Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

A mai nap kérem szépen a tökéletes nap a süteményre. Hogy honnan tudod, hogy melyik nap a tökéletes sütinap? Ezeken a napokon minden más meglehetősen rosszul alakul. Nem mondanám, hogy alapjaiban elrontott lenne ez a mai, de azért meglehetősen közel áll hozzá. Egész nap esett az eső, beázott a kedvenc babakék tornacipőm, elfogyott a kisboltban a kedvenc teám, ráadásul hetek óta azt sem tudom már, melyik tantárgyamra kellene tanulnom inkább, hogy utolérjem magamat. De most már kezdem is feladni. Szóval inkább lejöttem Bogolyfalvára egy sütire, erre a délutánra jutottam el ugyanis odáig, hogy az ehhez hasonló helyzetekből ez a legjobb (s valójában az egyetlen), amit ki lehet hozni. Igazán nem volt kedvem tovább erőlködni. Kissé fancsali ábrázattal nyitok hát be, ám a bejárat után két lépéssel az arcomat simogató süteményszag hatására máris enyhülni kezd ez a kellemetlen arckifejezés. Már éppen beleélném magam a franciakrémesbe, szinte az ízét is érzem a számban, amikor az egyik iskolatársam megszólít. Tudom, hogy Bagolyköves, mert általában jól megjegyzem őket. A nevét nem tudom, vagyis nem Levitás és nem évfolyamtárs. Nem igazán tudom vizualizálni, hogy melyik ház asztalánál láthattam ülni, ami furcsa, mert általában ez szokott menni. Felrémlik, hogy annyira mintha nem lenne gyakori a jelenléte a suliban, de már tényleg nem tudom.
- Szia! Sajnos nem tudom, kikről van szó. A barátaidat keresed? - érdeklődöm kedvesen, némi sajnálattal a hangomban, hogy nem tudok segíteni. Sajnos a leírásának megfelelő emberkéket tényleg nem láttam erre, habár tény ami tény, eléggé lekötött a sütemény gondolata, szóval esélyesen akkor sem vettem volna észre őket, ha fellöknek. Jobban szeretek befelé figyelni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Nagyon kedves lánynak tűnik, így igazán nem szeretném megbántani, úgyhogy leküzdöm az apróbb hisztériát, amelyet a lelkem a sütemény késlekedése miatt érez. Tényleg nagy szükségem van arra a krémesre. Így aztán a pulthoz lépek miközben beszél, és két mondata között leadom a rendelésem gyorsan, bár előtte még azért megemlítem, hogy remélem nem gond, ha közben kérek magamnak valamit. Úgy tűnik, nem az.
- Vigyáztak rád - ismétlem meg, mintegy azt sugallva, hogy ezt minden bizonnyal rosszul kellett hallanom. Közben tekintetem a krémesemre vándorol, amely immár egy tányéron pihen a pultoslány kezében, hamarosan pedig az enyémben fog. Közben az ismeretlen lány felteszi a nagy kérdést, miszerint csatlakozhatna-e hozzám. Meglepettségemben egy rendkívül őszinte kérdés szalad ki belőlem.
- Úgy érted, vigyázok-e rád én? - el is vigyorodom, tényleg semmi gonoszat nem értettem ez alatt, de szerettem volna visszadobni neki a saját szófordulatát, jelezve, hogy ezt a helyzetet még azért nem ártana tisztáznunk.
- Amúgy persze, nem várok senkit. Nincs fiúm - élek megint az ő kifejezésével válaszul. Ezt gyakran csinálom egyébként, mármint hogy hasonló szóhasználattal válaszolok, mint amiben a másik kérdezett. Afféle ráhangolódási rituálé. A "fiúm" szónál mindenesetre kissé felhorkanok, jelezve a feltételezés abszurditását. Nem csak azért, mert egy párkapcsolat körülbelül annyira áll közel hozzám, mint Makóhoz Jeruzsálem, hanem mert a kifejezés is egy olyasfajta párkapcsolati formát sejtet, amilyenben soha nem kívánnék részt venni. Fiúja az olyan lányoknak van, olyan alatt pedig a legkülönbözőbb pejoratív jellemzőket értem. Nekem maximum párom lenne. Szövetségesem, másik felem, férjem, ilyesmi. Fiúm biztos nem. Rossz szokás, hogy stilisztikai és szóhasználati kérdéseken ilyen hosszadalmasan el tudok töprengeni, így igyekszem hamar visszatérni a lányhoz, mert az utóbbi fél percben csak a testem volt jelen kettőnk kis fizika terében.
- Gyere, üljünk ide - bökök a fejemmel immár a kifizetett sütivel a kezemben egy közeli asztal felé. Miután leülök, érdeklődő tekintetem kíséretében nem is kímélem tovább, kerek-perec megkérdem:
- Elmeséled, hogy van ez a "vigyázni kell rád" dolog? Persze csak ha nem gond. - Udvarias vagyok, mint mindig, habár szerény véleményem szerint egy kis információ ebben a sötétségben a minimum lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

A Bagolykő megtanította már nekem, hogy ne lepődjek meg semmin és senkin. Sok fájdalmas élményem kapcsolódik ehhez az iskolához, de tanultam is pár nagyon fontos dolgot tőle, ezek között pedig mindenképpen szerepel az empátia és a mások felé való nyittotság. Ez nem jelenti, hogy nem kezelem fenntartásokkal legtöbbjüket, de a lány humorát most tökéletesen megértem, pedig hat-hét évvel ezelőtt minden bizonnyal megfordult volna a fejemben a gondolat, hogy mégis hogy a fenébe lehet ilyesmivel viccelődni. Most is megfordul, de sokkal kisebb a jelentősége, nem ítélem el emiatt, nem fagyok le. Elmosolyodom, értelmezve a humort (reménykedve, hogy tényleg csak humor, elvégre csak egyszer üti meg a bokáját az ember azzal, hogy nem veszi komolyan a baltás gyilkost), közben bólintok.
- Világos, mint a nap - jegyzem meg az övéhez hasonló ál-komolysággal, amíg elfoglaljuk a helyünket.
Ez a lány egyébként tényleg csupa meglepetés. Még be sem mutatkoztunk, hirtelen mégis nagyon komolyra fordul a téma. Látszik rajta, hogy amikor azt mondja, nem fél, tényleg komolyan gondolja. Elgondolkodom, miközben a villámat forgatom az ujjaim között. Azon tűnődöm, vajon honnan jön ez a nemtörődömsége a halállal szemben. Szeretném azt hinni, hogy Ő is tudja amit én, hogy Isten karjaiban jó helyen leszünk majd. Csillan bennem némi remény, hogy tényleg ez az oka. De persze lehet neki még százezer másik is, a mondata alapján pedig ki is emelem magamban, melyiket tartom a legvalószínűbbnek - hogy végtelenül belefáradt már. De biztos ami biztos, inkább kérdezek.
- Sajnálom. Elmeséled, hogyhogy nem félsz? Annyira könnyen beszélsz róla, egészen döbbenetes, kicsit szomorú is számomra, ha őszinte akarok lenni - mondom viszonylag lassan, kicsit ízlelgetve a szavakat, miközben megértő pillantást vetek rá, hogy aztán a mondat végére a bögrémet nézegessem.
- Brigi - nyújtom felé a kezem, eddigre pedig már szinte nem is tűnik furcsának a sorrend. Van Annie-ben valami, talán a könnyedsége amivel komoly dolgokról beszél, vagy csak az az érzés ami árad belőle, hogy mi mindent átélt már... Szóval valami minden bizonnyal van, amitől úgy érzi az ember, hogy abszolút helyénvaló ezekről beszélgetni, mintha mindig is ismerte volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Megáll a villa a kezemben, teljes átéléssel hallgatom. Sok mindent lehet rám mondani, de hogy ne tudnék meghallgatni és érteni másokat, az nem tartozik közéjük. Ez a fajta figyelem egyfajta szakmai ártalom is, az önkifejezés mindig is nagyon érdekelt, és most nem csak a saját önkifejezésemről beszélek, hanem egyúttal mindenki máséról is. A saját belső működésemet már 19 éve tapasztalgatom, a többiekével viszont intenzívebben kell foglalkoznom, ha be akarom hozni az abból adódó lemaradást, hogy nem megy állandóan a lemez, mint magammal kapcsolatban. Annie pedig jelen esetben teljesen nyílt és őszinte, olyan felületet biztosít erre, amellyel nem is tudom, hogy találkoztam-e már. Kicsit döbbenetes is, milyen rövid idő alatt mekkora betekintést enged, teljesen le vagyok nyűgözve, ami azt illeti. Abbahagyom a rágást, leteszem a villát a tányér szélére, és csak hallgatom. Közben többször elszomorodom. Főleg akkor, mikor megértem, hogy ez az állapot tényleg a születése óta tart, és hogy emiatt a családja kivetette magából. Úgy látom, ő logikusnak véli a szülei döntését, így nem akarok én lenni, aki kikívánkozó dühöm kimutatásával megpróbálok rámutatni, mennyire nem volt ez a dolog rendjén. Rémesen önzőnek tartom, amit a szülei velük csináltak. Persze felöltöztették önzetlenséggel, hogy csak a kisfiúknak akartak jót, de ezzel egyáltalán nem tudok egyetérteni. A kisgyerekeknek is meg kell tanulniuk a veszteséget. A veszteség az élet legtermészetesebb része, és ha folyton csak megóvnak tőle, pont életed azon részében fog a legjobban hiányozni, amikor igazán felkészültnek kellene már lenned ellene. De persze végigkísérni egy gyereket a fájdalomban, miközben neked is fáj, tartóerőnek lenni akkor, amikor te magad is összeomlanál, megküzdési stratégiákat tanítani akkor, amikor te magad is éppen csak túlélsz... Nyilván embert próbáló feladat. Annie szülei pedig kihátráltak előle, nekem ez a véleményem. Érthető is, emberi is. De nagyon gyáva. Mindenesetre ezt a dolgot nem kommentálom. Nem ismerem őt elég jól ahhoz, hogy erről véleményt nyilvánítsak, vagy hogy esetleg véletlenül felnyissam a szemét a szeretett szülei hibáira. Utána nem én lennék, aki a romokat takarítja, így a rombolásban sem óhajtok részt venni. Inkább csak hallgatom, ahogyan kibontakoztatja a történetet és elér a konklúzióig. Amikor visszakérdez, minden szót kicsit megízlelgetek, mielőtt a mondatba helyezem.
- Hát csak... Nyilván a halál az élet része, ez eddig oké, mindenki tudja. De az életösztön is az élet része, a haláltól való félelem. Az egyik legelemibb, legnehezebben legyőzhető ösztön - kicsit elgondolkodom, közben feltűröm a pulcsim ujját, majd a szemébe nézve folytatom - Az emberek sokszor 70-80 éves korikug sem jutnak el odáig, vagy csak nagyon nehezen, hogy ne félelmetesnek, hanem természetesnek lássák. Ha te ennyi idősen megértél erre a konklúzióra, akkor az a feltételezésem, hogy annyi fájdalomban lehetett részed már idáig, annyit kellett barátkoznod valamivel, amire a kortársaid még csak rá sem gondolnak, amennyit az ember 70 év alatt sem szokott - leviszem a hangsúlyt, de aztán kis gondolkodás után még csak odabököm a végkonklúziót - Ez szerintem szomorú. Persze jó is, szükséges, egy teljesen nyilvánvaló megoldása annak, hogy ne roppanj bele a helyzetbe. Valószínűleg ezt csak így lehet feldolgozni, és örülök, hogy most már így tudsz ránézni. De nagyon nehéz lehet - fejezem be végül őszinte együttérzéssel, eddigre már az asztalon könyökölök, finoman az öklömre helyezve az államat, és a végén fanyarul elmosolyodom. Szóval na, ezért szomorú. Kicsit hosszúra a sikeredett a válasz, dehát lássuk be, elég komplex témáról beszélgetünk, nem arról, hogy ki mit vegyen fel a legközelebbi buliba. Vajon jár egyáltalán bulizni?
Szeretném ilyenkor is azt hinni, hogy az ilyen dolgoknak jó oka van, hogy Isten mindig tudja, kire mennyi terhet helyezhet, és hogy az miért kell, hogy úgy legyen. De mikor az övéhez hasonló történeteket hallok, mindig kicsit megállok, elgondolkodom, elkomorodom. Ilyenkor a hit és a bizalom marad, mert az értelem és a logika nem elég.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Kényelmesen elhelyezkedem a színpad szélén, a fél lábamat lelógatom róla, miközben az egyik illesztés mentén unalmamban végighúzom az ujjam, amíg Dankát várom. Dankáról azt kell tudni, hogy egy csodatehetséges lány, aki olyan sminkeket varázsol a színjátszósoknak, hogy mindig csak ámulok. Jelen pillanatban pedig azért várok rá, mert az utóbbi időben megszületett közöttünk egy kis együttműködés gondolata. Gyakran kerülnek a darabokba karakterek az én kezem által, vagy átesnek némi módosításon, ami akár jellem szempontjából is fontos lehet. Arra jutottunk, hogy mivel én jól ismerem a karaktereket belülről, ő pedig jól tudja, milyen vizuális elemekkel lehet egyes tulajdonságokat a legjobban átadni, hogy talán érdemes lenne ezt a két tudást összehozni. És nem csak úgy utolsó pillanatban, az előadásra való készülődés utolsó perceiben, miközben már félig kész egy smink, hanem kicsit előrébb gondolkodva. Hát Hölgyeim és Uraim, most volna az az előrébb.
Egyébként jótékony félhomály van egyelőre, mert a reflektorokat nem volt kedvem megbájolni, a nap pedig tél lévén így kora estére már lement. Még szerencse, hogy mindketten a kastélyban élünk, mert csak most értünk rá mind a ketten, de ha messziről kellene jönni, ez az időpont azért nem lenne annyira kellemes. Így csak a kastélyon kellett gyorsan átvágni.
Imádom ezt a termet, mikor üres. Persze az általános formájával sincsen baj, azzal, amit úgy alapjáraton jelent számomra - a nyüzsgést, zsongást, bongást, zenét, izgalmat, tapsot. Egy igazi alkotóműhely, ami csak úgy buzog az élettől. De éppen ezért annyira csodálatos élmény, amikor kiürülve látom, csendesen. Olyan végtelenül pihentető. Lehunyom a szemem pár másodpercre, hogy élvezzem egy kicsit a csendet és nyugalmat, mielőtt újra felpattannának a pilláim, amikor majd a Navinés közeledését hallom. Közben pedig azon gondolkodom, mennyivel megnyugtatóbb itt, mint a Bogoly Színházban. Az ott a kihívás, a tanulás, a komfortzónából kilépés, határfeszegetés helye. Ez itt az otthon, a meghitt, a megszokott, a biztonságos. Számomra ez a legszebb színpad a világon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Nem lehet nem megérteni. Ez jut eszembe arról, amit mond. Bármennyire is minden helyzetben az élet mellet, illetve annak szeretete és védelme mellett vagyok, azt azért én is érzem, hogy húzódhat itt egy nagyon erős fogalmi különbség aközött, amit én hívok életnek, és amit ő.
- Megértem. Az emberek gyakran túlságosan hisznek a képzelőerejükben, azt hiszik tudják milyen valami, aztán amikor ők kerülnek olyan helyzetbe, akkor gyakrabban mondogatják hogy "én nem hittem volna..." minthogy meg tudnád számolni - húzom el a számat kicsit, de aztán beindul a szokásos kis becsípődésem, hogy minden helyzetben igyekszem empátiát és megértést tanúsítani mások iránt, így aztán most sem marad el, mint egy előre beprogramozott, át nem ugorható kód fut le, és hopp, már mentegetem is őket.
- De persze ez is érthető, mindenki annyit tud átérezni, amennyit, és biztosan csak jót akarnak. Sajnálom, hogy rosszul akarnak jót Neked, és nem érzik. - Lebiggyesztem kicsit a számat, közben eszem egy falatot a sütimből. Most hogy kicsit én beszéltem, kijöttem a bambulásból, így újra eszembe jutott a krémes, amely immár kicsit megroggyanva les rám vissza a tányérról, a hab tartása sajnos nehezen viseli ezt a gyorsan elmélyült, hosszadalmasabb gondolatokból álló beszélgetést. Szerencsére azonban megvan azon remek tulajdonsága, hogy a fizikai kinézetével ellentétben az íze ugyanolyan csodálatos marad. Elégedetten nyelem le a falatot, jólesik.
- És hogy érzed, mi lesz utána? - érdeklődöm finoman, mert ezt sajnos nem tudom kihagyni. Végre valaki, akivel lehet beszélgetni ilyen dolgokról, annak ellenére, hogy alig ismerem, máris olyan témák vetődtek fel, amelyek engem nagyon érdekelnek és megérintenek. Ki kell használnom, hogy végre nem az időjárás a téma. Szóval ha már a halál, számomra (nyilván) elengedhetetlenül a része az arról való gondolkodás, hogy mi jön utána. Ha pedig valaki néha még vágyja is a halált, mint ő, akkor végképp. Tudom, hogy sokan nem osztják az ezzel kapcsolatos nézeteim, a mágusok között még a muglikhoz képest is gyér a keresztény populáció - egyesek ez erejük miatt szeretik Istennek hinni magukat és levetkőzni bármiféle alázatot - így erre azért fel vagyok készülve már.
A visszakérdezése meglep, mert annyira rá és a témakörre koncentrálok, hogy eszembe sem jutna a saját problémáimon gondolkodni. Meg hát amúgy sem teszem túl gyakran, vannak nekem nagyon hatékony kis elhárító mechanizmusaim (hatékonyságukról a kényszeres ellenőrizgetésem biztosan máshogyan vélekedne, de ezt inkább hagyjuk), így aztán ritkán tépegetem a sebeket, inkább nem, ha nem muszáj. Elgondolkodom, mit is mondhatnék erre, közben visszadőlök a széken, automatikusan fonom össze a karjaim magam előtt.
- Az én fájdalmaim sora nem túl hosszú. Kicsit bonyolult a családom, de kinek nem? - nevetem el magam, némileg elbagatellizálva a vérfarkas nővérem, vagy a szüleim, akiknek komplett lehetetlenség megfelelni.
- Őszinte leszek, én a hitemből tudok erőt meríteni. Történt velem sok rossz dolog, de semmi olyan, amihez Isten ne tudott volna erőt adni. A tiédhez hasonló helyzetekben már nyilván máshogy működhet az ilyesmi, bár fogalmam sincs. - Tényleg nincs, megvallom őszintén. Nem is akarok úgy tenni, mintha lenne. De hátha segít neki ez a pár szó, ki tudja. Az ember a legváratlanabb helyeken tud segítséget találni, ezt már én is elég jól tudom. Ezért kell mindenkivel jól bánni, sosem tudhatod, hogy egy mosoly vagy egy jó szó, ami neked semmibe sem kerül, kit húz éppen ki a gödörből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Kissé megrezzenve nyitom ki a szemem, amikor meghallom, hogy a terembe lépett. Az első gondolatom, hogy mennyire csinos. Pedig egyáltalán nem visel semmi extrát, de mégis annyira jó ez a pulcsi, kicsit feldobódom én is, ahogyan végignézek rajta. Elgondolkodom a saját halvány rózsaszín blúzomon, és arra jutok, hogy valószínűleg nem véletlenül tetszik. Hasonlít a stílusunk, én is nagyon tudom értékelni ezeket az "egyszerű de nagyszerű" darabokat. Hasonló a hasonlónak örül, ugyebár. Szóval örömömet kifejezendő egy széles mosolyt varázsolok az arcomra, miközben felcsüccsen mellém.
- Szia! Semmi gond. Kicsit húzós ez a hét, már ami engem illet, szóval átérzem. Hogy vagy? - érdeklődöm meg azért, mielőtt itt belecsapnánk a lecsóba. Látom, hogy ő is elég felkészülten és lelkesen érkezett, aminek nagyon örülök. Szeretek olyan emberekkel együtt dolgozni, akik nem kelletlenek. Ez azonban sok tinédzsernek a sajátja, Dankával pedig azért húzódik közöttünk egy jó 3-4 év korkülönbség, ami alapjáraton nem lenne sok, de talán most pont annyit jelent, hogy ő még nyakig benne van egy olyan folyamatban, amiből én már többé-kevésbé kikecmeregtem. Ennek ellenére remekül szót értünk egymással, úgyhogy ezért nagyon hálás vagyok.
- Persze, hoztam egy-két anyagot - húzok ki egy mappát valahonnan a hátam mögül, amiből így első körben a két felső lapot veszem le, és teszem elé.
- Ők azok, akik alapjáraton a darabban vannak, és nem nyúltam hozzájuk - mutatok a jobboldali lapra, amin egy hosszabb lista olvasható - ők pedig, akiket vagy részben átalakítottam, vagy én tettem bele teljesen - mutatok most a másik, kicsit rövidebb listára. Nekem mindegy, hogy mivel kezdünk, vagy melyikre fektetünk nagyobb hangsúlyt, igazából mindkét garnitúra szereplővel elég rendesen tisztában vagyok, mert akiket nem én alkottam, azoknak is szinte betéve tudom az ügyes-bajos dolgait.
- Kivel szeretnél kezdeni? - hagyom így inkább Dankára a döntést, közben pedig a mappa gumiját csattogtatom picit, készen arra, hogy akit választ, arról a rövid jegyzetemet előszedjem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Nagyon szép dolognak tartom, hogy egy ilyen helyzetben is ennyire önzetlen tud maradni. Sokan az ő helyében valószínűleg kapaszkodnának bárkibe, aki hajlandó foglalkozni velük egy kicsit is, igyekeznének mindenkitől lecsapolni egy kis szeretetet, a körülöttük élők pedig bosszankodva, de a bűntudattól vezérelve - mégis ki ne segítene egy betegnek? - segítenék őt át a kínlódáson, amit életnek neveznek. Éppen egy falat sütit rágok, amint annak az iróniáján tűnődöm, hogy Annie mennyire nem ilyen. Ő jobb szeretné, hogyha a sok gondoskodás helyett inkább csak kicsit békén hagynák, éppen ezért pedig, természetesen senki sem hajlandó megtenni neki ezt a szívességet.
- Szép tőled, hogy értük aggódsz. Bocsi, ha megsértelek, de muszáj kimondanom, percek óta az jár a fejemben, mennyire lebilincselő novellát lehetne írni a történetedről - mondom, miközben pár pillanatig utána úgy nézek rá, hogy látható, hogy igazából nem őt látom - a tekintetem elréved valahova túl, kissé bambulva íródnak a fejemben a sorok. Mindez csak pár másodperc, aztán visszatérek a jelenbe, egy kis zavart mosoly kíséretében.
- Nem bolond vagyok amúgy, csak írással foglalkozom - jegyzem meg még gyorsan, némi mentegetőzés gyanánt, hátha így kevésbé tűnik tolakodónak a dolog. Habár a "nem bolond" része sem teljesen biztos a dolognak, de ebben az értelemben speciel tényleg pont nem vagyok az. Legalábbis nem kifejezetten.
A túlvilággal kapcsolatos válasza meg is lep, meg nem is. Nekem elég furcsa elképzelés, kicsit az jut eszembe róla, mintha Annie mindent akarna egyszerre, menni is meg maradni is, de mindkettőből csak a jó részét; a távozásból a békét megtartaná, de a szerettei elveszítését nem, az életben maradásból a szenvedésből nem kér, de az őt körülvevők sorsának ismeretét mégiscsak. Sóhajtok egyet arra, hogy ez a feltételezés milyen naivnak tűnik még nekem is, holott azért engem is meglehetősen gyakran gyanúsítanak hasonló fajta gyermeteg elképzelésekkel.
- Érthető, és szép elképzelés, de kicsit túl idillinek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, nem? - dobom fel a labdát. Nem akarok én senkit sem megtéríteni, vagy meggyőzni az igazamról, de azért ennek a realitásával kapcsolatban tényleg érdekelne, hogy mit gondol.
Bólogatni kezdek arra, hogy minden család bonyolult. De még mennyire, még azok is, amelyek a legszebb álarcokat teszik fel. Amire az én családom az egyik legszebb példa.
- Igen, nagyjából ez a dolog lényege. De talán nem is az imádságot emelném ki... Hanem mondjuk egyfajta tudatosságot, hogy úgy élem az életem minden percét és úgy tekintek minden dologra, hogy az ő kezében vagyok. Akárhányszor megfeledkeztem erről, az mindig csak fájdalmat hozott - mondom végül, lazán megvonva a jobb vállamat. Általában nem vezet sok jóra, hogyha az ember túl sokat képzel a saját hatásköréről. Nyilván sok mindenre hatunk mi is, de azért a nagyfőnök mégiscsak Ő.
- Sokaknak furcsa ez manapság, főleg a modern, kevésbé hagyományőrző máguscsaládoknak, de már megszoktam. Amíg mindenki békében képviselheti a saját véleményét, addig szerintem nincsen baj - jegyzem meg végül, és kicsit elmosolyodom. Ez lenne a civilizált együttélés alapja ugyebár.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Fellélegzem kicsit, hogy nem vette rossz néven a megjegyzésemet. Tartottam tőle, hogy esetleg az jut eszébe, hogy nem a maga valójában tekintek rá, hanem valamiféle megírandó szereplőként, azt pedig nem szerettem volna. Ez nálam már ilyen becsípődés, hogy rögtön ez jön, ilyen ez. De úgy látom, inkább kellemesen zavarba ejtőnek találja, amire egy picit el is szégyellem magam, mert nem az a típus vagyok, aki élvezi ha ilyen hatást vált ki másokból.
Aztán egy kicsit a túlvilágról kezdünk elmélkedni, engem pedig lenyűgöz a látásmódja, még ha teljesen irreálisnak és naivnak tartom is. De aztán meg is érkezik a mondandójával végül oda, amit én is megfelelő meglátásnak tartok. Azért látja így, mert nemes egyszerűséggel nem áll még teljesen készen arra, hogy az itteni létet elengedje. És ezzel nincs is semmi baj. Ő persze ezt nem így fogalmazza meg, inkább áttételesen, hogy az égiek nem készültek fel rá, és azt hiszem ezt is értem, hogy miért teszi. Szeret abban a hitben lenni, hogy felkészült, mert muszáj ebben a hitben lennie a helyzet miatt, amiben van. És annyiban igaza is van, hogy felkészültebb, mint bármelyikőnk, tényleg annak tűnik, és a lehetőségeihez mérten valószínűleg az is. De az bukik itt ki, hogy mégsem lehet erre soha teljesen felkészültnek lenni. Kilencven évesen sem, nem hát úgy, hogy még húsz sincs. Az lenne a probléma, ha nem így lenne.
- Értem - mondom, magamban somolyogva kicsit, ráhagyva a dolgot - remélem sürgősen feltalálják ezt az opciót is, mert tényleg elég menő lenne - vallom be tüzetesen egyetértő véleményemet, ügyesen elhallgatva most azt, amit az előbb már úgyis elmondtam, hogy ez mennyire esélytelennek tetsző.
- Igen, de azt hiszem félreértetted, hogy hogy értettem. Nem olyan értelemben mondtam, hogyha a hit csorbul, akkor fentről érkezik valamiféle megtorlás, mondjuk valamilyen balszerencsés esemény. Úgy értettem, hogy belülről érkezik a megtorlás, magadon belül - hevesebben kezdek gesztikulálni, mert éppen nagy magyarázásban vagyok - Amikor  csorbul a hited, elveszíted a mankót a nehéz helyzetekhez, nem tudsz úgy megküzdeni velük, azt hiszed minden csak rajtad múlik és elkezdesz Istent játszani. De senki sem Isten, senki nem mindenható, ezért mindenképpen olyan helyzetbe keveredsz, ami pofára esést eredményez. Az embernek helyén kell tudnia kezelnie önnön határait, szerintem ez sok mindenkinek nem megy.
Pár pillanatig hümmögök, elgondolkodom azon, amit mondott. Fel sem tűnt, hogy többest használnék, de tényleg. És nyilván nem véletlen.
- És igen, igazad van, ez nem csak rám vonatkozik, sőt. Én is elveszítettem a mankót néha, de van körülöttem olyan, aki évek óta nem talál vissza Hozzá. A nővérem például - teszem még hozzá, bár nem is értem teljesen, miért hozom be ide Odettet. Annie valószínűleg kimaradt a pletykákból, nem ismeri a családi hátterem, ez mostanság egyre gyakoribb, hogy az évfolyama már réges-rég kirepült a Bagolykőből, de azért még most is fel vagyok készülve rá, hogy valaki tudja. Szóval igazából üdítő, ha nem a vérfarkaslány húgaként kell szerepelnem, nem tudom most miért hoztam ide. Nyilván ugyanaz az oka, mint annak, hogy tizenöt perc után ilyen mély témákról beszélgetünk. Van egyfajta kapcsolat köztünk, nagyon érdekes. Annie következő mondatából ítélve pedig ő is érzi.
Megdöbbenek, meg is áll egy pillanatra a kezemben a villa, elgondolkodva mérem őt végig.
- Hm... Nem tudom - jön ki elsőre, majd gyors szabadkozásba kezdek - Ne érts félre, nagyon megtisztelsz, de azért ez nem olyan egyszerű... - tovább hümmögök és gondolkodom, villámmal immár a ütemesen ütve a levegőt, ahogy a kezemet picit mozgatom.
- Rengeteg dolgot tisztáznunk kellene hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Anna társaságában ücsörgök éppen a pizzázóban, némileg szorongva majszolva egy szimpla Margarita pizza hátralevő részét, ami már sajnos közel sem olyan sok, mint én azt szeretném. Közben szisztematikusan törölgetem le minden falat után a kezemről a lisztet és a zsírt, mintha a következő falattal nem koszolnám össze ugyanúgy újra. Az a vicc, hogy még csak nem is én találtam ki, hogy jöjjünk ide. Még nem volt erőm elmesélni Annának a tegnapi történetet, ami nagyon különös helyzetet idéz elő, ugyanis életünkben először történik meg az, hogy nem avatom be rögtön valamibe. Nem akartam idejönni, vagyis talán akartam, de simán lebeszéltem magamat róla, de aztán jött Anna, hogy pizzát akar enni, és hát... Csak nem mondhatok valakinek nemet, aki pizzát akar enni. Nem érdemes a pizzára éhes embert feldühíteni. Oké, talán kicsit kíváncsi is vagyok, csak ilyen költői dolgok érdekelnek, minthogy máshogy esik-e most a fény Barni hajára, attól, amit megtudtam. Micsoda hülyeség. Elképzelésem naivitásán töprengek, közben Annát figyelem, valamilyen kellően érdektelen dologról beszél, amit minimum százszor hallottam már, ezért a felét ki is zárja már az agyam. Igen, tudom hogyan számolódnak a pontok a felvételin. Igen, tudom, hogy a Bájitaltan vizsgát elcseszte nagyon előző félévben. Nem, nem fog emiatt tönkremenni az élete. Mondanék neki valami megnyugtatót, de tudom, hogy most nem is igazán erre van szüksége, inkább csak arra, hogy ventilálhasson. Így aztán csak majszolom egymás után a falatokat, az én pizzám már majdnem teljesen eltűnt, az övé közben gyakorlatilag még érintetlen. Hát igen, ha folyamatosan beszélsz, kicsit nehéz enni.
Röviden kifejtem, mennyire sajnálom a Bájitaltan vizsgáját, és már éppen arra térnék ki, hogy tudományos konferencián való prezentáláshoz illően támasszam alá, miért nem lesz ebből semmi baj, amikor egyszer csak a szó megáll a számban. Barnabás előbukkan pár pillanatra, én pedig megállapítom, hogy igen. Mármint, hogy határozottan máshogyan csillog most a fény haján. Apró gombóc van a torkomban, rosszul esik hirtelen lenyelni a falatot, mintha megkeményedett volna útközben.
Most veszem csak észre, hogy a helyiség másik felében Odett ül, láthatóan észrevett már engem, ugyanis kendőzetlenül bámul. Gondolom most mocskosul elégedett, hogy a kifejezett tiltása ellenére itt vagyok. Itt tartunk, hogy ő tilt meg nekem dolgokat, én meg engedetlenkedek, kész vicc. Hát kifordult volna a világ a sarkából? Leolvasom az arcáról, hogy mennyire mulattatja a helyzet. Meg azt is, hogy azért kicsit mégsem.
-  Oda nézz - bökök enyhén előre a fejemmel, miközben szólok Annának, hogy ő is észre tudja venni, hogy látogatónk van. Ha Barniról nem is, Odettről azért tud, mégpedig elég sokat, szóval érdemes erre is felhívnom a figyelmét. Közben tehát ő is konstatálja Odett jelenlétét, váltunk egymással egy sokatmondó pillantást, amiben úgy barátnősen minden benne van.
- Most nem megyek oda - mondom egyszerűen, egy kissé nyúlósabb sajtdarabbal küzdve. Az imént elkaptam Barnabás pillantását, nyilván akkor néz ide, mikor éppen belefulladok a nyúlós sajtba, tökéletes. Fanyar a gondolat, talán ez is olyasmi, amivel jó sokáig ugratna, hogyha tényleg a bátyám lenne. Állati kínos amúgy az egész szituáció. Hol Barnit nézem, hol Odettet, az egyikre lopva, elmélázva, a másikra nyíltan, bosszankodva. Annára meg szinte alig, és csak percek kérdése, hogy ezt ő is felfogja, elvégre teljesen egyértelmű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Kicsit letargikusan telt az elmúlt pár napom, aggasztó a Levita helyzete. De ami még aggasztóbb, hogy tulajdonképpen még egészen élénken - sokak szerint már-már a PTSD-hez hasonlatosan - él bennem az előző alkalomnak az emléke, amikor a torony egy az egyben leomlott, és sok háztárs meg is sérült, úgy kellett őket menteni. Habár a torony immár majdnem 10 éve az otthonom, már akkor is megrendült bennem a bizalom, mostanra pedig kezd teljesen eltűnni. Egyre gyakrabban merül fel bennem, hogy talán ideje lenne kiköltözni a kastélyból, de ezt a döntést nagyon nehéz meghozni. Mégiscsak itt nőttem fel tulajdonképpen, itt van Anna is, most Odett is újra a kastélyban van... Nagyon nehéz elképzelni, hogy ne itt éljek.
Megfordultak az arányok, eddig a legtöbb időmet a klubhelyiségben töltöttem, most inkább megyek bárhová a Levitán kívül. Ma pedig kifejezetten gyönyörű a napsütéses idő, szóval arra jutottam, hogy ideje látogatást tenni odakint. Tudom, hülyeség, de itt érzem magam mostanában a legnagyobb biztonságban, ahol tuti nem dől rám a kastély.
A vadőrlak felé veszem az irányt. Kevesen tudják, de nem csak varázslényekre és mindenféle veszélyes besorolású vadállatokra vigyáznak itt, hanem kisebb, egyszerűbb állatkákra is. Nyuszikra, például. A vadőrlaktól keletebbre van egy kisebb lekerített rész nekik, néha meglátogatom őket. Megnyugtató a jelenlétük, párral már összebarátkoztam annyira, hogy hagyják azt is, hogy simogassam őket. Itt általában senki sem zavar, jó hely gondolkodni.
Ami a gondolkodást illeti, most bőven van min. Odett visszatérésén, az új testvéren, akit megkaptam de mégsem, a szüleimben való mély csalódáson, a költözködés lehetőségén... Annyi minden fordul fel éppen, én pedig egyelőre csak kábán fordítom oda a fejem az események felé, mintha nem is velem történnének. Én ezzel nem tudom felvenni a lépést, egyelőre még azt hiszem, valamiféle segítséget várok. Úgyhogy inkább nyuszikat simogatok a fűben ülve, a majdnem-áprilisi napsütésben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Kicsit megemelem a szemöldökömet a kajamennyiségre, amit Odett elé lepakolnak. Tudom jól, hogy rengeteget eszik, gyakran főzök én otthon, jobban szeretek főzni anyánál (egyes pletykák szerint pedig jobban is tudok...), nem lepnek meg az Odett által elfogyasztott mennyiségek, de azért ez itt mégiscsak kicsit abszurdan néz ki. Látom, hogy ezt Anna is észreveszi és egyet is ért. Amúgy is kezd neki leesni, hogy gondolatban nem egészen az ő vizsgái körül járok, végleg pedig akkor bizonyosodik meg róla, amikor Barnus Odett asztalánál köt ki, én pedig egyre többet és egyre kétségbeesettebben pillantgatok feléjük. Odett rám néz. Rólam beszélnek? Naná, hogy rólam. Istenem ments ki innen, ez annyira marha kellemetlen, jajj... Anna pedig rám is szól. Érdeklődik, hogy mit próbálunk éppen Odettel ennyire lekommunikálni szemmel, és inkább miért nem megyek hozzá oda? Zavarba jövök, így egy pár pillanatra tényleg kizárólagosan a legjobb barátnőmnek szentelem a figyelmem.
- Ja, semmi különös, csak piszkál folyton, bocsánat... Próbálok nem odafigyelni - ígérem meg neki, ez talán megfelelő magyarázat, félig még igaz is. De igazából nem valószínű, hogy nagyon el fogok tudni vonatkoztatni, iszonyatosan szorongató, hogy mégis miről dumálnak ezek itt ketten. Főleg azért, mert nagyon egyértelmű, hogy valószínűleg rólam is. Eleve idegesít, hogy miért engem hagynak ki mindenből? Ez nem fair. És amúgy is, most meg miért tesznek úgy, mintha én lennék a hülye, hát Odett zúdított rám egy ilyen hírt, Bánki meg közölte, hogy hallani sem akar rólunk... Most akkor mégis hogyan kellene viselkednem? Lecsúszok a székben, sóhajtok egyet, próbálok megsemmisülni. Ritka, hogy ennyire behülyüljek valamin, nem tudom hova raktam az általános lélekjelenlétem, de ez valami rémes. Anna már az egészet nem érti.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Ütemesen húzom végig újra és újra ujjaimat a szürke puhaságon, megállapítva, milyen kis meleg a nyuszi teste a kezem alatt. Hozzászoktam, hogy óvatosan kell őket simogatni, nem annyira dögönyözhetők, mint egy kutyus mondjuk, könnyen meglépnek. Úgyhogy a kíméletesebb verziót kapják, pedig tényleg annyira aranyosak, legszívesebben felkapná és szorosan megölelgetné őket az ember, de azt nem lehet. Szívesen megkérdezném a Vadőrt, hogy mi a nevük, mert úgy sokkal mókásabb lenne, de nem is tudom van-e most épp Vadőr, ha igen akkor kicsoda, ezer éve nem láttam erre embert.
Ismerős hangot hallok magam mellől, felnézve Beliánt pillantom meg. Meglep a kérdése, valamiért úgy éreztem, hogy nem venné szívesen újra a társaságom. Nyilván az én hibám is, a "tudom, hogy vérfarkas vagy" nem biztos, hogy egy ismeretség legmegfelelőbb indítása. Főleg akkor nem, ha erről a vérfarkasról beszélünk, aki az általam megszokott, "odetti" vérfarkasságtól meglehetősen távol áll, s némileg fájdalmasabban éli meg az egész történetet. Szóval miután a legutóbbi kínosan "ki is tárulkozó meg nem is" beszélgetésünkből kihátrált, nem igazán terveztem önmagammal zaklatni. Nyilván nem bújtam el, ha megjelent a klubhelyiségben, de na. Mindenesetre most kicsit megkönnyebbülök, talán mégsem ijesztettem el egy életre. Mellesleg láttam a múltkor a nagyteremben Odettel beszélgetni, de erre egyelőre nem kérdezek rá, úgy döntöttem. Nem lépek bele másodszor ugyanabba a verembe.
- Helló, persze, gyere. Te is menekülsz a Levitából? - érdeklődöm meg kendőzetlenül, ezzel fel is világosítva, hogy én mit keresek itt. Ha így folytatja a ház, lehet inkább itt alszom kinn a nyulakkal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Most már ketten csücsülünk a nyuszik között, és az egész teljesen nyugalmas és magától értetődő. Jó kérdés, hogy a kevésbé zaklatott lelkiállapot teszi, az idő, ami segített némileg lenyugtatni a kedélyeket, a holdállás, hogy Belián most kiegyensúlyozott, vagy csak én élem meg most másként? Ha fogadnom kéne, én azt mondanám, a nyulak teszik. Rejtély, mindenesetre így most jó. Újfent meglepődöm, bár nem kellene talán, leplezem is, de még mindig el tudok rajta csodálkozni, hogy nem mindenkinek olyan magától értetődő a mágikus építészet. Oké, akkor mesélek.
- Hát, ugye a mágusok szeretik azt csinálni, hogy csak egy alapot húznak fel amikor építkeznek, a többit pedig megbájolják, illúzióval vonják körbe. Így anyag- és költséghatékonyabb, és általában sokkal szebb megoldásokat tudnak létrehozni, mintha ténylegesen díszítenének és fúrnának-faragnának - magyarázom el egy picit a dolog alapját, hogy jobban értse, mi történt.
- A mostani verziója a toronynak nem túl régi, nem tudom akkor már itt voltál-e, de pár éve leomlott a torony és a romjaiból húzták az egészet újra. Nagyon durva volt, hatalmas gyűjtést szervezett az iskola, pár Levitás komolyan meg is sérült, a szülők nagyon ki voltak... - folytatom némileg megborzongva, az emlék még most is nagyon kellemetlen, emlékszem az akkori félelemre és felháborodásra, ami a kastélyt körüllengte - Akkor lett ez a mostani megoldás. Én már akkor sem értettem mondjuk, hogy miért ez a fás dolog lett, a sima tornyot jobban szerettem, de megszoktam, egy idő után meg is szerettem. De úgy tűnik, nagyon elbénázhatta a szakember a bűvölést, mert most bekrepált az illúzió, és kezdjük azt látni, ami alatta a valóság, a félig összetákolt falakat, a festék nélküli vakolatot. Gondolom most félnek, hogy megint taccsra megy az egész, nem csodálom... - fejezem be végül. Tényleg nem hiányzik most senkinek egy ismétlés a múltkoriból, jó lenne, ha ezt a balhét most időben meg tudná valaki akadályozni. Csak Isten tudja, miért kezdte el most ezt csinálni a bűbáj. Én mindenesetre nem vagyok nyugodt, bár igyekszem az Ő kezébe adni a dolgokat és nem szorongani a megmásíthatatlanon, de na. Azért nem annyira egyszerű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Lassan bólogatok Belián felismeréseire, ahogyan sorolja a kis meglátásait. Igen, szerintem is csalás, a muglik módszere legalábbis számomra is sokkal átláthatóbbnak és biztonságosabbnak tűnik. A letargiára még gyorsan odabiggyesztem a magam gondolatait.
- Azért van rossz kedvünk, mert az ilyen intenzív mágia, különösen ha hosszú ideig élsz benne, kihatással van rád. Ez az a része a mágiának, amit még csak mostanság kutatnak és elég összetett, de gondolom az energiával kapcsolatos, amit a varázsláskor felhasználunk. Amikor az összes falból ömlik a varázslat, körbevesz a rengeteg energia, ami most egyik napról a másikra szépen eltűnt, az nyilván megvisel - mondom el a véleményemet a dologról, habár nincsen erről semmilyen suliszintű hivatalos álláspont, szóval egyáltalán nem biztos, hogy ez az oka. De én azt tanultam anyuéktól, hogy a varázsláskor a bennünk keringő mana nem vész el, csak átalakul, így hagy nyomot minden egyes varázslat, ezt szokták visszakövetni az aurorok is. Szóval le merném fogadni, hogy valami ilyesmi lehet a dolog hátterében. Érdeklődő kérdésére, hogy legutóbb mi lehetett a torony problémája, csak egy keserű mosollyal vállat vonok.
- Hát, hadováltak össze-vissza mindenféle alapzatról, meg hogy a kastély alatt levő régi sámántanoda fáradó mágiája kavart be... De igazi választ sosem kaptunk - tárom szét végül egy picit a karjaim (bár inkább csak a kezeimet), mutatva, hogy az igazságról fogalmam sincs. Nem is az én dolgom tudni, azt hiszem. Biztosan megvolt a maga oka. Egy pillanatra felsandítok, aztán az egyik praclimat visszapakolom óvatosan az egyik nyuszi bundájára, miközben helyezkedem egy picit, hogy a töröküléstől zsibbadásnak indult jobb lábam ne kezdjen nagyon fájni. A köszönetére elmosolyodom és bólintok, aztán azt kezdem latolgatni, mit válaszoljak a kérdésére. Az a nagy helyzet, hogy az igazmondás híve vagyok, és ez most nem tudom mennyire fog jól jönni, de nincs mit tenni.
- Hát, sokfélén. Én is gondolkodom a faluba költözésen most, ami nekem egy elég ijesztő lépés... - kezdek bele, bár most már ezt így fura kimondani neki, tudván, hogy ő ott lakik. Na persze nem Bogolyfalvát tartom ijesztőnek, csak úgy elhagyni a szobát, ahol 14 éves korom óta élek hellyel-közzel folyamatosan. Én nagyon nehezen viselem a változásokat, az állandóságot szeretem, nekem ez nehéz.
- ... és visszajött a kastélyba a nővérem, ami szintén megváltoztatta a kerékvágást. Láttam egyébként, hogy megismerkedtetek - szúrom be végül az apró kis célzást, mert hát tényleg láttam őket egyszer a nagyteremben beszélni, meg is lepődtem rajta. Belián és Odett az én fejemben nem túl kompatibilis emberek, de persze mindenki okozhat meglepetéseket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Azért picit tényleg meglepő, hogy mennyire nem tudja, mi merre hány méter. Persze én abszolút együtt érzek, sejtem mennyire durva lehet egy ennyire más világba csöppenni, főleg utólag, mert ha jól értem, ő azért nem gyerekként kezdte ezt az egészet. Nyilván neki nem magától értetődő, hogy a sulit az ősi sámántanoda romjaira építették, többek között pont az ideális fennálló energia és hasonlók miatt... Én valamiért abban a hitben élek, hogy ez a magyar varázslóközösség szintjén evidencia, de egyébként ez sem feltétlenül biztos. Én egy olyan családból jövök, ahol az ilyen dolgok fontosak és foglalkoztatnak minket, de nem mindenkivel van ez így, még az aranyvérűek között sem. Nagyon változó, hogy kit mennyire foglalkoztatnak a gyökerei.
- Hát nem tudom, elvileg pont, hogy kedvező az itteni energia, azért építették ide... De ehhez a részéhez már én sem értek túl jól - rántom meg végül picit a jobb vállamat, jelezve, hogy az én szakterületem végéhez is elértünk. Közben meglepetésemre az egyik nyuszi az ölembe ugrik.
- Istenem de cuki vagy! - suttogom halkan a pofijába, miközben most másik szögben kezdem el simogatni. Elképesztően megnyugtatóak.
Meglep, ő milyen örömteli tényként kezeli a költözést és nagyon kedves, hogy még némi lökettel is igyekszik szolgálni, kaja formájában.
- Biztosan jó lesz, ha már túl leszek rajta... Csak én minden változást elég nehezen viselek, és ez egy különösen nagy - magyarázom el picit, hogy mit is értek ijesztő alatt. Nem vagyok egy rugalmas típus, maradjunk annyiban. Ezért van kevés Eridonos barátom, kicsinálnak a spontánságukkal.
- Köszi a felajánlást! Te melyik utcában laksz? - érdeklődöm meg, hátha segít valamennyire fejben rendbe rakni a dolgot. Nem vagyok egy Bogolyfalva-szakértő, főleg a közösségi tereit ismerem, a lakóutcáit kevésbé, de alapvetően azért nem egy metropolisz, szóval nagyjából ismerem a járást.
Nem jött rá, hogy Odett a testvérem. Ezen mondjuk nem kifejezetten lepődöm meg, több okból sem. Egyrészt Odett önmagában az a típusú jelenség, aki mellett könnyen megfeledkezik az ember a testvére létezéséről, még akkor is, ha már amúgy tud róla. Meg hát aztán...
- Nem csodálom, nem sok mindenben hasonlítunk - mosolyodom el, habár ezzel leginkább csak egy fintort próbálok leplezni. A sokkolás része szintén nem lep meg, inkább az, hogy mostanra túl vannak rajta.
- Na igen, ő egy jelenség. Gondolom a második mondatban megemlítette a likantrópiát, nevetett rajta egy jót... Próbálom elképzelni a fejed - itt már egy picit nevetek is. Persze az egész csak fikció, nem biztos, hogy így történt, de nagyon jól ismerem Odettet, meglepne, ha nem így történt volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Továbbra is idegesítő, hogy felém pillantgatnak, amikor Barnabás felém int, akkor pedig végképp kezdek kétségbeesni, hogy mégis mi a szöszt beszélhetnek ezek ketten rólam.
A választ kínosan gyorsan megkapom, amikor Odett odalibben csak azért, hogy mindenféle szégyenérzet nélkül csessze le a fejemet káromkodva és alázzon porig a legjobb barátnőm előtt, aki az egészből persze egy szót sem ért. Általában kettőnk közül én szoktam érzelmileg stabilabban viselni az ilyen helyzeteket, de ez most különösen megvisel, tekintve a helyzetet. Ismered azt az érzést, amikor valakinek a hozzáállása olyan szinten felhúz, annyira igazságtalan és annyira nincs igaza, hogy meg sem tudsz szólalni, csak hápogni magadban mint valami hülye, mert erre egyszerűen mondani sincsen mit? Na, ezt érzem most. Pár pillanatig csak próbálom feldolgozni a jelenetet, aztán gyorsan bocsánatot kérek Annától, megígérem neki, hogy mihelyst tudom elmagyarázom, és Odett után baktatok az asztalhoz.
- Azt hiszem, jó lenne egy dolgot tisztázni - kezdek bele, habár nem emelem meg a hangom, erőteljesen érződik rajta az idegesség - Tény, hogy nem tudom annyira "tapintatosan kezelni", ahogyan te fogalmaztál, nem vagyok sem sunnyogásban, sem titkolózásban, sem hazudozásban olyan gyakorlott, mint ti - már az sem nagyon érdekel kivételesen, mennyire vagyok sértő közben, az igazságérzetem úgy kiabál belül, hogy mindjárt kiveri a plafont - De nem is lenne rá szükség, ha nem kényszerített volna a viselkedésetek ebbe a helyzetbe, ha egyikőtök is szólt volna hozzám egy őszinte szót is, ha ahelyett hogy a hátam mögött mész panaszkodni Odettnek, esetleg velem közlöd, hogy mi a problémád - fordulok immár Barnabás felé, majd a mondatom maradék részével Odetthez - Te meg anyázd le azt, aki kíváncsi rá, mert nekem rohadtul elegem van belőled - fejezem be végül a kis düh-monológomat. Ezzel pedig ott is hagyom őket, nem azért, hogy drámai kilépőm legyen, hanem mert tudom, hogy egyiktől sem sok empátiát remélhetek ezek után, innentől pedig nem igazán hiszem, hogy bármilyen más választ túl jól viselnék. Visszamegyek az Annával közös asztalunkhoz, és közlöm vele, hogy itt az ideje fizetnünk, otthon pedig majd elmesélem neki, hogy mi volt ez az egész. Legszívesebben csak végigbőgném az estét egyedül, és még csak nem is azért, mert ilyen minősíthetetlenül viselkednek, hanem azért, hogy engem ennyire kihoztak a sodromból. Isten összes ereje nem elég ehhez a családhoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Halkan nevetek picit a példáján, de aztán gyorsan csatolok magyarázatot is, elvégre teljesen találó volt, nincsen vele semmi gond.
- Nem-nem, teljesen igazad van, a fürdős analógia tökéletes - bólogatok nagyban, de közben újra nevethetnékem támad a következő megjegyzésén is. Szegény, igazán nem akarom én itt körbenevetni, de jó kedvre derít a fogalmazásmódja. Imádom az olyan embereket, akik egyedien fogalmaznak, ez a tény mondjuk gondolom senkit sem lep meg velem kapcsolatban.
- Mágiamentes? - kérdezek végül vissza a számomra vicces részre - Van a laktózmentes, a gluténmentes, meg a mágiamentes. Tetszik - állapítom meg, nevetésem most már egy rávillanó széles mosoly inkább. Tényleg tetszik.
Felhúzom magam elé a lábaim, sípcsontjaimon átkulcsolva a kezemet, úgy hallgatom a történetét. Őszintén meghat egyébként, hogy elmeséli. Kedves dolognak tartom, hogy megosztja a saját példáját, lehet hogy tévedés, de úgy érzem, inkább nekem szeretne vele segíteni, mintsem magamutogatás lenne. Eszembe jut róla (habár fogalmam sincs, ő minek tartja magát) hogy sok ember nem tartja kereszténynek (vagy akár csak simán vallásosnak) önmagát, de ez még nem jelenti, hogy sok cselekedetük ne képviselhetné ezeket az értékeket a vallásos háttér nélkül is. Ezeket a fajta embereket - habár ezt senki nem hinné el nekem - jobban szeretem sok kereszténynél, mert náluk az önzetlen viselkedés őszinte, belülről fakadó és hiteles, sokkal inkább, mint sok "kirakat kereszténynél".
- Nagyon bátor vagy - jelentem ki egyszerűen, mert így is gondolom. Nagyot változtatott, és sokat vállalt. Megnyugtató, hogy neki működni látszik.
- Hogy érzed, mi a legjobb, amit nyertél a változtatással? - kicsit vájkálós, mélyítős kérdés, de most nem félek, hogy elmenekül, mint legutóbb. Tényleg érdekel. Főleg azért, mert legtöbbször az ember ilyenkor teljesen váratlan dolgokat kap Istentől, pont nem az lesz egy nagy változásban a legjobb, amit remélt tőle, hanem amire nem is gondolt. Ezek számomra mindig végtelenül izgalmasak. Jól példázzák, hogy mennyire fordulatos az élet.
- Én a Tündérmanót néztem eddig, és bár sokadrangú, de az utca neve is nagyon tetszik, szóval hátha bejön... - mosolyodom el, kivételesen még azon sem kezdek szorongani, hogy az utcaneves megjegyzés miatt hülyének néz. Aztán végül a testvéremre terelődik a szó, én a meglepettség imitálásán vigyorgok egyet, a végére pedig egy picit megrándítom a vállamat.
- Ahhoz, hogy Odettet lenyűgözze az ember, általában a legindokolatlanabb dolgok kellenek. Úgy változik a viselkedése, mint az áprilisi időjárás. Majd szólok, ha egyszer megfejtettem a titkát, 20 év kevés volt hozzá - ütöm el végül kicsit ezt a dolgot, mert hát ez így igaz egyébként. A szeszéllyel én sem tudok mit kezdeni, maximum van egy picivel nagyobb rálátásom, hogy milyen lélektani folyamatok vannak mögötte. Sokra megyek vele...