Anastasia

Hát itt van. A könyvtár. Végre megérkezett! De hogy ez miért is akkora dolog?
Beus az egyik legszerencsétlenebb teremtmény a világon. Kis túlzással. Ha belegondolunk, szó szerint kicsivel.
Korábbi szerencsétlen események sorozatának végkifejleteképp ugyanis megátkozta valami apró, manó-törpe-kobold szerű, borzasztó természetű kis valami, ami hatására Beus 30 - pontosabban 33, de ki számolja... - centivé változott. Azóta ugyan látta már pár doktorbácsi, de a valami haragjának utóhatása megmásíthatatlanul megmaradt: minden holdhónapban három előre meghatározhatatlan napra újból összetöpörödik, hogy aztán az egyébként hétköznapi és különösebb nehézségekkel nem járó dolgokat, mint pl. mosdóba járást, kajaszerzést vagy a lépcsőzést vért izzadva végezze el. De komolyan. Bárki emberi lény - kivétel a mozgássérültek -, aki panaszkodik a felfelé lépcsőzésre, elmehet a fenébe...
Éjnek évadján úgy határozott, dacára a kimenő lejártának, felkerekedik és elmegy a könyvtárba. Szörnyen nehéz napja volt, fáradt és hisztis, de mind e mellett, vagy inkább éppen ezért annyira mérges, hogy képtelen volt álomra hajtani a fejét. Még mindig haragudott a törpeszerűségre azért, amit vele tett, no meg a világra, amiért az hagyta neki. Ez az érzés pedig egyelőre minden észérvet legyőzött a fejében.
A lelke mélyén tudta jól, ez az állapot örökre megmarad. Szülei nem csak Magyarország minden nevesebb mágus gyógyítójához vitték el, még a Szent Mungót is megjárta, sőt azt elsőként, de már nem tudták véglegesen visszafordítani a folyamatot. És ha ők nem, akkor senki. Ennek ellenére Beus szerette volna hinni, hogy talál valamit, ami segít. Ha vissza nem is  változik, de ha legalább lenne valami, amivel előre tudhatja, mikor következik be a következő töpörödés... Ő már csak így hívta. Töpörödés.
Persze a kastély hatalmas hely egy barbibabánál alig nagyobb személynek, így kénytelen volt igénybe venni egy megértő házimanó segítségét, akivel az Eridon toronytól számított második folyosón akadt össze, és aki volt olyan kedves nemcsak szemet hunyni a takarodó fölött, de el is vitte őt a célállomáshoz. Így belegondolva, egyedül, ekkorka lábbakkal képtelen lett volna egy nap alatt is megtenni ezt a roppant tekintélyes távolságot.
De most itt van, végre itt van, és már az egyik, a manó által hozzácipelt asztalon heverő nyitott könyvön térdelve merengett.

Igen csak érdekes volt ez az idő, amit eddig a kastélyban töltöttem. Harmadik napja vagyok itt, ami nem is lenne baj, de 33 centisen igencsak bonyolult az ismerkedés. Persze nem lehetetlen, ez tény.
Egy-két emberrel már találkozott is, életében először és azt is ebben az állapotában, de az első sokk után viszonylag lazán reagálták le a dolgokat, így messze nem volt akkora a gond, mint amire előzetesen számított.
De persze mindez a kastélyban történt, nem kívül. A kastélyban minden sokkal egyszerűbb volt. Ott nem voltak, szinte csak diákok, tanárok és házimanók. Meg  védelmet nyújtó falak. És talán valamicskével kevesebb pók, mint kint a természetben. A normálméretű emberek többsége se kedveli őket, de ha az ember lánya összemegy, ennek a jelentősége valahogy egyenes arányban növekszik a töpörödéssel... Mindezek ellenére valamiért, ki tudja miért, úgy döntött, mindenképp ki akar szabadulni a kastélyból. Úgyis varázslók laknak körülötte, mekkora lehet a baj? Bár belegondolva, macskával így még soha sem találkozott... Sebaj, valamit a JóIstenre is kell bízni alapon felkerekedett, hisz a kalandvágya a harmadik napja felülkerekedett a józan eszén.
Na meg az is segített az elhatározásában, hogy bár a pálcája nem ment össze vele (nem volt vele érintkezésben a zsugorodás pillanatában, pedig akkor most mennyivel kisebb gondja lenne...), de nagy nehezen kihámozta óriási bőröndje aljából a még édesapjától kapott, direkt apró méretéhez bűvölt seprűt, arra az esetre, ha -  a számára - nagyobb táv megtételében kellene a segítség. Ezzel a kis seprűvel nagyjából annyi időt vett igénybe egy adott távolság megtétele, amennyit gyalog - normál méretű lábaival. Vagy kevesebbet.
Ahogy elhagyta a kastélyt és Bogolyfalva felett keringet, kiszúrt valami nagyobbacskát és kéket, körülötte sok zölddel. Épp ideálisnak találta a leszállásra és nyugalmas szemlélődésre. Célba is vette, de ahogy haladt felé, egyszerre csak két dongó vette üldözőbe. Mit vétettem én? - sopánkodott magában, s közben kétségbeesetten fogta menekülőre a két undok, és kövérségükhöz képest meglepően fürge kis - így nem is olyan kicsi - teremtmények elől. Ahogy menekült, sajnos többet nézett hátra mint előre. A fullánkos kis rémségek egyre inkább csíkos gurkókra emlékeztették, így hát össze vissza kezdett tekeregni a levegőben. Mire azonban lerázta őket, már nyílegyenesen haladt a föld felé, annyi ideje maradt csak, hogy tompítani tudja a becsapódást. Sikeresen. Meglepően puhán érkezik az ember, ha ilyen apró.
Körbenézve nem látott mást maga körül, csak lámákat és unikornisokat. Nem, ezek nem azok, amik a fejed körül ugrálnak a csillagos úton, miután nagyon beütötted a buksid. Nem. Ezek valamivel kisebbek, mint amilyennek a tévéből és könyvekből gondolná az ember, no meg a vonalaik is simábbak az elvártál, mintha tetőtől talpig botoxszal lennének feltöltve. De kétségtelen. Ezek élő lámák és unikornisok. Lassan kezdett rájönni, hogy valami itt nincs rendben, ezért felállt, és keményen markolva seprűjét - felkészülve, hogy bármelyik pillanatban dobbantania kell -, hátrafordult. Gyanúja beigazolódott. Ő és a négylábúak nem voltak egyedül.
- Helló!

Emily

Az igazat megvallva, nem cseppet volt ideges, mikor a becsapódást követő pillanatnyi sokk után felfedezte, nem csak néhány különös négylábú, a normálishoz képest igen apró unikornis és láma (vagy teve? Ezeket valamiért mindig keverte) áll körülötte, furcsa mód csupán a kíváncsiságtól megkövülten, de egy igen hosszú és sűrű, barna hajzuhatag tulajdonosa is. Ennek észrevehetőségét szerette volna elkerülni azzal, hogy jobb ötlet híján ráköszön a hölgyre. No meg biztonságosabbnak is érezte valamiért. Volt egy olyan elmélete, hogy ha az egyébként potenciálisan veszélyes egyéneket bizonyos mértékű bizalommal kezeljük, azt érzékeltetve ezzel, hogy nem tartjuk őket veszélyesnek, elérjük, hogy valóban ne legyenek (annyira) veszélyesek. Persze ez igen nyakatekert logika, de szeretett élni vele. Sosem lehet tudni, mikor válik be. Bár valójában utána sem derül ki, elvégre ha az illető nem válik veszélyessé tettlegesség útján, sosem tudhatjuk meg, hogy az alkalmazott praktika miatt úsztuk-e meg a bajt, vagy amúgy se lett volna. No de jobb félni mint megijedni.
A hölgyemény azonban láthatóan nem rökönyödik meg annyira, mint amennyire talán Beus tenné fordított helyzetben. Ez mérhetetlen nyugalommal tölti el az apróságot.
- Nem, dehogy is! Akkor azt hiszem, lábra sem tudnék állni... - próbál viccelődni és széles mosoly terül szét arcán a megkönnyebbüléstől. Mivel kifejezetten kedves hölgynek tűnik, reménykedni kezd, hogy talán kedves ismerősre tehet szert a hölgy személyében, így rögvest csevegésbe kezd, mert nem szeretné elszalasztani a vissza nem térő lehetőséget.
- Mondd csak, te mindig egyszarvúakkal és tevékkel rohangálsz a világban? Mit csinálsz ezekkel idekint? - tartja meg a viccelődő magatartást, remélve, hogy a megjegyzése nem hat sértőnek a másik fél számára.

Anastasia

Egyszerűen képtelen odafigyelni arra amit olvas. Járkálnak ugyan a szemei a sorokon, már egy ideje újra és újra ugyanazon a soron, de semmit sem fog fel belőle. Tulajdonképpen azt sem tudja, mit keres pontosan. Ez a rész elvileg egy növesztő szérumról szól, de eddig nem tűnik valami biztatónak számára. Elvégre, ha ez hatásos lenne, akkor legalább a Szent Mungó gyógyítóinak eszébe jutott volna. Legalábbis ez a logikus, vagy nem? Bár ennyi erővel ez mindenre elmondható lehet, amit egy iskolai könyvtárban fellelhet. Végül is, a gyógyításról nagyobb és több ismerete van - legalábbis kellene, hogy legyen - egy elit varázs-kórház gyógyítócsapatának, mint egy általános varázslóképző intézmény könyvtárának. Még ha szakosodott iskolában lenne... Annak több értelme lenne.
Valóban. Ennek így semmi értelme. De aludni nem tud, így meg legalább úgy érzi, tesz valami hasznosat is magáért és a helyzeten való segítésért. Bár a lelke mélyén pontosan tudja, hogy ezzel nem jut előrébb.
Morfondírozásában egy hang zavarja meg. Egy kedves, bár valahogy mégis szigorú női hang. Egy pillanatra meg is feledkezik jelen állapotáról és csak annyit fog fel, hogy ő egy átlagos, takarodót figyelmen kívül hagyó diák, aki most kemény büntetésre számíthat. Hirtelen fordul egyet ennek gondolatára a gyomra, aztán rájön, hogy talán a legjobb, ami most történhet vele, az egy kiadós, hosszú lejáratú büntetés. Talán az lekötné és elvonná a figyelmét aktuális gondjairól. Bár jobban belegondolva, jelen méreteivel magának sem tudna kiötölni olyan büntetést ami testhezálló és végrehajtható feladat lenne számára. De hát a mögötte álló hölgy biztos elég tapasztalt és kreatív, hogy kitaláljon valamit.
- Jó estét! - köszön kedvesen, mikor végre ráveszi magát, hogy megforduljon. Hangjában nyoma sincs a korábbi idegességnek. Már nem bántja a büntetés gondolata. Sőt inkább kíváncsi lenne, mit szabnának ki egy harminc centis embernek. A hölgy kérdésére viszont már nem válaszol azonnal, gondolataiba merülve törpöl, mi lehet az a felelet, ami nem hangzik se bugyután, se kifogásnak. Végül rájön, hogy olyan nincs, így inkább kerek perec megmondja a ki nem fejtett igazat.
- Igen, nekem valóban fontos. Megoldást kerestem egy problémámra, de sajnos itt létem ideje alatt kénytelen voltam rádöbbenni, hogy én ehhez kevés vagyok. És sajnos jó eséllyel a könyvtár is. De legalább megpróbáltam. - húzza kissé keserédes mosolyra a száját. Nem szeretné sajnáltatni magát, de túl fáradt hozzá, hogy leplezze, valami igenis zavarja. Azt már, hogy a hölgy akarja-e tudni, mi is a probléma, rá bízza, magától nem mond többet. Az már tényleg nem az ő műfaja.
- Mi a büntetésem? Gondolom,  itt így működnek a dolgok. Ha valakit tilosban találnak, büntetés jár, ugye? - kérdezi fürkésző tekintettel. Hangjában őszinte tisztelet csendül, kis bizonytalansággal és talán némi reménnyel. Nem igazán volt ideje belerázódni a mindennapok rutinjába, így a szabályok sem tisztázódtak le benne teljesen, de kicsit tényleg reméli, hogy ezek után nem kell rögtön ágyba bújnia, hanem legalább csinálhat valamit. Akármit. Ha egy hatalmas fogkefével kell reggelig takarítania a hölgy... Nos, bármijét ami elég kicsi, és nincsenek magas falai, mint egy üstnek, neki megfelel.

Emily

- Ó, akkor egy igazi királynővel van dolgom? Ilyen is ritkán történik az ember lányával. - feleli nevetve a reakcióra. Annyira boldog, hogy olyannal beszélgethet, aki akkor is kedves, ha egy furcsa szerzettel hozza össze a sors. Annak idején, a mugli iskolákban pont fordítva volt a helyzet. Ha valaki cseppet kilógott, már kvázi szervezhette a saját temetését.
A gondolataiból hirtelen két kéz ragadja ki, szó szerint, ugyanis újdonsült ismerőse hirtelen felemeli. Nagyon furcsa érzés ez a csöppségnek! Teljesen más, mint amikor egy normál méretű ember fog meg és dönt úgy, hogy te nem vagy ott jól ahol vagy, inkább tovább tesz. Nem, ez egész más érzés. Ahogy emelkedik, egyre magasabbra, a saját magassága fölé, elkapja némi gyomorliftezés, ami nem csoda, hisz hiába szokja meg az ember ezt a magasságot, ez mégse seprű, amit irányíthatunk.
Ugyanakkor a hölgy finomsága és óvatossága még kellemessé is teszi ezt az élményt. De csak mindezen felismerések után derül ki Beus számára, hogy mindennek nem az volt a célja, hogy közelebbről megszemléljék, nem. A hölgy épp ráülteti egy tevére vagy lámára, vagy mi a fenére - Végül is mindegy is, elég barátságosnak tűnik... -, majd leül egy unikornisra. A sűrű, barna hajzuhatag tulajdonosa még mindig magasabb az apróságnál, de Beus ezt egyáltalán nem nehezményezi, így is örül, hogy kímélheti a sok felfele tekintgetéstől már-már kitörni készülő nyakát.
- Így sokkal jobb. Köszönöm! - mondja hálásan nyaka megmentőjének.
- Ez nagyon jól hangzik. Kreatív ötlet! A többi tanár is be van szervezve, vagy teljesen egyedül csinálod? - érdeklődik. Milyen jó is lett volna, ha annak idején az én iskolámban is lett volna! - gondolja magában. Kiváló csapat építő program. Le a kalappal minden tanár előtt, aki ilyesmire időt és energiát fordít, pláne munkaidőn kívül.
- Hűha... Rólam? - próbálja összeszedni gondolatait erre a hirtelen kérdésre. - Én csak most kerültem a Bagolykőbe. Ötödéves vagyok. Eddig is itt voltam diák, de csak magántanulói státuszban. A héten költöztem be. Én is boszorkány vagyok, csak hát... Volt némi összetűzésem egy rosszindulatú, kobold szerű lénnyel. Neki köszönhető, hogy néha mai napig összetöpörödök ekkorává. - húzza el a száját. Nem egy vidám téma, de azért reméli, nem hangzik panaszkodásnak. - Így egy kicsit nehéz a beilleszkedés egyelőre, de azért rajta vagyok az ügyön. - zárja le egy széles mosollyal. - Egyébként Farkas Piroska Beáta vagyok. Téged hogy hívnak? - nyújtja reflexből rázásra a kezét, egy pillanatra megfeledkezve a méreteiből fakadó nehézségekről.

Gyerekek...   Lehet, nem gondoltam át, hova keveredek, de üdvözletem mindenkinek *bemutatkozás helyett meghajol* Kaphatok én is a palacsintából?

Hát, lényegében mindenki ezen a bolygón, ha úgy vesszük.
De gonosz vagy! Pedig ott a pálca ám, ha nem elég  

Köszönöööm! Pont erre volt ma szükségem   *beleharap* Finooom!

Hát, ha a palacsintáért se tesz sok erőfeszítést, nem gondolnám, hogy ellenem tenne

Senki más nem palacsintapartizik ma? Ennyire leamortizált mindenkit a hétfő?

Értem. Nos akkor Denis, ha varázsolok neked szirupot a csintalan mellé, az felér egy fehér zászlóval?

BB (nemtom, hogy szólítsalak), miért nem bírod a meglepetést? Pedig az színesíti az életet, ami jóóó

Palacsintát eszünk!

Helvey Belián Balázs - 2020.02.10. 20:17


Akkor Belián, az szép mitől színes?

Juhász Laura - 2020.02.10. 20:27


Szia Laura! ^^

És hejhó minden (számomra) új emberkének! Látom, szép pocitömködős esténk van

Zétény Neked is szép neved van
Aztán ki tudja, lehet nem is csak névrokon   Nem ismerek mindenkit a családban
Drámával szép az élet

Belián, ha pár fő a sok, hogyhogy egész este az OFFban lógsz? Ezek szerint mégis kezded megszokni a helyzetet

Engem is csak most vettél, szóval nem biztos  
Akkor fogd fel másképp! Én is folyton 30 centissé változom, mégis megtaláltam benne a jót

Csak így tovább, Belián A kard majd segít, ha a pálca nem is játszik

Látod? Izánál a pont

Lehet túl kevés az az ami

Az biztos, másnak is. Inkább ne hadonássz Vegyél vívóleckét

Ez jó hír, ha célbalőni se tudol.
De minek neked kard tulajdonképpen?

De a lovagon a kard nem dísz, azt ugye tudod?

Helvey Belián Balázs - 2020.02.10. 23:01


Jól van, látom, megtalálod te a helyed az életben

Éééés boldog éjfélt!

Emily

- Hű, de izgalmas! Akkor most inkább nem állok neki pukedlizni sem, az túl feltűnő lehet. - vigyorgok. - És mondd csak, mit kell tenned annak érdekében, hogy ne ismerjenek fel? - tekinget körbe, mintha csak azt lesné, kinek szúrnak szemet a ,,királynővel''. Mókás teremtés, meg kell hagyni. Ha kívülről szemléltem volna meg, ahogy felnőtt létére életre keltett műanyagokkal játszik a réten, biztos furcsálltam volna a látványt - gondolja, de így, hogy ő is - szó szerint - belezuhant a szituációba, kezd olyan természetes és könnyed lenni, mintha mindennapos volna, mégis kellemesen ragadja ki a hétköznapokból. Rendkívül üdítő társaság számára a királynő, az biztos.
- Ó, imádni fogják mind. - legyint. - Elvégre ki ne élvezné, ha egy teljes napra kiszabadulhat a szabadba, játszhat, kalandozhat, és élvezheti az életet? Főleg a gyerekekre igaz ez, de tuti a tanároknak is jól fog esni, ha végre fellélegezhetnek egy kicsit, és egy napra a hátuk mögé dobhatják a gondjaikat meg egyéb feladataikat. Szerintem zseniális gondolat, és ahol már az ötlet is ilyen jó, ott a kivitelezést se lehet elrontani. - próbálja magát is beleélve biztatni a másikat, ahogy elgondolja, milyen is lehet egy ilyen élmény. Az ő iskoláiban sosem szerveztek hasonlót, csak a gimnáziumban, de hát... Mind tudjuk, hogy hiába történik egy gimis ,,beavatás'' szabad ég alatt az erdő mélyén, az kicsit másról szól, mint ez, még ha annak is van egy jó hangulata.
- Hát... Annak idején azért lettem az, mert ki akartam járni a mugli középiskolát is, párhuzamban a mágussulival. - vigyorodik el zavarában, ahogy belegondol, milyen furcsán is hangozhat ez. - Eldöntöttem korábban, hogy egy varázsló és egy mugli hivatást is szeretnék, amiket párhuzamban is művelhetek majd, ezért a mugli végzettségre is szükségem van, aminek előfeltétele a gimnázium nevű mugli iskola. Az csak 4 éves, szóval már elvégeztem, és ahogy ők mondják, letettem az érettségit is, vagyis a végső, a négy évet átölelő vizsgákat mindenből, amiből akartam. És mivel a muglisulit kijártam, nincs okom tovább magántanulónak lenni. - vonja meg a vállát a végén. - Ideje a varázslók közé is beilleszkednem.
Mikor a kezét nyújtja megrázásra, nem gondolja át, hogy ez kicsit megoldhatatlan, ezért mikor kézfej-simogatást kap, egy pillanatra elkerekednek a szemei a meglepetéstől, majd jó ízű nevetésbe kezd, saját figyelmetlensége felismerése okán.
- Nagyon örvendek! - mosolyog csillogó szemekkel, talán még jobban, mint eddig. - Szép neved van. Megkérdezhetem, hogy honnan származol? - pillog rá nagy szemekkel, mert bár a királynő, vagyis Emily idegen nemzetiségű néven mutatkozott be, nagyon szépen sőt, anyanyelvi szinten beszéli a magyart.
- Ami a töpörödést illeti, sok orvoshoz elvittek már, de sajnos mind egyetértenek abban, hogy az átkozás után túl sokára kezeltek. Bár lehetne rosszabb is, örökre így maradhattam volna. Így legalább csak időnként megyek össze, bár nem igazán értem, hogy egyáltalán miért vagy hogyan lehetséges ez, de ez a helyzet. - próbálja magyarázni, talán túlságosan is kapkodva, össze-vissza hadonászva apró praclijaival, de nem csoda, hisz mai napig folyton zavarba jön a témától. Ellenben tisztában van vele, hogy ez is a tény feldolgozásának része és ideje megszoknia, hogy beszéljen róla, elvégre most már ez épp annyira szerves része az életének, mint másnak, hogy főzni kell, ha rendesen enni akar.
- Eridonos? - kerekedik ki ismét a szeme. - Én is Eridonos vagyok! Ez szuper! És mit tanítasz a Bagolykőben?

Emily

Nem semmi ez a lány komolyan! - gondolja magában, miközben fejét rázva nevet a reakcióra.
- Milyen kár... De ha inkognitóban sétálgatsz, az udvar biztos nem szerez róla tudomást, ha vele teszed. - mondja, közben látványosan nézi a fákat, hátha valamelyik rejtekében megpillantja a hősszerelmest.
- Sajnos én nem nagyon ismerek nem túl rémes rémtörténeteket. Egyáltalán van olyan, ami hasonló hatást vált ki egy hét és egy tizennégy évesnél? - néz rá, félig felhúzott szemöldökkel. Nem akar kötekedni, Emi a pedagógus, de neki ez furcsa. Náluk 10 és 13 év van közte és a nagy tesói között, így minden, ami neki ijesztő, az a többieknek többnyire mulatságos volt.
- Szívesen eljövök, ha tudok! - lelkesedik fel az ötleten. - Sajnos nem tudom előre, milyen állapotban leszek akkor - néz végig magán -, de legfeljebb improvizálunk valamit. - villant rá széles mosolyt. - Igazán kedves tőled. - nagyon jól esik neki, hogy ilyen lazán bevonják egy nagyobb lélegzetvételű, sok résztvevős, mégis zárt körű rendezvénybe, ráadásul ismeretlenül. Jó, lassan már csak szinte ismeretlenül, de akkor is.
- Tényleg, van  érettségid? Ó, akkor nem tépem a szám, ha ismerős vagy a muglik világában! Jó érzés olyannal találkozni, akivel ennyi bennünk a közös. - jegyzi meg a végén. Jó, ez tényleg érdekes. Nem gondolta, hogy találkozik itt olyan emberrel, aki egyáltalán járt mugli iskolába, nemhogy van magasabb fokú mugli végzettsége is.
- Én átoktörő régész szeretnék lenni, ha minden jól megy. Édesapám átoktörő volt, párszor el is mentem vele ide-oda, ha a munkája épp előre láthatólag kevésbé veszélyes terepre vetette. Sajnos egyszer épp ebből lett a baj. - mutat végig magán, elhúzott szájjal. - Ő azután hagyott fel a munkájával. Most otthon van egy ideig, de remélem elmegy tanítani, mert igen tehetséges átoktörő volt. Ami pedig a régészetet illeti, amiatt jártam ki a gimnáziumot. Mivel a régésznek diploma is kell, ha végeztem a mágustanulmányaimmal, beleértve az átoktörést, majd felvételizek valamelyik magyarországi egyetemre. De azt a kettőt már nem szívesen csinálnám párhuzamban, eddig is elég kemény volt, azok meg már magasabb szintű tanulmányok, egész boszorkányt kíván mind a kettő. - Hú, már megint sokat fecsegek! - gondolja magában, de hát fél válasz nem válasz. Innentől már teljesen a másikra összpontosít.
- Hát, ha annyira szeretsz itt lenni, jó eséllyel a férjed is egy jó magyar csávó lesz. - kacsintok rá. - Édesanyám is talált egyet, pedig ő ki sem mozdult Székelyföldről. Mondjuk, azóta sem, édesapámnak kellett férjül kimenni hozzá. - kacag a gondolatra. Igen, ez általában fordítva szokott lenni. Legalábbis a legtöbb történetben amit ismer, a feleség költözik a férj után, nem fordítva.
- Fekete, az biztos, azt mondták az orvosok. De őszintén szólva, nem tudom, mitől függ. Csak annyit tudok, hogy havonta egyszer úgy ébredek, hogy összementem, három nap múlva pedig normális méretűen. És sosem tudom előre megsaccolni, mikor következik be. Legalábbis eddig így volt, de csupán néhány hónapja tart ez az állapot. Annak örülnék a legjobban, ha meg tudnám tanulni irányítani, akkor még hasznos is lehetne a dolog. Ki tudja, lehet felkeresem ezt a Henriket, hátha tud segíteni nekem valahogy. Köszönöm a tippet! - nem lát rá sok esélyt, hogy ez a Henrik többet tudhat mondani, mint a dokik, de sose lehet tudni. Végül is a tudomány mindig nem várt helyekből gyarapszik frissebb és frissebb tudással.
- Tetszik a ház, de még nem sok emberrel találkoztam. Még csak pár napja érkeztem, és ugyan most messzire jöttem, ez alatt a pár nap alatt igyekeztem nyugton maradni. Egy normális embernek is frusztráló néha az ismerkedés, ha egyedül teszi, nemhogy egy harminc centisnek... Még végleges szállásom sincs, egyelőre amíg nem növök meg megint, saját szobát kaptam. - fejti ki neki aktuális helyzetét, miközben körbenéz a körülöttünk türelmetlenkedő négylábúak seregén.
- Mondd csak, sikerült már kitalálni, milyen állomások legyenek, vagy segíthetek megálmodni őket? - kérdezi, mert ha már úgyis itt vannak, neki is elkezdett a fejében körvonalazódni egy-két ötlet.

Zétény
a másik Farkas
[zárt]

Végre nem töpörödötten ébredtem! Kimondhatatlanul nagy boldogsággal tölt el, dacára annak, hogy ez nem az első alkalom. Nem túl kellemes ám egy vadidegen helyre való beilleszkedést a normál magasságunknál 120 - bizony, százhúsz - centivel alacsonyabban kezdeni, még akkor sem, ha a testarányaid ugyanazok. Hiába találkozol kedves, megértő emberekkel, ha a görcs a gyomrodból tüntetően nem hajlandó távozni.
Kihasználva jelenlegi normál méreteim - ami még így is csak 153 centis magasság, de néha még így is égimeszelőnek érzem magam -, megindultam hát, hogy valami ennivaló után nézzek. Mivel már reggeli idő volt, a nagyterembe vettem az irányt, egyszerűbb, mint neki állni reggelit csinálni az Eridon konyhájában. Legnagyobb döbbenetemre utam során szinte minden kihalt volt, csupán néhány, engem észre sem vevő párocskát láttam a klubhelyiségben, meg egy-kettőt a folyosón. Akadt, akit már valamennyire ismertem, de hiába köszöntem oda, se' látott-se' hallott egyik sem. - Mi van ma mindenkivel? - morfondíroztam magamban egyre jobban ráncolt szemöldökkel, ahogy célom fele haladva egyre több ilyennel találkoztam.
- Igen, neked is szia, meg neked is, igen, jól látod, magamban társalgok, de semmi gond, úgyse fogod fel a jelenlétem. - legyintek. - Mit izgasson, hogy hülyének néztek-e, ha úgyis csak üres fejjel bambuljátok egymást... - vonogatom a vállam. - De most komolyan, itt tényleg mindenki begolyózott? - beszélek az utam végére már hangosan, látványosan gesztikulálva, hátha valakinek feltűnik végre, hogy ez nem normális, vagy legalább annyi, hogy én nem vagyok normális és reagál nekem címezve valamit, én meg végre megnyugodhatok, hogy nem átkoztak meg egy egész iskolát. - Pff... Felőletek aztán ki is robbanthatnák alólatok az épületet, az se tűnne fel, mi? - állok meg őszinte döbbenettel meredve egy párocskára, akik épp a nagyterem ajtajában cövekeltek le smárolni. Amivel önmagában semmi gond nem lenne, csak épp útban vannak. Persze reakciót nem kapok, így kénytelen vagyok szó szerint arrébb taszigálni őket, hogy bejuthassak. Ami a legijesztőbb, és ez már tényleg az, hogy láthatóan ők mindebből az ég világon semmit se vettek észre. Még pár másodpercig elnyílt ajkakkal bámulom őket, olyan ámulattal és hitetlenkedéssel, amit a varázsvilág még soha se tudott kiváltani belőlem. Végül megrázom magam, téve rá, mit szólhat a külső szemlélő - Ugyan kérem, milyen külső szemlélő? Valami hülye barlangba ragadtak ezek mind...-, és körül nézek a nagyteremben. Földbe gyökerezik a lábam. Tele van az egész terem. De nem csak diákokkal, hanem szívecskékkel, plüssmacikkal, rózsaszín meg piros fodrok, szalagok, girlandok mindenütt... Egy darabig beletörődő fintorral veszem tudomásul, hogy Bálint napja van, ugyanakkor boldoggá tesz a tudat, mert ez azt jelenti, hogy nem kell sokáig elviselni ezeket az irdatlan állapotokat.
- Hát, akkor szép jó reggelt mindenkinek és jó étvágyat annak... Nos, annak aki valamilyen ételt fal és nem a másikat. - mondom összehúzott szemekkel és maró gúnnyal, igazság szerint csak úgy bele a levegőbe, már-már megszokásból, miközben helyet keresek magamnak. Ahogy lépek, egyszerre csak belerúgok valami csörömpölő dologba. Homlokomat ráncolva meredek a padlón heverő, szív alakú üvegcsére. A földről felvéve egy cetli hirdeti: Szerelmi bájital. Láthatóan már hiányzik belőle, nagyjából a fele van meg, de ezek a kis cuccok elég erősek tudnak lenni, így ha valaki elfogyasztotta a felét, jó eséllyel legalább egy napig rózsaszín ködtől bódult állapotban lesz. Nem irigylek senkit, aki megitta, az biztos, minden esetre ez magyarázat a környezetre.
Az üvegcsét mélyen a dzsekim zsebébe rejtem, még jól jöhet alapon, és folytatom a kutatást. Eléggé borult a rend, a párocskáktól tisztes távolságra levő helyet csak a Rellon ház asztalának a végén találok. Még sosem ültem másik asztalhoz, de ez nem tűnik annak a napnak, mikor ez bármit is számítana, így kissé kifordítva egy széket, letelepszek a végén. Felhúzott lábakkal kényelembe helyezem magam és majszolgatni kezdek valamit reggeli gyanánt, miközben a szerelmeseket fixírozom, mint valami moziban. Ha már együtt kell étkeznem Cupido valószínűleg mit sem sejtő áldozataival, legalább legyen jó a rálátás, és had elemezgessem az együgyű kis párocskákat. Másképp egyedül még elviselhetetlenebb lenne az unalom.

Zétény
[zárt]

Komolyan mondom, ez elképesztő. Anno a gimiben is nagy kultusza volt a Bálint, illetve bocsánat, Valentin napnak - Ezt a marhaságot! -, de ennyire azért nem hülyítette meg a párocskákat. Meg azért a gimiben volt pár aranyos srác, akik hoztak be csokit a suliba, gondolva minden lányra, a fiú lakótársaim meg mindig csináltak nekünk reggelit, mint nőnapkor... De itt mindenki csak egy konkrét emberrel törődik, mintha a többiek az űrbe lőtték volna magukat erre a napra. Nem, ez nem pontos. A párocskák lőtték a Marsra az agyukat... - határozom el magam utolsó gondolatom mellett. Nem, ez valóban nem történhetett másképp.
Ahogy a reggelimet rágcsálva bámulom unottan az embereket, egyik párost a másik után, valahonnan messziről értelmes szavak ütik meg a fülemet. Aztán rájövök, hogy nem is jöttek azok olyan messziről. Mi több, ez köszönés volt. Nem, az nem lehet. Lassan rágcsálom tovább az éppen számban lévő falatot, egy pillanatra sem véve le szemem az általam éppen megfigyelt gerlepárról. Vagy mégis? - bizonytalanodok el magamban, ahogy egyre határozottabban kezdek érezni egy tekintet magamon. Összehúzom a szemem, úgy fixírozom tovább a bután egymásra bámuló fiatalokat. Miután lenyelem a falatot, kell még pár másodperc, hogy a csábítás, ami az oldalra pillantásra késztet, erőt vegyen rajtam. De csak letelnek a pillanatok, én meg jobbra sandítva valóban egy szempárral találom szembe magam. Egy kék szempárral. Ami engem néz. Ez tényleg engem néz. - állapítom meg kissé rémülten, mert nem örülnék, ha a kékségek tulajdonosa egy potenciális partnert vélne bennem felfedezni, akivel majd a többi jelenlévő példáját követheti. Talán fél percig is eltart, amíg bámulok rá, közben azt találgatva, vajon ő is csak egy besózódott szerencsétlen, vagy ép elméjű férfiú. A tiszta és huncutságtól csillogó tekintetből kiindulva hajlok afelé, hogy utóbbi, de azért biztos ami biztos, lassan intek párat szabad tenyeremmel közvetlenül az orra előtt, attól csupán néhány centire, a reakcióját lesvén, mint a holdkórosoknál szokás. Ez az utolsó pontja a vizsgálatomnak, mielőtt fennhangon is felállítom a diagnózist:
- Te tényleg magadnál vagy. - mondom némi meglepettséggel és őszinte csodálkozással hangomban, de hallhatóan határozottan, minden gúnytól mentesen, ahogy visszadőlök a székbe, tovább nézve őt. Hitetlenkedésem közepette még a fejemet is megcsóválom. - Ez elképesztő. Nem gondoltam volna, hogy fogok ma ilyen embert látni a környéken. - teszem hozzá elismerően. Következő mondatára azonban már cseppet megütközöm, nem igen tudom hová tenni a stílust hirtelen.
- Te talán ismersz engem? - érdeklődöm félig felhúzott szemöldökkel. - Ugye, hogy nem. Na, én téged pont annyira. - teszem hozzá félmosoly kíséretében, mert azért nem akarok egészen bunkó lenni. Csak annyira, amennyire ő öntelt. - Piroska Beáta. Használd, amelyik jobban tetszik. - nyújtom felé jobbomat, csak mert így kerekebb a történet.
- Ha te is smárolhatnál most egy jó csajjal, eszedbe se jutna ilyeneket mondani. - pillantok rá még egyszer, miközben harapok a reggelimből, és keresek szemeimmel egy újabb párost, akik valamiben kilógnak a többi közül. Sajnos ez a valami mindegyiknél csak az öltözet, minden másban ugyanazt a három dolgot ismételgetik mind: smár, bámul, etet, smár, bámul, etet...
- Most komolyan, gyerekek, hol vagyunk? A gyogyóban? - intézem szavaim két lamúrharcoshoz, akik épp velünk szemben foglalnak helyet, és egymás nyalása meg etetése közepette fel se tűnik nekik, hogy egy tálca odébb lökésével épp most borították rám az italomat. Végignézve magamon lemondóan legyintek, eszembe se jut, hogy egy suhintással helyrehozhatnám a rajtam esett ,,károkat''.
- Mit gondoltál, mit kéne tenni? Örömmel hozzájárulok bármivel a nap jobbá tételéhez, ha van valami jó ötleted. - nézek ismét a kék szempárba, miközben egy utolsót harapok a reggelimből, és leteszem a tányért a felborult kupám mellé. Mit ne mondjak, számomra is unalmasak a jelenlegi állapotok.

Juhász Laura - 2020.02.13. 19:44


Akkor most tessen megnyugodni, mert kaptatok választ.

Szép jó estét, folyik itten valami érdekesség?

Valahogy így lehet, de nem tudom pontosan. Ez egy olyan rejtély, amihez már egy teljesen más kérdést kell feltenni. Úgy tűnik, van értelme az elgondolásnak, mi szerint minden válasz újabb kérdéseket szül...

Úúú, ha már édesség, nem bánnám, ha megdobna vele valaki
Zöld teázz! Az hatékonyabb

Orion Owens-Graves - 2020.02.13. 21:50


Ezeknek nincs üzleti érzékük. Duplájáért kellene...

Igaz. Bár én fejben elkalandoztam a Black Fridaytól a Valentin napig, mikor ezt írtam...

Orion Owens-Graves - 2020.02.13. 22:29

Jobb esetben a nő nem tudja, mennyi volt a virág, meg a bármi más, szóval...

Zétény
Szemöldökpajti
[zárt]

A ,,Végre megszólaltál'' megjegyzésre nem is reagálok semmit. Valahol végül is jogos, de most komolyan, körülnézett ez a gyerek egyáltalán? Kábé nincs is a teremben olyan személy kettőnkön kívül, aki nem épp extázisba esve élvezkedik valaki ölében, szájában vagy torkában... Kivéve talán a tanári kart. Hmm... És már támadt is egy szerintem igazán zseniális ötletem.
- Azt nem mondtam, hogy nem egy eldugott, setét sarokban tennéd. - sandítok rá. De valóban, végig nézve rajta ő sem tűnik egy nagy valentinozós gyereknek. Sőt, elsőre kifejezetten romantikátlannak látszik. Persze ki tudja, mit rejteget a világ elől, de azért az alapján, amit eddig láttam belőle, szívesen megnézném, milyen, mikor ő is átszellemült állapotba kerül. Biztos nem lenne olyan kemény, mint ezek a szerencsétlenek, akiknek valószínűsíthetően amúgy sem lehet olyan túl sok tartásuk, de azért valamennyire csak-csak... Hirtelen eszembe jut a zsebemben lapuló üvegcse, és egy pillanatra gonosz kis vigyor fut át az arcomon a gondolatra, de nyomban el is tűnik. Elhessegetem. Rosszul is elsülhetne... Na, majd hozza a helyzet.
A pólóm esete zökkent ki úgy igazán, de a srác elintézi helyettem. Egy kedves mosollyal bólintok, köszönetképp. Lehet, kissé szűkszavú vagyok, ami azt illeti, nem szoktam ilyen lenni, de van valami abszurd ebben a szituációban.
Ahogy előveszi a sötétségport, rögtön vidám-cinkos mosoly terül szét arcomon. - Ó, látom, készültél! - nyomban ki is kapom a kezéből a kis csomagot. - Még sosem használtam ilyet, de mindig ki akartam próbálni. - vizslatom örömmel, majd eszembe jut egy korábbi gondolatom, és újból felpillantok a mellettem ülőre.
- Szuper ötlet! Viszont, ha már így benne vagyunk a mókában - fogok bele ártatlan arccal - , neked hogy tetszene, ha elmaradna ma a tanítás? - biccentek egyet a tanári kar asztala felé, remélve, hogy érti, mire gondolok, közben pedig összeszedem az első üres kupát, amit találok az asztalon. - Ha ügyes vagy, még szórakoztatóbbá tehetjük ezt az egészet, mint elsőre gondoltad. Csak annyi lenne a dolgod, - mutatom meg a kupát, majd töltök bele valamennyit a földön talált üvegcséből. Nem valami kicsi ahhoz képest, hogy mi van benne, és még a szer fele is tekintélyes adag. Legalábbis, ha olyan, mint amilyet a kedves nővérkémmel itattak meg pár éve... Hú, rémes volt. Akárcsak ezek. Ráadásul napokig tartott. Valamennyit áttöltök a folyadékból a kupába, de hagyok az üvegben annyit... Nos, nagyjából egy fejadagot. Szükség esetére. Sose lehet tudni... Ezután az üvegcsét egyik kezemmel visszacsúsztatom a zsebem mélyébe, míg a másik, a fiú felől levő kezemmel átnyújtom a kupát a Rellonosnak - hogy ezzel odamész a tanári asztalhoz és elosztod a kupa tartalmát az italaikba, amíg én elterelem a figyelmüket. Szerintem egy ideig eltart majd a hatása. Én itt megvárlak, ha visszajöttél, mehet az éjszakai jelenet is. - nézek rá vidáman, lélekben már készülve a kacagástól fájó hasra. Most már egész szép kilátásokkal telinek tűnik a reggel, a néhány perccel korábbi felálláshoz képest. Már húzom is elő a pálcámat, gyomromban izgalommal telve, mert hát mégis tanárokat fogunk megtréfálni. Néhány suhintással átveszem az uralmat pár szív és girland felett. Két emberalakot alakítok belőlük, melyek látványos mozdulatokat téve két oldalról megkerülik a tanári asztalt, hogy mögötte szerelmetes táncot lejtsenek egymással. Nem egyszerű ennyi tárgyra koncentrálni egyszerre, de fiatalabb koromban egyik kedvenc játékom volt különböző tárgyak lebegtetésével történeteket alkotni, így egy pár fokkal egyszerűbb a dolgom.
Mindeközben reménykedek, hogy a tanárok a diákságnak hátat fordítva figyelik majd a kedves kis jelenetet, elérve ezzel, hogy ne érzékeljenek majd ottan, az asztal túloldaláról semmit abból, amit mi itten, az asztalon innen - vagy épp rajta - művelni fogunk. Vagyis inkább bajtársam. Mert hát én minden szó nélkül is készpénznek veszem, hogy aki ilyen cikkekkel a zsebében mászkál a hétköznapokon, az bármikor kapható egy kis tanárokkal való viccelődésre is.
Ha vállalta a rábízott küldetést és visszatért, újból egymás mellett ülve nézzük a párt, én pedig cselekvésre készen markolok rá a kis poros csomagra. Azonban ennek meg kell adni a módját. Rásandítok a fiúra, aki valami okból még mindig látványosan közel tartja magához a poharát. Elég furcsa. Mint aki vigyázza. Tulajdonképpen, körülnézve el kell ismernem, hogy érthető módon, de... Ó. Hát persze. Nos, ha te is, én is. - fogalmazom meg magamban, majd szemébe nézve, arcomon elégedett félmosollyal emelem koccintásra a poharam. - Boldog Valentin-napot! - majd kortyolok kettőt, és mindvégig tartva a szemkontaktust, végül jó erősen - meg persze jólesően - földhöz vágom a poros-zacsit, sötétséget  borítva ezzel az egész Nagyteremre.

Drinóczi Babett Mirtill - 2020.02.14. 10:41


Jaaaj, veddfelke Anyukám mondja mindig ezt, senkitől nem hallottam még a családon kívül, ez most nagyon jól esett a lelkemnek ^^
*már el is hussan*

Anastasia

,,Egy kutatás fontossága néha felülírja a szabályt.'' Végül is, ez eléggé néhának, tekintve, hogy a helyzetem igencsak egyedi. Ráadásul először szegek szabályt a Bagolykőben - a tény pedig, csupán a napokban érkeztem, a helyzetet tekintve abszolút mellékes.
A hölgy szemügyre veszi, mivel igyekszem gyarapítani ismereteim e kései órán, és nem is mond rá semmit. Mit is mondhatna? Intelligensnek tűnik, feltehetően már rég összerakta a puzzle közepét legalább. Az igazat megvallva, jelen pillanatban különösen értékelem diszkrécióját.
Vagyis, értékeltem, amíg meg nem szólalt mégis. Bár ez a megnyilvánulás inkább volt együtt érző, mint gúnyos, vagy igazából mint akármi más, és mégis rendkívül nyílt és tárgyilagos.
- Köszönöm. - mondom, kissé meglepve. Jelenlegi küllemem ellenére valóban valódi büntetésre számítottam. Végül is, nálam sokkal rosszabb sorsú diákok is kiérdemelték már, vagy tévedek?
- Értettem! Igyekezni fogok a későbbiekben. - Ígéretet nem teszek, mert esélyes, hogy lesz még ilyenre precedens. Minden esetre az esetleges büntetőmunka nem ijesztene el. A ,,kétkezi munka erősíti a jellemet'', ahogy nagyapám mondotta mindig. Nos, erről nem nyilatkozhatok, minden esetre annyi biztos, hogy ha kétkezi feladatot kell ellátnom, nekem az általában felüdülést jelent. Olyankor érzem igazán, hogy van időm magamra, a lelkemre, gondolataimra. Alkalmat ad a fejben történő rendrakásra is.
- Azt hiszem, ki fogom bírni valahogy. - mosolygok már én is a velem szemben helyet foglalóra. Eddig kifejezetten szimpatikusnak tűnik. Valóban hálás vagyok neki a megértésért, még ha kicsit vágytam is a munkára. Most azonban, ahogy beletemetkezik a dolgába, és én is visszatérek az enyémhez, újból szembesülnöm kell a kilátástalanság érzésével. Hogy még se adjam át magam neki teljesen, egyszer csak megrázom magam, és hirtelen felindulásból előszedem a farzsebembe rejtett noteszom és tollam, miket már korábban a megfelelő méretűre zsugorítottam annak érdekében, hogyha így ébrednék, ne maradjak íróalkalmatosságok nélkül. Nyomban körmölni is kezdek, leginkább jegyzeteket bájitalokról, bűbájokról, füvekről, mindenről, aminek köze lehet a méretváltáshoz. Eleinte csak a növesztők neveit, illetve ha van nekik, más fontos tulajdonságit jegyzem le, később már a kicsinyítőket is. Ki tudja, talán ott rontom el mindig, hogy csak a növekedésre koncentrálok a helyett, hogy a zsugorodás módjait és miértjeit kutatnám... Igen, ez lehetséges... - állapítom meg és rögvest neki is veselkedek a kicsinyítő hatású bűbájok kikeresésének. Már találtam ki ki is írtam pár dolgot, mikor tüsszentésre leszek figyelmes.
- Egészségére! - pillantok fel a papírból, de mikor vissza hajolok, ismét tüsszent. - Egészségére! - mondom ismét, majd megismétlem harmadszor, de mostanra teljesen kizökkenek. Leteszem a tollam, és újból az ismeretlen hölgyre figyelek. - Kívánjon valamit! - mondom mosolyogva, mert ugyan a tüsszentés nem kellemes, három egymás után következő hapciért jár a keksz kívánság. De nem állok meg ennyinél. Mostanra annyira telegyűlt a fejem, hogy kénytelen vagyok kicsit mást csinálni, ami valamilyen tekintetben aktív, ellentétben a bambulással, de nem is kapcsolódik a könyvhöz meg a témához. S ugyan a világért sem zavarnám meg jótevőmet éjszakai teendői elvégzésében, de ha már úgyis megszakadt a koncentrációja, kihasználom az alkalmat.
- Megkérdezhetem, hogy ön miért van itt ilyen későn? - kérdem oldalra döntött fejjel, őszinte érdeklődéssel. Valóban kíváncsivá tett, mert ahogy elnézem, valóban nem valami sűrű a könyvtár forgalma ilyenkor, vagyis talán a hölgy is valamilyen égető problémával érkezett. Ki tudja, talán tudnak segíteni egymásnak...