Az a kurva snickers tehet az egészről. Ha nem teszik ki a recepcióra a múlt héten, én sem szokok rá, de persze, ezen a héten már valami undorító gyümölcstállal villognak. Ki a halálnak kell az a félig elrohadt körte? Tulajdonképpen a halálnak biztosan nem, én is valami frissebbre vágynék a helyében. Amúgy nem is a mogyorós csokira gyúrunk, hanem arra a nagymogyorós, piros csomagolásosra. Csak mondom. - Rohadj meg. Te is.
Rühellek visszajárni az ellenőrzésekre, de mióta ez az új "én csodát teszek" jampigyerek átvette itt a hatalmat, ha nem jövök, kiküld rám valakit. Komolyan, jobban őriznek, mint a gyilkosok lebuktatóit a hatóságok. Lehet innen kéne tanulniuk. Mondjuk lassan nem lesz hova küldeni az embereiket, mert a legutóbbi lakbérem is az ilyen idióta barom munkatársai elcseszték nekem. Közterületsértés, rongálás, vandalizmus. Persze, esetleg a Pápát is én váltatom le, nem?
- Maga még mindig itt van? - kérdezte az a nagyon ismerős hang én meg felnéztem az automata előtt való fekvésből és kirángattam a drótot belőle. - Nem, ez a kivetülésem, maga hallucinál. Ajánljak egy jó orvost? - érdeklődtem kicsit elfordítva a fejem, aztán közölte, hogy 10 percet kapok, vagy kihívja rám a megfelelő szerveket. Hogy össze ne szarjuk magunkat ijedtünkben.
Kétszer idegből beletérdeltem az automtába, mire az sípolt, majd nyekkenve egyet végül kiköpött egy bountyt. Remek. Rühellem a kókuszt. De úgy nézem ma ez lesz az ebéd, ha csak nem találunk még aprót valahol. Szóval inkább bevágódtam a váróba és elkezdtem végigülni a foteleket átturkálni kicsúszott aprókért. Ekkor tért vissza a doki, én meg lendületből kaptam egy közelben álló csaj dereka után és húztam le a térdeimre. Nem mintha lenne szerencsétlen n akkora, hogy kitakarjon, de kevésbé vagyok észrevehető! Álcázás; rosszul csinálod, tudod?

A világgal való békekötés átmenetileg holnapra csúszik, ha jól láttam, mert ez a szar sehogy nem akart engem boldoggá tenni, így meg minden leszek, csak kedélyes nem. Éreztem a tompa fájdalmat lüktetően kezdődni a tarkómban, és tudtam, hogy ez sok jót sem jelent. Miután a doki lelépett csak ütöttem kettőt még az automatába, mire kiköhögte azt a világfájdalmat. Elvettem és a zsebembe tettem, de jelenleg minden egyéb kommentár nélkül tudtam, hogy nem lesz ez így jó. Én is éhes vagyok, meg ha már itt vagyunk, ugye te is láttad, hogy a magazinok hogy vannak összecseszve egy kupacra?
Nem akarom látni.
A morgolódás közben dobtam le magam az egyik fotelba és kezdtem lelkes turkálásba a réseiben. Volt egy fél csomag orbit, két gemkapocs, egy két euróst, juhú, jó lesz a szökőkutas letétembe. Azt is be kéne váltani. Mondjuk már megtettem volna, ha nem basznak ki a valutástól, merthogy túl apró. Vadbarmok. Te se tartanád, ha lett volna normális valuta abban a szarban.
- Kuss - mondtam ingerülten valami halkabbra véve magam, ahogy eggyel arrébb ülve turkáltam lelkesen, mikor a hapsi megint felbukkant. Pont hiányoltam. Ja, mégsem. Ekkor akadt az aurámba - mert rendesen betolatott oda az a fenék - a vörös, én meg nem gondolkodtam, mentettem a bőröm.
- Mutassam be? - nevettem magam el, le is véve róla a kezem. A nőzaklatás és közszeméremsértés még nincs a rovásodon, jó kezdet. Édes. Istenem. Nem magam hívom most.
- Bocs csinikém, éppen nagyon szépen illettél ide - emeltem meg a kezeim védekezően grimaszok között kihátrálva a hajtömegből. Nem hiszem, hogy ehető, ennyire még én sem vagyok éhes. Közben egy megtorpanás után elsétált, vagy nekem úgy tűnt az orvos, szóval csak kihajolva mögüle néztem, mit is fogtam. Fogtunk. - Új nővérke vagy? Beutaltatom ám magam, csak szólj.

Járok már ide egy pár éve, de eddig kimaradt a repetoáromból a random csajok fogdosása. Minden értelemben, igyekeztem kerülni az itteni kontentet. Ez mondjuk nem az ő hibájuk, egyszerűen reméltem, hogy egy-két hét és letudom az egészet, most már ennek számszerűen több, mint 5 éve és kicsit aggasztó, hogy a doki továbbra se mondta ki, a lassan végzünk szót a száján. Amúgy is elfogyasztottam előtte már hármat. Na, nem jöhetünk ki mindenkivel. Az egyiknek véletlenül feltoltam az orrát a koponyájába. Nem voltam megdicsérve. Pedig mekkora ütés volt! Bár mondtam, hogy jobb horog kéne, akkor nem kelt volna fel olyan hamar.
- Hány éves is vagy tündérke? - kérdeztem, de szinte még a mondat végére se értem, mikor a fájdalom a halántékomba hasított én meg torz grimasszal forgattam a fejem és ropogtattam ki a nyakam, mintha attól jobb lenne. Ha nem lenne legális, a gyerek részen esik az öledbe, lúzer. Nem ezért... Lúzer. - De ők nem azok? - vontam fel a szemöldököm, mert nem arra utalt a többesszám, hogy ő annyira elégedett lenne minddel. Vagy hogy érdekelnék, más kérdés. Közben jobban megnéztem, aztán láttam a döbbenetet, amire széles vigyorral dőltem hátra a fotelben várva, hogy amúgy mit kezd a dologgal. Most éppen ráért a pénzkeresés, ennyi szünet belefér.
- Igazán kár. Nehezen alszom, kicsit ingerült vagyok. Ilyesmi. Hát neked? - És velem mi lesz? Be se mutatsz? Ha? Én mi vagyok? Elhagyatott birodalmi lépegető? Baszd meg, Olivér. Én is szeretlek. Nem úgy, mint ezt a rohadt kókuszos szart. Miért tesznek ilyen utolsó szemetet abba a fémdobozba? És mi a faszért ez esett ki? Jézusom de fel tudnám rúgni, aki ezt kitalálta. És még mindig nincs meg a mogyorós. Inkább kivettem a zsebemből a lány alatt mozgolódva még itt jobbra meg balra idomokat tolt a látóterembe a hajladozásaival. Nem mondom, elég szép darab, de... már nyitva is volt az a bounty és bele is haraptam. Legalább csoki.
- Nincsen semmi bajom, csak a doki akar luxuslakást venni és nincs kin keressen - tártam el a kezeimet, mire éppen be is sétált az említett én meg a legszebb mosolyommal integettem neki, mire megállt ledöbbenve. Most megint mit tettünk? Tettél, ne kend rám a hülyeséged. Akkor én fogtam. Fogtuk. Jól van, benne voltam. - Elfoglaltak, én már mentem volna, de éppen látja - mutattam a lányra, hogy aztán az orvosra nézzek.

Fejemben visszhangzott a szám, de a vonásaim meg sem rezdültek, ugyan azzal a látszólag vidám pofával meredtem előre, egészen addig, még a csengés meg nem érkezett. Nem vagyok telefon, hallasz, fogd fel. Sokan mondják mennyire jó, hogy ignorálni lehet dolgokat, engem ez a szerencse még nem ért el, de a vicces lány őszintesége annál inkább.
- Kis zsenge vagy, édeske - billentettem oldalra a fejem, mint a kutyáknál is szokás a lecsapott fülek és a kunyizó tekintet maradt csak ki. Különben arra is képes vagyok, de éppen nem éreztem rá égető szükséget. - Az örök elégedetlenség nem tesz jót - csóváltam meg a fejem nagy bölcsen, ahogy végig is mértem a vöröskét hátra is dőlve ültő helyemben a matató kezem meg kihúzva a fotel réséből. Ebben már úgysem lesz semmi és csak fel fog cseszni. Még jobban. Mert bizony lehet, nem akarom kiverni az automatából a csokim, de ha így folytatja, mert már múlthéten is beszoptam vele, még meg fog történni!
Feltűnt az, ahogy elhallgatott és egész biztos voltam benne, hogy mindez nem miattam történt szóval leginkább kicsit értetlenül pillantottam rá a válla felett még rám nem nézett.
- Tényleg? Nagy a verseny, mi? - kérdeztem nevetve, aztán a kijelentésén csak még inkább kellett. Röhögsz, de nem megmondtam már neked, nem mindegy ki ül az öledbe? Maradj már. Viccelt. Látod. Ő is megmondta, bár meg kell hagyni, hogy előtte még idegborzoló műveleteket végzett még valamit összekotort, amit út közben elhagyott. El is hagyta egy sóhaj a szám. - Milyen kár, biztos érdekesebb úgy az élet.
Nem volt egyszerű, de kibontottam a bountyt és amit éltem, az nem az élvezet volt. Ez a csoki az elmúlt öt percben sem lett jobb és kedvenc. Mondjuk nem is nevezném az édesség nevén, lévén a nyolcvan százaléka ez a kókuszos szar, ami száraz és ehetetlen. Te is pont ennyire vagy használható a legtöbbször. Köszi.
- Nem. Ez egy szar. De az automata erre volt hajlandó - vontam meg a vállam fájdalmas grimasszal harapva egy kisebb darabot. Próbáltam a szélét, ott legalább van rajta csoki. De aztán nem is kellett ezzel annyit törődjek, mert mire eszmélhettem volna, már ez se volt a kezemben. Arról ne is beszéljünk hogy an próbáltam túllendülni az aktuális értetlenségen az átkarolást meg a puszit követően. Sínen vagyunk. Remélem tudod te is, mit mondanak a vörösekre... Csak meredtem a dokira széles vigyorral, hogy én szóltam. De feladta, nagyon úgy tűnt mert nem a biztonságiakat hívta csak írogatott valami lapra és eltűnt. Miért érzem úgy, hogy ezt a következő beszélgetésen még rohadtul megszívom?
- Zizzentyű? Most komolyan? - Nem tudtam hirtelen eldönteni hogy utálom vagy csak felháborít, de a hideg kirázott és égnek meredt minden szőrszálam az egésztől. Bonnie. - Éppen ott tartottunk, Bonbon, te mit keresel itt?

- Akkor ez nem a neked való öl - néztem le magamra, ahogy keserűen felnevettem. Te most mit csinálsz? Egy lúzer vagy, Olivér. Most szedhetnéd fel... Azt hiszem most kellene elszámolni tízig, és mert hétnél nem számít rá senki betolni a gyógyszerem. Mennyivel békésebb lenne és elviselhetőbb a nap. De azért még el kell mennem. Utálom. De egészen elvonta a figyelmem előbb a csajszi zavarodottsága majd a megremegése. Nálam jobban senki nem tudja mennyire rühellem, mikor belemásznak a dolgaimba, talán ezért is kussoltam és csak néztem rá, várva, hogy mi is történik. Nem bántottam, még csak erősebben meg se szorongattam, mikor magamra rántottam. Egyszerűen szükségalibit kreáltam. Tökre érthető, nem?
- Nagy spíler az öreg Dénes. Családja van, de vagy három szívet összetört már az osztályán - bólogattam nagyokat, mint aki sokat tud, pedig csak legutóbb még csesztettem a kitett kézfertőtlenítőt, hallottam amint két öreglány tárgyalja, hogy itt minden jó pasas feje be van kötve. Nyilván nem gézzel. - Hát merre jártál?
Bár úgy tettem, mintha egyszerű és jellegtelen lenne a kérdés, már tényleg egészen érdekelt mibe csöppen egy ilyen vörös ezen a helyen. Ha nem látogató és nem nővér egy opció maradt, az meg bármiben lefogadom hogy csak görgetett szar a palacsinta tetején.
- Ez az egész évtized nem nekem lett kitalálva - dörmögtem válaszként még rágódva a csokidarabon a számban, de olyan volt, mintha valami papírdarabot marcangolnék. Még lenyelni is csak másodjára ment, vissza csak nem köszön. Mindenesetre csak vállat vontam végül, mert attól se változik semmi, hogy ezt belátom vagy kijelentem. Nem vagyok szerencsés alkat és alapvetően ami körülvesz is mindennek az alja, ettől még minek panaszkodnék? Élek. Más ezt se mondhatja el. Ha jól számoltam legutóbb olyan heti 14 új sír van a déli temetőben. Szar napjuk nekik volt. De az enyém már egész tűrhetően állt. Ha így folytatja nem csak a napod. Én a helyedben fordul... Igazából nem is figyeltem, de már megtörtént. Ahogy nekem dőlt éppen felé fordítottam kicsit a fejem, így majdnem szemből sikerült rám borulnia én meg csak a fejem a simogató keze felé billentettem. Széles vigyorral bandzsítottam be még el nem hajolt.
- Olivér - tettem hozzá, ha már névre volt szüksége, a csokis kijelentésre viszont csak megcsóváltam a fejem mielőtt a szememmel végigkövettem ahogy felállt. - A 17-es lesz az. Most hogy kérded - álltam fel végül én is, aztán gyakorlatilag fél lépéssel a nő mögött voltam a kezeim zsebre vágva.
- És... gyakran jársz ide? - dőltem az automatának mikor odaértünk. Hú baszd meg, miért van szád? Ha most el tudnálak hagyni, megtettem volna.

Csak vigyorogva csóváltam meg a fejem, de nem ellenkeztem vele. Ahogy az orromra koppintott leginkább bután néztem mint a kiskutyák, mikor még nincsenek megnevelve, de próbálod nekik megmagyarázni, hogy öcsi, nem oké amit csináltál. Mert neked nem is magyarázta el soha, senki. Rám meg nem hallgatsz. Gyökér. De tudtommal se nem szartam a szőnyegre, se nem rágtam szét semmit. Milyen hihetetlen tőlem, nem?
- Lekenyerezett egy... lóval? - emelkedett meg kérdőn a jobb szemöldököm, aztán csak empatikus sóhajjal oldalra billentettem a fejem. - És még az ezért való ELME kezelésed se fizeti? Sóher a faszi. Biztos nem ezt érdemelnéd.
Beszarok. Milyen édes itt valaki. Jézusom, szedd már össze a tökeid! Most a legjobb bari leszel vagy felszeded. Láttad milyen... Kuss. És nem sokon múlt hogy ezt ki is mondjam, egészen megmerevedtek a vonásaim, éreztem, ahogy a ráncok az orrom felett összehúzódnak és kidagad a nyakamon az ér, így vettem egy nagyobb levegőt és vállat vontam a nő megállapításán. Mitől kéne kevésbé lehangoltnak lennem? Különben én nem érzem magam annak, jól megvagyok így. Miért kell mindenkinek olyannak lennie, mint aki cirkuszi bohócként most lépett meg a fogvatartóitól. Fülig érő vigyor, mindenkit szeretek és vihorászok az utcán. Én ezeket zárnám négy fal közé, hozzájuk képest még Te is normális vagy. Te most nekem bókolsz? Jegyezd meg, többet nem fordul elő.
Rövidzárlat. Azt hiszem ez akadt be nálam még bámult a csaj én meg próbáltam nem szemtengelyferdülést kapni tőle. De jó volt. Meleg volt az érintése, nem éreztem azt, amit mindig, mindegyiktől. Az undort, a félelmet, az ítéletet és a kérdéseket, olyanokat, amikhez semmi alapjuk nem volt öt perc beszélgetés után. Csak más volt és el is mosolyogtam az egészet, talán a legvégére már olyan szélesre is sikerült hogy a fogam is kivillant egy pillanatra de aztán elhajolt én meg úgy tettem, mintha ez az egész tök normális lenne. Legalább ez, ha te nem vagy az. Kapd be.
Aztán elsétáltunk az automatáig, vagyis ő sétált én meg két lépésből ott voltam. Nem tudok totyorogni, Jézusom. Aztán csak megtámaszkodtam és olyan kivert kutya fejjel az első eszembe jutó dolgot kinyögtem, mire a nő olyan volt, mint akit ketté roppantottam idegileg, mint egy ropit. Nem állt szándékomban, értetlenül meredtem rá, aztán csak megint jött a zsibbadás és a halántékomban a szúrás meg is kellett dörzsöljem. Visszavonom, meg ne keresd a tökeid, a nőnél vannak. Kurva vicces vagy. Nem én kérdeztem meg, gyakran jár-e ide. Hogy is volt a közös fogással?
- Muszájból vagy magamtól? Egész más időintervallumok - jegyeztem meg aztán csak az automatát figyeltem és azt a bizonyos piros csokit. Meg a szemem sarkából a nőt. Jó ég, írja ki az országúti hirdetőtáblára max mérettel, hogy mit akar? Ember, most közölte _te mikor járhatnál ide_. Miért vagyok még veled? Ezt én is akartam már kérdezni. - De péntekenként nekem is itt kell lennem. Amúgy is. Például.
Jó, még nem kell elásnunk senkit, megnyugtat. Amúgy sem kell. Kár, a férfiasságod már félig be van temetve.

- Összement a szobád? - néztem rá, talán kissé gyanakvóan is a dologra, de nem különösebben mászok emberek életébe. Tudom milyen szar azon az oldalán lenni a hülye kérdéseknek így igyekszem én is minimálba tenni. Pedig elég érdeklődő vagyok. Vagyunk. - Nincs? Pedig már egészen felkeltetted a figyelmem, egyszer kifejthetnéd.
Végre. Komolyan mondom, ezért a mondatért most megérdemelnéd, hogy vállon veregessem magam. Ha nem lennék itt, ennyire se jutunk. Vettem vagy tíz mély levegőt elméletben, de csak hétig sikerült elszámolnom, hál' Isten a vöröske elvonta a figyelmem arról, hogy még egy normál, emberi beszélgetést se tudok.... pluszok nélkül lebonyolítani. Mert ez a csengés... megőrjít. CSENGÉS?! Csengés, egy kibaszott csengés. Kapd be, Olivér. Köszi, nem.
Sosem vagyok kifejezetten hangulathozó meg pozitív ember, de ehhez a legtöbben már hozzászoktak, a lányon mégis meglepettséget véltem felfedezni. Néztem egy darabig még így az egész csomagot az ölemben úgy mindennel együtt, de a csoki egy jó elfoglaltságnak tűnt, még a doki is ellép és a nő is kiteregeti a lapjait, mennyibe kerül nekem az előző akció. De nem tette.
Ott volt az arcomban, gyakorlatilag a leheletnyi nag távolság volt, annyira nekem döntötte a fejét én meg csak vigyorogtam ott idiótán, hogy na most kislány, mit is élsz? De végül azt hiszem eszmélt az egészből mert nem csak hogy nem maradt - milyen szomorú -, de még fal is kelt és elindult. Én meg utána, még a kezem is zsebre toltam az automatának dőlve. Ő meg szétesett és rendesen nem tudtam síre vagy nevet egy ponton, kicsit kétségbeesve és furán is néztem még meg nem szólalt.
- A dokit kéne látogatnom minden héten - tettem hozzá egy vállvonással a fejemmel a korábbi műsornézőnk után intve, aki már rég egy ajtón is túl volt. Szerencsére. Nem hiányzott volna ez most. Pedig lesznek kérdései hozzánk. Hozzám. Ugyan...
- Remélem - nyúltam a csokiért elég vidáman hirtelen, aztán a piros papírról csakhamar visszavándorolt a tekintetem az arcára. Ha nem akarod tovább ásni a vermet a férfiasságodnak, ideje lenne, hogy hagyj beszélni. Nem.
- Indiszkrét leszek - közöltem egyszerűen, ahogy végül elléptem ettől a pénznyelő szartól. - Megszokásból jársz még, vagy kell is ez neked?
Csak tudni akarod, gyógyult-e vagy sem. És mennyire vagy szerencsétlen idióta, igaz?

- A szülőket túlértékelik - vontam vállat, nem mintha jogom lett volna helyeselni vagy ítélkezni bárki életében. De azért könnyedén megértettem ezt. Valószínűleg ha a valódi szüleimről valaha tudtam volna, előbb vagy utóbb én is erre jutok. Nem mintha a nevelőszüleimmel, már az utolsókkal máshogy állnék. Nem értem miért kellene bárkivel tartsam a kapcsolatot. Már legalább 15 éve önálló vagyok, nem hiányzik a nyakamból.
- Fel. Mi az? Még sosem kérdeztek tőled semmi extrát? Tudom is én, melyik a kedvenc állatod? - néztem rá kicsit elképedve, ahogy vártam a választ. Igazából nekem is hasraütésszerűen jött a kérdés. Most nekem hazudsz vagy magadnak? A kérdést sem értem.
Nyilván ha itt voltunk, ahogy nekem akadt okom, neki is ettől még túl mainstream arról beszélni indulásból ki kezeli meg ismeri-e a menekülési útvonalakat itt. Gondolom én, de esélyem se nagyon volt erre. Én néztem rá, leginkább mert szép volt az arca, de nem tudtam mi nem stimmel rajta. Valami olyan hidegrázós volt, de a szemei amikor az enyémbe mélyedtek csak rámosolyogtam. Nem is értettem a hirtelen lendületét a csoki felé. De nagyon tudtam támogatni.
- Ezt mondtam - bólintottam is mellé, aztán csak az arcát figyeltem a tekintetét keresve, olyan volt kicsit, mint akire éppen rápirítottak, de nem értettem az okot. Nem tettem semmit tudtommal, de aztán csak elvigyorodva löktem el magam az automatától. Hát még mi mennyire fogunk örülni.
- Az szép idő, akkor már egész kis profi vagy a talpraállásban. Én még szívok ezzel az egésszel - vettem el végül a csokit és - meglepő módon - ki is bontottam, ahogy lassan elindultam kifelé, bár akaratlanul is oldalra meg hátra pillogva, ha nem indult volna el ő is. - Csak érdekelt. Ez a börtön sok embert ejtett már foglyul.

Valahogy elég keserű pillantással meredtem mögötte elnézve a falra, de igazából sejtése se lehetett, mennyire is értünk egyet. Nem kellett tudjam vele mi a helyzet, elég volt, hogy ennyi idősen ide járkál egyedül. Nem volt olyan korban, amiben manapság csak úgy elengedik a gyerekek kezeit. Jobb esetben. De vannak a tipikus szar szülők, elég szaporák is, mert nem az első és nem az utolsó lenne, aki ilyenekkel van megáldva.
- Akkor - mielőtt felteszed a lehető legszarabb kérdést, hogy mit szoktak vele csinálni, Olivér, gondold újra. Kussolhatnál már, el tudom dönteni egyedül is, mit mondjak. - Éppen ideje volt.
A válaszára egész vidáman néztem az arcát, aztán a szemeit végül a haját, amit nem volt nehéz, elég sok helyen ott volt, ahogy így bekerült a képbe. Volt neki elég. Egy tincset pár pillanatra az ujjamra is tekertem lazán, de mikor odahajol és nekem dőlt el is engedtem, nem tudtam másra figyelni. Nem lehetett. Ugyan így vagyok a csokival is, így az automatánál is leginkább a csomagolás előkerülését követtem nyomon, így idő volt, mire feltűnt, hogy fura lehetek. Bár kinek és mi a különös.
- Ezt se mondták még rám. Az elmúlt években biztosan - nevettem el magam, ahogy végiggondoltam gyorsan a jelzőket, de nem, ez éppen kimaradt az elmebeteg és a lúzer között. Valahogy ez a kettő igen népszerű... Nem tudom mire célzol.
- Ja, a következő öt év hozhatna valami újat is - húztam el a szám feltépve a csomagolást aztán csak a csokoládéba haraptam. - Bár azt mondták én már ne várjak csodát.
Tény, hogy magyaráztak kombináltságról, meg arról, hogy amíg nem változtatok az erőmmel se fogok haladni, de én a sok hülyeséget, amit rám próbáltak húzni éreztem nyomasztóan szarnak. Hogy másszam ki a veremből, ha folyamatosan ásnak még lejjebb? - Alád - nevettem el magam megint, már másodjára. Nem tudom mit csinál a nő, de érdekes. Ez még szerintem is fura tőled.
- Nem vagyok a kedvence. Nem jártam vissza a muszájon túl, nem felelek a kérdéseire és.... ennyi - vontam meg a vállam.

Alapesetben nem kellene ítélkeznem és igazából besorolnom se senkit, de nála nem is ment. Kissé elképedve álltam a dolog előtt, mert én se voltam mindig az a bájos-csevegős faszagyerek, aki a nagyik meg anyósok kedvence, ettől még képes voltam magamból kellő érdeklődést kicsikarni, mikor felkeltették a figyelmem. Azt meg nem tudom elhinni, hogy ő még senkiét. Akkor baszki valami nem stimmel az itteni pasasokkal, de ez nem is lényeges most. Ebben látod egyetértünk, ezek itt mind szerencsétlenek.
- A kutyák hálás és szeretetteljes állatok - tettem még hozzá a válaszához éppen egy időben azzal, hogy a kezeimre féket tettem és kimásztam a tincseiből. Nem volt erre szükség, akkor sem ha maga a helyzet kísértetiesen emlékeztetett valamire érzésekben. Ha most átmész érzelgős majomba, ide fogok hányni.
Látod? Még szerinte sincs gond velem. Csak ezt akarod hinni. Ezt látom. Talán túl pozitívan, de most az egyszer meg sem erőltettem ehhez magam, csak jó érzés volt és kész. Miért kell bármit meg- vagy túlmagyarázni?
- Már maga a várakozás. Nem tudom, volt orvos aki szerint elfogadni kell, nem menteni a menthetetlent. Van, amit nem kap vissza az ember - mondtam mintha nagyon filozofikus lennék, de igazából majdnem szó szerint idéztem csak az untig belém nevelteket. A nevelőszüleim, az átmenetiek és a stabilak is valahogy mindig erre jutottak nálam és most éppen a parádés fehérruhások is. Egyik meg is kérdezte minek nekem a varázserőm újra. Én megkérdeztem neki szüksége van-e még a karjára erre beutalt egy kéthetes megfigyelésre. Kicsit erősebben is haraptam a csokiba, szinte hallható volt az elroppanó mogyoró, de végül csak elindultam, bár nem siettem és a megtorpanós visszanézések se ezt mutatták. Valóban. Inkább úgy néztél ki, mint egy otthonról kibaszott kutya, aki éppen könyörög érte, hogy de vigyék el sétálni.
- Ez is történt - bólintottam párat. A célt elértem, nem hittem, hogy sok húzni való van már ezen. Ha fel akart volna pofozni, volt lehetősége. Sikogatni, lebuktatni és elküldeni is. Nem így lett. Szerintem lenne jobb kérdés is, felé, mint felém ez.
- Kérdéseidre? Milyen kérdéseid vannak, tündérke? - vontam fel a szemöldököm egy pillanatra. Ilyenkor szoktak a ráncok annyira megmutatkozni, hogy dob rajtam még tíz évet, de mivel nemhogy tükröm, jó esetben, hanem lakásom se igen volt, nem akadt gondom ennek nézegetésére. Azért nem vagy öreg, mert nem látod? Aztakurva.
- Kedden, receptért például. De erre a terápiának nevezett szarra most egy hétig nem kell.

Volt valami furcsa, de aranyos a nőben ahogy a kutyatéma előkerült. Vagy mert lehetett köze hozzájuk, vagy a természete teszi, esetleg más. Ettől még éreztem és elég szimpatikussá tette. Nem vagyok oda az idegenek életturkáló kérdéseiért vagy megjegyzéseiért, de ő tényleg úgy tűnt inkább cseveg. Meg ha már nem kevert le kettőt és kaparta ki a szeme, csak megtehetem, hogy nem morgok. Hát te milyen édes egy.... lúzer vagy.
- Miss Coelho - emeltem rá a tekintetem de az ajkaimon végig a mosoly bújkált. Az ilyen lény pozitív szarságoktól mindig agyfaszt szoktam kapni, de ez inkább viccesre sikerült, bár nem tudtam megérteni egy ilyen helyen hogy marad valaki ennél a szemléletnél. Nem hinném hogy belé is terapeuta próbálta volna nevelni. Kétlem, hogy abban itt bárki sikeres lenne. - Elvesztettem a varázserőm, ez ennyi idő után nem egy hopp, megoldódik, csak akarni kell!
Tényleg nem az, éppen ezért talán a végére egészen cinikus voltam, de leginkább a probléma hozta mindezt ki. Kimondták. Kvibli vagyok, de ez nem jön el mindenkinél, pláne ennyi év gyakorlati használat után, valamit tuti elbasztak az orvosok amikor kórházba kerültem, de a műhibát sosem ismernék el.
- Mert finom. Az attól függ ki - kacsintottam mellé hátra és lefelé pillantva - és ez nehéz. A nagytestű kutyákkal mindig sokkal előbb esem teljes csodálatba - vontam meg a vállam. Nem mintha tényleg feltette volna a kérdéseit, de ezekben még nem éreztem semmit, legalábbis a kénszerét nem, hogy de beszélj, ha nem is akarsz. Vagy csak szeretnél vele beszélgetni és így nem hagy faképnél.
- Az egy másik.... doki receptje. Ez bonyolult. - Félsz beszélni rólunk? Nem akarsz? Sok dolgot akarok meg még többet nem, de ez nem az a hely, ahol van időm gondolkodni. - Szedtem nagy dózisban régebben, most már normál, assszem, nem vagyok orvos.

Alaptalan, igen, biztos voltam benne. Más kérdés, hogy tényleg olyan mondatok záporoztak, mint amiket könyvből olvasnak fel nagyon tudálékos arccal és várják a megoldásokat. Nem is annyira figyeltem, de már kint volt részben az ok, miért kell folyton pofavizitre járnom bármilyen ipséhez. Bár nyilván ez nem jár gyógyszerekkel, a mágia nem olyan, ami megjön ha bedobsz két advilt, egy kis rivotril és leöblíted valami jóféle ginnel. Eleve nem szedem advilt. És ritkán iszom alkoholt. De más sem oldja meg, csak mondom.
- És hogy állsz vele? - kérdeztem tőle még a tekintetét is elcsípve egy időre. Szép szemei voltak, olyanok, amik talán kicsit mellőzve a nagy boldogságot meredtek csak a világra, de nem volt egy bánatos kiskutya azért. Miért hasonlítasz embereket kutyákhoz? És én ezt miért hallgatom veled végig? Ugye tudod, hogy ez itt egy nő? Inkább vihetted volna a mosdó felé, mindjárt tudnánk utána merre az arra! Ehm.
Valahogy nem éreztem már annyira azt a zsibbadást, Dávid sem kiabált, vagy legalábbis halkabb volt. Tompán elhomályosodott előttem a kijárat látványa, de aztán pár pislogás után minden okés volt. Kihagytam 3 napot a gyógyszerből, tudom, hogy nem jó, sőt, egyenesen kinyír néha a fejfájás, bár volt doki, aki szerint ezt a részét beképzelem. Mintha valami gyógyszert akaró tini lennék. Vadbarom.
- Ezt mondd a dokinak. Vagy inkább ne, maradjon a mi titkunk. Egyébként nem - jelentettem ki határozottan, mert bár elég barátságos tudtam lenni, ha olyan a hangulatom, nem voltam nagy csevegő, inkább mások meséltek, én szívesen hallgattam meg, toltam be egy viccet vagy csak reagáltam így meg úgy. Rá pillantottam a kérdéskor, aztán el kellett mosolyodnom, ahogy mutogatott. Nekem fel se tűnt.
- Baleset, összevesztem reggel az egyik bokorral - vontam meg a vállam, gyakran megesik az ilyen. Van, hogy macska vagy kutya kap meg hirtelen, ha éppen benézek egy menhelyre segíteni. Máskor az éjjelem nem úgy sikerül, ahogy terveztem. - Nagyon.
Nem tudtam levenni róla a szemeim, ahogy ott ficergett kifelé menet mellettem. Mellettünk. De örülök neked újra. Én is Olivér. A zsebembe csúsztatott kezemmel megszorongattam az egy darab receptem, hogy azt még le is kell adnom, aztán csak kifújtam egy nagyobb levegőrohamot.
- Bármit. Keresgélek, találok. Néha segítek, máskor csak vagyok. Nem érdekes az életem - vontam vállat, és ezzel most túl sokan nem értenének egyet. Tudom, te sem. Kuss. Ünneprontó vagy.

- Ha megnyugtat, én ennyire se jutottam - tártam el a kezeim, mintha ezt lenne a világon a legkönnyebb kijelenteni, mégsem így volt. Belül minden pillanatban úgy éreztem tőle, mintha valaki újra és újra behúzna egy gyomrost én meg összegörnyedve nyöszöröghetnék. Legyél már férfi! Azt ne mondd, hogy acélból vagy. Viszont a saját problémám mellett-mögött éreztem, hogy nem ennyi a teljes sztorija, mégsem akartam firtatni, tényleg olyan filozófikus volt a csaj, hogy már majdnem úgy éreztem életvezetési tanácsadót fogok szerezni. De szerencsére mégsem. Nincs olyanra szükségem legjobb tudomásom szerint, mivel pontosan tudtam mit akartam az életemtől eddig is, most kisebb döcögés van. Majdnem hat éve? Kuss.
- Most komolyan arról szeretnél meggyőzni, hogy legyek ennél is kevésbé bizalmas az emberekkel? - vontam fel a szemöldökeim egy pillanatra, hogy aztán csak meredjek rá. Nem volt teljesen tiszta, hogy miért próbál beszéltetni és érdeklődni, ha közben szerinte az a legjobb, mikor az emberekre nem bízunk semmit a saját dolgainkból. Legalábbis ez most nekem elég bonyolult, pedig nem vagyok segghülye. Tényleg? Tényleg.
Olivér. Ne is kezd el! Tudod hol mutatna még jól az a... Mondtam, hogy ne. Tudom. Na, csak nem összeszedted magad? Feszülten túrtam a hajamba, de azért elég vidáman vontam egyet a vállamon. Nem tudom valaha volt-e hogy nő bókolt nekem és nem fordítva. Akkor is, ha nem annak szánta.
- Úgy nézel ki, mint aki nem tartja elég veszedelmesnek a bokrokat - jegyeztem meg jókedvűen, ahogy elég széles mosollyal fordultam felé egy pillanatra majd a kezeim zsebre vágva sétáltam tovább. Igazából kezdtem elengedni a dolgom fontosságát, de ez nem feltétlenül jó. A kérdését ezzel a mosollyal némileg ki is kerültem.
- Mi is a hazugság? - kérdeztem teljesen meglepődve, pedig pontosan értette, hogy mi is lehet a gondja. - Ráérek vele holnap is, szabad vagyok, mint a madár.

Nem tudtam neki válaszolni, ha akartam volna se. A kérdése jogos volt, ettől még tipikus szokása mindenkinek nyugtatásnak szánni, hogy neki is szar. Ez valami országos mentalitás lehet, mert ha tudatában vagy, hogy másnak a helyzete még a tiéd felszorozva négyszázzal, kicsit jobban érzed magam. Te mi a faszról beszélsz? Agrh. Én nem tudtam egyelőre okot, hogy ezt az egészt valakihez képest jónak tekintsem. De másnak voltam pozitívan negatív ok. Van ilyen? Már van.
- Hozzám fogsz tartozni? - mosolyodtam el egész érdeklődve a dolog után ahogy rá is emeltem a tekintetem. Igen, én is észrevettem, hogy folytatódott tovább a mondókája, meg eleje is volt, de az egyelőre ennyire nem érintette meg az ingerreceptoraim. Vannak berozsdásodásaim azt hiszem. - Ha az érdekel, elbírom-e ezt a mérhetetlen súlyt, mindenképpen - kaptam a kezem a szívemhez még egy pillanatra meg is állva és megrogyva a látvány kedvéért, de aztán csak tovább sétáltam a kezeim meg a farmerom zsebébe kerültek.
Furcsán hatott rám az, ahogy beszélt és amit, még ha az emberek olykor nevetségesek is, nem feltétlenül volt ez ok arra, hogy bárkivel mosolyogva ballagjak csak úgy. Leginkább nincsenek barátaid, akivel tehetnéd.
- Még az élő fába is...? - tettem fel a kérdést már-már költőien. - Ők is tudnak veszedelmesek lenni, nekem nem kell bemutatni. A négy elemből bármi - tettem hozzá mert a levegő is volt már pont elég káros az életemben, ahogyan mondjuk a növényzet. Nem vagyok szerencsés alkat. Ahogy újabbat haraptam a csokiból eléggé kezdett megfogyatkozni, de úgy eszembe jutott hogy, ja illik ha már ő vette megkérdezni kér-e, nem? Nem. Költő... Nem. Oké.
- Sztorim az sok van, kérdezd Gizikét. Ő az, aki minden reggel kicseréli a faliújságon sárgára a cetliket - mutogattam magunk mögé a helyre. Az a nő a maga módján aranyos volt, mindig azt hitte a fia vagyok eleinte, most néha azt is hiszi a veje. Nem tudom melyik ijesztőbb. De jókat beszélgettünk. Uuuuuncsi.
- Van hát. Különben lenne már kifogásom, miért ne - nevettem el magam. Azt hittem nyilvánvaló neki, ha valaki nem akarna sétálni, már ezer meg egy indokkal lelécelt volna.

Az ilyen kapcsolatok mindig jók. Kinek? Egyszerre láttam nagyon naivnak és valahol aranyosnak a meglátásait, már leszámítva, hogy a hideg végigfutott a hátamon. Az az enyém volt, nem a tiéd. Kapcsolat?! Azt hiszem próbál barátságos lenni, de te baszki nem könnyíted meg senki dolgát.
- Jó gyorsan? Direkt? Nem vagy kicsit kattant te is, kislány? - kérdeztem egész vidáman, ahogy még egy nevetésféle is elhagyta az ajkaim. Nem kell messze mennem a következtetéshez, éppen abból az épületből sétáltunk ki, ahol ezt gyűjtik, de ez kicsit meglepett. Persze, láttam már nőt, aki szereti ha fáj, de más helyzetben hallottam, nem így. Meg nem fákkal és egyéb kemény növényekkel. Innentől viszont viszonylag csendesen a csokoládéval foglalkoztam. Már ami a lányt illeti, itt sosincs csend, igaz? Szóval gondolsz rám is. Szeretnék nem gondolni, de hiú ábránd. Lelombozó vagy, Olivér.
Felszaladt a szemöldököm mindarra, amit Gizikére reagált és nem is azon, hogy ne venném észre, vagy mindent tudna, hanem a tényen: minden nap beülne. Olyan irreális volt az egész nő hozzáállása, hogy kellett volna áldozzak neki legalább egy perc néma csendet még, de nem igen ment tovább.
- Mindent, amire kíváncsi vagy? Mert mire vagy még kíváncsi? - néztem le rá, aztán meg csak előre, mielőtt ismét valami növény támadásba lendülne. A park már közelebb volt, mint a mögöttünk lévő betonhalom, ez pedig egészen pozitívan hatott a kedvemre, ha lehet ilyet. A kérdésem ettől még komoly volt, itt volt a lehetősége feltenni, minek akkor Gizi?
- Rajtunk? - nevettem fel olyan kicsit fullasztóan, el is köhögtem a végét így csak köszörülve a torkom nem is folytattam. Hát, ha már itt a kit nehéz megérteni előkerülne, tartok tőle a nők évtizedes vitakészségelőnye élve felfalna. Ezzel meg ne kísérletezz.
- Kéfet? Róam? - meredtem értetlenül az utolsó kockákat tüntetve el a mogyorós csodából.

Egy egészen gyorsnak mondható mosoly ült ki az arcomra, majd távozott is onnan, mielőtt még rossz néven veszi. Ez a magyarázkodás elég mókásra sikerült, de valahol meg egész dicséretes volt, amiket elmondott. Volt hivatása, célja, gondolom álma is ennek kapcsán. Egyik sem romokban. Tudtam értékelni, ha valahol nem a szarba botlom, így kicsit én is szebbnek láttam az adott órát mondjuk. Te szentimentális barom.
- Egy ilyen... baleset hozott ide is? - kérdeztem minden körítés nélkül. Nem vagyok teljesen elmeroggyant, hiába a hely meg az orvosok, van, amit ki is tudok következtetni. Bár nem tudhatom fával veszett-e össze, az biztos, hogy ez is lehet az ok. Aztán lehet csak szimplán rákapott egy teljesítményfokozóra. Az élet nem mindig hozza azt, amit kellene, senkinek.
- Hát kérdezz - néztem rá mintha mi sem lenne egyértelműbb. Bár ha meg kell mondanom, elég fura volt az egész, én azért igyekeztem teljesen jól kezelni. Az akkor menne, ha összeszednéd magad, aranyapám. Ha most azt mondod siralmas, biztos lehetsz benne, hogy holnaptól duplán szedem a pici, fehéret. Miért csak velem tudsz határozott lenni? Kapd már össze magad! Ez majdnem egy siralmas volt burkoltan. De nem mondtam ki.
A keze ellen nem tiltakoztam, hagytam, hogy mutassa az irányt, hova is szeretne eljutni, igazából a csokit kivégezve lépdeltem mellette próbálva megérteni is amit mond, nem csak hallani.
- Nyugi van, kislány. Csak nem értettem - emeltem meg védekezően a kezeimet. Úgy reagált, mintha leszóltam volna, pedig csak egészen elvesztettem a fonalat hogy jutottunk a lovaktól a képig rólam. Nem vagyok ló, jobb esetben.
- Nem azt mondtam, hogy baj, csak érdekelt, miért - mondtam végül a kezeim a zsebembe csúsztatva. Nem hittem hogy lelkeket rabol, de aztán az a lelombozottság az arcán sok dolog volt, csak szimpatikus nem.
- Hé, ne lógasd nekem itt azt a szép orrod, mondom nem mondtam nemet. Régóta fotózol?

Én - valami idióta belső kényszerrel ellentétben - sosem éreztem kényszerét az emberek mondandóját kiforgatni. Engem nem az szórakoztatott, ha félreértelmezhettem bármit, ettől még tudom mit szeretnél, és csak hallgass. Ünneprontó vagy, Olivér. Pedig micsoda képességei lehetnek. Vettem egy mélyebb levegőt, hogy összeszedjem magam és akkor á is kérdeztem, amit valamennyire kisakkoztam a mondandójából. Hogy ez ok lehet és magyarázat az ittlétére is.
- Azért egy megbokrosodott, több mint fél tonnás állat sehogy sem álomszerű elképzelés - grimaszoltam egy pillanatra, ahogy a homlokomon össze is ugrottak a ráncok, de csak hallgattam tovább a sztorit. Nyilván való volt hogy nem örök boldogság meg happy end fog éppen jönni. Azért a szóviccén az orrom alatt elnevettem magam, érdekes humora van. - És mégis visszavágysz rá? - Nyilvánvaló volt. Abból, ahogy beszélt róla, ahogy cseppet sem azt érzed a vörösnél, hogy rettegne vagy ódzkodna egy új menettől. Egyszerre volt valahol csodálatra méltó és kicsit normálistól teljesen eltérő magatartás. Bár van az a szindróma, több is. Az emberek furcsák, vonzódnak ahhoz, ami fáj. Mondjuk ahogy halljuk, ő inkább ahhoz, ami enyhíti. Kár, hogy nem tablettaként reinkarnálódtunk, mi?
- Olivér - vágtam volna közbe, de már kint volt az a teljes szó én meg felvontam egy pillanatra a szemöldököm. - Grünwald Olivér Dávid - tettem végül hozzá. Néha túl semmitmondóan hangzott, máskor meg önmagáért beszélt. A vezetéknevem is csak rám akasztották mint a többit, bár az Olivérrel elvoltam, azt a rám találó segítőktől kaptam. - Mind eredeti - válaszoltam meg ezzel előre a következő, tipikusan megeső kérdést. Van több is? akad, éppen elég. Van, ami még az aurorsághoz köthető, akad maori vonalon kezdődött minta, de más, teljesen hirtelen, nonfiguratív is. Illetve egy-egy életemlék. Mert hát ezért gyűjtjük őket, nem?
- Zavar? - kérdeztem vissza meg is állva egy pillanatra és oldalra néztem kicsit lefelé rá. Azt azért nem mondta, hogy dugjam fel magamnak, vagy hogy olyan kibaszott idegesítő lenne, de sose lehet tudni. Nem egészen értettem hogyan ért el most ehhez a kérdéshez. - Késztetései mindenkinek vannak. Ez még a jobbik fajta - préseltem össze az ajkaim, ahogy körülnéztem. Elég szép és nyugodt helynek tűnt, erre még sosem jöttem. Nem csak mert nem láttam jövedelmet visszakacsintani, de úgy nem is nagyon tudtam, mi van erre. Azt hiszem sokkal kevesebb emberi interakcióba futottam magamtól, mint normális lenne.
- Igen, mert az - tártam el egy pillanatra a kezeim értetlenkedve a visszamondásán, hogy aztán csak kivárjam mit is szeretne. - Boldogságot nem ígérhetek, ebben igen szar vagyok, de ha képet akarsz, tőlem aztán.

Nem volt egy rossz szavam sem a lovára, de úgy látszott nem is vette zokon, hog nem tituláltam túl pozitívnak a dolgot. Alapvetően elég jól állok az állatokkal, sőt, így aztán az együttérzésem nem érheti kritika. Ilyen jellegű bizonyosan nem.
- Egyáltalán meg fogsz? - kérdeztem tőle el is nevetve magam. Nagyon messze állt még attól is, ahova én keseredtem. Szerintem az elmúlt 5-6 évben 20 évet öregedtem, de ez más kérdés. Nem vagyunk egyformák, én jól megvoltam azzal, ha nem érne több gond, de tény, ami tény, ha dolgozhatnék megint, egészen más lennék. Talán minden máshogy lenne. De ezt sem fogják fel.
- Nagyon kis figyelmes vagy - vigyorodtam el az egyik kezem kihúzva a zsebemből, hogy átvegyem a másikból az üres csokipapírt és belegyűrjem. Nem vagyok szemetelős típus, meg amúgy se érdekelt éppen, az a zseb sok dolgot elnyel. - Érdekes? Mi?
Nem egészen értettem, hogy miről beszél. Én meg remélem rám gondolt, tudod kibaszottul elfelejtettél bemutatni! Mert nincs mit bemutatni! Ezt te sem hiszed el. - Baszd meg - sóhajtottam. Előbb kint volt hangosan, mint utána gondolkodtam volna, aztán csak meredtem magam elé, mintha ez meg se történt volna. Nem a lánynak szólt, éppen nem is volt mire. Leginkább rá lehet fogni, hogy a vasalót a ruhán felejtettem otthon. Persze. Mert te olyan vasalós alkat vagy. - Azt hiszem elfelejtettem valamit, mindegy.
Micsoda mentés! Lehetne, hogy csend legyen az életembe? Csak időnként, egy kisebb, amikor úgy senki és semmi nem akarja tropára baszni a mindennapjaimat kényszeresen? Azt hiszem ez hiú ábránd marad. Most már úgy örökre.
- Persze hogy aranyos, édes vagy, még sem mondhattam, hogy Krumpli - néztem rá, mert hát sok dolog volt, de egy zsák zöldség semmiképpen. Még csak sehol nem is hasonlított. Se forma, se szín. Nem mintha krumplikhoz próbálnék matchingeltetni embereket. - A túlélésre, leginkább - közöltem nevetve, mintha ez csak egy vicc lenne, amolyan adja magát a nagyzolás, de tulajdonképpen ezt éltem, akkor is, ha nem lett volna rá mindig szükségem.
- Minden reggel megy és feldobja a napi sminkjét hozzá? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mert nem kerülte el a figyelmem, hogy van rajta. Elég sok, tippjeim szerint, amit nem igen értettem. Közben csak egész megmerevedtem, ahogy összevont szemöldökkel néztem le rá, mikor az ingem kezdte helyreigazítani. Teljesen jó volt az nekem úgy is. - Kösz, kicsi. Na most akkor csinálod azt a képet, vagy megvárod még itt öregszem meg?

Egyértelműen nem ugyanarra gondoltunk, már ami a megöregedést illeti. Részemről ez inkább olyan dicséretféle volt, ahogy láttam az embereket, volt az a típus, aki lehetett hatvan is, mégse érezte magát annak. Ilyen akartam lenni, most meg már idősebbnek érzem magam, mint vagyok. Pedig csak a felét léptem át. Jó, majdnem kétharmadát.
- Áh, azok, valóban azok - bólogattam is mellé. Azért voltak, mert szerettem őket, van, ami csak hirtelen fellángolás, de olyan is, ami miatt hetekig kerestem a megfelelő embert. Mert amíg nem látom, hogy azt akarja rám varrni, amit én akarok, hozzá se kezdjen. Így volt a vállammal, a lapockámmal és a kezem bizonyos részeivel is. Amúgy is vannak pontok az életben, mikor kerülöd a hentes munkát. Nekem ilyenek a tetoválások.
- Mi?! - Gyorsabban volt kint a visszakérdés, mint hittem. EMBER. Erre az a válasz, hogy igen. Betűzzem le, vagy a tökeid elvitele mellé teljes herélést is végeztek? Vettem egy nagyobb levegőt, most éreztem elsőre nagy szükségét hetek óta gyógyszernek. Fáradt voltam, éles fájdalmat éreztem a fejemben és közel sem volt őszinte örömöm a helytől, pedig igyekeztem semlegesen jönni, majd menni. Utóbbi mondjuk úgy kellemesebb jelen formájában, akkor is, ha elviseléssel jár.
- Akkor ideje elkezdenem valószínűleg - közöltem nevetve, persze nem gondolva teljesen komolyan. Szerettem, mikor nem mentem mindenben a tömeg után, de ezt én is érzékeltem mennyire bizarr. Hát még nyilván egy nőnek. - Senki nem is mondta, hogy minden olyan, mint a mesékben, kislány. Fent, vagy lent. Mindenhol lehet ugyanolyan szar. A kérdés az, hogy tudsz-e úszni vagy elsüllyedsz.
Így éltem a mindennapjaim, Miss Coelho kis bölcsességei mellé meg ez még pont belefért abba a hűtőmágneses kiskönyvbe, amivel sokan a hűtőn villognak, közben betűt nem olvastak belőle. Vagy nem értenek.
Hagytam, hogy gombolgasson, bár nem tudtam nem furcsállni az egészet, de ha neki jó, hát csinálja.
- Csoki? Komolyan ilyen olcsónak tűnök - vontam fel a szemöldököm, hogy aztán a kezeim zsebrevágva álljak ott, igen szarul érezve magam. Szarul is nézel ki. Kínos? Nem lenne, ha vennéd a lapot. Ha hajlandó lennél látni az egyértelműt! Köszi.
- Cini?! - nem, nem mosolyogtam, de a végére felnevettem, mert röhejes volt az egész, de ő elég aranyosan próbálta tárgyalni. Rettenetesen életképtelennek és életidegenek éreztem ezt a fotódolgot, de ha ez a boldogsága... Oh. Oh! Szóval érdekel. Végre valami, amiben egyetértünk.

- Akkor már ki... - vagy kit. Tegyük csak helyre, hogy pontosan mi is a helyzet. A szakállam vakargatva rendeztem a vonásaim és igazából nem is a reakció volt, ami fennakasztott, inkább a tény, hogy most már többedszer beszéltem félig magamban. Az mindegy, mit is mondtam. Nem magadban, velem beszélsz! Hát ez az.
A becézések többsége nem volt nálam erősség, amit használtam, az túl természetesen jött és általában valami egyértelmű jelzőből, amit az illetőhöz társítottam. Nem féltem köpcösnek hívni az egyik volt munkatársam, meg kispöcsnek a volt főnököm. Azon még mindig szakadok! Imádtam... Nem fizette ki a végkielégítésem. Költheti nagyobbításra. Nem érdekel! Attól még vicces voltam. Én. Mi. Én. Jó, te.
- Hm, mindenképpen. Krumpli - mosolyodtam el az orrom alatt, ahogy tovább ballagtam, de azért oldalra néztem, bár nem vártam nagy dolgot, igazából amilyen vidámnak tűnt, maximum egy nevetést. És abba is sikerült belegondolni, hogy ő úgy gondolta, egy olyan nőnek mondod, akivel így... érted, legalább dugod vagy valami? Fontos ez most? Szóval egy tervünk van? Egyre jobb ez a nap.
Ráhagytam a mesék anatómiáját, nem értek hozzá, bizonyosan nagy a rutinja meg ismerete, szóval egészségére. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy a happy end hangsúlyozása egy nagy határ faszság. Ettől még nem töröm én össze senki lelkét. Pláne még a gombjaim rendezgeti, ami kicsit bántotta a szemem, de semmi extra. elviseltem. Nem azért gomboltam félre, mert egy barom vagyok, hanem mert az ing mintája máshogy nem passzol össze, valaki elcseszte a kurva gombokat rajta.
- Pont ez jutott nekem is eszembe. Gagyi - mondtam, bár életemben soha korábban ezt a szót. Kénytelen voltam el is húzni a szám de végül csak néztem a vörös loboncra, majd a szemeibe aztán bólintottam. Érdekelt mi volt ebben annyira jó neki.

A télben az egyik legjövedelmezőbb dolog a léleknek a forró és már márc édes italok bűntelen fogyasztása. Nálam se volt ez másként, mindenáron erőltette Max, hogy jó lenne, ha kimozdulnék, meg ő amúgy is akar ezt-azt a házban, szóval némi noszogatás után vettem a kabátom és kisétáltam a térre. Előbb kerestem a vásárban egy italosbódét és egy whiskeys forrócsokit magamhoz véve indultam tovább. Vannak dolgok, amikért nem lennék megtámogatva, és azt hiszem ez a döntés is ilyen volt. Majd nem veszem be a gyógyszert este és nincs min aggódni. Már reggel se kellett, teljesen jól voltam így, ahogy.
Az egyik kezem a zsebembe csúsztatva még a másikban a pohárral sétáltam ki lassan a tömegből, amitől csak keserű és merev tekintettel tudtam szabadulni. Nem volt kedvem se beszélgetni se ismerkedni, de ezt többen nem vették észre. Nagy sóhajjal kerültem ki egy nőt, aki éppen megjegyezte miután belém futott, hogy milyen jól sikerült "landoló pályát' választania. ez egyáltalán mit jelent?
A nagy fontolgatás közben lettem figyelmes valami mozgásra a tömeg alatt és láttam meg a nagyban intő árust, aki szerint egy kutya gyümölcsöket lopkod. Tekintetem a terepet követte és hamar ki is szúrtam a nagyobb kutyát, aki elégedetten szaladt, még a füle is csak úgy hátra lobogott én meg egyből el is mosolyodtam ahogy a fő utczára érve beértem. Tettem egy kis kitérőt az egyik virágágyásnál, így némileg oldalról és kissé elé tudtam a kutyának kerülni.
- Hé, cimbi, egyedül vagy? - guggoltam le egész elbambulva a vörös bundás négylábúra.

Nem nagyon szoktam figyelni a környezetemre vagy arra, hogy éppen mit csinálnak körülöttem, de az, hogy valaki elkezdett egy tolvaj kutyát emlegetni eléggé felkeltette a figyelmemet. Szinte azonnal a tömeg lábát kezdtem lesni és csakhamar kiszúrtam a nem éppen kistestű, vörös négylábút, aki úgy szaladt, mint akinek az élete múlik a fennmaradó métereken. A vigyorom már majdnem olyan széles volt, mint legutóbb, mikor egy kölyökkutya megnyalta a kezem.
Kicsit nagyobb lépésekkel, a tömegen átvágva észre sem véve, ha valaki megszólított kerültem egy kisebb részt, ezzel levágva bizonyos útszakaszt. Így sikerült az eb elé kerülnöm, akit látványosan megleptem, de a legnagyobb döbbenetemre nem mozdult, csak leült elém. Kissé távolságtartóan nyújtottam felé a kezem, hogy megismerkedjünk.
- Na, kishaver, merre tartasz? Nem bántalak - mondtam a kutya felé nézve, ahogy előtte guggoltam és már majdnem egy magasak is lettünk. Nagyon csinos és szép volt, a bundája is, egészen meglepne, ha gazda nélküli lenne, de így első látásra csak egy aprócska kendőt fedeztem fel. Az is leginkább igen ismerős mintával bírt. Csak nem tudtam honnan.
Aztán a lábamra hányta a körtét én meg felnevettem és megvakargattam a fülénél. Nem féltem sosem a kutyaharapástól, így bátran mertem közel tartani a kezem a szájukhoz is, de elsőre nem tűnt túl vérmesnek, sőt. Nagyon szép barna szemeket meresztett rám. Éppen olyan szép, mogyoróbarnákat, amilyen színt már régen láttam.
- Elvesztél... - néztem rá kissé megdöntve a fejem a megszólítás előtt, aztán a hátát simogatva próbáltam kicsit a bundájától a hasát jobban szemügyre venni. El tudom dönteni róluk, éppen mik, ha hagyják. - Kislány? - mosolyogtam rá egész elfelejtve az alkoholos csokit a kezembe és még lelkesen vakargattam az oldalát is kicsit.

Egyszerű dolgom az nem volt, legalábbis ami a kutyával való barátkozást illeti, pedig ha értek valamihez, az ez. Nehéz lett volna nem az ülő kutyusra figyelni, mert annyira aranyos volt, hogy ha ezen múlt volna, valószínűleg simán leülök a havas, latyakos járdára és itt várok vele, még kiderül mire. De nem tűnt ennyire kézenfekvőnek a dolog.
Felnevettem. A kezem után kapott és éreztem az apró fogakat és inkább csiklandozott, mintsem komolyabb támadásnak tűnt. Azt viszont nem tudtam eldönteni szereti-e vagy csak inkább a tapogatást mellőzzem. Bár máshol úgy nézett ki nincs baj, sőt. Ahogy a farkát csóválta boldogan, egészen hasonló érzéseket keltett az ember fiában.
- Hamis vagy, igaz kislány? - néztem rá le, ahogy lassan eltoltam kicsit  a kendőt, nem volt rajta semmi, szóval biztosra vettem, hogy úgy lépett meg és még csak fel sem merült benne, hogy ez rossz. Hogy éjjel hideg van és összefagyhat még ennyire vastag bundában is. Ki tudja kivel hozza össze az élet, pont elég rémtörténetet ismerek ilyen idegenek konyháiról. Most komolyan azon aggódsz, hogy megfőzik, vagy csak első látásra... Befognád?
Biléta és rendes nyakörv hiányában nem igen akartam elengedni, sőt, aztán mikor elkezdett a lábam mellett surranni utána akartam nyúlni, de előbb még felegyenesedtem volna. Ekkor nyalt meg én meg csak a fejét simogatva dörgöltem meg kicsit a bundást. Nem akartam hagyni, hogy elmenjen.