Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Sötét pulóverem ujjával dörzsölöm meg a levegőben terjengő füstölőszagtól irritált orromat, miközben az itallapot kezdem böngészni. Zöldeskék szemeimmel körbetekintek a helyiségben, és elégedetten állapítom meg, hogy nem sokan vannak itt ratjuk kívül. Régi klasszikus slágerek szólnak a háttérben, amikre akaratlanul is meg-megmozdul a jobb lábam, amit bal térdemen pihentetek. Kényelmesen hátra szeretnék dőlni a fotelpárnán, de majdnem hanyatt esek, amit remélem, hogy nem vett észre senki sem, ezért inkább megigazítom magam, és ismét belemerülök az ital kínálatba. Fel-felnézek mögüle nővéremre, aki hasonlóan tesz, mint én. Nem is tudom, hogy melyikünk jobban socially awkward. Versenyezhetnénk. Mindkettőnknek megvan a maga stílusa, azt meg kell hagyni, bár nem is igazán lehet összehasonlítani a kettőt. S így, hogy egy ideje nem nagyon beszélgettünk mélyebben, érezhető rajtam, hogy nem is igazán tudom, hogyan kezdjem el a beszélgetést. Mókusszerű, hatalmas fogaimmal ajkamba harapok, és egy fintor-mosollyal testvéremre emelem tekintetemet.
- Zöld vagy fekete? - bökök a teákra. Tudom, hogy jobbat is tudnék kérdezni, de nem szeretnék azonnal belekérdezni semmibe sem. Apuval beszéltem ma, és nem is mertem neki elmondani, hogy ma találkozunk Gerdával. Amióta megtörtént... a dolog... azóta valami megváltozott. Próbálom elnyomni a történteket, de minél kevesebbet beszélek, annál több minden gyűlik össze bennem, ami nem kifejezetten jó. De attól jobb, mintha átváltoznék valaki olyanná, aki soha nem szeretnék lenni. Nagyot nyelek. Mosolyt varázsolok az arcomra, és az asztalra helyezem az itallapot. Legyintek.
- Nem lényeges, felejtsd el - mosolyom kedves, szemeim szeretettől csillognak. - Úgy örülök, hogy kiléptél mára a házból - engedek meg egy újabb gyengéd mosolyt, és kezemet elindítom a nővérem keze felé. - Hiányoztál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Hosszú, kissé megtört körmökkel díszített jobb ujjacskámmal helyezek egy kósza tincset a fülem mögé. Egyértelmű jele a zavaromnak, ami szinte érthetetlen, hiszen végre Vele vagyok. Furcsa érzések kavarognak bennem. Négy év nagyon sok idő. Igen, nagyon sok. És attól triplán annyinak tűnik, hogy a legfontosabb ember hiányától kellett ez idő alatt szenvedned. Évtizedeknek érzem, amíg bal kezem el nem éri az övét, ám amikor ez megtörténik széles mosoly terül szét szeplős arcomon. Kékes szemeim az ő tekintete után kezdenek kutakodni, de nem is telik olyan sok időbe, hogy találkozzunk lélektükör-ügyileg is. Látom benne, hogy őszinte az öröme, és most már nem a rettegéstől begubózott szemeket látom. A bőrömből ugranék ki jelenleg.
- Tudom, tudom - mondom a lehető legmegértőbb hangon, és kettőt simítok nővérem kézfején. Eközben tekintetemmel el sem engedem az övét. Amikor legutóbb találkoztunk, akkor minden sokkal másabb volt, sokkal szürreálisabb. Mint az elmúlt években általában. Egyedül voltam, mint a kisujjam. Olykor Milánnal próbáltam hosszabban beszélgetni, de arra is rányomta a bélyegét a tudatlanságomból fakadó tinédzser agresszió. Hiszen én nem sok mindent tudok a történtekről. Hogy mégis mi történt a B-napon. Bátyusom is biztosan védeni akart, s neki is megvolt a maga terhe, de én mint legkisebb testvér kimaradtam mindenből.
- Hogy vagy mostanság? - teszem fel végül a legszemélytelenebb kérdést. Nem akarok belekérdezni abba, hogyan is van férje halála után ennyi idővel, milyen nehéz neki vagy éppenséggel hogyan is történt az egész. Ekkor jelenik meg mellettünk a göndör hajú pincér fiú, amire azonnal eláll a lélegzetem. Vöröslő, dús ajkaimat beharapom, és lesütöttt szemmel nézek fel nővéremre. Arcomra frusztrált fintor kerül, s hirtelen nem lehet eldönteni, hogy szimplán bunkó vagyok vagy ennyire megerőltető mindennemű szociális interakció.
- Helló - motyogom, amikor ránk köszön. Fel szeretné venni a rendelésünket. - Ühm - megköszörülöm a torkom, és a zöld teára bökök vékonyka ujjammal. - Kettőt kérünk szépen - hangom zavart, hangerőm szinte a suttogás szintjét súrolja. Egy pillanatra nézek fel a pincér fiúra, aki bátorítóan rám mosolyog, mire én azonnal az itallapra rántom tekintemet, és várom, hogy magunkra hagyjon bennünket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Nem szeretem a telet. Ez nem meglepő, mert a négy évszakból hármat igen csúnyán lenézek. Egyedül az őszben találtam meg magam, mert abban van valami olyan, ami mellett nem tud csak úgy elmenni az ember. A sárguló levelek illata, a már költözésben lévő madarak búcsúéneke és persze az eső. Imádom az esőt, imádok elázni. Szememet pár pillanatra lehunyva képzelem el, hogy milyen csúcs lenne, ha nem tél lenne, ám ekkor egy nagyot koppanok. Egy hangos, dühös „aú” hagyja el dús ajkaimat, miközben homlokomhoz kapok sárkánybőrkesztyűs jobb kezemmel. Akkurátusan emelem meg barna hajkoronámat, hogy szembesüljek támadómmal, ami nem más, mint egy villanypózna. Vetek felé egy bosszús pillantást, majd fintorogva kikerülöm, és egyenesen a tér közepén lévő szökőkúthoz sietek. Megállok. Jobb lábamat a ballal keresztezve, kesztyűmet sárga kabátom zsebébe gyűrve. Előveszem telefonomat, és klasszikust idézve írom meg az üzenetet bátyámnak, miszerint „Legyél szombaton ötkor a szökőkútnál”. Természetesen már beszéltünk előzetesen arról, hogy ma találkozunk, csak kivételesen én érkeztem hamarabb. És egy mindig jó internet meme után már a szűrt napfénybe mosolyogva várom testvéremet, hogy megérkezzen. Olykor-olykor hozzáérek kobakomhoz, hiszen érzem, hogy a nagy koppanás következtében elkezdett feldagadni a homlokom. Remélem, hogy holnapra lelohad. Akkor lesz az iskolában az éves fotózás. Nem szeretnék unikornisként virítani rajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

Esküszöm, hogy nem szoktam lopni. Tényleg nem. Soha nem volt rá szükségem, ahogyan most sem volt, de figyelmetlen voltam. Ezért pedig nagyon csúnyán megüthetem a bokámat. Hiszen nem elég, hogy automatikusan a táskámba tettem az órai fiolakészletet, még a kastélyból is kivittem. Csapzott hajjal rohanok végig az alagsor folyosóján. A jéghideg, nyirkos levegő egészen a tüdőmig hatol, érzem, ahogyan belsőszerveim elfagynak, s már az orromat is egy apróbb mozdulattal le lehetne törni arcomról, olyan mértékben fagyott jégcsappá. Kissé jobbra húz felsőtestem, mintha én magam lennék a notre dame-i toronyőr. Ez nem csoda, elvégre olyan nehéz oldaltáskám, hogyha röfögne azt hihetné az ember, hogy malacot loptam valahonnan. Veszek egy erős jobbost a következő lehetőségnél, és már lassan el is érem a labort, amikor néhány rellonos diák nagyokat kacarászva elsétál mellettem. Nem is törődnek velem. Miért is tennék? Nem ismernek. Ahogyan én sem ismerem őket. Természetesen arcomat takarva fordulok a hideget ontó falak irányába, hogy még esélyük sem legyen felismerni. Ujjaim közül nézek ki, mintha egy ijesztőbb filmet néznék, és nagyot sóhajtva megállapíthatom, hogy jelenleg egyedül tartózkodok a folyosón.
A labor ajtaját elérve, ujjaimat a jéghideg, girbegurba kilincsre fonom, és óvatosan benyitok. Szombat késő délután van. Ilyenkor biztosan nincsen óra. Éééés így is lesz. Attól félve, hogy nem marad több levegő a tüdőmben, csak egy apróbb, megkönnyebbült sóhajka hagyja el vastag ajkaimat. Amikbe bele is harapok, majd a szertár felé veszem az irányt. Lépteim akkurátusak, óvatosak. Nagyon szégyellem magam, hogy akaratomon kívül megloptam egy napra az iskolát, de… már nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét. Hacsaaaak. Nem, nem. Csak rosszabbá tenném a helyzetet, ha ellopnám az egyik negyedéves csaj időnyerőjét. Valamelyik nap láttam a nyakában lógni. Egészen biztosan az volt.
A szertár ajtajában megállok, és kutakodni kezdek súlyos táskámban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

Mi sem természetesebb, mint az, hogy ilyenkor nem találod, amit keresel. Pedig nem egy aprócska darabról beszélünk. Nyelvemet kidugom a megfelelő koncentráció érdekében, és hol jobbra, hol balra tekintek. Még mindig egyedül vagyok, és szeretném, ha ez így is maradna addig, amíg meg nem szabadulok a bűntény bizonyítékától. Halk, gyenge „aú” hagyja el ajkaimat, amikor valami élesebb tárgy miatt kirántom kezemet a táskából. Szájba kapom, akár egy kiskölyök, nyelvemmel megérintem a sértettnek érzékelt részt. Nem érzem a vasas ízt, így feltételezem, hogy nem vágta el a titokzatos valami a táskában. Így arcom elé húzom a kezem, és az ujjat megvizsgálva megállapíthatom; sértetlen. Folytathatom a keresést, immáron óvatosabban.
- Merlinre – nyögöm mély hangomon, amikor ismét a szívemhez kell kapnom, hiszen mégsem vagyok egyedül. Nyelek egyet, s villámgyorsan visszahajtom oldaltáskám tetejét, hogy ne láthassa, mi bújik meg benne. Akárki is legyen az. A hang irányába fordulok. Hisz’ ez a lány felettem jár egy évvel. Angelica, igen.
- Babett – biccentek felé viszont-bemutatkozva. Kékeszöld szemeim a pálcát markoló kézre csúsznak alig láthatóan, fejem mit sem mozdul. A terepet felmérve, és hatalmasat nyelve engedek meg egy erőltetett mosolyt, s vállat vonok. – Gyanúst? – kérdezek vissza bájos, ám zavart mosolyommal. – Semmit – hiszen éppen, hogy én vagyok a gyanús a nagy táskámmal, és a szertárhoz való közeledésemmel.
- Jó a sisakja, Asszonyom – próbálok mókázni, és hivatalosan megszólítani őt, miközben megjátszott katonássággal tisztelgek egyet. – Milyen játék ez? – lépek hozzá és hajolok közelebb, miközben mindezt már suttogva kérdezem meg, mintha csupán zárójelben kérdezném a játék közben. Nem szeretném elrontani a játékát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Vannak dolgok, amiket nem nő ki egyik pillanatról a másikra az ember. Az én esetemben ez az idegenekkel való problémás kommunikáció maradt meg gyerekkoromból. Mindig anyum, Gerda vagy Milán mögé bújtam, hogyha meg kellett jelenni valahol. Nem mondanám magam félősnek, de távolságtartónak egyértelműen igen. Ezért is várom ennyire, hogy a felszolgáló fiú mihamarabb elhúzza a csíkot. Láttam a szemében, hogy olyan beszélgetősebb fajta, amiből köszönöm szépen, nem kérek; amúgy is Gerdával vagyok, szóval „fuck off”.  Zöldeskék szemeimmel hunyorogva figyelem az elhaladó alakot, majd ismét nővérem szemeiben találnak otthonra. Amikor kérdésével felhívja a figyelmemet arra, hogy ez mégis mennyire cringy volt, kislányosan felnevetek, szabad kezemmel pedig a nevetéstől kivillanó, rendezett fogsorom elé kapok. Közben serényen, nemlegesen csóválom a fejem. Tény, hogy nagy szükségem lenne egy kis noszogatásra, ami régebben nővéremtől kaptam. Azonban az utóbbi időben nem lehetett volna eldönteni, hogy mégis ki bátorítana kit.
Jobban van. Megkönnyebbülten engedem ki a forró levegőt tüdőmből, és újabbat simítok kézfején. A tekintete mindig megnyugtat, éppúgy ahogyan a jelenléte. De mégis bujkál valami Gerda betűi, szavai és mondatai között. Nem tudom megmondani, hogy mi lehet az, ami egy kicsit idegesebbé tesz, így járatni kezdem jobb lábamat az asztal alatt. Vastag ajkaimat összeszorítom, és próbálok arra koncentrálni, amit mond nekem.
- Gerda… - kezdek bele halkan és komolyan. – Mit szeretnél mondani? – érzem, hogy a felvezető után valami eddig soha nem hallott sztori következik, és ettől rám tör a pánik. Szemeim kitágulnak, lélegzetvételről lélegzetvételre gyorsabban kezd verni a szívem, míg a lábam egyre szaporábban kezd rángani az asztalka alatt. Ekkor elhangzik a név. A név, amit még éltében is gyűlöltem hallani, nem még halála után. A halálhíre talán még nyugtatóan is hatott rám, kövezzen meg bárki érte.
- A köcsög! – bukik ki belőlem hangosan véleményem. S ezzel együttesen elengedem nővérem kezét, és még a puffból is felpattanok. Kezeim idegesen meg-megránganak testem mellett az idegességtől, szemeim szikrákat szórnak. Mindig is tudtam, hogy azzal a féreggel csak a baj lehet, de Gerda úgy szerette őt. Végül körbe tekintek, s meglátom a rám meredő szempárokat. Halkan elnézést kérek, majd lassan visszahuppanok a helyemre. Szájam szegletében undorodó fintor jelenik meg. Igen, Boldizsár; neked címezve a Túlvilágra. Ismét testvérem kezére fogok, nehogy magára vegye a viselkedésem.
- Aznap is megütött, igaz? – ekkor hirtelen megjelenik fölöttünk a srác, akire mérek egy „takarodj innen” pillantást köszönetképpen, és visszafordulok testvérem felé, tekintetét mohón keresve. – Nekem elmondhatod. Nekem elmondhatsz bármit. Hé… - fejemet mozgatva folytatom az eddig mindig megnyugtató barna szempár keresését. Mi történhetett?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

Teljes meggyőződésem, hogy ismételten kimaradtam valami Levitás programból, és Angelica éppen ebben vesz részt. Nem mondom, hogy szívesen részt vennék benne, elvégre – többek között – ezért is kerülöm a hirdetőfalat, de azért egyre jobban érdekel a dolog a sisakot és a lány érdekes szerepjátékát figyelve. Szemeim összeszűkülve vizsgálják háztársamat, hiszen egyértelmű, hogy valami mégsem oké itt. Vagy tényleg a színészi véna. Nem tudom. Mindeközben természetesen figyelek arra, hogy a táskám ne kerüljön a középpontba. Gyanúsnak tűnhetek? Kifejezetten.
- Nem? – kérdezek vissza hitetlen hangon, fejemet oldalra döntve figyelem társamat. A következőkre viszont játékosan felnevetek, hiszen eléggé valószínűtlen, hogy ilyesfajta veszély fenyegetne bennünket a kastélyban. – Ne haragudj – mondom nevetés utáni orrhangon. – Nem akarlak megbántani, de biztosíthatlak afelől, hogy a kastély eléggé biztonságos – teljes bizonyossággal állíthatom. A kastély történetében egyszer sem szerepel olyan história, miszerint akárki vagy akárkik megtámadták, vagy bevettél volna ezt a hatalmas épületet. De mosolyomat teljesen eltüntetem, hiszen látom, hogy a másik teljesen komolyan beszél hozzám.
- Mi? – bukik ki belőlem a királykisasszonyi kérdés, szemeim kidüllednek. Ekkor zavart mosolyt erőltetek arcomra, és meglepettséget játszva mutatok a táskára. – Ja, hogy ez? – legyintek csacskán. – Semmiség. Igazán semmiség – kezdek hátrálni, táskámat a hátam mögé nyomva.
- Mit is mondtál? Támadás? Mesélj inkább erről – próbálok terelni.
Közben a kínálásra nem is figyelek, csak óvatosan lépkedek hátrafelé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Az, hogy ennyire kimaradtam az elmúlt időszak történéseiből furcsa érzéseket vált ki belőlem. Ugye én nagylányként gondolok magamra körülbelül tizenhárom éves korom óta. Legkisebb testvérgyermekként pedig nem bírom egyszerűen elfogadni, hogy valamit nem tudhatok, mert „még kicsi vagyok hozzá”. Tudom, tudom. Nagy hibám, hogy nem tudom fékezni az indulataimat, de idővel biztosan ez is javulni fog. A fülem zúgni kezd, és egy pillanatra mintha vesztettem volna a hallásomból; minden érthetetlen motyogássá válik, akárcsak a víz alatt. Nyelésem hangja üvegszilánkként karcolja meg halántékomat, de tekintetemmel nem engedem testvéremet. Indulatos vagyok. Persze. Akár egy kisnövésű kutya, aki nincsen kibékülve azzal, hogy százévesen is ő lesz a legkisebb a családja szemében. Védeni akarom mindegyikőjüket. Éreztetni akarom, hogy én erős vagyok és én leszek az, aki mindentől megóvja őket. És legfőképpen; az ilyen Boldizsár-féle barmok a legmesszebbre kerüljenek tőlünk. Fintorom még látványosabbá válik, amikor Gerda rám szól. Le kell nyelnem a következő szavakat, amiket neki hajítanék. Ő az egyetlen, akire nem szórok kígyót-békát azonnal, de látszik rajtam, hogy alig tudom megtartani magamnak a mondatot. A levegőt – a magamra erőltetett nyugalomtól függetlenül – szaporábban veszem.
- Mmm – morgok egyet inkább a véleménynyilvánítás helyett, és gyermeki módon karba tett kézzel ülök néhány percig, mielőtt újra a kezekhez menekülnék biztonságért. Ekkor előrébb dőlök az asztalon, szinte felborítva a már kihűlő félben lévő zöldteákat. A bájos kis csészékkel nem foglalkozva kúszik előrébb felsőtestem, akárcsak kisgyermekként mesehallgatás közben. Azonban ez most nem mese. Ez a valóság. A rideg és nyálkás valóság, ami bekúszik bőröm alá.
- Baseball ütő? Ez… – és itt ismét csitulásra intem saját magam. Elnyomott fintorom újra kiül az idegességtől pirospozsgás arcomra. Újabb kutya képpel élve; megéreztem már az első alkalommal, hogy ebből a férfiból csak baj lehet, semmi más. Látom magam előtt minden egyes szavát nővéremnek. A reccsenő ágak hangja hallójáratomba furakodik, s látványosan, testemet megrázva szalad végig a hideg hátamon. „Megöltem őt. Meggyilkoltam. Én tettem”, dobálja agyam a mondatokat random sorrendben a fejemben. Nem értem. Látszik rajtam, hogy nem jut el tudatomig, hogy mit is közölt velem az imént testvérem. S amikor reagálhatnék meglátom a remegő kezeket, amiket erősebben kezdek tartani ujjaim között. Zöldes szemeim az arcra kúsznak, ami most egy porcelánbaba színét kezdi magára húzni.
- Gerda – suttogom, miközben szorongatni kezdem remegő kezeit. A mosdó ajtajára kúszik kissé kétségbeesett tekintetem. – Kérlek – állok fel, majd húzom fel őt is, hogy ne a nagyközönség előtt történjenek a továbbiak. Az sem baj, ha az ital elfogyasztása helyett inkább lelépünk innen, és máshol folytatjuk a beszélgetést. Finoman megpróbálom két lábra állítani a nővéremet, s elindulunk a mosdó irányába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Gerda hagyja, hogy felsegítsem, és őt támogatva indulok meg a mosdó irányába. Érzem, ahogyan szűkül a tér, és mintha valami pánikszerű érzés elindulna gerincem mellett, azonban gondolatban megrázom magam, s arra kezdek koncentrálni, aki most igazán fontos; a nővéremre. Jéghideg kezét markolom, majd ahogyan elérjük a mosdó ajtaját, hirtelen elé lépek, és úgy tépem fel az ajtót, mint valami anyatigris. Testvérem után nyúlok azonnal, ám amikor meglátom, hogy mégis mi fog következni, szó nélkül, egy ösztönös ugrással szökkenek ki az útjából. Vékonyka ujjaimat szám elé kapom, zöldes szemeim pedig százsorosukra düllednek. Egy pillanatra eluralkodik rajtam a tehetetlenség, így teszek egy suta lépést hátrálva. Hátsófelem egyenesen a mosdókagylónak dől, amitől azonnal vissza kell ugrálnom az előző pozíciómba, hiszen ahogyan a kagylónak dőltem azonnal vizes lett a nadrágom. Oda sem kapok, elvégre gyorsan kapcsol az agyam, és máris a fülke mellett termek. Tétován ácsorgok egy ideig, majd nagy levegőt veszek, és belépek nővérem mellé.
- Megmaradsz? - érdeklődnék aggódó hangszínnel hogyléte iránt, ám folytatni nem tudom, mert éppen jönne be valaki, én pedig azonnal az ajtó mellett termek, hogy visszatarthassam azt. – Egy pillanat! – kiáltok a kinn állónak. Odalépek Gerda mögé, és rázárom addig az ajtót, amíg az ajtót ki nem nyitom, s sűrű bocsánatok közepette engedem be az ismeretlen lányt, aki furcsállóan tekint vizes nadrágomra, amire én csupán egy zavart vállrándítással válaszolok. Igen, tizenhét évesen ért egy óvodás baleset, ezért nem engedtelek be. Nem mindegy? Inkább megvárom, amíg bemegy az egyik fülkébe, én pedig gyorsan benyitok nővéremhez. A szívem szakad meg az összetört testvér látványától. Szemeimben egyszerre ott a végtelen szeretet és féltés, azonban a düh is kezd újra megtelepedni bennük. A háttérben halk lounge zene szól, s azt is hallom, ahogyan a lány, aki megszakította a beszélgetést kimegy a helyiségből. Így egy ideig ismét magunk maradtunk, habár az sem érdekelt volna, hogyha így kell végig beszélnünk az egészet. Végre elkezdtük. Megnyílik nekem. Az a legkevésbé sem számít, hogy ez most éppen a teaház mosdójában történik.
Miközben mesél nekem mindenféle érzelem váltakozik karakteres vonásaim között. Krumpli orromat hol fintorra húzom, hol vaskos ajkaim elé kapok. S amikor ahhoz a részhez érünk, hogy Boldizsár még mindig a nővéremben él a fejemet kezdem csóválni. Biztosan nagyon nehéz ez, de akármennyire bele szeretném élni magam – szerencsémre – nem tudom. Pedig tényleg nagyon szeretném. Azonban a gyűlölet, amit az ex-férj iránt érzek, sokkal hatalmasabb, mint bármi amit ezen pillanatokban élek meg.
- Jesszusom, Gerdus – suttogom halálsápadtan, ahogyan nővérem arcát figyelem. Azonban csak ezután jön a cifra rész. Erőszak, és szexuális témák. Nagyot nyelek. Sok mindent el tudok viselni sírás és szívszorító érzés nélkül. Azonban ez a téma az, amire egyelőre végképp nem tudom, hogyan kell reagálni. Remegő kezeim egy nyolcvanéves kezeit idézik, s azokat indítom meg nővérem felé, majd megragadom őt, és magamhoz szorítom. Nem tudom, hogy mit mondhatnék.
- Téged – kezdek bele megértően, halkan. Szinte suttogva. – Téged az elemed megtett meg ettől az elme… - mélyet szippantok az olcsó illatosítószagból. – Megmentett Boldizsártól – engedem el ölelésemből, és nézek bele a szemeibe. – Nem tudom, hogy mi zajlik benned. Nem tudom, mert nem én éltem át ezeket… ezeket a… - itt érzem, ahogyan legörbül a szám, s minél jobban próbálom visszatartani a sírásomat, annál jobban kezd remegni az ajkam. És elérkezik a pont, amikor nem bírom tovább, és kitör belőlem a sírás. Nem akarom, de nem tudom visszatartani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Megkönnyebbülök, amint elkezdenek potyogni a könnyeim. Ez a fájdalmas sírás a beszélgetésünk eleje óta bujkál bennem valahol, és most végre előtörhet, így már nem a könnyek visszatartása feszít szét belülről. Most már az, hogy nem tudom abbahagyni. Eleinte csak a dundi cseppek hullnak végig pirospozsgás arcomon, majd keservesen felsírok, amikor már úgy érzem, hogy egyáltalán nem tudom visszatartani az érzéseimet. Benne van a hihetetlen öröm, hogy ismét együtt vagyunk, de érezhető az a fájdalom is, amivel most megkarcolta a történet a szívemet. Nem tett Gerda semmi rosszat. Nagyon jól tette, hogy beavatott. Ettől még közelebb érzem magam hozzá, de azok, amik vele történtek egyszerűen felfoghatatlanok számomra. Bosszantó, hogy nem tudom kellő felnőttséggel átélni ezt, hanem a tizenhét éves fruska fejemmel csak bömbölni tudok rajta. Okosat szeretnék mondani. Valami olyat, ami megnyugtatja őt – habár tudom, hogy ez szinte teljességgel lehetetlen volna felnőttfejjel is. Bosszant, hogy nem tudom kifejezni magam. Csak a képek jelennek meg zöldjeim előtt; a sok történés, amiről Gerda beszélt eddig. A legcsúnyábbig. Összeszorítom a szemeimet, és ezzel próbálok megszabadulni a gondolatoktól. Legszívesebben üvöltenék. Nem gondoltam volna sohasem, hogy valami ennyire meg tud törni. Pedig részletességében nem is hallottam mindent… eléggé élénk a fantáziám. Kiszínezi nekem kellőképpen ahhoz, hogy ne tudjak egy ideig lélektépés nélkül aludni. Nem Gerda, ez nem a te hibád. Tudnom kellett. Tudnom kellett ezekről, hogy én is pontot tudjak tenni a dolgok végére fejben.
Érzem, hogy valami furcsa az ölelésében, ám amikor a szemeibe nézek, mintha nyugtató bűbájt varázsoltak volna rám. Ő tette? Azt sem bánom; máris jobban érzem magam a bőrömben. Mélyet szippantok a levegőből, és engedem, hogy belehulljak a nővérem ölelésébe. Aztán migrénszerűn hasít a fejembe a felismerés; micsoda ez önző liba vagyok! Ez nem rólam szól. Nem arról, hogy én hogyan élem meg ezt.
- Nem akarsz többet elbújni, ugye? – kérdem tizenkét éves énemet idéző hangszínnel, miközben vörös szemeimmel nem engedem testvérem tekintetét. – Na-nagyon sokszor attól féltem, hogy én tettem valamit, amiért eltávolodtál. De mekkora idióta voltam! – nevetek fel keservesen, hiszen ismét tanúbizonyságot nyerhetünk afelől, hogy mindig azt gondolom, minden rólam szól. Minden egyes szavával egyre beljebb vagyok a megnyugvás felé. Már csak aprókat szipogok, miközben elengedem őt, és farmernadrágom hátsó zsebébe nyúlnék egy zsebkendőért, de csak egy ázott pamacsot találok, így kislányosan pulóverem ujjába törlöm szemeimet, majd orromat.
- Ho-hogy mi? – derül fel kisírt ábrázatom, amikor azt mondja, hogy van valaki, aki vigyáz rá. S abba belegondolni, hogy Boldizsár sem lesz már többet közöttünk egyenesen felemelő. Még egy-egy benn maradt könnycsepp pottyan ki szememből, de már valamivel mosolygósabb az ábrázatom. – Ki vigyáz rád? - most már hangom is boldogabban cseng. Ismét előbújt tinilányos érdeklődő tekintetem, miközben megvakargatom viszkető orromat. - Egy fiú?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

A pánik kezd rajtam eluralkodni. Nem akarom, hogy akárki is azt gondolja, hogy a Drinóczik már lopnak is. Volt elég felhajtás a család körül, nehogy az én lopásom legyen már a következő, amibe beleköthet akárki fia, lánya. Védelmezőn szorítom magam mellett a táskámat, majd lassan érzem, ahogyan az izmaim elernyednek, és végül hagyom a szütyőmet, hadd lógjon mellettem nyugodtan. Nem, félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok zavartalan. Inkább a nemértés látszik zöldeskék szemeimben, miközben egy lépést teszek Angelica felé. Sportcipőm nyifog egyet a terem padlózatán, ahogyan esetlenül csúszik előre azon, de így már közelebb kerülök háztársam felé. Eddig fenyegetően mesélt a támadásról és arról, hogy minket veszély fenyeget, erre hirtelen abbamarad mindez, és a sisakot hibáztatja. A sisakra nézek, majd fel a lányra. A lányra, majd le a sisakra. Ezt egy ideig értetlen ábrázattal játszom felváltva, majd a felismerés csillan meg szemeimben, miközben mókásan a homlokomra csapok.
- A sisak – mutatok Angelica varázstárgyára. – Honnan szerezted? – fogalmazódik meg bennem a kérdés, miközben ismét táskámhoz nyúlok. S mivel ilyen bizalmas viszonyba kerültünk, így elárulom neki, hogy én mit is keresek itt valójában.
- Én meg bocsi, hogyha hülyén viselkedtem – kezdek bele jobb karomat vakargatva zavaromban. Közelebb lépek Angelicához, hogy suttogni tudjak neki. – Tegnap bájitaltanon automatikusan a táskámba pakoltam ezeket – nyitom ki táskámat, s mutatom meg a fiolakészletet. – Vissza kellene pakolnom a szertárba – bökök fejemmel az említett helyiség irányába. – Ne köpj be, kérlek – kérlelem őt. – Véletlen volt, vissza is hoztam – arcomra fintor ül ki. Tényleg nem volt szándékos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Már egy jó ideje ácsorgok a csarnokban arra várva, hogy a szemüveges recepciós néni szólítson. Azt mondta, hogy majd szólít, de akárhogyan is próbálom elhihetni magammal, hogy mindjárt én jövök, mindig bal csuklómat szorító aranyszín karórámra csúsznak kékeszöldszín szemeim. Ezeket ilyenkor tinédzserlányos „nem hiszem el” arckifejezést követve forgatok meg koponyámban. Szívok egyet orromon, és hátra dőlök a kényelmetlen fából faragott széken, amin ugyan van egy ülőpárna, de annyira vékonyka, hogy inkább csak feltörni lesz képes hátsómat, minthogy kényelemmel szolgáljon. Fekete bőrtáska lóg oldalamról, amit asszonyosan az ölembe veszek. Vöröses nadrágot húztam, amihez természet… ellenesen a hozzá passzoló blézert is felvettem. Egy fehér vékonyka garbó takarja lapos felsőtestemet, és ez a szín visszaköszönöm az aprócska lábamra húzott slip-on lábbelimen is. Ó, és mi az a fülemben? Igen, fülbevaló. Ilyet is tudok ám. Vagyis Gerda, Gerda tud ilyet. Azt mondta, hogyha ügyeket jövök intézni – ahogyan a nagylányok szokták –, akkor nem lenne baj, ha esetleg nem úgy jelennék meg a hivatalban, mintha a Twist Oliver következő felvonására készülnék. Bevallom, nem is annyira rossz érzés prettynek lenni.
Lábaimat keresztezem ülőhelyzetemben, és a táskámat markolászva várok a soromra. Közben nem nézek senkire sem, aki a közelemben van, elvégre én is azon emberek közé tartozom, akik nagyon nem szeretik, hogyha bámulják őket.
Az előttem elterülő kövezetet kezdem bámulni, amit gyorsan be is számozok vízszintesen egytől nyolcig, majd a függőleges négyzeteket pedig az a betűtől egészen a h betűig. Készen is van a sakktáblám, amin fejben játszani kezdek, s egyik parasztommal elindítanám a játékot, amikor…
- Drinóczi Babett Mirjam – a néni reszelős hangjára összerezzenek, s második nevem elrontása sem segít azon, hogy ne vágjam azt a szokásos kelletlen fintort. Ellököm hát magamat a széktől, majd kecses léptekkel próbálok a pulthoz lépkedni. Érzem, ahogyan a jelenlévők szemeivel engem követnek. Összeszorul a gyomrom, és már csak szívverésem dobog fejemben, miközben semmi mást nem hallok azon kívül csak cipőm nyikorgását a márványpadlón. Odalépek, majd bátortalan, vékony hangon kezdem.
- Drinóczi Babett Mirtill – nyomom meg az elrontott nevet, mire az asszony közelebb hajol hozzám, és vizenyős szemeivel vizsgálni kezdi a vonásaimat. Mintha azokból ki tudná olvasni, hogy egy Mirjam vagy egy Mirtill áll vele szemben. Dús ajkaimat elhúzom, miközben zavartan a fülem mögött kezdem igazgatni néhány barna tincsemet. – A meghirdetett diákmunkára szeretnék jelentkezni – mondom végül halkan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Felsőtestemmel a pultnak dőlök, úgy izgek-mozgok egy keveset, hogy annak éles széle ne vágja mellkasomat. Több-kevesebb sikerrel. Közben amúgy sem apró lélektükreim egyre jobban tágulnak, hiszen megérzem; prédává váltam. A lassan fölém magasodó oroszlánnéniről le sem tudom venni gazella tekintetemet, miközben lassan olyan apróra megyek össze, hogy az emberi szem elől teljesen elveszni tűnök. Jobb kezem a pulton pihen, meg-megsimítom göcsörtös felületét vékonyka ujjaimmal. Olykor meg is kaparászom idegemben, de idegességemet az mutatja leginkább, hogy lábaim úgy járnak a pult felém eső oldalán, mintha egy ír sztepptáncos csapatba szeretnék jelentkezni, nem pedig az említett diákmunkára. Ajkaim kiszáradnak, és a számonkérő tekintetre éppen szóban válaszolnék, amikor férfi parfümillat csapja meg szeplős kis orromat. Lágyan ívelt jobb szemöldököm a magasba reppen, és az érkező felé fordítom hamvas arcomat. Az ismeretlen férfiarcra még nem is, azonban a férfi érintésére összerezzenek, szinte összecsuklok, mintha több tonna nehezedne törékeny vállaimra. Lehetséges, hogy szemeim még ettől is tágabbra nyíljanak? Olybá tűnik, hogy igen, hiszen a következő pillanatokban csoda, hogy kékeszöldjeim nem esnek ki koponyámból. Még nem tekint rám, vagy csak nem kaptam el a pillanatig rajta m tartott tekintetet, azonban én nem tudom levenni róla a szemem. Kislányos meglepettséggel figyelem őt a továbbiakban is; szemeim nyakáról arcélére csúsznak, és egyre jobban érzem orromban a férfi illatát. Mosolygó ajkain állok meg egy pillanatra, és figyelem, ahogyan formálja a szavakat, és intézi a hölgy felé, aki mintha varázslat hatása alá került volna kezd el foglalkozni az ügyemmel. Szemeimet értetlenül, már majdnem gyanakvóan húzom össze egy pillanatra, pedig csupán a vonásokat vizsgálom.
Amikor rám néz és mosolyog, annyit láthat belőlem, hogy félig nyitott szájjal bámulom őt, de egészen gyorsan kapcsolok, és felrázom magam. Mosolynak nyoma sincsen arcomon, inkább az értetlenség és mérhetetlen zavar terül szét rajta.
- Köszönöm – mondom egészen halkan, miközben vállamon pihenő karján vándoroltatom végig tekintetemet. Azt az utat járom végig, amint az imént is; nyak, arcél, ajkak, majd megállapodok a kékszín, mosolygó szemeknél. Nagyot nyelek. Valami nagyon furcsát érzek, de betudom annak, hogy ma még nem reggeliztem.
- A te… titkárnőd leszek? – teszem fel elvörösödve a kérdés, miközben pótcselekvésképpen barna tincseimmel kezdek játszani zavaromban. Automatikusan tegeztem le, és látszik rajtam, hogy abban a pillanatban megbántam, de mégis mit tehetnék? – Elnézést, nem gyakran jártam eddig ide – forgatom meg egy bájos mosoly kíséretében kékeszöld szemeimet, majd nyugtalan torkot köszörülök.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Az, hogy szájam belsőjét kezdem rágcsálni már sem lep. Ez alatt a néhány perc alatt olyan furcsa tüneteket produkálok, mint lassan tizennyolc életévem alatt összesen. Torkom összeszorul és folyamatos nyelésre ingerel, miközben esetlenül rándul egyet jobb vállam, hiszen nem tudom kontrollálni a mozdulataimat. Nem tudom, hogy maradjak-e ebben a féloldalas pozícióban vagy forduljak szembe a férfival. Kékes szemeimet lesütöm, de a szájam szegletében megbújó mosoly kicsit csibészebbé tesz. Ugyan csak egy pillanatig tart, mégis egy más arcom mutatom még saját magamnak is. Ez azért szakad meg hirtelen, mert szemem sarkából valami furcsát észlelek a férfi jobb csuklója környékén. Tekintetem ijedten kapom oda a pontra, ahol látni véltem a szokatlanságot, de elhessegetem a gondolatot, hiszen nem csodálkoznék azon sem, hogyha beképzeltem volna lányos zavaromban. Agyam játéka lehet, hogy megmentsen a mellettem álló folyamatos bámulásától. A szemeim akkor vándorolnak vissza rá, amikor nevetőráncok szemtelenül tekintetet vonzó módon megjelennek a kék szempár sarkában. Mélyen a lélektükrökbe nézek, és próbálom megfejteni a zavartságom okát, hiszen az rendben van, hogy nem az erősségem az emberekkel való kommunikáció, de akkor csak beveszem azt a bizonyos „idc” kapszulát. Ez… ez most valami más.
A következő kérdésre akaratlanul csillan meg mindkét látószervemben egy érdekes, megmagyarázhatatlan – számomra legalábbis – érzés, de rá kell jönnöm, hogy csupán incselkedik velem, amire zavart bájjal mosolyodok el, és fülem mögé tolok néhány kósza barna tincset. Így tekintek fel rá, azonban a kihívóan megemelkedő szemöldöktől végigszalad egy ismeretlen érzelem a hátamon, és láthatóan beleremegek a kísérteties hidegtől, ami úgy döntött, ma az én hátamat lovagolja meg.
A kérdést megválaszoltalan hagyom, és zavartan simítok végig puha arcomon.
- Láttam a nyomozóiroda hirdetését – mondom már kevésbé magas hangon. Közben még mindig nem akarok érdekesmód a férfi karjaitól szabadulni, ugyanúgy állok mellette, mint eddig. Magam elé kapom táskámat, és felnyitom. Vékonyka ujjaimmal kezdek benne kutatni, majd előszedek egy összehajtogatott fecnit. Egy pillanatra felnézek a férfira, de nagyot nyelve ismét a papírt kezdem bámulni, és ki is bontom. A férfi felé mutatom. – Azt írják, hogy aktarendezésre keresnek diákokat – formálom a szavakat már sokkal érthetőbben, miközben hol a férfi szemeibe tekintek, hol elnézek mellette, amikor érzem zavarom kipirosodik apró manófülemen.
- Te itt dolgozol? – teszem fel az egyértelmű válaszú kérdést, miközben rózsaszín nyelvecskémmel megnyalom alsó ajkamat. A nevére kérdeznék, de nem merek.
Ekkor pillantok le a pultra, ahová a papírjaim kerültek. Hálás fény csillan szemeimben, azokat fúrom most a férfi óceán tekintetébe.
- Nagyon köszönöm… - a köszönet befejezetlenségére utaló magasabb hangon hagyom félben a mondatot név hiányában. Így talán megtudom, hogy kicsoda ő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Alagsor → Bájital-labor

- Eléggé furcsa karácsonyi ajándék – húzom fel cserfes kis ajkaimat, miközben mindketten színt vallunk egymásnak, és végre egy problémával kevesebb lóbálhassa a lábát lelkiismeretemről. Ennek hangot adva nagy sóhaj hagyja el ajkaimat, és igazán zavart kislány módon próbálok néhány arcomba lógó tincstől megszabadulni. – Hm, így még furcsább az egész – fintorgok, miközben ismét a táskámra terelődik a téma, én pedig először védekező módon szorítom magamhoz, hogy aztán végképp feladjam magam, sőt a segítségét kérjem Angelicának. Nem szeretném versenyeztetni kettőnk furcsaság-indexét, de szó, mi szó; mindketten érdekesen viselkedtünk a magunk módján. Noha Angelica része valóban valamivel szokatlanabb volt, mint az én véletlenszerű capcarázásom. A prefektus szóra kitágul mindkét pupillám, és megkönnyebbülten bólintok egyet.
- Na, annak baromira nem örültem volna – nyújtom mutatóujjamat a lány felé, de másik kezemmel, mintha más emberhez tartozna veszem el ezt a bizonyos ujjat arcából, hiszen sokszor rám szólnak otthon, hogy mutogatni nagyon nem szép dolog.
- Rendben, köszönöm – mondom őszinte hálával, majd lopakodó módot bekapcsolva helyezzük vissza méltó helyére a fiolákat. Én egy székre állok, és úgy kérem meg Angelicát, hogy adogassa nekem őket egyesével, hiszen nagyon félek, hogy az utolsó pillanatban törnek össze. Végül lemászok a magasból, s boldogan fordulok társam felé.
- Gyere, sütizzünk egyet a nagy ijedelemre – majd kisétálunk a szertárból, végig a laboron csacsogva, majd a nagyterem felé vesszük az irányt a hideg folyosón.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Én pedig azt nem tudtam, hogy ilyen ismeretlen, furcsán felemelő érzésekkel fogok innen távozni, amikor pár nappal ezelőtt megtaláltuk nővéremmel a hirdetést. Tudtam, hogy maga az érzet, hogy felnőttmód munkára adom a fejemet valami újat fog hozni, de arra nem számítottam, hogy ennyire. A munka keltette pánik semmissé vált az utóbbi pár percben, és egy teljesen más szintre emelte az érdeklődésemet; találkozni fogok ezzel a férfival nap mint nap. Aprócska, zavart mosoly jelenik meg dús ajkaim szegletében, ahogyan konstatálom, még mindig foglya vagyok a férfi karjainak, azonban valahol mélyen mégis feszélyez a dolog. Ez a feszélyezettség természetellenesen kellemes táncot jár lelkem egy olyan ajtaja előtt, ami már résnyire nyitva van, de még nem tudom pontosan, hogy mi vár rám mögötte. A bókra ismét elpirulok – vagy csak úgy érzem a kimelegedéstől, hiszen meglehet a pír soha nem is távozott finom vonásaimból. Így mosolyodok el újra, majd a szokásos pótcselekvésképpen megigazítok egy tincset, noha az el sem mozdult eddigi helyéről.
- Ó – formálom a betűre szájamat, miközben a bók még egy kicsit lök azon a bizonyos ajtón, és a papírfecnit zsebembe rejtem. Egy pillanatra érintkeznek puha ujjaim a férfi bőrével, amire láthatóan kiráz a hideg, majd felrázom magam. Ennyire nem engedheted el magad Drinóczi, mégis mit fognak rólad gondolni? Zavartan torkot köszörülök, majd pupilláim érdeklődően tágulnak a „likvidátor” szóra. Érdekes foglalkozás.
Machay Ilián. Visszhangzik a név fejemben, ami egyre csak erősödik, és úgy érzem, hogy az ajtó túloldalán már senki nem ellenkezik. Az érzés fuvallata teljes erőből csapja ki azt, amire kékes tekintetem kitisztul, és valami olyan jelenik meg benne, ami eddig még soha. Nem tudjuk, hogy mi ez, de szokatlan suttogás érkezik mögüle, amire ellenállhatatlan vágyat érzek, de még mindig csak lelkem várótermében ácsorgok.
- Persze. Oké – tartom magam szűkszavúságomhoz, miközben egy lépést hátrálok, így szabadítom ki gyengéden magam a férfi karjai közül. Egyrészt felszabadító az érzés, másrészt érzem a mesebeli bilincset mindkét csuklómon. Jobb kezem finom ujjacskáival körbe ölelem bal csuklómat, amire le is tekintek egy másodpercre, majd visszaemelem egyre zöldesebbé váló lélektükreimet a férfira.
- Azt hiszem – válaszolom meglepően mély, karcos hangon, majd figyelem, ahogyan a férfit elnyeli a folyosó. Egy ideig még csukló-szorongatva állok a pult előtt, majd egy hirtelen mozdulattal elveszem a pultról papírjaimat. – Viszontlátásra! – köszönök Mici néninek, hátat fordítok, és túlvilági mosollyal lépek ki a hivatal ajtaján.
S azzal, hogy azon a ajtón kilépek hallom, hogy lelkem titokzatos termének ajtaja hatalmas zajjal csapódik meg mögöttem. Örültem a szerencsének, Machay Ilián.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A Hold ma a napfényt meghazudtolva világítja be az éjszakai tájat, s barna kabátomba bújt alakomra irányítja a reflektort, ahogyan a stégre lépek fekete tornacipőmmel. Az első deszka reccsen egyet alattam, amire oly’ sebesen húzom vissza lábaimat, mintha tűzbe léptem volna. Nevetséges riadalmamra gondolatban csóválok fejet, majd zsebre tett kézzel teszek néhány lépést, hogy a stég egy biztosabb pontjára érhessek. Már nem annyira csípős hideg az éjszaka, mint hetekkel ezelőtt, de nem mondanám, hogy azonnal dobom is magamról a textilt. Karba tett karokkal állok meg, miközben akkurátusan emelem a Hold irányába sápadt, érzelmektől mentes arcomat. Mély sóhaj szökik ki vöröslő ajkaimon, s lehunyom szemeimet. A fény még így is átvilágítja szemhéjamat, amire immáron láthatóan elmosolyodok. Lágy dallam került fel elmém gramofonjára, így csukott szemmel, karba tett kézzel és bárgyún vigyorogva mozdítom meg szelíden kerek csípőmet. Régen jutottak eszembe ezek a hangok, ezért meglepőmód jól érzem magam tőle. Érzelmeim villámmód váltakoznak az elmúlt fél órában, amióta eljöttem Gerdától. Nem szeretem a kötelező családi összejöveteleket. De így, hogy csak hárman voltunk testvérek – mert még Milán is megjelent – teljesen elviselhető volt. Ettünk egy kis tortát, és csacsogtunk, majd könyörgésemre féltő nővérem elengedett az éjszakába. Elvégre csak tizennyolc éves lettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A feszengős, karba tett kezes pozícióból hamarosan egy sokkal kényelmesebbet veszek fel, s karjaimat testem mellett kezdem lóbálni a fejemben lüktető ritmusra. Jobb kezem mutatóujjával rajzolok mindenféle alakzatot a levegőbe, ráadásul lábam is meg-megmoccan, és karjaimmal a magasba, a Hold felé kezdenék nyújtózkodni, de hangokat hallok, amire őzike módjára összehúzom magam. Az imént az én talpam alatt is hasonlóan reccsent meg a deszka, így nem hiába feltételezem, hogy valaki más is úgy döntött, ez lenne a legjobb hely egy csendes vasárnap estére. Gyorsan fordulok meg, s karjaimat feszülten tartom testem mellett, már sehol a mozgolódás. Nyelek egyet, és most kékes tekintetemmel figyelem a közeledő sziluettet, majd próbálom kibogozni fénygombolyagjából. Végül egy ismeretlen hang és annak ismerős tulajdonosa jelenik meg előttem. Óvatosan térek ki útjából, hiszen oly’ magabiztosan jön irányomba, hogy úgy gondolom, ha nem lépek egyet jobbra, akkor súrolnánk egymást. Kiskutya módjára döntöm oldalra a fejemet, ahogyan a Hold sugarai világító aurát varázsolnak a fiú teste köré. Ártatlanul mérem végig, majd megrázom a fejem, elvégre illene viszonozni a köszönést. Így bátortalanul köszörülöm meg torkomat, s újra karba teszem kezem.
- Szia – hangom mély és karcos. Ugyan tudom, hogy eridonos, és azt is, hogy Zippzhar Masa fiúja, de a neve egyszerűen nem ugrik be. Bende… vagy Bertold lenne? Mivel nem vagyok benne teljesen biztos, ezért zavartan helyezek fülem mögé egy tincset, majd zárkózott grimasszal, és tágra nyílt szemekkel meredek a fiúra. Nem válaszolok arra, hogy nem szeretne zavarni, biztosan látja rajtam, hogy nem igazán volt miben. Csak egy pillanatra megijedtem, mert nem tudtam, hogy ki közeledik. Ekkor hatalmas szemeim a felém nyújtott italra kúsznak, majd vissza a srácra. Egy gyámoltalan lépést teszek felé, kinyújtom karomat, s átveszem tőle a holdfényben megcsillanó üveget.
- Köszi – mondom szűkszavúan. Sokszor láttam már őt az iskolában, de soha nem viselkedett így. Most láthatóan ingerültebb, talán szomorúnak is mondanám. Figyelem őt, miközben lazán lerúgja cipőjét. – Szerintem ennyire még nincsen meleg – engedek meg egy szelíd mosolyt, majd amikor mellé érek, észreveszem, hogy így túl közel vagyok, és inkább visszalépek egyet. Számhoz emelem az üveget, s egy istenes kortyot lehúzok belőle. Szemeimet elégedetten hunyom le, amihez hasonló mosoly párosul, így emelem vissza a fénytől sápadt arcomat a fiúra. – Merlinre, de jól esik – ekkor felnézek a Holdra. – Láttalak már a kastélyban – s vissza a srácra. – Babett vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Hosszú, vékonyka ujjaimmal várakozóan dobolok a sörösüveg oldalán. A mai nap annyira elvette a figyelmemet minden iskolai kötelezettségemről, hogy eszembe sem jut, bajba is kerülhetnék akár. Ezen a gondolaton a magasba reppen bal, ívelt szemöldököm, és a márkajelzéssel ellátott papírt kezdem el tépegetni a flakon oldaláról. „Jó név” üti meg a fülem a fiú válasza, amire bájosan elmosolyodok, szinte alig láthatóan, majd a tépegetéstől elszakadva, ismét a srácra emelem kékes szemeimet. Bence. Bence, hát persze. Lóránt Bence. Ugrik be a teljes neve, amint elárulja nekem keresztnevét, amire erősen bólogatni kezdek jelezvén, hogy „tudtam én”. A továbbiakban együtt bámuljuk a vízfelszínt majd amikor újra megszólalnék, csak tátogni tudok egyet, majd végül még egyet, hiszen Bence megelőz. Ekkor kapok anime karakter módon szám elé, hiszen teljesen elfeledkeztem erről a részről. Szemeimet ide-oda kapkodva teszek megint egy lépést a stég szélén csücsülő Bence felé.
- A... a nővéremnél voltam a faluban – osztom meg félhangosan az információt, s szájam belsőjét rágcsálva meredek egy ideig a fiúra. – Születésnapot ünnepeltünk, kicsit elszaladt az idő… - lesz a rágásból egy hatalmas sóhaj, majd mielőtt még jobban beleloholhatnám magam a témába, Bence mondata némiképp megnyugtat. Erre kedves mosoly terül szét finom vonásaim között, és úgy döntök, hogy helyet foglalok újdonsült ismerősöm mellett. Természetesen tisztes távolságban, hogy legyen terem mozogni, ha esetleg úgy tartja kedvem, illetve ebből a távból – körülbelül két méterre – jobban látom a másikat, így kényelmesebb nekem. Leveszem nyakamból sálamat, és magam alá terítem. Törökülésben foglalok helyet a stégen, miközben arcomat ismét a Holdra emelem. – Köszi – nyilvánítok barátságos köszönetet, amiért nem köp be senkinek. Ez a mi kis titkunk marad. Szájamhoz emelem az üveget, és iszok belőle egy kortyot. Kellemes fűszeres, csaknem gyógynövényes íz párosul az alapvetően édeskés ízvilág mellé. – Te hogyhogy itt? – fordítom arcomat Bence felé. Tekintetem már sokkal nyugodtabb, és hangszínem is átvált csevegőbe. – Nem mintha ez nem lenne elég indok – bökök fejemmel a Hold felé. De nem gondolnám, hogy ez az elsődleges ok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Egy apró mosollyal szájam szegletében harapok alsó ajkam jobb szélébe, és úgy tekintek fel az égre. – Nekem - nézek egész boldog képet vágva Bencére. Mivel olyan nagyon sok közeli barátom nincsen, ezért sokan nem is tudják, hogy ma van a napja, de nem is kell mindenkinek. A születésnapokra mindig túlságosan személyes dologként tekintettem. Soha nem volt bulim, nem voltak hatalmas ajándékok, és én ezt így szeretem. Gerda és Milán felköszöntött, sőt anyuék is várnak jövő hétvégére haza, hogy ők is meg tudják húzogatni a füleimet. Most mégis jól esik valakivel megosztani, hogy „ez a nap más, mint a többi”. De közben azt is éreztetni próbálom vele, hogy nem olyan nagy szám ez, nekem annyira tényleg nem számít. Nem vagyok szomorú amiatt, hogy nem ugrik ki valaki a tortából, vagy a kastélyban szobácskám vár, ahol szobatársaim már édesdeden szuszogni fognak, mire én visszaérek. Szűkszavú kinyilatkoztatásom után megengedek még Bence felé egy szelíd mosolyt, és a vizet kezdem bámulni. Jó időre bele is mélyedek, majd a halk bűbájra, és az üveg szisszenésére emelem buksimat a fiú irányába. Elismerően bólogatok a trükkre, valóban nem gondoltam eddig a sörös palack zárára így. – Ez de állat volt – mondom elismerően rekedt hangomon.
Ekkor megváltozik egy pillanatra a légkör. Bence látványosan elszomorodik, én pedig meghúzom az utolsó kortyot az üvegemből. Figyelem őt, le sem veszem kékjeimet vonásairól, amik egyszer oly’ kedvesek és lágyak, máskor pedig megfeszült állkapoccsal mered rám vagy éppen maga elé. Megbántották, ez nyilvánvaló számomra, de nem kezdem el faggatni. Ő is ezt kéri, ezért szó nélkül, az üreg üveggel tárom szét karjaimat jelezve, hogy meg sem akartam szólalni. Erős, büszke srácnak tűnik, ezért nem akarok anyáskodni felette, vagy éppen a Bogolyfalvi Tinimagazin riporterét játszani az Összetört Szívek topicban. Bátorító mosolyt engedek meg felé, s tovább hallgatom.
- Érthető – biccentek, és újra az ég felé emelem a sörtől kipirosodott pofimat. – Ezután a vizsgaidőszak után kell is a kikapcsolódás – bizonyára nem ez nyomja Bence szívét, de ezzel megpróbálom elterelni a figyelmét egy másik irányba.
- Tényleg? – mosolygok felszabadultabban, mint kezdetben, majd az üres üveget magam mellé helyezem, s négykézláb a hűtőtáskáig kúszok, hogy egy random sör a kezembe kerüljön. – Kibontod, kérlek? – nem hoztam ma magammal pálcát. Ezt mondjuk elfelejtettem mondani Gerdának, biztosan kitekerné a nyakamat, ha tudná, hogy éjszaka végigjöttem a falun, egészen a határáig, pálca nélkül. De most az alkohol áldásos hatása lép közém, és a riadt gondolatok közé. Nincsen semmi baj.
Miután Bence segít – vagy nem – kibontani a sört, megköszönöm, és visszacsücsülök a helyemre. Fejem picit már zsibog, de nagyon kellemes érzés.
- Én már jártam itt néhányszor – kezdek csacsogni, omg. – Pedig nem vagyok a szabályszegő fajta – ki kérdezte? – Én is inkább gondolkodni akartam, ez pedig tökéletes rá – hunyom le szemeimet, s hagyom, hogy a holdfény lágyan simogassa arcomat. A sörös üveggel elfoglalt kezem az ölemben pihen, a másikkal pedig támaszkodom magam mögött. – Hm – mosolygok. – Szerintem tök jó ötlet volt – bele sem gondolok, hogy nem egyről beszélünk, hiszen én arra gondolok, hogy a stégre jönni volt csodálatos ötlet. Kellemesen érzem magam. – Gondolkodtál azon, hogy mit fogsz csinálni a suli után? – emelem akkurátus módon kékjeimet a fiúra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Számíthattam volna rá, hogy színvallásom után érkezik is a jókívánság, de mégsem tettem. Így szendén elmosolyodva, némi pírral orcámon biccentek egyet Bence felé köszönetképpen. Felnőtt vagyok – dehogy! De most tegye mindenki a szívére a kezét, aki már túllépett ezen az éven, és merje azt mondani a ketyegője legmélyéről, hogy nem varázsolta el akár csak egy pillanatra is az érzés, hogy tizennyolc éves lett. Nem? Hazugság. Egy szempillantásra megszűnik minden, ami valóságos, és elképzeled magad, mint a társadalom fontos része, egy felnőtt tagja, akinek innentől kezdve teljesen megváltozik az élete. Ha nem is így lesz… bánom is én! Most így érzem, és ez boldoggá tesz. Vigyorogva négykézlábaskodok Bence előtt, miközben a közöttünk lévő hűtőláda nem zavartatja magát, és csak úgy ontja mellkasomra a hideget. Apró kis libabőrök jelennek meg karomon, amire meg is rázkódom, majd mosolyogva visszatekintek a fiúra. Várom a varázslatot, mintha ez lenne a legnagyobb party-trükk, amit életemben láttam. Játékosan beharapom ajkaimat, és csupán a kezemben lévő üveget figyelem csillogó, kékszín szemeimmel majd, amikor a srácból kibüffen, ami jobb kinn, mint benn, gyermeki módon felnevetek, és koccintok egyet vele. Így húzódok vissza eredeti helyemre; kacagva, sörrel a kezemben egyensúlyozva. Nevetésem csilingelő. Teljesen más, mint beszéd közben, hiszen akkor meglepően mély.
Nevetve legyintek egyet-kettőt arcom előtt jelezvén;
- Se-he-mmi baj – kapkodok még kislányosan kacarászva levegőért, majd hátra dőlök, és felveszem a megszokott pozíciót. Emberek vagyunk, előfordul az ilyen. Ha nem lenne bennem egy sör, akkor biztosan csak nagy szemeket meresztve figyelnék a fiúra, hogy ilyenkor mit is kellene csinálni, hiszen engem nem erre programoztak. Azonban most elkezdett bennünk – legalábbis bennem – dolgozni az a minimális alkohol, ami az italomban volt, így valamivel önfeledtebb vagyok, mint a találkozás elején.
A következő pár percben csak csendesen bólogatok a fiú szavaira, aztán ismét megszólalok, elvégre kérdez tőlem valamit. Arra illik válaszolni, nem?
- Személyesen nem – kezdek bele ismét karcos hangomon. – De tudom, hogy ki ő. Navinés prefi, ugye? – kérdezek rá, hogy biztosan egy lányról beszélünk-e. Ekkor kirajzolódik Dana karakteres arca, amire hunyorítva bámulok egy kiálló deszkát, s csak akkor eszmélek fel ismét, amikor esküre köteleznek. Kihúzom magam, és azt a kezemet, amelyikben a sört tartom, a magasba emelem, a másikat meg a szívemhez szorítom. – Soha senki nem tudja meg tőlem! – mosolygok játékosan.
Közelebb szeretne jönni. Egy pillanatra megfagyok, és eltűnik arcomról a mosoly. Átveszi a mélyről érkező zavar, amivel még mindig nem tudok mit kezdeni. Nyelek egyet, jobb oldali egyik barnaszín tincsemet manófülem mögé helyezem, majd biccentek egy torokköszörülést követően. Mindig valami önbizalom boost-ot várok ettől.
- Persze – húzom magam alá a lábam egy bátortalan mosollyal. Aztán mintha megérezné Bence a mérhetetlen zavarodottságom, és egy nagyon ciki szópoénnal jön, amire finoman elmosolyodok, majd csintalanmód megforgatom szemeimet. Végül a mosoly egy halk kacajjá válik, és szabad kezemmel vörös ajkaim elé kapok. – Masától tanulod ezeket a borzasztó szóvicceket? – kérdezem nevetgélve, majd csillogó szemeimet Bencére emelem. Ezután tekintetem végigfut felsőtestén, egészen lábaiig, és halkan figyelem, ahogyan lábfejét elnyeli a bizonyára jéghideg víz. Brrrrr!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A jelenet nagyon szórakoztató, és egyben felettébb idilli; két fiatal a tó stégén ücsörög sötétedés után, nevetésüktől megremeg a tó felszíne, s olykor a boldog sörös üveg koccintás töri meg a csendet. A Hold beragyogja gondtalan arcunkat, miközben különböző témákat járunk körbe nagyokat kortyolva az alkoholos nedűből. Szinte romantikusnak is mondanám, ahogyan olykor együtt bámulunk az égitestbe, majd szemtelenül bele-belenevetünk sápadt arcába. Ekkor a szellő is feléled, ami meglepően hűvös, azonban mégis jólesik kimelegedett testemnek. Szélfútta hajkoronámmal fordulok vissza Bence felé, aki még néhány információt oszt meg velem Danáról, amikre én csak bólogatni tudok, majd szélesen elmosolyodok arra gondolva, hogy Bence milyen szerencsés, hogy ilyen barátai vannak. Természetesen én sem tudom, hogy mi lenne nélkülem Dai mindennapi cukiság faktora nélkül. Barátom gondolatára csillan meg zöldessé vált tekintetem, de mindeközben folyamatosan Bencén tartom a szemem, rajta bambulok; észre sem veszem. Nyelvem hegyét kidugva nyalom meg vastag alsó ajkamat, majd be is harapom azt egy újabb derűs mosoly kíséretében.
- Furcsa lenne, ha csak úgy felkeresném – ekkor nyílnak szét ajkaim egymástól, így a harapás félbemarad. Hangom még mindig felhőtlen jókedvemről árulkodik, miközben a vízre kúszik szempárom. – Szia! Babett vagyok, és amúgy nem csak azért, mert mérhetetlen unalmas és magányos vagyok, de… nincsen kedved játszani velem? – mondom színpadias modorossággal, hiszen eléggé életszerűtlen lenne részemről, ha felkeresném a lányt. Eléggé elkeseredett húzás lenne, de rendkívül rendes Bencétől, hogy feldobja az ötletet. Ő annyira más. Olyan… elgondolkodóan húzom el ajkaimat, miközben figyelem a vonásait, ahogyan most ő figyeli a Holdat. Mikor visszatekint rám, ismét jót nevetünk eskümön, így elfelejtek zavarban lenni.
Ezek után pedig nem más jön, mint a Masára irányuló kérdésem. A lány egy energiabomba, akinek mindig van valamilyen eszeveszett szóvicce vagy egy olyan becézett formája bármilyen létező szóra, hogy azokat sem tudtam meglepettség vagy nevetés nélkül hagyni soha. Nem csoda, hogy tanulnak egymástól, hiszen egy pár. Gondoltam én eddig. Elvégre valami nincsen rendben. A lány említése óta Bence arca mintha eltorzult volna. Érzem, ahogyan eluralkodik rajtam az idegesség, és gyomrom szórakozásból nyomkodja belső liftemen az összes létező gombot. Fel-le, fel s le. „Szakított velem” figyelem Bence ajkait, ahogyan a szavakat formálja, majd szégyenteljes fintor jelenik meg arcomon, amit el is kapok a víz irányába. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, lelassul az idő, összeszűkül a tér; nem szeretek kellemetlen helyzeteket szülni, mert nem tudom, hogyan mászhatnék ki belőlük. A felejtéssel kapcsolatos szavaira ismét visszaemelem rá kékké visszaváltozott szemeimet, majd fancsali mosollyal csóválom meg a fejem. – Sajnálom – ennyit tudok mondani.
A szóviccet tovább viszi, és mivel tekintetem ismét levettem róla, ezért csak hangszínéből tudok arra következtetni, hogy mosolyogva teszi mindezt. Az én arcom terhelt és bizonytalan. Ide-oda kapkodom szemeimet a vízen, és sűrűn pislogok. Azonban a következő pillanatban egy jó adag víz zúdul testemre, amitől a szívem kihagy néhány ütemet, és halat megszégyenítő tátogással fordulok Bence irányába, aki könnyes szemekkel mulat az egészen, míg én a totális megsemmisülésbe zuhantam. Ijedtemben a sörös üveget is kiejtettem vékonyka ujjaim szorításából, amiről tudomást sem veszek, így az lassan gurul a stég széle felé, miközben én széttárt karral, csurom vizes ruházatban és hajkoronával meredek a fiúra. Boldog nevetése engem is végül kacagásra késztet, így karjaim lassan elernyednek, és a vizet kezdem lerázni róluk.
- Basszuskulcs… - mondom játékos, széles vigyorral. Felpattanok, majd lekapom kabátomat, hiszen jobban megfázok, ha a vizes ruhadarabot magamon hagyom az erősödő szellőben. A fadeszkára dobom, és megjelenik bő ruhába bugyolált alakom, így annak formájáról jelenleg senki nem tudhat ennél többet. – Ezt a haverodnak! – megjátszott indulatosságtól cseng hangom, miközben jobb kezem vékony középsőujját mutatom a hal felbukkanásának helyére. Ha mégis komolyan akarná venni valaki mérgemet, akkor széles vigyorom lebuktat. – Tanultál már szárító bűbájt vagy valamit? – kérdem, miközben ajkam széle megremeg a hidegtől, s mindenem libabőrös lesz. Szerencsére a vastag pulóver eltakarja a legfeltűnőbb jelét didergésemnek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Ajkamhoz emelem a sörösüveget, miközben tekintetem egy csintalan mosoly kíséretében célozza meg Bencét. A távolban egymás után alszanak ki a házak fényei, amire lassan fordítom pirospozsgás orcámat az irányukba. Érzem a zsibongást koponyámban, egy lágy ritmusra lüktet, majd egyre homályosabb tekintetem a Holdra emelem. A fiú hangjára macskaszerűn mozdul meg mindkét fülem, s csupán szemem sarkából sandítok rá. Nem azért, mert nem érdekel, amit mond, hanem… annyira szép a Hold, nem? Oké. Meglehet, hogy mégsem szentelek néhány másodpercig teljes figyelmet Bencének, de érthető, elvégre annyira szép a Hold, nem? Látványosan rázom meg fejemet jelezvén; tisztítom a búrámat és figyelek.
- Igen – mondom elvarázsolt mosollyal arcomon. – Jó, hogy itt vagy – nyújtom egy viszont koccintásra üvegemet Bence felé. Az unalmas és magányos jelzőket nem kezdem el magyarázni, sőt még magamban sem emésztem, mert ezek tények. Olyan tények, amiket nem kell bizonygatni. Mégis mi értelme lenne? Semmi. Ugye. Csendben hümmögök a fiú szavaira, majd szépen lassan meghúzom az üveg tartalmát, amikor Masára terelődik a szó. Ismét érzem, hogy a kortyolt sör megfagy nyelőcsövemben, és a levegőt is hasonló halmazállapotba varázsolja a téma. Csendesen meredek magam elé, mint egy kisgyerek, amikor tudja bajban van, de kerüli a szemkontaktust. Azonban néhány csendben eltöltött másodperc után Bence töri meg a csendet. „Nincs harag ám Babett, komolyan” a mondat egy lágy mosolykezdeményre húzatja vastag ajkaimat, majd lassan újra a fiú felé fordítom jámbor tekintetemet.
- Köszi – mondom halkan, s akaratlanul fojtogatom meg a sörös üveg nyakát. Tényleg nem tudtam. Nem gondoltam volna, hiszen őket olyan… nem lényeges. Ez is már csak a múlt egy darabja marad, aminek gondolatára elkomorodik tekintetem. Egyre több minden változik körülöttem, és azt veszem észre, hogy egyre rosszabban viselem. Még mélyebbre mennének gondolataim, amikor – ugye – a hal ugrik nekünk, és csurom vizesen, remegősen kacagva fordulok a szőkés fiú felé. Látványosan vacogok, de nem lehet eldönteni, hogy vállaim csupán a hidegtől vagy a ki-kitörő kuncogástól rázkódnak. – Jogos – utalok a büffbájra, majd a következő percekben azt látom, hogy; Bence arca közeledik, a lábam összecsuklik, így a csillagos égbolt a soron lévő felvétel szemeim előtt, végül minden olyan gyorsan történik, hogy kicsi a rakás módon esek keresztül a fiún. Nem csoda, hogy szédülök, így néhányat pislogva nyögdösök, majd megrázom fejem, s ahogyan kinyitom kékjeimet, szinte orrom előtt találkozom a fiú arcával. – Ööö – hagyja el előember módjára a hang torkomat, de még nem távolodok. Meredten figyelem szemeit, ahogyan esetlegesen ő is követi az én tekintetemet, majd egy hirtelen mozdulattal ellököm magam tőle, és karjaimon magam mögött támaszkodva ülök a stég nyikorgó deszkáin. Ijedt kiscrup szemekkel meredek rá, majd szélesen elvigyorodok, és hangos hahotázásban török ki. – Mi-mi-mindezt a szinte üres sörös üvegért? – emelem meg hátam mögül jobb kezem, s annak finom mutatóujját szegezem a megmentett zsákmányra. Micsoda jó taktika ez a nevetés. Még sosem tekintettem rá így; eltereli a mérhetetlen zavarról a gondolatokat. Vagy mégsem?
El is felejtem, hogy eddig fáztam. Arcom kipirosodik, karjaimban szinte érzem, ahogyan végigszáguld a vér, egészen a még mindig rémülettől hevesebben dobogó szívemig. Mellkasom vadul jár fel-le, miközben mosolyom szakaszosan jelenik meg arcomon. Amikor már érzem, hogy bántóan sokáig bámulok Bence arcába didergést imitálva – miért? Nemt’om – állok fel, majd veszem magamhoz a kabátomat. Az érintése még mindig nedves, de csak fogom magam előtt, aztán hirtelen felé nyújtom.
- Lehet – csuklik el a hangom. – Lehet mégis jobb lenne, ha megpróbálnád…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A víz csendes dallamát hallgatva, torkomban dobogó szívemmel figyelem Bence vonásait, amik változatlan jókedvvel díszelegnek arcán. Természetesen érzem, ahogyan ereimben egyre lassul a véráramlat sebessége, így végül az én arcomon is széles, finom mosoly terül szét. A szél meg-meglibbenti barna tincseimet, s kislányos zavarommal heherészek néhányat, ahogyan felidézem az elmúlt percek történéseit. Az esés, a sör megmentése, a tekintetek találkozása, Bence szemének színe, ajkának mosolyra húzódása játszódik le folyamatosan lelki szempárom előtt. Zavarom utolsó morzsájával helyezek egy kósza hajfürtöt jobb fülem mögé, aztán úgy döntök, hogy eljött az ideje annak, hogy zavaromat egy gondolatbéli merengő mélyére dobjam. Mély sóhaj szitál ki vastag ajkaim közül, majd várva a választ kabátom megszárítására mosolyra húzom azokat. A legdrágább? Nevetek fel spicces hangossággal, majd a becézésre meglepetten húzom ki felsőtestemet, akár egy szurikáta. Nem adok hangot annak, hogy ez mennyire döbbentett meg, gesztusaim megteszik ezt bármilyen szó helyett.
- Ne haragudj – hagyok egy kis szünetet. – Bencus – szúrom oda gyermeki játékossággal, majd egy újabb kacaj mellett elengedik vékonyka ujjaim kabátom anyagát, és átengedem Bence markának szorításába. A következőkben csodálkozó zöldeskékjeimet fúrom a közelebb álló fiú égszín tekintetébe. Átadná a kabátját, amire elsőre értetlenül, szinte gyanakodva szűkítem össze amúgy mindig hatalmas szemeimet, majd egy beleegyező biccentés után elveszem a dzsekit. – Köszi – mondom halkan, felé mutatva a kabátot, majd farmernadrágom zsebébe nyúlok, és egy hajgumit veszek elő belőle. Combjaim közé dugom a kabátot, majd szemeimet lehunyva, arcomat az éjszakai égbolt felé fordítva fogom lófarokba barna hajkoronámat. Néhol még így is ki-kilóg egy kisebb fürt, de nincsen tükröm, érzékem hozzá meg végképp nem, ezért kislányosan és kócosan fordítom arcomat ismét Bence irányába. Szemeimet félúton felnyitom, és egy hálás mosolyt küldök az irányába. Ekkor pillantom meg a stég deszkáján elterülő kabátomat, s a felette térdelő fiú hátára kúszik tekintetem. Szemeim végig tapicskolnak Bence gerincvonalán, majd tarkóján állnak meg, amikor ő megerősítést várva tekint rám, így szemeimet az övéhez kapom. Zavart sóhaj után egy lágy mosollyal biccentek neki; mehet az akció.  
Kiveszem formás combjaim szorításából a kabátot, majd miközben teszek néhány lépést a deszkákon kiterített ruhadarabom másik oldalára, magamra veszem azt. Orrjárataimba hatol a dzsekiből áradó fiúillat, s a hideg szélsebesen száguld végig hátamon, minden lehetséges helyen libabőrt hagyva maga után. Így már a fiúval szemben állok, közöttünk az elterülő kabát, arcomon széles mosoly.
- Hagyjad! – nevetek fel nőies hatást keltve, majd leguggolok, és úgy tekintek a ruha másik oldalán térdelő fiúra. Majd vissza a kabátra; hm, úgysem szerettem annyira.
Szinte egyszerre egyenesedek fel Bencével, s a kijelentésre, hogy nálam hagyja a dzsekit, hogy ne fázzak, elvarázsolt ábrázattal húzom össze magamon azt, így keresztbe tett kézzel ráölelve vékony derekamra. Körmeimet belemélyesztem az anyagba, majd végig nézem, ahogyan Bence helyet foglal mellettem a földön. Pontosabban lefekszik. Egy amolyan „mi bajunk lehet” módon ülök le mellé, lábaimat mellkasom elé húzva, s fejemet térdeimen megtámasztva fordítom arcomat a fiú irányába.
- Ihatunk még egyet – vonok vállat, és emelem meg fejemet. Felsőtestemet és karjaimat nyújtom a hűtőláda felé, amiből egy üveg barnasört húzok elő. Akár nyulat a kalapból, nem igaz? Szisszenve üdvözöl immáron sokadik söröm, amire kábán mosolygok egyet, majd ajkaimhoz emelem, és vállat vonva fordulok Bence felé. – Talán. Talán nem – kezdem szűkszavúan, majd kényelmes pozíciómban újra elhelyezkedve nézek le a mellettem fekvő srácra. – Ja, több sör valszeg – tekintek le kezemre, s az abban megszoruló sörre vigyorgok. Ezután beáll egy kis csend. Bence is elvonul a gondolataiba, és közben én is az üvegen meg-megcsillanó holdfénnyel flörtölgetek, elgondolkodva azon, hogy mégis mi fog változni. Már olyan mélyen vagyok, hogy olyan érzésem van itt vesztem, amikor Bence hangja visszaránt.
- Majdnem megbuktam asztronómiából, de találgathatunk – mondom, majd megmozdítom felsőtestem, mintha meg szeretnék indulni valamerre. Valójában csak nem tudom eldönteni, hogy helyes lenne-e a fiú mellé feküdni, de a vízre pillanatva, s ajkamba harapva vonul végig egy alig látható, pajkos vigyor arcomon. Miért ne? Újabb moccanás, és máris a fiú mellett fekszem a stég deszkáján. Gyomromra helyezem az üveget, és mindkét kezem ujjacskáival – ki-ki a saját térfelén – kezdek dobolni rajta. - Annyit tudok mondjuk, hogy – nyalom meg ajkam szélét az ég felé hunyorítva. – Az – folytatom, és picit Bence felé dőlök fejemmel, jobb kezemmel elengedem a sörös üveget, és a csillagkép felé mutatok. – A Kis Göncöl – bólogatok büszkén mosolyogva. – De persze az is lehet, hogy nem – mondom komolyan, és húzom vissza magamhoz karomat. Mélyet sóhajtok, mosolyom egyre szélesedik; szerintem becsiccsentettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Zsibongó fejemet fordítom Bence felé, amikor visszahúzódok a helyemre, és jobb szememet lecsukva próbálok rá fókuszálni. Nem látok teljesen jól ilyen közelről egyszerre mindkettővel ebben az egyre illumináltabb állapotban. Ajkamat elhúzva torzítom még jobban egyébként bájos arcszerkezetemet, amin máris egy újabb öblös mosoly ver tanyát. Hát akkor oké, ha azt mondja, hogy oké. Szokatlan érzéssel kezd újra erőteljesebben működni a kicsi szívem a helyén, ahogyan kisgyermek módjára ficánkolunk egymás mellett a meg-megreccsenő deszkákon. A csillagok táncot járnak az égboltbon, ezért meglepő gyorsasággal kapom oda a fejemet. Szempárom boldogan fogadja magába a csillogó égitesteket. Legszívesebben utánuk nyúlnék, felkapaszkodnék valamelyikre, és onnan nézném tovább a vizet, a stégen fekvő Bencét, a faluban pislákoló fényeket. Mélyet sóhajtok, szinte késszerűn vág a levegőbe kettőnk között, amikor éppen újra mutogatni kezdenék Bence húzódik közelebb. Még közelebb, mint ahogyan én voltam az imént. Megérzem testét a kabáton keresztül is, egy pillanatra szinte éget, hiszen nem vagyok hozzászokva az emberi érintéshez. Most mégsem ugrok fel, mint a mugli mesebéli öregasszonyok, amikor egeret látnak. Habár belülről üvöltök néhányat – csupán megszokásból – mégsem húzódok el tőle. Szemeim ugyan dülledten merednek az ég felé, s ahogyan az illatunk és a söré keveredik a levegőben valami nagyon furcsa érzés kap el. Nagyot nyelek. Szinte akkorát, hogy felszánja torkomat, majd szemem sarkából tekintek csak Bencére. Ha felé fordulnék, akkor alig pár centi választaná el arcunkat, ami ebben a helyzetben nem megengedett. Meg amúgy sem. Vagy nem tudom. Ez egy teljesen új élmény, amiről eddig soha nem gondoltam volna, hogy be fog következni. Kékjeim ijedten rezdülnek meg, amikor Bence felemeli karját, majd az enyém felé indítja azt. Akaratlanul húzódnék el egy pillanatra, de végül mégsem teszem. Várakozó és kissé gyanakvó arckifejezéssel fordulok felé. Nem is a csillagokat nézem, hanem szemtelenül az arcába bámulok. Hangja oly’ távolinak tűnik, szinte visszhangzik fejemben, ám nevetése visszahív a valóságba.
- Nem, nem az. Az! – szabadítom ki karomat Bence finom szorításából, és kígyószerűn cserélnek helyet a testrészek; most én fogok rá kézfejére, kiemelve mutatóujját, és abba az irányba mutatok vele, ahol eddig a csillagképet láttam. Értetlenül húzom össze szemeimet, és lassan engedem ki ujjaim közül a fiú kezét. – Eddig ott volt – suttogom inkább csak úgy magamnak, amikor újabb csillagvadász akció kezdődik. Kapkodni kezdem lélektükreimet, ahogyan Bence mindenféle furcsa alakzatról beszél, én pedig hangosan nevetni kezdek. Kicsit megemelkedek, hogy számhoz tudjam emelni a sört, amikor is meghallom a „nagygöbröc” szót, és belefújok az üvegbe. A sör felhabzik, és beteríti fél arcomat, azonban Bencét sem hagyja ki a buliból, az ő felsőteste, válla is kap belőle rendesen. Kislányos zavarral kapok szájam elé, miközben újabb akaratlan röhögőgörccsel szenvedünk tovább mindketten. – Basszus, Bence… - kezdek bele rémesen hahotázva, és totálisan fülig pirulva. – Ne haragudj! – indítom meg kezeimet felé, majd visszakapcsol a „Babett-mód”, és visszahúzom magam elé. Kékjeim kitágulnak, és ajkamba harapok. – De annyira hülyeséget beszélsz – kacagok fel. Természetesen a hülyeség alatt vicces dolgokat értek, amiket kifejezetten élvezek.
Elgondolkodóan meredek Bence szemeibe, amikor eszembe jut, hogy valahová lehajítottam a sálamat. Felpattanok. Azonban kissé megszédülök, így esetlenül lépek egyet, majd kezdek zuhanni a hűtőláda irányába. Remélem, hogy Bence reflexei a helyén vannak, különben nagyon csúnya esés lesz ebből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Szemeimet egy pillanatra lehunyom, ahogyan felegyenesedek, és érzem ezt a megmagyarázhatatlan lüktetést jobb halántékomban, ezért jobb kezemmel odakapok, masszírozni kezdeném, de megszédülök. A kontrollálatlan mozdulattól ijedtség száguld végig felsőtestemen forró foltokat csókolva mellkasomra. Erősen szorítom össze szemeimet abban reménykedve, hogy amikor kinyitom egyenesen és magabiztosan állok mindkét lábamon. Azonban az érzés, hogy zuhanok nem akar megszűnni. Kétségbeesetten próbálom megtartani egyensúlyomat; sikertelenül. Egy halk nyüszítés hagyja el ajkaimat, és megadva magamat az esésnek hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. Azonban mégsem az lesz, amire számítottam. Bőrömön érzem a másikét, amire kékjeimet lassan nyitom fel, szinte fájdalmasan lassan, mintha egy lassított felvétel két szereplője lennénk. Érzem kézfejem borításán az övét, ahogyan ujjai a tenyerembe fúródnak finoman, mégis erősen védelmezőn. Tüdőm úgy dönt, hogy kihasználja bizonytalanságom és megviccel egy pillanatra, hiszen nem enged magába levegőt. Így szívem is kihagy egy ütemet, miközben megérzem nem álltunk meg. Tovább zuhanunk, akaratlanul húzódok közelebb a fiúhoz, szinte mellkasába fúrom törékeny felsőtestemet, majd egy fájdalmas nyögés kíséretében érkezek a stég deszkájára. Nem, ez nem az. Kábultan nyitom ki szemeimet, s meglepettségemben egyre táguló pupillákkal tapasztalom, hogy ismét Bencén landoltam. Mégis lehet valami ebben a Diás hasonlatban, hiszen a mai este folyamán már másodjára teperem le a fiút. Meredtem figyelem arcát. Ahogyan mosolyogva lehunyja kék szemeit és fejet csóvál. Mégis mi történik? Meleg szuszogása páraként csapódik le arcomra, de még mindig nem merek megmozdulni. Nem tudom már eldönteni, hogy a belém állt félelem gátol meg a mozdulásban vagy az, hogy egyszerűen nem akarok eltávolodni. Ó, Gerda! Most már értem, hogy miért mondtad azt, hogy az alkohol nagyon furcsa dolgokat hoz ki az ember lányából, de valamiért azt hittem, hogy rám ez sem lehet hatással. Tényleg csak az alkohol volna? Nagyot nyelek, s ijedten húzom apróra magam, amikor Bence megtöri a beállt csendet. Mintha órák óta nem szólaltunk volna meg. „Akkor már nem lehet baj”, engedi el kezemet, azonban másik karja hátamon pihen, engem tartva.
- A… – kezdenék bele mondandómba, de elakad a szavam. Kezemmel, amit eddig Bence fogott ráfogok másik kézfejemre, úgy dörzsölöm őket finoman össze lányos zavaromban a fiú mellkasa előtt. De még mindig nem pattanok fel. A sör megfejtette volna a kódot, ezzel átszakítva az emberi érintések ellen bekapcsolt pajzsomat? – A… - kísérlem meg ismét a mondatot, de bent ragad minden, amikor azt látom, hogy Bence beharapja az ajkait. Oké, ennyire azért én sem vagyok analfabéta a romantikus jellegű dolgokhoz – noha nem volt még szerencsém részt venni egyben sem – hogy ne érezzem valahol belül mit próbál visszatartani a fiú. Kezdem úgy érezni, hogy a helyzet sokkal erősebb, mint én vagyok, mint ami eddig én voltam. Kékjeim a fiú ajkaira kúsznak, s a Guinness-rekordok könyvébe illő nyelés után én is beharapom sajátomat. Ennyire közel nem voltam még csókhoz soha. Mert mondjuk ki; ebben a pár másodpercben felismertem a helyzet komolyságát, és lélekben átadva magam az érzésnek kalapál tovább szívem mellkasomban. Ez lenne az a bizonyos kémia?
- A… a sálamat – bököm ki nemes egyszerűséggel. Felpattanok Bence mellkasáról, szinte űzött vad módjára ülök fel mellé, a szemkontaktust egy pillanatra sem megszakítva. Mélyen fúrom hason színű szemeimet az övébe, és nem tudom még engedni. Nem ihatok többet. – Azzal… azt akartam odaadni, hogy megtörölközz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Szelíd mosoly terül szét arcomon, majd egy rendetlen tincset helyezek vissza fülem mögé, miközben egy pillanatra csupán, de elengedem Bence tekintetét. Értetlen szavakat suttog fülembe a hűs, éjszakai szél, és kacéran simogatja szabadon hagyott testrészeimet, amire látványosan megrázkódok, majd a stégen végig szaladó kékjeim újra a most már előttem könyökölő Bencére kúsznak. Zavarom forró auraként veszi körül bizonytalan porhüvelyemet, s hasonló gondolatok kezdik el ostromolni elmémet, mint az előttem fekvőét. Mi volt ez az egész? Filozofálhatnék, hogy helyes vagy nem helyes, amit most érzek, de egyszerűen nem tudok érzéseimre egy sémát húzni, hiszen eddig még sosem érkezett el a pillanat, ami ezeket az érzéseket váltja ki belőlem. Tetszik nekem ez a fiú? Nyilván. Részeg vagyok? Bizonyosan. Azonban ez az illumináltság már talán nem is kifejezetten az alkoholnak köszönhető, hanem a felszabadult feromonok játszanak velünk. Amikor Bence felhorkan, értetlenül emelem rá hatalmas szemeimet. Rajtam nevet? Vagy a kialakult helyzeten? Tekintetem ide-oda cikázik, és érzem azt a bizonyos gombócot a torkomban, amikor a fiú ismét megmozdul, és mellém ül, ugyanazt a pozíciót felvéve, amit most én is kényelmesebbnek éreztem. A bókra ismét lágy mosoly terül szét arcomon, s mivel ismét közelebb vagyunk egymáshoz, egy pillanatra el kell fordulnom, hogy összeszedjem magam, és végre meg tudjak szólalni én is. Bence annyira spontán és mindig tudja, hogy mit kell mondani, én meg ilyen sálakról tátogok, elesek és még millió kínos dolgot teszek. Megnyalom szám szélét, és megszületnek a közölni kívánt gondolatok, amikor megfordulok, és Bence arca még közelebb jelenik meg előttem. Szívem hatalmasat dobban, szinte kiüti mellkasomat, hiszen ez a feszült hallgatás – mindkettőnk részéről – hidegzuhanyként száguld végig testemen. Már annyira közel vagyunk, hogy érzem a fiú belső vívódását. Mély levegővételei izgalmas bizsergést futtatnak végig testemen. Arca még közelebb kerül, amire benn ragad tüdőmben a levegő, szívem vadul kalapálni kezd, majd… puha ajkaimon érzem az övét, s minden megszűnik egy pillanatra. Nincsenek körülöttünk hangok, csak a Bence és saját szuszogásomat hallom. Ösztönösen, ám nagyon lassan emelem meg mindkét kezem, hogy a fiú arcát lágyan vegyem azok közé. Mivel a gyakorlatom nem túl sok ezen a téren, ezért nincsen bennem semmi túljátszás. Egyszerűen és ösztönszerűen lehelem azt a néhány puha csókot a fiú ajkaira. Nem ficánkolok, csupán kezeimet engedem végül vissza magam mellé, amikor érzem; Bence távolodni fog. Kékjeimet lecsukva tartom ugyanabban a testhelyzetben, mint eddig, csak néhány másodperc elteltével nyitom ki őket, s kába tekintetemet fúrom a fiú lélektükreibe. Szaporábban veszem a levegőt, egyáltalán nem tűnök nyugodtnak. Mellkasom fel-lejár, ujjaimat szégyenlősen tördelve magam előtt. A hatás nem maradt el; szinte minden idegvégződésem bizseregni kezd. Jobb kezemet szám elé emelem, s annak finom kis ujjacskáival érintem meg kínzóan zsibbadó ajkaimat, miközben láthatóan meg-megemelkedő mellkassal, és óriási szemekkel meredek Bencére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Ez valami teljesen újnak a kezdete. Vagy csak a pillanat varázsa. Nem, nem szabad újra. Mindkettőnk kétségei egy húron játszák a kínzóan kesergő dallamot, miközben én semmi mást nem tudok csinálni, mint beengedni a melódiát belsőmbe, ami eszelősen nevetve ver tanyát bordáim között. A velünk incselkedő szellő érkezésére lehunyom szemeimet, és élvezem, ahogyan hűsíti kimelegedett testemet. Érzem, hogy Bence néz engem. Erre még csukott szemmel elmosolyodok, majd ajkamba harapva, még mindig lágyan mosolyogva fúrom kékjeimet az ő tekintetébe. Sóhaja tátongó sebet vág mellkasomba, így a fájdalomra nekem is egy hasogató sóhaj hagyja el szájamat. Ily módon bámulunk egymás lelkébe, amíg a fiú meg nem szólal. Mintha ismeretlen nyelven beszélve döntöm oldalra a fejem. Mintha nem érteném a szavakat, amiket intéz felém. Hatalmas szemeim összeszűkülnek és a Bence arcán kacérkodó nevetőgödrökre esnek. Bambán bámulom azokat, majd ajkait, orra hegyét, s végül kék szemein állna meg a tekintetem, azonban ő tovább áll. Némán figyelem John Smith-em minden mozdulatát hús-vér Pocahontasként; ahogyan magához veszi a maradék sörrel tömött ládát, majd valamit a kezébe veszi, s azzal tér vissza hozzám.
- Mit találtál? – kérdem lágyan, szinte suttogva a körülöttünk táncoló szellőbe. Ekkor ő letérdel, én pedig ismét megfagyok. Az elmém és testem újra lángol, de érzem, hogy megfagytam. Lehetséges ez egyáltalán? Mellkasunkat a sálam választja el, amire segélykiáltásként markolok, miközben Bence ajka újfent az enyémre tapad. Ahogyan távolodik egy másodperc töredékének erejéig utána hajolok, mintha nem hinném, nem akarnám elhinni, hogy vége van. Lassan emelem fel hosszú pilláimat, azonban észre kell vennem, hogy nem is nagyon kellene előre hajolnom, hiszen Bence itt maradt előttem, újra közelebb hajol, amire én már csuknám is le a szemeimet, de csupán homlokát érinti enyémhez. Nagyot nyelek. Felnyitom kékjeimet, amik úgy csillognak a fiú szavaira, hogy szinte össze lehet téveszteni a minket bámuló csillagokkal.
- Köszönöm – suttogásra suttogás a válasz, és egy szelíd mosoly. „Köszönöm, hogy itt voltál nekem” üti meg mellkasomat a köszönet, amire lefagy a mosolyom, és elkomorodok. Nem azért, mert nem esik jól, amit mond, hanem leginkább azért, mert nem tudom hová tenni ezt az egészet. Csodás érzés, mégis idegen, az ismeretlen dolgok pedig nem igazán vannak barátságban velem. Ezen gondolatokat Bence kérdezni akarása szakítja meg, ám amikor sikeresen felteszi azt érzem, hogy egész arcom lángol, napégette pirosságot varázsolva az eddig holdfény sápasztotta arcomra. – Ühüm – hümmögök végül igenlően, hatalmas szemeket meresztve a fiúra. Arcom simítására lehunyom a szemem, szeretetéhes kismacskaként nyomva lángoló ábrázatomat a fiú tenyerébe, azonban ő máris átadja a sálat, amit én eddig is nagy erőkkel szorongattam kettőnk között. Ő megemelkedik, és pedig még mindig ücsörögve követem arcommal. Mindketten hálásak lehetünk a mai estének, mert ha mégis egyszeri alkalom lenne ez az egész, akkor sem tudnám szebbnek elképzelni ezt a napot.
Felkacag. Nevetése lágyan simítja végig füleimet, amire én is elmosolyodok, és feltápászkodok a stégről. Fejemet csóválva, összeszűkített szemeimmel figyelem Bencét, ahogyan a hűtőládával egyensúlyozva kacag felém.
- Vigyázz magadra – a falu felé fordítom arcomat. – Hazatalálok, köszi – tekintek vissza rá kedvesen mosolyogva, majd magamra kapom minden ingóságomat szemkontaktust szinte meg sem szakítva. Picit még tisztítani szeretném a fejemet, amíg vissza nem érek Gerdához. Ez pedig lehetetlen volna Bence jelenlegi társaságában, és a miatta vibráló gondolataimmal. Lassú, őzike léptekkel termek előtte, majd kezébe nyomom dzsekijét. Az enyém ugyan kicsit nedves még, de sálamat magam köré tekerem, s így nem lehet belőle még nagyobb baj. Ahogyan eltávolodok tekintetem folyamatosan rajta tartom, s ujjaimmal végig simítom karját, amibe a kabátot nyomtam az imént. Ujjbegyeim sikítozva haladnak végig kézfejének bőrén, ám el kell engednem, és máris a falu felé indulok. Jéghideg ujjaimat szórakozottan dugom zsebre, majd egy pillanatra megfordulok a fiú felé. – Szia Bence – búcsúzom, mielőtt még elnyelne a faluba vezető kavicsos út. Soha nem felejtem el a ma estét. Boldog szülinapot nekem!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Hangosan csapódik ki az átváltoztatástan terem ajtaja, és ezernyi negyedikes diák indul meg boldogan, hogy kipihenhesse az óra fáradalmait. A fiúk hangosan kiabálnak, a lányok pedig kacarászva szedik lábaikat; ki bájosan, ki csupán figyelemfelkeltés gyanánt. Elérkezett a negyedik évem az iskolában, de még soha nem vártam ennyire tanévet, mint most. Ivett barátnőm mellett sétálok kigombolt talárral, lágy mosollyal az arcomon. Hajam kiengedve, ami lezseren hullik alá vékonyka vállamra. Kék szemeimet szempillaspirállal tettem hangsúlyosabbá, illetve kevés pirosítót is tettem fehérszín arcomra. Ez valami új, ez valami más Babett. Kacagva hajtom le fejemet, miközben barátnőm a volt fiújáról beszél és arról, hogyha rá küldene egy féreggé változtató varázslatot semmi nem változna, mert a srác egy csúszómászó. Kacagásom végül mosollyá szelídül, miközben könyveimet erősebben szorítva mellkasomhoz szlalomozunk a többi diák között. Magam mellé tekintek barátnőmre – akinek hajkoronája most is a szivárvány minden színében játszik –, és megosztok vele néhány gondolatot arról, hogy mégis mit kellene ma délután csinálnunk, amire ő egy teljesen más irányba tekint, hiszen ex fiúja közelít felénk. „Mennem kell” hadarja nekem a lány, majd a tömeget kihasználva tűnik el egy pillanat alatt szemem elől. A vézna magas srác viszont megáll előttem, tekintete kétségbeesetten keresi Ivettet, de már sehol nem találja. Én nem szeretnék jobban belekeveredni, ezért összeszorítom ajkaimat, és dülledt szemekkel vonom meg a vállam, egy „sajnálom-szerű” mosolyt engedve felé.
Mélyet sóhajtok, majd megnyomva a némítás gombot fejemben sétálgatok tovább a folyosón, amíg el nem érek a bejárati csarnokhoz. Van még egy kis idő a következő óráig, ezért úgy döntöttem, hogy kihasználva a Nap fényét és melegét, kiülök a rétre, és olvasgatok egy keveset. Az oldalamat húzó feketére festett, bőr oldaltáskámhoz nyúlok, hogy átváltoztatástan könyveimet beletemethessem, amikor szinte beleszaladok valakibe. Unott arcomat emelem fel, hogy szokásos monotonmód elmondjam, hogy mennyire sajnálom a figyelmetlenségemet, azonban ismerős hang üti meg fülemet, sőt amikor megemelem barna hajkoronámat, kék szemeimet egy ismerős, szintén kék szempárba kell fúrnom. Az unottság felfedezhető zavarba csap át, így ügyetlenül táskám mellé ejtem tankönyveimet, amire halkan káromkodok egyet. Lehajolni készülök, hogy összeszedjem őket, amikor megüti a fülemet a randi szó. Lassan egyenesedek fel, és ha a pirosító nem lenne elég, még vörösebb lesz arcom, és érzem, ahogyan ez a pironkodás érzetté válik, ami végig égeti felsőtestemet.
– Mi-minden rendben. Nálad? – kezdem teszetosza módon hangom túlvilágian cseng. Nagyot nyelek, s a beállt csendben lehajolok könyveimért. Ujjaim szinte elfehérednek, ahogyan gerincükre markolok, és felegyenesedek. Ismét Bence tekintetébe fúrom magamét, egy pillanatra szűkítve enyémeket, majd egy gyors mozdulattal a táskába rejtem a köteteket. – Jaaa, persze – „aznap este”, visszhangzik a fejemben a két szó, egy újabb meleg hullámot végig söpörve testemen. – Kaptam egy kisebb fejmosást – nyúlok vékonyka ujjaimmal nyakamhoz, amin zavartan simítok végig. Közben az ablakon keresztül törő napfény kíváncsian világít meg bennünket reflektorszerűn, amibe hunyorítva bámulok néhány másodpercre, majd a következő kérdésre villámgyorsan kapom vissza tekintetemet Bencére, s amikor meghallom a hiányoztál szót először ledöbbenek, majd halvány mosoly látszik megbújni vastag ajkaim szegletében.
– Van még egy kis időm bűbájtanig – tekintek le színpadiasan törékeny bal csuklómat körbefonó aranyórámra. Természetesnek szántam, de zavaromban minden olyan esetlennek és mesterkéltnek tűnhet. Nyelek egyet, úgy emelem szempáromat Bence tengerkékjeibe. Majd végig kúsznak nyakán, és szemeimmel hunyorítva állapodok meg a levitás jelvényen. Lemaradtam valamitől? Először csak szájamat tátva mutatok finom mutatóujjammal a kitűzőre, majd végül a hang is párosul hozzá. – Levita?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

A hangzavar egyre feszültebbé tesz, ezért karba tett kézzel ácsorgok tovább Bence előtt. Nem vagyok túl közel, de nem is vagyok annyira távol tőle, hogy esetlegesen azt éreztessem nagyobb távolságot szeretnék tartani kettőnk között. Vagyis… mi? Mit akarok egyáltalán érzékeltetni? Sok ismerős sétál el mellettünk, valaki Bence ismerőse, néhányan meg az enyémek, így többször kell egy-egy köszönéssel megszakítani a beszélgetést. Nem mintha annyira szószátyár volnék. Bólogatva, gyengéd mosollyal hallgatom, hogy megvan, jól van, de valami mégis olyan más. Egy pillanatra nem hiszek neki vagy nem is értem, hogy miért állunk így egymással szemben. Engem is megtámad a kétely, miszerint egy megbánt éjszaka emlékeként él a fiúban az „aznap este”. Szomorkás tekintettel nyelek egyet, és egy erősebb levegőáradat távozik tüdőmből mazsolányira zsugorítva légzőszervemet.
– Aha – válaszolok végre, s teszek felé akaratlanul egy lépést, szinte suttogni szeretném, nehogy mások fülébe jusson. Pajkos fény csillan kékjeimben, és egy újabb ismerősnek biccentve lépek közelebb Bencéhez. – Nővérem nem volt elragadtatva a látványomtól – bandzsítok egyet játékosan arra utalva, hogy nem voltam szomjas „aznap este” a jónéhány sörtől, amit bepusziltunk a stégen. A dicséretre ismét elakad a szavam, és mesebeli tekintettel érek hajzuhatagomhoz. Egy halk „ó” hagyja el ajkaimat, és kékjeim egy „köszönömöt” is küldenek a szőke fiú felé. Összezavarodtam.
Ekkor meghallom Masa nevét, s mintha egy jól célzott ütést kapnék gyomromba. Úgy érzem, valóban össze is görnyedek, pedig csupán belső feszültséget szült a leányzó neve. Miért is? Ezt a kérdést megválaszolatlan hagyom keringeni koponyámban a többi Bence-okozta kérdőjellel együtt. Azonban arcom nem tud hazudni. Ajkamba harapok egy kelletlen fintor kíséretében, amit a fiú vállvonása varázsol el onnan.
– Tiszta sor – mondom megértő hangnemben, pedig egyáltalán nem tudom, hogy mit kellene erre mondani. Hangom mégis hitelesen cseng, még ha tekintetemben mindig felfedezhető az a furcsa csillogás, amit én magam sem tudok megmagyarázni. Lélegzetvételeim egyre erősebbek, mintha levegőért kellene kapkodnom, elvégre már a második olyan fiúcsoport sétál el mellettünk, akik összesúgnak kettősünk látványán. – Ismered őket? – mutatok utánuk, majd kérdem ártatlannak szánt hangsúllyal.
Bence a Levitában. Elgondolkodóan húzom el vöröslő ajkaimat, miközben szemeimet szűkítve indulok meg a fiú mögött, majd mellett az egyik közeli ablakhoz. Furcsa ez a magabiztosabbnak, érettebbnek ható Bence. Még akkor is, ha ezzel olyan titokzatossá teszi saját magát, hogy nem is tudom hová tenni a kettőnk ügyét. Van egyáltalán akármilyen ügyünk is együtt? Felkacag. Elmosolyodok. A szokásos forgatókönyv. Ajkaira tekintek, ahogyan ő a falnak támaszkodva figyel engem. Ez nem kínos. Ez szuperkínos. Ugyan kevésbé vagyunk már kitéve a diáktársaink kíváncsi vagy éppen értetlen tekintetének, mégis zavarban érzem magam. Megtámaszkodnék a párkányon, de mellé nyúlok, így úgy csinálok, mintha szoknyámat szeretném megigazítani, így kicsit arrébb húzom taláromat. Ennek következtében egy pillanatra több mutatkozik combomból. Hirtelen nyúlok oda, és húzom lejjebb a ruhadarabot, riadt tekintetem Bence kékjeibe fúrom. Felejtsük el…
– Nem sok mindent – kezdem, s közben szempárom folyamatosan a fiú mozdulatait követi. Ahogyan az ablakpárkányra könyököl, és rám néz ismét megcsillan valami a tekintetében, ami újra összezavar. – Barátnőm volt nálunk, én voltam náluk – folytatom, majd torkomat köszörülve nézek el a diákok irányába. Elmosolyodok saját esetlenségemen, és azon, hogy valóban mennyire unalmasan hangzik, amikről beszélek. Nem csoda, hogy Bence lassan elalszik. Szelíd mosollyal fordulok hát vissza felé, s ugyanabban a könyöklő pozícióban találom, amire ellágyul tekintem, és a párkánynak dőlök hátsómmal, így Bence a bal oldalamra kerül. Bambán tekintek le rá, és megigazítom ismét neveletlen taláromat, hiszen ahogyan egymás elé helyeztem lábaimat, újfent elmozdult helyéről. – Igen – mondom halkan, majd ismétlem meg, amit ő mondott. – Többet találkozhatunk – szünet. – Tanulhatunk is – szünet, és közelebb húzódok alig észrevehetően. Bal kezemmel támaszkodok magam mellett a párkányon, Bence könyökétől nem messze. Zavaromban kopogok egyet, majd még egyet a párkányon a beállt csend okozta szorongás miatt. Ajkamba harapok és Bence irányába fordítom pirospozsgás arcomat. – Mmm… van már programod tanítás után? – halkan kérdem, suttogom a levegőbe, a szemkontaktust szigorúan tartva.