Tudom, hogy készül. Nemcsak látom magam előtt a frissen borotvált arcát, de érzem az arcszesz illatát, és bőrének puhaságát is, amint megpuszil, vagy mikor csak úgy, kedvtelésből megérintem. Míg kábultan a szemben ülő idős nénire meredek, apát látom magam előtt, és elképzelem, hogy megsimogatom. Nem tudom, utoljára mikor értem hozzá vagy voltam vele kedves - minden hátsószándék nélkül, mindössze azért, mert szeretem.
Keserű szájízzel fordulok az ablak felé, amelyben egy pillanatra viszontlátom saját magam. A tükörképem hibátlan; a hajam elegáns hullámokban, a sminkem is kifogástalan - noha sokkal visszafogottabb, mint akkor volt, mikor hátrahagyva az életem Svédországba költöztem -, egyedül a szemeim árulkodnak arról, hogy valami megváltozott idebent.
A vonat lassít, mire elfeledkezve az ablaküvegről visszabámuló önmagamról, riadtan nézek ki a pesti világba. Hát megérkeztünk. A hirtelen zúgolódni kezdő utastársakkal együtt állok fel, és nyúlok a szövetkabátomért meg az egyetlen kézipoggyászért, amit a többivel nem küldtem korábban haza.
A szívem hevesen ver, és fogódzkodva is csak alig vagyok képes lelépkedni a vonat rácsos lépcsőin. Fogalmam sincs, milyen lesz őt újra látni. Nem tudom, hogy haragszik-e rám, amiért szó nélkül elhagytam, amiért az utolsó években csak bántottam, és amiért szégyent hoztam a nevére. Tudom, hogy örökre a kislánya maradok, de félek, hogy a szívén miattam képződött sebek, és a csalódás okozta hegek elmoshatatlanul közénk ékelődtek.
Reszket az egész testem, ahogy ujjaimmal rászorítok a poggyász fülére, és a szabad kezemet kabátom puha zsebébe süllyesztve elindulok kifelé. A peron zsúfolásig telt emberekkel, mosolyokkal, puszikkal, ölelésekkel, és én közöttük haladva, egyenesen előre nézve érek hozzá egyre közelebb. Ezer közül is azonnal felismerném.
A magassarkú csizmám visszhangot ver, a torkomban szúrós gombóc lüktet, a fülem sípol, és gondolatban sietve próbálgatom a saját hangom; vajon hogyan köszöntsem, mit mondjak neki, mit tegyek, egyáltalán... mit tehetek most? Aztán elhal az addig ütemesen a betonnak verődő sarokkopogás, és én megállva a majd' két méteres férfi előtt, némán kezdem nyelni a kimondatlan érzések meg a méregből a fejének vágott szitokszavak egyvelegét. Csak nézem őt szótlan, meghatódva, és arra gondolok, hogy annak ellenére amin keresztülmentem odaát, amit láttam és megéltem, ebben a pillanatban, itt és most nincs elég erőm megszólalni.