- - Maja

- Kellett nekem ebbe belevágni - motyogom magam elé szinte némán, ahogy századjára is újra bezárom a fülke ablakát. Nem tudom, hogy valami vicces kedvű megátkozta-e, vagy csak egyszerűen elromlott, de a kedvemet egyre jobban amortizálja a percenként besüvítő jéghideg levegő. Rápillantok a termetes utazótáskára, mely a csomagtartón zötyög, de már nincs több téli ruha, amit magamra tudnék húzni belőle. Remélem tanítanak majd valami melegítőbűbájt ebben az iskolában.
Ahogy érzékelem a vonat lassulását, fejem rögtön megtelik a meleg ágy képével, ami reményeim szerint a kastélyban vár. Az út során sokat álmodoztam az új kalandról, az új életről, ami kezdetét veszi, de a hosszú - és hideg - út végéhez közeledve a lelkesedésem alacsonyabb már.
A vonat hangos fékezéssel megérkezik, és én megigazítom a ruházatom, mivel a neveltetésem a kinézetre mindig túlságosan szigorú volt. Még a hajamat is neurotikusan igazgatom, pedig rögtön utána lefedem a meleg sapkával.
A nehéz bőrönd leszenvedése után elindulok a kijárat felé. Az ajtó nyílásával beáramló hideg levegő egy hópelyhet is hoz magával, mely eltévedve pont az orrom hegyét választja olvadási helyként.
Ez már kedvemet se rontja tovább, kilépek a vonatból, a táskám meg utánam zuhan, majdnem lelökve a lábamról. Csendben imádkozom, hogy az első itteni bénázásomat ne vegye észre senki, és a hideg miatt szűkösre húzott szemekkel nézek körbe. Az utolsó bagolyban azt ígérték, valaki várni fog az állomáson. A vonat elejéhez érve felmérem az ott állókat. Nem gondolom, hogy egy egész társaság jött le értem, ahogy azt se, hogy a helyi nyugdíjasklub várná az új diákokat. Bizonytalanul elindulok hát az egyetlen egyedül ácsorgó, alacsony lány felé, lassú léptekkel, ha ő jött elém, csak megszólít, amikor látja a nagy utazótáskát.

- - Maja

Nagy megkönnyebbülésemre a lány tényleg megszólít. A barátságos mosolya egy kicsit megijeszt, de aztán rájövök, hogy itt új lappal kezdek. Egy pillanatnyi sóhaj után viszonzom a mosolyt, bár így összehúzott szemekkel lehet a barátságosságot nem adja vissza.
Egy pillanat múlva pedig a hunyorítást is kiengedem, ahogy anyám mézesmázos hangja visszhangzik a fejemben, miszerint ne hunyoríts már állandóan, a szemed az egyetlen normális részed, amit sikerült megörökölnöd tőlem. Jééj, anyakomplexus, szexi.
- Szia Maja, igen, én vagyok - foglalom össze könnyedén a korábbi gondolatokat.  Úgy döntöttem magyarul válaszolok, bár így talán kiérződik az akcentusomon, hogy nem ezt a nyelvet használva nőttem fel. - Köszönöm, hogy kijöttél értem.
Követem a lány pillantását, így én is vethetek egy pillantást a leendő otthonomra. A fák közötti, hóborította tornyok igencsak romantikus végállomását adják az utamnak.
- Megvagyok, nem nehéz - válaszolok szűkszavúan Maja felajánlására, bár lehet csak a büszkeség mondatja velem.
- Szóval, milyen itt az élet ilyenkor? - vetem fel a témát, ahogy elindulunk a kastély felé. - Gondolom nem sok idióta érkezik pont karácsony előtt.
Sose túl korai elkezdeni rászorongani valamire, egy késői érkezés miatti nehéz beilleszkedés, illetve tanulásban való lemaradás pedig ideális ok rá.

- Most meghoztad a kedvem az órákhoz. Ez is prefektusi feladat, ugye? - kötözködöm egy cseppnyi iróniával a hangomban. Néhányan bántónak találják a vicceim, mert nem vagyok a mindenen nevető típus, a fapofa mögötti vicceket meg nem mindenki értékeli, de remélem, ő nem ilyen, és nem fog a kastély helyett egy elhagyott erdőbe vezetni.
- A hegyek már csak ilyenek - dörmögöm válaszul, hallatva, hogy nem kifejezetten kedvelem a hideget, de nem akarok hisztizni, így inkább próbálom elterelni a gondolataimat. A fehér karácsony reménye nem igazán hat meg, nem vagyok ennyrire romantikus típus. Otthon sosem volt jó a karácsony, így nem kapcsolódott hozzá annyi pozitív gondolat, mint sok más embernek. - Az biztos, hogy ez lesz az eddigi legjobb ünnepem - mosolyodok el most, kihagyva, hogy csak azért, mert nem a családommal leszek. Tuti, hogy nem használom a mosolyokat elég konformistán, de ez van. Talán ebben is tudok majd fejlődni.
Az állomás kijárata felé haladva csap meg a kérdés, hogy honnan jöttem. Egy pár másodpercig meg sem szólalok, de közben tudom, hogy erre meg kell tanulnom válaszolni. Maja talán nem értette olyan mélyen, ahogy én most rástresszelek a kérdésre, és ezer emlék kúszik be a fejembe. Veszek egy mély levegőt, és elhessegetem ezeket a gondolatokat. - Kicsit hosszú volt. Németországban nőttem fel, onnan jöttem most. Kicsit furcsa is volt, hogy Károlynak szólítottál - vallom be, talán azért, hogy eltereljem a témát, és így a figyelmemet. - Ott Karl-nak hívtak. Károly az apám. De jó is, hogy mondtad. Meg kell szoknom. - Károly. Károly? Károly. Ismételgetem magamban, de annyira idegen ez az öndefiníciómtól, mintha egy másik ember nevét mondanám.
- És Maja, a Károly gyakori név itt? Nem láma egy kicsit? - osztom meg az aggodalmam, de nincs nagy tudásom a témáról, mert most először járok az országban.
- Te innen származol? - teszem még hozzá, hiszen ez nagyban befolyásolja az előző kérdésemre adott válaszának a megbízhatóságát.

Nem szeretem a szombatokat. Az emberek nincsenek órákon, kipihentek, hangoskodnak a hálótermekben, a közösségi szobákban, mindenhol. A varázsló már az újságját se olvashatja el rendesen.
A délután kezdetével tanulni szándékoztam, ma valahogy a társaság minden formája különösen taszít, így a kastélyban is úgy bolyongok, hogy mindig a legelhagyatottabbnak tűnő utat választom, hátha rálelek majd így egy kihalt részre.

A fejetlenség folyosóján nem jártam még soha, csak hallottam róla, de mivel éppen csendesnek látszik, megpróbálok átkelni rajta. Éppen merengek magamban egy bájital elkészítési módjáról - a kezemben is ilyen könyvet tartok -, amikor furcsa zajra eszmélek. Halk nyikorgás, talán bé zenei hangon - nem hiszem el, hogy a fémek olyan inkompetensek, hogy egy rendes tiszta án ne tudnának szenvedni -, így végül a pálcámat elővonva haladok tovább. A plafont kémlelem, mert onnan sejtek valami zuhanó tárgyat, ami elől ugranom kéne majd egy gyors manőverrel. Ehelyett arra ébredek, hogy egy nagy tömeg a bal oldalamról egyenesen rám zuhan, és maga alá temet.

Remek, egy lovagi páncél választott ki magának. Reflexszerűen egészen ki tudtam forogni alóla még időben, de a jobb kezem, benne a pálcával, bizony a földön marad, felette pedig a nehéz páncél. A pálcám elgurul, én pedig akárhogy mozgatom a fém szörnyet, ott marad, és nem hajlandó mozdulni, sőt, még nyikorogni se azon a hamis bén.

Kis sóhajtást követően az egyetlen logikusnak tetsző dolgot teszem.
- Hahó, van itt valaki? Hahó, segítség! - kiáltom be az üres folyosót, de eddig úgy tűnik, hogy csak a festmények figyelmét vontam magamra, akik gúnyosan nevetnek a balszerencsém felett.

Nem szeretem a szombatokat.

- - Merse

Már egészen kezdem magam átadni a reménytelenségnek, sőt, azon gondolkozom, hogy elkezdjek tanulni itt, a bájitaltan könyvemet elérem, és úgy tűnik, időm is van elég.
Éppen nyújtózom már a földön heverő holmim felé, amikor lépteket hallok meg. Vajon csak egy festmény játszana velem? Feszülten meredek a hang irányába, hátha valaki meghallotta a kiáltásom, és segítségemre siet.
Az érkező viszont teljesen kiábrándít, és még csak nem is a bűbájos értelemben. Szenvedésem ellenére végigmérem a varázslóbohócnak öltözött furcsaságot. Bojtok? Tényleg, bojtok? Akadok ki, ha még a színeket el is tudnám fogadni. Csak hagyj itt kérlek, megvárom a következő érkezőt.
A pálca emelkedésére megtölti egy kis remény a szívemet, de sajnos nem hallom a szavakat, melyek megszabadítanának börtönömtől. Miért nem csinál semmit ez a szerencsétlen?
- Ha az is mű, mint a talárod, használhatod az enyémet, valahol itt van a földön - mondom neki végül morogva, ugyanis társul ahhoz fájdalom, ha a varázsló karján egy mázsás fémpáncél kezd délutáni szunyókálásba.
- De végül is megvárhatjuk a teaidőt, lehet akkor feláll és elsétál magától - teszem hozzá idegesen, bár előfordulhat, hogy nem segítem ezzel elő a helyzetem. Sajnos nem állnak sorban a megmentők.

- - Merse

Ez a srác kifejezetten az idegeimre megy. Ha képtelen egy nyamvadt varázsigét kinyögni, legalább hagyjon békésen olvasgatni ezen az átkozott folyosón. Kétségbeesve kémlelem, amit művel, gondolkodva, hogy mi játszódik le benne a spontán mosolygásoknál, illetve arra se tudtam nagyon rájönni, hogy mit próbált nekem mondani a félbe harapott mondatával.
- Exlukhops??? - morgok magam elé mérgesen, a fiú valószínűleg nem is hallja, hogyha nem koncentrál rá különösebben. Itt ennyire inkompetens mindenki? A páncél nem nyikorog tisztán, a 14 évnél csak idősebb diák pedig egy lebegtető bűbájra sem képes. Remek helyen vagyok. Álmaim kastélya. - Vingardium leviosa, vingardium leviosa, vingardium leviosa - suttogom magam elé, félig imádkozva, félig szuggerálva.
Nagy meglepetésemre aztán meghallom a helyes varázsigét, és meg is emelkedik annyi időre, hogy gyorsan ki tudjam kapni alóla a kezem. A kéz most igencsak színes, piros és lila foltok tömkelege jelent meg rajta, ahogy a páncél éppen érte. Fájdogál kicsit, de aztán a másik kezem segtíségével feltápászkodom, és összeszedem a pálcám és a könyvem.
- Köszönöm - dörmögöm oda, kicsit talán fel is tűnhet, hogy nem örülök neki a segítségre szorult helyzetemnek, általában az önállóságot pártolom.
- Most már tudni szeretném... - utalok vissza a fiú elharapott mondatára, miközben még egyszer felmérem a nevetséges öltözetet. Nem tudom elképzelni, hogy miért viselne bárki ilyen ruhát, talán elvesztett valami fogadást? Hiszen már Halloween is elmúlt.

- - Merse

Mit csillog annyira a szemed? Hova emeled azt a kezet? A felemelt ökölre először csak pislogok, kicsit talán gyerekesnek is találom, de végül is szokás és származás kérdése. Valamennyire megfogadtam, hogy próbálok majd beilleszkedni, úgyhogy esetlenül koccra emelem a kezem, és hozzérintem a srácéhoz. A cimboráéhoz.
- Lehet - vallom be, valóban igencsak hidegkék szemekkel. A hűvösség árad, de próbálom tudatosan bekapcsolni a belső fűtést, hogy ne fagyjon meg mindenki a környezetemben. - De olyan sokat nem számít - teszem hozzá, most már kicsit több kedvességgel. Ha úgy nézzük, megmentett, egy koccot csak megérdemel, hiába gondolom azt felesleges emberek közötti kontaktusnak.
- Aha - bólintok az információra, miszerint a ruházat saját készítésű. - Bárcsak mondhatnám, hogy ez meglepett - már egy félmosoly az én részemről is megjelenik, ha elég halovány is. Felvonódó szemöldökkel ugyan, de biccentek, hogy szeret varrni, újabb hasznos információt raktározhatok el az elmém könyvtárában.
- Nem, nem nagyon varázslós - rázom meg a fejem, de egyre jobban enyhülök, ahogy rájövök, nem volt ez annyira szándékos dolog, mint azt én gondoltam. Sőt, valami mélyen elhelyezkedő forrásból empátia tör a felszínre, hiszen mindketten beilleszkedni próbálunk talán, ő varázslóbbnak próbál látszani, én meg szimplán normális, szociális interakciókra képes emberi lénynek.
- Igen, egy kicsit nevetséges - vigyorodok el most már szélesebben a srác megilletődöttségén. - Szerintem órákra ne vedd fel. - tanácsolom aztán könnyedén, de ezzel lerendezettnek is ítélem a témát, hacsak a ő nem akar még valamit hozzátenni.
- Te is új vagy itt? - kérdezem aztán, hiszen ez sok történésre adna egyszerű magyarázatot.

- - Merse

Az tény, hogy nagy utat jártam be ahhoz, hogy egy ilyen “varázslóruhát” lássak, de valahogy képtelen vagyok most haragudni a másik fiúra. Egészen idegen érzés ez nekem, a nevelésem fele arról szólt, hogy vagy lenézünk valakit, vagy haszon reményével tekintünk rá, és a kettő különböző viselkedésmintákat igényel. Azt mondják, az alma nem esik messze a fájától, nehéz az otthoni mintáktól elszakadni, de amikor eljöttem, megfogadtam, hogy legalább nyitott leszek.
A fiú megfontolt kérdésére kicsit kihúzom magam, és mintha érezném, ahogy az arany kiválik a vénáimból, megjelenik a vonásaimban, még a hajamat is szőkébbnek érzem, mely varázslógének több generációnyi találkozásának köszönhető. Aztán a belém nevelt aranytudatra koszként rakódik rá a racionalitás idegesítő, fülembe suttogó sara.
Mire is vagyok én büszke? Képek özönlenek a fejembe a családom - nem is teljesen ismert - múltjából, melyek szépen lassan visszarángatnak a földre.
- Igen - felelem aztán, megkímélve őt a bennem lejátszódott folyamat súlyától. - Legalábbis, ha nem hamisították meg a családfát nagyon. A mugliellenesség a legtöbb helyen csak a tizenkilencedik század végén, vagy a huszadik század első felében jelent meg. Sok nagy múltú varázslócsalád eltüntette a sáros foltokat a felmenői közül, hogy nagyobb tiszteletre tegyen szert - ismertetem a mágiatörténet egyik jelenetét, bár lehet ezt már ő is tanulta valahol. Az eszemre büszkébb vagyok, mint a származásomra, így remélem, hogy inkább a logikus gondolkodásról és széleskörű ismeretekről maradok meg a koponyákban majd, nem pedig egy - nem is annyira - fényes családi származás miatt.
A Marquardt-Kopniczky elmebaj részletes ismertetésétől most megkímélem a hős megmentőmet, így inkább csak a - közel - egyértelmű dologra kérdezek rá.
- Te varázstalan környezetben nőttél fel, ugye? - Szerencse, hogy nem az anyanyelvemen beszélünk, ugyanis ott már régen kiszaladt volna a sárvérű szó megfelelője, de a helyzetnek kedvezően az apámtól megörökölt magyar nyelven ez a bántó szó nincs olyan mélyre ágyazódva a szókincsemben.
- Karl - viszonzom a kézfogást, közben a srác szemeit fürkészve, hogy értelmezzem őt. Nem vagyok az érzelmek nagy ismerője, inkább ésszel próbálom megközelíteni ezt a témát is, de a szem - nem véletlenül illetik a ponyvában a már sajnos elcsépelt lélek tükre szóval - mindig nagy segítség számomra az emberek olvasásában. - De ha a Károly jobb, szólíthatsz úgy is, lassan meg kéne szoknom - ajánlom neki a nevet, mely otthonunkban sosem került kimondásra, így még mindig meglepve hat, ha hallom.
- Nekem mondod? - Nevetek fel keserűen, ez egy fájó pont, melyben még fejlődnöm kell. - De szerintem neked menni fog hamar, ha megismered a világunkat - teszem hozzá bátorítóan, és nem is hazugság ez, nem kenyerem az emberekkel való kedveskedés, inkább tényként figyelem meg mások szokásait. Vidámság, jóindulat, kis gyermeteg beütés - ezek nem olyan tulajdonságok, melyeket utálni szoktak az emberek. Az én jellemem már kisebb rajongótábornak szokott örvendeni.
Önironikus gondolatmenetemből egy festmény kiáltása ébreszt. Az egyik jelenetben angol hölgyek teáznak egy furcsa nyúllal - ezek a britek... - és követelik, hogy máshol folytassuk a mi délutánunkat.
- Merre visz ma az utad, Merse? - Kérdezek rá aztán egyszerűen, valami rejtélyes okból nem taszít annyira a társasága - ilyen az, amikor valaki megérti egy problémámat? -, úgyhogy akár folytatnám is vele a napot, ha neki is úgy jön ki a lépés.

- - Merse

Varázslatos? Nem teljesen értem a fiú metaforáját, de azt hiszem sejtem a jelentését. Azt sem értem teljesen, hogy miért vannak meséik a varázslókról, amikor nekünk nincsenek a muglikról. Lehet az ő valóságuk unalmasabb, és inkább szorul mágiával való feldobásra. Kíváncsi vagyok, hogy néhány kiszivárgott történetről, vagy pusztán gyermeteg fantáziákról van szó. Lehet valaki jó keresetnek gondolta eladni a világunkat tündérmeseként a mugliknak, nem annyira rossz ötlet.
Biccentek a fiú történetére, mint akit a származás nem különösebben érdekel, de azért a kétely ott van bennem, hogy egy varázstalan, aki nem ezen szocializálódott, hogy tud majd felnőttként a varázstársadalom beilleszkedett tagja lenni. Kíváncsi lennék ilyen irányú kutatásokra, illetve arra is, van-e átlagos esetben különbség az aranyvérűek és a mugli-születésűek mágikus képességei között. Apám kvibli, vajon emiatt nem leszek soha olyan erős, mint amúgy lehettem volna?
Apám kvibli valóját anyám sokszor a szememre vetette, így erős szégyenérzet alakult ki bennem iránta. Ahogy eszembe jut, próbálom elhessegetni róla a gondolataimat, és visszairányítani azt Mersére teljesen.
- Karcsi - ismétlem utána, bár az r betűt kicsit németesen ejtem, így az komikus lehet a magyar fül számára. - Különösebben nem foglalkoztatnak a nevek, szólíthatsz, ahogy szeretnél - reagálok érdeklődés nélkül, se a “macsós” név se a magyar becézés nem vált ki belőlem különösebb érzelmet. Sosem értettem, miért tulajdonítanak az emberek annyi jelentőséget a neveknek, de úgy vagyok vele, amíg elfoglalják vele magukat, tegyék.
- Nem Levitában vagy, ugye? - kérdezem, bár a válaszban igencsak biztos vagyok, hiszen valószínűleg ott elsősként szobatársak lennénk, vagy legalább összefutottunk volna korábban. - A többi klubhelyiséget nem tudom, hogy hol van. - Rázom meg a fejem, de ha tudnám, akkor se tudnék vele menni egy idegen ház termeibe.
- Tényleg vacsora idő lesz lassan - válaszolom a fiú kérdésére egyszerűen. - És az átöltözésed is támogatom. Mi lenne, ha a nagyteremben találkoznánk, mondjuk negyed óra múlva? Úgyis be kell ugranom a könyvtárba. - Alkotok meg egy egyszerű tervet sebtiben, hátha az meg fog felelni az új ismerősömnek is.

---

Szfinx kincse kaland
"Sokan vagyunk,
Sokat fecsegünk,
Beszélgetni nem fogsz,
Csak hallgathatsz minket."

- - Merse

Én, Karcsi biztosan közel voltam ahhoz, hogy a Rellon ház tagjává váljak, a vérem talán ezt is követelte volna, és biztosan van a neveltetésemnek olyan része, amit nem tudok levedleni. Alapvetően én sem riadok vissza szinte semmitől, hogy a céljaimat elérjem, de talán személyiségem inkább elméleti, mint gyakorlati jellege miatt lehetett jobb választás a Levita, és azt hiszem, itt jobban ki is tudok majd bontakozni.
Merse láthatólag humorosnak véli a rellonos kollégák elzárását, emögött aligha értem a viccet, de nincs kedvem ebbe belemenni - talán majd vacsoránál rákérdezek, ha nem lesz jobb téma? -, úgyhogy csak mosolyogva biccentek, mintha egyetértenénk.
Azt már viszont értem, hogy Merse miért nem akar összefutni az érkező diákcsapattal, így hamar lerendezem a társalgást is.
- Akkor legyen fél óra - válaszolok nemes egyszerűséggel, és sarkon is fordulok. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy egy egyszerű színváltoztató igével megkönnyíthetném Merse útját, de a bűbájt feltehetőleg ő is tanulta, illetve a kis megaláztatás hátha életre szóló leckét ad neki az elfogadható öltözködésről, így végül inkább kis mosollyal a helyén hagyom a pálcámat, és folytatom a megkezdett irányt hónom alatt a könyvemmel. Lehet mégis jó helyem lett volna a Rellonban is?
Lelkem már meg is telik a szeretett könyvtár illatával, a könyvek sokaságának látványával, így a bolondos máguskosztüm hamar ki is száll a rövidtávú memóriámból.
A szombatokat nem szeretem, de a könyvtárakat igen.

Erdőhegyi úr

A könyvtár kielégítően üres volt, a könyvek illata nem keveredett se a mosdatlanság, se az agresszív parfümök bűzével - nem is tudom, melyik zavar jobban. A szükséges könyveket beszerezve szinte el is feledkeztem éhségemről, de a folyosón lépdelve már kordul egyet a gyomrom, lévén vacsoraidő van, és én még csak reggeliztem.
Nem igazán tudom, mennyi időt töltöttem a sétával és a kölcsönzéssel, de remélem valahol fél óra lehetett. A Mersének ígért vacsorát már kicsit meg is bántam, általában kicsit később szoktam lemenni, amikor már fogynak az emberek, de most nem akarom megvárakoztatni az új eridonos ismerősömet.
A nagyterembe belépve érzem, ahogy szemeim résnyire szűkülnek, általában ez a szorongásom jele, de már próbálom kontrollálni. Furcsán öltözködő ismerősömet alig ismerem fel így, normális ruhában, de jó is, hogy viszonylag félreeső helyet talált. Így talán meg tudom csinálni.
- Helló - lépek oda hozzá egy kis sóhajt hallatva, könyveimet ledobom az asztal egy ételtől szabad pontjára, és magamat is gyorsan ledobom a fiú melletti székre.
- Mindig meglep mennyien vannak itt - rázom meg a fejem, miközben a tömeg zaja dob koncertet ad a belső fülemben. Az ott rejtőző csigácska valami oknál fogva hihetetlen érzékeny a frekvenciára és a hangerőre is - bár anyám szerint az agyammal van a baj. Vagy azzal is. - Nem tudom, te hogy bírod - Merse nyugodtnak néz ki, nem mutatja a stressz jeleit, mint én, ezt pedig nagyon tudom irigyelni.
- Én mindig azon gondolkozom itt, hogy egy házimanóval valahogy az ágyamba kéne hozatnom az ételt, de akkor ki se mozdulnék - nem is tudom, hogy az utolsó mondatrészről mit gondolok, de valószínűleg tényleg nem hagynám el a biztonságos szobám rejtekét. Mondjuk azt is nehezen osztom meg a többi elsőssel, de még mindig jobb, mint egy egész iskolával az étkezőt.
- Most igencsak konformistán nézel ki - a dicséret őszintén szól, reméli az is volt a célja a fiúnak. A mugli ruha divatos már az iskolában, de én mindig le vagyok ezekkel maradva. Nem mintha bánnám.

Erdőhegyi úr

Testvér? Ez a szó majdnem annyira ismeretlen számomra, mint Mersének lehetnek a varázsvilággal kapcsolatos szavak. Azt mondják, a legtöbb emberben a testvér szó érzelmeket hoz létre, normális esetben szeretetet és a valahova tartozás érzését. Rosszabb esetben lehet irigység, bizonyítás-kényszer, netán gyűlölet, ha valahol nagyon mélyen gyökerező konfliktus van. És mivel a családi kapcsolatok nem annyira letisztultak általában, ezért ezek kombinációja is könnyedén előfordulhat. Még az is, aki egyke, reagál valahogy a szóra, hiányérzettel, vágyakozással, akár örömmel, hogy neki nincs. De nem én. A szó cseng a koponyámban, mint hogyha a halántékcsontjiam között ingázna, keresve az adekvát reakciót, de sajnos nem talál semmit.
Néha üresnek érzem magam ilyen esetekben, de most megpróbálok nem depresszióba süllyedni, hogy valami nincs rendben az agyammal, és inkább Mersére próbálok koncentrálni. Úgy érzem, hogy az érkezésem óta először olyannal találkoztam, akit van esélyem megérteni egy kicsit, és így, eltanulhatom tőle a reakciót, ami belőlem hiányzik.
- Négy? - Szabadul fel belőlem kis megrökönyödéssel, arra gondolva, hogy mi csak a nevelőnővel együtt voltunk ennyien a házban. - Soknak hangzik, jóban vagy velük? - Érdeklődésem őszinte, próbálok olyan reakciót kicsikarni, ami jobb megértéshez vezethet.
A házimanóról való ismerethiánya már meg sem lep, hiszen annyit még én is tudok, hogy a muglikat nem szolgálják. Veszek egy levegőt, mintha egy hosszú mondatra készülnék, miközben a szükséges információt a nyelvemre készítem.
- Hűséges mágikus lények, akik többnyire ősi varázslócsaládokat szolgálnak otthonaikban, ellátva a mindennapi háztartási feladatokat - fordítom le folyékonyan a német tankönyvem definícióját, melyet még az előkészítőben forgattam. Az oldalszámot is hozzátehetném, de talán az egy kicsit szánalmasnak hatna. - Valószínűleg ezt is mind ők készítették - biccentek az ételek felé, bár nem voltam még a konyhán, ez így inkább csak egy feltételezés.
A gombtávolság a legkevésbé sem tud meghatni, viszont az érdekes, hogy minden ruháját ő varrja. Már kérdezném is, hogy nem futja-e neki rendes ruhákra, de a megfogalmazás udvariatlansága még nekem is világos.
- Minden ruhádat te varrod? - Helyettesítem be végül a helyesebbnek tűnő mondatot. Valahol olvastam, hogy sokszor az egyenes kérdésekkel nehezebb információt kinyerni, mint a közvetettekkel. A miértjét nem teljesen látom át, de a gyakorlati alkalmazás néha már sikerül. Egy jó elmélet fél gyakorlat, a tökéletes elmélet pedig tökéletes gyakorlat. Ilyet is csak teoretikus emberek gondolhatnak...
- Csak néhány könnyed olvasnivaló a hétvégére, és persze a bájitaltan könyvem. Későn érkeztem, úgyhogy be akarom hozni a lemaradást - Vonom meg a vállam könnyedén a vaskos könyvekre pillantva. A legfelső borítójára Varázslélektan van írva, egy pszihológiai tankönyv, amiből próbálom elsajátítani az érzelmek és a kommunikáció mikéntjét. Remélem Merse nem veszi észre, azt hiszem, a többség ezeket nem könyvből próbálja megtanulni.

- - Erdőhegyi úr

A testvéres téma hanyagolása leesik, úgyhogy ezt a témát nem is firtatom. Jó lett volna információkat kinyerni ennek kapcsán, de azt hiszem, tudok még várni egy kicsit.
- Igen, itt vannak - Biccentek egyszerűen, bár még én se találkoztam velük. A jó házimanók jelenléte nem feltűnő, inkább a hiányuk az. Nem tudom elképzelni, hogy édesanyám ellátta volna azokat az alantasnak gondolt házimunkát, amit a manójuk csinált. - De azt nem tudom, hogy hol laknak. Gondolom valahol a konyha környékén. Nem alszanak sokat amúgy sem - a helyzet egészen elgondolkodtat. A konyhát tudom, hogy hol van, de a házimanó-lakosztály sehol nincs feltüntetve. Na nem mintha nagyon érdekelne, sok helyet úgysem foglalnak.
Gordon Ramsay említésére összeszűkülnek a szemeim, kutatva, hogy hallottam-e valahol róla, de semelyik mentális házikómban nem találok ideillő információt - de Merse legyintésének hála fel is hagyok a kereséssel.
- Érdekes... én sosem próbáltam varrni - gyakorlatilag olyan közegben nőttem fel, ahol minden munka alantasnak számított, ami nem más varázslók befolyásolását, a szálak művészi mozgatását illeti, így ha varrásra adnám a fejem, nagyapám nevetve közösítene ki - amihez szerintem amúgy is közel állok.
A tudni akarás dicsérete miatt elmosolyodom kicsit, még talán kicsit ki is húzom magam, talán a tudásom az, amire kicsit is büszke vagyok. A múltban állítólag voltak nagy mágusok a felmenőim között, és valahogy úgy képzelem, csak ezen keresztül tudok kitűnni, elfogadásra lelni. Furcsa ez, a könyv is írja, sokan, akiknek nincs különösebb pozitív érzelmi töltete a szülei irányába, mégis megváltásra tudnak lelni a “Büszke vagyok rád” szavaktól, és ki tudat alatt, ki kevésbé, de mindent megtennénk érte. Talán velem is ez van.
- Csak gyakorlás kérdése - bíztatom őszintén, mert valóban hiszek benne, hogy mindent meg lehet tanulni. Túlértékeltnek gondolom a veleszületett tehetséget, bár lehet, csak azért, mert én se születtem csodagyereknek. - Ha kell segítség, szólj. Én már otthon is, meg az előző iskolámban is tanultam ezt-azt. - és már érkezésem előtt kiolvastam a bájitaltan könyvet. Kétszer. Az utolsó mondat elhallgatására kicsit elmosolyodok, de az ilyen jellegű stréberséget nem akarom felvállalni. Már az is elég, hogy szombaton könyvekkel látnak.
Eddig viszont nem ettem semmit, így most az ételekhez fordulva kutatok jó falatok után. Érdekes, de a túl fűszeres ételeket nem szeretem, így végül egy egyszerűbb csirkehús kerül a tányéromra krumplikörettel, kevés zöldséggel. Nem vagyok nagy ínyenc, és nem is eszem sokat.
- Otthon is ilyeneket ettél? - Pillantok gyanakvóan a répák felé. - Nem nagyon tudom, mit esznek a muglik - vallom be, bár talán csak a beszélgetés fenntartása miatt. Ha tehetném, talán vissza is vonnám. Mikor lenne hasznomra egy ilyen felesleges ismeret?

- - Merse

- Ez egy szolgafaj, igen - azt megértem, hogy nem varázslóvilágból származik, de ez az értetlenkedés kezd sok lenni. Az eredeti definíció nem volt elég világos? Próbálom az irritáltságom nyomait eltüntetni, de a visszakérdezéseket nem kedvelem. Valahol találhatnék egy kis megértést, hiszen a szolgatartás visszásságairól a muglik között még én is tudok. Azonban azt a helyzetet különbözőnek érzem, a varázstalanok saját fajtársaikat taszították szolgasorba, mi pedig csak élünk egy szolgálatra teremtett, emberi értelemmel messze nem rendelkező lény előnyeivel. Ez nekik is jó, mi mást tudnának csinálni? Életben maradásukat biztosítjuk ezáltal.
Más viszont, ha valaki nem ilyen elveket valló közegben nőtt fel, de én például sosem bántam rosszul a manónkkal, és úgy tűnt, hogy feladatait is szívesen látja el. A gondolatmenetem végén legyintek képzeletben, és megpróbálok túllépni a témán - már ha Mersének nincs több kérdése.
- Legalább van hobbid - vonom meg a vállam a varrás hallatán, ahogy egy újabb csirkecombot emelek a tányéromra. Próbálom hozzátenni, hogy nekem milyen időtöltéseim vannak, de sajnos nem jut eszembe sok minden. Szeretek sok dolgot, de szenvedélyesen semmit. Ennyire üres lenne az életem? Ki kéne próbálnom a varrást?
Nem-nem-nem, attól azért messze állok.
- Vegetáriánus vagy? - kérdezek vissza. A vallások története érdekelt, egyszer olvastam róla egy könyvet varázsló szemszögből, így a hindu ugrik be, ha már Merse nem tűnik európai származásúnak. Nem is nagyon találkoztam még vallásossal, így ennek lehetősége kifejezetten felélénkít, még ha kicsi is az esélyem, hogy tényleg így van. - Vallásos okból? - próbálok aztán puhatolózni, bár kicsit furcsának is találnám, hogy tiszta magyarsággal megszólaló, magyar nevű srác Indiára jellemző hitet követne, főleg, hogy a húga meg beles.
- Tanulás, olvasás... szokásos - egykedvű válaszom után az utolsó falatot is eltüntetem a tányéromról. Amikor Merse is befejezi a főételét, eszembe jut a tegnap éjszaka kapott bonbonos doboz. Eddig Merse van talán a legközelebb a barát definíciójához számomra, így talán meg is oszthatnám ezt vele. Magammal hoztam a vacsorához, hátha találkozom valakivel, akit szintén ilyen furcsa meglepetés várt az ágyában.
- Kaptam tegnap egy furcsa édességet. Ez a levél volt benne - a dobozka fedelét megemelve a benne lévő fecnit Mersének nyújtom.

Kedves K!

Ezek a bonbonok igen különlegesek, mindegyik másra jó, van közte vicces és szerencsés is, persze akad köztük pár kellemetlen hatású is. Akár te veszed be, akár másnak adod, a hatás megtörténik. Eléggé bátor vagy egy kis kísérlethez?

G.

- Tudsz még valakiről, aki kapott ilyet? - hátha egy ilyen barátságos srác beszélt már valakivel korábban, akit szintén megleptek.
- És... kipróbálod velem? - kérdezem aztán félősen.

Elsőre azt hittem, a lithium-ra gondolsz, de ha vonatkozás, akkor Polly, ugye?

*Nirvana rajongó volt sokáig*

- A faj fennmaradása a szolgálathoz kötött, ahogy a tyúkok se lehetnének ennyien, ha nem adnának tojást, illetve répákat se termelnénk, ha nem lenne finom - persze tisztában vagyok vele, hogy ezek az érvek támadhatóak, sőt, néha túlzóak, de a manók esetében valahogy mégis helytállónak érzem őket. Feltehetőleg az, hogy felneveltetésem során folyamatosan egy normális dologként láttam ezt, nem adott indokot, hogy negatív érzelmeket váltson ki bennem.
- Az talán már más kérdés, hogyan bánunk a manókkal. Szerintem az ilyen iskolai szerzeteknek jó dolga lehet, nem bántják őket de a manókat súlyos és gonosz mágia kötelezi - rázom meg a fejem kicsit lemondóan, mivel ez már nekem is sok. - Nem láthattad őket, de ha rosszat mondanak gazdájukról, valamit nem jól csinálnak, meg kell magukat büntetniük... Én egyszer lefogtam a mienket, hogy ne üsse meg magát egy fazékkal, amiért elrontotta a teát - ha okoskodásra és mesélésre van lehetőségem, a visszafogott Karcsiból egycsapásra magabiztos csevegő válik. Szeretem hallatni a hangom, ha igaza van, és lássuk be, általában igazam van.
- A másik, hogy mágia köti őket engedelembe, amely alól csak a gazdájuk mentheti fel őket... csúnya varázslat, szerintem - talán még az aranyvérűekbe is szorul emberség néha, ha a manókról, vagy éppen a muglikról van szó. Az én esetemben, a manókat többre tartom, mint a muglikat. Több közös vonást érzek velük, mind a két faj erős kötelékkel rendelkezik a mágiával, míg a muglik egyáltalán nem fogékonyak rá. Ezt azért nem osztom meg Mersével, mert nem akarom annak a lenéző szemét aranyvérűnek láttatni magam, aki egyébként valószínűleg egy (kicsit?) vagyok.
Az állatokkal kapcsolatos témára már nem igazán reagálok, ha nem akar húst enni, hát ne egyen, nekem nincs okom hasonlóan tenni. A családom mindig azt mondta, hogy üres vagyok, mert nekem az ételek nem okoznak sok örömet. Meg úgy általában semmi se. Ahogy szomorúságot se nagyon, talán nyolc évesen sírtam egyszer, azóta se fordult elő. Szerintem nem vagyok teljesen üres, de más dolgok aktiválnak bennem, más fajta érzelmeket, mint másokban. Talán ha lett volna egy egészséges családom... anélkül ne várják már el tőlem a pszihológiai konformitást, könyörgöm.
Hasonlóan a vallást is elengedem, amúgy is messziről lőttem, nem vártam telitalálatot. Azt, hogy miért nőtt fel fehér szülőkkel, nem bolygatom, korábban már éreztem, hogy nem tehetek fel túl mély kérdéseket. Ez is egy kvázi belső információ, így inkább megvárom a többit is, amíg magától felbukkan.
- Nem hiszem, hogy veszélyes... - vonom meg vállam, bár biztos nem lehetek benne nyilván. - A karácsonyi bálon is volt ilyesmi, attól se lett bajom - teszem hozzá, hátha ez nyugtatólag fog hatni a kedves indiai fiúra.
Merse felé nyújtom a dobozt, ha már beleegyezett, és ha választ egyet magának, akkor én is így teszek, és a számhoz közelítem.
- Egyszerre? - ha neki is megfelel, megehetjük egyszerre, és akkor a hatás is majd közösen üt be, remélhetőleg. Amikor (és ha), megízleli a csokoládét, megkóstolom én is, és hihetetlen kíváncsian várom, mi fog történni.
Tanultam már eleget, nem baj, ha ma inkább ezzel kísérletezgetem.