Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Állott, dohos szag terjeng a számomra kinevezett irodában. Leginkább egy elhagyatott dolgozószobának néz ki, de most ez érdekel a legkevésbé, hiszen az a lényeg, hogy van. Sőt leginkább egy a nem használt székek számára fenntartott raktárhelyiségnek tűnik, ami indokolatlanul sok könyvet tartalmaz. Egy fényforrással rendelkezik, ami a helyiség közepére helyezett asztal fölött helyezkedik el, ám a fénye eléggé gyér. S most az ablakon beszűrődő napfényre sem számíthatunk, hiszen odakinn az ég acélszürke, a Napnak semmi nyoma, de legalább zuhog az eső. Fantasztikus. Gondterhelt arccal ácsorgok a maszatos ablaküveg előtt, miközben hallgatom, ahogyan az esőcseppek meg-megkoppannak a nyílászárón. Hajamat némiképp hátra fésültem és komor, szürkeszín öltönyömet is magamra kaptam, elvégre ma is munka van. Sok fülest kaptam innen-onnan. Azonban nem kell azt gondolni, hogy előítéletekkel telin hívogatok be magamhoz boldog-boldogtalant. Ez nem erről szól. Csupán elsőkézből szeretnék értesült lenni bizonyos dolgokban. Mély sóhaj távozik tüdőmből, majd egy kelletlen fintorral öltönynadrágom zsebébe dugom hatalmas kezeimet, s lehajtott fejjel, akkurátus léptekkel sétálok a dolgozóasztal mellé. Azon egy akta pihen, ami ijesztően hivatalosnak látszódhat. A gondolatra apró mosoly jelenik meg szám szélében. Szeretem a hivatalos dolgokat, de arra is gondolnom kell, hogy egy fiatalember érkezik hozzám, akit már bizonyára így is megrágott, és kiköpött az élet. Nem szeretné látni ezt a hivatalos formátumot, ezért kiveszem jobb kezem a zsebből, és ujjaim közé veszem a dossziét.
– Helvey Belián – suttogom a levegőbe, majd csücsörítve veszem ki a dossziéból a lapokat, és inkább az asztal fiókjába teszem ideiglenesen. Remélhetőleg nem kell használnom, s enélkül is komolyan fogja venni a beszélgetésünket a fiú. Nincsen jogom feltételezni, hogy veszélyes fiatalról beszélünk, hiszen valakinek csak kellett engedélyt adnia arra, hogy a tanodában tanulhasson. Noha az van feltüntetve, hogy magántanuló. Érdemes lesz erről is kérdezgetni őt, azonban semmi felülbíráló szándék nincs bennem. Valaki fentről meghozta ezt a döntést, én pedig fejet hajtok előtte. Természetesen egy incifincit próbálom megfejteni a dolgokat a magam módján. Az üres asztalon kopogtatok kettőt hosszú középsőujjam körmével, majd ismét zsebembe mélyesztem kézfejem, úgy sétálok vissza az ablakhoz, háttal ácsorogva az ajtónak. Ezt a szar időt…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Az eső nem hogy egy picit könyörülne a kint járókon, még jobban rákezd. Kezeimet kiveszem zsebemből, és hátam mögött kulcsolom össze ujjaimat, miközben néhány el-elsiető alakot figyelek, akik mihamarabb fedél alá szeretnének kerülni. Senki nem olvas időjárás jelentést? Ezek szerint. Szinte egyiknél sincsen esernyő, habár az idősebbek egy Leperex-szel megoldják, azonban úgy látom, hogy a fiatalok perverz módon szeretnek elázni. Egy halk felhorkanás után egy fiatal srácon áll meg a tekintetem. Ismerős arc. A testfelépítéséről nem tudom ugyanezt elmondani, de annyi szent, hogy ez a mai beszélgetőpartnerem lesz. Az aktájában természetesen van róla egy fotó, így nem nehéz beazonosítani. Az arcfelismerésem profi. Ezzel a munkával jár, ezért máris beletúrok barna, zselézett tincseim közé, és várakozó tekintettel fordulok az ajtó irányába. Az asztal fölötti lámpa fénye meg-megvillan, amire megforgatom zöldes szemeimet, majd az ajtó kilincsét kezdem szuggerálni. Nem feltétlen lenne jó indítás, ha komornyik módjára már nyitnám is az ajtót, ezért tisztes távolságban, ám az ablaktól némiképp távolodva várom a kopogást. Ez kis várakozás után meg is történik, én pedig mély, öblös hangomon megszólalok végre, a szoba csendjébe mély lyukat vágva.
– Szabad! – kezeimet még mindig hátam mögött tartva figyelem, ahogyan lenyomódik a kilincs a másik oldalról, s valóban az imént látott fiú alakja jelenik meg benne. Hahó? Összehúzom vastag szemöldökömet, majd a megfelelő köszöntésre először csak biccentek, majd szóban is viszonzom azt. – Jó napot magának is – szavaimat lágyan intézem a csuromvizes srác felé, azonban ezt a magam kimért, mosolymentes módján teszem. Nem gondolnám, hogy ijesztő alak vagyok, habár sokan megjegyezték már, hogy a magasságom és testalkatom igencsak fenyegetőn hatnak másokra.
– Belián, igaz? – lépek végül néhány lépést hétmérföldes bőrcipőmben a srác irányába, s hosszú karomat nyújtom felé, hogy kezet rázhassunk. – Szigethy Sándor – markolok rá finoman kezére, majd az asztal és a hozzá tartozó két szék felé mutatok. – Foglaljon helyet – azzal én magam is elindulok azok irányába. – Köszönöm, hogy eljött. Sokan tartanak az ilyen hivatalos megjelenésektől – teszem hozzá búgón, majd megvárom, amíg Belián helyet foglal, csak azután teszem le magam én is a székre. Szemeim mosolyognak, azonban érdekes, hogy ez ajkaimon egyáltalán nem mutatkozik. Szakmai ártalom, hogy pofátlanul vizsgálgatni kezdem vonásait, miközben ujjaimat összefonom az asztal lapján, és nyitottságom jeleként előre dőlök.
– Nem szárítja meg magát? – kérdésem mögött hátsószándék lapul. Szeretném megtudni, hogy mégis mennyire varázstalan a varázslótanonc. Miközben a választ várom, végre egy apró mosoly megjelenik széles szájam szegletében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Vaskos ujjaim csápszerűn fonódnak Belián tenyere köré, miközben szigorúan szemkontaktust próbálok tartani, amit meglepően jól visel. Az esőtől nedves kéz nyirkos érzést hagy az enyémen, amit nagy önuralmamnak köszönhetően nem törlök pánikszerűn öltönyöm nadrágjába, habár legbelül torkom szakadtából üvöltök. Így indulok el az asztal felé. Nem szabad azt hagynom, hogy gondolataim és a nyirkos érzéstől való undorodásom miatt elvesszen a profizmusom, ezért a legjobb ilyenkor a nyugtató mosolygás, amit leginkább most magamnak szánok, nem is a fiúnak. Hallgatom reflektálását, és már tényleg a szakadék szélén egyensúlyozok negyvenötös lábaimmal, amikor végre leülhetek székembe. Látványosan emelkedik meg mellkasom a megnyugvástól, majd kiskacsaszerű pihegéssé szelídül, miközben pókerarccal meredek Belián arcába. Közben kihúzom a bal alsó fiókot, amiben néhány gondosan összehajtott fehér kendő pihen. Kiveszem a legfelsőt, és akkurátusan megtörlöm mindkét kezemet, amire meg-megrezzen mindkét szemhéjam a kielégült érzéstől. A kezem kényelme és tisztasága a legfontosabb számomra. I am a neat monster.
Az asztal mellett egy kuka pihen, amibe elegánsan beledobom az anyagtörlőkendőt, majd lágyan mosolyogva fordulok újra a fiatal srác felé. Fejemet oldalra döntöm.
– Hajszárítót? – teszem fel kurtán a kérdést, miközben hátra dőlök a székben, és legyintek egyet. – Semmi gond, az eső már csak ilyen – közben bal lábszáramhoz nyúlok, és előveszem feketediófa pálcámat. Egy suhintással megszárítom őt, hiszen azt nem szeretném, hogy megfázzon. Nem vagyok egy érzéketlen tuskó. Elégedetten biccentek hatalmas csodatettemen, majd visszahelyezem a pálcát a helyére. Vastag szemöldököm lassan kúszik homlokom közepére kíváncsiságom jeleként, majd rezdületlen arccal meredek a srácra, miközben felteszem a kérdést.
– Tanácsos mindig magunknál hordani a pálcánkat – hangom mély, de mégis fület simogatón búgó. Annak, aki ezt szereti. Habár nem gondolnám, hogy ez most annyira jó hatással lenne Belián idegeire. De persze honnan is tudnám, hogy mi jár a fiatal koponyában. – Gyakran használ mugli eszközöket varázslat helyett?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Az esőcseppek erősebben, szinte jajveszékelve vernék az ablaküveget, mintha be szeretnének jutni a kellemesen meleg helyiségbe. Csupán szemem sarkából tekintek a nyílászáró irányába, nem szeretnék több figyelmet szentelni rá, elvégre egy igazán érdekes diák ül most velem szemben. Zöldjeim így hamarosan visszakúsznak Beliánra, akiknek értetlen arckifejezése egy pillanatra komorabbá varázsolja eddig bíztató ábrázatomat. Annyira természetes az a bizonyos „igen” a hajszárítós kérdésre, hogy még én magam is leplezetlen meglepettséggel nyelek két hatalmasat. Ezek után döntök úgy, hogy segítek rajta, hiszen egyértelműen nem szerzett még pálcát magának vagy csak nem hozta magával, nem tudja használni. Egyre csak gyűlnek és gyűlnek a kérdések a fejemben, de próbálom nem mutatni egyetlen szikráját sem ennek a mérhetetlen kíváncsiságnak. Profi vagyok, menni fog.
– Nyugalom – mondom végül lágyan, amikor Belián ficánkolni kezd a rá szegezett varázspálca látványára. Természetesen szólhattam volna, hogy „akkor most én szépen megszárítom magát egy bűbájjal”, de nem tettem, így nem csoda, hogy úgy néz ki most a fiú, mint aki előtt lepergett az egész élete néhány másodperc alatt. A köszönetnyilvánításra kimérten biccentek egyet, majd miután visszatettem a pálcát a helyére, hátra dőlök, s előhozakodok a többi kérdésnek még több izgalmas válasz reményében. Ám ekkor Belián furcsán reagál a pálcatartással kapcsolatos érdeklődésemre. S amikor azt hallom, hogy még félre is lettem informálva, ideges előember módjára morgok egyet. Nem szeretek ilyen dolgokat hallani.
Egy hirtelen mozdulattal kihúzom az asztal jobb oldali fiókját, majd pergament, tintát és pennát varázsolok elő belőle. Az asztalon pihennek majd, amikor beszélni kezdek magam mellett intek jobb kezemmel, s a penna – miután belemártotta magát a tintába – máris dolgozni kezd a pergamenlapon.
– Milyen bájitalokról beszélünk pontosan? – kényelmesebben dőlök hátra. Ám a kemény fatámla nem nyújtja azt a fajta komfortérzést, amire számítottam. Lapockám alá vág, amire kicsit ficánkolni kezdek, majd folytatom az érdeklődést, miközben a penna szorgosan járni kezd a papíroson. – Belián – kezdem már kimértebben. Kissé megbántotta az egómat azzal, hogy az információim nem helyesek. – Egy olyan varázstalan kölyök, mint maga – kezdem, majd ajkaimat megnedvesítem nyelvemmel, s folytatom. – Hogyan kerülhet egy szigorú felvételi követelményekkel rendelkező mágustanodába? – szívem máris hevesebben ver.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

A mai azok közé a napok közé tartozik, amikor inkább egy pohár skótwhiskyvel ücsörögnék a dohos kis nappalimban. Azonban mégsem ezt választottam, hiszen abban örömömet lelném, s a mai nap után úgy érzem, hogy nem érdemlem meg azt. Ezért adtam inkább futásra a fejemet. Hogy mégis merre? Amerre mérföldes lábaim visznek. És meddig? Ameddig össze nem csuklik alattam mindkét lábam.
A havi jelentésem rosszul sikerült. Nem is rosszul, inkább katasztrofálisnak nevezném. Minden hónapban összesítenem kell, hogy mi történt az iskolában, kikkel beszéltem és miről, hogyan működik, hogyan alakul át a rendszer. Igazság szerint azt sem tudom, hogy mit rontottam el pontosan. Mindent szorgosan jegyzeteltem és úgy éreztem, hogy jó munkát végzek. Igaz, hogy a Helvey fiú profilján alakítottam néhány dolgot, így nem lett annyira szaftos, mint amennyire a főnökség megkívánta volna.
Gondterhelten, hangosan fújtatva futok a kastélyból vezető úton. Néhány visszafelé haladó diák sétál el mellettem; kik gúnyos megjegyzéseket tesznek, kik kislányosan összesúgnak és kacarásznak. Még szerencse, hogy ezeket is csupán egy pillanatra hallottam, amíg eltelt az a pár másodperc a két zeneszám között, hiszen csodával határos módon zsinórok lógnak a fülemből, és fekete futónadrágom zsebében egy hordozható zenelejátszó bújik meg. Amióta a kaszinóban jártam gondolkodom azon, hogy zenét kellene hallgatnom, s Belián varázstalansága is elvarázsolt egy kissé.
A tó felé haladva egy vékony alakot pillantok meg magam előtt. Eleinte nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, hiszen szabad országban élünk, bárki futhat errefelé. Azonban néhány méter – s némi messzi vizsgálat – után eléri agyamat a felismerés. Egyelőre csak sejtem, hogy ki is lehet a csinos alak, de ha valóban ő az, akkor mihamarabb utol szeretném érni, így belehúzok. No, de ekkor a nőalak is begyorsít, mintha versenyezne szeretne velem. Mélyet szívok a levegőből, majd mindent beleadva kezdek futni tovább a tó irányába. Mikor már majdnem utolérem, megbizonyosodok róla, hogy valóban ő az. Lihegve állok meg s dőlök előre, tenyeremmel térdeimen támaszkodva.
– Jules – szólok a nő után karcos hangomon. – Nem is tudtam, hogy futsz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Miután a nő nevét kiáltom, kirántom fülemből a fülhallgatót, és azt csavargatva kezd el járni az agyam. Elsősorban azért ráncolom össze komoran magas homlokomat – így leplezetlen mutatva, hogy én magam is öregszem –, mert jó bunkó húzás volt utána kiáltani. Már bizonyára repülne is apám méretes tenyere orcám felé. A gondolatra szinte automatikusan behúzom nyakamat, de Jules megfordul, és szokásos derűjével indul meg felém, miközben egy ötletes riposzttal meg is mosolyogtat engem. Fejemet csóválva és szélesen vigyorogva kötöm az utolsó hurkot a fülhallgatóra, majd a nadrág apró zsebébe rejtem. A nő megjátszott komolysága már közel sem úgy rajzolódik ki előttem, mint a találkozásaink elején, amikor nem tudtam eldönteni, hogy mi is járhat a fejékben. Egyrészt azért, mert valljuk be; férfiként sokszor nem tudjuk hová tenni, hogy az ellentétes nem fejében mi játszódhat. És ez ugyanígy igaz fordítva is.
– Egy pár méterrel ez előttig én sem – vonom meg a vállamat, s tekintetemet el sem szakítva a nőétől figyelem, ahogyan csípőre tett kézzel megáll előttem. Ilyenkor kényszeresen kihúzom magam. Nem mintha nem magasodnék így is eléggé bármelyik nő vagy férfi kolléga fölé, mégis így teszek. Egy bizonyos távolságnál. Azonban ez a messziség közel sem olyan, mint amilyenekben megszeppennék. Érdekes.
– Tell me about it – mondom teljesen együtt érezve, zöld szemeimet látványosan megforgatva. Mivel eszembe jut, hogy miért kezdtem a futást, a már majdnem beállt megszeppent érzésem semmissé válik. Gondterhelt arccal kapom le sapkámat fejemről, így kócos, izzadt, legkevésbé sem makulátlan hajkoronámat villantva meg Jules előtt. Még egy pár mélyebb lélegzetvétel után mellkasom kezd nyugalmi állapotba kerülni, így sapkámba törlöm a homlokomon gyöngyöző izzadtságot, miközben az egyik közeli padhoz sétálok. Feldobom rá hosszú jobb lábamat, és a futás utáni nyújtásomba kezdek. Néhány fáradt nyögdösés után újra Julesra emelem megviselt szempáromat.
– Szerinted hogyan végzem a munkámat? – teszem fel végül a kérdést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Az, hogy kissé sikerült felhúzni magam eléggé sok mindent elárulhat rólam. És ezek a dolgok lehetnek pozitív és negatív tulajdonságok egyszerre, azonban ez most tudom, hogy nem az a helyzet, amikor azt kellene előtérbe helyeznem, hogy mennyire is vagyok szimpatikus vagy éppen antipatikus az előttem ülő fiúnak. Mégis Belián minden egyes mozdulata minimális, görcsszerű lüktetést eredményez a gyomromban, ami néha egészen torkomig merészkedik, s azt kezdi megszorongatni. Valóban nem Beliánon múlt, hogy ki milyen információval ír tele egy aktát, amivel szerencsésen be lehet skatulyázni bárkit és bármit. A bocsánatkérésre nyugtatóan mosolyoghatnék is, azonban inkább csak bosszúsan legyintek egyet. Jól szeretném végezni a munkámat. Tényleg. Szeretném, hogy valamit le tudjak tenni az asztalra, hogy egy megbízható tagja lehessek a Minisztériumnak és a társadalomnak, de minden egyes alkalommal olyan falakba ütközök, amik merőben szemben állnak az elveimmel. Ezekre mondta mindig apám, hogy le kell vetkőznöm, különben nagyon boldogtalan leszek.
– Hogyan… - lehet az, hogy bájitalt szed és nem tudja a nevét? Tenném fel a kérdést, de Belián folytatja, s egészen a farkasölőfű-főzetig jutunk. Egy időre csend telepedik az irodára. Gyepálhatnám még a fiú lelkét azzal is, hogy ugyan miért kellett nyugtatónak megfelelő kedélyjavító-főzetet innia, hogyha ártalmatlan, de nem teszem. Elképedve, pótcselekvés szerűn kezdem ajkaimat piszkálni, miközben tovább hallgatom Belián történetét. Odaszúrnék, hogy szoruljon a hurok, hiszen erre van szüksége a Minisztériumnak. Jó sztorikat akarnak, amikből megtudhatjuk, hogy mégis milyen ez a félig bentlakásos mágustanoda. Zöld szemeimet szűkítve fordulok a fiúhoz.
– Tehát a felvételi – kezdem, s ő folytatja is. Magát kihúzva, érezhetően megbántva a kölyök megszólítással. Azt hiszem kvittek vagyunk ego-bántalomban. Felsőajkam közepét nyalogatom vöröslő nyelvem hegyével, miközben egy hümmögés nem hagyja el a szájamat. Kérdeznem kell majd még, de nem az aktának, nem a Minisztériumnak. Saját kíváncsiságomat kell oltanom ezekkel, ezért miután Belián befejezte mélyet sóhajtok. Szemeimmel a pergamenre sandítok, majd egy legyintéssel arra kényszerítem a pennát, hogy a fiú legutóbbi vallomását satírozza ki. Hangosan sír fel a pergamen az íróeszköz hasításaira, majd tompa puffanással éri a tölgyfaasztal lapját.
– Ha eddig sem tudott a főnökségem erről az ügyről, akkor bizonyára ezek után is ellesznek nélküle – teszem hozzá tettemhez magyarázatként. Az igazgató kezeskedik Beliánért és egy minisztériumi alkalmazott is. Ugyan nem kellene feltétlenül megbíznom a fiúban, mégsem követelem azonnal a sztorit igazoló okmányokat.
– Egyáltalán nem tud varázslatot végrehajtani? – érdeklődöm, miközben felállok a székből, és az ablakhoz sétálok. Cipőm sarkának kopogása töri meg a kérdés után beállt csendet. – Hogyan képzeljem el az Ön mágikus oktatását a tanodában?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

A nők, akikkel általában találkozom mind kimértek és komolyak; teljesen felnőttek. Többek között ezért is kellemes számomra Jules társasága, mert ő nem ebbe a kategóriába tartozik. Tud komoly lenni, persze. Alapos és magabiztos. De ezek a tulajdonságok mégis valami gyermekin pimasz bájjal társulnak. Ugyan nem tudom sokszor, hogyan reagáljak sok dologra, amit mond, mégis próbálok emberin és nem a megszokott robot módjára viselkedni. Az aurorképző megmutatta, hogy nekem, a mágusvilág igazságtalanságaival szemben küzdő erőnek mindennek, csak emberinek nem szabad maradnia. Túl sokszor van eszemben és volt is az elmúlt tíz évemben, és megfeledkeztem arról, hogy én hogyan szeretném a dolgaimat intézni. Ezért is tartok ott jelenleg, ahol… megindult bennem valami emberi, ami miatt a karrierem bőrét viszem vásárra. A megfontolt robotszerű komorság lenne a jó irány mégis?
– Hosszú a visszaút a kastélyig – mondom egy infantilis kacajjal, aztán rá kell jönnöm, hogy ez nem feltétlen volt jó vicc egy egyedül futkározó hölgy számára. Egy bocsánatkérő pillantást után lépdelek végül a padhoz, ahol a nyújtásnak nekiállva teszem fel a kérdést, majd kis szünet után a választ is hallom. Megállok egy igen kényelmetlennek tűnő pozícióban – szinte teljesen jobb lábamra hajolva, arcomat Jules felé fordítva –, és úgy hallgatom a szavakat. A rengeteg küzdősportnak köszönhetően rendkívül hajlékony vagyok férfi létemre, így nem tűnnek fel a nyakatekert pózok.
– Hm – hümmögök elgondolkodón, s nézem, ahogyan Jules a padra ül. Hátra hajtja a fejét, és mélyeket szippant a levegőből. Zöld szemeim a napfény-megvilágított nyakra csúsznak majd, amikor Jules újfent az én tekintetemet keresi, gyorsan felveszem a szemkontaktust. Nagyot sóhajtok. Lábamat leemelem a padról, és a nyújtást félbeszakítva huppanok le a nő mellé. Először hátra szeretnék dőlni, hogy lássa, mennyire laza vagyok még egy ilyen témában is, de most nem kívánom a színjátszást. Előre dőlök, térdeimen támasztom könyökeimet, és nedves tincseim közé túrok.
– Le kellett adnom a havi jelentésemet – mondom félhangosan, közben a tó felszínen pihentetem szemeimet. – A főnököm szerint egy kalap szart nem ér – nevetek fel egy szomorkás fintorral. Kiszáradt alsó ajkamat megnedvesítem nyelvemmel, majd egy mély sóhajjal beleharapok, s csendesen folytatom. – El kell gondolkodniuk azon, hogy én vagyok-e a megfelelő ember erre a posztra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Meg sem fordult a fejemben, hogy Julest egyedül hagyom majd visszamenni a kastélyhoz. Egyébiránt, nem tudhatjuk, hogy meddig fogunk a padon ücsörögni. Ha a ma reggeli időjárásjelentésből indulok ki, akkor azt mondom, hogy akár éjfélig is maradnék itt, miközben hallgatom a szelet, a ki-kiugró halakat, a falu távoli zsibongását. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és egy félmosollyal arcomon bólogatok a nő szavaira. – Egyértelmű, hogy visszakísérlek – nem is fordult meg más szcenárió letargikus gondolataimban. Maximum ránézek majd még a kastélyban az éjszakai járőrözést tartó prefektusokra, mielőtt visszamennék a Holdfény utcába. Természetesen, ha egy mód van rá, akkor nem szeretnék abba a szőke rellonosba futni, mert nem igen tartottam még a harmincöt évem alatt gyerektől, de tőle szabályszerűen ráz a hideg, és úgy érzem, hogy mihamarabb menedékbe kell húzódnom.
Szemem sarkából sandítok a nő pozícióváltására, majd a szavaira mélyet szippantok a levegőből, és inkább lefelé menő Napba tekintek. A rózsaszín és lila keveréke úgy vonzza a szemem, akár méhet a méz. A kérdésre felhorkanok és engedem fejemet lefelé esni, hogy arcomat az alattunk elterülő por felé tudhassam. Nem is tudom, hogyan válaszolhatnék erre a kérdésre. Kezdjük ott, hogy már ennyit sem lett volna szabad mondanom, de valakivel meg kell osztanom, és erre ő a legalkalmasabb személy.
– Az igazat – nagyrészt. Nem írtam rosszat, csupán néhány pletykával tudtam előhozakodni, mert ebben a hónapban nem bizonyosodott olyan fertőnek ez a hely, mint ahogyan a küldetésem elején leírták nekem. – A jelentésem egy tinimagazin szerelem rovatába illik szerinte. Mert mindenféle pletyka van benne. Egyedül felhasználható információ nincsen – semmi olyan, amiért egy szaftos büntetést tudnának a kastélyra varrni. Arról azonban, hogy Belián vallomásából töröltem ki részeket, egyelőre nem szeretnék beszélni.
– Te hogyan kerültél ebbe a pozícióba? – érdekes, hogy ezt még nem kérdeztem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Egy lábaink felé haladó szarvasbogarat pillantok meg a homokban. Érdekes látvány. Alapvetően egyre kevesebbet látni ebből az állatból, de homokos talajon még talán soha nem láttam eddig. Zöldjeimmel figyelem őt, egy pillanatra minden tompán cseng a fülemben, miközben szemmel kísérem küzdelmét a homokszemek között. Végül fejemet bambán megrázva fordulok vissza Jules felé. Mennyi időre bambultam el megint? Az alváshiány egyre inkább kezdi megmutatni károsságának foga fehérjét az utóbbi időben. Zavartan torkomat köszörülöm, és egy halvány félmosollyal nyitom újra szólásra szájamat. Kényelmesen hátra dőlök, bal karomat a pad háttámlájának a tetején pihentetem, köztem és Jules között.
– Tudom – hogy dönteni kell. Akármennyire is harcolok az ellen, hogy én legyek a jó fiú, mégis a mérleg azon oldalán kötök ki. Szeretem a rossz fiú szerepet, szeretem a hatalmat. De csak egy bizonyos szintig. Nem okoz gondot „rossz embereket” bírálni, elítélni, megfélemlíteni. Azonban vannak olyanok, akiket egy akta alapján rosszként skatulyáznék be, aztán a beszélgetés alatt – lásd Helvey Belián – kiderül, hogy semmi rosszat nem tesz, csak éli az életét. A Minisztérium persze azt várja el, hogy megbüntessem, hogy címlap sztori legyen belőle, s Bogolyfalva főterén kövezzék halálra. – Nem lehetek jó zsaru a Minisztériumnál – vonom le a következtetést Jules szavai után. Szerintem döntened kell, cseng a fülemben szüntelen a nő mondata.
Tetszik, ahogyan beszél. Tetszik, hogy ő egy erős nő, akinek senki fiú-borja nem mondhatja meg, hogy mit kezdjen az életével. Ránézek. Szemeim a szavakat formáló ajkakra csúsznak egy pillanatra, noha hátsószándék nem lapul mögöttük. Szeretem figyelni az embereket, s van, hogy egészen feltűnően teszem mindezt.
– Mi a családi vállalkozás? – érdeklődök oldalra döntve barna hajkoronával borított fejemet, szemeimet némiképp hunyorítom. A kérdésére mélyet sóhajtok, egy keserédes mosoly jelenik meg széles ajkaimon. Megnedvesítem azokat, majd a Nap felé nézek. Már afelé, ami még maradt belőle. Nem is olyan csúnya ez a naplemente.
– Alapvetően tanárember volnék – búgom félhangosan a mindenféle színben úszó égalját bámulva. – Aztán elvégeztem az aurorképzést – lehajtom fejemet egy nagy szusszanás kíséretében. – Lázadni akartam apám ellen – mosolygok elvarázsolt arccal. – Nálunk a tanárság a family business.
Néhány perc csend után a semmiből fogalmazódik meg bennem egy kérdés, és…
– Van kedved később egy vacsorához? – emelem zöld szemeimet Julesra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Úgy érzem, hogy a beszélgetésen kezd eluralkodni a gyengeségem. Mint mindig. Erős indítás, sármos és magabiztos félmosoly, tökéletesen megkötött nyakkendő és lágyan zselézett haj. A testbeszédem egyértelműen arról árulkodik, hogy velem igazán nem kellene ujjat húznia senkinek sem. Aztán eljutunk ismét arra a pontra, amikor igazán meghallom a másikat. Nem csak automatikus jegyzetelés és hümmögés van, hanem valóban hallom és értem őt. Amit mond. Nyelek egyet, és Belián enyhe indulatára csak érdeklődően összehúzom szemhéjaimat. Reflektálás nélkül hagyom, hogy nem emlékszik a gyógyszerek neveire, nem akarok még olajat a tűzre. El akarom nyerni a bizalmát, s ha nem kell, akkor segíteni. Istenem, Sándor… gyenge vagy.
Igazán kivételes eset a Beliáné. Nem is igazán hallottam még ilyenről, pedig az utóbbi pár évben jó pár aktát át kellett nyálaznom. Hirtelen nem is tudom, hogy vajon mivel foglalhatja el magát? Hogyan tudja elsajátítani a mágusvilág tanait, hogyha nem képes varázslatok végrehajtására? Rengeteg kérdés kering összezavarodott koponyámban. Azonban érzem, hogy össze kell szednem magam, elvégre nem veszíthetem el a „gyeplőt”. A továbbiakban is arra van szükség, hogy én irányítsam a beszélgetést.
– Vagy úgy – motyogom orrom alatt. – És ezt hogyan lehetett hivatalossá tenni? – hiszen bizonyára nem hétköznapi, hogy egy ennyire varázslatmentes világból felvegyenek valaki a Tanodába. Mélyet szippantok a terem dohos levegőjéből, majd előre dőlök. Az asztalon kulcsolom össze ujjaimat és ajkamba harapva tekintek az előttem elterülő asztallapra. Ekkor döntök úgy, hogy törlöm az előző vallomást. Nem akarom, hogy a Minisztérium igazságtalan ítéletet hozhasson, hogy beleavatkozzon az iskola ügyeibe. Bizonyára csodálatos címlap sztori lenne belőle. Pontosan ilyeneket várnak tőlem a jelentésemben, de az igazságérzetem nem engedi, hogy megtegyem. Nem adom el a lelkem az Ördögnek, akármi is múljon rajta.
– Ne törődjön vele – legyintek tettem legalitására, miközben zöldjeimet mélyen Belián lélektükreibe fúrom. Ekkor ismét felegyenesedek, és kiskutya módjára, kíváncsian döntöm oldalra fejemet. – Az incidensig… vagyis a vérfarkas-támadásig? – bizonyára erre gondol, de szeretném, ha a témában mindent tisztán kezelnénk. – Hogyan történt? – kérdem lágyan, ám hangom mégis reszelősen cseng. Alapvető tulajdonsága orgánumomnak. Lábam egyet-kettőt ráng az asztal alatt, amit még csírájában elfojtok, hiszen nekem úgy kell itt ülnöm, mint egy szobor.
– Á – mondom halkan, amikor a tanulmányokra terelődik a téma. – Így értettem – mondom kurtán. – Tehát a varázsvilág alapjait, ami pálcát és varázslatot nem igényel azt tanulhatja – foglalom össze hangosan, Belián szemeibe nézve, hogy valóban jól értettem-e, amit szeretne nekem mondani. – Részt vesz az iskola életében vagy az órákon kívül nem szívesen tölti idejét a kastélyban? – itt újra intek a pennának, hogy jegyzetelhet. Barátságosabb vizeken evezünk tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Természetesen látom szemem sarkából a nő keserű mosolyát, amire én is hasonlót engedek meg magamnak, egyenesen a lemenő Nap közepébe bámulva. Eddig nem gondolkodtam, nem moralizáltam, azonban az utóbbi héten sok minden fordult meg a fejemben. Főképpen azóta, hogy ezt a felettébb önpusztító életmódot folytatom. Minden nap éjszakákig dolgozok, közben elfogy egy-két-három… négy sör vagy akár egy fél üveg whisky, vagy annyit próbálok edzeni, hogy annyira elfáradjak, ne akarjak gondolkodni. A mosolyom immáron keserűbb, mint percekkel ezelőtt volt, ezért mélyet sóhajtok, és úgy fordulok ismét Jules felé. Ainsley&Co. Hát, persze.
– A tavalyi évetek után igazán megérdemelnétek egy Év vállalkozása címet – mondom elismerően bólogatva. Noha nem tudom, hogy volt-e már erre precedens, az elnyert díjakat ritkán követem, azonban a pénzügyi dolgok annál inkább érdekelnek.
Szeretek tudni a piac állásáról, cikkekbe bújni vagy éppen azzal a kevéske pénzemmel játszani a megérzések és tapasztalatok alapján. Volt ugyan egyszer egy nagyobb bukásom, még évekkel ezelőtt. Persze azóta sokkal óvatosabban fektetek be.
Egyre sötétedik, kezd élénkülni az esti élet. Nyugtató a tücsökciripelés és a víz csobogása, ahogyan meg-megfújja az éjszakai szellő és a partnak csapódik.
Mosolyomat próbálom elrejteni, miközben ajkamba harapok, mert érzékelem én, hogy Julesnak felkeltette az érdeklődését a tanári végzettségem. Valójában nem is maga a téma, hanem az, hogy bizonyára nem nézte ki belőlem, sőt ez mindig egy olyan terület, amivel lehet a másik vérét szívni. Játékos rosszallással csóválom meg fejemet, és a némiképp felém forduló nő felé kanyarodik az én felsőtestem is. Szólásra nyitom szájamat, de ő folytatja az incselkedést, amire beszívom alsó ajkam és ránézek.
– Ha ennyire tudni szeretné, Miss Ainsley – váltok vissza megjátszott hivatalosságba. – A rúnák és a számmisztika a szakterületem – felelem, majd ismét mosolyra kényszerít a helyzet. Zavartan meredek a közöttünk lévő tíz néhány centire a pad felpattogzott festékrétegén, majd felkapom a fejem Jules javaslatára.
– Nem tudom, hogy van-e szabad pozíció erre a két tárgyra, de… - apám milyen büszke lenne. – Mindenképpen utána nézek – mondom bólogatva.
Aztán felteszem a kérdést. Érzem a levegőben, hogy sok mindenre számított partnerem, csak erre nem. Bevallom férfiasan, hogy többször is eljátszottam a gondolattal, de mindig a szakmai profizmust tartottam a szemem előtt. Ezért a kérdés megváratta magát. S milyen jól tettem, tette ezt. Most már tudom, hogy valóban szeretném.
„Szívesen”, hallom a válasz kezdetét, amire megkönnyebbülten hullik az alattunk elterülő homokos talajra az a bizonyos kő a szívemről. Végül a magasba reppen vastag, kissé bozontos bal szemöldököm. Ismét el kell nevetnem magam. – Őrültséget? – kérdezek vissza hitetlen hanglejtéssel. Ennyi idő alatt már Jules is rájöhetett, hogy nem kifejezetten vagyok az nyitott típus. Bizonyára ezért is kíváncsi. Kölyök koromban is ez a megmagyarázhatatlan merev viselkedés jellemzett, miközben azt próbáltam mutatni a világnak, hogy én vagyok a komolyság mintapéldánya. – Legyen.
Ha ő van olyan őrült, hogy eljön a Minisztérium által kinevezett tanfelügyelővel egy vacsorára, akkor én miért ne próbálhatnék meg felszabadulni egy kicsit?
– Lassan visszakísérlek – mondom a naplemente maradék fényjátékába bámulva, majd visszaemelem tekintetemet a nőre. – Pénteken pedig érted megyek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Figyelem őt. Nem titokban, hanem leplezetlen fürkészem a finom arcot, amit meg-megvilág a lemenő Nap fénye. Mondatát követő sejtelmes mosolyára újfent akaratlanul az ajkaira tekintek. Azonban ez csak a szépen szelíd ívnek szól, ami az én arckifejezésemet is barátságosabbá varázsolja. Pupillám összeszűkül, ahogyan szemeim is hasonlóan záródnak, amíg néhány másodpercig Juleson tartom zöldjeimet. Fene sem gondolta volna, hogy egy kedves barátra lelek a kastély falai között. Fapofámat is mosolyogva gúnyolja olykor, aztán végül az én ajkaim is felfelé ívelnek néhány perc beszélgetés után. Érdekes. De egyáltalán nem bánom. Idejét sem tudom, hogy mikor nevezhettem valakit a barátomnak.
A tanári végzettségemmel kapcsolatos gyermeteg, mégis bájos piszkálásra fészkelődni kezdek a padon. Jobb könyökömet leveszem a támláról, s annak ujjait a még mindig a támlán támasztott bal kezem ujjaiba fonom. Fejemet hátra hajtom, s egy rejteni kívánt mosoly miatt próbálom rendezni ábrázatomat, miközben megnyalom ajkaimat. Az esti szellő megcirógatja csupasz, kissé nedves nyakamat, amire látványosan kiráz a hideg, majd előre hajtom végre fejemet, és Julesra tekintek. Azonban mintha meg sem akarná várni a választ egészíti ki azzal az információval, hogy a rúnatan már foglalt.
– Igazából – kezdem egy apró vállrándítással. – Mindkét tárgy ugyanannyira kedves – felelem visszafogottan, amolyan tőlem már megszokott módon. Mindig is menekültem a tanári pálya elől; szüleimnek köszönhetően. Ám most, miközben a lehetséges tanerői pozíciómról beszélgetünk, már nem tűnik annyira rémesnek. Teljesen mindegy, hogy azt hallom-e apámtól, hogy „miért nem vagy büszke a családi hagyatékra?” vagy azt, hogy „tudtam, hogy nem fog menni neked ez az aurorosdi, fiam”. Teljesen lényegtelen, ezért… mi veszteni valóm van? Ugyan. Semmi.
– Kíváncsian várom – mondom fejemet oldalra döntve, szokatlanul mélyen fúrva szemeimet Jules kékjeibe. Nem bátorság kellett ehhez, hanem egy megfelelő pillanat, a megfelelő érzéssel. Az a fajta férfi vagyok, aki meggondoltam tesz mindent, nincsen köze ahhoz a bizonyos spontaneitáshoz, mint ami Julesban is megvan. Gyakorlatias, merev és fapofa tudok lenni. Hihetetlenül kínos udvariassággal és kimértséggel. Azonban a vacsorán megpróbálok emberin viselkedni. Ígérem.
A következő percekben viszont felpattan a semmiből, én pedig hatalmasat pislogva nézek utána, hiszen úgy neki iramodott, mintha puskából lőtték volna ki. Ajkamba harapott mosollyal csóválok fejet, majd felpattanok, felkapom sötét sapkámat a padról, s azt szorongatva ujjaim közt kezdek futni Jules után. A félhomály már leszállt a kastélyt körülvevő vidékre, ahogyan a falura is ráhúzta éjszakai leplét. Élednek az éjjeli állatok, mindenféle zajt hallani innen-onnan. Mi pedig lassan elérjük a kastélyt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A Nap már lemenő félben, és a budapesti éjszaka egyre inkább kezdi összeszedni a bátorságát, hogy elinduljon hétvégi körútjára. Nem annyira új ez nekem. Harmincöt évem alatt igen sokszor megjártam már a fővárost, de most mégis olyan, mintha először járnék itt. Meghallom az emberek csacsogását, nevetését, veszekedését. Figyelek. Rengeteg minden el is terelhetné a figyelmemet, de mégis háttérzajként maradnak, hiszen most csak egy valakire összpontosítok; a nőre, aki előttem ül ezen az aprócska, szinte garázsméretű helyen, amit sikerült kiválasztanom. Nem akartam a forgatagba menni egy amolyan fancy helyre, ahol csak feszélyezve éreznénk magunkat, s ismételten viselkedni kellene. Mint ahogyan a Tanodában és környékén tesszük. A már lassan otthonommá vált Bogolyfalva sem tudja feledtetni velem a munkát, ezért kellett messzebbre jönnünk ma.
Természetesen ma is fehér inget húztam magamra, ám a megszokott zakó helyett most egy barnaszín mellényt párosítottam hozzá. Fekete, igényesen vasalt nadrágom sem az a fajta, amit egykönnyen hátra hagyok, ezért az alapdarabok megmaradtak. Mégis valamivel próbáltam kompenzálni merev, túlságosan hivatalos stílusomat.
Az étlapon dobolva jobb kezem ujjaival fürkészem az előttem ülő arcát, s a megszokottól sokkal többet mosolyogva várom a feltett kérdésemre a választ.
– Tehát – teszem fel újra, hiszen közben felvették a rendelésünket, és félbe maradt a beszélgetés. – Mi volt a legőrültebb dolog, amit valaha csináltál? – szeretném felmérni a terepet, mielőtt még engem is belerángatna valamibe. Nem titkolt szándéka, hogy kiemeljen engem a megszokottból, ami egyre több izgalommal tölt el. Eddig úgy éreztem, hogy tartanom kell tőle, most azonban szélesen mosolyogva cikáznak zöldjeim Jules szemei között. Kicsit előre dőlök, s hagyom, hogy körmeim helyett most az étteremben szóló zene adja alánk az ütemet. Összekulcsolom vastag ujjaimat az étlap kemény fedelén, és várom a nő válaszát.
Közben megérkezik az üveg fehérbor, amit először neki, majd nekem tölt ki a fiatal felszolgálófiú. Udvariasan biccentek egyet a srác felé fordulva, s amint tovább áll, újfent Jules kékjeibe fúrom lélektükreimet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kívülről csendesen, belülről tőlem szokatlan izgalommal várom a nő sztoriját. S amikor a felvezető szöveg elhangzik, miszerint nem gondolnám róla a történetet, a magasba ível jobb szemöldököm, és kissé megfeszülnek egymást markoló ujjaim. Kíváncsi vagyok. Persze, hogy az vagyok. Ha hidegen hagyna Jules, akkor bizonyára nem hívtam volna el magammal egy személyesebb találkozóra. S ha a személyesebb dolgoknál tartunk, akkor valóban itt az ideje, hogy én is engedjek kicsit magamból, hiszen az ismerkedés nem csak az általam feltett kérdésekből áll, hanem abból is, hogy én sem fogok kitérni egy válasz elől sem. A kékszín ruha összhatására elkábul egy másodpercre tekintetem, elvégre oly’ nagyszerű választás volt. Kiemeli a szőke hajat, a kék szemeket, amiket minduntalan bámulok. Arra, hogy tudom, melyik családból származik, csak egy kimért, ám mégis mosolygós biccentéssel válaszolok, egy pillanatra elválasztva két kezem ujjait egymástól, majd újra összekulcsom őket az apró mozdulat után. Vigyorom meglepett szájhúzássá alakul a történet előre haladtával, majd mikor végez mondandójával elismerően bólintok egyet. Ezt valóban nem gondoltam volna. A lány, akit családja bizonyára próbált volna minden erejével a családi vállalkozásban tartani úgy dönt, hogy barátnőjével egy messzi kontinensre mennek, hogy… kosárlabdázhasson.
– Wow – nyitom ajkaimat, hogy meglepettségemnek hangot adjak, majd fejcsóválva engedem ismét szabadjára ujjaimat. Hátra dőlök a számomra kissé kicsinynek számított széken, majd az asztal alatt jobb bokámat megtámasztom másik lábam térdén. Tenyeremmel jobb lábszáramon támaszkodom, míg szabadon marad kezemmel az üvegpohárért nyúlok. Elfogadom a koccintást, majd kortyolok egyet a fehérborból.
– Miért nem? – kérdezek vissza érdeklődőn. Hiszen ha már olyan messze elmentek ezért, végül mi lehetett az, ami miatt elutasította a csapatot.
Sejtettem, hogy vissza fog kérdezni, erre pedig szégyenlősen elmosolyodok, s ajkamat megnedvesítve nézek a pult irányába. Akkurátus mozdulattal fordulok vissza az asztal felé, majd a még mindig kezemben tartott pohár tartalmát megforgatom a pohárban. Egy újabb korty csúszik le torkomon, hogy ne száradjon ki teljesen.
– Az igazat megvallva – kezdem egy kisebb nevetéssel. – Rémesen unalmas vagyok ám – természetesen nem teljesen igaz ez, s amikor Jules arcára nézek megadom magam. Főleg azért, mert a már jellegzetes szemtelenségének nem tudok ellenállni. – Végzős voltam – kezdek bele. – „Bolondballagás” – teszem hozzá, majd az asztalra helyezem poharamat. – És indultam egy mugli rockballadák versenyen – itt elnevetem magam. – Amit később megnyertem – ezzel nem is lenne semmi baj, ugye. Bár emiatt is biztosan piszkáltak volna. – A baj csak az volt, hogy Janis Joplinként neveztem, ha ő mond neked valamit…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Érdekes, hogy emberek mennyire tudnak kapcsolódni aprócseprő dolgokban. Mármint azoknak tűnhetnek, mégis annak, aki megéli minden csak nem jelentéktelen az a bizonyos dolog. A történetén halkan hümmögök néhányat, és meglátom azt a keserédes tekintetet, amit én magamban is látnék, ha a családi „vállalkozásunkról” kellene beszélnem. Ugyan azzal nem vagyok tisztában, hogy pontosan milyen családi szálakról beszélünk, de a nő monológja arra enged következtetni, hogy nincsenek testvérei. Elvégre akkor a fiatalabb vagy idősebb testvér is megtehetné ezt.
– Testvér? Testvérek? – kérdem végül, hiszen nem szeretnék Jules-szal kapcsolatban tippelgetni és gondolatokra hagyatkozni. Meg szeretném ismerni őt. Hogy tudjam, milyen volt az élete. Hogy tudjam, milyent szeretne, milyen lehetne. – Nincsen más, aki átvehette volna a céget? – persze nem célom tovább rombolni a jó hangulatot, csupán érdeklődés szempontjából kérdezem mindezt. Azért, mert „ő az egyetlen, aki átveheti a céget” mást is jelenthet; a testvérei nem képzettek eléggé hozzá, vagy Merlin tudja. Tudom, hogy a varázstársadalomban millió meg egy fontos dolog van; vérvonal, a munkásság továbbvitele, de… ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy nem mélyítettük még el ennyire a kapcsolatot, ami kettőnk között van. S a mai este egy igazán jó alkalom arra, hogy jobban megtudjam; ki is az a Julianne Morticia Ainsley.
Ezek után nyílok meg a sztorimmal, ami nem is őrült, hanem inkább kellemetlen története az életemnek. Bár miután elmesélem, valamiért mégsem érzem azt, hogy ez valóban annyira gáz volna. Egészen addig, amíg Jules fel nem nevet. Szemet forgatva, apró mosollyal ajkaim szélén reagálok rá, majd amikor felteszi az első sztorimhoz kapcsolódó kérdést, erősen csóválni kezdem a fejemet, s az asztal fölé hajolva, jobb kezem mutatóujját rázva nyitnám szólásra szájamat, de ő folytatja, én meg ajkamba harapva fojtom magamba a szót. Tanárnő. Folytatja az incselkedést, amire ismét hátra dőlök inkább és túljátszott morcossággal csücsörítve bólogatok, hogy „You got me there”. – Mondom „bolondballagás” – artikulálok egy újabb álcázni kívánt mosollyal, majd folytatom. – Mi lehetne viccesebb, mint egy százkilencvenhét centis Joplin? – teszem fel a költői kérdést, mire akaratlanul én is elnevetem magam. A csilingelő nevetés, amit olykor Jules produkálni tud, az én, általában komor vonásaimat is azonnal meglágyítja. A választ egyelőre nem kapom meg, hiszen ebben a pillanatban kerül perifériámba a pincér, azonban még egy ígéretet kell tennem partneremnek.
– Nem azt mondtam, hogy tudok is énekelni – csóválom újfent fejemet. – Bizonyára csak a bátorságomat… butaságomat díjazták – teszem hozzá még mindig elfojtani kívánt mosollyal. Ekkor meg is érkezik a pincér, én pedig egy újabb biccentéssel, s egy halk „köszönömmel” figyelem a guszta tálat. Nyelek egyet, majd poharamért nyúlok. Egy nagyobb kortyot veszek belőle.
– Lehet, hogy inkább az volt a legnagyobb őrültség, hogy úgy hívtam el egy randevúra valakit, nem is kérdeztem van-e halallergiája – hadarom a mondatot, s a végén jut el agyamig, hogy kimondtam; randevú. Pupillám kitágul, s ha húsz évvel ezelőtt lennénk, még szám elé is kapnék. Azonban most nem ott vagyunk, és azt tanították; vállaljam a kimondott szó következményeit. Eddig is ilyen meleg volt?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Egyke. Noted. Mondhatnám, hogy sok mindent elárul, de annak ellenére, hogy van már tapasztalatom emberekkel, s a múltjukkal – azzal, hogy miért lettek azok, akik – mégsem tudom most megtenni. Egy újabb biccentéssel tárolom el magamban az információt, majd éppen reflektálnék a mondandóra, amikor érzem; itt a vége. Nem szívesen feszegetek most olyan dolgokat, amiket nem feltétlen kellene, ez most nem a munkahelyem. Sőt ez most a legtávolabb van attól, amiben a mindennapjaimat töltöm. Nem feszengek, nincsen kötelességtudatom. De mégsem vagyok egyedül. Többszörösen furcsa a történet. Mindenféle önzőség nélkül én vagyok a legjobb társaság magamnak. Hiszen ez nem is önzőség, ezek egy magányos ember tényei. Ha ennyi időt leélsz magadban, akkor az idő előre haladtával elfogadod, hogy csak te vagy. És senki más. Vannak szüleim. Vannak testvéreim. De nem vagyunk a mintacsalád, akiket minden sorozatban láthatsz, vagy akikről könyvben olvashatsz. Azonban találkozhatsz velük minden sarkon. Mert ugye arról senki nem beszél, ami a való élet.
– Ez nem… - szerénykedés. Tényleg borzasztó a hangom, de valamiért megnyertem. Valószínűleg azért, amit az imént is gondoltam. Ha a ma este mégis azt hozza magával, hogy valamit énekelni fogok, akkor azt köszönjük az üveg fehérbornak és annak, hogy túlságosan jól érzem magam ahhoz, hogy a megfeszült, minisztériumi dolgozót játszam. „Ha belehalok a nevetésbe, akkor neked volt igazad” erre szinte nyelvet nyújtanék, de inkább fejemet csóválom. Egy pillanatra térdeimre tekintek, majd ajkamat nyalva fúrom zöldjeimet ismét Juleséba. A kacsintásban meglátok valamit. Lehetséges, hogy beleképzelem, de… ott volt valami. Játékosság? Biztosan. Mégis furcsa érzés ezeket az impulzusokat kapni. Nem sokat randiztam. Nem mondom, hogy nem volt az ágyamban valaki, amikor bizonyos szükségletekről kell beszélni. De az ennyi volt. Az vesse rám az első követ, aki nem tett így valaha életében. Természetesen akkor sem értettem a nők nyelvén. Rúnatan? Számmisztika? Elbújhatnak egy nő tekintete mellett. Elbújhatnak Jules tekintete mellett. Az a csintalan kislány, aki benne lakozik, elveszi az összes létező érzést, amit felnőttként eddig megtapasztaltam.
Ezután következik a pironkodásom. Talán mindketten tudjuk, hogy ez egy randi. Azonban, amíg nem nevezed nevén a gyereket, addig Anonymus Junior marad. És Jules válasza a tág pupilláimat még tágabbá teszik – ha ez egyáltalán lehetséges.
– Örömmel – válaszolom még magamat is meglepve. Ezek után a tálra tekintve, s éhségtől remegve megfogok egy kagylót, egy kanalat, és a tálon lévő fokhagymás öntetből csurgatok rá pár cseppet. – Amit senki nem tud? – kérdezek vissza, majd beszívom a kagyló tartalmát. Ezt nem lehet gusztusosan csinálni. Mégsem érzem magam feszélyezve. – Nem akarok túl sejtelmesnek tűnni – kezdem, és valóban nem. – De ez a témakör a legtágabb – nem beszélek szinte senkinek semmiről. Hiszen eddig nem volt olyan, akivel megoszthattam volna. Elgondolkodón nyúlok ismét poharamért, amit üresnek találok, ezért visszahelyezem az asztalra. – Mivel is kezdjem? – teszem fel teátrálisan a kérdést. – Szeretnék valami igazán értékeset alkotni – tartok egy kevés szünetet. – Harmincöt éves vagyok – nevetek halkan. – Talán mégis rockbandát kellene alapítanom – viccelem el a végét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Szeretnék emberin viselkedni. Ó, de még mennyire szívesen elbeszélgetnék ezzel a fiúval az élet dolgairól. De nem tehetem, mert ez most nem az szakkör, ahol lelkizni lehetne. Egyébként sem vagyok az a fajta. Csendes vagyok és megfontolt. Legalábbis este tízig. Utána szokott megfoganni bennem a gondolat és az érzés, hogy nagyon nem nekem méretezték bogolyfalvi kis bérleményemet. Szorít a légkör, az apró amerikai konyhás nappali, a kis lyuk, amit hálószobának csúfolok, és a fürdőszobában sem tudok venni egy pihentető fürdőt, hiszen egy zuhanykabinból áll szinte az egész.
Beliánt figyelve azonban teljesen messzire szállnak a gondjaim, s ugyan nem profi hozzáállás, amit most tanúsítok fejben, mégis érzem, hogy nekem nem kellene panaszkodnom magamnak semmiért. Van egy jól fizető állásom, van egy lakás, amiben álomra tudom hajtani gondterhelt fejemet, és néhány jó ismerősre is szert tettem ennek a munkának köszönhetően. Ez az ifjú pedig itt van előttem életem legszebb éveiben, millió teherrel vállain, és mindent elmond nekem. Látszólag őszintén. A szemei többet beszélnek hozzám, mint bármelyik szava, ami eddig elhagyta idegesen remegő ajkait.
– Igen – helyeslek a feltett, megerősítésre váró kérdésre, majd csendességbe burkolódzok. Érdekes. Egy vizsga, egy felmérés. – Mégis hogyan lehet felmérni valakit, aki nem ebben a világban nevelkedett? – nem szeretném, hogy támadó, gáncsoskodó kérdések hagyják el szájamat, de őszinte érdeklődés lapul minden egyes feltett kérdés mögött. Hivatalos volt, de ki kellett egészítenie a „dolgaival”. Milyen dolgokkal? Volt már dolgom zűrös kölykökkel, akik egyik iskoláról járták a másikat, és felül kellett bírálnom a kérelmeket, azonban Belián ügye – mint már többször említettem – több szempontból is speciális. Nem fér a fejembe, hogyan kerülhet így valaki a varázstársadalomba, amikor a bizonyos traumáig semmi köze nem volt hozzá.
És itt is tartunk; a támadásnál. Próbálom visszatartani a bennem rejtőző kíváncsiságot, de ahogyan egy hatalmas nyeléstől megemelkedik ádámcsutkám, már érzem, hogy ezt a leplezés-próbálkozás már többszörösen elveszítettem a mai napon.
Rosszkor, rossz helyen. Erre csak együttérzésemnek hangot adva horkanok fel, mintha tudnám, hogy miről beszél. Hasonló érzések bennem is voltak rengetegszer, mégsem tudom azt állítani, hogy teljesen értem, miről beszél nekem a fiú.
– A többiekkel mi történt? – dőlök ismét előre, két kezem mutatóujjait tartva ajkaim előtt. – Tartja velük a kapcsolatot vagy minden neműt megszüntetett velük? – kíváncsiságom egyre csak fokozódik, de érzem, hogy erről nem szeretne még többet. S mivel nem fogom a jelentésembe írni, ezért nem erősködök. Ő is tudja már a penna leállításának köszönhetően, hogy ezek sehova nem fognak bekerülni. Csupán az én éhségemet kívánják csillapítani. Biccentek mondandója végén, majd ismét intek az írószerszámnak, hogy folytathatja, hiszen most már pennatintát tűrő téma lesz.
– A faluban lakik? – teszem fel a kérdést, majd a tisztségre apró, nosztalgikus mosoly jelenik meg színtelen ajkam szegletében. – Én magam is prefektusként kezdtem itt a pályafutásomat – teszem hozzá, hogy ő is tudja hová tenni somolygásomat. „Nem kürtöltem világgá mi vagyok”, csapja meg a fülemet, mire vonásaim ismét elkomorodnak a profizmus megkövetelése végett, majd bólintok egyet.
– Amit arról beszéltünk – intek közben ismét a pennának. – Az itt is marad – halkan puffan a tollas írószerszám, majd hátra dőlök az egyre kényelmetlenebb székben. – Köszönöm, hogy időt szakított rám – emelem tisztán csillogó zöldjeimet Beliánra. – Amennyiben nincsen más mondanivalója… végeztünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Úgy érzem, hogy kezdek kicsit oldódni. Nem mintha nehéz dolgom lenne a nő közvetlen társaságában, de azért megvan az alap beszédképtelenségem. Kissé szánalmas, hogy ennyi idősen sem tudok rendesen – vagy eddig még nem sikerült – megnyílnom alkohol nélkül, de annyira belém nevelték a zárkózottságot, s az érzelmek elfojtását, hogy igen nehéz kibújnom abból az öltönyből, amit már harmincöt éve viselek. Olykor el-elmosolyodok, jól ápolt fogsoromat megvillantva Jules felé, szemeimben meglepően boldog csillogást vetve a kék szemekre. Engem is meglepett, hogy azonnal elígérkeznék egy következő randevúra – hiszen még ennek sincsen vége sőt, még csak most kezdődött – de szívesen töltök időt a nővel. Megtalálta a nyitját a beszélőkémhez, ami nem más, mint a provokáló kérdések és a huncutmód vibráló szemek.
A következőkben látom rajta, hogy ő is meglepődött hirtelen reakciómon, de nem azon a módon, ahogyan vártam. Nem feltételeztem semmit sem a randizási szokásairól, ám ha az igazat kellene megvallom, arra tippelnék, hogy volt egynéhány, de inkább olyannak ismertem, aki a munkájának él, mint én magam. Annyira különbözőnek tűnhetünk, mégsem érzem, hogy annyira távol lennénk egymástól.
A beállt, tizenéves pillanatok után én is egy újabb falatért nyúlok, majd hogy legyen mire fogni a beállt csendet, majszolgatni kezdem ugyanazt a fajta rákot, amit Jules is magához vett. A kellemes fokhagymás íz bejárja szájüregemet, majd amikor orromon kifújom az illatot, elégedetten sóhajtok egyet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó itt a kaja. Vagy csak elszoktam az igényes falatoktól, amióta… jó régóta. Hiszen egyedül élek, és alig van időm ételekkel foglalkozni; leginkább a zacskós tésztalevesek ízéhez vagyok szokva, ami ugyan jó egynek, de nem a legegészségesebb. Pedig régebben sok időt szántam erre. Amíg érdekelt, azonban az utóbbi időben nem ez a jellemző.
„…ma rengeteget fogsz beszélni, értem”, hallom Jules szavait, amire csukott szájjal, benne a rák utolsó falatjaival mosolyodok el. Ez az a rész, amikor újra beszélnem kell, különben elveszítem a már nagyjából megszerzett „jó hangulat” kitűzőt.
– Ne haragudj – mondom még mindig a szájam szegletében meglapuló mosollyal. – Nem jellemző, hogy lyukat beszélnék mások hasába – teszem hozzá már szinte zavarban érezve magamat. Tény, hogy jól működik az ő beszél, én pedig néha megszólalok, de nem ezen kellene alapulnia a további beszélgetéseknek.
A Janis Joplin megjegyzésre még felhorkanok sajátos módomon, majd elgondolkodok a feltett kérdésen. Hobbi. Hobbi. Hobbi. Találj ki valamit, Szigethy, mert nem áll jól a szénád. Most az egyszer ne ronts el valamit, amiben látsz fantáziát. Mégis oly’ nehéz megszólalni és elhitetni valakivel, hogy nem vagyok olyan unalmas, mint amilyennek beállítom magam, mert… ha én ezt gondolom magamról, akkor hogyan is várhatom el valakitől, hogy az ellenkezőjét gondolja rólam. Túl elszántam írom le magam.
– Egyen már rajta kaptál – felelem mosolyogva, s z anyagszalvétába törölve ujjaimat. Végül szájam elé emelem azt, és ott is megszabadítom magam az étel okozta károktól. – A testedzés az, ami a napjaim nagy részét kitölti – tartok egy kis szünetet, majd folytatom. – Nagyon vézna kölyök voltam. Körülbelül öt éve döntöttem úgy, hogy teszek ellene – és ezt a fizikumot fenntartani rengeteg munkával és lemondással jár. Kiemelkedő hobbijaim nincsenek. – Szeretem a természetet járni és néhány éve mugli fegyvereket kezdtem gyűjteni, de azokat elrejtettem egy időre – van egy bérleményem, ahol tartom őket Budanekeresden. – Tudom, hogy szereted a munkád, de… - itt veszem csak észre, hogy Jules felém nyújtja a poharát. Egy ideig hezitálok, majd elveszem és belekortyolok. Biccentve megköszönöm, de a pincér már látja is, hogy mit kell tennie; hozza a következő kört. – Mi az, ami a leginkább kikapcsol? Mit csinál Julianne Ainsley, amikor nem gazdasági igazgató?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tetszik, hogy csacsog. Valójában több okból is; az első egyértelműen az, hogy én kevésbé érzem a késztetést, hogy feleslegesen fecsegjek; a második ok pedig az, hogy szeretem hallgatni a csilingelő nevetést, és perverz módon az is tetszik, amikor csipkelődik és oda-odaszólogat nekem. Az emberek általában nem sok mindent váltanak ki belőlem, és érdekes, hogy amióta a kastélyba érkeztem, érdekesebb emberekkel találkoztam, mint az előző éveimben. Az előttem ülő és rákot csócsáló nő pedig a legérdekesebb mind közül. Főképpen ezekért a megjegyzésekért, mint ami most is elhagyja ajkait. Szemöldököm látványosan repül magas homlokom közepére hiszen, ha nem is szánta kihívónak, mindenféleképpen úgy sikerült. A szemöldökgimnasztika mellé természetesen sanda mosoly jelenik meg ajkaim szegletében, majd egészen fogvillantásig szélesedik, s végül alsó ajkamat megnyalva tekintek le egy pillanatra az asztalra. – Akkor, ha jól értem nekem kell ma a rossznak lennem? – kacagok, majd a homárollóért nyúlok. Igazság szerint ez az egyetlen, amit eddig még nem kóstoltam soha, de úgy emlékszem ehhez kellene valamilyen szerszám. Tányérom mellé nézek, ahol meglátom a diótörőhöz hasonlító tárgyat. Érdekesnek találom, így elgondolkodva veszem tenyerembe, s Jules felé mutatom. Apró mosoly jelenik meg szájam szegletében, majd megroppantom az ollót. Mivel a művelet sikeresnek mondható, elégedettséget sugárzó arccal teszem félre a törőt, és ujjaimmal kezdem lebontani a páncélt. Közben fel-felpillantok Julesra. Bólogatni kezdek.
– De bizony, hogy az van – felelem, miután lenyeltem egy hatalmas falatot. A maradék homárt a tányéromra teszem, majd kezeimet megtörölve nézek ismét a kék szemekbe. – Tudok, bizony – hanglejtésem vidám, direkt ismételve a „bizony” szót. Látszik, hogy örömmel tölt el a nő izgatottsága a gyűjteményemmel kapcsolatosan. Ahogyan Jules fejében is, így az enyémben is megjelenik a gondolat, hogy igen sajnálatos az, hogy vannak még boszorkányok és varázslók, akik megtagadják a mugli kultúrát. Pedig igenis lenyűgöző dolgokat tanulmányozhat az ember.
A pincér érkezésére kissé előre dőlök, s köszönetképpen biccentek felé egyet. Éppen ideje volt. A tengeri falatok könyörögnek minden egyes harapásnál egy korty után. Kiválóan passzol a Sauvignon Blanc az ételek ízvilágához. Egy ideig csak az asztalon pásztázik zöld szempárom, azonban éppen jókor tekintek fel partneremre, s a hamiskás mosolyra egy erősebb hideg hullám szalad végig gerincem mentén. Jóleső, mégis idegen, de legfőképpen váratlan érzés. Összeszűkített pupillákkal várom az után a bizonyos mosoly után a választ majd, amikor megkapom azt, újfent elmosolyodok.
Éppen kérdeznék, amikor Jules folytatja. Mintha kivárta volna. Ökölbe szorított kezemet nyomom ajkaimnak, amik megállás nélkül mosolyognak, miközben hallgatom őt.
– Mit meg nem adnék egy forró fürdőért – mondom kissé elkalandozva. A lakásom miniatűr fürdőszobája nem alkalmas ilyesmire. Az, ahogyan Jules leírja a tökéletes fürdőzést újra megcsap a gerincem mellett végig száguldó érzés. Az illatgyertyák, a könyv és a zene gondolata engem is a habok közé merít. De végül felrázom magam, és úgy tekintek Julesra. – Az utóbbi időben én is kimozdultam – vallom be. – Persze egyedül – teszem hozzá egy keserédes mosollyal. Sorozatok? A keserédes mosoly hirtelen szélesedni kezd, és bólogatva jelzem elismerésem a nő felé.
– Sportolni? – hangom meglepett, ám kíváncsi. – Hogy úgy – harapok mosolyogva ajkamba a kosárlabda gondolatára. Partnerem újabb szemtelenre sikeredett arcjátéka arra késztet, hogy azonnal rávágjam… - Legyen – érdekesen hangzik. A tányérra tekintek, ahol már igencsak megfogyatkoztak a résztvevők. – És mégis merre gondoltad? Amolyan Bronx-szerűen, valamelyik utcai pályán?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Csintalan mosolyra csintalan mosoly a válasz. Összehúzott szemhéjjal figyelem, ahogyan az eddig ismeretlen fény megcsillan a másik tekintetében. Azonban nincsen elég időm kiélvezni – s leginkább megfejteni mivoltát –, hiszen Jules máris nyúl a félretett homártörőért, én pedig zavartan nyelek egyet, miközben hátra dőlök a székben. Annyira el tudok mélyedni a gondolataimban, hogy teljesen kizökkent, hogyha valami más megszakítja a fejemben tévelygő képzeteket. Jobb kezem ujjai közé fogom a fehérborospohár szárát, majd egyet-kettőt köröztetek a benne lévő itallal, miközben figyelem mennyire tapad fenn az üvegen. Szemem sarkából azonban észlelem, hogy Jules közel sem olyan sután áll neki a homártörésnek, mint ahogyan én tettem néhány perccel ezelőtt. Elismerő mosolyra húzódnak széles ajkaim, amik szinte már zsibbadnak a jókedvű kacagások tucatjától. Játékosan, már majdnem szórakozottan döntöm meg poharamat, hogy a benne lévő bort vizsgáljam néhány másodpercre, majd felkapom fejemet, amikor a fegyverekről kezdünk el beszélgetni.
– Minden kisfiú faágakkal játszik kiskorában, amíg nem kap pálcát – kezdem, majd kicsit előre dőlök, s a tányért is az asztal közepe felé tolom jelezvén; én végeztem. Egy újabb korty után felkönyökölök az asztalra, és bohókás vállvonással folytatom mondandómat. – A világ leghatalmasabb mágusa szeretne lenni – hangnemem szokatlanul közvetlenné válik, közben mosolyogva figyelem, ahogyan Jules megküzd a homárral. Egy idő után viszont a pult irányába tekintek, mert azért nem a legelegánsabb húzás evés közben ennyire figyelni őt. – Édesapám legjobb barátja varázstalan, ő mutatta be nekem a fegyvereket. Alig voltam tíz éves – mosolyom múltat idéző, miközben szenvedélyem eredetéről ábrándozok. István meg akarta mutatni nekem, hogy a mugli kissrácok mivel játszanak. Fakardok, fafegyverek. Majd végül a gyűjtött fegyvereit is bemutatta nekem. – Miután meghalt, én kaptam a gyűjteményét – teszem hozzá kissé jókedvet veszítve, de egyáltalán nem porba tiporva az eddigi jó érzéseket. Keserédes mosoly jelenik meg arcomon. Éppen annyira teszem ezt, hogy mindkét arcomon kirajzolódjon jellegzetes mosolycsíkom. Ezután inkább csendben maradok egy időre, így nem csoda, hogy szórakozási szokásaim – vagy éppen szokatlanságaim – Julest is elgondolkodtatják egy időre. S hogy mi az a zárkózottságomon kívül, ami valamiért eltaszítja az embereket? …
– Még szerencse – mondom kölyökmód vigyorogva, miközben ismét foglyul ejtem a nő tekintetét. Aztán hallom, hogy újabb mázli; van egy pálya a közelben, ahová… zöld szempárom ugyan inkább a meglepettségtől tágul, mint az ijedtségtől, de nem is Jules lenne, ha ezt nem használná ki egy „mered vagy nem mered” játékkal. Mosolyomat némi csücsörítéssel és szájhúzogatással próbálom leplezni, majd lehúzom a pohár tartalmát, és újfent előre dőlök az asztal felett. – Ezt megbeszéljük a helyszínen – kacsintok felszabadultan, majd egy finom mozdulattal kérem is a számlát.
Miután mindent elintéztünk az étteremben, és kifelé sétálunk a magunk kényelmes tempójában, karomat nyújtom Jules felé. Szemem sarkából tekintek felé, s ha elfogadja azt, egy elfojtott, ám kifejezetten elégedett mosollyal lépünk ki az ajtón. Biztosan a bor beszél belőlem, s a bizonyítási vágy, de; csapjunk bele.
Kifelé menet még visszaintek a pincérnek, majd az ajtó csilingelve záródik mögöttünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Néhány utcasarok és még néhány elnevetgélt mondat után meg is érkezünk a sportpályához. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ugrik meg kicsit a gyomrom, hiszen nem éppen jogosan tartózkodunk itt, ám az, hogy Jules milyen természetességgel tör be a helyszínre megmosolyogtat. Szám szegletében ott húzódik a vigyor és szemem környékén a nevetőráncok is megmutatkoznak, miközben követem őt, és átsétálunk a megemelt kerítés alatt. Halkan puffan mögöttünk, amire meg sem fordulok, majd figyelem, hogy micsoda természetességgel foglalja be a pályát. Egy szempillantás alatt veszi le magáról a bakancsot, és miközben zöldjeim a harisnyás lábra kúsznak, nyelnem kell egy hatalmasat. Hasonló érzéssel tölt el egy női harisnyába bújtatott láb, mint a csipkés ruhák és kiegészítők, ezért mélyet szippantok a jellegzetes pályaillatból, majd meglepett mosoly terül szét kreolszín arcomon. „Cipőt le”, hallom az utasítást, és tekintetemet Jules kék szemeibe mélyesztem. Feszengésem a pillanat töredéke alatt tűnik el valahova messzire, majd lehajolok, hogy lazán kifűzhessem én is cipőmet. Ugyan mozdulataim lomhák – nehéz ekkora testtel gyorsan mozogni a mellény szorításában – ám amikor felegyenesedek, máris kigombolom a felsőrészt, hogy megszabadulhassak tőle, és ezután már csak ingem ujját igazgatom bohókásan a kényelmes viselet érdekében. A félhomály ad egyfajta hangulatot a térnek, noha sokat segít az is, hogy Jules felkapcsolja a világítást. Meg-megremeg a lámpafény, majd bekúszik kettőnk közé, és édes bizsergéssel világítja meg az egész termet.
– Mintha újra tinédzser lennék – jegyzem meg mosolyogva, majd cipőm mellé hajítom az eddig vállamon tartott mellényt, és ujjaimat ropogtatva vizsgálom, hogy Jules mire készül. A lámpa felkapcsolásból máris egy labdával tér vissza, amit olyan természetességgel kezd el pattogtatni, mintha erre született volna. És bizonyára így is van azok alapján, amiket ezidáig megtudtam róla. Sunyi mosolyára egy visszafogott mosoly a válaszom, majd ajkamat megnyalva próbálom azt még inkább elrejteni. Amikor elindul felém sután védekezni iramodok, azonban ő olyan nemes egyszerűséggel cselez ki, hogy valóban azt kell gondoljam; valóban itt fog engem ronggyá verni.
– Na, várj csak – harapom be ajkamat a három pontos látványára, majd arcomba hulló barna tincseimen egyet-kettőt rendezve indulok el felé, hogy most én mutassam meg, mire is vagyok képes. Magasságom egyértelműen azt jelezhetné, hogy fekszik nekem ez a sport, azonban az igazság az, hogy nem igen gyakoroltam soha. Nekiiramodok. Látom a labdát kipattogni a pályáról, ezért gyorsítok, majd még mielőtt szem elől veszíthetnénk, megragadom hosszú karjaimmal, és néhányat pattogtatva fordulok Jules felé. A kibontott hajkorona, a formás, harisnyás lábak és a szoknya tökéletesen megfelel ehhez a játékhoz. Így lesz az izgalmas. – Csak vigyázz, mert azokban csúszhat a pálya – mutatok bal kezemmel lábára, s közben jobbommal pattogtatom a labdát.
Még néhány másodperc időhúzás, aztán nekiiramodok a pálya másik végébe. Nem szándékom mindenáron megnyerni a dobálgatást – nem is valószínű, hogy tudnám – de mivel ennyire kedveli a nő ezt a játékot, ezért bizonyítani szeretnék. Hogy miért? Egyértelmű; ez egy randevú, és szeretném, hogyha tetszene neki, amit lát. Ennek érdekében kerülöm picit a tekintetét, és mindent, ami elveszi a figyelmemet, s végül amikor a dobó zónába érek, lépek kettőt, s máris rádobok, miközben magasságomnak köszönhetően a gyűrűbe csimpaszkodok. Noha még így sem sikerült beletalálni. Olyan erővel dobtam rá, hogy az kipattan belőle, én meg szájamat húzva figyelem, ahogyan Jules irányába indul a labda. – Hát… ez rosszabbul nem is sikerülhetett volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ha tinédzserek lennénk, akkor Jules rám sem nézne. Vézna, kedvtelen kölyök voltam, aki maximum azért került a sportpályára, mert oda rángatták az erősebbek, hogy egy elmés megjegyzése miatt jól megverjék. Azonban most nem ez a helyzet, és ahogyan a nő beharapja ajkait az egyre erősebbnek ható lámpafényben, kellemes bizsergés szalad végig testemen. Mindennek köszönhetően majdnem félrepattogtatom a labdát, ám szerencsére időben reagálok rá, így nem kerülök még kellemetlenebb helyzetbe. Tehát, itt is volt a válasz arra, hogy meglett férfi létemre, miért is küzdök ennyi komplexussal; egészen húszas éveim végig nem foglalkoztam a testemmel, hanem csak és kizárólag az elmémmel nyűgöztem le… saját magamat leginkább. S mikor a tanári után már az auror szakon tanultam, akkor kezdtem el eljárni az edzőterembe, és tettem szert erre a formára, amire – hazudnék, ha mást állítanék – igencsak büszke vagyok. Azonban ez a test sokszor még mindig a vékonyka srác lelkét tartja fogságban – többek között ezért is nagyon nehéz elhinni azt, hogy Jules eljött velem ide, és komolyan szóba áll velem. A kettőnk között egyre csak kibontakozó kémia hol az én elmémmel játszik, hol partneremével; erről a lopott pillantások árulkodnak leginkább.
A megjegyzésre csak sármos mosolyom a válasz, miközben fejemet csóválom, s máris nekiindulok a kosárpalánknak. Amit már ugye tudunk, hogyan végződik, így néhány másodperc elteltével szomorkás lajhárként lógok még egy kicsit a palánkon, amíg egy apróbb reccsenést nem hallok. Így el is engedem a gyűrűt vastag ujjaim szorításából. A padlón halk puffanással érkezem, kissé rogyasztva térdeimet, majd Julesre nézek. Ismét az az ajak harapás. A hideg éles kis körmeivel simítja végig hátamat, amire láthatóan megrázkódik felsőtestem, és egy nagyot sóhajtva indulok meg a nő irányába. – Azt vettem észre – kuncogok basszusomon, az erőre irányuló szavakra reagálva. Tarkómhoz emelem bal kezemet, és barna hajkoronám alját tépem meg kissé egy kelletlen sóhaj mellett. – Értem – bólogatok Jules tanácsaira. – Akkor már csak a technikát kell elsajátítani – mondom játékos hangnemben, hiszen mindannyian tudjuk, hogy esetemben ez nem is annyira egyszerű. Nagy vagyok, nehéz könnyedén és gyorsan mozogni. Éppen folytatnám is a mondandómat, amikor Jules kedvesen alkaromra fog. Így látványosan bennem marad a mondat, és szemeimet viszont-fúrom övéibe, hogy engedelmesen követhessem, miközben mögötte lépkedve a csinos, ringó derékra csúsznak zöldjeim. Szervezetem belső amfetaminja azonnal dolgozni kezd, és érzem, ahogyan eluralkodik rajtam a szaporább szívdobogás. Ám mielőtt még teljesen eltemetne ez a kellemes eufória, megállunk. Megállunk egymás mellett, s halkan hümmögve csinálok mindent, amit Jules mutat. – Így? – rogyasztok mamlasz óriásként, miközben ujjaim szorításába veszem a labdát is. Ekkor jelenik meg mellettem a nő, amire ismét megdobban a szívem, s érzem, ahogyan benn-bennakad a lélegzetem. Finom ujjai az én erősebb bőrrétegemhez érnek, és már nem tudok csak a labdára koncentrálni. Folytatom a hümmögést, majd lágyan elmosolyodok.
– Mindenkit így tanítasz? – hajolok kicsit közelebb, szokatlan incselkedéssel. S közben mélyen, gyermekmód reménykedve abban, hogy ez valami különlegesebb, mint általában volna. Ekkor látom a hezitálást a távolodást illetően, amire pupilláim kitágulnak, és egészen sokáig nem engedem a kék íriszeket. Végül fájdalmas sóhaj hagyja el széles ajkaimat, ahogyan megérzem az arrébb húzódást, s ezzel együtt a parfümillat távolodását is. – Elrugaszkodni és dobni – ismétlem. – Wish me luck – kacsintok játékosan, majd az instrukciókat szigorúan betarva kísérlem meg az újabb dobást, ami… betalál. Nem csont nélkül, egy pillanatra megijedhetünk, hogy kipattan, de végül átbújik a gyűrűn. – Ez az! Jules... sikerült – bokszolok a levegőbe, majd egy gyors pördüléssel Jules felé fordulok, kissé meghajlítom derekamat, és két hatalmas kezemmel a nő derekára fogok, hogy a magasba emelhessem, akár egy pihekönnyű pillangót; természetesen nem árt, ha megkapaszkodik vállamban. Julest a magasban tartva vigyorgok csillogó zöld lélektükreimmel, majd kissé lejjebb engedve akad meg bennem a levegő, miközben nagyot nyelek. – Sikerült – mondom boldogan suttogva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kezünkkel a magasban ünneplünk mindketten néhány pillanat erejéig. Csak Jules és én. Örömittasan mosolygok; fehér fogsoromat teljességében megmutatva a gyűrűnek, miközben gondolatban be is mutatok neki, hogy „ezt neked, sikerült”. Noha egyértelmű, hogy nem csupán az én érdemem a találat, mégis valamiféle büszkeség járja át a testemet, elvégre egyértelműen bizonyítani akartam Julesnak. Az másodlagossá válik, hogy segítséget kellett kérnem tőle ehhez. Így alakultak ezek a percek a ma este legszebbjeivé. A mérhetetlen boldogságlöketnek köszönhetően megpördülve fordulok a nő felé, aki majdhogynem olyan mértékű izgatottságot tud maga mögött, mint én, amikor megláttam, hogy talán kipattanhat a labda. De nem tette, így méretes tenyereim férfias erővel, s ugyanolyan finomsággal fognak a vékony derékra. Hüvelykujjam hasfalát támasztja, míg hosszú ujjaim fennmaradt része a derék hátsó részét érintik. Mintha érzékeim felerősödtek volna érzem még jobban Jules parfümjét, ami saját illatával párosul, szinte megbódít. Emellett a finom anyag érintése az, ami kissé elveszi az eszemet. Azonban egy dolgot nem tudunk; hogyan is kell viselkednem ezen a randevún. Ha egy jelentéktelen randi lenne egy ismeretlen nővel, akkor azt mondanám, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálok, mert nem érdekel. Csakhogy Jules társasága nem ezek közé tartozik. Hallom csilingelőn sikolyát, ahogyan a magasba emelem, amire még jobban szélesednek ajkaim. Közben követem tekintetemmel az ő arcát díszítő görbét, amire mosolyom megigézett fajtáját veszi elő lelkem egyik titkos fiókjából, és őszinte csodálattal figyelem, ahogyan vállaimra fog gyengéd ujjaival.
Lefelé engedem őt, mélyet lehelek a levegőbe, s figyelem, ahogyan tekintete visszavándorol az enyémbe. Ebben a pillanatban dől el az, hogy nem gondolkodok a helyzet koraiságán, vagy azon, hogy ez később hogyan fog lecsapódni kapcsolatunkra. Egyszerűen ösztönösen ezt szeretném. Eddig nem értünk egymáshoz, csak vágyódtam. Tudni akartam, de nem volt rá lehetőség. S most, hogy ebben a boldogság hurrikánban hirtelen úgy döntöttem a magasba emelem őt, majd előzőleg ujjait éreztem karomon, tudtam; ez nem csak a képzeletem szüleménye. Ez a vonzódás él és virul.
Jules balja elindul felém, és jólesően sóhajtva hunyom le szemeimet, miközben érzem tincseimmel való játékát a néma csendben. Lassan leengedem, éppen annyira, hogy lábujjai földet érhessenek. Kábán nyitom fel szemeimet, és látom, ahogyan a nő arca egyre csak közeledik felém. Amikor már csak az a bizonyos pár, apró, ám túlontúl jelentőségteljes milliméter választ el bennünket, szívem kihagy néhány ütemet. Számat érzelmektől bódultan nyitom meg, majd a pillanat töredéke alatt érzem meg finom puha ajkait az enyémen. Az enyémek megfeszülnek, ösztönszerűn eresztem derekát, hogy most már azt hátulról ölelhessem át. Aztán egy pillanatra elszakadunk egymástól. Leheletem szaggatottan csapódik Jules pilláin, miközben mellkasom egyre meg-megemelkedik. S amikor már azt hihetné, hogy valami rosszat tett, szenvedélyesen ajkaira fordulok, hogy folytathassuk, amit lágyan elkezdtünk az imént. Nem elég. Jobb karommal a derekán, balommal arca felé kúszva csókolom őt ismét. Ám karom mégsem kúszik fel teljesen az arcig, nyaka aljánál megállítom.
Nem vagyok a szavak embere, beszéljenek most tetteim. Nem ellenzem a helyzetet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Jules puhatolózó ajkai megadják a kellő löketet ahhoz, hogy előbújjon belőlem az a fajta szenvedély, amit már oly’ régen nem adtam meg senkinek. Az ismerkedő rész után beállt csendben nem sokáig húzom az időt; a lágy csókok édessége teljesen megrészegít. Még akkor is, ha egy pillanatra úgy is tűnt, valami nincsen rendben. Zilálva cikáznak zöldjeim a nő lélektükrei között, amikben azonnal meglátom az értetlenséget. Elgondolkodásom jeleként nyelvem jelenik meg ajkaimon, majd aprón beharapom azokat, s ezt követően, a bennem lakozó, minden létező érzelemmel fordulok Jules ajkaira. A szívem össze-vissza ver. Hol kimelegedek, hol pedig a hideg szalad végig hátamon. Szenvedélyem pedig nem marad viszonzatlan. Ahogyan erősebben érzem a tincseim közé gabalyodott ujjakat, lágyan belemosolygok a még mindig túlfűtött csókunkba. Ez ugyan csak egy pillanatig uralkodik rajtam, de egyértelmű jele annak, hogy őrülten élvezem a kialakult helyzetet. A kosárpálya csendjében csupán kettőnk szuszogását lehet hallani, illetve a csókcsata hangjai verődnek vissza a bizonyára meglepett falakról. Ki gondolta volna? Harmincöt évesen belógok egy sportcentrumba, aminek a kosárlabdapályáján történik meg az, amiről már olyan régóta fantáziálok. Nincsen ebben titok; Jules az első pillanattól több volt a szememben, mint az iskola gazdasági igazgatója. Csak – mint minden mást – ezt is elnyomtam magamban, hiszen ez milyen következményekkel járhat egyáltalán? Gondoltam volna ebbe még néhány perccel ezelőtt, azonban most, hogy teljesen átadtam magam az érzésnek, meg sem fordul a fejemben. Nincsen előzmény és következmény; csak a most van. Mi vagyunk.
Jules ujjai ingembe markolnak, így elengedem a nyaka alatti részt, és ráfogok a mellkasomon tartott kézfejre. Eközben jobbom finom óvatossággal indul meg a derékon. Egészen a nő csípőjéig, amire lágyan rámarkolok, miközben a csók lassulni kezd. Arca valamivel távolabb kerül tőlem, s én komolyan, őszinte vágyódással veszem továbbra is szaggatottan a levegőt. Tekintetét nem vagyok hajlandó engedni; látni akarom, hogy mit gondol, mi jár a fejében. Szóljon, vagy csak adjon egy jelet, hogy merre tovább. Mert én tudom, hogy mit akarok. Őt.
Elmosolyodik. Én továbbra sem engedem meg magamnak ezt a görbét; túlságosan kíváncsi vagyok. S habár a mosoly gyönyörű, hatalmasat kell nyelnem. Magától értetődő immáron, hogy elnyomott érzelmeim gaz játékának estem áldozatául. Akkor szakítom csak el tekintetemet Julesétól, amikor megérzem arcélemen az ujjait. Mélyet szippantok a levegőből, majd szaggatottan kifújom azt, szinte belebújok a finom tenyérbe, szemeimet is lehunyom egy pillanatra. A lassú mozdulat szinte kínoz, arcomra epekedőn fájdalmas grimasz ül ki, s szemeimet ugyanilyen kínnal nyitom fel, hogy szempárom újfent találkozhasson a kékekkel. A gondoskodó, figyelmes üzenetre, amit a szemek sugároznak görcsbe rándul a gyomrom. Nem emlékszem, hogy valaha kaptam-e ilyen jellegű viszonyulást akárkitől is. Nyelek egyet. Jobb kezem még mindig a csípőn pihen, ám balommal kettőt simítok mellkasomhoz szorított kézfején, majd a nyak felé indulok, hogy az ott lévő zipzárhoz érjenek ujjbegyeim. Közénk tekintek, végül hirtelen felemelem fejemet, és továbbra sem engedem el a kék íriszeket. Most én kérdezek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Szabályszegésre adtam a fejem már akkor, amikor Jules az étteremben incselkedni kezdett velem. S ez a csipkelődés vezetett rá arra, hogy eljöjjek erre a helyre, és megmutassam a nőnek, hogy nem csak egy nyakkendős felügyelő vagyok, hanem egy ember, egy férfi, aki igencsak kíváncsi rá. Megtudtam már róla ezt-azt, egészen sok időt töltöttünk már együtt a hónapok alatt – mással nem is voltam hajlandó sokszor ebédelni; ha Jules nem csatlakozott, akkor egyedül voltam. És ma este is egyedül lennék a Holdfény utcában, ha ő nem lenne. Ha nem húzná mindig az agyamat a jókedélyű nevetésével és oroszlán bajuszom sem bírná már a provokáló húzogatások nélkül. Nem vagyunk álmodozók, s ugyan Julesról nyilatkozni nem tudok ebben a témában, de én magam ettől függetlenül millió elfojtott szenvedéllyel vagyok tele, amit ő hozott ki belőlem. Senki más. A testi vágy egy dolog; az máskor is megjelent egészen más helyzetekben, másokkal, de olyat már az ég tudja mikor éreztem, hogy a test a lélekkel találkozna. A bor mintha soha nem lett volna távozik, azonban a részegségem oka most nem más, mint Jules ajkai, szemei és lehelete. A csók lecsengése után beharapom ajkaimat, és azokra egy vágyódó férfi grimasza kerül. Minden megszűnt körülöttünk, a visszhangzó terem pedig olyan, mintha mindig körbevett volna bennünket. Nem tartok most a kihágástól, attól, hogy esetleg rossz helyen vagyunk. Mert akármennyire is furcsán hangzik ez egy kosárpályáról; a lehető legjobb helyen vagyunk most. Távol az iskolától, ahol ez a jelenet nem történhetett volna meg. Távol a posztjainktól, amik megkívánnának egy bizonyos professzionalitást. Ezen a helyen viszont két ember vagyunk, egy nő és egy férfi, akik vágyódása tátongó hézagot vág az egyre forrósodó levegőbe. A helyzet akkor válik újra kissé hűvösebbé, amikor a zipzárhoz érnek ujjaim. Látom a hezitálást a kék szempárban, amire választ várva, kissé bambán nyílnak meg ajkaim. Nem szeretnék mondani semmit sem, mégis olyan, mintha szólni akarnék. Ekkor kisiklik ujjaim közül. Az eddig csípőm tartott kezem egy ideig megfagy a levegőben, és figyelem, ahogyan Jules távolodni kezd tőlem. Értetlen vagyok. Mégis kíváncsi. Leeresztem karjaimat, zsebre dugom őket, majd fejemet oldalra döntve figyelem a történéseket. A lassan ringó, formás csípő látványára hűvös forróság szalad végig egész testemen. Elrontottam volna?
A padlóra tekintek, és jobb kezemet elővéve zsebemből nyúlok tarkómhoz, hogy gondolataimat összeszedve vakarjam meg azt, amikor meghallom a zipzár hangját. Mint egy éhes eb gazdájának hívó szavára, úgy emelem fel hirtelen kreolszín arcomat Jules irányába. Minden lelassul. Látom, ahogyan a ruha elhagyja a felsőtestet, megjelennek a vállak, a mellkas, a csipkébe öltöztetett keblek, majd a has vonalán cikáznak végig zöldjeim, hogy végig száguldjak az alsó testen, combokon, harisnyán… végül a földre hullott ruhára tekintek. Mélyet sóhajtok, nagyot nyelek. És a következőkben jelenthetem ki, hogy hivatalosan is elvesztettem az eszem. A hívogató ujjakra nekiiramodok. Majd, amikor Jules előtt találom magam, azonnal a nő hajába túrok egyik kezemmel, másikkal derekán zongorázva falom az ajkait ajkaimmal. Hátrálni késztetem őt, amíg el nem érünk a lelátó első sorához. Megfordítom, hogy én tudjak leülni a padra, s közben el sem szakadunk egymástól. Szembe velem ültetem őt az ölembe, miközben elkezdem kigombolni az ingemet. Ha egy pillanatra is szünetel a csók, akkor sem engedem el tekintetét; kínzóan követem végig minden pillantását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Aznap este értetlenül álltam a nő előtt. A csók után minden a feje tetejére állt, és a korábbi jóleső társaság bizsergését felváltotta az értetlenség keserű, sötétszín leple, amitől a kapcsolatunk elvesztette a régi fényét. Elviccelve, azonnal tessékelt ki a lakásból, még az irataimat is ott felejtettem, ezért néhány nap múlva levélben kértem arra, hogy juttassa vissza hozzám. Igen, levélben. Gyáva voltam hívatlanul felbukkanni a Holdfény utczában, és ahhoz is gyáva voltam, hogy felhozzam a témát. Beszéljünk róla? Van egyáltalán miről beszélni? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy a kellemetlen érzés hetek óta nyomja a mellkasomat, annak ellenére, hogy rengeteg változás van az életemben, ami elvehetné a figyelmemet. A napfény kezd veszíteni erejéből, noha csalókán fénylik az égbolton. Hunyorítva, kezemet napellenzőként tartva homlokom előtt tekintek az égre. Az iskola végre hivatalossá tette tanári posztomat, és a körbevezetésre, tanáriba költözésre mentem be ma. Azonban ez is véget ért, és úgy döntöttem, most sétálni fogok hazáig ebben az érdekesen kellemes időben. Nem nagy táv. Ma este többet fogok futni bizonyára, mint a Bagolykő és Bogolyfalva közti disztancia. Futnom kell, tisztulnom kell. Az új poszt – természetesen – újabb stresszfaktorként szerepel életemben, ezért ismét jobban kell odafigyelnem magamra, mielőtt még ez is felemészt. Nem viselem jól a változásokat, és azt sem, hogyha valami sokáig kellemetlen érzést hagy maga után.
A Boglyas térre lépve futok egy régi ismerősbe, akivel ugyan évek óta nem találkoztam, most mégsem vagyok rá kíváncsi, ezért a kézfogás és bájcsevely után, egy átlátszó hazugsággal tovább is állok. Zsebre vágom kezeimet, s ajkamat összeszorítva intek vissza az egykori iskolatársnak, majd tovább folytatom utamat. Hamarosan elérem a játszóteret is, hiszen már messziről hozza a szél a boldog gyermekkacajokat, miközben én mélyet sóhajtva, fejemet lehajtva sétálok tovább. A kerítés mellett elhaladva ismerős hang üti meg a fülemet, ezért fejemet azonnal felkapom, hogy azonosíthassam annak tulajdonosát. Szívem idegesen kezd verni feszengősen kihúzott mellkasomban, s amikor a kislány előtt guggoló Elektrát meglátom, hirtelen meg is áll az.
Figyelem, ahogyan megigazgatja a kis kabátot a maga odaadó édesanya módján. Fájdalmas fintorra húzom ajkaimat. Mélyet szippantok a levegőbe, majd folytatom tovább a sétámat. Millió meg egy gondolat zakatol a fejemben. Harminchat éves férfi létemre, inkább tovább sétálok az egyik legfontosabb embertől, mert… miért? Félek? Nem sok lépést teszek még, de grimaszolva torpanok meg. Ajkaimat elgondolkodó csücsörítéssel torzítom, majd egy amolyan „a fenébe is” morgással vissza fordulok.
Akkurátus, szinte csoszogó léptekkel közelítem meg a már padon üldögélő Elektrát. Mélyet sóhajtok, majd komolyan, mégis lágyan megszólalok. – Szia!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Izgulok. Ez a számomra leginkább jellegzetes érzés az elmúlt pár hónapban. De ez most valami másfajta izgalom, mint eddig volt. Ez inkább hajlik át félelembe, mindemellett van benne valami édesség, amit egyelőre még nem tudok megmagyarázni. Az előző posztom – a Minisztériumnál – egy teljesen más érzetet hagyott maga után. Azt a kezdettől élveztem és akartam, elvégre gyermekkori álmom vált valóra. Még akkor is, ha végül nem a bűnüldözési osztályon, hanem az oktatással kapcsolatos ügyeket kellett intéznem. Jó volt. Egy ideig. Aztán az – mint eddig minden más – nyűggé vált és megkeserítette a hétköznapjaimat. De ha nem kerültem volna vissza a tanodába, totálisan más módon alakult volna az életem. Most úgy érzem, hogy ismét élek; lettek barátok, kapcsolatot, amikbe kapaszkodhatok. Persze még mindig az a jellemző, hogy „mindig mindent nekem kell megoldani”, és kisgyermeki remegő térdekkel kezdek bele minden újba, ám ez lehet a szépsége, nem igaz?
Mielőtt a megbeszélt időpontra megérkeztem volna, beszaladtam Jules irodájába, hogy ott hagyhassam kabátomat és tudjuk váltani néhány szót. Elvégre igencsak nagy szükségem volt a támogatására. A pár perces látogatás után viszont már a karakteremhez tartozó kockás ingben sétálok a tanári felé vezető folyosón, s mikor befordulok, meg is pillantom az engem váró Déry kollégát. Fáradt mosolyt varázslok megterhelt ábrázatomra, majd hatalmas tenyeremmel a levegőben, már messziről intek egyet tanerőtársamnak. Szívélyesen köszönt engem, amire mosolyom őszintébbé válik, s kellemes bizsergés indul meg ereimben; itt az idő.
– Szia András – köszöntöm végül szavakkal is, amikor mellé érek és jobbomat nyújtom felé, hogy megszoríthassam azt. – Nem igazán hoztam még magammal semmit – vakarom meg végül feszengős mosollyal tarkómat. – Kellett volna?