29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Tanári és képességoktatói pályázat reloaded, részletek a hírben!
Nagy baj van, kérem, riadó! Halló, halló, már megint egy Évnyitó!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Weiss Arion Ruben összes RPG hozzászólása (28 darab)

Oldalak: [1] Le
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2019. december 23. 21:52 Ugrás a poszthoz

Aida - plázajárat

- Miért nem megyünk egészen Bécsig? Ott biztos találnál olyat, amitől nem pattog ki a szép bőröd – vigyorog a nőre, szélesen, igazából tökre benne van, hogy menjenek, ezeken az autópályákon szinte rosszul érzi magát. Szűk is, lassú is, hát ha valami emberesebb kocsit akarna, akkor macera macera hátán, így marad, hogy most egy darab európai vacakot hajt, egyelőre ezt is csak bérli, mert egyik sem egyezik ízlésével, meg... egyelőre még nem. Mindjárt honvágya is lesz menten, pedig alig tette le a gép, már rongyolt is a faluba. Falu. Még mindig fintorog rá, még mindig a leghülyébb ötletnek véli, de ameddig csendben és itt gondol rá, senkit nem érdekel, hogyan szidja a sárga földig.
Már jócskán benn járnak a városban, a GPS szerint mindjárt elérik valamelyik böhöm bevásároló központot, amelybe vélhetően elég olyan üzletet pakoltak, amelyben nem csak az ótvaros kínai költözött be. Jó, minden ott készül, ez nem vitás, de mégis. Még turkálóban sem járt sosem, nem itt kezdi el a kísérletezgetést.
- Megjöttünk. Muszáj bemennem?  - teszi üresbe a váltót, leáll az egész gép és kiszáll, már csak azért is, hogy rágyújthasson, de mivel fene eszi azt a jó formáját, megy és ajtót nyit neki közben. Mint valami rohadt inas, ha még a szatyrokat is vinnie kell, márpedig biztos, rohadt mérges lesz.
- Franc kell amúgy? Értem én, hogy az a falu putri, de csak nem ajándéktáskáért másztunk idáig Lacikának – látványosan borzong meg a név említésén, több okból is. Legyen elég, hogy gyerek. Lehet magának is vesz valamit mindjárt, aztán legalább ezzel is le van a gond. Nem épp ünnepies hangulatú, de mindenkinek beszerezte – tehát elküldött valakit értük – amit kívánt, neki erre az évre nincs más dolga. A kocsinak dől, ameddig a nő bármit is dönt és vastagon fúj füstfelhőt.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2019. december 24. 15:20 Ugrás a poszthoz

Aida - plázajárat

Ha ezért annyi centet kapna lassan, amennyire valaki kimondja... Nem mintha kellene hova fohászkodnia, ebben is bőrülés pihen, légkondi, minden extra, mégsem kényelmes. Egyikőjüknek sem, csak most ő a hangosabb. Mindig kell valami, mert a monotonitás untató és abból sosem sül ki jó, ha ő unatkozik. De úgy, nagyon. Végül mégsem zenét lök be, saját magát, bár lehet a másik szerint inkább ne tenné, hogy a „hisztisebb” felét veszi elő és megint semmi nem jó. Mert nem jó, ez tudott, mégis lehet a kedvére járni, csak engedjék már. Mint valami póráz, ez a visszafogás az egész csillogásban, persze, jobb, mintha tényleg valami falusi mivoltát kellene élnie, már belegondolva is a hideg rázza, vannak szintek, amiket nem akar meglépni, ha már hosszabb távra van gondolva. Mert pár óra még mulattató, több naptól pedig már-már megkockáztatja, talán sírva is fakadna.
- A maradás a lényeg. Meg, hogy pont itt. Reméltem, hogy a Kajmán-szigetek ötletét legalább kétszer átgondolja bárki is – sóhajt egy nagyot, gonddal telit, neki is jobban állna, mindenkinek, még ha nem oly' praktikus. Még a kényelemért is szenvedni kell lassan, hova jutottak, komolyan?
De legalább valaki ennek is örül. Mondhatná, hogy ez megmelengeti a lelkét, mint másoknak a gyerek gondtalan mosolya, az ő mellkasa viszont mindig is rideg, az viszont mégis jobb, mintha kihozná a nem kedves felét – ha lehet finoman fogalmazni – és megmarad ez a rettentő béke. Egyebek iránt minden családba kell egy örök elégetlenkedő és ezt örömmel, minden gond nélkül vállalja a mai napig is.
- Egy pillanatra de. Tele a pláza, biztos akadnának hamar barátaid – erre már azért ő is vigyorog, hiszen valljuk be, így is, hogy mellette lépked, lesz majd aki azért igazítja az övéikhez a lépéseit, hogy legalább ennyiben is a közelében lehessen. Magára nem gondol, az, hogy márkás darabok, drága óra és minden mutatkozik, a kis csitrikben, aranyásókban már rögtön élő és betonbiztos szimpátiát vált ki. Úgy tudja, erre elég az Apple egyik boltja előtt elkiáltani magát, hogy kedve lenne X-et venne valakinek, már rögtön minden ujjára akadna. Hmm.
- Utálom ezt a hízelgést, mert túl jól áll – tartja el a bagót és már-már kellemesen mormog a cirógatásra, a homlokára csókol végül lágyan és hát tessék, akkor kísér, csak előbb a bagó.
- Senki ajándékával nem vagy kész? Akkor ez kurva hosszú nap lesz – nyög egyet fájdalmasan szinte, mert hát... vannak páran és a legjobbat mindig keresni kell. Még mindig áldja az eszét, hogy kész. Trükkösen, de kész. Erre tessék, mégsem ússza meg.
- Uhh. Én is? Ez már elég indok, hogy jó legyek – pöcköli el a csikket, majd követi, előre engedi, mikor a parkolóból befelé jutva lépik át a küszöböt, odabent pedig a csőcselék és a pénzköltési lehetőség garmada fogadja. De erre röhögnie kell.
- Még ez is ótvaros, végem... - mert tény, ha ez nekik nagy, akkor vannak bajok a térbeli ismeretekkel.
Utoljára módosította:Weiss Arion Ruben, 2019. december 27. 02:26
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2019. december 27. 02:06 Ugrás a poszthoz

Sonja - giccskeresés


Van még mit csiszolni azon a házon ez tény és bár inkább csicskáztatna valakit orrvérzésig, hogy minden meglegyen, néhány simítást, még ha kelletlen is, de magára vállal. És még hogy nincs lelke, meg ilyenek, kész vádaskodás. Az már zárójeles tény, hogy volt egy röpke találkozója, meg egy végre kényelmes helyen elköltött ebédje, de ha már itt van, és nem a nullásról kell visszafordulnia, mert ott jut eszébe... mindegy is. Eltökélt, bár tudja, az útvesztőbe sétál. Emberek közé, akik bizonyára, mint minden üzletben, úgy tesznek, mintha először látnának bármit is, totyognak és ámuldoznak, jajonganak, hogy milyen drága és elmennek. Közben meg letapossák hatszor a lábát.
A jó ég tudja, miért ide kívánkozott. Ismeri mondjuk, talán ebben nem tér el annyira, mint odakint, talán még meg is leli, amit keres. Hogy pontosan mit, azt maga sem tudja, de a letisztult és fehér bútorok mellett elsétál. Feltűnőt keres, kristálycsillárt, bármit, amivel elnyerhet egy olyan ízlést, amelyet nem lehetetlen csak épp... számára érdekes. Már megszokta valahogy, még ha minden egyes nap megszólja és le, vagy volt, hogy mérgében el is tüntette egy-egy darabját. Ezek mind érdekes történetek és vigyorogna is rá magában, ha arca épp nem fintorba húzódna, amint befordul egy sorra. Giccses vázák hada, ez kellene, kell majd, de épp maga sem figyel, van itt tömeg, amivel nincs gondja, még ha orra ráncolódik is, mint aki olyat érez. De aztán csak meglöki, bárki az, aki neki ütközik, ösztönösen taszít rajta egy keveset, aztán...
- Nézz már a lábad elé – mert az övére nem figyelt. Taposd csak, tényleg...
Utoljára módosította:Weiss Arion Ruben, 2019. december 27. 02:25
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2019. december 27. 02:23 Ugrás a poszthoz

Aida - plázajárat

- Ez mondjuk igaz, kár tagadni – de hogy ezzel nincs baj, az fix. Vagyis szerinte. Biztos anyagi háttér, meg minden bla, bla, az ilyenben élve aztán végképp nincs az észrevéve, mennyire elkényelmesedett, elkényeztetett idióták születnek. Szerencsére, ő nem idióta. Az más kérdés, hogy talán most is az van, azért szórja ennyire, vagy épp érzi biztonságban magát, ha valamit összetör és tönkretesz, hogy neki nemigen van materiális érték, amit ne tudna pótolni, az már szinte büntetendő. Gyűjt mást, rejteget vagy épp ápol. Valami olyasmi.
- Tudod, hogy kellenek. A látszat – mondjuk ez a része neki sem jönne be jobban, van elég, van bőven és még sok is néha, ha azt a kört nézi, amely még számít is. Van másféle, amely a sötétben pihen és akkor még ez is, itt, a világ egyik szegletében. Csak semmi feltűnősködés, csak semmi... semmi. Csüggedt sóhaja fejezi ki azt, hogy bár mennyire lenne másképp és másutt, megteszi. Mert kell. Erről már bizonyította őket nem is egyszer, a kérdéseknek csupán játékos szerepük akad, ha véletlen megtörténik. Bár, talán nem ő a legjobb beszélgetőpartner, legalább őszinte és egyenes.
- Egy pillanatra megpróbáltam kitörni a bűvkörből, de rájöttem, semmi értelme – ellenállni. Nos, az esetek többségében tökéletesen megy neki, a másikban pedig előbújik valami, valami romlott, amelynek esze ágában nincs ilyesmit tenni, csak azt, ami jólesik. Bármely mértékben. De ahhoz még túl nappal van, lépked utána, morog, de halad. Mint mindig.
- Dehogy akad ezzel baj, ne legyél butus – szinte már bánatos kutyaszemekkel kér „elnézést”, ajkain vigyor ül. - Alig vártam, mintha nem tudnád – húzza tovább, tényleg nem vele van a baj, hanem a hellyel. Egy férfi sem szeret így vásárolni, tömegben, karácsony előtt, plázában, ahol annyi bolt van, amennyit megjegyezni nem bír. Mindjárt rá lehet mondani, hogy egyszerű pasihiszti.
- Mmmm. Ezt még meglátjuk, nem tudom mire gondoltál és mekkora. Talán? Megkockáztatom – dönt az egyik oldal felől, futva tekint az üzletek neveire, kirakatára, vagy épp portékára. Ezen a szinten még semmi nem győzi meg, ahogy nézi, Aida-t sem.
- Ha te tudnád mit... - szusszan egyet, tekintete azért figyel, de most épp talán a tömeget. Azért van látnivaló, ezt egy-két pillantással megállapítja, de nem, ő most árnyék és követ.
- Mi az első állomás? Talán van valami értékelhető fehérneműbolt, valami csipkecsodára...
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2019. december 27. 02:41 Ugrás a poszthoz

Sonja - giccskeresés

Egyet hátra, persze, fordulnak a fejek, nyúlnak a nyakak, ez a népek errefelé, mint általában mindenhol, mindent megbámulnak, ami történik. Akármi van, akár csak a rohadt lámpaoszlopnak döccen a lökhárító, már jön valami nyúllottképű idióta, hogy tátogjon és bámulja. Hát még ha nagyobb a baj...
Elég azonban ezeknek visszabámulni, és mivel kifejezetten nem kedvesen teszi, máris jön a zavar. Ő a feje fölötti táblát olvassa, a másik visszabújik a mobilba, vagy tovább tolják a szekeret és mintha mi sem történt volna, úgy andalognak tovább. Biztos benne, hogy van egy-kettő aki épp bénázik, gyökerezik magában, kimondani azonban... nem fogják. Ennyi telik tőlük. Helyes.
Ellenben a fehérnép itt előtte... Letekint rá, áldásos magassága emeli ki a tömegből, és amúgy is elég kiskirályos jellemét ékesíti azzal, hogy a legtöbbször lefelé pillant. Szemöldöke lágyan emelkedik meg, mint aki nem hiszi, amit hall.
- Talán egyszer, ha lesz időm – mintha most sietne, úgy néz az órája felé, bár tény, nem akar szilánkokba taposni, de nem is érdekelné. Azonban félretekintve, az áttetsző darabok nehezebben vehetők ki és itt nem folyamodhat a könnyed megoldáshoz, miszerint pöccint és helyrerakja. Dolgozzon akinek ideje van, ő visszapillant a harcias lánykára. És elvigyorodik. Ennyi düh, egy vacakért?
- Édesem, higgadj le, nem áll jól a szép kis arcodnak ennyi harag. Kifizeted azt a vacakot, amit te törtél el és vége. Mindenki boldog – mintha csitítani akarná, de hangneme, na az nem ezt mondja. Sőt. Aljas módon húzza még jobban.
- Vagy netán apuci mérges lesz?
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2019. december 27. 03:12 Ugrás a poszthoz

Sonja - giccskeresés

Nem tetszik neki. Ó, ez volt a cél. Persze, tud ő kedveskedni, szépen beszélni, de amikor azt látja, hogy valaki már a képe miatt, egy mondat miatt pattan, na az egy olyan játék, amire akaratosan kap rá és nem engedi. Mert egy dög, egy rossz dög, aki mindig játszani akar. Mert a komolyság nem itt van, nem ezen sorok között és nem most, az egy másik arc, másik pillanat, ha mindig pattanásig feszült lenne és nem engedne el – igen, még ez is ebbe tartozik, amikor mégse jó semmi – akkor robbanna és az a világnak fájna. Nem jó, ha mindig csőre töltött fegyver, vagy kifeszített ideg. És mégis, ha nem az, az másoknak nem jó. Ki érti ezt a világot?
Ő maga. Valamelyest. Az, hogy a nő mosolyogni kezd, mint a körmök a táblán, úgy csikorog, ha valaki még mindig nézi őket, talán most fúj hátraarcot, mert ebből semmi jó nem fog származni. Ohh. Ám legyen. Lazán áll, könyökével a kocsira támaszkodik, amelybe a szarokat kívánta pakolna, szinte már-már unott tartása és görnyedése is elég olaj, leereszkedik a másikhoz, arcuk egy vonalban pihen. Mert nem fél. Mitől kellene? Ostoba a félelemhez, vagy saját maga az.
- Gond van a memóriáddal? - persze, persze, fel kell mindent vezetni. Hagyja is, szinte már várja, hogy tovább fűzze és megint igaza lesz. Szinte már remélte, hogy nem hagyja ennyiben. Úgyis unatkozik manapság, bár tudna szebb módszert is elűzni, de... Azzal kell beérni, ami van. Néha tudni kell szerénynek is lenni. Amint kimondja, úgy nevet fel. Szinte már valami, ami kellemes benne, az a nevetése. Most főleg. De rövid, hamar elhal, nem volt teljesen őszinte.
- Komolyan ilyen gyerekes indokkal magyarázod ki? Fogdosás? - hát még a végén jót mulat. Menten. Vigyora nem hal el, ragadózóként villant fogsort. - Hogy sikítasz, mert be akartam nyúlni a lábad közé? Maradi vagy, már nincsen csendőrség sem. Én elmegyek innen, te meg csak egy pattogó kislány leszel, aki talán mégis azt akarta, hogy fogjam meg. Hol itt a probléma? Még mindig egy szaros vázán pörögsz, ugye tudod – persze a takarító is hall, de arra meg nem figyel. Minek. Felegyenesedik, nyújtózik, mint aki távozni is készül. Nem fog vitatkozni a semmin, mert ha ő tényleg morcos lesz, annak senki sem fog örülni.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. január 5. 23:19 Ugrás a poszthoz

Aida - plázajárat

Forgassa csak nyugodtan szemeit, ő erre megint, mint mindig, a gonoszabbik mosolyát veszi elő, mert nem titok, szereti feszegetni a határokat, persze, tudva, meddig lehet nála elmenni, mert volt idő megtapasztalni, hogy mi az a pont, ahol már fáj. De a fájdalom nem mindig rossz. Az tény, hogy ez sem az egészséges felfogás, de ő már rég nem az.
- Perszehogy, megtennéd. De jobb a lelkemnek, ha velem teszed, más lelkének is – nem céloz senkire és mégis, mert hát, fenének kellenek a kellemetlen körök, az meg, hogy bizonyára egyedül is igencsak felhívná magára a figyelmet, senkinek sem hiányzik, utána pedig az intézkedések a világnak sem. Jobb, ha valamennyire együtt mozognak, ha ilyen terepekre mennek, mármint, a civil világba, abba, ahol rengetegen vannak. Megint csak viszket kicsit a bőre, megint lenézi és leszólja magában az egészet, csak hanggal nem mondja ki és jegyzi meg újra, elégszer tette és nem papagáj ő, hogy folyton egyvalamit fújjon. Mindenkinek megvan a gondja, ismert és csendben elfogadott. Nem is arra koncentrál.
- Ez tény – enyhül meg az eddigi morcos vonása a vállára kapott csókra, mintha csak erre várt volna, a hízelgésre és a szeretgetésre, mint valami kisállat és testőr, akinek ez az élete legjobb napja. Volt jobb is, lesz is és ez is kibírható, de a kritikája nem engedi, hogy ne jegyezze meg. Szóval, ezt el kell viselnie, ameddig le nem foglalja magát mással.
- Megint egyre jár az agyunk – kerül ki ő is egy tohonyán csoszogó párost, a kirakat előtt álló, vágyakozó akárkiket, akiknek csak ez jut, a bámészkodás. Őket is megnézik, mert kitűnnek, pedig, az van most, hogy normálisnak kell lennie, mégis, mégsem tudják a teljes mértékét. Ő talán jobban, nem tagadja, mégis, ahhoz képest egyszerű darabok pihennek rajta, nem egy kifutófiú, de ezeknek... mégis.
- Ó, az biztos. Már annyira ismerlek, hogy ennek vakon tudjak hinni – vigyorodik el, ujjai játszadoznak kézfején, ahogy ő simítja tenyerét. Teljesen átlagos mozdulatok és mégsem. Elnéz ő is egy kirakat felé, futva nézi át a kínálatot és mondd le róla, mert nem az amit keresnek és nem is az ő igényeiknek.
- Jó, hogy említed az ékszert, nekem se ártana – hümmög egy sort, hiszen sosem árt, ha valami csillog és szép, megveszi és átadja annak, aki értékeli. Nagyon. – Ez jó ötlet. És igen, meg. Ha kibírjuk a tömeget – mert nagyobb, mint hitte, számolta. Nem csoda, tény, odakint is ez a helyzet, mindig is gyűlölte. Engedelmesen húzódik utána, amint meg is leli az üzletet és betérnek. Itt már érezhetően kevesebben vannak, nem mindenkinek van idénye tízezreket elszórni egy-egy falatnyi darabra. Bár, ő ezekhez nem ért úgy, ahogy kéne, csak nézni és értékelni, ami más. Nagyon más. Már majdnem vigyorog a dologra de felé fordul végül, türelmesen ácsorogva.
- Ez igaz. A vörös még jobban, sok olyan kis.... csipkével. Hmmm. Vagy akár a fehér, az olyan... ártatlan – nyúl az egyik vállfa felé, ki is húz egy fehér akármit, erre úgy tudja, body nevet használnak, de többet mutat, mint takar, ha felveszik. Vigyorogva tartja maga elé.
- Akár mint ez.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. január 25. 20:30 Ugrás a poszthoz

*sigh* Lacika - otthon

Ha olyan alkat lenne, érdekelné az, mennyire telnek a nap, hetek, ezen az isten háta mögötti helyen, de szerencsére folyton mozgásban fel sem tűnik neki, hogy majd' egy hónapja ideette a fene. Mondhatni, hogy nem lenne ezzel semmi gond, de igenis akad, azonban az ő véleményére ezen téren, még mindig nem kíváncsi senki sem. Azonban, legalább ez a sziget, a ház az, amely olyan elviselhető kényelmes és hangulatot teremt, amelybe már szívesebben felejtkezik bele, tény, itt sem lel meg mindent, nos, attól még akadnak érdekességek.
Lustán elnyújtózva kecmereg ki a fotelből, legutóbb forgatott újságot dobja a többi tetejére, a halomra és egy mozdulattal roppantja ki elgémberedett tagját. A világ dolgaival néha törődve, vagy célzott keresgéléssel eltöltött idő most semmi újat nem hozott, fogalma sincs, hogy a világuk unalmas manapság vagy nem mernek mindenről beszámolni, legnagyobb bánatára. A cenzúrázatlan, kendőzetlen igazságot papírra vetni ugyan nem a legkifizetődőbb, de relevánsabb lenne, mint pár szép szó arról, hogy mi a gáz. Bár tény, a varázstalan világ szépen forrong vagy épp pusztul, nem lepi meg, ott valahogy ez olyan mindennapos – még ha ezek most szélsőséges esetek, történetek -, hogy meglepettsége elő sem mászik. A ház most csendes, mindenkinek van dolga, magának is kellene találnia. Egy pohárért sétál, aranyló italt tölt belé és lustán kortyol belé, ahogy az italtálaló pultnak dőlve gyújt rá, ha már szabad program van, szabadon is tesz, ezt a levegőt egyelőre csak ő szívja. Az órára tekint, apró hümmentve realizálja az időt, most már legalább hozzászokott az ittenihez, de az óralap másodlapocskája, az az apró azt mutatja, amelybe beleszokott. Nos, túl sok az eltérés, még mindig. Mindegy. Neszt hall, nem a macska az, legjobb tudomása szerint az még csak a másik oldalára sem fordul, pláne nem kintről, vagy fene tudja honnan befelé mászva. Újabb korttyal pillant a forrás felé és ereszti le poharát végül.
- Téged is hazaesz a fene, ha kiszórakoztad magad? - horkan fel, nem tetszése nem újdonság, nem is az első. Nem fontos.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. január 25. 22:51 Ugrás a poszthoz

*sigh* Lacika - otthon

Az egy dolog, hogy holmi jött-ment alakok nem járhatnak csak úgy ide be, de néha kicsit még jobban rányomna arra a szelektációra, amelyet a bűbáj művel, csak akkor még ő lenne a szemét dög. Így is, csak akkor jobban. A sűrű léptek apró lábakhoz tartoznak, szemeit némán hunyja le, pár pillanatig kiélvezi még a társas magányt, meg inkább erőt gyűjt, mert sok minden van, amit ő nem bír, nem szeret, amire fintorog és azok között ott van az apró lábak gazdái. Ha valami, amivel végképp el lehet kergetni, az egy gyerek. Minél kisebb, annál rosszabb. Ezer kérdés, hangos, szagos, napestig sorolhatná, neki a türelme pedig nem erre van, szóval... Azt tudja, hogy a közelben van egy iskola, meg a faluban még egy, ahol az igazi apró népség lakozik, mindeddig a közelükbe se ment, és, ha valami biztos biztonságban van tőle, az ezen helyek egyike. Parancsra más cselekedni, szép, kérlelő szavakra is, de ez nem fenyegeti, vagyis de, az előszoba felől, és bár érti, miért történik, ezzel látványosan nem hajlandó békélni. Nem jobban, mint a helyzettel. Sosem békés.
- Bácsi – nyög fel fájdalmasan, inkább kést nyomjanak a combjába, tövig, de ez a hanglejtés és maga a szó... Orra rögtön ráncolódik, tekintetével megkeresi őt, lefelé pillant és erőltetett mosolyt ereszt. Látványosan nem tetszik neki az, akit lát. És biztosan tudja. Mire azonban bármit hozzáfűzne, még rohan is, ha nem lenne a segge mögött a pult, hátrálna, csapódjon a falnak felőle, majd koppan a feje, de így csak őt tudja eltalálni, koccan egyet a bútorral, dereka fájdalmasan nyomódik az élének, torkából pedig mordulás tör elő, más, ekkor indokolt kedveskedő nevetése helyett.
- Hogyne, kakaót, vagy langyos tejet esetleg, hogy aztán ledőlj délutáni sziesztára. Nem kéne neked napköziben lenni? - fog a poharára, szusszant türelmetlen, hessegeti is, amikor kiszúrja a lapot nála.
- Az meg mi? - nem szokása kérni, így veszi is el tőle és olvassa a címlapot. - Mivan? Edictum? Minek ez neked, nem is vagy iskolás. Vagy de? Franc tudja – legyinti el a dolgot, az most tök mellékes.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. január 25. 23:30 Ugrás a poszthoz

*sigh* Lacika - otthon

Minél hevesebben tiltakozik, annál rosszabb és erősebb az, hogy tapad és próbálkozik. Ahelyett, hogy mogorva arca elijesztené, még inkább marad. Ez a taktika elsőre sem sikerült, sőt, eréjes szavai sem, semmi, amitől más kölykök talán sikítva futnak az anyjuk szoknyája mögé, hogy megvédje őket a gonosz embertől. Mert bácsi... koránt sem az. De olaj kell a parázsra is, hát még a tűzre, nem is kell külön kérni. Fújtat egy sort, mint a kitörni készülő dühös bika, szabad kezét lógatja, majd a pultra támasztva kocogtat körmével türelmetlen, mire a kezek szorítása enged és ellép tőle. Nemhiába, többet van házon kívül, ha a másoknak oly aranyosnak tartott arcocska is itt van. Woody-val többet lóg a kölyök, ez biztos, neki van gusztusa hozzá. Nem csodálja.
- Majd anyád betakargat, nem vagyok én arra szerződtetve. Tudod hol a hűtő is ugye – int színpadiasan a konyha felé, lám, kedvessége most mutatkozik be igazán. Íme, pont tökéletes. - Jól hát, az összes ötletem jó – mormogja, majd figyelmét szerencsére hamar leköti az újság, átfutja a címszavakat, a küllemet, egészen komolynak néz ki, látszik, hogy időt töltenek vele, de hogy mégsem hivatalos. Szemöldöke megemelkedik a pöttöm szavaira, talán ritkaságba megy az, ahogy így tekint rá – sőt, biztos -, de tekintete egyszerre érdeklődő és meglepett.
- Mi a szart vagy te egy iskolaújságban? - erről nem volt szó, tudomása szerint. Ha hülyeséget csinál, oké, ő szív érte, de ha mindenkinek... Szinte már-már úgy tépi fel az oldalakat, hogy kikeresse azt, ami róla szól és falja a szavakat. Még a poharat is leteszi, némán futja át és értelmezi, ahogy egyre előrébb jut, úgy húzódik az arca. Vigyorra. Aztán röhögni kezd, nem tudja bent tartani. Igen, ezek komoly dolgok és... mégsem. Még meg-megrázkódó vállal pillant rá.
- Sztár... meg oknyomozó riporter – egyelőre nem forgatja tovább a lapot, ezen még ki kell mulatnia magát. - Mondanám, hogy nem illik hazudni... - a pult másik felére helyezi a lapot, a fejét megcsóválva ereszti el a sorokat. Komédia.
- Jó atyád mit szólt? Remélem őt jobban mulattatod, mint engem... - sztár. Lenyeli a gondolatát, egyelőre.
Utoljára módosította:Weiss Arion Ruben, 2020. január 25. 23:31
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. január 26. 00:54 Ugrás a poszthoz

Lacika Yezebel - otthon

Gúnyosan horkan fel, mint aki jól szórakozik e szavakon és valóban. Nem, nem fogja vissza magát, ezen falak között nem kell, innen semmi sem megy ki, még az ablakon bekukucskálók elé táruló látvány is bőven az illúzió műve, nem hagyta meg még a kulcslyukat sem, így aztán semmit sem kell szégyellnie, a szavakat lenyelni főképp nem, undormányosabban hatna az, ha mézes-mázos szólamban szólna a gyerekhez, ha becézné, karácsonykor épp elég kedves volt, csomagot is kapott, többet is, ezek után egy évre bőven elég is, sőt mi több, a gyereket nézve véglegesen elég, nem egyszer fejezte ezt már ki, de... láthatóan, még mindig Lacika homloka ráncolódik. Tény, hogy a cikk javít a renoméján, jó pont arra, hogy amúgy nagyszerűen mulatságos olvasni és értelmezni a sorokat, mögéjük látni, látni, hogy azok a kis gyermeki vágyak mennyire... álszentek. Csoda, hogy a plafon a fejük fölött maradt, némán ismeri el csupán, hogy egy tényleg zseniálisan elhúzott mézed madzag volt, körbe is tekerte vele a nőt, meg aki csak olvassa, de félő, ha kimondja, elbízza magát, amelyből így sincs hiány. Az a lényeg, hogy ebben a családban senkinek nincs gondja ezzel. Minden tökéletes.
- Azt a meglepett arcot látnom kell. Előttem add oda azt neki – szinte már-már parancsoló, mégis, tényleg vágyik a látványra, a szavakra, amelyek először el fogják hagyni az ajkait, ő pedig csak majd ül, áll, valamit tesz a háttérben és talán ugyanúgy fog kacagni, mint az előbb. Nem biztos, hogy a címzettnek is ugyanúgy tetszeni fog, bár sosem tudni. Vannak dolgok, amelyek előtte is rejtettek és annak is kell maradniuk. Neki is kell meglepetés, nem? - Mondom nem ringatlak álomba – ezen képpel biztos nem reagál holmi csalogatásra, ösztönös és direkt, igen, talán kicsit még rá is tapos arra, hogy mennyire nem akarja a közelében tudni azokat az apró ujjakat, amelyekről még most, csak látványától borsódzik, a nem jó értelemben. A poharáért nyúl hát, eltökélt terve, hogy nem tesz mást, csak áll, egy karnyújtásnyira, gebedjen bele, de mire a pohár az ajkaihoz érne, pontosabban megemelve áll meg ott, megérti a csendes és a jelenséget. A változást.
A normál reakció egy öblös üvöltés lenne, néha még a varázsvilágban is lehet megrökönyödés és ijedtség, azonban minden, ami ide képzelhető, hogy történik az apró gyermekkel, hogy talán meg kellene illetődni, az most hiányzik. Cserébe széles és őszinte vigyor ül ki képére, láthatóan nem először kíséri ezt végig és az is biztos, hogy a pokróc viselkedés talán végig erre ment ki. Nem most, hanem mióta Lacika. A kísérő illatot szívja be, mélyen, ahogy a kortyot önti le torkán, és mire a pohár üresen koccan a pult lapján, az egész véget is ér. Mintha a gyerek sosem lett volna ott, vagy mintha az ő egyik olcsó illúziója lenne, de nem, ehhez neki semmi köze sincs.
- Már akartam kérni, hogy tedd meg. De megint az én fejemben élsz – cisszeg rosszallóan, de cseppet sem komolyan. Valóban. - Itthon abban vagy, amiben kényelmes. Nem, neked a „cuki” kell – mordul rá és egy öles lépéssel kerül hozzá végleg közelebb, teljesen, ahogy eddig szinte menekült, most úgy súrolja a lelógó lábakat és combokat testével.
- Szóval, most, hogy sztár lettél... – forgat szemet, mert hát... hagyjuk is, és megtámaszkodik mellette. Egy kósza tincsért nyúl és löki félre, mintha az átalakulás során ez elkallódott volna.  - ...legalább szóba állsz velem. Unalmas voltál eddig – ő meg kegyetlen őszinte. Mindig.
Utoljára módosította:Weiss Arion Ruben, 2020. január 26. 01:00
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. január 27. 05:43 Ugrás a poszthoz

Sonja - giccskeresés


Nem ijed meg attól, amit lát. Nem ő lesz az első és nem is az utolsó hisztérika, vagy épp legyűrni készülő akárki, akibe már csak azért is bele kellett kötnie, mert annyira kívánta a helyzet, majd az, hogyan reagál, még jobban tüzeli fel a helyzetet. Nem titkolja, hogy mennyire jól szórakozik azon és amúgy mennyire telibe szarja amúgy hol vannak, mikor, no meg, a másikat is, igazából rég nem érdekli ha ő lökte ki azt vackot, semmi sem, csak... Mulat. Veszélyesnek nem veszélyes, nincs itt arról szó.
Ahogy lent van, úgy éri el. Talán direkt, talán nem számolt vele, de kinyúl, ujjak fonódnak a gallérra, amelyet idefele jövet olyan gondosan megigazgatott, mert mindennek úgy kell állnia, ahogy meg van írva, ahogy illik, most pedig az ujjak közé szorul, és mint holmi béklyó, úgy tartja ott, közel, egy kicsit elhitetve a harcimacskával, hogy még mindig fölényben van, erősebb. A szórakozott arckifejezése pont nem ezt mondja, ha pedig ezért kiadós pofon járna, vagy épp kísérlet a szeme kikaparására, ám legyen. De akkor nem lesz több finom szava.
- Nahát, én se ott élek. Ezt gyorsan meg is beszéltük – finoman érinti meg a kezet, pakol rá, mintha barátok, a haverja lenne, egy alak, akivel tényleg jót beszél. Nem. Kezdi untatni a téma, ha maga a helyzet nem, szívesen beszélne másról is, de úgy tűnik, a nő nem hajlandó erre. Persze. Nők. Ameddig nincs bűnbocsánat, addig nincs menekvés se? Sóhajt egyet, így és közel, enyhén dohány és mentolszagú lehelete cirógatja meg a nő bőrét, ha nem mászik el.
- Akkor min? – vonja fel szemöldökét, most komolyan. Akkor mi a francon pörög, ha nem ezen? Tény, nem érték, tudna olyat mutatni otthon, azt a kristály vackot, amiért már a nő térdelne, ha így csúszna ki ujjai közül, ez itt vacak. Halkan nevet fel a válaszra, komolyan, őszintén. De, még mindig ezen. – Édesem, egy apró koccanásról van szó. Mennyi feszkó van benned, mmm? Az utcán ha a válladhoz érnek így, őt is berángatod magad elé lebaszásra? Nem. El kellett volna engedni, anyázni egy sort és ennyi. És most? Még mindig hisztizel... Sajnálom a gazaidat, de komolyan – forgatja meg a szemeit, a sajnálatnak szikrányi helye sincs, de mit számít. Nem hagyja, nem engedi, sehova sem moccan. Már-már kezd kedves mosoly húzódni arcára, az eddig paskolt kézre finoman fog rá, hagyja beszélni, csak ujjbegye kezdi el lustán megcirógatva a bőrét, mert sajnálja, de úgy néz ki, neki ez a legnagyobb inger az életében. Ami... Igen keservesen kevés.
- Az mondatja, hogy még mindig itt vagy. Hogy ezerrel mondod, hogy kicsi tündérhercegnő életedben most én vagyok mégis, nem más. Nem vagyok még harminc sem, nem kell ezen sem aggódni. Szóval, lelkem, súgd már meg, mi a francot akarsz még ettől a helyzettől, mert nekem marha unalmas – azzal a kezére szorít, ránt egyet, a gallér szabadul, ő meg felegyenesedve pillant le rá, szinte már türelmetlen tekintettel.
- Nos, még valamit? – ó nagyon jól tudja, hogy ezzel végképp kihúzza a gyufát. Robbanjon.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. január 27. 20:00 Ugrás a poszthoz

Lacika Yezebel - otthon

Neki aztán oly mindegy miben és hogyan, az idő alatt, amióta először pillantotta meg ezt az alakot, vagy azt a bizonyos első átváltozást, már bőven volt alkalma véleményekre, szavakra, amelyek neki célzottan érkezve alkották véleményét, de sosem volt nehezebb dolga, mint az a kölyök képe, akivel olyan szélesen szeret mosolyogni rá. És mennyivel nehezebb, amikor nem küldheti el a francba, nem úgy, mint finoman nem is olyan rég, melynek hatásra – talán, persze, sosem tudni pontosan – most immáron sokkal kellemesebbé válik a hangulat. Nem titok, az ő ízlését egyszerre könnyű és iszonyat nehéz eltalálni, míg Yezebel a maga nehéz természetével már talán egy fokkal könnyebb, de... mindennek van útja és ideje, amely bele lett ölve a tevékenységbe. A kötelező körökön kívül azonban, inkább nem érintkezne azzal az apró kézzel. Még azért a gondolatra kirázza a hideg, majd ajkaira már lusta, de széles vigyor kerül. Szinte már látja a szavakat, nem lesz túl boldog, nos, ez ez elég enyhe kifejezés. Nem titkolt azonban, hogy kárörvendő dögként mennyire kívánkozik az, hogy lássa. Azt is. Rohadt katasztrófaturista.
- És nem tanultál abból? Még a végén megkockáztatom, hogy te ezt élvezed – nyújtja tovább, már-már nevetni támadnak kedve, de csak lágy csóválás jut végül reakcióként az egészre. - Vagy meglepően szórakoztatni fogja, vagy... Nos, róla beszélünk. Sosem tudni – és ez így van jól. Nem álszent, nem állítja be magát olyannak, mint aki sosem esett ezen túl, mégis, még ha azt is nézzük, hogy ő milyen és milyen tudna lenni, egészen jól áll. Mert van a komoly rész, amikor igenis ügyel, mint valami mocskos nyalizó, hogy ne jusson ide. Aztán, van a csábítás, amikor meg telibe szarja, mi lesz később.
- Látszik, hogy te vagy az ész a családban – próbálja nem iróniától fröcsögve kiejteni eme szavakat, arca is egészen komoly marad. - Fogalmam sincs, hogy honnan jöttél rá. Talán mert nem szoktam neki esti mesét olvasni? - maradjunk annyiban, hogy semmit sem. És akkor minden szava békés marad. Most már látványosan másképp viszonyul felé, pedig tudja, Lacika ott van a zsebében, a szekrényben, mint a holnapi ruházat, de ameddig nem látja, neki nem létezik. Ebben meg szinte fájdalmasan egyszerű.
- Az – horkan fel a felháborodásra, és bár valójában nem az, neki igen. Jó ideje csak azt a felét látta, mert adni kellett mindenre is és elszórni a magvakat, előkészülni és a többi. Tudja ő, miért és mire kellett, de had tiltakozzon, amikor csak tud. - Nekem jóvá tenni? Elviseltem, egész jól, nem is értem, miért kéne bármit is tennem. Talán inkább nekem járna az – mintha amúgy akkora becs egy gyereket rendesen kezelni. Hah. Jó vicc. Az üvegért nyúl, amelyből korábban töltött magának, a kifejezetten erre való kristály tökéletesen megőrzi az aromákat, amelyből most nem rest neki tölteni először, aztán magának. A poharat megemelve koccintja lágyan csilingelve a másikéhoz.
- A sztárságodra. De ha akarod, keresek neked kakaót, vagy... tejet. Utóbbi talán biztos akad.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. február 2. 14:27 Ugrás a poszthoz

Sonja - giccskeresés

Úgy tűnik, ezt a csatát senki sem fogja megnyerni, egyszerűen mindkettejük természete – mert most nem búj Ruben kimért és óvatosan bájolgása mögé, hanem adja, amit zsigerből akar – összeférhetetlenül nem enged semmi közös nevezőt, semmi olyat, amitől könnyebb lehetne. Sőt mi több, egyre rosszabb, élesebb a helyzet, és nem, nem hagyhatja csak úgy annyiban és itt. Nem, mert tudja, hogy akkor olyan lenne, mintha megijedt volna és feladná, más esetben nem is érdekelné, más emberrel nem foglalkozna, de ez a perszóna tuti, hogy úgy pöffeszkedne, mint valami páva, hogy igen, ő nyert, ő az erős. Nem, nem, mert látja maga előtt és egyszerűen már ettől megemelkedik a vérnyomása, arcán mégsem látszik, nincs lüktető ér a homlokon, elsimítja, de most éri el lassan azt a pontot, hogy nem érdekli, nő van előtte, megragadja a torkát és addig szorítja, ameddig lila nem lesz a feje és utolsókat nem hörög. Ritkán önti el az ilyen, de megesik. Van amikor meg is teszi, de ezek nem tudott tények, a felszín alatt pihennek minden mocsokkal együtt, csendben ringatózva és időre várva. Nem tehet semmi ilyesmit, erről bőven ki lett oktatva, le lett nyomva, hogy ne és meg ne merje. Nem lehet. De lassan muszáj. Ez a nő... Talán kicsit olyan, mint ő, csak más paraméterekkel és ez sehogy sem jó. Sehogy sem jó az a mentalitás, ami az övé és amik találkoznak. Ebből viharok születnek, nagyon nagyok.
A takarító egyszerűen lelép, biztos benne, hogy ha kettővel több az esze, mint aminek tűnik, most egy pocakos, lassú, stroke és szívroham között álló biztonsági őrnek meg szólni, hogy ezek mindjárt megölik egymást. Senkit nem érdekel a váza, senki nem tör ide, hogy fizessen valamelyik nagypofájú, már csak őket érdekli, mert ez a tárgya annak, amely miatt szemben állnak egymással.
- Na, hol van az a felvágott nyelved – mert láthatóan elnémult, csak tekintete változik, nagyon változik és mégis, ő azt várta, hogy szól valamit, beszól, elé köp, sértetten távozik, esetleg pofoz, de... nem. Semmi. Nem történik és nem hangzik el újabb szó, ő pedig már majdnem unottan fújtat egyet. Jó, jobb is, legalább ujjaiban élő bizsergést lohaszt le, hogy tényleg ne toroknak essen. Aztán...
Szép lassan mászik belé az érzet, amely szinte könyörtelen tapos el minden mást. Az egymásba fűzött tekintetek immáron nem képesek megszakítani a kontaktot, a mágia, amely felőle érkezik, aljas és ocsmány csalás, ő sem hozta elő a sajátját, de már mit bánni. Vonásai lazábbal lesznek, ahogy figyeli, közelebb is merészeli magát, mintha meghajolna az akarat előtt és való igaz, elméje most hajlik. Ritka dolog ez, sosem tudni honnan jön, nem volt alkalma úgy felkészíteni magát, mint a legilimenciára akár. Egy lusta pislogás, megérzi az ujjait az arcán, bőre beleborzong, mintha csak erre vágyott volna, türelmetlen és éhes sóhaj tör ki belőle. Többet akar, érjen még hozzá. Akarja.
- Bocsáss meg nekem... - búgja felé, hangjában nincs gúny, nincs semmi, pont úgy ejti, ahogy akarja. De hogy ne legyen egymáshoz közül. Ó nem. Finoman fog rá az előbb őt érintő kézre és húzza közelebb magához, túl közel. Kellett neki ezt alkalmazni, ameddig követelőzik, ameddig eteti a hamisságot, addig ez van. - De ne menj még, gyerek az idő – most ő simítja végig a kézfejet, érinteni akarja. Csak ébredjen fel, mélyen odabent üvölt, csak épp süket a tiltakozásra. A nyakára vándorol a tekintete, de most már jóval másabb dolgot akar oda, mint ujjait.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. február 3. 20:44 Ugrás a poszthoz

Lacika Yezebel - otthon

- Mert olyankor finoman bánik a finom kis bőröddel, azért – ereszti meg vigyorát, persze, csupa irónia, minden csak nem jó az, ha valóban ez történik. Mindenki tudja, mégsem retteg vagy reszket, amúgy sem tett semmit és hát, nos, most valóban jó gyerek listán van. Gyűlöli is, a láthatatlan féket, amit rátettek és amely visszafogja. De ezzel a másik is tisztában van, sőt, mindenki. Bizonyára ezt is szórakoztatónak veszik. Horkant egyet közben. - Nincs sok érzelmem, de azok stabilak. Na de nem mintha te nem szoktál volna nyekeregni, ha nem kapod meg, amit akarsz – miért ne húzza akkor ő is a témát, ha már feljött. Érzelmek, heves hullámcsapások, mindenki más és más, mint valami paletta, de van benne valami rettentő egyszerű és könnyen értelmezhető. Ő kifejezetten ösztönlény, nem is tagadta sosem és soha, szélsőségek között pattog oda és vissza, vagy épp áttöri a határokat és... nos, erősebben nyilvánítja ki azt, ami kínozza vagy amit épp akar. Errefelé még nem adódott ilyesmi, meg is van lepődve, de ami késik, azt fogják épp vissza. Türelmetlen, ami azt illeti, de megtanult várni.
- Ó, mire fel az a sok-sok, lemaradtam valahol bizonyára – tényleg tudatlan, kérdő fejet vág, miért is tartozna pont ő, mikor annyi mindent ad, bár tény az is, hogy sose vezet listát semmiről sem, meg, nem is mindig kedves. A száj lefelé görbülésére néma és sajnálkozó „ó” hagyja el ajkait, menten meghatja a dolog, mindjárt. Csak még le kell érnie.
- Szóval valaki éhes, értem én – csóvál fejet. - Sajnos nem tudok mit tenni, meg van kötve a kezem. Nem rosszalkodhatok, és általában akkor szoktam. De majd... keresek valakit, vagy alkalmat, és akkor nem kell a műhiszti. Akarom mondani a bánat – javítja ki magát, az apró bökésre már vigyorra formálódik ajka, miközben odahúzódik, ha már ilyen szépen kéri, pohármentes ujjai lépkednek a mozdulat közben végig a combon, majd elengedve azt, támaszkodik meg ő is a pult lapján. Az ő kortya kicsit kövérebb, de hamar leteszi a poharat, apró mozdulattal szabadítja meg ajkát a rajta maradt italcseppektől a nyelvével.
- Na mert amúgy szoktam tökölni virágokkal – forgatja meg a szemeit. Minek, elszárad mind, manapság meg már aranyból is gyártanak, az legalább tartós. De hát ő meg a romantika... Érdekes páros.
- Inkább ívelne felfelé az én karrierem. Unatkozom – sóhajt keserűen, ha a másik éhes, ő meg tettre kész. Ezzel se mond újat, de mikor ne most beszéljék meg, mintha teljesen normális jelenet lenne ez.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. február 16. 17:53 Ugrás a poszthoz

Lacika Yezebel - otthon

Látványosan pillant a plafon felé, mintha várná, hogy leszakadjon vagy égi áldás hulljon, de aztán csak szórakozott mimikával fordítja vissza felé arcát, mint aki épp nagyon átérzi, hogy mennyire meg van kötve és mégsem. Teljesen mindegy igazából, mindenki úgy van, hogy lapulni kell és asszimilálódni, eladni valamit, ami nem igaz és ebben a nemrég még gyermeki testben ücsörgő az egyik legjobb. Talán kicsit önzően magát rakja oda még, mert illúzióval elérhetné és el is tudja, de az sem teljesen ugyan az és az igazi sem. De a játékok most kellenek, nem mintha amúgy nem élvezné, csak... mert nem.
- Várjál, várjál, ha lesz időm, sajnállak. Ó, van bőven, nekem sem tanácsbéli rang, semmi nem jutott. Csak az unatkozó idegen, akinek sok pénze van. Nem tudsz valami módszert, hogy elverjem? Az időt és a pénzt, természetesen – persze, nagyon is vannak ötletei, de való igaz, ez a közeg eléggé szegényes ebben. Hallott már tagokat arról beszélni erre, milyen hatalmas, milyen színes, de hát ez az unalmasok életében az csak. Csillogásra vágynak mind a ketten, az egyik csecsebecsére, a másik egy világváros fényeire. De míg tart a szabadidő, az is megoldható, azonban a jó lelke – annak maradéka – nem fogja egyedül hagyni őt, ha már kimászott az utált pofika mögül. Tessék, máris van jó tulajdonsága.
- Mássz be abba az iskolába, ott degeszre tömöd magad vele – mintha amúgy csak ez lenne a módja, meg a megoldás, de hát had húzza kicsit az agyát, ki tudja, lehet tényleg meglépi, bár arra nem emlékszik, mennyire lett tabunak kikiáltva az a hely. Lehet nem figyelt, amikor a hely szóba jött. Mindegy is. Kényelmesen elhelyezkedik, oldalát immáron combok ölelik körbe, való igaz, ez már egy kedvenc beállás, kényelembe vágja magát ő is, vagy épp ujjai játszadoznak, amikre nem is figyel, mintha önálló életük lennének.
- Komolyabb? Melyik kellene? Ma ügyes voltál, választhatsz is – virág helyett? Úgymond. Bár semmi kedve nem volt ehhez, de az sem jobb, ha az ujjak, amik most a vállára simulnak, végül a szemét akarnák kikaparni és akkor ösztönös lenne bárminemű mágia, mint védekezés. De egyelőre csak aprót feszülnek az izmok az érintésre, majd szép lassan el is ernyednek, ajkai közül hangos sóhaj tör ki, egy kicsit lejjebb csusszanva támaszkodik meg végül, hogy minden olyat elérjen, amit csak kell.
- Már egy ideje tart. Sehol máshol nem húzódott el eddig. Biztos van valami gebasz, amit nekünk „nem kellene” tudni, amely miatt nyugodt seggen kell ücsörögni – tény, ő maga is kicsit késve érkezett, utolsóként, mert hát volt elég dolog, amit el kellett intézni, de nos, azt hitte, a közepébe ér ide. Fejét hátradönti, onnan néz fel rá, kicsit nyakatekert, de épp elég.
- Csináljunk valamit...
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. február 16. 20:07 Ugrás a poszthoz

Lacika Yezebel - otthon

- Logikus és szuper, kiváló menekülőút, ha Lacika arcával akarsz megölelni – hümmög párat, őszintén, tényleg imádná azt az ajtót, de hát, túl nagy csábítás és persze, rizikó. A döntések feljebb születnek és bár tény és való, hogy van, amiben szabad kezet kapnak, ha ő eltivornyázna, mikor szükség lenne rá... megnézhetné magát. Van egy apró, de kötelességtudó fele is, amely nemet mond, logikusan gondolkodik. Nagyot sóhajt, olyat, mint akinek ez most a legnagyobb fájdalma.
- Nem tudom a drága mesterünk mennyire rajongana az ötletért. Majd egyszer felvetem – dörmög egy sort, vannak tényezők, amelyek le tudják úgymond állítani a vad kicsapongásokat. Van az a fájdalom, ami már valós és úgymond ijesztő, kevesek érték el, és talán senki más nem fogja sosem, de ameddig egy van, addig van fék is. Majd megoldja, Pest is tud élni, ha olyan napja van, az meg csak egy köpés. De szinte már megmelengeti a dolog, hogy érte ilyesmit is tenne. Cirógató ujjai azok, amelyek ezt mutatják ki, a köszönöm szó néha, sokszor elmarad. Azonban, ha azt nézzük, mi és ki ő, már fel se tűnik.
- Ahh, kaszinó! Arra pont nem jártam még, vagy ha igen, figyelt a fene. Miket nem látsz te. Van még ilyesmi meglepi hely? Ez sztripp-klub, vagy valami aljasság? - hátha az ő szeme már messzebb látott, bár, ha jól képzeli el és Lacika arcával nézegette a kaszinót, röhögni támad kedve. Bár a gyerekek kíváncsiak, épp ezért nem oly feltűnő. Ahha, érti a logikát, még ha nem is szereti.
- Sejtettem. Az összeset levédik, óvják, nehogy a ronda, gonosz akárkik ellepjék. Nincs is benne érdek, nekem nem lenne kedvem hittérítőt játszani diákokkal, szóval megértem. Akkor maradok én, nassolnivalónak vagy ha nem találok mást, akit tálcára dobhatok – mert nem rest és nem fél ilyesmit megtenni, odalökni és felhasználni. Más kérdés, ki kér ebből és mikor. Lelketlen dög, mondhatni, semmi sem szent. Az más, hogy idő közben faragják, visszafogják, de ha rajta múlna...
Szemöldöke ismét megemelkedik a szavaira, szinte már kérdő, miközben ujjait érzi meg tincsei között. Fejbőre bizsereg, aprót szusszanva rá hagyja, hogy folytassa. Horkant egyet, szemeit körbeforgatva húzza vissza a pökhendi vonásokat, amiket ott tart és ujjai türelmetlen kopognak.
- Mondod ezt te, aki már olyan rég létezel, hogy nem számít neked az idő. Úgy könnyű a szempillantás, ami lényegében az én életem is a te szemedben, bármelyikőnké. Várok és kitartok, mert ezt várják el, de nem kell az ámítás. Még a végén túl hihető lesz az, hogy unalmas alak vagyok – nem, még véletlen sem azt mondja ki, hogy felette bizony eljár az idő és nem lehet évekig egy helyben tárolni. Nem erre lett tervezve, de, mint az előbb is, van egy része, amely bólogat. Igen. Lesz lakoma, lesz tor, lesz ünneplés. Csak győzni kell idővel.
- Mmmm... - fújja ki a levegőt elsőnek, tekintetét a lakás egy pontjára függeszti. Mit szeretne. Túl tág kérdés, de opciókat ad. - A kaszinót. Az mókásan hangzik – vigyorodik végül el, kinek nem az, ha tudja, van mit kipakolni a zsebből. - De az se rossz, ha maradok a szórakozás kedvéért, bár, nem tudom az mit takar, viszont ha a várakozásnál tartalmasabb... nos, akkor hajlandó vagyok lemondani még kicsit Amerikáról – keresi meg az arcot, a tekintetet, már amennyire ebből a helyzetből lehet, aztán feltornázza magát és szembefordul vele, de a táv nem csökken. - Attól függ, öltözzek ki, vagy le?
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. február 16. 20:23 Ugrás a poszthoz

Sonja - giccskeresés

Egy laza csípőmozdulattal löki el maguktól a kocsit, amelybe annyira bele akarta pakolni a giccses vacakokat nem is olyan rég, hogy lenyűgözzön vele valakit, és amely most lazán gurul el tőlük, apró koccanással állítja meg egy polc széle és megáll. Senkit sem érdekel és jelenleg azt is elfelejtette, minek volt nála és ki miatt. Fejében eddig is a nő volt, de hogy nem azért, amiért most, ez biztos. Megfojtani, felpofozni, bármit, ami fáj, addig savazni, ameddig sírva nem fakad, faképnél hagyni és minden más. Ezek mintha sose lettek volna. Most őt akarja lenyűgözni, őt akarja kényeztetni, szép szavakkal, mindennel, amije csak akad. Ahogy a kezére fog, úgy erősödik benne az érzés és a vágy, úgy issza át a babona, amelyről alapesetben ódzkodna és tudja, mennyire veszélyes, mert tanult ember ő, de az is ismert, hogy miután elkap, nem ereszt addig, ameddig a másik nem akarja. És az igazság jelenleg az, hogy nem is akarja ereszteni. Nem érdekli, hogy a takarító, amely nemrég itt söprögetett, kis kocsiját tolva feléjük pillant és nem érti, hol vannak az indulatok. Mert ő közelebb húzza magához, finoman és gyengéden, óvatosan, mintha törékenyebb lenne a vázáknál. Hogy nem érdeklik valóban a virágok, amik elhervadnak, mert most csak a pillanat számít. És a vágyak. Szabad keze a törékeny derékra simul, ujjaival még így is magához láncolja, bőre belebizsereg a közelségbe. Olyasmi varázs ez, amit gyűlöl, mert nem ő műveli. Az illúziók mások, az elme irányítása főleg, ha ő csak az alapok ellen védekezik.
- Hova kívánsz indulni? - mintha csak arra vágyna, és vágyik is, hogy bárhova mehet, ameddig vele teszi. Mert őrjítő a táv, ajkaival a bőrét csókolni kívánja, akarja, nem bírja tartani magát sokáig. Nem, ez most nem AZ a vágy, nem teljesen. Ha tudná, ha ép esze, amely most mélyen sikítozik, időt kapna és teret, de nem, ez a lényege. Ő most teljesen más, ami. Egy más ember, akit nem ő alkotott. És ez rossz, még ha nem is tud róla. És jelenleg nem is akar.
- Ezer örömmel, a világ végére is – mosoly nyúlik ajkaira, gusztustalan vonásokkal, arcának talán nem idegen, de aki ismeri, meglepődne. Mi több. Nem. Ez nem ő, nem lehet ő. És mégis. Ahogy a nő nyújtózik, úgy kap merszet ő is, ujjai, amelyek derekát tartják, szorosabban fonódnak rá, közelsége – az erő – még jobban megcsapja és elszalad vele a ló.
- Ha kibírom addig... - szinte már üvölt a fejében a hang, hogy akarja, lehessen az övé. Menni fognak, de nem rest ajkaihoz hajolva csókot lopni, szinte már-már mohón kapni rá és kóstolni, bensője szinte felrobban rá, mintha sose érzett volna ilyet. És valóban, ennyire talán nem. Halk sóhaj, ahogy elválik, ha nem löki el, ha nem húzza vissza, ellép, hoz kézfejét finoman tartva teljesítse az akaratot, hogy kísérje. Lassú lépések, hogy ha repetázna, ha bármi mást kívánna, legyen idő rá. Vagy neki kell egy kis tér, mert még mindig mást akar. Teret, mindenre.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. február 23. 20:44 Ugrás a poszthoz

Lacika, Yezebel Maeve - otthon

- Mert ez aztán akkora hely, hogy most hanyatt kellene vágjam magam a változatosságától – maró gúny ez, de nem neki, hanem a helynek. Mert mint eddig, most sem rajong érte, szinte ordít róla, hogy ez nem az ő közege, nem az ő világa és nem is lesz sosem. Eladja annak, mert el kell, de talán senki sem veszi be sosem, hogy neki ez tényleg kellett és nem mondjuk valami „elvonókúra” vagy épp terápiás akármi, amelybe bele van kényszerítve. A külső sok mindent mond el, jó dolog a vélemény és sokszínű. Csak épp az a bökkenő, hogy őt nem érdekli, ki és mit gondol róla, ameddig az nem veszélyeztet dolgokat, és ha nem tesz semmi olyat, nem is fog. Csak ugye, arra meg néha kell valaki. Jobbik eset, ha a szebbik módja.
- De jó, oké, legyen. Elismerem a hasznos sétáidat – hogy ez mennyire komoly, ítélje meg a másik, ugyebár. Nem hordoz hangja semmi pluszt, de ez nála nem jelent biztosat sem, azonban azt tudja, már hozzá van szokva, ismeri és talán már bőven jobban igazodik ki ezen húzásain, mint bárki más. Ez érthető a fura humorára, vagy viselkedésére, amely szélsőséges, mint az időjárás. Most egészen kezes. Már-már undorító, hogy nyugtatja meg a falu hatása vagy sem.
- Hmm. Nem, valóban nem rossz dolog az, ezt elismerem. Érdekes ínyenc, aki játszik a falatokkal – talán ebben van a varázsa az egész kijelentésnek, vagy semmi sem, nem nevet fel, mert nem fájdalmas pont az, hogy erre is használva van. Kellemeset a hasznossal címen történik az egész, mert nem egy fájdalmas dologról van szó, amely alatt üvöltenie kell, mintha valóban késsel kanyarítana ki egy szeletet a combjából és tűzné villára. Szavaira már majdnem sértett horkanással néz felé, mocorog kicsit a fogásban, tarkóján még mindig bizsereg kissé, nemhiába, ha jó helyen van simogatva, mint valami kisállat.
- Persze. Lazítok én eleget. Arra mindig van alkalom. Tanulni meg... tudod, hogy a motivációm érdekes. Nem találtam semmit itt, ami leköthetne, egyelőre. Értelek én, legyek ennél is jobb, értem. A végén aztán te se bírsz velem, hát kell ez neked? - tanulhat ő, de akkor az olyan lesz, ami nem épp szép és kellemes, ha belelovalja magát, akkor meg még veszélyes is. De oké, nyugodtan lehet őt motiválni, aztán lesz ami lesz. Apró, aljas kis mosolya is ezt mutatja, ami kíséri a gondolatmenetét. De egyelőre nem gondolkodik semmin, a helyzetben marad és a jelenben, ha már kell valami, akkor legyen is, máshogynem ő harcolja ki úgymond, hogy ne az ücsörgős, csendes valami, mert az neki nehéz. Mintha mindig tennie kellene valamit és mindig tesz is, ő is mozgásban van, másképp vagy másfele. Nem nézelődik, nem múzeumozik, hanem cselekszik. De hát háborgó bensője nem is engedi, az pedig kiváltképp kedvező, hogy az ifrit erre is vevő, felveszi úgymond a ritmust és hasonul. Mert, mert kell. Ez igazából már az elején is érdekes volt, ahogy azonban szép lassan felfedezte és felfedte a dolgokat, annál jobban azzá vált. Mondhatni ahelyett, hogy üvöltve visszakozott volna a dolgok ellen, inkább belement, bele a játékba és még élvezte is. Mert ő is ínyenc. Feje kissé oldalra billen, kíváncsian, mit is művel, ahogy mozdul, ahogy közelebb érve szusszan az ajkakra és ahogy ismét változik. Szemeit lehunyva hagyja a dolgot mozdulatlan, lusta pillanatok ezek, mindig kivárja a végét, általában tudja is, merre halad. Aztán néz csak rá, mert megérzi végül ujjai alatt is, mi pihen és nem is ő lenne, ha a combokra nem szorít rá erősebben. Cisszegve csóválja meg a fejét, mintha mégse ezt választotta volna, főleg nem így. De hát, játék. Izgalom. Kellenek.
- Nem. Igazad van, minden mást lehet utána is művelni. A győzelmi mámorban, vagy épp a veszteség vigasza. Gyere kedvesem, akkor játszunk egy jót – nyújtja oda kezét, mint valami illedelmes ember, hogy lesegítse a pultról, miután hátrébb lép, hogy kényelmesen megtehesse. Nem kell sok, de mégis. Aztán kell csak magára pillantania, sokat nem kell variálni és mégis, elgondolkodva hümmög, amint megindul, hogy kicsit rendbe húzza magát.
- A vörös a nyerő szín, vagy legyek a visszafogott szerencsétlen flótás? - mintha számítana, mit is akar magára húzni. Egészen felvillanyozódott azonban, ez nem vitás.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. február 25. 21:28 Ugrás a poszthoz

Sonja - giccskeresés

Áldásos tudatlanság helyzete az, ahogy belebonyolódva némítja el a nő valódi személyét és kreál egy olyan valamit, ami neki kedves, csakis neki, senki másnak. Mert valóban, olyannyira sokszor és sokfélét játszott és játszik akár mai napig is, a pillanat heve, amelybe más is belekeveredik, mégis mindig az övé volt, csak a sajátja és ő diktált mindent. És akkor van itt most ő, ez az egész, amelyről fogalma sincs ugyan, de ha lesz, akkor az örömteli emlékei között hiába fogja majd keresni. Tenni nem tud ellene, most és jelenleg semmit, mert ha van is pillanat és alkalom arra, hogy valahogy kimásszon belőle, már rég olyan mélyen benne van, hogy képtelenség. Hogy feje tetejétől, talán még a polcokra vetülő árnyékát is olyannyira vegyíti át, hogy az nem a napot, hanem a nőt követi. Áldatlan tudatlanság, de még tart és él. Nagyon. Ahogy a nő végül mozdul, simul hozzá és szinte összetapadnak, ez már biztos és erős, egyre jobban tör fel belőle, gurgulázik és követel, mert ő nem nyugodt, nem az a férfi, akinek rajongása kimerül abban, ha bámulhat, ha beszélnek, ha rámosolyog. Nem, ő nem ilyen. Ő sokkal másabb, sokkal… hevesebb, olyan heves, mint a báj, amit kivetített, és amellyel becsapja minden érzékét. Baj lesz belőle, az, hogy kinek, hogyan, az jó kérdés. Elválik. Vágyik arra, vágyik rá, vágyik mindenre, amit csak lehet. És a másiknak fogalma sincs, hogy ha ő akar valamit, azt mennyire is követeli ki magának.
Talán dőre dolog volt a nőtől, hogy ennyire belement. Ő csak a mocskos szemétládát látta, akire büntetés és persze megtorlás vár, többet nem is láthatott, mert nem mutatott, és most mégis belekóstol, falatozik és ezzel utat is enged. Megérzi a tincsek közé fúródó ujjakat, tarkóját azon nyomban elönti a libabőr és a bizsergés, ujjaival megint csak enyhén növelve szorongat rá, tartja magánál, és bár csókja nem durva, mégis, olyan elánnak kóstolja az ajkakat, mintha az lenne számára a mennyei manna. Elméje teljesen ugyan nem üres, de ritka mód csak a nő tölti ki, vele minden vágy, akarat, vagy épp késztetés, hogy bármit mond, neki azt meg kell tennie. Máskor nincs egyszerű irányító, nincs az, hogy bárki jön, és csak úgy megmondja, nem. És ez kellemetlen, erős kellemetlen, azonban, az általa nem észlelt, éppen feltámadó mágiahullám azt is elnyomja.
Felmordul. Szinte csalódottan és követelőzően, ahogy eltávolodik tőle. Ő ezt akarja, a nő mást, és az ő kedvére kell tenni. A vágy, hogy érintse, hogy még közelebb legyen, erős, hangos a fejében, szemei csillognak, ugrásra készen, azonban mennie kell. Követni kezdi, míg amaz sebes, az ő lépései nyúlánk módon könnyedén veszi fel tempóját, vissza sem nézve hagyja el az üzletet és a megszokott mozdulat, miszerint cigaretta után nyúl, elmarad. Mert most csak Ő van, senki több. És megy ő, erre, amerre csalja, amerre… Ahol mosolya széles és azt hiszi, másképp játszanak kissé.
- Mondtam, hogy nem biztos, hogy kibírom – igen, innen kéne most eljutni bármerre, azonban mégsem. Ismét magához vonja, közel, finoman tolva az épület falának, ahonnét nem tud könnyedén meglépni. Ahol mindenhogy eléri.
- Csak egy kicsit, ígérem – mert ugye menni kellene, haza, de hát… és ismét odahajol, odakap, most mégis vadabb tempóban kapja el ajkait és mielőtt bármit szólhatna ez ellen, a sajátját rátapasztva folytatja szinte ott, ahol odabent abbamaradt. Egyiküknek sem veszélytelen ez. Vagy mégse?
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. március 19. 22:31 Ugrás a poszthoz

Lacika, Yezebel Maeve - otthon

- Kikérem magamnak, minden percet ki akarok használni, csak nem mindig lehet – horkan fel, mert valóban, tenne, menne, csak nyugalom kell meg friss levegő. Még fúj is egyet, mint valami bika, aki már menne a vörös terítőre, de csak ennyi, füst és nincs tűz. Egész jól bírja, de komolyan. Csak unalmas. - Lehet, te stréber vagy, én mindig jobban szerettem cselekedni. Nincs türelmem sokszor – von vállat, bár tudja, hogy lenne még mit és biztos hasznos lenne, de mindig elódázza vagy épp más dolga van. De bezzeg ha valamire rápörög, akkor ha kell, ha nem, csak azon van. Nem hiába, van is eredménye általában, csak ugye a motiváció, mindig másfelé megy. Ameddig a másik pacsulit ken magára, ő úgy nyújtózik egy nagyot, aprót roppannak a tagjai, kellemesen nyúlnak az inak és izmok és végül szusszanva ereszti le tagjait, mintha ennyi elég lenne tényleg lelazulni, de egyelőre beéri ezzel is. Mintha a tehetetlenség mellett hiába korzózna akármennyit, izmai letapadnak és a végén úgy érzi magát, mint aki már most megérte a hetvenet és alig működik valamely ízülete. De persze ez csak túlzás, ahogy ilyenkor szokása. Ennyi belefér.
Aztán meg a várakozás, mert hát ha már közösen döntöttek, húzza tovább a dolgot azzal, hogy közösen is válasszanak. Hiú mivolta meg szinte megköveteli, ha már megy, nézzen is ki, semmi átlagos, mintha mindig valamire várna és készülne, holott csak elmegy a boltig, hogy cigarettát vegyen. Ez már csak ilyen. Egy pörköltfoltos felsőben és csíkos melegítőben illúzióromboló lenne. Megáll, hadd figyelje őt, mint valami feladványt, mit meg kell oldani és mihamarabb. Aprót nevet a végén.
- Ez igaz. Itt leszünk. Akkor... mutatkozzunk be, legalább látszatra – mert attól még, hogy olyasmit vesz fel, ami kitűnik a tömegből, a viselkedése nem lehet az, amely illene a belsőhöz, ami fortyog benne. De legyen, egyelőre beéri a kaszinóval, megmozgatta a fantáziáját.
- Elviszlek. Bár franc se tudja merre van, na várjál – nem mindegy, hogy a semmibe, vagy vegasi kaszinóba ugrik, bár az kicsit neccesebb a táv miatt, a helyinél meg nem ártana először az ismeret. De megoldja. - Merre is volt? Arra emlékszel? - mert elég a környék, ha ott megfordult, egy kis séta nem árt, főleg ha népek vannak és lássák őket. Mint valami bevonulást. Megborzong, ahogy haját fésüli oldalra és ajkaira vigyorra húzódnak.
- Ez nagyon bátor kijelentés. Nehogy visszaéljek az „amit csak akarok” mivoltával – szinte mintha már arra készülne, úgy futtatja fel ujjait a másik oldalán, lassan és mégis, puhatolva, mintha azt nézné, meddig mehetne el. De tudja, bármeddig, végül, a nemrég felhúzott domborulaton át álla alá simítja ujjait, hogy aztán végül ellépjen, hogy tényleg magára is öltse azt, amit kiválasztott.
- Az a kérdés, mennyit szánunk erre. Nem az idő, inkább a kitömött zseb – elhaladtában veti oda a kérdést és már a szekrény elé is lépdel, hogy kikeresse a darabot, inget hozzá, minden apróságot, ami kelljen. Gombokat nyit meg, hogy az inget lazán ledobja, ami eddig pihent rajta és öltözik, a szokványos, ráérős tempójában, hogy minden a helyére kerüljön.
Utoljára módosította:Weiss Arion Ruben, 2020. március 22. 17:09
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. március 19. 22:56 Ugrás a poszthoz

Alfred - Saint bár, privát részleg


Mondhatni, nagyban kell gondolkodni, mindig. Nagyban és mindig éberen, mint valami kopó, lesni a lehetőségeket, nyújtózni, ameddig a takaró ér és még tovább, mert ez viszi igazán előre az embert, ha kilép a komfortból és átlépi a saját határait. Persze, nem minden esetben teljesen az vezérli, hogy nyújtózzon. Van, amikor csak lehetőségeket keres és van, amikor szórakozást, és közben megleli valami, ami érdekes. Szereti az életet, szereti, ha valami mézesmadzag elhúzódik előtte és rá tud kapni, mint valami csalira. Mert lehet, hogy az a következő olyan csapda, amelyből nem szabadul egykönnyen, mert hiába hisz mindent, a világ tartogathat meglepetéseket és persze azt is, hogy nem ő nyer. Kockázat, izgalom, ez az, ami neki való, nem ücsörögni és bagózni a tornácon, vagy sétálgatni a kirakatok előtt. Mint mikor az első lépések után kinyílt neki egy világ és ő olyan mohón falta, hogy nem tudta követni sem, elragadta, foltok és fények maradtak meg belőle, olyannyira gyors volt. A mámor, a libabőr, minden, ami csak elfogta. Mintha neki lett volna teremtve, mint mikor a mérleg billegett abban a pillanatban, mikor a világra jött, hogy őt melyik oldalra ossza, kiakadt volna a rossz, a sötét oldalán. Ez volt neki szánva talán.
Szórakozni kívánt és mást lelt. Miért ne? Miért ne tehetne aprót, miért ne gondolhatna azokra is, akik messze vannak, de mindig ugrásra készen. Mint aki be akarná falni a világot, igazából pedig tenni akar kicsit, vagy pedálozni, sose tudni, mert van pár, akiknek tud ő is, a többieket leejti, szórakoztatják, semmi több. Már akkor érezte, hogy van itt valami, amikor átlépte a küszöböt. Persze, figyelmét lekötötte más, lekötötték, de ahogy végül el tudott vonatkoztatni attól, amit előtte illegették magukat, látott. Szemei kinyíltak és látott, hallott, ő pedig, egyre jobban és jobban ette be magát, előre, semmit sem nézve. Hogy ami semminek indult, lett valami. Bizsergés. Megérzés. Más nem a semmi. Lesznek és voltak nagyobb bukások az életében.
A hideg rázza mégis, amint a hűs poharat tartja ujjai között, tekintete ismét megtalálja a másikét. A legilimentorok nem különösebben érdeklik, hiszen megszokta a jelenlétet, mégis, valamiért a borzongás futkos fel bőrén. Nem, nem a félelem, talán nem is az izgalom. Nem tudja megmagyarázni, de jóleső. Lassan emeli ajkaihoz a poharat és aprót kortyol, követi magában az ital rövid útját, és mire keze a pohárral együtt ismét kényelmesen pihen, ahol eddig, már véget is ért. Tekintete az előtte ülőre szegeződik, szinte mint aki át akarja világítani és valóban, nehéz volt, imádja a nehéz munkát, ha valami egyszerű, akkor talán unalmas is. De ő? Kíváncsi. Nem teljesen önmaga, nem kell annak lennie, továbbra sem kell mindent kitárnia. De akkor is kíváncsi.
- Aki nem kitartó, az elsüllyed a szürkeség mocsarában – hízeleg felé, mert valóban. Többet hatott és tepert, mint az tőle megszokott. Az elején volt ilyen, amikor kellett, aztán elkényelmesedett, de nyúljon vissza oda, üljön az a tekintet rajta, mint akkor. Aki mindent akar és mohó, és azt eléri. Munkával.
- De valóban előtted, vagy csak valami illúzió ez és a végén kiderül, te sehol sem voltál? - húzza a dolgot, mert sosem lehet tudni, mikor valaki más, valaki imposztor, aki a senkikkel foglalkozik, míg a nagy, nos, kutatja a másik nagyot. De nem gondolja talán komolyan, egy apró humor belefér, nem? De. Mintha ő irányítana. És el is hiszi.
- Talán mindenben, talán semmiben. Valóban a lényeg legyen az első, vagy az, hogy tudjam, én akarom-e? Egy kis üzlet, egy kis kérdés – nem lövi el azonnal, ő ráér, és addig talán rá is érnek. Nem tudja. Semmit sem tud és ez valahol mélyen, eltemetve bosszantja, mert tudni akarja. Mindent. Újabb korty, lassú, apró. Kell a tiszta fej.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. március 20. 23:08 Ugrás a poszthoz

Alfred - Saint bár, privát részleg


Nem kell tökéletesen ismertnek lenni a testbeszéd olvasatában, hogy leesen, a férfi épp nincs se lenyűgözve, se lefoglalva, szinte már-már látja, ahogy feláll, kihúz egy kötetet és lapozgatni kezdi. Szinte látja, hogy fejében már eltemette a pillanatot, amiről még mindig úgy hiszi, saját maga fogja és terelgeti. És valóban, van benne valami. Mind a ketten ezt teszik, majd eldől, kinek a marka erősebb. Talán nem is fontos. Látja, figyeli, ahogy egyre jobban elveszik a kíváncsiság fénye, a vonások ellazulnak, nem mennek se jó, se rossz irányba, semerre. Elveszti a pillanatot. Vagy épp mesterkélten játszik erre? Utóbbi. Mintha erre született volna és mégis, a sok év alatt valamelyest már beleivódott a bőrébe, hogy hogyan és mit fessen rá, mit és hova. Odakint tudja mik vannak, így óvatos, amennyire lehet, amennyire képes. Talán igaza volt az ifritnek, nem ártana idejét tanulásba is ölni. Majd meglátja, mennyire erős ez benne, mennyire lesz szüksége arra, hogy kicsit erősítsen magán odafent is. Egyelőre sekélyes, hagyja gondolatait cikázni, mint aki izgul, fél és tolong egyszerre minden négyzetcenti láttán. Aki kíváncsi és valóban, mert nem tudhatja, hogy a valóság mit takar, mit leplez. Tökéletes. Így kell lennie. Nem kívánt nagy bölcseletet, mert az nem az ő területe, nem kívánt sosem szószóló lenni, és most mégis. Talán tényleg tanulni akar valamit. Nem fontos, hogy ezen most elgondolkodjon.
Mosolyog. Apró, alig mozdulnak ajkai, de megteszi. Persze, hogy nem veszi komolyan, miért is tenné. Miért, ha nem kell neki. Ha nem érdek. Ahogy szép lassan fejtődtek le a rétegek, úgy mászott elő az, akivel szemben most ül. Aki miatt hajlandó volt a nehezebb útra és a verejtékre mellé. És akkor mosolyog. Menten kitör belőle egy röhögés, de nem, az nem kedves, nem aranyos. Nyers, öblös és állatias. Talán lenne inkább egy üvöltés. Ám legyen.
- Nem vádak, nem. Csak apró kérdés, sokan nyúlnak eme trükk felé. De aki nem fél semmitől, annak nincs rá szüksége – biccent felé, mintha ezt is elismerné. Pedig olcsó trükk, unalmas, ha nem így lenne, ahogy mondja, nem ülne itt. Lerombolta volna azt az illúziót, amely idecsalogatta. Megérdemli. Valóban? Pedig, ha rajta múlt volna teljesen, nem finomkodott volna. Megérdemli hát. Mindent. A bizsergést.
Aztán elmúlik. Eltöri a nevetés, tekintetük egybe fúródik, állja. Mint valami vadnál, ha elkapod, véged és nincs tovább. Ő pedig vad, most mégis, tekintetében nem csillan vissza az a tűz, amely belülről égeti. Most elfojtotta, máshol tartja. Teste nem mutat semmit, egy fokkal érzi csak azt, hogy türelemre kell intenie magát. Mire elengedi tekintetét, már finoman nyílik is a zár, finoman ki is lett parancsolva. Komolyan? Azt hitte, azért ült be ide, hogy megnézze magának és fordítva? Elnéz az ajtó felé, de nem mozdul, nem áll fel.
- Akarom – fordítja arcát vissza felé. Őszinte szó az akarat, mert neki mindig az van. Mély, tömör, legyűrhetetlen. Kész sértés a feltételezés, de, most ez is kell.
- Nem vagyok gyerek, aki beszaladt a nagy emberhez megmutatni, mit ért el. Nem vagyok az se, aki most reszketve áll fel és szalad ki. Tudom mit látsz – ki ne tudná, tükör sem kell hozzá. Hangszíne változatlan, nem változik semmi. És mégis. Más miatt áll fel a szőr a karján. Saját maga bensője. De nem lehet.
- Valóban mégis gyerek vagyok, aki most lép ki a való világba. Akinek nem mondtak el mindent. Valóban üzletet akarok, akár nevezhetjük szövetségnek, szívességnek. Akarom és ki is mondom – pillant az ajtó felé, amely ha bezárul, akkor folytatja. Formaság csupán. - Nincs szükséges a fellengzésre, az üres körökre. Értem. Engedjük is el. Megéri az idődnek vagy el se kezdjem? - mert ha tovább marad, akkor mesél, de, ahogy jelezte, időt veszít. Hát hogy hízeleghetne jobban, ha engedélyt kér szinte, hogy rabolhassa?
Utoljára módosította:Weiss Arion Ruben, 2020. március 20. 23:57
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. március 22. 11:17 Ugrás a poszthoz

Alfred - Saint bár, privát részleg


Talán mégse volt olyan jó dolog és ez nem egy egészséges pillanat az, ahogy egy helyre kerültek. Noha fogalma sincs és tisztában sincs azzal, amely miatt ez egyelőre igencsak ingatag terep, valahogy érzi a zsigereiben, mélyen, hogy fék. Hogy óvatosan, hogy most gondoljon a nyugtató zenére, mezőre és kis nyuszikra, bár nem, hazugság, ha ő le akar nyugodni, másra gondol. Mindegy mi az, de eléri és akkor jóság van. Persze, nem kell ez most, egész időben bizseregnek a zsigerek, hogy végre gondolkodik is azon, hogy néha nem árt, ha előbb kétszer átrágja magában a szavakat. Valahogy megérti, hogy szinte már rögtön ajtót is kap majdnem. Igen, elrontotta, rossz irányból és a rosszabbik hangnemben közelített. Még mindig nem az ő terepe ez, ő szeret irányítani, vezetni, bármit, csak nehezen veszi, ha újak próbálják elnyomni, mert ebben is válogat, nem fogad el akárkit, nem is akar elfogadni, egyelőre azok, akik vannak, tökéletesen elegek. És mégis. Most kicsit kell, hagyni kell és várni, talán a csodára, saját magától. Bár nem hatja meg azzal, amiket mond, még ő se hitte el, ennyi kell. Kellett. Neki pedig egy kicsi csend a maga részéről. Mert ugye a rossz oldal. Nem szikrázik semmi, nem akar lángra lobbanni, csak és egyszerűen érzi egy kicsit, ha épp nem a magában fortyogó dolgokra figyel. Kihúzza magát ültében, kényelmes pontot keres, mert nem, nem megy ki. Kellene, mert bizonyára akkor úgy kényszerítik, azonban senki nem mozdul, sem aki belép, se a másik a fotelből senkit. Apró mosoly.
- Vagy túlságosan ostoba hozzá – mert valóban, és mégis igaz, mindenkinek van félelme, mindenki képes félni, ameddig képes felfogni a helyzetet maga körül. Van az a szint, főleg aki hősies akar lenni, amikor viszont, ostobaság nélkül ugyan, de nem veszik észre azt, csak utólag reszket a kéz és a láb, szakad ki a szív, mert akkor és ott más számított. Hogy ő hős lenne? Sosem. Ő az, akitől a hősök mentenék a másikakat, akitől óvnák azt, de vele is előfordult, hogy nem vette észre, neki sajátos és más talán ez az egész, fogalma sincs. Lehet, hogy ő is részben ostoba hozzá. De ahogy nem mozdul, úgy folytatja a férfi és úgy tájékoztatja, hol hibádzottak szavai, hol csúszott ki majdnem. Nyugodtságot sugároz, ahogy ott ül és figyel, ahogy bólintva ismeri el, hogy igen, talán ez volt a probléma. Legyen neked igazad alapon hagyja a dolgot. Nem, nem hízeleg akkor. Más kell.
- Akkor szeretnék. Igen. De az érdek, nos, azt fenn kell tartanom, hogy mégis érdekeljen – mert érti ő, hogy mit akar és ez nem tetszik neki. De nem csusszanhat el ezen, ha már az ajtó bezárult és a tag eltűnt. Tehát, még egy esély? Nem tűnik olyannak, aki a harmadikkal élni fog. Ahogy mozdul, úgy kerül kissé közelebb, úgy vált tartásán, hirtelen és mégsem rezzen meg, nem ugrik meg szinte, hogy ez félelmet keltett benne, ő azonban nem mozdul közelebb, nem csusszan előre, továbbra is onnan szemléli, tekintete követi és megállapodik vonásain. Szórakozik és mégsem. Egyelőre.
- Én szívességet ezzel? - emeli meg a poharat, kérdő tekintettel. Ajkaira apró, hamis, de szelíd mosoly ül. Mindjárt röhögni támad kedve, ahogy kezét előre nyújtva ő maga is leteszi a poharat, majd kezét visszahelyezi a fotel karfájára, ahol eddig pihent, ujjai most a semmit tartják. - Ez nincs így. Tény, hogy a munka „gyümölcsét” illendő megünnepelni, de koránt sem. Elvesztem a gondolataimban kicsit, de nem. Ezt most rosszul látod – lágyan rázza meg a fejét és hát miért lenne így? Amúgy de, de hát most nem ő ül a mindenség közepén, még ha valahol nem is tetszik neki. Mindegy. Abban igaza van, hogy itt most mégse ő az, aki számít. Elvonatkoztat.
- Igen, üzlettel – bólint, most már kicsit helyezi a saját súlypontját másfelé. Már nem a kényelmes ülés a fontos, hanem, hogy közölni szeretne. - Nincs tisztább dolog az elismerésnél. A pénz nem fontos, nekem van, neked van, azt kezdek vele amit ak... amit szeretnék. Úgy gondoltam, hogy beszállok az éjszaka világába, azonban nem mehetek el amellett a tény mellett, hogy egyelőre ki uralja a piacot. Hogy ne úgy tűnjön, hogy a babérokra török, hanem együttműködésre számítok. Vagy valami ilyesmi. Őszinte leszek, talán tárgyalni nem a legjobban tudok, azonban maga az idea, az biztosabb, mint a szavaim. De tapasztalatom... aligha több, mint bárki másnak. Szeretnék veled dolgozni azon, hogy a világ, ami a nap leszállta után éled, tökéletes legyen. És én téged szeretnélek, mint lehetséges partner – fejezi be, bár talán ezzel sem ér el semmit, de akkor majd megoldja, másképp. De ez a tökéletes alkalom lenne arra, hogy valóban megtudja, ki is a másik – már amit hajlandó megmutatni.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. március 22. 11:20 Ugrás a poszthoz

Sonja - giccskeresés

Türelmetlen. Ő már az. Lehet a mágia elvette az eszét, lehet, hogy megbabonázta, de attól még ő az, ő pedig nem kér finoman, nem áll hatalmas, csillogó tekintettel, hogy csak rá figyeljen, hogy ő is rá figyelhessen és ez elég, ennyi elég. Hogy lopott érintések és apró simítások okozta borzongás legyen a jutalma, esetleg egy-egy apró csók, vagy több. Nem. Ő nem ilyen. Ő ha akar valamit, akar valakit, valahogy eléri vagy ha nem is, akkor is dolgozik rajta, csak nem finoman. Ezért a törleszkedő tett, az, hogy nekipréseli a falnak, kitölti a teret és nem engedi másra, csak arra, amit ő akar. Fogalma sincs, hogy a nő mit tervez, hogy igazából ez csak kínzás és bosszú, nem érzi, mert pontosan ezt akarja a mágia, a báj, hogy ne figyeljen a józan esze intéseire, a megérzésekre, hogy óvakodjon inkább és ne akarja ezt a nőt, nem tudja legyűrni és nem azért, mert nincs meg benne az akarat vagy az, hogy véghez tudja vinni. Nyilván, neki az sem baj, ha még nevet sem tud, ha még csak akkor és ott látta, neki az ilyenek mit számítanak, sok és számtalan alkalom volt, hogy él a pillanattal és belement, majd aztán el is engedte, miután kiélvezte az egészet. Miután kifulladt, vagy megesett az, aminek kellett. És most is ezen dolgozik, a nő nem tiltakozik, visszakozik elég egyértelműen és bár nem törné meg, mégis, akkor erősebben mutatná ki akaratát. Ha már csak ő jár valamiért a fejében, csak rá tud gondolni, csak arra, hogy...
Felsóhajt, szinte már bosszúsan, ahogy elszakad. Ahogy tarkóját érinti, úgy borzong belé, ujjai úgy vájnak belé mélyebben, éhesebben. Kicsusszan a kelepcéből, feje fordul utána és már a teste is, csak épp arra készteti, hogy ne tegye. És mint valami parancs, úgy áll meg és úgy fagy bele. Érzi ujjait tarkóján, feje kissé előre billen, hogy jobban érje a bőrfelületet, miközben fújtat egyet.
- Nem ajándékot akarok, hanem téged, ha még nem esett le – mordul egyet, mozdulna, de nem teheti, hiszen, nem mozdulhat. Ujjai ökölbe szorulnak, nem méreg ez, hanem türelmetlenség. Akarja. Akár azt a vackot is. - Valóban nem tudom elképzelni, hogy mi a francot akarsz, de siess. Legyen – szusszan ismét, most már egy fokkal nyugodtabban. Hátrasandít. Ezt nem tiltja meg.
- Három? - csak tegye már. Nem, ez a mágia nem tesz jót neki, ez túl sok. Ez ő és mégsem. Legyen vége, ha tudná, hogy mi történik vele, azon lenne. De így csak belesodródik. Újra és újra. De ha vége...
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. március 22. 23:08 Ugrás a poszthoz

Eleanora - bájitalos kereskedés

Talán lehet nem ártott volna annak idején több időt szentelni a tanulás azon részére, amikor a kondérokat kevergették, ő pedig azzal volt elfoglalva, hogyan dobja át a fél termen a békamájat, bele a fura tag hajába. Vagy épp akármi más, amire figyelt. Mindig is rém unalmas ága volt ez a mágiának számára és most is az, és mégis úgy kell tennie, mintha amúgy tudná, mi a francért is tért be. Vagyis tudja, akar egy kis ezt-azt, elkél majd a többieknek is akár, neki meg épp nem volt semmi dolga, mehetett is. Szerinte kifejezetten élvezik, ha valami hasonló dologra veszik rá finoman, vagy marad rá, mert vesztes és közben az élő fába is beleköt, mire megmozdul. Nem a hely miatt hisztizik, azzal ideiglenes megbékélt, vagy valami hasonló, hanem ő nem a kiskosaras ember, akinek türelme van válogatni és kivárni a sorát, ő erre mindig csak kér vagy rávesz valakit, akad jobb dolga is, vagy akadna, aztán ez lesz belőle. Dohogva megy és amikor meg valami nem jó, akkor bezzeg nincs értékelve, hogy legalább megtette. A kivitelezés mindegy.
A címkéket olvasgatja, a néhol megsárgult, pergő papíron heverő szavakat és nincs előrébb. Nem a listás alak, aki fel van készülve, ami pedig a fejében van, abban nincsenek instrukciók nagyon, így improvizálni akart, vagy épp a tudásra hagyatkozni, de nem jutott előrébb. A plafon felé szegezi a tekintetét és mielőtt porrá aprítja a szárított gőteakármit a kezei között, visszahelyezi a polcra. Új megközelítés, lehet illene keresni valakit, aki dalol a kérdéseire, de az eladó nem épp az a fajta, akivel szívesen közösködne. Már messziről fura szagot árasztott és amire ő azt mondja, fura, annak súlya van, mert gyomra nem épp finnyás fajta. Szóval, őt ki kell lőni. Megindulva lépked előre futja át azokat, akik még rajta kívül itt vannak, csak tudják is, mit akarnak, majd találomra, a sötét tincsek gazdái fel kezd el lépdelni. Ó de nem veszi el a tanácstalan, nem tudom én melyik fajta a jó stratégiát, egyelőre csak megáll a közelében és hümmögve futja át, hogy nos, talán mégis megérte ma bejönni ide. Nem is ő lenne, random nyúl ki a polc felé és leemel egy üvegcsét. Jó, talán mégis kell valami trükk, vagy akármi. Ehh. Marha jó szórakozás.
- Rohadt latin – morogja az üvegre, ez már annak a része, és forgatja, mintha fejjel lefelé értelmes szavakat adna ki. Amúgy valóban nem tudja, mi a franc lebeg az üvegben, de ez lényegtelen.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. március 25. 19:06 Ugrás a poszthoz

Eleanora - bájitalos kereskedés

Nincs ennél szánalmasabb, ez már tény. Itt áll és előadja a szerencsétlent, csak mert megint olyan, hogy figyelmet akar, de leginkább csak majd visszaérve elhencegni, hogy ehhez is ért, ki a király és a többi, mintha akárki, aki segít, nem is tett volna semmit sem. Tény, hogy kellene már olyan is, aki beavatott és a keze ügyes ezekre a vacakokra, azonban most csendes időszak van, nem tagfelvétel egy asztal mögött, meg azt amúgy sem ők döntik el, szóval minden csak improvizáció kérdése és azzal is oldódik meg. Hát hogy közben így kell tennie? Volt már sokkal rosszabb is, ha mondhat ilyet, ahol aztán tényleg úgy érezte, inkább elássa magát, mintsem megteszi. Az elején, minden elején csak a lealacsonyodás van és szégyen, onnan visz felfelé igazán minden, aztán meg lehet felejteni és gyorsan terelni, bár végtére, annyira szarul sosem állt, hogy még most is mossa magáról. Tipikus lépcsőfokok voltak azok, amik kellettek, semmi több. Mikor mi és mikor hogy. Ez most pedig inkább csak akadály, megakadás, az üvegcse a kezében pedig egy indikátor arra, hogy előbb-utóbb vagy a falhoz vágja, vagy random eltesz minden olyat, ami mellett koponya van, vagy nagyon csúnyának néz ki. Már érzi tarkóján a feszülést, azonban mintha csak minden a forgatókönyv szerint alakulna, a nő hangja csendül fel mellette. Úgy pillant felé, mint aki meg lenne lepve, hogy most tényleg hozzá és neki, nem mintha finoman ez lett volna a célja. Aprókat pislog, arca érdeklődő és kérdő, majd szusszan egyet és a kezében lévő dologra pillant. Ahha.
- Mázlim van, hogy van, aki ért is hozzá – féloldalas mosolya akár szégyellős is lehetne, ahogy visszaforgatja eredeti irányba az üvegcsét és végül visszahelyezi a polcra. Mivel a franc se akar annyit főzni, ez talán pont nem is kell, ha igen, legalább már tudja. Nagyjából. A nőt figyeli, ahogy koppan halkan az üveg a polcon, az jobban leköti a figyelmét, mint minden vacak. Kezét követve találja meg az újabb választást és mint valami kisdiák, úgy figyeli a rögtönzött előadást a polcok között. Oké. Hát nem kuka az tény és nem is fél, vagy épp kotnyeles mint a fene, ezt így hirtelen most nem tudja megmondani. Elneveti magát, de ez halk, kicsi és ebbe már igenis csempész zavarnak hangzó csengést.
- Ennyire feltűnő? Mi nem kerekedik egy apró szívességből. Ingyen órát kapok – ha már az méreg, akkor készségesen veszi el az üvegcsét és átteszi a másik kezébe, hogy rövid, illendő kézfogást adjon a másiknak.
- Ruben. És köszönöm a segítséget – engedi el ujjait, aztán persze nem mozdul. A látvány után persze ott van, hogy látszólag tudja is, mit beszél. Erre vigyorog odabent. - Talán szakmabeli? - puhatolózik finoman, mintha lenne még kérdése, csak egyelőre, udvariasságból nem akarná feltenni. A látszat.
Weiss Arion Ruben
Független varázsló, Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos


bastard
RPG hsz: 77
Összes hsz: 181
Írta: 2020. március 25. 19:56 Ugrás a poszthoz

Lacika, Yezebel Maeve - otthon

- Nézőpont kérdése. Van, akinek a szórakozása bizony öl – mintha ködösíteni akarna, hogy épp kire vagy mire céloz, nem kell biztosan messzire vinni a gondolatokat, hogy mégis mi az, amelyre gondolt, vagy csak utalt finoman. De ahogy ő érti, az nem öl, nincs a veszélyérzet mellé csatolva, a világ pedig folyton űzi és követel még többet és többet, mert bizony abból él meg, hogy sok szórakozó, unatkozó ember van és létezik, akik eljárnak helyekre és költik a vagyont, amelyre ők is készülnek éppen. Senki nem mondhatja, hogy nem törődnek senkivel magukon kívül, tessék, máris itt a gazdaság, amellyel igen és amelynek kerekét forgatják meg nem is olyan sokára.
- Körbenéztem én, de tudod, hogy csőlátásom van – von egyet a vállán, amit akar, azt vesz észre és azt jegyzi meg, ha nem tűnik ki neki, vagy nem viszi arra a lába, akkor bizony kimarad. Hát nem figyelhet tényleg mindenre. - Aha, az meg. Simán jó lesz – bólint, már be is lövi fejben, mint valami tényleges GPS és amely vezetni fogja őket majd. - Sétálni. Szép lassan, andalogva? Ez már majdnem aranyos – még vigyorog is egy sort, ha ezt komolyan gondolta volna. Persze, hogy séta, más nincs és ki tudja mennyi időre ragadnak le, nem árt raktározni némi friss levegőt, fogalma sincs, mennyire és milyen kaszinó lesz az, talán egy nagy csalódás, vagy épp pont meglepi, elválik. De tény, hogy a lényege az, hogy bezárja őket, ablakok sehol, ahogy óra sem nagyon, vesszen csak el aki betér és figyeljen a csilingelésre, zsetonok zizgésére, a lapok pergésére, hogy mint valami hipnotizáló műsora, úgy ringassa őket a nyerni akarás illúziójába.
- Azt tudom, hogy imádsz alkudni. Már tapasztaltam eleget – forgatja meg a szemeit, de a vigyor ugyan úgy játszik. Majd elválik mennyire lesz hozzá türelme és mennyire lesz sürgető bármiféle ajánlat. Minden elválik. Ha magát nézi, akkor könnyen és gyorsan, ha agyát elönti a szokásos. Odapillantva észleli a kártyák hadát és ajkait megnedvesítve bólogat párat. Aha. Nem szórakozik és ez jó. Bár a mondata utolsó felére látványosan fintorog, hogy ad még kártyát, csak azt ne. Oda már nem fogja követni, főleg nem Lacika alakját. Úgy ügyel rá, hogy azzal a nyápiccal egyszerre senki ne lássa egy helyen, mintha sose ismerte volna.
- Ejnye, ejnye. Ki ne kapjunk a költekezés miatt – cicceg párat, de hát, igazából már rég benne van, nagy tétet akar és nem lép hátra, ő nem. Kezét engedi csak le, húzza el a gomboktól és kinyúl a zakóért. Amint végez, úgy ölti magára és simítja le az anyagot, rendezi el magán, a tükör felé sandítva nézi át, majd hogy a kép teljes legyen, a hozzá párosuló nadrágra kerül a sor, a magán lévőtől hamar megszabadulva cserélődik át, mint holmi utolsó simítások. A kijelentésére nem tudja nem a fejét csóválni.
- Van olyanod? Mit súg még? - hanyagul hagyja szét levetett homijait, hozzáillő cipő, majd karórát válogat, ha akar, tud ő sietni. Végül, minden a helyén, úgy fordul felé.
- Na, megfelelek neked? - csak induljanak már, mi? Hajlamos sokat pepecselni, a hiú mindene követeli meg és ha már be kell mutatkozni...
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Weiss Arion Ruben összes RPG hozzászólása (28 darab)

Oldalak: [1] Fel