Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Feszengve ücsörgök az évnyitón a vörös-arany szegélyű talárban, amit idáig csak a vizsgák alkalmával öltöttem magamra, hiszen azok voltak az egyedüli események, amelyeken magántanulóként részt vettem. Itt-ott picit szűk, néhol pedig bő, de korábban ez cseppet sem zavart, hiszen minimális volt az idő, amit benne töltöttem. Finoman megráncigálom az ujját, miközben fél füllel hallgatom az igazgatói beszédet, néha fel-felpillantva a diákságra. Önkéntelenül ismerős arcok után kutatok, mintha bármi esély lenne rá, hogy a sokaságban kiszúrok valakit a vizsgákról.
A kelleténél gyakrabban pillantgatok át a Rellon asztalára is. Krisi ismerős vonásait ezer közül is kiszúrnám, így már hamar megtalálom őt a sok kis fejecske között. Biztos nem szeretné, hogy átüljek hozzá.
Kissé kesernyés szájízzel kóstolok bele az ételbe, és bár érzem, hogy mennyire finom, és jól is esik, mégsem tudok pár falatnál többet magamba kényszeríteni. A gyomrom kavarog az izgatottságtól vegyes feszültségtől.
Amikor legközelebb felpillantok a tányéromból, már épp látom, ahogy Kristóf az asztaltól felállva elindul a Nagyterem ajtaja felé. Sietve törlöm meg a számat egy szalvétával, és már pattanok is fel a székemről, mintha csak parázson ültem volna, hogy sietős léptekkel én is meginduljak a sorok között. Bár nagyon igyekszem, mégis már csak az ajtón kilépve, a folyosón tudom beérni őt. Óvatosan elkapom a talárja jobb ujjának szélét, és picit megrántom, épp csak annyira, hogy észrevegyen maga mögött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Összébb húzom magamon a mustársárga kardigánt, ahogy a csoportokba verődött diákokat kerülgetem a folyosón. Hűvös van, hiszen hirtelen váltással csöppentünk a nyárból a hideg őszbe, mégis inkább azt érzem, hogy a hideg helyett valami mást szeretnék távol tartani magamtól.
Valami elromlott bennem. Vagy valószínűbb az, hogy valami mindig is romlott volt, csak sosem tudott megjavulni? Őszintén fogalmam sincs. A múlt tanévnek változásokat kellett volna hoznia. És ha jól belegondolok... végülis hozott is. Csak nem olyanokat, amire számítottam.
Felhúzott lábakkal, hátamat a falnak vetve ülök az Eridon toronybeli szobámban. A hajókabinra emlékeztető terem üres, csak az én torkomból feltörő zihálást verik vissza a falak. A hevesen verő szívem rendezetlen dobbanásai a fülemnek kész hangrobbanásokkal érnek fel, amin a fülemre tapasztott kezek sem segítenek. A számban egyszerre keveredik a veríték és a könnyek sós íze. Nem vagyok jól. Nyomást érzek a mellkasomban, és attól félek, hogy pillanatokon belül elveszítem az eszméletemet. De nem. Az izmaim feszültsége pár perc múlva alábbhagy, érzem, ahogy a testem elernyed az előbbi állapothoz képest, és a szívem is majdhogynem újra normális tempóban működik tovább. Elmúlt. Még néhány pillanatig csukott szemmel, a fejemet a falnak döntve pihegek, majd amikor már készen állok rá, végre kinyitom a szememet. Haragosan leborítom a tankönyveket az ágyamról, és elnyúlok a takaró alatt.
Bizonytalan lépésekkel közelítem meg a rendelő ajtaját. Még nem jártam odabent, de a korábbi tapasztalataim alapján azért van némi fogalmam arról, hogy mire számíthatok. És ha minden igaz, mostantól gyakori vendég leszek errefelé.
Óvatos mozdulattal nyomom le a váróterem kilincsét, be-bekukkantva mielőtt teljesen be is lépnék. Nagy kő esik le a szívemről, amikor rájövök: a váróban most nincs senki. Időpontra jöttem, talán ezért van szerencsém. Halkan becsukom magam után az ajtót, és újból végigpillantok a termen, most már kicsit elidőzve a látványon. A váróterem a meleg sárga színeivel egészen nyugtató hatást kelt, ami minden bizonnyal szándékos. Az alsó ajkamat kissé beharapva foglalok helyet a kanapén, és várakozva pislogok hol az egyik, hol a másik ajtó felé, végül mégiscsak leköti a figyelmemet a kanapé aljában létrehozott kis polcrendszer. A két lábam közé hajolva, fejjel lefelé olvasgatom a könyvcímeket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ezen a délutánon szokatlanul későn indultam csak el az ebéd utáni sziesztámról az Eridon toronyból. Legtöbbször már a tanár előtt érkezem a terem elé, most azonban szinte utolsóként zártam a sort. Amint a lábam átlépte az SVK terem küszöbét, nagyot ugrott a gyomrom, és egészen az óra végéig megmaradt az a szorító érzés odabent. Mire megérkeztem, a helyiség már szép csendben átrendeződött, a padok és székek a terem végében lévő nagy ponyva mögött rejtőztek, kényelmesen nagy helyet hagyva a kezüket tördelő, vagy épp magabiztosan pálcájukért nyúló ötödikeseknek. A földbegyökerezettség-érzésből Wayne professzor hangja rázott fel, aki egy pillanatig sem teketóriázva nekilátott a párok kialakításához, majd gyorsan elmondta a párbaj játékszabályait. Minden páros egyesével fog felállni a terem közepén, hogy az összes párbaj egységes felügyeletet kaphasson, és kizárólag az iskolai keretek között tanult varázslatok használhatóak. Magamban ösztönösen mantrázni kezdtem a hirtelen eszembe jutó varázslatokat, és valószínűleg elég kétségbeesett képet vághattam, mert egy navinés lány folyamatosan aggódó arccal pillogott felém. Varázslatok terén nem volt gond, amíg magántanuló voltam, szorgosan tanultam és gyakoroltam az aktuálisan megtanulandó dolgokat, egyedül tavaly csúszott el valami, így nem mondhatnám hogy az idei évismétlésemmel együtt előnyben lennék a többiekkel szemben.
Aprót sóhajtva félszegen pillantok oldalra, a páromra. Látásból már ismerem, hiszen háztársak vagyunk, sokszor láttam már az Eridon asztalánál ebédkor, vagy a klubhelyiségben, és persze az óráink is mind közösek, mégsem beszéltem még vele egy szót sem. Nem meglepő, hiszen kevés olyan diák van, akikkel önszántamból, mindenféle kötelezettség hiányában is beszélek. Riley viszont azt mondta, hogy segítene, ha megpróbálnék kezdeményezni. Szóval az ajkamba harapva várom a megfelelő pillanatot, hogy megszólaljak, közben pár lépést előrébb lépünk, ahogy az első páros elfoglalja a helyét középen. Végül halvány mosolyt erőltetek az arcomra és megszólítom.
- Te is izgulsz kicsit? - Kérdezem suttogva, majd ugyanilyen halkan be is mutatkozom - Fanni vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Nem értem mi történik velem, csak azt érzem, hogy megfulladok.
Fogalmam sincs mennyi lehet az idő, de biztos, hogy nincs túl késő, vagy éppen túl korán, mert fél füllel hallottam, hogy egy-két meglepett eridonos utánam fordult, mikor kivágtam magam a klubhelyiség ajtaján.
Nem emlékszem, hogy álmodtam-e valamiről, vagy sem, csak annyi biztos, hogy levegőért kapkodva, izzadságban úszva ugrottam fel az ágyból, és most vékony pizsamában, mezítláb szaladok a nyugati szárny folyosóján, a legrövidebb úton a bejárati csarnok felé. Egyszerűen oxigénre van szükségem.
A forróságon, amit belülről érzek, valamelyest segít a folyosó falainak és a kőpadlónak hűs felülete. Október van, ilyenkor már javában beköszönt az ősz, és ez most sincs másképp. A normális diákok ilyen időben a vastagabb zoknijukat húzzák fel reggelente, és a talárjuk alá melegebb felsőt húznak. Mindenesetre a hideg nem tud bántani most, mikor ezer más dolog ellen kell küzdenem. Szeretnék kijutni a levegőre, és szeretném ha alábbhagyna a mellkasom szorítása.
Zihálva követem a folyosó irányát. Nem gondolkozom, a lábaim saját maguk irányítanak jófelé, és arra se gondolok, hogy mi van, ha a bejárati ajtót csukva találom. Nem tudhatom, hogy zárják-e éjszakára, hiszen sosem próbáltam még.
A csarnokba érve kapkodva markolom meg a kilincset, és izmaimat megfeszítve húzom magam felé a nehéz tölgyfaajtót. Az kinyílik, én pedig megkönnyebbülve lépek ki rajta. Egy-két lépést még teszek, igyekszem lelassítani a lélegzeteimet, hogy kellő mennyiségű oxigént juttassak a tüdőmbe. Ha nem pizsamában lennék, még össze is téveszthetnének egy maratonfutóval.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Annyira kimerültnek érzem magam, mintha valóban maratoni távokat futottam volna, pedig egyszerűen csak gyors léptekkel küzdöttem el magam idáig. Most, hogy elértem a célomat és kijutottam a kastélyból már újabb ingerekre is tud reagálni a testem: jelen pillanatban fogom csak fel, mennyire lüktet a fejem a fájdalomtól. Muszáj leülnöm. A fűszálakon megtelepedett vízcseppek szinte azonnal átnedvesítik a pizsamámat, bár már mindegy is, a megfázás szinte garantált az után, hogy mezítláb végigcsattogtam a folyosón. A lábaimat felhúzva, homlokomat a térdeimnek támasztva várom, hogy a roham elmúljon, és az agyam újra kitisztuljon.
A saját elnehezült lélegzetvételeimtől meg sem hallom, hogy valaki mellettem terem. Már csak akkor rezzenek össze, amikor a kezei magabiztosan a hátamra és a vállamra csúsznak, és erővel felegyenesedésre kényszerítenek. Könnyekben úszó tekintetemet a fiúra emelem, és bár alig látom, mégis tudom, hogy segíteni akar. A hangja a fülemben távolian cseng, és csak néhány további kapkodó lélegzetvétel után jut el a tudatomig, hogy mit csinál. Számol. A hangja, és a számolás monotonitása segít: ahogy igyekszem hozzá hangolni a lélegzeteimet, lassan egyenletesebbé válik a szívem ritmusa is. Fogalmam sincs mennyi idő telik el így, az időérzékem teljesen elveszett valahol a klubhelyiség és a bejárati csarnok között... Mindenesetre a látásom végül kitisztul, a szívem és a mellkasom mozgása normál tempóra lassul. Elmúlt. Ezzel egyidőben a hideg a csontomig hatol; hirtelen mindenemen megérzem, de képtelen vagyok törődni vele. Elfáradtam. Óvatosan hátradőlök a fűben, pillantásommal a kastélyt körülvevő fák megritkult lombkoronáját csodálva, majd a szemeimmel lejjebb tekintek, a fiúra, aki átsegített ezen. Megköszönném, ha meg tudnék szólalni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Ahogy az elhomályosult világ lassanként újra kitisztul, és a szemem is hozzászokik a sötéthez, a megmentőm arca is körvonalazódik előttem. Csak egy-két pillanat kell hozzá, hogy elérjen a felismerés: a kedves idegen mégsem annyira idegen. Még túl kótyagos a fejem ahhoz, hogy a neve eszembe jusson, de biztos vagyok benne, hogy ő Sári barátja. Nemrég az egész lány hálókörletet felverte az álmából az Eridon-toronyban, amikor a szobatársamnak szerenádot adott. Nem mellesleg tavaly ilyenkor még évfolyamtársak voltunk, és a legtöbb óránk közös volt. Bár csodálnám, ha emlékezne rám, amennyit év vége felé bejártam az óráinkra...
A zaklatottan fejemben cikázó gondolatok közül újból a fiú hangja ránt ki, pontosabban az, hogy a karja óvatosan megmozdul a hátam alatt, és maga felé húz. A testem ösztönösen megrezzen majd megfeszül egy pillanatra az érintésétől és közelségétől, de szinte azonnal el is múlik. Nem tudom azért-e, mert biztonságban érzem magam tőle, vagy egyszerűen annyira kimerült mindenem az elmúlt percekben, hogy amúgy is képtelen lennék rá. Talán mindkettő.
A melegség, amit a kabát nyújt azonnal körülölel, és érzem, hogy lassanként elkezd visszatérni belém az erő. Végre úgy érzem, képes vagyok megszólalni.
- Köszönöm. - Ez a legfontosabb dolog, amit el szeretnék mondani ebben a pillanatban. Nem tudom, mi történt volna, ha ő nincs itt. Ez az egy szó azonban pár pillanatig megint kimerít annyira, hogy csöndben maradjak és erőt gyűjtve újból a fák tetejét kémleljem.
- Honnan tudtad, hogy mi hoz vissza? - fordítom a fiú felé a fejemet újból, amikor úgy érzem megint van erőm megszólalni. Olyan ösztönösen tudta, hogy hogyan segíthet, hogy úgy érzem talán több köze van az ilyesmihez, mint nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nem különösebben nyugtat meg a tény, hogy a kérdésemre egy közömbös de végtelenül magabiztos választ kapok. Nagyokat pislogva erőltetek mosolyt az arcomra, és tekintetemet elszakítom Zsófiról, hogy hozzá hasonlóan az épp párbajozókat figyeljem. Ujjaim között a varázspálcám markolatát morzsolgatom idegesen, ahogy egyre csak fogy a sor előttünk, és végül Zsófi megmozdul mellettem.
- Jaj, nem lehetne hogy... várjunk még? - szólok utána halkan, és az utolsó két szót szinte már csak suttogva teszem hozzá, ugyanis a talárok susogásától esélytelen, hogy hallja amit mondok. Nagyot nyelek, és megmozdítom a padlóba gyökerezett lábaimat, hogy néhány méterrel a lány mögött odakullogjak a terem közepére. Zsófi kérdésére a professzorra kapom a fejem, és a szívem mélyén reménykedek, hogy a válasza egy nem lesz, de hát miért is lenne? Bólint. Nincs menekvés.
Kicsit esetlenül ugyan, de Zsófi mozgásával párhuzamosan én is meghajolok, és kiegyenesedve felveszem vele a szemkontaktust. Nincs időm reagálni, a lány azonnal rám szegezi a pálcáját, én pedig ledermedek, így megkésve bár, de egy Protego majdnem elhagyja a számat, mielőtt a pálcám kiröppen a kezemből. A lefegyverző átok azonban felébreszt az átmeneti réveteg állapotból, és mintha idegesítő hangú vekkerre ébrednék, úgy rázom meg magam, és egyet előreszökkenve két kézzel elkapom a levegőben a pálcámat. Egy tizedmásodperc elég hozzá, hogy rájöjjek: valami nem okés, ugyanis a levegőben megpördült pálca a kezembe érkezve most éppen felém mutat. Gyors korrigálás közben meghallom, ahogy a diákok közül valaki felnevet, de igyekszem ezt kizárni és inkább a varázsigére koncenctrálni.
- Wasser - hagyja el a számat a bűbáj, és a - most már Zsófira mutató - pálcámmal pöccintek egyet. Kislány koromban ezzel a bűbájjal az apám gyakran szórakoztatott minket a testvéremmel, élveztük, hogy mindannyian vizesek voltunk. Nem is tudom, miért pont ez a bűbáj jutott eszembe...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A szemeim elkerekednek meglepettségemben, a kezemmel pedig kénytelen vagyok kicsit jobban ellentartani, ahogy egy nagy adag víz robban ki a pálcám hegyéből egyenesen Zsófi arcába. Szuper vagy Fancsa, így kell barátkozni... Védelmemre szóljon, hogy én igazán csak fröcskölni szerettem volna, de valahogy túl jól sült el ez a bűbáj és vízi pisztoly helyett kábé egy slaggal vágtam arcba a háztársamat. A pillanatnyi sokk feldolgozása után viszonylag hamar észbe kapok és leeresztem a pálcámat, így Zsófi levegőhöz juthat. A lány mozgását lekövetve én is az arcomhoz emelem a szabad kezemet, csak míg ő a vizet törli le magáról, én ijedtemben teszem ugyanezt.
- Bocsi - szabadkozom kissé remegő hanggal, szinte meg se hallva a hozzám intézett dicséretet. A következő pillanatban azonban már repül is felém a válasz a locsolásra, piros tojás helyett egy csiklandozó átok személyében, és mivel megint csak semmi esélyem elmormogni a pajzsbűbájt, az átok minden gond nélkül telibe talál. A várt eredmény - mégpedig az, hogy önkívületi állapotban, nevetve fetrengjek a földön a csikizéstől - most elmarad. Az izmaim azonban kissé megfeszülnek a bőröm alatti borzongástól, és tetőtől talpig elönt a libabőr, mintha legalábbis engem öntöttek volna nyakon hideg vízzel az előbb. Nem kibírhatatlan érzés, valahol a kellemes és a kellemetlen határán billeg, de hát döntse el Zsófi, hogy melyik irányba dől a mérleg.
- Relaxo - mondom ki a varázsigét, már már egy kis magabiztossággal a hangomban, és a pálcámmal Zsófi irányába bökök.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Sok idő eltelt, mire megszoktam, hogy nem vagy itt.
Egy ideig még számon tartottam a napokat: hogy hány napja van távol, és nagyjából mikor érhet majd haza, de aztán ezek a gondolatok elmaradtak. Ahogy Ő is, úgy én is messze jártam. Fizikailag persze nem, úgy itt voltam, hiszen beültem az óráimra, lementem a Nagyterembe ebédelni, este pedig az Eridon-toronyban hajtottam álomra a fejem, de mégis... fejben a szokásosnál is többször kapcsoltam át valahova teljesen máshova. Kívülről talán fel sem tűnhetett senkinek a változás, hiszen a kreatív írás órákon használt noteszembe bújtam, ahogy mindig, amikor egy új történeten dolgoztam, csak most a feladataim mellett leveleket is írtam. Ahogy megkaptam egyet, már fogalmaztam is a választ, és ez így ment hosszú hetekig. Mígnem ma reggel előbukkant egy nem várt papírmadár a táskám zsebéből. A szívem nagyot dobbant ahogy a kezembe vettem, és ösztönösen körbetekintettem a folyosón, hátha megpillantok egy gitártokot vagy a gazdája fején ugrabugráló göndör tincset, de Marci nem volt sehol. Ahogy kihajtottam a madarat, újabb meglepetés ért, hiszen nem a már jól ismert kézírással, hanem egy másikkal találtam szembe magam. A találkozó időpontja közelebbi volt, minthogy arról - és az ismeretlen kézírásról - Marcit levélben megkérdezhettem volna, így izgatottan, de kissé értetlenül folytattam a napom hátralevő részét.
Az utolsó órám után egyenesen a szobámba szaladtam, hogy megszabaduljak a tankönyvektől, és a maradék kevéske időben lecseréljem az iskolai egyenruhát valami kényelmesebb, nyári öltözetre.
Alig várom, hogy végre láthassam őt, de a kisördög a vállamon nem hagy meg a teljes boldogságban: mi van, ha valaki szórakozik velem? Még Kristóf arca is megjelenik előttem, ahogy önelégült vigyorral az arcán vár a találkozó helyszínén, vagy épp fel sem bukkan, ezzel is megpróbálva szöget verni Marci és közém. A távolságot a Fénylő lelkek udvaráig már szinte futólépésben teszem meg, és csak a közelben lassítok le, hogy óvatosan körülkémlelhessek. Azonban aggodalomra semmi ok, a rossz gondolatok azonnal el is tűnnek, mintha sose léteztek volna, ahogy meglátom azokat a bizonyos göndör fürtöket. Széles mosoly ül ki az arcomra, ahogy még mindig a szökőkút árnyékában megbújva - mint az egérre vadászó macska - némán osonok a háttal álló felé, majd az utolsó pár métert futva megtéve egy örömteli (vagy épp harci?) kiáltással a hátára ugrom.
- Elképesztően hiányoztál! - Egyszerre nevetek és a futástól levegőért kapkodok, miközben finoman átkulcsolom a nyakán a karomat.