Mélyen gondolataimba mélyedve sétáltam a Bogolyfalva határán. Igazán nem volt tervem azt illetően, hogy mit kívánok tenni, de éreztem, hogy szükségem van egy kis nyugalomra a vizsgák előtt. Csak haladtam, nem is néztem kik mennek el mellettem. Ismerősök vagy ismeretlenek. Abban a pillanatban mindegy is volt, mert akkor csak én létezem magam számára. Az volt számomra az Én idő, mikor megpróbálom a lelkemben dűlő viharokat lecsendesíteni, gyakran hiába.
 Pontosan nem tudom mióta jártam az utam, de mikor felpillantottam egyetlen épületet sem véltem felfedező környezetemben. Csupán egy rétet, mely oly termékenynek tűnt, s mely smaragd zöld fűszálai hívogatóan táncoltak a szél parancsára. Meg indultak lábaim. Magam sem tudom miért, de úgy éreztem oda kell mennem. Ahogy közeledtek egyre nagyobb nyugodtság vett körbe. Lassan sikerült elérnem arra a pontra, hogy csakis a rét gyönyörűségére figyeljek, magát mögött hagyva a bosszantó dolgokat. Mikor már ott voltam tőle pár centiere, észrevett, hogy egy apró kerítés szeli át a területet.
-Minek ide egy kerítés, főleg egy ekkora, ezt bárki áttudja lépni-gondoltam magamban.
Át is léptem azt az akadályt, de utána következett arra nem voltam még felkészülve.... A táj hirtelen megváltozott körülöttem és az addigi kedves kis mező, már egy csendes, nyugalmas temetővé vált. Hamar észrevettem, hogy egyedül vagyok, rajtam kívül egy árva lélek sem tartózkodik ott. Legalábbis én egyet sem láttam. Ez pedig csak megjobban megemelte a bennem lévő frusztrációt, melyet a temetők, rejtélyes miliője váltott ki belőlem, de mégis nem akartam csak úgy elmenni, ezért inkább fogtam magam és leltem egy padra. Tekintettem végig vezettem az ottani sírköveken. Egyesek gondozottak voltak, míg néhányhoz már évek óta nem nyúlt emberi kéz. Ez pedig megmozgatott bennem valamit, nem mehettem el csak úgy ez mellett a tény mellett, bár erős késztetést éreztem a távozásra, ellenálltam. Felkeltem, majd feltűrtem talárom ujjait és neki álltam gazolni. Ne tudom pontosan meddig csinálhattam, viszont mikor észrevettem az időnek múlását, már besötétedett.
 Ahogy végignéztem munkám gyümölcsét, boldog voltam és eldöntöttem, hogy másnap visszatértek és gyertyát is gyújtok....

Trickerwinkle

Kellemes volt látni, a megtisztított nyughelyet, szívemet is egyfajta melegség töltötte el. Viszont tudtam jól, hogy amennyiben nem kívánok bajba kerülne, még ha akaratomon kívül is, muszáj vissza térnem a kastélyba. Tehát feltápászkodtam térdelőhelyzetemből. Viszont hirtelen a sáros földdel néztem farkasszemet. Elestem, jött rám a felismerés, amihez azért, a talajjal való találkozás miatt kialakult fejfájás is segített. Nehezen felálltom újból és letöröltem a sárral és egyéb koszokkal borított arcomat. Nem értettem mi történt, elvégre semmi sem volt a közelemben, amiben eleshettem volna, de gondoltam, jobb a biztonság, szóval körbe kémleltem és akkor láttam még, hogy valami csoda folytán cipőimnek fűzői összecsomósodtak. Ezt pedig nem értettem, persze valamilyen szinten új volt a mágusok világa, de mégis: Ki hallott már olyanról, hogy a cipőfűzők maguktól összekötődnének.
 Egyre jobban megijedtem, éreztem ahogy az enyhe reszketés, egyre feljebb és feljebb kúszik - amit a hideg és egyre erősödő szellő is segített- és eléri a torkom, ahol egy golyót képez, amitől nem kapok levegőt. Szerencsémre nem tartott sokáig ez az állapot, mert felfigyeltem egy fajta mozgolódásra és ijedtemben felkiáltottam oly hangerővel, amely tőlem szokatlan volt:
- Ki vagy mi vagy te és miért bujkálsz itt?