, az a buli időszakom, de mivel senki nem járt a nyakamra, és a tanerők közül nincs, aki hasonló körökben mozog, idáig még észrevétlenül hódolhattam ennek a szokásomnak, amikor olyan hangulat jött rám. Legtöbbször sajnos nem feltétlenül határtalan örömömben tettem, sokkal inkább a bánat, a lelki válsághelyzet vitt oda. Szóval megkínál Steph, és én egy pillanatig sem habozom, hogy elvegyek egy szálat. A végéhez tartom a kezem, csettintek ujjaimmal, s a közülük kipattanó mágikus szikrák meggyújtják a papírba tekert dohányt. Szívok egy mélyet, a parázs fénye lágyan megvilágítja az arcomat, aztán néhány másodpercig bent tartom a füstöt a tüdőmben, és jólesően fújom ki magam elé, a fiúval ellentétben cseppet sem figyelve arra, hogy kit ér a füst. Jólesik ez most, nagyon is.
- Kösz - mormogom elégedetten. - Nem kell elnézést kérned - de úgy tűnik, nagyon meg akar halni, előbb vagy utóbb. A cigitől nem menthetem meg. Az egy olyan valami, amivel sajnos vagy nem sajnos, de én is küzdök.
- Elveszíthetsz, vagy el is fogsz veszíteni? - nem mindegy, azért kérdezek vissza. - Meg akarsz neki felelni valamiért. Ő most nem büszke rád? - próbálom megérteni a helyzetet, amennyire tudom. - Mindenki botladozik - ezt amolyan megnyugtatásnak szánom. Követünk el hibákat. Meg minden ilyen klisé. De a lényeg az igyekezet. Valahova tartunk, legjobb tudásunk szerint. És ahogy a nálam okosabbak mondják, a megtett út a fontos, nem is feltétlenül a cél.
Kérdése meglep, a témaváltást túl hirtelennek érzem. Elbizonytalanodva pillantok rá, aztán szívok egy újabb slukkot.
- Nem indiszkrét. Miért ne tudhatnád... Csak nem tudom megmondani, hiába voltam ott. Az idő lelassult, megállt, összefolyt. Nem tudom pontosan, de nem eleget ahhoz, hogy feldobd a talpad... - gondolkodom el a kérdésén, de nagyon erőlködöm, hogy mondjak valamit mindenképp. - Talán pár perc. Azt hiszem - jutok végül erre a következtetésre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Mosolyra kúszik a szám. Olyan, mintha egy teljesen másik Stephenre néznék. Valakire, akit eddig ismertem, aki el tudta velem hitetni az órákon, hogy minden rendben vele. Azért viccelődik talán, hogy szeressék, és hogy elrejtse azt, amit a lelke mélyén cipel teherként. Csalódást, fájdalmat, egyedüllétet. Ott voltam mellette, mégsem fonódtunk kellően szorosan össze ahhoz, hogy ezekről az egészen intimnek ható, érzékeny és fájdalommal teli emlékeiről valljon. Azt hiszem, van annyi tanári tapasztalatom, meg úgy az emberekkel is, hogy ne vegyem magamra. Én is jártam hasonló cipőben. Csendben felszívódni. Vagy hagyni, hogy elnyeljen a mindenség, amikor már úgy érzem, túl sok a teher, és tehetetlenül sodródom a hullámok által szabdalt árral. Sokféle embert láttam már a világon, a maguk sajátos megoldási stratégiáikkal. Stephen a figyelmet szerette volna felhívni magára, merem remélni. Bízott abban, hogy valaki megtalálja, vagy a csillagok úgy írták meg, hogy megtaláljam, ha nagyon spirituális oldalról szeretnénk megközelíteni. Vagy csak szerencséje volt, de baromi nagy. A lényeg, hogy biztonságban van. Hogy nem jelenteném senkinek, köztünk maradhat, ha úgy látom, hogy tud vigyázni magára. De szakemberhez jobb, ha ellátogat magánúton, diszkréten. És törekedni szeretnék arra, hogy innentől rajta legyen a szemem. Legalább az egyik. Mert viccelődhet, mosolyoghat, de egy ideig biztosan nem fogom tudni olyan felszabadultan érezni magam a társaságában, mint eddig. Valameddig biztosan bennem lesz a féltés, a szorongás, még ha képes is vagyok együtt nevetni a poénjain. Remélem, hogy egyszer viszont ez megváltozik. De megismételni nem akarom sem a mai napot, sem azt, amikor valaki gyakorlatilag a kezem között távozott ebből a síkból.
- Azért szentté ne avass. Nincs benne fű, mi? Akkor meg csak egy sima cigi... Nem hiszem, hogy gond, pláne itt, ekkor - világosítom fel, ahogy mélyen beleszívok az égő szálba, majd lassan kifújom a füstöt. Meglep, hogy csodálkozik rajta, és egy nagyon picit már szemtelen is kezd lenni. De neki elnézem. Ez a legkevesebb baj.
- Ő azt szeretné, ha boldognak látna. Tölts vele minél több időt, mert ha az elvárásoknak való megfelelést választod, akkor csak elpazarolod a napokat. Kérdezd meg, mit tehetsz érte. Add meg, amire szüksége van. Talán ez a legtöbb, amit tehetünk, hidd el nekem - szívok egy újabb, mélyebb füstfelhő után. Hagyom, hogy átjárja a tüdőm, hogy kissé csípje-marja a szervemet, mintha ostorozni tudnám magam vele. Nagyon átérzem, amit mond. A menyasszonyom is beteg volt. Én is voltam tehetetlenül mellette, és próbáltam megadni neki mindent, amit kért. De mivel lenne beljebb, ha most magamat kezdeném sajnáltatni? A végén még elterelném a fókuszt a fájdalmáról. Ez most az ő ideje.
- Muszáj sorrendet állítanod, hogy mi a legfontosabb. Kinek, miként akarsz megfelelni. Mert egyszerre minden nem megy, senkinek - erősítem meg újból. - Sok mindenen mentél keresztül. A legjobb az lenne, ha kipihennéd magad, és feldolgoznád a történteket. Ehhez tényleg ajánlanék egy szakembert is, mert féltelek egyedül - őszintén a szemébe nézek, hogy átérezze a helyzet súlyát. A legjobbat akarom neki, de ilyen szempontból valamennyi diákomnál egyformán érvényesülne az elv.
Elnézem a mutatványt. Mintha Japánban lennék... Csodálkozom is az alakon, ahogy az este félhomályában letérdel előttem, és a bocsánatomat kéri, egyúttal azt, hogy magánórákat vehessen tőlem a továbbiakban is. Elnyomom a cigarettacsikket, a kukába pöccintem. Mellé megy, de nem érdekel. Majd összeszedi valaki, aki akarja. Most Stephet nézem, jól végigmérem a tekintetemmel, és legszívesebben közbevágnék, hogy hagyja abba ezt a színpadiasságot, ami európai embertől oly szokatlan, de hagyom, hogy kiteljesedjen, s csak azután szólalok meg.
- Állj fel - utasítom kevésbé szigorú hangon. Ne butáskodjon. - Semmi baj. Nem haragszom. Természetesen jöhetsz továbbra is órákra. Szívesen tanítalak, ahogy eddig is. Szorgalmas és kíváncsi diák vagy - ezekre a szavakra van szüksége. Megerősítésre. Arra, hogy ne legyen bűntudata és ne furdalja a lelkiismeret. Megbeszélhetjük a folytatást. Ez már csak részletkérdés. Miután fújtunk egyet, és rendeztük a maradék aggályokat a tavacskánál, ha visszatértünk a kastélyba, akkor minden feltétel adott lesz a folytatásra.