28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Jason Henry Payne összes RPG hozzászólása (29 darab)

Oldalak: [1] Le
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. január 30. 22:40 Ugrás a poszthoz

jasmine
csütörtök délelőtt


Mondjuk azt pontosan nem tudom, épp a Fővárosi blabla Ispotály hogy működik, de volt már szerencsém nem is egyszer hasonló wellness szállodákban vendégeskedni hosszabb-rövidebb ideig, habár egyikbe sem a saját lábamon tipegtem be, mert úgy esett, hogy pont mindig félájult állapotban voltam, és másoknak kellett vinniük. Csórók. Így én még életemben nem csekkoltam be ispotály recepcióján, vagy vártam ki a sorom a rendelők előtt, ahogy egyébként szokás - gondolom.
Hát, őszintén szólva most sem tervezem; a recepciótól jobbra, mint aki tudja is, merre megy, magabiztosan sétálgatok fel- és alá, bizonyos, random időközönként lustán felpillantgatva az utamba kerülő ajtókra, keresem a körzetembe tartozó - illetve hát, én tartozom az övébe - gyógyító nevét.
Azon egyébként, hogy megtalálom, még én is meglepődöm, és miután néhány hosszúra nyúló másodpercig szemezek az ajtóra szegezett névtáblával, felvont szemöldökkel oldalra pillantok, hátha lát valaki, és nem is kell csalódnom. Azt, hogy megtaláltam a kórtermet, mármint így tök magamtól, bizony végignézte valaki! Méghozzá a váró legszélső székén üldögélő idős, rendezetlen külsejű, igencsak hóbortosnak tűnő, botját reszkető kezei között szorongató boszorkány. Királyság! Most már tuti, hogy ha egy nap menni kell, hát ő azzal a tudattal fog távozni e világról, hogy a következő generáció rendben van. Megcsináltad, Jason. Büszke mosollyal emelem fel mutatóujjam, és intek az ajtó irányába, jelezve az idős hölgynek, hogy tényleg célom átlépni a küszöböt, majd elfordulva tőle ismét lenézek a névtáblára. Közben előkotrok egy gyűrött cetlit a farzsebemből. Jasmine A. Jhaveri. Helyben vagyunk.
Úriember lévén, természetesen kopogtatok, kettőt is, de azért nem esem túlzásba, így mielőtt még bármilyen választ is hallanék, lenyomom a kilincset, és kissé meghajolva, nehogy beverjem a homlokom, beljebb tolom az ajtót, és a kis résen bedugom a fejem.
- Csókolom! - suttogok, mintha véres műtétet zavarnék meg éppen. - Szabad? Jasmine... - az ajtórésben megjelenik a kutya szájából kiszedett, gyűrött pergamenlap is, amelyre hunyorogva pillantok le. - Izé... Jhhh - erősen próbálkozom a megfelelő kiejtéssel, és be kell valljam, szerintem abszolút jó vagyok. - Jhhhaverit keresem.
Vigyorogva nézek fel, bal szemöldököm lassan feljebb araszol. Bárki is legyen ez a nő, Jhaveri vagy sem, asszem nála maradok.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. január 31. 14:37 Ugrás a poszthoz

jasmine
csütörtök délelőtt


Míg a nő az asztal elé sétál, én behajtom magam mögött az ajtót, és közel lépve hozzá elfogadom a felém nyújtott kacsót. Áh, szóval valaki csillagos ötös illemtanból! Óvatosan rászorítok az ujjaira, közben az itt-ott szakadt és már foszlásnak indult - lehet, hogy egyszer már ki is mosott - fecnit gyorsan visszacsúsztatom a nadrágzsebembe. Nem mintha szégyellném, az életem tele van velük; a lakás falai, a hűtő ajtaja, még a mosdóban is találni egy-két emlékeztetőt, nehogy lemaradjak egy óráról, amit éppen én tartok, vagy Cody első szülinapjáról, ami... mikor is van? Meg... hova írtam fel?
- Jason Payne - segítek neki ragyogó mosollyal, és bár szívesen mondanék a nevem helyett valami mást - elég csak ránéznem, hogy eszembe jusson egy rakásnyi kellemes jelző, nem teszem. Ennyi kultúra még belém is szorult. - A betegbiztosításomon áll egy középső név is, de nem szükséges hangosan is kimondania.
Kevesen hívnak Henry-nek, még kevesebb ember az, akitől szó nélkül meg is tűröm. Például anyám, igen, na az ő szájából még a Henry is szeretettel cseng, és ott van Jeannie is, aki bárhogy is hívna, ugranék. Az első szavára.
- Milyen kedves, miss Dzshá-vör - épp úgy hangsúlyozom ki vezetéknevét, mint az előbb ő tette. A szemeim mosolyognak, miként Jasmine arcán legeltetem őket. A megjegyzésére gondolkodás nélkül felelek, számszélén szemtelen kis mosoly csillan. - Szerintem a Miss Europe Continental 2019 előválogatója sem itt kerül megrendezésre. Lehet rosszul értette a címet.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. január 31. 16:57 Ugrás a poszthoz

jasmine
csütörtök délelőtt


- Egyes nőkkel sokkal inkább meggyűlik a bajom, mint a rezervátum hölgyeivel - mondom egy féloldalas mosoly kíséretében, és beljebb sétálva leülök a nekem szánt székre. Az kínkeservesen reccsen meg a súlyom alatt, mire egy bocsánatkérő pillantást küldök a papírjai között kutató gyógyító felé, és teszek egy alig hallható megjegyzést az ispotály berendezésére. - Hogy én mindig kifogom a gyatra minőségű darabokat...  
Halvány mosollyal dőlök előre, s alkarjaimat az asztal szélén megtámasztva jobbra billenő fejjel kezdem olvasni a nyomtatvány kérdéseit. Aj, jaj. Arra, amit a bókomra felel, már nem mondok semmit, mondjuk megfordul a fejemben, hogy talán nem értette a (béna) célzást, sebaj, előfordul. Dehát nyilvánvaló bók volt, értenie kellett! Nem?
- Kár. Imádom az indiszkrét kérdéseket - sóhajtva pillantok fel rá, majd hátradőlök, és néhány ujjamat nadrágzsebembe csúsztatva szegezem tekintetem a plafonra. Erős gondolkodást színlelve húzom az időt, a legteljesebben használva ki Miss Jhaveri - édes istenem, hogy még gondolatban is beleakadok a nevébe! - társaságát. Még ha a testsúlyomról is van szó. Részletkérdés. Kiszélesedő mosollyal nézek vissza rá. - Nem dohányzom és nem szedek gyógyszert sem. Általában makkegészséges vagyok, azt pedig megnézném, hogy mér meg engem egy akkora nő, mint maga.
Pálca nélkül. Pálcával túl könnyű, amiben ráadásul semmi móka nincs, bár feltételezem, hogy a szemben ülő fiatal hölgy a legkisebb mozdulathoz is pálcát használó tábort erősíti.
- Százkilencvennyolc centimétert mértek négy éve a Romániai rezervátumban, mikor állományba vettek, és olyan száztizenhét kiló körül mozoghatok - felelem Jasmine szemeit keresve. A számszegletéből egy percre sem hervad az a fránya, piszkos mosoly. - Persze, Karácsonykor én is tartottam egy kis szünetet a fitness diétámban, szóval... - átsandítok a mérleg felé, majd vissza a gyógyítóra.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. január 31. 17:30 Ugrás a poszthoz

carolina


Kedvenc kolléganőmet már az utcáról megpillantom, amint egymagában üldögél az ablakhoz legközelebb eső asztalnál, és kisujját eltartva, elegánsan szürcsölget valami fancy löttyöt. Oké, még az is lehet, hogy nem tartja hülyén az ujját, csak odaképzelem - a cukrászda üvege könnyen megtévesztheti az embert...
Habár tudom, hogy odabent van, miután átlépem a küszöböt, és a vendégek érkeztét jelző csengőt az ajtó után a fejem is telibe találja, kétszer; miután a térdemet berogyasztva kapok a kis aranycsilingelőért, hogy a kelleténél inkább mégse csapjon sokkal nagyobb ricsajt; miután hosszas nézelődés után végül egy karamellás szelet és duplakávé mellett döntök, csak azután sétálok egyenesen a kollegina felé. Útközben fel sem nézek, és olyan természetességgel pakolok le vele szemben és húzom ki az addig érintetlen széket, hogy egy idegen szemnek úgy tűnhet, mi ketten együtt érkeztünk.
- Megesz a kíváncsiság, vajon melyik olasz tervező dobta piacra a legújabb pongyolás kar fashiont? - vigyorgok fel rá, most először pillantva az arcára. Carolina gyönyörű, mint mindig, bár a szépségéből lecsíp egy keveset az emlék, hogy a második randevúnkra elfelejtett megérkezni. Nem haragszom rá, dehogy, ha magammal kéne randiznom, én sem hiszem, hogy elmennék rá, de azért írhatott volna egy levelet. Bocs, Jason, de ez most nem fog menni, nem a te hibád, túl jó vagy hozzám, blabla. Ha egy kicsit is megerőltette volna magát, az ezernyi lehetséges kifogás közül csak talált volna legalább egyet, amivel lekoptathat. De nem, Miss Brown a kifogásomat belevágta a Dolce & Gabbana táskájába, és azzal együtt lépett le. Micsoda elegancia, oda ne szarjak.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. január 31. 22:04 Ugrás a poszthoz

carolina


Ejha.
Még a villát sincs időm felemelni, Carolina máris a nyakamban van. Bár nem látja, arcomra szemtelen mosoly költözik, majd jobbommal ráérősen felnyúlok, és - noha az arcát keresem - meglapogatom a vállát. Az érintés baráti, a kuncogás pedig, ami megrázza vállaimat, még annál is lazább kötelékre vall.
- Asszem ezzel késtél egy kicsit - jegyzem meg, míg a nő, arcomat beterítő szőke haját újra meg újra megpróbálom elfújni az útból, hogy legalább levegőt kapjak, ha már a karamellás szeletemhez abszolúte nincs esélyem hozzájutni. - Hmmm... mennyit is? - hangosan filózok, még szemöldökeimet is összébb húzom a hajzuhatag mögött. Ujjaimmal közben az asztal lapján dobolok. - Mondjuk úgy két évet? Egyes elfajzott mazochista tökfilkóknak ez simán beleférhet. Kár, hogy én inkább a hedonisták közé sorolom magam.
Széles vigyorral simítok még egyszer végig a karján, majd haját félresöpröm, és a szemeit keresve felpillantok rá. Azóta sem tudom, miért hagyott faképnél, mikor az első hivatalos találkozó után úgy tűnt, sínen vagyunk. Vagy nem. Előfordul.
- Elárulod, mi nem klappolt annak idején, vagy fussalak még körbe párszor? - kérdezem pimasz, mindig mosolygó tekintettel, ajkaim alól előbukkannak fogaim is. Aztán fújok még egyet, hátha az a néhány, utolsó hajszál is hajlandó lesz kikeveredni végre a számból. Nem mintha bajom lenne a dologgal, elvégre szeretek az ajkaim között női részekkel létezni, csak hát... ez most pont nem az a helyzet. Kár érte.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. február 1. 11:14 Ugrás a poszthoz

carolina


Figyelem az asztal másik oldalára hátráló nőt; pillantásom egy futó másodpercre megakad az alakján, a mellein és csípőjén, de olyan gyorsan emelem vissza tekintetem az arcára, hogy a félresiklás talán fel sem tűnik neki. A válaszára csupán kiszélesedő mosolyommal felelek, s felkönyökölve az asztal szélére, államat ujjaimon támasztva ki fürkészem a régen látott szempárt. Volt, amikor azt hittem, egy nap majd az egész világot megláthatom bennük, aztán meg, hogy talán már soha többé nem találkozom velük.
- Sajnálom édesapádat - mondom őszintén, pillantásomat végig rajta tartva. - Nem tudtam, hogy beteg.
Naná, hogy nem. Hát Carolinát is alig ismertem, a családjáról pedig szinte semmit sem tudtam. Szülők, testvérek? Áh, sokáig még a nőszemély keresztnevéről sem volt fogalmam, hiszen ha szükségem volt a segítségére, csak odaordítottam neki, hogy Brown! Persze kollégákként napközben néha összefutottunk, ha nem odakint, akkor ebédnél, de izgalmas össze-összepillantásokon kívül sokáig nem történt semmi. A rezervátumban nem egy férfi legyeskedett körülötte... én meg nem akartam összetörni a szívüket. Érthető.
- Pedig a kedvenc street food kajáldámba akartalak elvinni - jegyzem meg túljátszott, színpadias sóhajjal, és kisfiús mosollyal vonom meg a vállam. - Életed legvadabb jalapenos sajtburgeréről maradtál le, csak hogy hozzámenj egy újgazdag gyökérhez...
Én azért elmentem, és ettem Carolina helyett is. Nem voltam szomorú, azt hiszem még csak csalódott sem. Tudtam, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogy azt mi tervezzük vagy szeretnénk.
- És házas vagy még? - kérdezem, míg magam elé húzom a karamellás szeletemet, és a villámért nyúlva lecsípek belőle egy aprócska darabkát - a sütemény jó egyharmadát. Tele szájjal, és egy szemtelenül pimasz mosollyal pillantok vissza a nőre. - Illene gratulálnom a sikeres frigyhez?
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. február 1. 11:17
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. február 1. 19:04 Ugrás a poszthoz

jasmine
csütörtök délelőtt


Hogyne, elővigyázatos. Én? Mindig. Vonásaimba ragadó derűvel figyelem a szemben ülő hölgyet, karjaimat közben összefonom magam előtt, és fejemet balra billentve hallgatom a kikezdhetetlen választ. Ha tévedek, és ez a csaj nem volt stréber diákkorában, Merlin nevére mondom, vállalom a sarki hamburgeres örök kihívását, és egy óra alatt megeszek harminc Trinidad Scorpion Butch T bucit meg felhörpintek mellé egy liter lángnyelv whiskyt. Mikor a szemmértékhez ér, fél szemöldököm megindul felfelé, ajkaim halvány vigyorra húzódnak - nagyon erősen próbálom visszafogni a röhögést, ami kellemetlenül kaparja a torkom.
- Én elhiszem magának, hogy szemmértékre megmondja a tutit - fűzöm hozzá halkan, s kissé előredőlve belepillantok az elém tolt nyilatkozatok egyikébe. Azon, hogy nem vagyok terhes, egészen meglepődöm, és egy na ne már! ez komoly? pillantással nézek fel Miss - jaj, hogy is hívják? - Mindenttudok kisasszonyra. - Adott kezelő?
A tekintetemben feltűnhet némi értetlenség; igaz, ami igaz, az évek során jártam már néhány gyógyítónál, de az éppen aktuális körzeteimben mindig ugyanaz az orvos látott el, még sürgős esetben is. Mit még sürgős esetben! Főleg sürgős esetben. Hívták, ha kellett, addig meg vártam - mondjuk általában ájultan. Pont ráértem. Hiszen mikor máskor a legfontosabb, hogy biztos kezek között érezzem magam? Jasmine kezei pedig, most ahogy így elnézegetem őket, természetesen csak a kellő alaposság okán, egészen biztosnak tűnnek.
- Miért, tud a környéken érdemes ott lenni farsangi bulit? - kapok a megjegyzésen, és bár nem terveztem, csak enyém lett az első indiszkrétnek is nevezhető kérdés kibökése. Egy pont ide, kedves Jasmine. Kérdésén aztán hangosan és jóízűen felnevetek. A hangom mély, a vállaim meg-megrázkódnak, és egy pillanatra elnézek a régi, ódon ablak felé, hogy szemöldökösszevonva kezdjem számolgatni a szűk rokonságomba tartozókat. Hú de sokan vagytok még mindig... Végül visszafordulok Miss Jhaveri felé, és drámai komolysággal, arcomon egyetlen kedélyes vagy viccesre álló vonás nélkül szólalok meg. - Van. Tizenöt. De szerintem elegendő lesz William Payne-t értesíteni, ha úgy látja, épp készülök átkelni a túlpartra.
A szavaim végén kezembe veszem a kikészített pennát, és az alkatomhoz illő, óriási és hosszú, igen kacskaringós betűkkel írom alá a nyilatkozatokat.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. február 1. 22:08 Ugrás a poszthoz

carolina


Nem kerüli el a figyelmem a kollegina arcán kirajzolódó furcsán más mosoly, ami után hiába kutatok megfakult emlékeimben, közöttük még csak hasonló sem bukkan fel. Nahát, nagyon úgy néz ki, hogy tényleg ki nem állhatta szerencsétlen srácot.
- Hány napot voltatok házasok? Huszonkettő? - tippelek egyet csak úgy találomra, miközben olvadni kezd a számban a karamella. Ó, Merlinkém, ennél nincs jobb a világon!
A villát lerakom, és hátamat egy elnyújtott hümmentéssel döntöm a kínjában keservesen megrecsegő széktámlának. Szemeimet lehunyom, fejemet hátraengedem, és hümmögve szopogatom a karamellát, amíg az teljesen el nem olvad. Aztán, mintha mi sem történt volna emelem vissza a fejem, és itt-ott ragacsos, krémes szakállal pillantok fel Carolinára.
- Hol is tartottunk? - kérdezem jó diákként, majd széles vigyorra húzom a számat, hogy lehetőleg a sütidarabos fogaim közül is látszódjon egy pár. Feltétlen. Lehet nem lenne hátrány, ha tudnék a szépséghibáról, dehát ez a nő ismer engem, mint a rossz pénzt, és tudja, hogy nem vagyok az a könnyen zavarba hozható ember. Egy kis porcukor itt, egy kis morzsa ott meg citromos maoam cukorkapapír a szakállamban? Chh, ugyanmár, belefér. - Ja, igen. A férjednél. Szóval, miért is utáltad ennyire? Azon túl, hogy a pénze megmentette édesapádat, és még nyaralni is elvitt Görögországba.
Bárcsak múlna az a szemtelen mosoly! De nem, ó, de még mennyire, hogy nem. Sőt, ha lehet, az visszaköszönve a pillantásomból és beköltözve arcom minden zegzugába csak még látványosabbá válik. Hát, én már csak ilyen kíváncsi természet vagyok, szeretek tudni ezt-azt.
- Azt mondod, ez alkalommal számíthatok a megjelenésedre is? - kérdezem megpedzegetve kissé a múltat. Elgondolkodtató. Előredőlök, és ahogy ő, én is felkönyökölök az asztal szélére. Eszem ágában sincs elpillantani, a végsőkig tartom vele a szemkontaktust. Aztán, a számszegletében pofátlan vigyorral folytatom. - És hol marad a garancia?
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. február 3. 16:40 Ugrás a poszthoz

carolina


Jóízűen kuncogok a megjegyzésén, és derűsen emelem pillantásomat az arcára. Hát most mit mondjak, én se szívesen lennék olyannal, akinek fogalma sincs hányadikán van elseje. Jóllehet, ha valaki kérdezné, azt mondanám, szerintem tudta ő, csak szerencsétlen úgy bele volt zúgva az előttem ülő szőkébe, hogy elveszítette minden kapcsolatát az idővel és térrel. És még csak nem is tehetett róla, hiszen ez a nő úgy néz ki, mint egy igazi véla. Pedig, ha jól tudom, semmilyen ágról nem örökölt vélavért - mi lenne, ha még örökölt is volna?
- Hát milyen férfi kell neked? - kérdezem szemtelenül megcsillanó szemekkel, és bár nem pillantok oda, a figyelmemet nem kerüli el a kollegina combjáról lecsúszó és a meztelen bőrét felfedő szoknya. Alsó ajkamat beszívva, bazsalyogva fordulok a karamellás szeletemhez, és míg villámmal levágok egy újabb darabot, újra meg újra visszasandítok Carolinára.
Azt, hogy ennyi idő elteltével is élvezem a társaságát, mi sem bizonyítja jobban, hogy a számszegletében bujkáló piszkos kis mosoly egy pillanatra sem múlik, és a vonásaimból még akkor is visszaköszön némi provokatív szemtelenség, mikor az utolsó előtti falatot bekapom. Olvadó karamellával a számban fordítom arcomat az ablak felé, és míg rágok, kényelmesen hátradőlve figyelem a járókelőket. Majdnem kár, hogy Carolina alakja visszatükröződik az üvegen. Majdnem.
- Csak válaszolj egy kérdésre - nézek vissza rá, miután a süteményhez járó mintás szalvétával megtörlöm a számat és a szakállamat. Szemeimben játékosság és őszinteség utáni vágy fénylik. Tudnia kell, ha ezt itt és most eljátssza, nálam nem lesz több lehetősége. - Van most valaki fontos az életedben, akit bántana, ha elvinnélek valahová?
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. február 3. 20:05 Ugrás a poszthoz

jasmine
csütörtök délelőtt


A pergamenhez egészen közel hajolok, és úgy, fejjel lefelé bújom a sorokat, olvasgatom a nememhez nem éppen passzoló kérdéseket. Hunyorogva próbálom értelmezni őket, majd, mikor Miss Jhaveri is közelebb merészkedik, mosolyogva pillantok fel rá.
- Az égvilágon semmi - felelem halkan, és egy mozdulat nélkül hallgatom, amit mond. Mint mikor félsz, hogy elijeszted az alig pár méterről rád meredő űzött vadat; nem akarok visszaegyenesedni, még a kezemet sem teszem arrébb, hogy azzal Jasmine esetleg jobban rálásson a közöttünk fekvő nyilatkozat kérdéseire és rubrikáira. Nem, ahhoz túlságosan élvezem a közelségét, hogy érzem az illatát, és hogy így még a szembogarát is jól láthatom. A tekintetem egészen az övébe fúrom, és mikor elhallgat, én azonnal megszólalok. - Merre szokott szaladgálni?
És tessék: már meg is érkezett a következő indiszkrét kérdés, és bár tudom, elég kevés esély van arra, hogy a gyógyítónő esténként Bogolyfalva közelében húzzon futócipőt, azért egy próbát megér. Ki tudja, még az is lehet, hogy abban az időben itt a fővárosban, vagy máshol, egy kisebb városban vagy faluban akad dolgom. Elvégre, kósza sárkányok az ország bármely pontján felbukkanhatnak! Ahol pedig feltűnik egy sárkány, ott előbb-utóbb megjelenek én is. Ez esetben talán inkább előbb, mint utóbb.
Aztán arra is fény derül, hogy a farsang témát nem fontos erőltetni. Persze, azt nem tudom, hogy azért, mert Jasmine otthonülő fajta, vagy a beöltözős bulikkal van a gond, és egyébként, ha a péntek estéit nem itt, kötelező ügyeleti óráiban tölti, akkor nyakába veszi a várost, és felcsap partykirálynőnek. Simán kinézem belőle. Mondjuk mindkét lehetőséget.
Hátradőlök, és tenyereimet combjaimon megtámasztva nézek rá a nőre. A vidámság, ami körülveszi, megmosolyogtat. Jó látni, hogy a már kiégett és megkomorodott idősebb korosztályt hamarosan felváltja Miss Jhaveri generációja.
- A Romániai Sárkányrezervátum állományának exterminátora vagyok - árulom el a hivatalos megnevezésem. Arról, hogy most már Pécsen is sűrűn látni, még általában - ahogy most is - elfeledkezem. Gyakorlatilag már az is csoda, hogy eddig az összes órámon megjelentem. A névsorolvasást esküszöm minden alkalommal magammal kell kezdenem... - Tanítom is a zöldfülűeket; megmutatom nekik, lehetőleg hogy kerüljék el a sárkány száját. A Bagolykőből néha feltűnik egy-egy diák nálunk, bírom őket. A legtöbbjük azt hiszi, hogy ő szarta a spanyolviaszt, szóval van min röhögni, mikor aztán földbegyökerezett lábbal állnak odakint terepen.
Kuncogva nézek el az ablak irányába, majd futólag a halkan kattogó faliórára pillantok, és visszafordulva a nőhöz, néhány másodpercig csak fürkészem az arcát. Nem, korántsem érzem, hogy itt az idő elhívni őt bárhová is, így csak mélyen beszívom a levegőt, és hezitálva megpaskolom párszor a combomat, majd felemelkedem a székről.
- Akkor hát... - kezdek bele, és a kezemet Jasmine felé nyújtom. - Nagyon köszönöm, hogy időt szánt rám, és ezt sem felejtem itt - a nyilatkozatok közül a saját példányomért nyúlok, és míg hátrálok, azt magam mellett tartom, és ki tudja miért, de meg-megrázogatva a gyógyítónő felé mutogatom. - Még találkozunk, Miss Jhaveri!
Azzal megállok az ajtónál, s tekintetemet végig a nőn tartva magam mögött kezdek keresgélni a kilincs után. Amint megtalálom lenyomom, és kifordulva az ajtón tekintetem azonnal a már érkezésemkor is botjába kapaszkodó idős nénire esik. Ott ül, ahol eddig.
A fejemet gyorsan visszadugom a még résnyire nyitott ajtón, és valami olyasmit suttogok Jasmine-nak, hogy szerintem vörös kód, és ki kellene jönnie. Végül egy utolsó mosoly kíséretében behúzom a rendelő ajtaját, és elindulok kifelé. Mikor elhaladok a néni mellett, jó hangosan ráköszönök, majd dúdolgatva eltűnök a folyosó végén.
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. február 3. 20:06
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. február 5. 11:09 Ugrás a poszthoz

carolina


Nyelvemet végigsimítom alsó fogsorom belső oldalán, míg a villát mértani pontossággal a tányér szélére teszem. Még igazítok egyet a szárán, majd karjaimat mellkasom előtt összefűzve hátradőlök. A széktámla megreccsen a súlyom alatt, de a pillantásom, ami enged a kísértésnek, a nő ragyogó kékjeibe fúródik. Elmosolyodom; az ajkaim kiszélesednek a sötét arcszőr alatt, számszéle csakhamar felfelé görbül. A mellkasom nyugodtan emelkedik és süpped karjaim takarásában, a gondolataim viszont erősen hánykolódnak. Pontosan tudom, ez mit jelent.
A tekintetemet elválasztom a nőétől, és az ablak felé fordulva egy ideig kifelé bámulok. A fejemben kavargó tébolyból semmit sem mutatok, az arcom meg sem rezzen. Csak valamiféle belülről áradó, elmoshatatlan derűvel figyelem a járókelőket. Gondolkozom, mint ahogy világéletemben mindig tettem; józanul. A hidegfejű döntéshozásra való képességet bármikor, bármelyik önéletrajzomba őszintén beírhattam.
- Nem könnyű egyetlennek lenni az életedben, mi? - fordítom vissza az arcom, hogy a pillantásunk újra találkozhasson. Nem vagyok csalódott, a szemeim éppúgy mosolyognak, mint néhány perccel ezelőtt, körülöttük elmélyülnek a szarkalábak. - Veszélyes nő vagy te, Brown.
Vagy csak az időzítés rossz - megint. Halkan sóhajtok, és egy újabb pillantást vetve az ablakra előredőlök, majd az asztal szélére könyökölve átnézek Carolinára.
- Én meg nem vagyok az a második helyezéssel megelégedő fajta - jegyzem meg oldalra billenő fejjel. Tekintetem végig a szemben ülő nő íriszeiben kutat. Fogalmam sincs, mit keresek, hogy mit gondolok, mit láthatok meg bennük. A világot? A gondolatra felkuncogok, és futólag megtörlöm az arcom. - Csak vigyázz magadra. Azt mondják, a szívet nem olyan egyszerű bepólyázni, mint egy kart.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. február 8. 21:02 Ugrás a poszthoz

carolina


A nevetése elhal, és pont elkapom, ahogy lehunyt szemmel hátradől, majd a teáscsészéje mellett halkan dobolni kezd. Elvigyorodom ugyan, és futólag még az ajkamat is megnyalom - ez jó lesz -, de nem szeretném, hogy azt érezze, nem veszem komolyan, így majdnem engedelmes diákként eltüntetek arcomról minden szemtelen vonást, és az asztal szélére könyökölve kérdőn rá pillantok. Kár, hogy az egész lényemet átitató kedélyesség még így sem múlik, és a szemeimben épp ugyanaz a pimaszság csillan, amivel annak idején a menzatálca fölött néztem át rá, és vontam fel pofátlanul a szemöldököm az őt ostromló férfiak láttán. Aztán felálltam, a tálcát dúdolgatva visszavittem a helyére, majd kifelé menet még direkt felé kanyarodtam, és nevetgélve elsétáltam az asztala mellett. Imádtam átnézni az érte áhítozó kollégák feje fölött, és odakacsintani a bájosan muszáj-mosolygó nőre.
- Mindig van első - felelem a szemkontaktust egy fél pillanatra sem szakítva meg. Az a helyzet, hogy a sugárzóan kék szempárba szinte beleragad az ember, Carolina tekintete kivédhetetlenül vonzza a férfipillantást - és megmerem kockáztatni, hogy a nőit is. Figyelem a mozdulatát, amivel magához hívja a pincért, majd míg vele beszél, bekapom az utolsó falat karamellás süteményt is, és a tányért az asztal szélére tolva hátradőlök.
Miután a fiúcska magunkra hagy, széles mosollyal nézek át a felém forduló nőre, és hüvelykujjammal megtörlöm a számszélét.
- A drámai távozás nem az én asztalom - jegyzem meg velősen, míg a cukrászda ablakára ragadt tekintetére várok. A vállaim és felfelé ívelő ajkaim elárulnak; azok meg-megremegnek az elfojtott nevetéstől. Nos, azt hiszem, ez egy újabb sakk, Brown. - És egyébként is volt még egy darabka karamellám. Ha karamelláról van szó, úriember vagyok.
Somolyogva pillantok az asztal szélére, ahol az üres tányérom a Carolina krémesét csomagoló srácot várja. Aztán, mintha nem találnám a helyem, fészkelődni kezdek, végül előredőlve visszakönyökölök az asztalra, és egy utolsó pillantást vetve az üvegen túli - innen túlságosan is távolinak tűnő - világra, halk sóhajjal nézek át a nőszemélyre.
- Ha megígéred, hogy nem töröd össze a szívem, talán megkóstolhatod a kedvenc burgerem - mondom megjátszott nagylelkűséggel. Az érzés, hogy valaki talán hazavárja egyszerre a háttérbe húzódik, mintha az, hogy a szemeibe nézek, vélaerővel feledkeztetne el velem minden józan ítéletet és gondolatot. Lehet, hogy tényleg létezik a végtelen?
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. február 11. 21:10 Ugrás a poszthoz

carolina


Tekintetem követi a mozdulatát, ahogy haját átdobja a válla fölött, majd, mikor ismét visszapillant rám, mint aki nem hiszi el, amit hall, megcsóválom a fejem, és miután a számat finoman beharapom, kidugom a nyelvem hegyét, és végül elmosolyodom. Hihetetlen ez a nő, akit egyszerre akar mindenáron és semmiképpen sem az ember - vagy legalábbis én. A mellkasomat átrázza egy jóleső, kellemes kis nevetés, ám mikor megszólalok, hangomból már csak a jól ismert neveletlen játékosságot meg éppen annyi komolyságot lehet kihallani, amiből Carolina biztosan érti a célzást. Mondjuk, ami azt illeti, mindkettőnek van némi éle is - főleg az utóbbinak.
- Két éve még volt - mosolygok a szemébe pimaszul, majd a karjaimat keresztbefonom a mellkasom előtt, és lejjebb csúszva a székben, kényelmesen kinyújtom a jobb lábamat. Úgy érzem, ez most kicsit sakk, Brown. - És ha jól emlékszem - de feltétlen javíts ki, ha csalna az emlékezetem... -, nem én voltam az.
Pedig szívesen segítettem volna, és még csak hozzám se kellett volna jönnie érte. Oké, nem vagyok milliomosalkat és a legutóbbi adóbevallásom szerint épp jachtok sem sorakoznak a nem létező magánkikötőmben, sőt, flancos ruháim vagy többszintes házam sincs, de azért úgy tippelem, valahogy megoldottuk volna. Persze értem én, alig ismertük egymást, és senki sem építhet a menzatálcák fölötti kósza szemezgetésekre, nem is hibáztatom a döntéséért.
Aztán közeledni kezd. Nemcsak a pillantásában, de minden mozdulatában is megsemmisítő erő lakozik, és bár valahol az agyam leghátsó, legsötétebb szegletében ott pislákol az akarat, hogy elfordítsam róla a tekintetem, én megbabonázva figyelem a közeledését. Sakk. Carolina kínzó lassúsággal teszi meg azt a néhány lépést, míg mellém ér, de a szemeim egy fél pillanatra sem kalandoznak el. Pedig a csípője most különösen vonzza a férfifigyelmet, érzem is, hogy az arcomat összerántja néhány alig látható, vékony idegszál, és azt suttogja: tarts ki! Matt? A testem akár a kőszikla, én meg sem rezzenek. Némán és mozdulatlan tűröm, hogy a bestia közel hajol; megérzem a samponját ahogy hátradobja a haját, majd édeskés parfümje is befészkel az orromba. Szavaira szélesen elvigyorodom, a csókjára szemöldökeim is feljebb húzódnak. Hűha.
Mikor eltávolodik, utánaemelem a fejem, és tekintetemmel követve őt kieresztem a fáradt gőzt. Már éppen szalutálva útjára engedném, és gondolataimba merülve bámulnék kifelé a cukrászda ablakán, hogy a már rég kihűlt kávémat kevergessem néhány percig, és úgy tegyek, mintha még megakarnám inni... erre nem megszólal ez az átkozott nőszemély? Még egy utolsót jól odaszúr, mire felmorranva keze után nyúlok, és úgy megrántom, hogy biztosan elveszítse az egyensúlyát, a következő pillanatban pedig az ölemben találja magát. Hopp, nézzenek oda, hát nem felbukik a saját lábában?!
- De egy szemtelen nőszemély vagy te! - dünnyögöm közvetlen közelről. A pyromagia mint mindig, ha ő körülöttem van, bizsereg a bőröm alatt, a tűz talán a pillantásomból is visszaköszön. Jobbommal a széktámlán könyökölve támasztom a fejem, míg balommal futólag végigsimítok a nő szalmaszőke haján, aztán, mintha a mondandóm egyáltalán nem volna fontos, ráérősen elpillantok a két asztallal arrébb épp tányért szedő pincérre. - Nem rémlik, hogy az előbb elfelejtettél valamit, hmmm?
Mire a kérdés végére érek, tekintetem visszatalál az övéhez; az derűs és kedves, minden vonásomból árad felé valamiféle átható jókedv, és a megmagyarázhatatlan biztonság érzete.
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. február 11. 21:19
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. február 20. 21:05 Ugrás a poszthoz

carolina


Keresem a megfelelő jelzőt. Már percek óta, néma évődéssel. Míg Carolina beszél, én nézem őt, csendben figyelem a szemeit, és azon gondolkodom, milyen nő is ő? Egyszer azt gondolom, ismerem, aztán néha, mikor úgy hozza a helyzet, ki is mondom, na, pff, nekem te ne, ismerem ám a fajtádat, bestia!, máskor meg, mint most is, csak jön egy gondolat, ami azt súgja, hé, apám, jobb, ha tőlem tudod meg, neked aztán halvány fogalmad sincs arról, ki ül az öledben... És hát, tényleg nincs.
Mert ezzel a nővel megtelik a levegő; az egész lénye vibrál, a kelleme körülvesz, észre sem veszed, és máris beléd ivódott. A hátad nekipréselődik a szék támlájának, a lábad mozdítani sem bírod, hiszen rég földbegyökerezett.
Számszéle halvány mosolyra húzódik, mikor a következő lélegzetvételnél megérzem az illatát. Az édeskés, sűrű parfümje gyorsan megtelepszik az orromban, és egyszerre elfog a nosztalgia meg valami különös hangulat, mintha egy tavaszi mezőn, nyíló virágok és nyüzsgő bogarak között sétálnék, és ahol akármerre fordulok is, az az illat, tudjátok, az az igazi mezőillat - ami mindenkinek mást jelent, nekem épp a felszabadító boldogságot - nem enged.
Éppen lepillantok az ajkaira, mikor érintését megérzem a bőrömön. Megdermeszt, ugyanakkor valami mást is elér vele. Tekintetem csak lassan, óvatosan vándorol vissza az övéhez. Néhány pillanatig egyszerűen csak fürkészem az íriszeit, a szemeim ide-oda zizegnek az övéi között, mint aki nem tudja, mit mondjon. Hogy mitévő legyen? Az igazság viszont az, hogy én pontosan tudom, mit fogok mondani, hiába a közelsége, és az a báj, ami még letaglózó ereje ellenére sem szűnik meg körbevenni őt. Van valami végzetszerű ebben a nőben.
- Tudod, nem könnyű nemet mondani neked - egészen közelről mosolygok fel rá, majd lepillantva, újra végignézek rajta. Ujjaim belegabalyodnak a hajába, a tekintetem megragad az arca és teste egy-egy szegletén, aztán, mikor a pillantásom végigér hosszú lábain, drámaian felsóhajtok, és pimasz vigyorral fordulok vissza hozzá. - Nekem viszont nagyon kéne az az ígéret. Ha mondjuk azt mondanád, hogy az első randink után a másodikon, a harmadikon, sőt, kapaszkodj meg, még a negyediken is velem leszel, és nem kell arra ébrednem egy uncsi esős reggelen, hogy többé már nem vagy ott.
Keresem a megfelelő jelzőt. Már percek óta, néma évődéssel. Tudjátok, milyen ez a nő?
Én már tudom; lebilincselő. Olyan, aki láthatatlan pókhálót sző, és ha csak egy ujjal is hozzáérsz, örökre beleragadsz.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. március 3. 08:47 Ugrás a poszthoz

carolina


Válaszul csak morgok, halkan, csukódó szemekkel. Érintésére végigfut a hideg a gerincemen, érzem, hogy az egész testem reagál, a karomon, akár egy hadsereg hűséges katonái, égbe emelkedik minden egyes szőrszálam, mert megérkezett a királynőjük, akinek a közelsége tiszteletmegadásra kényszeríti őket.
Szavaira szélesen elmosolyodom és szemeim végleg lehunyva dőlök előrébb, hogy ajkaink összeérjenek, mielőtt még bármit mondhatna. Jobbom a hátára csúszik, egyetlen határozott mozdulattal vonom magamhoz, hogy a melle az enyémet taszítsa, és érezze, csak egy futó pillanatra, egy múló percre, hogy a rabom, az enyém, mert mindketten tudjuk, hogy ez nincs így, de most azt akarom, hogy az a két év értelmet nyerjen. Így.
Ajkaim finoman érnek az övéhez, a nyelvem utat tör magának, és csak egészen lassan válok követelőzővé. A szabad kezem arcához ér, hüvelykujjam az arcélén szánt végig, ujjaim a fülén keresztül szőke tincsei közé keverednek, s belekapaszkodva néhányukba, éppen akkor rántom hátra a fejét, mikor a leghevesebben csókolom.
Kinyitom a szemem, és kissé elnyílt szájjal, fölülről nézek le rá. Egy véget nem érő pillanatig csak nézem őt, tekintete a tekintetem rabja, fogva tartom őt, hogy csak nézzen, engem, rám nézzen, és jól nézze meg ezt a szempárt, az érte rajongástól csillogó, tűztől káprázó szemeket, melyek ide-oda rebbennek az övéi között, és amelyek még most is a világot látják azokban a világos íriszekben. Azt akarom, hogy nézzen rám, hogy engem nézzen, hogy vesszen el a szemeimben, abban a világban, amit én adhatnék neki, és addig vesztegeljen ott, amíg azt én akarom. Mert fölötte vagyok, uralom őt, és azt tehetek vele, amit csak akarok.
A gondolatra hosszan, kéjesen morranva mosolyodom el, és közel hajolva Carolinához, ajkaimat elhagyja egy kósza sóhaj. Az ereimben megérzem a tűz hívását. A szívem erősen pumpálja az adrenalinnal vegyülő vérem. Az eddig nyugvó sárkány most felébredt, és vennem kell egy mély levegőt, mielőtt bármit is teszek. Aztán legyőzöm azt az egyetlen centit, ami még közöttünk árválkodik, és fogaim közé véve Carolina alsó ajkát, újabb morgás kíséretében ismét megcsókolom. Közben tartom őt, a karjaim melegében, szinte elveszik bennük.
Végül elengedem; először a száját, azután engedek a világos fürtök szorításán is, és már csak a hátát tartom. A törékeny testét, amit oly könnyen roppanthatnék össze. Túl könnyen.
A pillantásom utolsót zizzen kékjei között, és arcomra visszatér a kisfiús játékosság, az élet színei, és eltűnik a ragadozó, a férfi, a kannibál, aki akar, egyszerre mindent, aki mindent most azonnal akar, hogy érezze, ő áll a hierarchia csúcsán. Tudod, én csak téged akartalak. Soha nem voltam még szerelmes, de azt hittem, Carolinába az tudtam volna lenni. Azt hiszem, Carolinába az tudnék lenni. Szerelmes és botor.
- Miért nem hiszek neked, Brown? - kérdezem, míg egyik kezem az asztalra teszem, és hosszú ujjaimmal egy ismerős dal lassú ütemét kezdem verni a falapon. A pillantásomban huncutság csillan, a szemeim már-már ragyognak, a hangom, az egész lényem derűs, mint akinek az élet tényleg nem jelent mást, csak a bizonyosságot, hogy minden rendben van. Bárhogy is alakuljon, bármit is hozzon az élet, döntsenek a körülöttem levők ahogy akarnak, én rendben leszek.
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. március 3. 08:51
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. április 18. 19:28 Ugrás a poszthoz

tücsök


Tenyeremmel finoman végigsimítok a bal alkaromon fekvő aprócska törpegolymók formás kis kobakján, majd belemosolyogva az engem figyelő ártatlan szemekbe emelem legkisebb unokahúgom közelebb az arcomhoz, és suttogok neki valamit, ami csak kettőnkre tartozik. Pár év múlva, amikor felnő, egy merengővel visszahozom őt ebbe az emlékfoszlányba, ide, pontosan ebbe a percbe, és meghallgattatom vele ezeket a szavakat - talán tanulságos lesz a számára.
Néha, főleg a kicsikkel teszek ilyesmit; elrejtek az életükben, a közös életünkben egy-egy morzsácskát, amit úgy gondolom, egy nap érdemes lesz majd viszontlátniuk. Kiszélesedő mosollyal meredek Joy csillogó szemeibe, és közben arra gondolok, bárcsak nekem is lennének ilyen kapaszkodóim...
- Hogy mivan? - emelem fel a fejem, és haragosan összehúzott szemöldökökkel a fürdőszoba ajtajában álló Catherine-re pillantok. A szavai annyira megrettentenek, hogy szabad kezemmel önkéntelenül is befogom Joy gyűrött kis füleit - hát nem hiszem el, hogy ez a hülye húgom elrontja Joy első emlékmorzsáját! - Te figyelj, tücsök... attól, hogy férjhez mentél és a személyidben megváltozott néhány adat, még nem törvényszerű, hogy a születési neveddel együtt az eszed is elmenjen. Csak mondom, hátha nem tudtad.
Megenyhült, érzékeny tekintettel engedem el a kezemben kalimpáló, rötyögő kislány füleit, és megcsóválva a fejem felállok a kanapéról. Joy a szakállam felé kap, és kövér kis babaujjaival néhány szálat megragad, mire én túljátszott jajveszékeléssel csikizem meg a rózsaszín ruhába csomagolt hasikáját.
- Egy picit leteszlek az ágyikódba, jó, picilány? Hát látod, hogy Tücsök néni nem bír magával, muszáj helyretenni kicsit az agyát - mondom elvékonyodott hangon a manócskának, természetesen egészen behajolva hozzá - csak bírja a kiságy rácsa -, majd rákacsintva kiegyenesedek, és kisétálva a szobából, még egy nonverbális igével elérem azt, hogy abból, amit mi most beszélni fogunk tücsökkel, Joy egy szót se értsen. Hallja a hangunkat, hogyne, hiszen nem akarom, hogy egyedül érezze magát, csak éppen nem lesz értelme a szavainknak. Semmilyen.
- Még befejezzük az emeletre vezető lépcsőt, azután szedem a sátorfámat - vágok a dolgok közepébe, ahogy felemelt jobbommal megtámaszkodok az ajtófélfán, közvetlenül tücsök mellett. Lesandítok Cody-ra, magamban elmormogom ugyanazt az igét, mint néhány másodperccel ezelőtt Joy esetében is tettem, majd visszapillantok Catherine-re, és fojtott hangon továbbfűzöm a szavaimat. - Nem fognak elválni, miért tennék? Akik úgy szeretik egymást, mint ők, nem ismerik a válás fogalmát. Nem veszed észre, hogy mi a valós gond? - nevetve hunyom le egy pillanatra a szemem, és csak miután nyelvemmel megnedvesítettem a szám, folytatom. - Hogy ki a valós gond?
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. április 18. 21:10 Ugrás a poszthoz

tücsök


Valami elkerülte a figyelmem. Tücsök tekintete az enyémbe kapaszkodik, az én barnás fényű szemeim pedig ide-oda zizegnek az övéi között. Fogalmam sincs hogyan siklothattam el afelett, hogy nincs jól. Hogy valami még mindig nem stimmel vele.
Az újra és újra elismételt szavai, az érthetetlenül lassú ráébredése arra, amit mondtam neki, a rémisztően magas hangja, a holtra váló arca mind-mind azt üzenik: ments meg, Jason, kérlek, nyújtsd felém a kezed.
- Gyere ide - suttogom félredobbanó szívvel, és bár a szavaim célt érnek, azokat valahogy csak sikerül kimondanom, a torkomat óriási, fájó gombóc szorongatja, és érzem, hogy a máskor kifejezetten mély, már-már szőrös baritonom most erőtlenül, elhalón lát napvilágot.
Először balommal ölelem át tücsköt, majd eltávolodom a félfától, és teljesen szembefordulva vele jobb kezemet is köré fonom. Szorosan vonom magamhoz, tartom a hátát, és finoman ringatva őt arcomat a feje tetejére hajtom. Pillantásom a távolba réved, a méreg, a harag és a szomorúság eggyé válik a szívemben. Nem vagyok jó testvér. Igaza van Will-nek; én csak felbukkanok, vagyok egy ideig, és amikor úgy tartja kedvem, lelépek. Nem vállalom a felelősséget, nem veszem a vállamra a család terhét. A családban nem én hozom meg az igazán nehéz döntéseket. Ki vagyok én? Hogy merem viselni a Payne nevet?
- Annyira sajnálom! - suttogom bele tücsök hajába, és puszit nyomva a fejbúbjára végigsimítok néhány tincsén. - Tudom, sokáig nem voltam a közvetlen közeledben, hogy minden fizikai kapcsolatunkat levélpapírok meg hülye fényképek jelentették...
Elhallgatok. Az ajkaimat szorosan egymásnak nyomom, a szívemben megmagyarázhatatlan harag gerjed az öcsém iránt. Nem érzem úgy, hogy egy testvér csak akkor és úgy lehet jó testvér, ha minden nap kötelezően ott van a másik mellett. Nem. Én nem Catherine apja vagyok. A bátyja vagyok, akit a munkája messzire sodort tőle. Nem. Egy testvér akkor is jó testvér, ha amikor New Yorkban jár, a Szabadság-szobor mellől a húga kedvenc kínai kajáját zabálva kretén fotót készített magáról egy random német turistával, és valami barom szöveget ír a fénykép hátoldalára, aztán muglipostára adja azt.
- Tudod, mi a legjobb abban, hogy megszámlálhatatlan testvéred van? - kérdezem halkan, csak ringatva őt balra és jobbra, mintha azzal, hogy észrevétlen táncolunk, egyszerre felszabadíthatnám őt az összes gondja alól. - ...hogy míg mi élünk, míg rajtad kívül egyetlenegy Payne is él ezen a földön, te sohasem maradsz egyedül.
Felemelem a fejem, és megvárom, míg ő is így tesz. Látni szeretném a szemét, és szeretném, ha ő is látná az enyémet. Hiszen azt ugyanaz a könnyfátyol borítja, mint az övét, a csillogó réteg alatt mégis feldereng valami, ami csak az enyém: a Jason-féle, megkophatatlan derű.
- Kismanóm - hüvelykujjammal letörlöm a szeme sarkából épp csak legördülő sós cseppet. - Tökmindegy hol élek, hogy egy szobára vagy egy kontinensre tőled, én képtelen lennék elhagyni téged. Nem tudsz olyat tenni, ami megrendítene az irántad érzett szeretetemben. Nem számít semmi, se egy rossz gondolat, se egy meggondolatlan tett. Tudod, mindannyian követünk el olyasmit, amit később megbánunk. Ez alól nincs kivétel. Nincs kivétel. Szeretnéd elmondani, mitől félsz?
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. április 18. 21:13
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. április 19. 21:43 Ugrás a poszthoz

alezredes


Nem tudom meglepek-e bárkit is azzal, ha azt mondom, nem vagyok az az izgulós fajta? Én úgy tippelem, hogy nem, de ha most meglepődtél, akkor hangeffekt meg tádádá' vagy bármi, amit csak szeretnél, nehogy politikailag inkorrekt legyek rögtön a történet elején. Tudnod kell rólam, kishaver, hogy én aztán nem számolom a perceket, és nem bámulom veszetten a találkahely bejáratát, hogy mikor lép már be rajta Hamupipőke. Esetemben még az is előfordulhat, hogy bár várom a cipőjét kereső kisasszonyt, az a találkozónk helyszíne előtt két utcával megtalálja a tízcentis harmincnyolcasát, aztán meg elfelejt megérkezni... én meg várok, ja.
Mielőtt azt gondolnád, szeretnélek megnyugtatni: a külvilág elkeseredett, szomorú kiskutyaszemekkel való bámulása helyett épp a keskeny faberakású pultot támasztom, és míg bal lábam a helyet átjáró zene ütemére jár, a kiszolgáló sráccal röhögünk valami észveszejtő baromságon. Muglik a Holdon? Uggggyanmá', mikor meg hogy? Mondjuk, ha engem kérdezel, szerintem az még nem is akkora hülyeség, minthogy Obama elnök valójában - tudod, mikor esténként lemossa a sminkjét - gyíkember.
- Ja, ja, ja - hangos röhögéssel értek egyet a fiatal srác körültekintő részletességgel előadott okfejtésével, majd közelebb hajolok hozzá, és a hangomat némileg visszafogva adom le neki a rendelésemet, mielőtt újabb gondolata támadna az USA-val vagy Németországgal kapcsolatban. A végén tényleg ott lyukadnánk ki, hogy Hitler amúgy él. Szóval... egy mentolos és egy görögdinnyés szipákszipák lesz, itt fogyasztásra. És sör. Jó sok sör.
Hát mikor máskor alapozná meg az ember azt a fajta, csak és kizárólag érett férfiakra jellemző és kőkemény, szorgalmas munkával elért sörhasát, amiről a leendő gyerekei felismerik majd, ha nem most?
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. április 19. 21:46
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. április 20. 22:28 Ugrás a poszthoz

alezredes
chill


- Buddy, nem akarlak elkeseríteni, de ha lehetek veled őszinte, akkor... - jegyzem meg félelemmel a hangomban, és mielőtt folytatnám, még aggodalmasan beszívom az alsóajkam is. Engem színpadra teremtett a Jóisten, nem is kérdés. Kossuth-díjas Shrek lennék. - Azt sem tudom, ki az a Beyonce, nemhogy azt, hogy tényleg meghalt-e valami bitang hatalmas autóbalesetben, szóval mosom kezeim az ügyben, hogy tényleg évek óta a klónja helyettesíti-e vagy sem - kissé bizonytalanul vonom fel a szemöldököm, míg a pipa kellékeit tálcára pakoló pultossrác arcát figyelem. Meg kell mondjam, a vonásai egészen életre keltek, mióta itt vagyok. Szinte érzem a még bőre alól is párolgó örömöt, hogy ki tudja hány sikertelen év után bennem végre megtalálta a lelkitársát - már ami az összeesküvés-elméleteket illeti. - Ja, a Bermuda-háromszög rejtélye az én fantáziámat is birizgálja. Egy nap lehet felpattanok egy magyar mennydörgőre, aztán hasta la vista, baby, irány az Atlanti-óce... hali!
Épp csak, hogy befejezem a gondolatot - majdnem -, azzal a lendülettel már fordulok is a megérkező alezredes kisasszony felé. Az egyébként is derűs mosolyom kiszélesedik ahogy rá nézek; bírom az arcát tarkító szeplőket. Kis pulykatojás. Mikor elnéz mellettem, vele együtt én is a mostanra teljes pompájában ragyogó pipákra pillantok.
- Neked dinnyéset választottam - közlöm már úton a Pillangóvarázs terasza felé, séta közben próbálok úgy lavírozni a kisebb-nagyobb társaságok között, hogy lehetőleg semelyikük fejére ne borítsam rá az egyre csak forrósodó széndarabokat. Mögöttünk a kissrác jön, a keze valószínűleg majd' leszakad attól a sörmennyiségtől, amennyit kikértem. Nem baj, öcskös, teher alatt nő a pálma, a te karodon meg úgy nézem, elfér még némi izom.
- Kiadó lakást keresek - felelem hunyorogva, miután kényelmesen elhelyezkedek - természetesen a lemenő Nappal szemben. - Az öcséméknek nemrég született meg a második gyerekük, meg aztán lassan rám rúgja az ajtót a harmadik x, szóval... - csettintek egyet a nyelvemmel, majd megvonva a vállam a szemközt ülő lányra emelem a pillantásom, hogy aztán derűsen somolyogva kezdjem őt figyelni. - Mi újság az aktákkal? Ma is szépen névsorba rendezgetted őket?
Á, nem élvezem a kérdést, nehogy azt higgyétek. ... IMÁDOM cukkolni a nőket, még akkor is, ha mindeközben az életemmel játszok. Borzasztó emberek vannak, hát ilyet!
Szemtelenül megcsillanó szemekkel fürkészem Valentinát, a számszegletében huncut kis mosoly bujkál. Ki tudja, talán még ma éjjel meghalok. Meglátjuk, humoránál van-e a kis vörös, vagy az aktákkal együtt azt is le kell porolni.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. május 22. 18:06 Ugrás a poszthoz

carolina


Mosolygó szemekkel hallgatok. A tekintetemet egy pillanatra sem választom el a karjaim között tartott nőtől, nem nézek oldalra, nem nézek félre, nem érdekel sem pincér, sem érkező vendég. Nem érdekel a két asztallal beljebb nevetgélő fiatal pár, sem a kirakatüvegen át beáradó, már-már bántó tavaszi napsugár. Engem csak a szőke nő foglalkoztat, a figyelmemet az ő arca, az ő hangja, az érintése és a csókja köti le. Soha nem találkoztam még hozzá foghatóval, és tudom, tudom, jobb volna arra gondolnom, ami közöttünk történt - vagy hát, ami azt illeti, nem történt, jobb volna tanulnom a vele kapcsolatos korábbi hibámból, én csak arra gondolok, hova viszem el, mikor legközelebb látom. Mert én nem találok egyetlen hibát sem. Rossz volt az időzítés? És? Megesik. Talán még a most sem jó. Az is lehet, hogy ez az élet még nem az, ahol mi ketten végül egymás mellé érkezünk meg. Lehet, hogy erre az életre nem ezt írták meg nekünk az égiek. Talán most minden, ami bekövetkezhet, nem más, mint véletlen találkozások, egymás útjának megannyi keresztezése, villanó tekintetek és derűs, minden rendben lesz mosolyok váltakozása.
Nem bánok semmit. Tudom, hogy jó úton járunk, és tudom, hogy ha úgy kell lennie, akkor egy nap visszalép az ajtóm küszöbén, leül velem szemben a megterített asztalhoz, és az evőeszközökért nyúlva szavak nélkül rám mosolyog, mert úgy döntött: mellettem marad.
- - vigyorodom el végül, s megnedvesítve a számat felé billentem a fejem. - Tudom, hogy úgy nézek ki, akár egy földre száműzött félisten, de azért ne essünk túlzásokba. Se buddhista szerzetes, se szent nem vagyok. A többit megbeszéljük egy hamburger mellett. Deal?
Habár suttogva folytatom, az övébe mélyesztett, magabiztosságtól csillogó tekintetem, és a széles, huncut vigyor bárkinek, aki minket néz, elárulhatja, hogy nem életre szóló döntésekről vagy egyéb komoly dolgokról beszélek.
- Attól, hogy nem találod a helyed, még nem vagy rossz ember - szólalok meg később, miután Carolina elfordul tőlem, és a cukrászdán túli életet kezdi figyelni. Nem siettetem, hagyom, hogy a gondolataiba merüljön, és csak akkor kezdem keresni a tekintetét, mikor félig-meddig visszapillant rám. Jobbomat arcához emelem, két ujjammal szelíden megsimítom a bőrét, majd, mikor végre rám néz, szélesen belemosolygok a szemébe. - Az útkeresés jó dolog. És szükségszerű is.
Ujjaimat a halántékán át gyengéden világos tincsei közé vezetem, tekintetem az összes apró, alig-alig érzékelhető, puha mozdulatot követi. Látom, hogy néz, rezzenéstelen arccal, már-már értetlenül és dermedten figyel, de nem pillantok vissza. Elmélyülő mosollyal, egy ismert dalt dúdolgatva folytatom; az ujjaim elvesznek a fürtök között, egyre beljebb járnak, egyre csak haladnak, hogy végül, mikor már a tarkója alá tartok, és minden ujjam behálózza egy-egy szőke tincs, megállapodjanak. Az erő ekkor ébred fel bennem újra, és érzi meg a nő is.
Szöszmötölök még valamit, helyezkednek az ujjaim, aztán a kezem a szőke fürtökkel együtt ökölbe szorul, és a következő pillanatban már húzom is a bestia fejét, egyre hátrébb, egyre lejjebb, hogy feszüljön, hogy fájjon, hogy újra felfedje előttem hófehér nyakát, hogy újra láthassam a fakó bőrén átütő ereket, hogy a szememben újra tűz gyulladjon. Halk, elnyújtott hörgéssel közeledem a nyakához, de ahelyett, hogy harapnám és marnám, csak az orrom hegyével és mostanra már száraz ajkaimmal érintem azt. Óvatosan, ámbár a belőlem általa fakadó tüzet egy pillanatra sem bújtatva haladok, és csak a füléhez érvén lassítok le. Ajkaim közé veszem hűvös cimpáját, talán még a nyelvemet is megérezheti egy röpke másodpercre, aztán...
- ...jól van, Brown, vége a gyereknapnak, menjünk, mielőtt befognak mosogatni - erőnek erejével visszafojtott nevetéssel beszélek. Igyekszem nagyon komolynak hatni, mikor a csípőjére kétoldalt ráfogva könnyedén felállítom, majd a mondatot lezáró pont gyanánt akkorát csapok a hátsójára, hogy a tenyerem nyoma az esti fürdésnél még minimum előre köszönjön. Aztán fáradtnak tettetett sóhajjal összedörzsölöm a kezeim, és ügyesen kerülve Carolina pillantását én is felkelek a székről. Már csak mikor kitárom előtte a cukrászda ajtaját, sandítok le rá, akkor is beszívott ajkakkal, alig vigyorogva. Imádom. Imád.

// Köszönöm a játékot!  Pirul Love //
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. május 22. 18:22
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. augusztus 29. 18:56 Ugrás a poszthoz

carolina
grizzlyme


Oda se kell pillantsak, anélkül is tudom, hogy valami nem hagyja nyugodni. Érzem a levegőben; egyszerűen megváltozik körülötte a légkör. Oké, hagyjál, nekem is van szemem, pontosan tudom, hogy egyébként is, de trust me, az más. Amit most érzek, az inkább valami sűrűbb, valami... borongósabb, valami, ami mindennek ellenére tele van erővel és tenni akarással. Elektromossággal, tudod? Szinte hallom a pattanó szikrát, de hallom az őt nyomasztó, a saját nyelvén kimondott gondolatokat is.
Sokáig maradok mozdulatlan, még lapozni sem merek, nehogy megzavarjam. Úgy teszek, mintha ott se lennék - amihez volt ideje hozzászokni, hiszen az elmúlt néhány hónapban csak befáslizott ezzel-azzal láthatott alig néhány percre feltűnni az irodában, majd pedig végignézhette, ahogy bocsánatkérő szemekkel eltűnök újra. Tudom, hülyén hangzik,  de így teret engedek neki és a gondolatainak. A csend lényeges. Azt szeretném, ha ő döntené el, mikor elég belőle, és szakítaná azt meg. Bármivel, bárhogyan.
Végül, mikor megelégelem az aprócska iroda másik végéből érkező kelletlen szusszanásokat győz a kíváncsiság, kipillantok az ölemben pihenő könyvből, és Carolina arcát kezdem fürkészni. Lerí róla a bizonytalanság, de őszintén, fogalmam sincs, min agyalhat, sőt, tovább megyek, még csak megtippelni se merem a dolgot, mert belőle aztán a világon bármi kiválthatja ezt az állapotot, mérettől és fontosságtól függetlenül. Talán még mindig nem kelt ki a tojásából a várva várt példány, vagy kivonták a forgalomból a kedvenc rúzsát, who knows. Még az is lehet, hogy rajtam gondolkodik ennyit.
Milyen kár, hogy megszólalt.
Most mééér kellett megszólalnod, woman?!
Faszom! Pedig olyan szép napom volt eddig... felgyújtottam egy srákot, aki nem volt biztos abban, hogy pyromágus - amúgy az -, ettem néhány double chilli cheese burgert a közeli burger kingben, elnézegettelek kicsit téged is, és közben még olvasni is tudtam. Szerelmünk lapjai. Katasztrófa. Dehát Tücsöktől kaptam, mer' szerinte megkéne céloznom még egy kis önművelődést így a harminc kapujában.
- Ha most a volt férjedről beszélsz, esküszöm tökön szúrom magam - szólalok meg, míg egy lassú mozdulattal a hajamba túrok. Pillantásom Carolináét keresi, és bár a hangom rekedtes és valószerűtlenül komoly, a szemeimből áradó melegség, és a körülöttük húzódó halvány szarkalábak humorról és jókedvről árulkodnak. Mutatóujjamat megtámasztom a hetvenhatodik oldalon, majd a borítót ráhajtva úgy helyezkedem, hogy a lehető legkényelmesebb pozícióban figyelhessem tovább Brownt.
Igen, az, hogy becsuktam a könyvet, azt jelenti, hogy a teljes figyelmem a tiéd. Igen, tudom én is, hogy eddig is a tiéd volt. Férfi vagyok. Egyszerű. Igen, tudom, hogy tudod. De azért jobb tisztázni, hogy nekem is van róla fogalmam, nem?
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. augusztus 29. 19:58 Ugrás a poszthoz

carolina
grizzlyme


Még véletlenül sem szeretném telibe röhögni életem boszorkányát, mikor a feje akkorát koppan az öreg íróasztal súlyos lapjában, hogy félő, odakint a folyosón azt hiszik, éppen erőszak dúl idebent - bárcsak -, így ahelyett, hogy utat engednék az egyébként torkomat fojtogató nevetésnek, csak óvatosan kiegyenesedem, árnyalatnyit előrébb dőlök a széken, s megemelt állal, összeráncolt homlokkal és nagyra nyitott szemekkel várom, hogy felbukkanjon.
- Csak nem rossz a lelkiismereted? - érdeklődöm a legudvariasabb hangomon, és bár megfeszülök a próbálkozás közben, hogy mérhetetlen komolysággal nézzek rá, biztos vagyok benne, hogy a szemeim elárulnak; azok kacagnak a szám helyett is, és nem bírom ki, mikor rám emeli a pillantását, az ajkaim önkéntelenül is kiszélesednek. Muszáj mosolyognom, hiszen újra itt vagyok, újra látom őt, és ha én vagy ő, ha mindketten változtunk is, míg a világ égni kezdett, és én a randizás helyett a lángokat választottam, most úgy érzem, végre hazatértem. Mert őt akarom látni minden áldott nap, vállrázkódva röhögni a bénázásain, mindenfelé hulló, zsírtól tocsogó hamburgert enni a kocsiban, miközben eltolják mellettünk a bevásárlókocsit, kifeküdni a háztetőre, és közben azon aggódni, hogy elbírnak-e a korhadó fadeszkák, elvinni őt a világ végére, vízipisztollyal lövöldözni rá, felbukni a frissen ültetett cserepes növényében, menekülni előle, miután összekentem záptojással a haját, háborút vívni, torkunk szakadtából ordítani, könnyesig nevetni, de végül, mindegy milyen napot is zárunk, hogy milyen napot tudtunk le, együtt, mosollyal az arcunkon, egymásba gabalyodva elaludni. Tudom, hogy ezt szeretném. Tudom, mert nem volt nap, hogy ne láttam volna magam előtt az arcát, és mert miatta most is ezt a szaros könyvet olvasom, miközben arra gondolok, mindent megadnék egyetlen mosolyáért.
Égni hagyom a világot, csak még egyszer nézz rám így.
- Úgy rémlik, a nevét elfelejtetted elárulni - jegyzem meg incselkedve, míg összecsukom a könyvet, és hangtalan leteszem az asztalomra. Nem mondom, a borítójától tényleg hányni tudnék. Tekintetem az ajtó felé vándorol, aztán sután felállok, és teszek néhány kevésbé magabiztos lépést Carolina felé. A pillantásom őt keresi, a szemeit, az arcát, a rezdüléseit, de csak az ajkait látom, és már nemcsak a mellkasomban dübörgő szívemet, de azt is hallom, ahogy szédelegve nyelek. Az asztalától alig fél méterre állok meg, kezeimet mélyen a zsebembe csúsztatom. Nem tudom, mit mondhatnék, ami persze hazugság, hiszen meggyőződésem, hogy ha most belekezdenék, reggelig be sem állna a szám. Az igazság az, hogy nem tudom, van-e jogom kimondani azt, amit szeretnék.
Azok után, hogy világgá mentem. Hogy azelőtt mentem világgá, hogy ő meg én mi lehettünk volna.
Sokáig kerülöm a pillantását, végül mégis ránézek. Egyszerűen, egyik percről a másikra. És többé nem nézek el róla. A szívem a torkomban dobog, hiába vagyok akkora, mint egy grizzly és nyomok majd' másfél mázsát.
Én egyedül téged látlak.
- Ha most megteszek valamit, amit már régesrég meg kellett volna tennem... - kezdek bele gyűrött, rozsdás hangon. - Vajon azt mondod utána, hogy sajnálod, de elkéstem?
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Isten éltessen, kedvesem!
Írta: 2019. szeptember 18. 18:33
Ugrás a poszthoz

carolina
grizzlyme


Soha nem láttam szégyenlősködni őt, pedig nem egyszer volt alkalmam premier plán végignézni remekbeszabott, igaz kicsit talán szürreális jeleneteket a rezervátum étkezdéjében, ahol minden napra jutott lelkes jelentkező, aki ilyen-olyan, néha vicces, máskor inkább kínos szöveggel adta Carolina tudtára, hogy többek között entellektüelnek is tartja, nanáhogy, egyébiránt pedig egykettőre ágyba vinné. Ennek a nőnek bezzeg szeme se rebbent, úgy osztotta ki az összes - itt jegyezném meg, hogy igen nagyérdemű - kollégát, öröm volt nézni - onnan az utolsó sorból, ahol mindig ültem.
Szavaira még elmosolyodom, aztán elveszítem a maradék józan eszemet is; az iroda öreg fapadlója mintha kicsúszna a talpam alól, fordul velem egyet a világ. Most már tudom, hogy eddig igazán fogalmam sem volt arról, mennyire is akarom én ezt a nőt, hogy ordítani tudnék a testemet feszítő érzéstől, hogy elég csak belepillantanom a szemeibe, hogy tudjam, kérdés nélkül csinálnék érte bitang nagy hülyeségeket; verekednék bevásárlóközpontok tömött parkolójában, ha csak egyetlen ártatlan megjegyzést tennének domború tomporára, és a szívélyes gesztus gazdájának fejét mocskosul a betonba verve köszönném meg neki széles vigyorral a fejemen, hogy büszkévé tesz; hogy tüntetnék a bálnák megmentéséért, vetkőznék-öltöznék-fogadnék-nyernék és veszítenék, csak mosolyogni lássam. Talán még azok a csillagok sincsenek olyan magasan, egyet csak elkapnék, ha arra vágyna.
Azt akarom, hogy boldog legyél. Azt akarom, hogy boldog legyél velem. Azt akarom, hogy az enyém legyél, hogy ne dolgozzanak kétségek benned, hogy...
Még érzem, hogy elkomorodik az arcom, még tudom, hogy őt nézem, hogy az arcát egyre közelebbről látom, hogy az orrunk hegye lassan összeér, hogy az ajkai elnyílnak, azután elsötétül a világ. Először csak a számat érintem az övéhez, és csak az elmémbe beszökő illatára tudok gondolni, csak szájának puhaságát érzékelem, majd megtéve a közöttünk maradt utolsó apró lépést is, átkarolom a derekát, és szorosan magamhoz húzom törékeny és a kurvaéletbeis! túlontól tökéletes testét. Ajkaim elnyílnak, és bár azt gondolom, hogy gyöngéden, csupáncsak ismerkedő-jelleggel csókolom meg, valójában az elmúlt hónapok minden szenvedélye visszaköszön az érintésből. Hangosan morgok ajkai közé, míg jobbommal egy sietős, kissé talán erőszakos mozdulattal söpröm le a zsúfolt asztal szélét, hogy a következő pillanatban már Carolina feneke puffanhasson rajta. Én előregörnyedve követem őt, száját egy lélegzetvételnyi időre sem engedem el, kezeimet combjai egy-egy oldalán, az asztalon támasztom meg. Azt akarom, hogy szavak nélkül is értsen; ez részemről nem csak testiség. Számomra ebben az életben ő lehet a nagybetűs nő, akiért a világ összes szarját képes vagyok elviselni, akiért most is olyan hevesen dobog a szívem, majd kiesik a helyéről.
Lassítok a csókon, és mivel Carolina alsóajkát a fogaim között felejtem, csak néhány pillanattal később, de elhúzódom tőle, hogy a szemeit keresve mélyen beszívjam az illatát. Mosolyognom kell, szinte már vigyorognom, mert boldog vagyok, mert most nem csupán az életével mindig elégedett Jason vagyok, akit az emberek általában ismernek, hanem a világ legboldogabb embere. Most én vagyok a világ legboldogabb embere.  
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. szeptember 27. 10:56 Ugrás a poszthoz

carolina

egyedül neked
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. október 20. 11:50 Ugrás a poszthoz

carolina
grizzlyme | egy dal neked


Derűsen fürkészem Carolinát; minden vonásomat, az egész lényemet boldogság járja át, ajkaimat óvatos mosolyra húzom, de mintha még a pillantásom is somolyogna. Úgy nézem az asztalon fekvő nőt, akárha utoljára látnám, semmihez sem fogható látványa beleég a retinámba, és közben halkan, morranva nevetek. Érzem felesleges zavarát is, pedig mindenki tudja, hogy mellettem aztán nem kell... nem is tudom, valaha váltottam-e már ki ilyen édes zavart nőből? Nem hiszem. Vagy talán igen, lehetséges, csak nem vettem észre, mert nem érdekelt. Soha nem tudom meg.
Az arcát takaró karjait nézem, az alóluk kilátszódó bőrét, és közben megigazítom a sliccemet, majd egy mozdulattal szorosra húzom csípőm fölött a nadrágszíjat, hogy a következő pillanatban már a fémesen csengő csatját zárjam.
Sokáig tudnám őt nézni, a szó legszebb, legköltőibb értelmében gyönyörködni benne, és megélni az érzést, amit tőle - csupán azzal, hogy tudom, a világon van, hogy lélegzik és egészséges - kapok. Azt hiszem, ezerszer is alábukna és felkelne a Nap, és én még mindig itt lennék, még mindig csak őt nézném. A szívem választottját.
Arcomon megremeg egy izom, pont a szám fölött, mire sóhajtok egy aprót, és észrevétlen oldalra billenő fejem visszaegyenesítem, és közelebb lépve az asztalhoz jobbommal végigsimítok a lábán. Ujjaim csak éppen-éppen érnek bőréhez, mintha nem tehetném, úgy köröznek a combján. Pillantásom követi ujjaim útját, bejárja Carolina testét, és most először fog el a páni félelem. Az érzés fulladáshoz hasonlítható, a mellkasomat és torkomat szorítja, tudom, hogy most, ha akarnám se jönne ki hang a torkomon. Finoman érek hozzá, és olyan ragyogó áhítattal pillantok rá, amivel talán nem találkozott még előttem, és amivel én sem néztem még másra, mégis mereven nyelek, szinte érzem, hogy fáj a torkom.
Fáj, mert vesztettem. Az érzés, a veszteség a lelkemből indul ki és csak nagyon lassan kebelezi be a testem. Mintha figyelmesen időt adna nekem, míg elbúcsúzom, hogy mindent, amit lehet, még most megtegyek. Hogy még egyszer test a test közelségéből szívjam magamba illatát, hogy még egyszer, utoljára érezzem bőre melegét, ha rám néz, még egyszer hadd lássam a szemében azt a tüzet, amit a sajátom táplál, hogy még egyszer, még egyszer, utoljára halljam hangjában azt a vágyat, azt a kedvességet és érzést, a szerelmet, amit talán csak én képzelek oda, azt, amit most más nem hallhat. Hogy Carolina még egy percig enyém lehessen, egyetlen percig, és utána elengedem.
A derű, amivel őt nézem, nem halványodik, mosolyom nem hervad le. Szomorúságot sem érzek, egyáltalán. Csak hálát. A világ legszerencsésebb férfijaként simítok végig Carolinán, és közben nézem. Szélesen vigyorgok, mert ő az enyém, itt és most miénk az iroda és vele a világ is. Egyszerű fickó vagyok, nekem nem kell több. Nekem mindenem megvan.
- Gyere közelebb - suttogom rekedten, míg ujjaimat csuklója köré fonom, és felhúzom magamhoz. Így már sokkal közelebbről nézhetünk egymás szemébe, mosolyunk könnyedén összeérhet. - Hm? Sokkal jobb.
Álla alá nyúlok, hüvelykujjammal az orcáját simogatom. A szívem össze-vissza kalimpál, a levegő is ritkásabbá vált. Hitetlenségemben megingatom a fejem, miközben halkan kuncogok. Hát nem eláll tőle a lélegzetem? Ez a nő egy fenevad. Egy igazi nagybetűs nő, a legszebb, legerősebb, leghatalmasabb sárkány, akivel valaha találkoztam.
- Nagyon nehéz most - suttogom ajkaiba, újra meg újra levegőért kapva. - Soha nem mondtam, pedig vicces történet... - nevetek fel, majd lehajtom a fejem, és Carolina combjait közrefogva megtámaszkodom az asztal szélében. Hogy húzzam az időt, dobolni kezdek a fán, aztán megint elnevetem magam, végül felpillantok, egyenesen a szemeibe. Ezt neki akarom mondani, a lelkének. - Ha bármikor arra gondoltam, hogy családom legyen, én veled képzeltem. Láttam magam előtt, hogy te, én meg a kissrácok, tudod, egy édes kiscsaj, pont, mint te, meg egy kismedve, hosszú, göndör barna hajjal meg jobb szöveggel, mint ami nekem jutott. Láttam magunkat egy átlagos életben, mindig boldogan. Miattad. Mert...
Elakad a szavam, alig bírok beszélni, mert reszket a hangom. Ellököm magam az asztaltól, sóhajtok egy nehezet, és futólag megtörölve az arcom somolygós szégyenlősen fordulok vissza a nőhöz.
- Mert csodálatos vagy - vonok végül vállat, aztán rázni kezdem a fejem. És csak nézem őt soha véget nem érőn. A nőt, aki egy fenevad. Egy igazi nagybetűs nő, a legszebb, legerősebb, leghatalmasabb sárkány, akivel valaha találkoztam. Egyetlen szabály létezik a sárkányok világában, mégpedig, hogy ne bízz bennük. Egy sárkány szelídíthetetlen, veszélyes, és bár minden vágyad hinni neki, a szemének, a hangjának és mozdulatának, hinni benne, hogy te és ő, ti lesztek az az egy, nem szabad elfelejtened, hogy tévedsz.
- Most is téged látlak magam mellett, ha arra gondolok, hogy családom legyen - nézek a szemébe, de a derű, az a jól ismert, engem úgy meghatározó derű eltűnik, és helyét szomorúság veszi át. - De fogalmam sincs, hogy bízzak meg valakiben, akiben talán... egyszerűen nem lehet. A csodát mindenki látja, és mindenki magának akarja. Mindenki arra vágyik, hogy az ő életét ragyogja be. Ez emberi tényező. Nem akarom, hogy más legyél, vagy, hogy miattam nemet kelljen mondanod valamire, amire egyébként nem tennéd. Nem akarom, hogy megkötve érezd magad, hogy ne teljesedhess ki, hogy úgy érezd, nem lehetsz boldog, mert engem akarsz azzá tenni. Nehéz ügy.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. november 11. 20:35 Ugrás a poszthoz

juniper
a semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro


A hátsó ülésről még kiveszem a hátizsákomat, az összecsavart bolyhos plédet meg a nagy ezüsttermoszomat, és az ajtót becsapva elindulok hátra, a fényesre suvickolt pickup nyitott platójához. Balommal megtámaszkodok a végében, majd halkan nyögve egyet felugrok rá, és míg a puha takarót kiterítem, lemosolygok a szőkére, akinek bár fogalma sem volt arról, hova jövünk, útközben egyszer sem kapott hisztériás rohamot, hogy ott helyben álljak meg, forduljak vissza, vagy nem is, inkább forduljak fel, vigyem haza, vagy egyszerűen csak tegyem ki, amúgy pedig, ha nem volna világos: soha többé nem akar látni.
- Jól esik, hogy megbíztál bennem - jegyzem meg, és a táskámat meg a termoszt letéve visszalépek Juniperhez, hogy lehajolva a kezemet nyújtsam felé. Ha elfogadja a segítséget, akkor egy mozdulattal felhúzom őt a kocsira, majd tenyereimet összesimítva végigpillantok a kis éjszakai majdnempiknikünk helyszínén. Hát... nem egy ötcsillagos hoteltető, de arra jó, hogy viszonylag kényelmesen bámulhassuk a már rég fekete, tiszta eget. Veszek egy mély levegőt, és lesandítva a kislányra féloldalas mosolyra húzom a számat. - Érezd magad otthon. Van forró tea is, szigorúan cukor nélkül.
Huncut tekintettel nézek a szemébe, majd felpillantok az égre; megszámlálhatatlan sárga pont tündököl odafent. Szemeimben ragyogva tükröződik vissza a végtelen égbolt, ami egyszerre tölt el csodálattal és érzem magam alatta hihetetlenül aprónak, sebezhetőnek és végesnek. Aztán leveszem a dzsekimet, és Juniper kezébe nyomom.
- Párnának - mosolygok rá, majd lefekszem a plató jobb oldalára, és a kettéhajtott hátizsákomat a fejem alá gyűröm. Csak akkor szólalok meg újra, mikor már ő is mellettem fekszik, de akkor sem nézek rá, hiszen pillantásom a mennybolton ragadt; egyenesen magam fölé, a semmibe bámulok, és kezd elfogni az az ismerős érzés, ami ilyenkor mindig: hát ezért érdemes élni. - Imádok sátrazni. A kedvencem az, mikor otthon, nem Angliában, hanem anyukám szülőhazájában, Amerikában, Utah-ban vagy Idaho-ban vagy Arizonában, vagy lényegében bárhol... nemzeti parkokban vagy erdőben verünk sátrat, ahol biztosan tudni és érezni lehet, hogy körülvesz a vadon, medvék, rókák, mókusok. Ahol az lehetsz, aki tényleg vagy. Ember a természetben.
Oldalra fordítom a fejem, Juniper pillantását keresem. Tudom, hogy egy művész egészen másként látja a világot, mint valaki olyan, mint én is vagyok, de ez nem tántorít el attól, hogy őszintén megmutassam neki a saját világom szépségeit - a világot az én szememmel.
- Mikor egy szál sátorral kint vagy a természetben - fűzöm tovább a szót - és rádsötétedik, te meg a tűznél ülsz és az eget nézed, akkor megszáll egy ehhez nagyon hasonló érzés. Nem tudok rá jó szót, ez csak... csak úgy van. Hozzád tesz, megbűvöl, letaglóz. Észreveszed, milyen parányi is vagy.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. november 12. 10:28 Ugrás a poszthoz

juniper
a semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro


Jóízűen elnevetem magam, aztán a fejemet kissé megingatva, kérdőn sandítok le a szőkére. Bár igyekszem komoly maradni, a szemeim mint mindig, most is lebuktatnak; azokban kacérság csillog már azelőtt, hogy egyáltalán megszólalnék. Vonásaimban játékosság ül, még akkor is, amikor odabent majd megpusztulok azért, hogy ha csak egy pillanatig is, de tanító jellegű komorsággal tudjak ránézni a kislányra. Sóhajtanék, hogy asszem ez veszett fejsze, de inkább...
- Azért remélem, nem ülsz be minden jöttment kocsijába - felelem bujkáló mosollyal, egyértelműen magamra célozva, aztán elhelyezkedem a platón, és míg Juniper csatlakozik, én az eget kezdem kémlelni. Az nem is lehetne tökéletesebb.
- Édes, hogy így aggódsz - fordítom arcomat felé, és rámosolyogva behajlítom a könyököm. Pillantásom kitárt tenyeremre esik, amit éppen úgy tartok, hogy a sajátját ő is könnyedén beleilleszthesse, majd visszanézve rá kérdőn-kihívón felvonom a szemöldököm. Igaz, hogy engem jobban fenyeget a kihűlés veszélye, mint általában bárkit, mégis múlhatatlan vágyat érzek minden olyan helyzet megélésére, mint amilyen ez is. Én épp ugyanúgy szeretem a hűvös éjszakákat, mint a fülledt meleg nyári estéket, talán még választani se tudnék közülük. Tekintetem a kezem irányából arcára vándorol, mély, dörmögős hangom nyugtatóan cseng. - Ha minden kötél szakad, van még egy pokróc a kocsiban.
Mikor beszélni kezd, én elcsendesedek, és az arcát fürkészve figyelem, mit mond. Nem szólok közbe, egyenletesen szuszogva hallgatom végig, majd, mintha az egész nem lett volna érdekes, egészen más irányba terelem a beszélgetést - talán pont azért, mert nagyon is az volt.
- Soha nem szerettél középpontban lenni? - kérdezek rá, és a tekintetét keresve várok. Nem biztos, hogy ez mindenki számára egyszerű kérdés, tudom, hiszen annyi testvérem van, mint égen a csillag - ha ha -, és ha egy kicsit is, de valamiben mindannyian különbözünk a másiktól. Van, aki olyan témáról, ami őt magát érinti, még csak beszélni sem hajlandó, és inkább visszahúzódik a komfortzónájába, mintsem mélyebben érintsük a miérteket. Juniperrel együtt én is elmosolyodom. - Hát... elég hülye, aki nem figyel rád.
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
Írta: 2019. november 12. 23:21 Ugrás a poszthoz

juniper
a semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro


- Az jó lesz - felelem szigorúnak induló hangon, de mire a gondolat végére érek, már kinyújtott nyelvvel vigyorgok rá. Ha csak egy pillanatra is, de a tekintetét keresem, amit az ide vezető úton alig láttam; a kocsit a szívemnek legkedvesebb zenék járták be, és míg én halkan dúdoltam, ő kifelé bámult, az egyre sötétedő tájat figyelte, amit kár lett volna túl sok beszéddel megzavarnom. Azt szerettem volna, ha élvezi az utazást, ahogy most arra vágyom, hogy élvezze a csillagok látványát.
- Mindig aggódsz valamiért? - kérdezek vissza, míg az enyémhez közeledő kezét figyelem. Az érintése hűvösebb a sajátomnál, és érdekes, mert az érzés egyáltalán nem lep meg. Valamiért erre számítottam, és most elmosolyodva pillantok vissza rá. Váratlan megjegyzése viszont hipp-hopp megtöri idilli nyugalmamat, azonnal hangos röhögésben török ki, és lehunyt szemekkel fordítom fejem a sötét ég felé. - Hát kislány, azt megnézem, ahogy innen lelöksz...
Szabad kezemmel megpaskolom az autó merev oldalát, miközben vetek egy sokat sejtető pillantást Juniperre, mintha csak azt üzenném neki, hogy nem az erejét vitatom - én tudom, hogy könnyűszerrel elbánna velem -, csak hát az van, hogy amit mond, fizikai képtelenség - a plató fala miatt, nyilvánvalóan. Nevetésem hangja elcsendesedik, és bár őt nézem, figyelmemet elválasztom tőle. Azt a szívemben egyre intenzívebben lüktető tűzre irányítom, és ahogy lélegzetvételről-lélegzetvételre jobban belefeledkezem a testemen végigfutó lángoló árba, zöldes árnyalatú tekintetemet úgy vonja bűvkörébe az a jól ismert homály, amit semmi más nem válhat ki belőlem, egyedül a tűz. Egymásba simított tenyereink között fellobban valami langyos, valami egészen ártalmatlan, mégis gyönyörű, a kék minden árnyalatában játszó selymes lángcsokor, ami halvány színeivel lágyan öleli körbe a szőke törékeny kezét.
Pillantásom a langyos tűzben fürdőző kezeinkre esik, majd kíváncsian felsandítok a kislányra, és derűs mosolyra húzom a számat. Ritkán mutatom meg a képességemet minden ok nélkül, most viszont még csak el sem gondolkodtam rajta. Akartam és kész.
- Tudom, hogy nem okolsz senkit - mondom halkan, bólintva egy aprót. A csillagokat nézem, kirajzolódó képek után kutatok, és közben csak úgy mellékesen folytatom. - De ostoba az, akiben nem kelted fel a kíváncsiságot. Éretlen. Fiatal. Nem látja az értékeket, még nem kezeli helyén őket. Folytathatnám, de gondolom, érted.
Én is voltam húszéves meg huszonkettő is, huszonötnél sem éreztem nagy különbséget, mégis, az utóbbi időben változtak dolgok. Rengeteg minden megváltozott, és kár lenne azt állítanom, hogy a világban, hiszen a világban alig változik valami. Ez az egész idebent, bennem történik, az életet én látom másként.
Kérdésére megáll bennem az ütő; nem mozdulok, nem nézek rá, továbbra is az eget figyelem, csupán a szemöldökeim húzódnak összébb és a homlokom szalad ráncokba. Miért is vagyunk most itt, Jason?
- Ideje volt, hogy valaki elhozzon - felelem rekedten, míg arcomat lassan felé fordítom. Nem siettetem, szótlan, néma türelemmel várom, hogy viszonozza a pillantásomat, azután... - Hm?
Jason Henry Payne
Mestertanonc Tanár, Egyetemi tanár


Exterminátor || Sárkányölő Szent Henry
RPG hsz: 61
Összes hsz: 119
De, de, de...
Írta: 2019. november 18. 09:23
Ugrás a poszthoz

juniper
a semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro


Szeretem az érzést, hogy az emberek - legyen az bármelyik testvérem, barátom, tanítványom vagy akár Anna néni a sarki közértből - jól érzik magukat a közelemben, hogy keresik a társaságomat, mert én vagyok az, aki mellett nem éreznek semmiféle nyomást, vagy olyasajta mesterséges kényszert, ami miatt ki kell mondaniuk vagy meg kell tenniük valamit, amit egyébként nem szeretnének. Aki ismer, az tudja, hogy nem jelent gondot elviselnem azokat, akik ebben utaznak, és ha olyan kedvem van, még igyekszem is pozitív hatást gyakorolni rájuk, a lelkem mélyén azonban érzem: ha tehetném, a környékükre se mennék. Éppen ezért, bár szívesen megkérdezném a szőkétől, hogy miért aggódik mostanában, nem teszem. Szavak helyett inkább csak csendben élvezem a pillanatot, azt, hogy itt vagyunk, hogy megosztunk magunkról dolgokat a másikkal, hogy hangulata van az estének, és á-á, eszemben sincs esetleges túl személyes kérdésekkel eltolni az egészet.
- Hé már, hát csak simogatom - vigyorodom el szemtelen, és ahol eddig egy kicsit talán erősebben paskolgattam a pickup oldalát, ott most olyan gyengéden érek hozzá, mint újszülötthöz vagy egyes nőkhöz szokás - nem mintha én bármelyikhez is így nyúlnék. Általában. Derűs büszkeséggel pillantok a járgányra, és úgy, ragyogó szemekkel szólalok meg újra. - Bemutatom Nancy-t, a legmegbízhatóbb csajt a Földön. Naaa!
Nevetve rándulok össze, mikor megcsap, és csak mikor pillantásom elkapja az övét komorodik el az arcom. Türelmesen tartom a kezem, csendben várom, hogy tenyerembe csúsztassa sajátját, majd, mikor megérzem érintését, felnézek a villanó égre, és a végtelen csillag sárga fénye alatt elmosolyodom. Végül arcomat visszafordítom felé. Egyre homályosodó tekintettel is végig csak őt nézem, figyelmemet azonban befelé, a lelkemhez kezdem irányítani. Nézek, de alig látok; csupán puha foltok, éltelen körvonalak és good vibes, ami előttem van. Nézem őt némán; halkan nyelek, lustán pislogok, ajkaim észrevétlen válnak el egymástól. Aztán fellobban az az aprócska kéklő lángcsokor, ami egyszerre simogatja mindkettőnk bőrét. A tekintetem tisztulni látszik, a finom vonalak pedig Juniper arcán lassan visszanyerik élüket.
- Ez elemi mágia - felelem, és ujjaimat ráhajtva az övére narancsra színezem a lángocskákat. - Így születtem, de nem tudott róla senki. A kishaver nagyon sokáig bujkált, jelét sem adta, hogy bennem volna, aztán egy szép napon, mikor frankón azt hittem, meghalok, úgy döntött, most vagy soha.
Eszembe jut az a rezervátumi látogatás, amikor saját lángjaimra azt hittem, hogy a szörnyetegtől származnak; attól a perui viperafogú sárkánytól, ami még száguldás közben sem vette le rólam a szemét, és amiről én sem tudtam levenni a sajátom. Arra gondoltam, mert ezt nem lehet elfelejteni, ez mindig veled marad, ha átélsz valami hasonlót, hogy olyan rövid volt, hogy még nem voltam elégszer boldog, pedig..., a következő pillanatban meg már a földön voltam, a testemet forró, vörös lángok borították, én ziháltam, körülöttem meg mindenki ordított, aztán elsötétült előttem a világ. Se zaj, se félelem. Soha többé nem féltem, és azóta sem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy ajtót nyissak a melankóliának. Van, amit egész egyszerűen nem engedek be az életembe.
Juniper zavart szavaira végül felé pillantok, majd szótlan felkönyökölök, és az oldalamra fordulva fejemet bal kezemen támasztom meg. A tekintetem mosolyog, úgy járja be a szőke arcát.
- Ki gondolta volna, hogy akarsz még találkozni azzal a furcsa behemóttal, aki másról sem tud beszélni, csak hülye mugli elméletekről? - kérdezek vissza egy sumák vigyorral. Persze, van itt más is, tudjuk mindketten, de... de, de, de...  
Utoljára módosította:Jason Henry Payne, 2019. november 18. 09:31
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Jason Henry Payne összes RPG hozzászólása (29 darab)

Oldalak: [1] Fel