28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Csepreghy Péter összes RPG hozzászólása (59 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. július 26. 07:02 Ugrás a poszthoz

II.

A bagolyházból figyelve egy száguldó alakot pillanthat meg a nagyközönség; helló! Én vagyok az. Petya. És természetesen velem tart Fénysebesség is, a bringám. Dühösnek tűnhetek, pedig nem vagyok az, csak egy kisebb baleset történt, amit mihamarabb a helyére kell állítani, mert… látod? Látod már? Nincsen a fejemen a csapkám. Hogy miért nincsen? Egek, de jó, hogy megkérdezted. Elvitte egy bagoly. Komolyan! Nem hazudok. Igaz, hogy piszkáltam egy faággal, de aludt, én meg azt hittem, hogy megdöglött. Nem tudom, hogy miért kell mindig mindenbe beleütni a lapos kis orromat. Tényleg nem. Egyszerűen ilyen vagyok, és kész. A bagoly pedig nem bírta az arcomat, mert felébresztettem mély álmából és megtámadott, ellopta a sapimat. Az ilyenekre mondta mindig apa, hogy el kell altatni. Ami az emberre veszélyes, az hulljon. Aztán ő lett veszélyes egy medvére, és tudjátok hogy’ megy ez. Már két éve, hogy nincsen velünk a Nagy Vadász.
A toronyhoz érve ledobom a bicajt a fűbe, és eszeveszettül kezdem szedni a lépcsőket egymás után, amíg lihegve fel nem érek a telejébe. Ott magam előtt színpadi majmot játszva dőlök az ajtófélfának, majd egy másik srácot pillantok meg.
- He-helló – szólítom meg pihegve. – Nem láttál egy baglyot?
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. július 26. 13:22 Ugrás a poszthoz

II.

- Aha – válaszolok  a legnagyobb természetességgel hangomban. Nem látom, hogy hol vagyok, és még soha nem jártam erre. Csupán annyit láttam, hogy a bagoly errefelé repül, ezért döntöttem úgy, hogy utána szaladok. Kell a sapkám. Anélkül nem megyek innen sehova.
Apró szemeimet összehúzom a másik gunyorosságán és a színpadias mozdulatokon. Nem szeretem az ilyet. Mondhatott volna annyit is, hogy „igen”. Aztán biztosan észrevettem volna, hogy a baglyok területére tévedtem. Ellököm magam az ajtófélfától. Csiszolatlan felülete kicsit megcsikarja az ujjam hegyét, de nem szisszenek fel, csak gondolatban, elvégre nagyfiú vagyok. Kemény, mint a szikla. A megjátszott keménység mellett természetesen látszik, hogy valami nem oké. Olyan képet vágok, mintha citromba haraptam volna. Hogy ez mennyire látszik alapból érdekes arcberendezésemen, azt majd mindenki eldönti magának. Egy-két esetlenre sikerült lépéssel elindulok a fiú felé.
- Aha – mondom ismét, miközben zsebre vágom a kezem. – Menő – húzódik végig jellegzetes, kissé fogatlan érzetet keltő mosolyom az arcomon, miközben végig mérek egy, a közelben trónoló baglyot. Akkurátusan, mintha „beszkennelném” a memóriámba. Sötétkékszín aprócska szemeim végül visszakerülnek a másikra.
Utoljára módosította:Csepreghy Péter, 2019. július 29. 15:25
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 9. 06:55 Ugrás a poszthoz

IV.

Tipikusan az a fajta vagyok, aki igencsak szereti az utolsó pillanatra hagyni a dolgokat. A srácokkal tegnap összeültünk, hogy majd mi megmutatjuk, hogyan kell felkészülni a vizsgákra, de végül D&D lett belőle. A játék végeztével elaludtunk a klubhelyiségben, s amikor magamhoz tértem, az egyik felsőbb éves lány állt felettem, és rosszallóan csóválta a fejét. Nem volt prefektus, hisz’ nem volt rajta a jelvény, csupán egy tudálékos felsőbb éves, aki megveti a fiatalok szórakozását. De ez csak egy társasjáték, nem is értem. We’re just kids, for God’s sake. Mindenestre, jól ki lettem oktatva, hogy mégis mi ez a viselkedés, napokon belül vizsgákkal kell majd szembe néznem, így tegyem el a gyerekes játékomat, és eredjek tanulni. Nem is kellett több, kissé belém hozta az ideget, ezért a könyvtárba siettem, hogy „tanulni eredjek”. Persze, hiányos könyvet veszek magamhoz, ezért dühösen húzóm össze kusza szemöldökömet, megemelem baseball sapkámat, és az újabb kötet keresésére indulok. Elég hamar meg is találom, amit úgy gondoltam, hogy kerestem, így mellkasomhoz szorítva elindulok vele vissza a helyemre.
- B*szki – suttogom ingerülten, amikor megérzem, hogy valami melegség járja át felsőtestemet. Egészen biztos vagyok benne, hogy megint elbambultam, és mivel ma nem tettem be a műfogsort felülre, ezért tutira kifolyt a nyálam. De nem ez a helyzet. Fejemet megrázva foglalok helyet, majd a nagy lapozgatás közepette a könyv életre kel, és egy „Ég is feketéllik...” című műnél áll meg.
- Nem vicces, Eli – engem már megint szívatnak.
De senki nem válaszol nekem, majd furcsa érzés jár át a köldököm környékén, és végül valami borzasztóan furcsa történik. Konkrétan bezuhantunk az égből egy erdő közepére. És ekkor esek rá Elijahra, aki automatikusan bemos egy erősebbet az arcomat.
- Embeeeeer! Tán direkt csináltam… basszus – kapok orromhoz, és mondom mindezt olyan értetlenül, hogy az a bizonyos nadrág nélküli fehér kacsa is megirigyelné. Fogak nélkül hadarok, és szentségelek, hogy a srácom ennyire agresszívan reagál. Így vérző és sajgó orromat fogdosva nézek szét, és észre kell vennem, hogy nem vagyunk kettecskén. Akkurátusan fejem fölé tekintek, és egy szőke lány pillantok meg, aki egy igen veszélyes pozícióban próbál életben maradni.
- Hé, hé, hé – ez is pszichopata? – Óvatosan!
Ekkor újabb inger ér; Lili hangjára leszek figyelmes, ezért ahelyett, hogy egy hatalmasat bokszolnék Elijah vállába, kezem elernyed, és a vérző orromról is felemelem a másikat, hogy áhítatos tekintettel és véres tenyérrel inthessek egyet a Révay lánynak.
- Szia – mosolygok fogatlanmód, majd felrázom magam, egy halk nyögéssel felkelek az avarból. Le sem porolom a göncömet, hanem a fán ragadt lány alá sétálok, és hunyorítva kezdem őt méregetni.
- Le tudsz jönni? – kérdezem tanácstalan arccal, nyakamat vakargatva.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 12. 10:14 Ugrás a poszthoz

IV.

Göndör fürtjeim alá kaparok megrágott körmömmel, ami a teljes tanácstalanságomról árulkodik. Varázs-szülöttség ide vagy oda, vannak helyzetek, amiket nagyon át kell gondolnom, hogy cselekedni tudjak. Főképpen azért, mert a bűbájtan áll a legtávolabb tőlem. De annyira messze, mintha divatról kellene valakivel beszélgetnem. Nagy gombóc szánt végig a torkomon, ahogyan kék szemeim Elijah és Lili között cikáznak. A Révay lány segíthetne, elvégre a világ legnagyobb boszorkányai között van. A ny… igen, a nyolcadik helyen jegyezték fel, de biztosan bőven előtte kellene. Ekkor ismét Elijah felé fordulok, és szemeimet értetlenül düllesztve mutatok fel hurkás kis ujjammal a fára.
- Neki – le sem emelem a tekintetemet a pajtásomról. Egészen addig, amíg ő is úgy nem dönt, hogy szemügyre veszi a veszélyes helyzetben és a fán ragadt szőke lányt. – De amúgy neki köszöntem – suttogom Eli fülébe egy gyermeteg kaján mosoly kíséretében. Közben Lili irányába bökök sapkás kis fejemmel. Igen, ő a lány, akiért jelenleg kis szívem dobog. Felsőbb éves, és? Ez nem jelenti azt, hogy nem hódíthatom meg egy-két tánc vagy D&D éééés éneklés erejéig. Majd kitalálom még. Egyelőre az is egy mérföldkő, hogy már tudja, ki vagyok. Ekkor – mire valók a barátok – Elijah megajándékoz egy „Captain Obvious” titulussal a kérdésem miatt. Hát, oké. Baráti játékossággal fintorgok egyet Kearney irányába, majd inkább egy pár lépést arrébb állok, még az előtt, hogy a szőkeség fentről erre intett volna.
- Nem vágom – nézek körbe, a fák alatti bokrokra bámulva, miközben karjaimat is sas módjára tárom szét. Amolyan John Travoltás Pulp Fictionösen. – Tanulni kellett volna… besétáltam a könyvtárba, de természetesen olyan könyvet vettem magamhoz, amiből kitéptek egy lapot… - itt azért megforgatom a szemeimet, mert nem bírom a könyvrongálást. – Aztán… visszasétáltam a polchoz, és igazából meg sem néztem, hogy mit veszek le, mert ott volt a másik is, értitek, aztán… odalapozott magától ehhez a történethez, és… azt hittem, hogy te szórakozol – szegezem végül mutatóujjamat Elire, aztán elgondolkodó arccal meredek magam elé.
- Ja, igen... szia-szia! – intek egyet a bemutatkozásokra is, persze. Lili és Eli nem ismeretlenek, így bennük teljes mértékben megbízok, de amikor Sára azt mondja, hogy ez az első napja itt, és valóban nem is látta még őt senki, akkor összehúzom dús szemöldökömet, és Eli felé dobok egy jelentőségteljes pillantást; amolyan „Szerinted van köze ehhez?” nézéssel. Próbálom elhessegetni a gondolatot, elvégre nem lehetünk benne biztosak, de azért szemmel tartom őt. Ami amúgy nem is tart olyan sokáig, mert hirtelen elvarázsol azzal, hogy látott már kalandkönyvet. Szívecskék jelennek meg szemeim helyén, majd megrázom a fejem. Hú, átkozottul jó a csaj. Még a figyelmemet is eltereli arról, hogy őt gyanúsítom.
Aztán hatalmas dörgés. Imádom a vihart és az esőt. De így, az erdő közepén… azt sem tudjuk, hogy melyik erdőben vagyunk, és a mű címe sem volt éppen bizalomgerjesztő. Nagyot nyelek, majd a többiekre emelem tekintetem felváltva egyikről a másikra. Fel és alá kezdek mászkálni, miközben egyet-kettőt sántítok. Az esés engem is megviselt. Még akkor is, ha Elijah puha gyomra volt az érkezés vége.
- Az volt a mű címe, hogy az „Ég is feketéllik…” - jegyzem meg csak úgy, miközben nem is tudom, hogy mit akarok kihozni belőle. Folytatom a fel-alá sétálást, majd Eli tekintetébe fúrom kékjeimet.
- Jogos – bólogatok serényen, majd hirtelen kiráz a hideg. Mintha valami végig száguldana gerincem mellett, és szúrós tekintetét a bőrömbe vájta volna. Felszisszenek. A többiek tekintetét keresem, hogy ők is érzik-e, hogy valami nagyon nincsen rendben. Fúj a szél és rezdül egy bokor. Dörög és dörög.
- Akkor minden oké veled, Sára, igaz? – ráncolom szemöldököm, és közben az érdekel, hogy akkor el tudunk-e innen indulni. – Minden csontod a helyén – biccentek láthatóan kimérten a szőkeségre, majd pajtásomra emelem a tekintetem. Tőle csupán egy határozott bólintásra várok, hogy minden a legnagyobb rendben. Ezután Lili mellé lépek.
- Mire kell a telefon? – súgom neki. Nem értem, hogy miért kell.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 12. 11:06 Ugrás a poszthoz

V.

- Elkaplak, Csepreghy! Ezt nem úszod meg – hallható az egyre csak távolodó dühös üvöltés. És ennyiben is marad, ahogyan én az egyik kapualjban meglapulok. Most már mást nem lehet hallani csak a hangos lihegésemet. Régen kellett ennyire szedni a lábaimat, de most tényleg rosszul jött ki a dolog. Amióta Lilivel beszélgetünk, próbálom feszegetni férfi mivoltom határait, és minden helyzetben próbálok érett fickóként viselkedni, minthogy egy taknyos kis elsőéves kölyökként. Persze nem mindig jön úgy össze, ahogyan szeretném, mert még nem nagyon tudom, hogy mikor jobb, ha meghúzom magam szépen. Ezért is történt az, hogy az iskola keleti udvarán sétálgattam, kivételesen egyedül, amikor a kövér Hisztay Ádám megjelent, és vaknak kellett ahhoz lenni, hogy a bosszútól vöröslő szemeket ne vegyük észre. Tekerjük kicsit vissza az idő kerekét, úgy egy-két óra hosszával, amikor bájitaltan órán a vizsgák előtti utolsó páros főzésekre került sor. Előtte a mosdóban már kaptam Hisztaytól egy gyomrost, mert nem bírja a képemet, de mivel mindennapos, ezért hagytam is a fenébe. Olyan bazi nagy az a gyerek, hogy inkább nem húztam eddig vele ujjat. Így be is ültünk órára, de neki valami nem sikerült. Egy nem odaillő hozzávaló került az üstjébe – nem én voltam. Dehogynem. Oké, persze, hogy én voltam, de elmegy ő a fenébe, hogy minden héten, amióta itt vagyok, gyomrosokat osztogat nekem. Nem esik jól, na. Ezért nem is kell mondanom, hogy az üst tartalma talárján találta meg helyét megsemmisülten. Ő annyit mondott: „A …! Úgy nézek ki, mint egy disznó”, mire én azt válaszoltam „Igen, és még le is öntötted magad”. Több sem kellett neki; miután kiszúrt az udvaron egészen Bogolyfalváig kergetőztünk, és én a piacon tudtam megbújni az egyik gyógynövényárus nénike mellett egy kapualjban. Pihegve, a falnak dőlve, ki-kipillantva, hogy követnek-e még engem. Sokan vannak, péntek délután van, ezért még nem merek kockáztatni. Maradok a kis fenekemet, és várom, amíg tuti, hogy elhárul a veszély. Fogyjanak el a zsarucsillagok, mint a GTA-ban.
- Ne-hem hiszem el… - veszem le sapkám, és túrok stresszesen hajamba.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 13. 11:53 Ugrás a poszthoz

V.

Az ujjaim már nem mozognak olyan kocsonyamód, mint az elmúlt tíz, tizenöt vagy húsz percben. Nem számoltam a perceket, csak arra figyeltem, hogy úgy tudjam venni a levegőt, ne legyen belőle kellemetlen érzés a mellkasomban. Habár az még mindig láthatóan jár ki és be, már nem jár akkorra fájdalommal. A sportok igen távol állnak tőlem, maximum Anyu macskáját vagyok hajlandó kergetni az udvaron, de ennyiben ki is merítettem számomra a testmozgás fogalmát.
A következő pillanatban már bátrabban dugom ki a fejemet, és látom, hogy… hogy nem látom. Ezért látványosan törlöm le a lefelé gördülő izzadtságcseppeket alacsony homlokomról, miközben egy-egy lelógó göndör tincsbe kapok, amire csak fájdalmasan összehúzom aprócska kék szemeimet. Mindenhol ott vannak. Le kellene már vágatni. Vajon van Bogolyfalván jó fodrász? Vagy majd megkérek valakit, hogy essen neki. Ennek úgysem lehet ártani. Olyan vastagszálú, hogy csoda eddig még nem tört bele egy olló sem.
„Pszt!” Üti meg a fülem egy titokzatos szólítás. Nekem szól? Forogni kezdek magam körül, majd a mellettem sóbálványként álló öreg nénire nézek, akinek a szeméből süt a megvetés és a házsártosság. Együgyű mosolyt vetek felé. Mondhatni egész bátran teszem meg mindezt, mert ma reggel betettem a műfogsort, hiszen úgy volt, hogy találkozok egy felsőbb éves sráccal, hogy „korrepetyáljon” átváltoztatástanból. De aztán kaptam tőle egy üzenetet, hogy a buli lefújva, mert randija lesz. Randija. Hihetetlen, hogy lemondja egy csaj miatt. Én még Lili miatt sem mondanám le a barátaimat. A barátság szent dolog.
Tehát a mosolygást egy esetlen intés követi, amivel búcsút veszek az asszonytól. De ha nem ő, akkor ki pisszegett nekem? Keresek, keresek. Szkennelem, mint a Terminátor a járókelőket, majd egy tejfelszőke hajkoronát és annak tulajdonosát vélem beazonosítani a hang forrásaként. „Igen, te!” Folytatja. Mintha egy földönkívüli létforma lennék, fordítom oldalra a fejem csigalassúsággal, és teszek felé egy, majd két lépést. Közben szememet kaméleonszerűen köröztetem, hogy lássam, ha valami vagy valaki az életemre akarna törni. Végül nem messze tőle állok meg, zsebre dugom a kezeimet. Benedvesítettem az ajkaimat, majd szólásra nyitom őket.
- Így senki nem fog tőled krumplit venni – mutatok a zsákra, ami eddig a szőke fiú erődjeként funkcionált. – Mármint, ez a pisszegés, érted – vonom meg a vállam, de közben karakteridegen komolysággal meredek rá. – Olyan, mintha illegális bájitalokat árulnál fényes nappal vagy valahol a sarok mögött állna a fagyis furgonod – utalva arra, hogy Amerikában annak idején sok-sok gyereket raboltak el ezzel a trükkel.
Továbbra is csak egyszerű tekintetemmel meredek az idegenre.
Utoljára módosította:Csepreghy Péter, 2019. augusztus 13. 11:58
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 16. 07:07 Ugrás a poszthoz

VI.

Azt hiszem, hogy ideges vagyok. Nem tudom teljes mértékben megállapítani, mert nagyon régen éreztem így magam. Ritkán bosszankodok vagy engedem, hogy a negatív érzések úrrá legyenek a lelkem felett, de ma valahogy mégis sikerült ennek az érzületnek egyenesen a bőröm alá férkőznie. Annyira idegen, hogy szinte vakaródzani lenne kedvem, mint amikor egy szálkát szeretnél kiszedni az ujjbegyedből. Nem oda való, ezért ki akarod kaparni, és a viszketés a fájdalommal keveredik egészen addig, amíg a megkönnyebbülés kapuján át nem lépsz, és végre kinn van a bőröd alól a kis huncut. Így idegesen rángva szaladok végig a kastély tömött folyosóin. Még ismerősök után sem kutatok. Amint elérem a bejárati csarnokot, mintha egy kissé megkönnyebbülnék. A megszokottól kevesebb diák lófrál errefelé, ezért mélyet sóhajtok, majd az egyik közeli ablak beugrójához lépek. Rövid „mackó” sortom paradicsomfoltos büszkeséggel mutatkozik velem, amíg a Gremlins feliratú pólómon az egyik filmből ismert lény – az éjfél után etetett fajta – kacéran vigyorog minden rátekintő arcába. Göndör fürtjeim nagyrészét egy baseball sapka takarja, mint általában. Fehér zoknim a lábszáram közepéig fel van húzva, és egy mérettel kisebb is lehet, mert a vádlim egyenesen üvölt egy kis szabadságért. Végül egy fekete tornacipő az, ami a kényelmemet szolgálja.
Újabb nagy sóhaj hagyja el vastag ajkaimat, majd a párkánynak dőlök, és úgy nézek ki az ablakon. Egyenesen az udvarra látok, ahol ebben a melegben csupán néhány elmebeteg tartózkodik. Közben ismét elkap a rossz érzés. Erre fájdalmasan összeszorítom apró szemeimet, mert most egy ismerős, de annál kellemetlenebb hang üti meg a fülemet.
- Ki látnak szemeim? Csak nem a pösze futóegeret? – nagyot nyelek. Hiszen tudom, hogy Hisztay az. Igen, ő az, aki elől pár nappal ezelőtt a piacon bujkáltam és… futottam. Akkurátusan fordulok a hang forrásának irányába. Pont erre nincsen ma szükségem. Nem szólok semmit sem, csak rettegésemet palástolva meredek az évfolyamtárs bully malacszerű ostoba szemeibe.
- Azt hiszed, hogy így lejárathatsz, az évfolyam előtt, aztán elfuthatsz? – erre csak bólintani tudok, hiszen pontosan ezt tettem.
Ez persze annyira feldühíti, hogy azonnal a magasba emeli jobb öklét, hogy egy jól irányzott mozdulattal adjon egy „atyait” a történtekért. Másik kezével összegyűri a Gremlins feliratot a pólómon, és érzem, hogy akaratlanul lábujjhegyre állok, ahogyan ő húzna a magasba. Most már tudom; innen volt az a kellemetlen érzés egész nap.
Utoljára módosította:Csepreghy Péter, 2019. augusztus 16. 10:28
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 16. 10:53 Ugrás a poszthoz

V.

Már éppen felveszem a szőkeséggel a szemkontaktust, amikor ő felém hajít egy krumplit. Egy tánclépéssel felérő mozdulattal hátrébb is vonulok, de a burgonya alig élvezheti a repülést, hiszen nem egy nagy távra hajították. Kék szemeimmel követem a gumó eldobását, egészen a földet érésig. I’m not impressed. És ez az arcomon is látszik; nem vagyok lenyűgözve. Szemeim kérdőn térnek vissza másikra, aki végre észreveszi, hogy… észre van véve. Elindulok az irányába, majd amikor elérem a „repül a nehéz krumpli, ki tudja hol áll meg” című szösszenet főszereplőjét a porba hullva, látványosan átlépek rajta Egy-két újabb lépés, és már a fehér felsős fiú előtt állok. Zsebembe dugom párnás kis ujjaimat, majd oldalra döntöm a fejemet. Értetlen arckifejezésemet az teszi még mókásabbá, hogy a szemöldököm egyenesen alacsony homlokom közepére repül. Először is, szegény fiú félrebeszél. Vagy valami más nyelven. Same sh*t. Biztosan ezért dobált, mert nem tud magyarul, és valahogyan magára kellett hívni a figyelmet. Jó teóriának tűnt, de egy pillanat alatt szertefoszlik, mert mégis beszéli a közös nyelvet. Vagy van nála valami varázstárgy, ami végül fordítani kezd. Biztosan rosszul, mert ez…
- Eeeezt ne csináld – mondom végül a legfurcsább arckifejezéssel, közben előveszem jobb kezem a zsebemből, és mutatóujjammal rámutatok. – Ez ijesztő – imitálom, hogy kiráz a hideg. Fura egy srác ez a „Tejfel”.
- Petya vagyok – biccentek felé végül egy ártatlan mosollyal arcomon.
Utoljára módosította:Csepreghy Péter, 2019. augusztus 16. 10:57
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 27. 15:16 Ugrás a poszthoz

VII.

Csapd válladra a videókamerádat, és kövess engem. Neked biztosan nem érdekes, amit látsz, de nekem ilyen egy napom. Egy-két vizsga délelőtt, majd ebéd, egy kis olvasás, majd ekkor jön az, amiről nem beszélhetsz senkinek, oké? Promise. Szuper. Most jön az, amikor kicsit tovább képzem a hangomat. Talároson sok-sok rendezvény énekhangja én voltam. Színjátszó csoportba is jártam, ami tökre buli volt. De most már, tizennégy éves felnőtt férfiként gáz lenne ezt az arcomat mutatni a nagyközönségnek. Igaz, hogy bizonyára ez sem érdekelné őket, mint semmi más, ami velem kapcsolatos, csak egy újabb dolog, ami miatt a szünetben a klotyóba nyomhatják a fejemet. Azt mondják, hogy tökéletes WC kefe a hajkoronám. Terrific, innit? Nos, visszatérve a napirendem következő pontjához; végig szaladok a kastély folyosóin rövid lábaimmal, egyenesen a hálókörletembe, ahol felkapom fekete bőrborítású kottámat, és hátizsákomba dugom. Indulnék kifelé, amikor meghallom, hogy szobatársam macskája keservesen nyávog egyet. Mélyet sóhajtva, de még mindig villámmozdulatokkal megfordulok. Zsebembe nyúlok, ahonnan egy kis mogyorós chips darabot dobok elé, és simítok rajta hármat, amire ő éppen elégedett dorombolásba kezdene, én le is lépek. Egy igazi Doromb Juan vagyok. Így hagyom majd a csajokat is magukra, ha menő felnőtt leszek.
Újabb kör a folyosókon, majd elérem a bicaj tárolót. Szerencse, hogy ennyire kezdenek betörni a mugli cuccok, habár az enyémen és még egy bringán kívül nem látok mást odaállítva. Felpattanok rá, és… gyere! Gyere tovább velem. Most fel akarod venni, hogy mennyire szánalmas vagyok vagy sem? Na, ugye. Szóval, eszeveszettül tekerek Bogolyfalva felé, hogy legyen még sötétedés előtt időm egy kicsit gyakorolni. Ezen a napon nem sok ember tartózkodik a tavacskánál, ezért oda szállíttatom magam a biciklivel. A főbe dobom egy laza mozdulattal, majd leveszem táskámat, előkapom a kottát, és halkan, bátortalanul indítva kezdek el beénekelni, majd elégedetten mosolyogva nyitom ajkaimat, hogy végre valami csoda kijöjjön a torkomon. Ami most nem egy D&D csatakiáltás.
- Két szoba közt a csend, de végtelen nagy távolsááág… - kezdek neki halkan, miközben le-lepillantok a kottába. De természetesen érdekesebb dolgot találok közben; egy halom kavicsot, amivel b*zi jól lehet kacsázni a tó vízén. Az első verse után lehajolok kettőért, és azokat kacsáztatva énekelgetem a számomra oly’ kedves dalocskát.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 28. 06:50 Ugrás a poszthoz

VII.

Nem egyszerű ez a dal. Amilyen egyszerűnek tűnik, éppen annyira technikás. Sok-sok hangot újra kell pakolnia egymás után. A magasabbaknál pedig egyenesen dühbe jövök egy pillanat erejéig – tovább nem is tudnék –, mert nem úgy akarnak kibújni, ahogyan én azt szeretném. Na, tessék! Róza mama megmondta; „Addig nótázz fiam, amíg el nem visz a legénykor.” Akkor még nem értettem. Most már egyre jobban kezdem. Ez a mutálás a tinédzserkorban valami meseszerűen gusztustalan. A legrosszabbkor kezdek Michael Jackson hangon vonyítani beszéd közben, máshol pedig elszalad egy másik irányba a búgás, és szinte Sean Connery magyarhangját idézem. Így most a kaviccsal a kezemben játszom a pöszécske karmestert, mert nagyon nem akar menni ez a lépcsőzetes hangsor.
- Honnan jössz nem érdekeeel – itt megállok egy újabb bosszús sóhajjal. Ismét olyan hamisra sikeredett az a hajlítás, hogy legszívesebben a közelben kopácsoló harkállyal együtt verném a fejemet a mögöttem magasodó nyárfa törzsébe. – Nem érdekeeel… B*szki! – vakarom meg a tarkómat, majd a második kavicsot is kacsázásra kényszerítem. – Honnan jössz nem érdekeeel – végre gyönyörűen kijönnek a lépcsőzetes hangok a torkomon. Hatalmas mosoly terül szét fogatlan kis arcomon. Ma hiányzik a felső fogsorom első hat foga. Reggel majdnem elkéstem a vizsgáról, és elfelejtettem betenni a műfogsort, szóval ma így festek. Így a beszédem még érdekesebb, mert azok a bizonyos hangok – mint „s”, „sz”, „z”, „zs” és társai – a beszédhibámnak köszönhetően újra feltűnővé válnak. Olimpiai bajnokhoz hasonlóan ugrok a levegőbe, miközben nem tizennégy éves kölyök módjára, boldogan káromkodok. Annyira happy minden, hogy meg sem hallom a közeledő lépteket, s még szinte a közeli csobogásra sem figyelek fel. Azonban a hirtelen jött emberi szavak megállásra kényszerítik pici szívemet egy pillanatra. Újabb ijedt káromkodás. Tudom, nem illik, nem szép. Sőt, egy velem korú gyerektől kifejezetten karakteridegen lehet.
- Azt a… - motyogom királykisasszony módjára szívemhez kapva. Vagyis, ahogy komikus jelenetemben mellkasomra nézek a jobb oldalon pihennek kövér ujjacskáim. Így azt egy bárgyú mosollyal megcserélem, hogy valóban szívem fölött legyen széles tenyerem. Mivel reggel óta nem öltöztem át, ezért ünneplő van rajtam, csak már jobban meglazítva. Fehér ing, ami kilóg fekete nadrágomból. Az eridonos nyakkendő is hanyagul pihen nyakam körül. Természetesen egy fekete tornacipő van most lábamon.
- Ó! Izé – újabb nagy szavak. Látom magam előtt a kódexet, amiben a Csepreghy Péter Medárd név alatt ezek a szavak szerepelnek. – Nem, nem. Folytasd te! – hogy mi? Azt sem tudom, mit beszélek. Ez nagyon intim pillanat volt. Érzem, hogy az arcom elvörösödik, és elönti a melegség a testemet. – Dehogy! Csak… tudod... szórakoztam – próbálom menteni magamat egy zavart legyintéssel és menőnek szánt vállvonással. Majd végig nézek a másikon, és látom, hogy ő bizony sportolt. Sőt, mi több. Ő futott. Ő egy hős. De úgy látom, hogy semmi nincsen nála, csak fülhallgató és a hozzá tartozó lejátszó szerűség. Odasétálok a táskámhoz, majd kiveszem a műanyag, bőrborítású ósdi kulacsomat. Bátortalanul mellé lépek.
- Víz? – kérdem, de nem merek ránézni. Anyám! De égő.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 28. 07:49 Ugrás a poszthoz

IV.

Állj, állj, állj! Most akkor mi egy olyan könyvben vagyunk, amivel mindig a szomszéd öregember ijesztgetett otthon. Mivel soha semmire nem figyeltem, amikor olvastam, ezért azt mondta, hogyha ennyire benne vagyok a könyvekben, akkor egyszer ott is fogok maradni. Lassan tekertem a bringámmal a kis utcában, miközben egy Stephen King könyvet bújtam. Végképp eretnekség, mert általában mugli szerzők lapjaiba voltam belemélyedve. És… hát átmentem a bácsi varangyán. Nem volt szép látvány. És szándékos sem. Utána azzal átkozott meg, hogy egyszer a könyvben ragadok, és ő lesz az, aki kiveszi a kezemből, hogy örökké belezárhasson. Hatalmasat nyelek, miközben kék szemeim a kinyúlt varangyra hajaznak. Tényleg megátkozhatott. De most férfinak kell lennem! Felrázom magam, hogy újra résztvevője lehessek a kis csoportosulásunknak. Éppen szólásra nyitnám ajkaimat, amikor egy pillanatra világos lesz egy közeli villámlástól, és tisztán látom társaim arcát. Ők is az enyémet sajnos, amire tanácstalanság ül ki pont arra a másodpercre, amíg láthatnak. Már ha egyáltalán valaki rám akar nézni.
- Ez közel volt – mondom egy erőltetett mosoly kíséretében, miközben Sárára emelem tekintetemet. Hallgatom, és hallgatom. Miközben számolok, és amikor eljutok magamban háromig már dörög is egyet az ég. – Baromi közel – motyogom már csak szinte magamnak, miközben tovább hallgatom a többieket. Kivételesen csöndben tudok maradni, mert rendesen összecsináltam a gatyámat az elmúlt pár perctől.
Közben az is kiderül, hogy mindenki jól van. Már csak el kéne indulni innen. A bokrokat és lombokat fújja a szél, ami egyre vészjóslóbban süvít a fejünk felett.
- Mindenesetre – kezdem komolyan. – Nem vagyunk biztonságban a fák alatt – nézek először Elire, Sárára majd Lilire. Indulni kell. Semmi hasznos nincsen nálam. Legalábbis azt hiszem, mert az a fontos észrevétel, hogy a táskám a könyvtárban, a mellettem lévő széken pihen. Pedig millió jó dolog lehetett volna benne, amivel most ki tudnák húzni magukat a csávából. Odasétálok az egyik bokor mellé, a többieket egy pillanatra magukra hagyva. Hadd beszélgessenek, én most teljesen használhatatlan vagyok. Illetve, nem szeretnék most mindenféle találgatásba belemenni, attól azért érdekes módon realistább vagyok. Tudom, fura. De ilyen, veszélyesebb helyzetekben szeretek a realitás talaján megmaradni, és csak arra fókuszálni, ami igazán fontos. Jelenesetben a találgatásnál fontosabb az, hogy minél hamarabb találjunk egy biztonságos helyet. A bokor mellől magamhoz veszek egy nagyobb ágat, és azzal megyek vissza a többiekhez. Éppen Sára utolsó mondatát kapom el. A szőke lány egy kevésbé sűrű növényzetű útszerűségre mutat.
- Nekem oké – mondom, és Gandalf módjára koppintok kettőt a félnedves erdőtalajon. Hát, most kell mindent feleleveníteni, amit az eddigi szerepjátékokból tanulhattam. Persze azokat, amik hasznosak. Például azt, hogy mindenhol vannak minden játékban és világban vannak úgynevezett Easter Eggek. Ha nagyon figyelünk a környezetünkre, akkor biztosan találunk hasznos holmikat.
- Gyertekindulok meg vezér módjára a többiek előtt. Remélem, hogy követnek, mert a bennem dúló rémületvihartól nem nagyon nézek hátra, hogy jönnek-e utánam vagy sem. Lábam elé figyelek, miközben egy-egy villám megvilágítja előttünk az utat. Földből kiálló gyökerek és kövek állhatják olykor az utunkat, így érdemes a lábunk elé figyelni. Közben néhány imát elmondok magamban, hogy nehogy veszélyes növények földjére lépjünk. Az nagyon kellemetlen lenne. Aztán hirtelen rossz érzésem támad; valaki figyel. Szinte hallom, hogy felmér minket, és a markába röhög minden alkalommal, amikor látja, hogy összerezzenek.
- Sára! – kiáltok hátra a lánynak. – Azt tudod, hogyan lehet kijutni? Mitől szakad meg a kapcsolat? Mármint… Azzal nem számolva, hogy valaki kiveszi a kezünkből a könyvet, és örökre itt maradunk – nyelek egy hatalmasat, miközben megfordulok, és Sárára emelem kék tekintetemet. Arcom most jóval gondterheltebbnek tűnik, mint általában. Persze, ezt csak az veheti észre, aki nem először találkozik velem. Szóval, Sára ebből kiesett.
- Ez nem hülyeség – mutatok Elire a külvilág felé jelzés gondolatára.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 28. 17:29 Ugrás a poszthoz

VIII.

Biztosan voltatok reménytelenül szerelmesek tizenéves korotok elején. Nem? Á, hazudsz. Tuti, hogy voltál. Csak nem úgy, ahogyan én. Te lehet, hogy a kiszemelt haját húzogattad vagy csak egyszerűen piszkáltad. Mert ilyenek a kisfiúk. De vannak olyan kisfiúk is, mint én; daliás [aligha], jóképű [aha] és romantikus [tyű]. Igen, mondhatsz bármit. Én tudom, hogy meg fogom szerezni életem nőjét. Ha nem is lesz a csajom, akkor is biztonságban akarom tudni. Kedvel engem. És ennél több nekem most nem is kell. Kamasz kisgyerek vagyok, mit akarok én? Kérdezed te. Tudod, az emberek pletykálnak. Dolgokat, amikhez semmi közük nincsen. De erre valók a mugli valóság showk is, nem? Az érzés, hogy mindenki milyen rosszéletű szutyok, te pedig mennyivel különb vagy, mint ők. Ismerős? Nem? Tagadod. Ismét hazudsz. Képmutatás az egész. Én bevallom; érdekel, hogy mi történik körülöttem. De csak a törvényes kereteken belül. Nem kezdek bele olyan nyomozásba, ami kifejezetten a magánszférát sértené. Ezért jött a kis tervem, miszerint elmegyek a felsőbb éves lányokhoz az Eridonban. Elvégre ők is odavannak/voltak az Illetőért. Vagy legalábbis megvan Róla a véleményünk. Valamelyik újságból, ami a választások alatt jelent meg a Párocskáról. Vagy csupán egy egyszerű szennylap az ellenzék részéről. Tehát, felsőbb éves lányok lefizetve az újságokért. Done.
Izgatott, mégis lassú léptekkel járom a folyosókat, miközben azon agyalok, hogy valóban jó ötlet-e ez az egész. De ez a gondolat gyorsan el is száll, mert felelőtlen hülye gyerek vagyok angyali tekintettel. Mi baj lehet? Hol is az a bicikli?

[10 minutes later]

Drift? Mi az nekem? Olyan szépen érkezek a cukrászda elé, mint eddig még soha. Nappal van és hétvége. Most nem mentem haza, mert semmi értelme. Vizsgaidőszak van. Azt kamuztam Anyunak, hogy tanulok. Pedig eszem ágában sincsen. Inkább bújom a bulvárt, hogy megtudjam, mi ez az egész felhajtás Lili körül. Őt nem merem megkérdezni, ahhoz azért igencsak be vagyok tojva. Nagyfiúnak képzelem magam, de egy ilyen kérdés túlságosan… vagy nem is tudom. Lili annyira tiszta lelkű és szívű, hogy talán még erre válaszolna nekem. Mondjuk, a jövő heti D&D közben. Azt mondta, hogy szívesen játszana. Meg is hívom. Ledobom a fűbe a bicajomat, majd akkurátus mozdulattal nyúlok a táskámba, és veszem elő a körülbelül tíz különböző médiát a Révay-Vajda párosról. Vagy csak a „kisvajdáról”. Végig nézek a címlapon, és rossz érzés fog el. Nem kéne, ez nem szép dolog. De megírták. Ez nem nyomozás, ugye? Visszadugom a táskába az újságokat, majd belépek a cukrászdába. Az ajtó feletti is csengő csilingel egyet-kettőt, mire az ismerős felszolgáló lány vigyorogva emeli rám a tekintetét. Vissza is intek neki, mire ő felém tátogja, hogy „A szokásosat?” Én még szélesebbre varázslom fogatlan mosolyomat, biccentek és leülök egy sarokba, ami elég messze van mindenkitől. Előveszem a magazinokat, és az asztalra teszem. Egy bűbájtan könyvet teszek mindez tetejére, hogy azt higgyék, hogy tanulok. Persze azért kilátszik közelről, hogy mi is van alatta. Azt viszont nem veszem észre, hogy az egyik eléggé pikáns címlap – ami már előzetesen ki lett téve az eredetiből – az egyik közeli szék alá száll, miközben én gyanútlanul esek neki az egyik újság oldalainak.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 29. 08:37 Ugrás a poszthoz

VII.

Nem értek túl sok dologhoz. Nem vagyok jó sportoló, a tanulmányaim is éppen hogy elérik a megfelelő szintet és a szociális dolgoknak sem vagyok a csúcsán. Akkor mégis miben vagyok más? Good question, my dear friend. Egy ’80-as éveket idéző kocka vagyok, aki nem mellesleg kiemelkedően jól énekel. Jól alkalmazkodok, és gyorsan felismerem, hogy hol a helyem. Jelenleg ennyit tudnék felhozni, mert az esetek többségében creepy, használhatatlan és égő vagyok. Egy tinédzser fiú vagyok, aki be szeretne illeszkedni a kis társadalomba, ahová keveredett.
Nyugi bajnok, nyugi. Szusszanj” Hallom a srác szavait, amire tényleg varázsütés szerűen megnyugszok. Érdekes érzés, de ez a kellemes hangszíntől lehet, ami az egyelőre ismeretlen fiúhoz tartozik. Érzem a hangján, hogy nem akar ártani nekem. Anyukám azt mondja, hogy mindenkitől tartani kell, mert ha egy idősebb hozzád szól, az nem jelent jót. Mi dolga lenne velem? Szerintem ebben nincsen igaza Anyunak. Bárki lehet bárki és mindenki beszélhet mindenkivel. Nincsenek határok. Én szeretem a határokat.
Hallom, hogy a másik beszél, de egyelőre nem sokat fogok fel belőle, mert érzem, ahogyan a tarkómon felkúszik a zavarodottság érzése. Akár egy szűzlány. Lesütött szemmel állok egészen addig, amíg elő nem hozza belőlem a férfit egy pár szavával.
- Akkor nem szedted fel a csajt? – szökik ki belőlem a kérdés. A lényeg megmaradt ismét. Mivel éppen most vagyok abban a korszakban, hogy igencsak elkezdtek érdekelni a lányok, azért minden ilyen témát megragadok. – Hogyhogy? – kérdezek vissza arra utalva, hogy az énekkar az utolsó hely, ahol lehet lányokat felszedni. – A lányok nem szeretnek énekelni? – hangom ártatlan és értetlen. Nagyon gyerek vagyok, te jó Merlin!
Amikor a víz visszautasításába kezd, akkor egy „most komolyan?” nézéssel ajándékozom meg. Nem azért, mert sz*rul néz ki, csak a futófelszerelésből gondolva. Illetve látom, hogy nincsen nála folyadék. Tök figyelmes vagyok. És nem is indulok el ilyen melegben víz nélkül. A hidratálás fontos, m’kay?
- Szívesen – húzom ki magam büszkén. Szeretek segíteni.
Nyúlok hát az üvegemért, és a fülemhez tartva megrázom, hogy halljam van-e még benne. Nem, nem sajnálom. Akkor nem adtam volna oda. Csak akkor már én is iszok, ha még maradt benne. Ha nem, az sem baj. Van a közelben egy ivókút, ahonnan meg tudom tölteni. A víz jellegzetesen lötyög az alján, hallható, hogy csupán egy-két korty pihen az alján, így vállat vonok, és a fiú felé emelem.
- Egészségünkre! – azzal meghúzom, akár egy vodkás üveget. Jólesően sóhajtok egyet, majd ingem alját felemelem, hogy megtörölhessem vizes kis számat. A pocakom is kilátszik egy pillanatra, majd visszaengedem, és a srácra nézek, hogy találkozzanak kékjeink.
- Én Petya vagyok – mondom meglepő lazasággal. – Idejárok a Tanodába, és kérlek – teszem össze a két kezem. – Kérlek, ne mondd el senkinek, hogy mit csinálok itt! – komolyan gondolom. Nem szeretném, hogy még ezért is céltábla legyek.
Így is kaptam már eleget a héten – jegyzem meg halkan, fancsali képet vágva, a tó felé pillantva. A kezeimet pótcselekvés képpen zsebre dugom.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 29. 10:08 Ugrás a poszthoz

VIII.

Ajkaimat rágcsálva bújok bele az első magazinba. Meg szeretném tudni, hogy ki-kicsoda. Tudjátok, hogyan megy ez. Ez legális, ezek csak újságok, amiket több százan, ezren is olvashattak már előttem. S mivel nagyon meg szeretnék tudni dolgokat szívem hölgyéről, ezért kutatómunkába kezdek. Nincsen bennem rossz szándék. Úgy fogom fel az egészet, mintha egy ismeretlen hírességről olvasnék. Megakadok az első oldalon, ahol a borzasztóan jól öltözött Vadja Richárd napszemüvegben lép el a paparazzi elől. Ez a kép ismétlődik rajta. Megállok, és csak vizsgálom a vonásait. Szemtelenül jóképű, határozott megjelenés. Hát, nem csoda, hogy Lilinek ő lett a szíve választottja. De azért még nekem is lehet esélyem. Csak egy „ühüm” hagyja el az ajkaimat, amikor a pincérlány mellém teszi a csokitortaszeletet és a levendulás kuglófot. Éppen a kuglófot veszem dagadt kis ujjaim közé, amikor valaki fölém magaslik. Rossz érzésem támad. Hátamon végigszáguld eszelősen röhögve az érzés; most bajban vagyok. A mozgó Vajda-kép mögül kinézek, és meglátom az elveszett újságlapot, amit… azt a k… az igazi, élő Vadja Richárd tol mindenbe beleütős, széles orrom alá. Szemeim meseszerűen tízszeresükre tágulnak, akkurátusan emelem arcomat a fiú férfi irányába. Közben a kuglóf egy darabja kiesik a számból, egyenesen az elém tolt címlapra.
Hangosan szuszogok. Látványosan megfeszül a felsőtestem, és úgy érzem magam, mint akinek elvágták a hangszálait. Szinte érzem, a fémes ízt a torkomban, és amikor kimondja a nevemet a szívem kihagy egy jó pár ütemet. Nem tudok megszólalni, inkább bátran megfutamodok. Nem vagyunk egy súlycsoport. Felpattanok, és kezdenék a mosdó irányába loholni. Nem is tudom, miért éppen arra. Ricsi most megállíthat, vagy hagyhat futni, hogy felkészüljek a mosdóban a halálomra.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 30. 07:22 Ugrás a poszthoz

VIII.

Aközött, hogy felpattanok és a másik erőszakos anyamacskaként rá nem fog a grabancomra, körül belül ezer év telik el. Legalábbis én úgy érzem. Jól belenyúltam a szarba. Ismét. Ezért fel-lejáró mellkasommal még egy ideig meredek magam elé, és szemgolyóimat veszettmód ide-oda rángatom koponyámban. Esküszöm, egyszer még talán el is tűnik benne egy pillanatra. Még néhány perc. Néhány perc, amíg idegességtől rángó arccal szétnézek a cukrászdában, és mintha senkit nem érdekelne a jelenet. Pedig akár még látványosnak is nevezhetném. Én ijedtségtől halálra fagyva a magam 164 centiméterével tűröm a férfi elegáns grabanc-markolását, és ez senkit nem érint meg különösebben. Biztosan csak én érzem ilyen veszélyesnek a helyzetet. Kívülről csak úgy nézhetünk ki, mint két civódó testvér. Attól eltekintve, hogy szerintem mindenki tudja, hogy ki az a Vajda Richárd, azt pedig tutira senki, hogy én vajon ki vagyok. Ekkor nagyot nyelek. Akkorát, hogy ezt még a másik is hallhatja. Csigamód fordulok végül meg. Látom, ahogyan a perifériában néhány arc felénk fordul, aztán vissza a fogyasztani valója felé. De ezeket a képeket azonnal törlöm is a memóriából, mert megérkezik a férfi jobb keze, ami a test mellett pihen, érkezik a széles váll, belekúszik a képbe a nyak, és végül elérem az állkapcsot. Kékjeim az övébe fúródnak. Ilyen lehet gazellának az oroszlán szemébe nézni. Érzem, ahogyan a testhőmérsékletem mínuszba megy, és a véremnek útilaput kötöttek a talpára. Szerintem nincsen már a testemben egy milliliter sem.
Szólásra nyitnám az ajkaimat, jobbom a magasba is repül megfeszült mutatóujjammal együtt – ami azt jelenti, hogy valami baromi fontosat szeretnék mondani, de még nem jön ki hang a torkomon. Aztán átjárja a megdöbbent melegség felsőtestemet. Nézem Ricsit, ahogyan körmeit vizsgálgatja, és rá kell jöjjek; Ő ezt élvezi. Összehúzom bozontos szemöldökömet, és magam bátorítására megköszörülöm a torkomat. Bátorító dolog nem történik ugyan, de a felfedezés, miszerint élvezi a rettegésemet kissé felbosszant.
- A… - …mi azt illeti, mondanám, de gyorsan rá kell jönnöm, hogy ő pont nem az, akivel szemtelenkedni kéne. – A nárcisztikus személyiségzavarról írnék esszét, és ezeket javasolták megbízható forrásnak – mondom végül, a p*csába. Fejemmel közben az egyik róla szóló cikkre bökök, amit éppen bújtam. Persze abban a pillanatban megbántam, amikor kimondtam. És amit mondtam az szemtelen, igen. De a hangom mégis kisfiúsan durcás. Vastag ajkaimat sértődötten feszítem meg.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 30. 08:34 Ugrás a poszthoz

VII.

Egyre inkább azt érzem, hogy nem kell tartanom a fiútól. Figyelem a vonásait. A kedves szemeit, azt a természetességet és nyugalmat, amit áraszt magából. Biztosan van benne valami trükk, mindenki életében vannak titkok. De az, hogy alapvetően egy jószívű sráccal beszélgetek, százszázalék. Mintha valami hasonlóságot is látnék kettőnk között. Nem, nem kinézetre. Ő egy nagyon jóképű srác, én meg… talán majd egyszer az leszek. Vagy nem is éppen és most vele, hanem a gyerekkori énje hasonlíthat rám. Én rá. Oldalra döntött fejjel figyelem, amit a lányokról mond. Közben hideg szellő suhan át rajtam, mintha valaki körülöttem lenne. Szemeimet egy pillanatra megforgatom, de nem látványosan. Így a guggoló fiú észre sem veheti ebből a távból, hogy valami nem volt okés egy pillanatra. Megrázom magam és hevesen hümmögve kezdek neki a bólogatásnak.
- Á – legyintek egyet a csajok összegzésére. – Mind egyforma – sóhajtok fájdalmasan, miközben kirajzolódik előttem Lili arca. Aztán eszembe jut még néhány lány a kviddics öltözőből, de megrázom a fejem, és visszatekintek Balázsra. És ez a „Mind egyforma” eléggé viccesen hangzik egy tizennégy éves kölyök szájából. Megmosolyogható.
- Nagyon örülök, Balázs – engedek meg végül egy fogatlan vigyort a másik irányába. Látszik, hogy ezek nem kihullott fogak, hanem egyértelműen rendellenességről beszélünk. Hiszen nélkül ki-kinőttek, és félúton megálltak a fejlődésben. Hát, a csontjaimra hat ez a betegség, és a fog is az. Magasabb sem leszek valószínűleg, csupán pár centivel. De that’s life. Nincsen ezzel semmi baj.
Aztán ismét szótlan bólogatásra kényszerítem nyakamat és fejemet, amikor Balázs megígéri, hogy nem fog erről beszélni.
- Csesztetnek, aha – mondom ki helyette, miközben lehajolok, és újra a kezembe veszek egy kavicsot. A hideg kődarabra rászorítok a bullyk gondolatára, majd nagyot sóhajtva kacsáztatom meg az eddig tenyeremben szorongatott kavicsot. Nem mondom neki, hogy „Nézz csak rám”, mert azért nem érzem olyan vészesnek magam. Kölyök vagyok. Meglátjuk, hogy lesz-e belőlem cserebogár.
- Hát, tudod… - kezdek bele unottan, aprócska fintorra húzva a számat. – Nagyon sok fa… fafejű jár a suliba. Gyökerek, konkrétan. Mindenki felnőttnek képzeli magát már tizenöt évesen, pedig még csak nem is pelyhedzik odalent – fejtem ki kissé részletesebben, hogy mi is a gondom az évfolyamtársakkal. – A felsőbb évesek meg… - ciccentek egyet és bongyor sörényemet csóválva fúrom kékjeimet a másikéba. – Furcsa perverzióik vannak – mondom szokatlanul mélyen a WC csészés klisékre gondolva, majd visszanézek a víztükörre.
- Te itt laksz a faluban? – terelem más irányba a beszélgetésünket.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 30. 13:24 Ugrás a poszthoz

IV.

Miután megálltam, és jobban szétnéztem, nem tudtam nem észrevenni, hogy itt valami készülőben van. Valamit láttam, kajakra. Rossz érzésem támad. Nem az a rossz érzés, mint amikor beszólsz valakinek, aztán amint kimondod, tudatában leszel annak, hogy most jön a verés. Ez egy teljesen más érzés. A gerincem most az M0-ás, amin végigszáguld a hideg, de itt nincsen sebességkorlát. Így egymás után többször is kiráz a hideg. Valaki néz bennünket. Nem is csak néz; figyel. Minden apró szőrszálam az égnek áll, de végig nézek a csapaton, és megállapítom, hogy kellek nekik. Vezetőnek képzelem magam, amolyan Mózesnek, aki most elviszi őket az Ígéret Földjére. Kettéválasztom az utunkba álló bokrokat, és nyájamként vezetem őket. Ekkor a szétválasztott bokorba tekintek, mert valamit kiszúrok a szemem sarkából.
- E – szólalok meg finom úriassággal, majd lehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem az ölükbe pottyanó jackpotokat. Egy csúzli és egy lámpás. Azt a ku…tya mindenit! Ekkora mázlit.
- Srácok, srácok! Ezt nézzétek – emelem fel a két megmentőt. Mindig is jó voltam a csúzlival, s mivel én találtam, ezért egyértelműen az enyém. Zsebre is dugom, majd a lámpást a magasba emelem. Megnyitom rajta a gázt, és már világít is. – Minek nekünk teló? Ezt nézzétek – mutogatom szélesen vigyorogva, mintha én találtam volna fel.
És intek is a buksimmal, hogy menjünk tovább, így már minden rendben lesz. De sajnos nem. Ez nem így működik. Így működik az univerzum. Ad, aztán elvesz. Van egy fegyver és egy fényforrás. Aztán dörgés és egy puffanás. Biztos Eli bukott fel valamelyik gyökérben, ezért szememet forgatva fordulok meg.
- Bakker, figyelj a lá… - ekkor látom, hogy nem látom. – Lili – suttogom elhaló hangon. Az utánam lépkedő Elit kicsit arrébb lököm, hogy a Révay lány hűlt helyére siessek. A telefonját találom a földön. Lehajolok érte és felveszem. Egy kép van rajta… és egy ismeretlen alak. Azonnal szétnézek, majd annak a kezébe nyomom a telefont, aki a leghamarabb érkezik mellém. – LILI – kiáltok most már. – Lili, hol vagy? – nem adom fel, a lámpást a magasba emelve kezdek fel s alá mászkálni.
- Most mi a francot csináljunk? – markolom meg szabad kezemmel izzadt nyakamat. Közben folyamatos a dörgés és villámlás. És egyre csak erősödik.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 30. 14:32 Ugrás a poszthoz

V.

Nincsenek annyira látványos helyen, de azért erre is el-elsétálgatnak az emberek. Azok furcsállva nézhetik tisztes távolságból a jelenetet. „Tejfel” a burgonyás zsákok mögött, én pedig nem messze tőle állok, miközben az előttem még kicsit jobbra-balra gurulászó gumóst nézem. Elgondolkodva meredek rá azon gondolkodva, hogy mennyire szerencsés vagyok. Nem azért, mert mindig meg akarom veretni magam és kellemetlen helyzetekbe keverem magam, hanem azért, mert ezeket mindig megúszom valahogyan. Vigyáznak rám. Nem tudom, hogy kik és leginkább az a kérdés, hogy miért. De figyelnek és vigyáznak, mert ekkora mázli nincsen a világ összes emberének egyszerre. Gondolataimból a fiú hangja ráz fel, ami játékos sértődöttséggel éri el a dobhártyámat. Kissé még elvarázsolt tekintettel emelem kék szemeimet a szőkeségre, aztán megvonom a vállam.
- Nem vagyok – vonom meg a vállam a merev viselkedésre, és újra a zsebembe dugom mindkét kezemet. Előre és hátra hintázok egész nagyméretű talpaimon. Szerintem egészen egyértelmű, hogy egy tizennégy éves kölyök vagyok, aki csak menőzik a csajozással, de ha ott lenne az alkalma, aki sikítva elszaladna. Aztán ismét egy olyan kérdés, amire a tipikus kisfiú meglepettség ül ki pirospozsgás arcomra. Hogy mi? Van ebben a fiúban valami jópofa játékosság, ami ezzel a hidegrázós perverzióval vegyül. Furcsa, nem tudom hová tenni. És mégis miért kérdez engem erről? Mi köze van ennek ahhoz, hogy egymásba futottunk a piacon? Nem értem.
- Szűz? – kérdezek vissza, mintha nem tudnám, mire gondol.
Pedig nagyon is tudom, de egyszerűen teljes értetlenséggel állok a kérdés előtt. Mégis miért?
- Nem... neeem – mondom látványos zavarodottsággal, de én úgy érzem, hogy nagyon magabiztos vagyok. – Persze, hogy nem – hozzá tehetném, hogy millió csajom van meg ilyenek, de már én magam is érzem, hogy nem lenne hiteles. – Te vagy – igazán nagyfiús visszavágás. Bravo. Tapsvihar. Ha ebből nem, akkor semmiből nem fog leesni Theonnak, hogy velem nincsen kisegítve.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. augusztus 30. 15:52 Ugrás a poszthoz

V.

Még mindig bennem van az érzés, hogy valamivel arcos harcoskodni kellene, de egyik pillanatról a másikra eltűnik. A minket körülvevő zajok ugyanolyan hirtelenséggel tűnnek el, úgy érzem, mintha megsüketültem volna. Egy dolgot hallok csupán; a torkomban dobogó szívemet. Ez nem a jóleső izgalomtól van. Ez valami más, valami kellemetlen. Eddig viccnek fogtam fel, ami „Tejfel” és köztem történik. Egy felsőbb éves fiú csínyje, amiből azt akarja kihozni meleg vagyok. Nem lepődtem volna meg, mert voltam már mindenféle szívatásnak az alanya, de ilyet még nem tapasztaltam. A srác elindul felém, és mintha megfagyna a levegő. Szinte érzem, ahogyan több hőmérsékletet csökken a hőmérséklet, és ezt a fagyosságot az arcomat simító srác okozza. A simítás jéghidegen éget, majdnem felszisszenek, de ahelyett inkább egy akaratlan fintor kúszik végig arcomon. Földbe gyökerezett lábakkal állok, még a fejemet sem mozdítom. Mintha viaszba öntöttek volna, és csak szemgolyóimat tudom mozgatni. Érzem, ahogyan a másik mögém kúszik. Egy szuszogás a nyakamba, majd a fej a vállamon landol. Értetlenül állok továbbra is. Mi történik? Egy fiú akar kikezdeni velem? A kezei pedig olyan helyekre indulnak, ahová fiú még nem ért. Legyen ez a felsőtestem vagy a pocakom. Ilyen jellegű érintésre nem számítok és nem is vágyok egy fiútól.
- Hagyd abba – mondom bátortalanul. Egyre kevésbé szórakoztat a helyzet.
El is lépek tőle, és megrázom magam. Dühös kékjeimet az ő sötétszín szempárjába szúrom, kezem ökölbe szorul.
- Nem szeretném, hogy… - nyelek egyet még mindig fintorogva. – Hogy segíts - furcsa érzésem támad. Legszívesebben löknék rajta egyet, hogy ez mégis mi volt, de inkább állom a tekintetét, és mutatom, hogy én ennek nagyon ellene vagyok. Nem annak, hogy ő mit és kivel csinál, hanem annak, hogy ezt most velem csinálja. Zsebre vágom a kezeimet, és azon gondolkodok, hogy hamarosan elhagyom a helyszínt.
Ha másra nem is volt jó ez a kusza nap, arra biztosan, hogy két dologról megbizonyosodjak. A nemi identitásom a testemnek megfelelő; fiú vagyok. Sőt mi több, az egyelőre csak kibontakozóban lévő szexuális irányultságom sem más, mint gondoltam. Teljesen heteroszexuális kissrác vagyok.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. szeptember 2. 09:42 Ugrás a poszthoz

VII.

A kedvemet nem szeretném elrontani, de azért keserű íz telepedik meg a számban, amikor az iskolatársakra gondolok. Kevesen vannak, akik mellett baráti biztonságban érezhetem magam, de nem is a szám számít, igaz? Ott van például, Eli, aki világi spanom, és ha csak egy órát tudunk együtt tölteni, már az olyan lelki feltöltődés, hogy aznapra ki van pipálva minden jó érzés. Akaratlanul húzom mosolyra duzzadt ajkaimat, majd a vállamat vonom amolyan gondolataimban szórakozott módon, és újra a másikra emelem tekintetemet. Hallgatom, sőt szinte iszom a szavait. Úgy, mintha ő valami tanító lenne, én pedig a tudásra szomjas tanítványa. „Majd rájövök” Mondogatom magamban, és megint visszatér a keserű íz a számba. Tudom én, tudom én. Ha nagyobb leszek, akkor okosabb is és tapasztaltabb is. És majd akkor újra ennyi idős szeretnék majd lenni. De most meg – ugye – felnőtt lennék legszívesebben. Női szíveket hódítanék, olyan törnék össze. Nem. Az utóbbit nem tenném. Menőn hangzik, de a szívvel nem játszunk. Nagyon sérülékeny. És az enyémen lévő néhány öltés is fel-felszakad olykor. Teljesen meggyógyulni soha nem fog. „Ne akarjak mindenkinek megfelelni” Teszem el az egyik aktába ezt a tanácsot is. Ilyenkor mindig komolyan bólogatok Balázs szavaira. Felfogom, értem, de…
- És azt hogyan kell? – szökik ki a gyermeteg kérdés, miközben mélyebbre szúrom szemeimet a másikéba. Eléggé érdekel, hogy mégis mi a módja. – Lehetetlen – suttogom, mintha most hallanám először a szót, és nem érteném.
Nem mondom, hogy annyira próbálkozok megfelelni mindenkinek, de azért na. Szereti az ember, hogyha szeretik. És… á! Ki akarok becsapni? Kétségbeesetten próbálok néha egy mosolyt kicsalni a beszélgetőpartnerből vagy csak valami olyat mondani, amivel kicsit több lehetek a szemében, mint egy pösze kis elsős. Ez megfelelni akarás lenne? Bizonyára.
- Tudod, én amolyan céltáblának születtem – teszem hozzá zárásképpen vállamat vonva, mert igazán nem szeretnék többet beszélni erről. A legszánalmasabb tinédzsernek érzem magamat ilyenkor, ez az érzés pedig nem szükségszerű a nap egyik pillanatában sem.
- És azt hogyan kell? – nem akarok reklám-Ábellé válni, de tényleg nagyon érdekel. Ő nagyfiú, én főnixkölyök. Szeretném elsajátítani ezt a két dolgot, hogy boldogabban éljem a hétköznapokat.
Pesten. Hú, de cseszettül menő. Mindig fel akartam jutni Budapestre, de Anyu csitított, hogy oda nem szabad, mert Sin City meg miegyéb. Jó nekünk az eldugott mágusfaluban, ahová a kutya nem jár. Nem szabad feltűnőnek lenni, mert fatális hibát követhetek el, amivel az egész életünk kárba vész. Igen; Anyu ilyen. Borúlátó és mugli-félő.
- Akkor te rendesen láttad az állatkertet, a Citadellát meg mindent? – sétálok hozzá közelebb, és leülök a fűbe. Kicsit nedves, és hűvös, de mintha nem is érezném emelem kíváncsi szemeimet Balázsra. – Úgy mennék, bakker – csóválom meg lemondóan a fejem, majd átváltom bólogatásba. – Bent lakok, aha. De sokan járnak be Bogolyfalváról is. Már nem olyan szigorúan bentlakásos, mint régebben. Én két havonta járok haza Talárosra.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. szeptember 2. 16:15 Ugrás a poszthoz

V.

Az arcom még mindig rezzenéstelen, és a fintor még mindig tiltakozóan van ráfagyva. Nem értem a jelenetet, és valahol mélyen félek is ettől az egésztől. Ez valami másfajta rettegéssel fog el, mint az eddigi WC búvárkodás vagy a felsőbb évesektől kapott bántalmazások. Ez a lelkemet tépi szét aprócska darabokra, és olyan helyekre csúszik madártoll szerű játékot játszva a levegőben, hogy egy jó ideig el fog tartani, mire legalább egy kisebb részét meg fogom találni. A hideg visszatérő vendég a mai nap folyamán a hátamon, így még egy búcsúkört megy rajta, pincehideg pezsgőt fröcskölve a gerincem mentén. Nem csoda, hogy látványosan kiráz a hideg, mintha egy furcsa táncmozdulat első mozzanata lenne. De végül csak azt érzem, hogy ezután mindenem újra kezdi visszanyerni a normál érzetét. A szőke srác felfogja, hogy rossz ajtón kopogtat. Sőt, látványosan kiábrándul belőlem, amivel a veszély is hárulni látszik. Mivel már nem vagyok préda – habár egy pár percig éreztem, hogy rendesen élvezi ezt a játékot – Theon teljesen elveszíti a játék iránt érzett izgalmát. Így én is megnyugodni látszok. A szívverésem kezd normalizálódni, szám már nincsen összeszorítva, és a felső testem sem olyan merev, mint eddig volt. Érzem, ahogyan visszább veszi a másik azt a bizonyos képzeletbeli gyeplőt.
Noha még egy pillanat erejéig belém fagy minden belsőszervem, hiszen a „Hát itt vagy, Kis girnyó” egy akaratlan, reflexszerű összerezzenést vált ki belőlem. Lefagyva nézem a jelenetet, amit Theon eléggé rövidre zár, hiszen gyalogkakukk módjára húzza el a csíkot. A meláknak sem kell több, azonnal utána ered, én pedig tágra nyílt szemekkel, és újra ezerrel száguldó szívvel indulok tovább. Ki kell hevernem ezt a mai napot.
Utoljára módosította:Csepreghy Péter, 2019. szeptember 3. 06:31
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. szeptember 2. 16:48 Ugrás a poszthoz

IV.

Egy olyasfajta eszelősnek nézhetek ki most, akinek erről hivatalos papírja is van, és vihetnének tovább egy olyan helyre, ahol nagyon boldog leszek. Fel s alá mászkálok, akár egy ketrecbe zárt vadállat. Minduntalan nyakamat markolászom, és annyira szorítom azt, hogy szinte érzem, ahogyan távozik belőle a kincset érő vér, és hulla állapotúra kezdenek hűlni ujjbegyeim. Nem szeretném elhinni, ami most velünk történik. Hallasz és olvasol ilyen történetekről, de olyankor mindig jobban becsülöd a saját kis légypiszok életedet, elvégre neked milyen jó. Nem történik veled ilyen jellegű szörnyűség. Aztán tessék. Itt van négy – most már csak három – fiatal, akik semmi rosszat nem akartak, csak egy-egy könyvet kivenni a könyvtárból. Basszus, így járjon az ember lánya és fia könyvtárba. Baromi jó, tényleg. Erre jön Eli bugyuta kérdése. Ne haragudj, haver. Szeretlek téged, de most sajnos teljesen készen van az elmém.
- Szerinted, ha tudnám, akkor itt mászkálnék, mint egy balf*sz? – teszem fel a kérdést kétségbeeséstől tágra nyílt szemekkel, majd megcsóválom a fejemet. Odalépek a Pajtáshoz, és a vállára teszem bal kezemet. A másikkal arcunk magasságába emelem a lámpást. Megbánóan sóhajtok egyet, és kékjeimet az ő lélektükreibe fúrom. – Bocs. Nem aka… nemt’om, hogy mi ütött belém – mondom egy apró fintorral, ami a viselkedésemre haragszik ennyire. Sokszor szólalkozunk össze viszonylag. Nem mindig egyeznek a nézeteink. De ez most olyan helyzet, amikor még ennyi civakodást sem engedhetünk meg magunknak. Egy társunk eltűnt. And Sára, you’ve got a point there. Örülök a tárgyaknak, amiket találtam, persze. De vajon ki rejtette el őket? Ta-ta-taa. Egy villámlás és tiszta Scooby Doo érzéssel nyelek egy hatalmasat. Meg kell találnunk Dianát.
- Elijah – nem szoktam kimondani a nevét, csupán a becézett formáját használom. Látom és szinte érzem, hogy teljesen kezdi elveszíteni a fonalat. Valahova elgurul a nyugi gyógyszer, és úgy érzem, hogy nem tudok rajta segíteni. Sára nagyon magabiztosan jelentette ki, hogy csak egy út van, ami most szóba jöhet, az pedig a faluba vezető út. – Abban a kastélyban – mutatok az irányába, de kékjeimet ki nem veszem Eli sötétjeiből. – Nincsen semmi és senki, aki segíthetne nekünk. Vagy ha szeretnél egy interjút a vámpírral, akkor csak hajrá – tárom szét színpadiasan karjaimat, amire a lámpás fénye egy időre kissé bátortalanná változik. – Kérlek, haver – újat rángatok a jobb kezemben lévő lámpásos, mert most imádkozva teszem össze a két kezem. – Hallgassunk Sárára, és kotródjunk lefelé abba a koszos faluba – a végére már kissé ingerültebb a hangom, nagyon nehéz higgadtnak maradni ebben a helyzetben.
Katona módjára fordulok a Jáger lány irányába, akinek ezidáig háttal álltam. Olyan fordulatot veszek, hogy szinte beleszédülök.
- Menjünk – bólintok az irányába, de a jólneveltségem nem hagy nyugton. – De én megyek előre – mondom magabiztosan, és indulok meg a többiek előtt, jó magasra emelve a lámpást. Hátra-hátra tekintgetek, hogy megbizonyosodjak róla, mindketten jönnek utánam. Az kéne még, hogy még egy ember felszívódjon. A gondolatra megtorpanok, és csak félig mutatom arcom a többiek irányába. – Szorosan gyertek mögöttem. Nehogy titeket is elkapjon az… az izé – hangom szokatlanul komoly és aggodalommal teli. Katona léptekkel menetelek tovább, hogy mihamarabb megérkezzünk a faluba.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. szeptember 3. 07:36 Ugrás a poszthoz

IX.

Vizsgaidőszak, egy hétfő nap, 10 óra 34 perc. Csak pislogok és fetrengek az ágyamban. Volt ma egy vizsgám, amit meglepően jól és időben teljesítettem, ezért megjutalmaztam magam még egy kis ágyban fekvéssel. Kezeim fűben fekvő parasztlegény módjára pihennek nyakam alatt összekulcsolva, s jókedvűen dudorászok hozzá. Nincsen most senki a szobában, hatalmas a csend. Csupán az én dúdolásom töri meg olykor-olykor, amikor egy jó nóta kikívánkozik belső rádiómból. Nem tudok nem azon gondolkodni, hogy az utóbbi pár hónapban mennyire változott meg az életem. Varázscsalád, igen, pipa. Varázsfalu, jaja, az is volt. De ez teljesen más, mint otthon. Szeretem ezt a kastélyt, szeretem a barátaimat, és néha napján még a kergetést is hiányolom.
Hirtelen ülök fel az ágyon. Nincsen kedvem a sötét, néma szobában kuksolni, így kifordulok az ágyból, és a szélén megülve nyújtózkodok egyet. Bicajozni kéne egyet. Annyira kiszámítható vagyok, hogy eszméletlen. Most a félhomálytól, az átlagosnál is apróbb szemeim az éjjeliszekrényemre kúsznak, ahol kék-fehér-piros baseball sapkám pihen. Megnyalom ajkaimat. A számban az ébredés utáni kellemetlen szájízt érzem. Pedig nem is aludtam. Biztosan a sonkás croissant. A sapka mellett egy csomag rágó segít ki - ha már emberek közé megyek, és esetleg hozzám is szólna valaki, nem egy mesebeli zöld méregfelhővel szeretnék felé fordulni, amikor szólásra nyitom ajkaimat. Így még egy utolsó simítás; sapka a fejbe. Cipőt nem kell felvennem, mert eddig is abban feküdtem.
A toronyból lefelé jövet ki is találtam, hogy talán a vadőrlak környéke lenne a megfelelő spot. Már csak azért is, mert messze van, így élvezhetem a bringázást. Fel is pattanok paripámra, amint az udvarba érek, majd eszeveszettül tekerni kezdek. Egészen a vadőrlakig meg sem állok. Drift. Ismét csak a drift. Még nem szállok le a bicajról, csak a Világ Urának képzelve magam nézek végig a területen. Bézsszín nadrágot viselek, ami épphogy eltakarja kövérke térdeimet, ehhez egy zöld, „Rush - Fly By Night” feliratú póló társul, majd a jellegzetes sapkám, és fehér tornacipőm. Ja, és ki ne felejtsem a lábszárközépig érő, fehér zoknimat.
Madárcsicsergés. Sőt, ezek vadgalambok. Hallod? Itt az ősz. Megérkezett. Gyönyörű ez az évszak. Kár, hogy a sulinak mindig el kell rontania.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. szeptember 5. 10:36 Ugrás a poszthoz

XI.

Ahhoz képest, hogy azt mondják ez a „Fejetlenség Folyosója”, semmi olyan nem történik, ami kiverné nálam a biztosítékot. Sőt, most meglepően nyugtatóan hat rám, mert nincsen hangzavar, és csupán néhány kölyök mászkál céltalanul a hatalmas márványköveket számolgatva. Vizsgaidőszak van még, így csomóan újra gondolják az egész életüket vagy éppen szidják magukat, hogy miért D&D-ztek egész évben ahelyett, hogy normálisan tanultak volna egy-egy vizsgára. Ja, magamról beszélek. Lassúak és hangtalanok most a lépteim, szinte szomorúak. De ez csak a testem. Az elmém teljesen friss és mondhatni, egészen jó kedvű. Gondolataimban egy új stratégia gondolata születik meg, amit ma este ki is próbálok a társasjáték közben. Borzasztóan nehéz legyőzni az új bosst az új kiegészítőben, és nem jutok egyről a kettőre.
Hamarosan elérek a délelőtt már kiszemelt padhoz, lecsüccsenek rá, szigorúan törökülésben az ölembe véve hátizsákomat. Millió felvarró díszíti, alkoholos filc rajzok és feliratok. Mindenféle geek cucc. Egy Steve Jackson & Ian Livingstone könyvet veszek elő, és kinyitom az ötvenegyedik oldalon, ahol nemrégiben abbahagytam. Újra olvasom. Közben a zsebembe nyúlok a dobókockákért, hogy a rész elolvasása után készen álljak az újabb sorsdöntő dobásra.
- Ahogyan ott állsz, teljes felszerelésedtől megfosztva a félig foszló mocsár-szörnnyel szemben, észreveszed, hogy a teremtmény jobb oldalán egy már elhullott katona bordáiból egy kard áll ki. Dobj a dobókockával, és lapozz a hetvenkilencedik oldalra – olvasom félhangosan és izgatottan, közben rázom a kockákat, majd eldobom az előttem elterülő folyosó márványpadlójára.
Utoljára módosította:Csepreghy Péter, 2019. szeptember 5. 10:38
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. szeptember 5. 14:13 Ugrás a poszthoz

XI.

Ó, micsoda izgalom! Kék szemeim ragadozó módjára kísérik végig a dobókockák útját. Lelassul minden, ami körülöttem és bennem történik. Az előttem elsétáló diáklány szoknyája csigalassúsággal libben meg előttem, s én ezt a kis mutatványt arra sem méltatom, hogy odapillantsak. Akkurátusan emelkedek fel a padról, mint amikor a mugli televízióban futballmeccs közvetítés közben lassítják le a gólörömben mámorosan úszó tömeget. Karjaimat is a magasba emelem, azok végén öklöm izgatottan feszül meg. Kékjeim még mindig követik a kockák táncát a fényes padlón. Ajkaimat nedvesítve látom, hogy lassulni kezd a mozgásuk, majd egy… cipőnek ütköznek. Danger! Mozgásom még mindig nem változik. Lajhárt idéző mozdulattal emelem meg göndör buksimat, és bátortalanul nézek a felsőbb éves srác szemeibe. A barna szemtől általában megnyugszom, mert olyan meleg és kedves. Most mégis kiráz a hideg. Mintha megéreznék valamit, ami nem tetszene. Biztosan üldözési mániám van mostanság, és megvan bennem az egészséges félelem az idősebbekkel szemben.
Ez egy tízes lesz” Oké, elfelejtettem az érzést, és végre kiegyenesedek a levegőben, teljes erőmmel belebokszolva abba.
- Nem hiszem el, b*ssza meg! – vigyorgok, mint a tejbetök.
Ez gyönyörű pont. Azonban egy fontos kérdés még hátra van, így megfordulok, hogy a közben lábamat hátulról támasztó, félig leesett táskámat megigazítsam, majd teszek egy lépést a fancy school-weares fiú irányába.
- Két ötös vagy két különböző szám? – szemeim cikáznak a két barna között.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. szeptember 13. 14:26 Ugrás a poszthoz

VII.

Gyermeki módon mosolyogva és bólogatva hallgatom Balázs intelmeit. Nincsen apám, nincsen bátyám, nagyapáim is régen elhunytak már a bányában dolgozás szövődményei miatt. Így nincsen senki sem, aki ilyen jó tanácsokkal el tudna látni. Vannak ugyan felsőéves „jó” ismerőseim, de ők inkább a csatornarendszert mutatják be minduntalan. Miközben fenekem a nedves földön pihen, hosszúszárú nadrágom alját elkezdem felfelé tekerni. Hűvös is van meg nem is. De mosolygósan élvezem, ahogyan a hideg fűszálak csiklandozzák mindkét lábszáramat. Tekintetem tiszta és várakozó, sőt vágyakozó. Érdeklődve és bólogatva hallgatok mindent, mint egy mugli általános iskola első osztályos tanulója, szomjazva a tanító bácsi okosságaira. „Én Petya vagyok” Mindenkor tudom, hogy ki vagyok. De azt, hogy mások mit gondolnak rólam, csak így tudom befolyásolni. Értem én, hogy nem kell mindenkinek megfelelni. De azért nem árt, ha kapcsolatot szeretnénk építeni. Apró, mosolygós szemeimet Balázsra emelem, miközben ujjaimat összekulcsolom felhúzott térdeim előtt.
- Biztosan igazad van – mondom tiszta meggyőződéssel, nem amolyan „navinés” ráhagyással. No offence! Emelném védekezően kis kezeimet mellkasom elé gondolatban. Kedvesen elmosolyodok ismét, amikor Balázs a céltáblás dologra reagál. Nem tudhatja persze – vagyis én nem tudom, hogy tudhatja-e, csak gondolom, hogy nem –, hogy nekem mennyire nem egyszerű. Nem vagyok átlagos. Ez szembe tűnően igaz. Alacsony vagyok. Még a korosztályomhoz képest is. Fogaim sincsenek mindig. Göndör a hajam. És egyáltalán nem az évtizednek megfelelően ruházkodok. Így nehéz túlélni a hétköznapokat.
Megnyalom alsó ajkamat, majd bele is harapok, miközben ismét bólogató Jánost játszok.
- Megpróbálom – jelzem felé is, hogy megfogadom a tanácsokat. – Köszi – mutatom fel hüvelykujjamat, ezzel „leokézva” és megköszönve az intelmeket.
- Emósok? – repül a magasba bal szemöldököm. – És, és, és… - kezdek bele izgatottan. – Biztosan voltál a flipper múzeumban is, ugye? B*szki… bármit megtennék, hogy eljussak oda – csak anyum nem engedi. Teszem hozzá gondolatban. Nagyon szeretnék Budapestre menni, de az „nem kisvarázslónak való hely”. Nem értem, hogy miért. De nem engedik és kész. Amint nagykorú leszek, az első dolgom az lesz, hogy egy jegyet váltok a fővárosba, és mindent megnézek, ami érdekel. S hogy érdekelni fog-e még akkor is mindenféle „gyíkság”… Hát, hogy a pics… franca ne érdekelne?
- Meséből? – megvillan a fejem fölött a villanykörte. – Mug… varázstalan vagy?
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. szeptember 13. 16:04 Ugrás a poszthoz

VIII.

A rettegésem elszállt. Inkább amolyan beletörődött módon állok a férfi előtt, miközben arcomon durcás fintor csücsül. Látványosan. Természetesen tekintetem kerüli az övét annak ellenére, hogy érzem, az övé bizony az enyém után kutakodik magyarázat után. Aztán egy halk nevetés-féle csúszik ki a férfi ajkai közül. Erre drámaian nagyra kerekedett lélektükreimet a másikéba fúrom. Kinevet. Nem térek magamhoz. Az érzelmeim jelenleg egy olyan hullámvasúton ülnek, amire egyáltalán nem akartak befizetni, sőt még azt a bizonyos érettséget és magasságot sem érték el, hogy egyáltalán felülhessenek rá. Nagyot nyelek, hiszen ismét eltűnt a hangom. Mantrázom magamban, hogy nem tartok tőle, de mégis mást mutat minden egyes mozdulatom. Ekkor a másik nyitja szólásra ajkait. Megköszörülöm a torkom, de az utána érkező hang inkább egy rekedt kismókuséhoz hasonlítana, mint egy férfiéhoz, akit percekkel ezelőtt képzeltem magamról. Hiszen ismét sikeresen rám jött a frász. Az újabb hangos nyelés közben szinte érzem, ahogyan torkom végig szántódik tátongó sebet hagyva maga után. Oda is nyúlnék fájdalmas képet vágva, szopogatótabletta reklámból ismert jelenetet teremtve, de nem teszem. Tűröm Vajda Ricsi közelségét, és érzem, ahogyan véremre szomjazva vizsgálja végig arcomat, alig pár centimétert hagyva kettőnk között. A világ kezd elsötétülni, és egyre bizonyosabb kezdek lenni abban, hogy soha többé nem látok napvilágot. Ekkor elengedi a pólómat. A szorított részhez automatikusan, szinte villámgyorsasággal nyúlok megállapítva, hogy nem válik el fejem a nyakamtól, és nem hullok a cukrászda padlójára.
Szóban ugyan még mindig nem reagálok semmire sem. Az előbb megtettem a magamét, úgy érzem. Aminek most ihatom keserédes levét. Hiszen volt bennem annyi bátorság – vagy inkább botorság –, hogy oda mertem szólni Vajda Richárdnak. De ez nem maradt ennyiben, és már több agyvérzést kihordtam két kis rövid lábamon. Csiga lassúsággal ülök vissza a helyemre. Szó nélkül, ahogy a másik el is várta tőlem.
Ekkor én mosolyodok el szélesen. Akarva-akaratlanul, de megtörténik, és a következő pillanatban újra komolyságot erőltetek arcomra.
- Egy tizennégy éves fiú jelent veszélyt a csajodra? – hagyom egy pár percre kettesben kissé szemtelenre sikerült kérdésemmel, majd akkurátusan hátra dőlök a széken, oldalra fordítom a fejem, és egy nagyot sóhajtok. Igen, ezek a már Ricsitől levett mozdulatok és viselkedés. De nem tart sokáig a színjáték. – Á – dőlök mégis előre, fejemet csóválva. Ez nem az én súlycsoportom, és nem az én játékom. – Tetszik Lili, oké? – mondom ki félelem nélkül, irgalmatlanul gesztikulálva. Ez a legférfiasabb, amit tehetek; hogy ezt kimondom. Vajda Ricsinek. Hangosan. Nem az ő maszkulin magaviseletét utánozva, nem dacosan szemtelenkedve. Hiszen ennyi a válaszom minden miértre. Dús ajkaimat magamból kiábrándulva húzom látványos fintorra, miközben szemeimet lassan a Vajda Ricsi kékjeibe fúrom.
Utoljára módosította:Csepreghy Péter, 2019. szeptember 13. 16:08
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. szeptember 16. 07:40 Ugrás a poszthoz

XI.

Alsó ajkamat harapdálva, izgatottságomat mit sem titkolva várom, hogy a srác elárulja nekem, milyen számok hevernek a lába előtt. Ez egy igen fontos része a játéknak, és mivel nincsen jobb dolgom ma – általában sincsen –, mint játszani, ezért valóban hihetetlenül feszengek. Gyerek vagyok a legtipikusabb fajtából, ezért a türelmem is kezd fogyni. Ugyan nem sok idő telik el a kérdésem és a válasz között, nekem mégis örökké valóságnak tűnik. „Hat meg négy” Mondja ki végül a másik, amire én ide-oda rángatom kócos kis fejemet. Not bad, not bad. Ez is valami, mert azért a tíz egy baromi jó kis szám. Legalábbis amikor a szerencséddel játszol a könyvben. A könyv. Szemeim kidüllednek az izgalomtól, majd megfordulok, hogy a padon pihenő kötetbe bújjak. Libabőrös lesz mindkét karom, sőt még combomon is érzem, ahogyan vigyázban állnak a szőrszálak. Azt is érzem, szinte kiszagolom, hogy a srác már kíváncsi, hogy mi lesz. Nem is olyan rossz arc ez a School Boy.
- Így nem lesz combo pont – mondom vállamat vonva. – De – itt egy pillanatra felnézek a másikra. Kék szemeim boldogan csillagnak, amikkel visszabújok a könyvbe, a hetvenkilencedik oldalra lapozok. Megcsócsált körmös jobb mutatóujjammal, a sorokat simogatom végig, amiket hangosan olvasni is kezdek. – Amennyiben két egyforma számot dobtál… blablabla. Nem releváns – legyintek bal kezemmel. – Amennyiben két különböző számot dobtál, és a két szám összege nagyobb, mint nyolc, adj a szerencsepontjaidhoz kettőt. Ha a pontjaid így összesen meghaladják a tizennégyet, akkor eljutottál a kardhoz, és már a kezedbe is vetted. Vezesd fel az adatlapodra, új fegyvert találtál – szemeim már úgy csillognak, hogy messziről azt hiheti a másik sírok. Szélesen mosolygok, habár a szörny még mindig előttem áll, a fegyver megszerzése egy időre megnyugtatott. „Figyelj csak” Hallom ismét a fiú hangját, amire felemelem a fejem, és arcomat érdeklődően és kissé értetlenül fordítom felé, habár igenis értem a szavait.
- Iiigeeen?! – nyújtom el válaszom a végén kissé kérdőre emelve a hanglejtésemet. Aztán ismét elkap az a rossz érzés, mert amikor Liliről kérdez egy fiú, akkor általában kapok. Vagy fizikálisan vagy a lelkemet darabolva.
- De tudnod kell, hogy semmi nincsen köztünk – mondom a legférfiasabb énemet előszedve, ami talán kacagásra késztetheti a másikat, hiszen nézzünk csak rám. Ez eléggé viccesen hangzik pösze kis számból.
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. szeptember 16. 10:42 Ugrás a poszthoz

IX.

Lágyan rázom csípőmet, miközben még mindig fogom belső rádióm adását. Éppen Michael Jackson egyik slágerére rázom magam. Kék szemeimet lehunyom, és élvezem, ahogy combjaim között a bringa ülésével játszok, miközben még mindig fenekemet riszálom. A zene egyre hangosabban dübörög a fejemben, majd elkezd lefelé csúszni. Végigszáguld torkomon, lezuhanva mellkasomba, ahol jár egy tiszteletkört, s ismét torkomat veszi irányba, hogy számon suhanjon ki eszeveszettmódon. És beindul a váll, két karom a magasba lendül, és Jacksont utánozva kiáltom el magam.
-  All I want to say is that, they don't really care about us… - ezt megismétlem még egyszer, miközben ökleim lecsúsznak a mellkasomra, és gorilla módjára kezdem ütni azt. Mosolyogva hallgatom, ahogyan az utolsó erősebb hangok visszhangzanak, majd elégedetten elmosolyodok, és újra tekerésre adom a fejem. Annyira nem gyorsan ugyan, mint ahogyan eddig jöttem, de nem vagyok lassú. Szemeimet egy pillanatra lehunyom, mélyet szippantva a friss levegőből, s amikor felnyitom őket, egy fiút látok meg magam előtt. A semmiből bukkant fel. Esküszöm. A mellkasomban megragad a levegő, ahogyan a bringám kormányát megpróbálom egy másik irányba rántani, de már túl késő. Így a srác táskájába akad a vezérrúd jobb széle, egészen pontosan a fékkar. Nem is kérdés, hogy mind a ketten a fűben találjuk magunkat pillanatokon belül. A bringa kissé felsérti a lábamat, nem tudtam a hirtelen esésben kirántani alóla. A navinés sem jár jobban, neki igencsak megránthatja a nyakát vagy mellkasát a táska, ami most már mellettük hever a földön. A pánt sikeresen elszakadt.
- Ú, b*szki… - nyögöm, miközben fájdalmas képpel a bicikli-sértett vádlimhoz nyúlok. A másikra emelem a szemeimet. – Jól vagy?
Csepreghy Péter
Prefektus Eridon, Színjátszós, Másodikos diák


a Pösze Petya
RPG hsz: 103
Összes hsz: 287
Írta: 2019. szeptember 16. 13:39 Ugrás a poszthoz

XII.

Ma reggel úgy döntöttem, hogy a kastélyon kívül fogok reggelizni. Ezért lementem Bogolyfalvára – mert szereztem állandó engedélyt, thanks Mom – és meglátogattam a cukrászdát, biztosan hiányoztam már nekik. Amióta Vajda Ricsivel volt ott egy a kellemetlennél is kellemetlenebbül kezdődő randevúm, nem szívesen mentem oda, mert csak feltépte a sebeket. Az igazat megvallva, nem is esett olyan jól az a… hat fánk. Így nem is időztem ott sokat. Elvitelre kértem egy virslis párnát. Néha a sósat is megkívánom. Ezért akkurátus léptekkel, nyugodtan elindultam a vasútállomás irányába. Szép nap ez a mai; a madarak csivitelnek, kellemes langyos a szél, és igazi falusi hangulat járja be a környéket. Kutyaugatás, tyúkok kotkodálnak. Valóban egyre kintebb kerülök a faluból. Kutyaugatás, kutya… csaholás, kutya… morgás. Lassan fordulok meg, és egy egész pofás kis keverék kutyát pillantok meg, azonban neki más tervei vannak velem, mint nekem lenne vele. Biztosan érzi a virslis párnát a zsebemben, de amint ezt felismerem, már ötven méteren futok, és sikoltozok, mint egy kislány. Egészen addig, amíg el nem érem a vasútállomást. Már nem követ a kutya, a sok ember elijesztette. De ez nekem fel sem tűnik, csak rohanok, mint egy őrült, egészen addig, amíg teljes lendületemmel neki nem szaladok egy utamban álló felnőttbe. Mesehős módjára pattanok vissza popsival a peron melletti kőre. Azonnal hátam mögé nézek, hogy üldöz-e még a pokolfajzat, s amikor megállapítom, hogy nem leszek kutyakaja, mosolyogva nézek fel, ahol egy felnőtt férfi sziluettjét látom. A háta mögül süt a nap, így nem látom tisztán az arcát, csak fájdalmasan hunyorítva nyitom szólásra az ajkaimat.
- Elnézést, de az életemre tört egy Pokolfajzat - mondom nemes egyszerűséggel.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Csepreghy Péter összes RPG hozzászólása (59 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel