28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma! ✴
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Juhász Laura összes RPG hozzászólása (392 darab)

Oldalak: [1] 2 3 ... 13 14 » Le
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. július 20. 08:26 Ugrás a poszthoz

Laura sietősen szeli át a pázsitot korán reggel. Amikor gyógynövénytanra ment a legutóbb, akkor fedezte fel, hogy milyen tökéletes is ez a hely. Meg is fogadta hogy ide mielőbb kilátogat. Sietségének oka pedig nem más, mint a legjobb hely megszerzésének vágya, ugyanis a múltkor eléggé sokan tartózkodtak ezen a csodás helyen.
Körbe-körbe pillant, néha megáll egy-egy fa, vagy bokor mellett, majd megcsóválja a fejét és továbbáll. Mennyivel másabb ez a rét, mint a házának kisrétje. Itt sima pázsit van, ami sokkal kellemesebb illatot áraszt magából, harapós gazok sincsenek, viszont sajnos a párnák is elmaradnak.
Végül aztán az egyik pad mellett talál magának alkalmas pihenőhelyet, ahová egy közönséges fűzfa vet hatalmas árnyékot. Ágai és levelei lekonyulnak ugyan, mégis hívógatóan rázza őket a fa a szélben, szinte súgja Laurának, hogy oda menjen az ő törzse alá. Gyorsan kiveszi a táskájából azt a kis plédet, amit a szobájából emelt el. Vagy kitudja, lehet hogy ki szabad hozni, mindenesetre nem volt senki, akitől megkérdezhette volna. Letelepszik rá, kikerül mellé pár könyv és jegyzet, illetve a reggelinek való tonhalas szendvics és sütőtöklé is.
Hátát nekiveti a fa törzsének, majd inkább pergament vesz elő, kiteríti a gyógynövénytan könyvön és nekiáll levelet körmölni.
Kedves Apu - írja fel a lap tetejére, ám ekkor abbahagyja az írást. Hogy folytassa? Hogyan közli az ember a szüleivel, hogy ne tartsanak igényt az ő segítségére? Hogy inkább marad a kastély körül nyárra, semmint hogy hazamenjen?
Egy nagy sóhaj kíséretében belemártja pennáját újra a tintába, azonban mielőtt a lapra bármit is írhatna, felszisszen a fájdalmas bizsergéstől, amit a kézfejében érez. Erőteljesen rázogatni kezdi a csuklóját, hátha elmúlik ettől az érzés, de csak azt éri el, hogy csupa tintapaca lesz körülötte minden.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. július 23. 11:28 Ugrás a poszthoz

Stella

Hát valahogy a mai naphoz nincsen semmi kedvem. Ez volt az első gondolatom, ahogy kinyitottam a szememet, és ez az érzés cseppet sem lett jobb, miután kibújtam a takaró alól. Gyorsan magamra kaptam pár göncöt, igen, nagyjából a szokásos hosszú pólót rövinadrággal, párszor végighúztam az ujjaimat a hajamban fésülködés gyanánt, és már loholtam is. Nem igazán figyeltem oda, amikor a faluba való kisegítő munkáról volt szó, sőt tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy mire is bólintottam rá csak miután már késő volt. Limonádé árulás és én....nem éppen összeillő dolog. Eleve ki nem állhatom a limonádét, meg a vadidegenekkel való bájolgást sem kedvelem. De ha már ennyire megváltozott az életem akkor akár ki is próbálhatom, hátha a varázsvilágban nem olyan gáz az egész, mint a mugliknál.
- O-oké, hol is vagyok? - dünnyögtem magam elé, ahogy kicsit aggódva pillantgattam körbe az utcán. Bogolyfalvában eddig még nem voltam, és most is úgy loholtam, hogy oda se figyeltem mik vannak körülöttem. Rápillantottam a cetlimre, majd a házakra és rájöttem, hogy igen, túlmentem. Ráérősen visszafordultam hát, hiszen nagyon korán elindultam, nem kell sietnem és dúdolászva nézelődtem. Egy talárbolt, itt tanszerbolt ott, és ó csak nem?! Hangszerbolt! Szuper, na ide majd be kell mennem, ha már nem kell gályáznom. És igen, ott a Cukorkabolt. Most már észrevettem a tipikus csíkos napernyőt, és nem is igazán értem, hogy hogy mehettem el mellette. Egy lány a rögtönzött pult mögött, mire felvontam a szemöldökömet.
Mással együtt árulok? - kérdeztem magamtól és ismét átkoztam magam, amiért nem figyeltem oda, amikor erről az egészről szó volt. Bizonytalanul odamentem a standhoz, végigpillantottam a nagy kancsókon, a poharakon. Igen, tuti, hogy limonádé. Biztos, hogy jó helyen vagyok.
- Öhm, szia! Te, ööö, itt árulsz? - szólítottam meg a lányt. Biztos vele kell együtt árulnom, ha valami házak közti versenyről lenne szó, hogy az árul itt, aki előbb ér ide azt biztos kihangsúlyozták volna.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. július 23. 18:17 Ugrás a poszthoz

Stella


Zavartan szemlélem a lányt, a standot, a boltot. Tényleg pont erre kellett nekem jelentkeznem? Hosszú lesz ez a nap! A lány mondjuk egész szimpatikusnak tűnik, bár az öltözéke az nekem kicsit merész. Árusításhoz viszont ideális, tuti sok srác fog sorba állni, csak hogy ő keverhessen nekik limonádét.
- Hátöö - hebegem a kérdésre, de nem jutok el odáig, hogy értelmesen válaszoljak, úgy meghökkenek a következő mondatától. Kék vagy lila?
- Mármint a limonádé? Hát, ha muszáj választani akkor inkább zöldes, és mojito-nak hívnám. Mentalevelekkel, napernyővel. - válaszolom és már keresem is a tekintetemmel a felsorolt kellékeket. Sajnos azonban nem látok még hasonlót sem. Közben megjelenik egy idősebb bácsi, aki boldogan vigyorogva várja ki, hogy megkapja a kék italát. Véletlennek tűnő mozdulattal persze hozzá is ér diáktársam kezéhez. Mosolyogva várom meg amíg elsántikál, majd rögtön csóválni is kezdem a fejem. Kizárt, hogy azért jött volna ide, mert szomjas lett volna.
- Igen, én jelentkeztem, nagyjából a tudtomon kívül. Juhász Laura, Navine, első évfolyam. – mutatkozom be, majd erőt veszek magamon és a pult másik oldalára megyek, elvégre ott lesz a helyem.  – Igazából sose csináltam még ilyet, mármint limonádé árusítást, és hogy őszinte legyek, nem is szeretem a limonádét. Koktélpárti vagyok inkább, abba sokféle variáció van, többféle ízvilág. – magyarázom miközben leszedem a csuklómról a karkötőimet, gyors mozdulattal összekötöm őket, é-s rögtönzött hajpántként felfogom vele a hajam. Bár engem nem zavarnak semmilyen munkában, mégsem hiszem hogy a leendő vásárlók nagyon örülnének, ha neadjisten a sok kristály hozzáérne az italuk valamelyik alkotóeleméhez.
- Oké, akkor te mint rangidős felsős tartassz egy rövid eligazítást, hogy mi, hogy legyen. Dolgozzak a kezed alá, vagy mindketten gyártjuk a limonádékat? – kérdezem, megpörgetve a kezembe a kést a vágódeszkán felkészülve a több kilónyi citrom felszeletésére. Rásandítok a lányra, igen, biztos, hogy idősebb, mint én, talán a felsőbb évfolyammal sem tévedtem.
- A különféle színek az ízt is változtatják, például a rózsaszín az epres limonádé? Dekorálunk is?
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. július 25. 08:52 Ugrás a poszthoz

Stella


Bólogatva hallgatom az idősebb lány magyarázatát, miközben azon jár az agyam, hogy ugyan miért is tűntem én kéknek?
- Ja, nem is az alkoholos verzióját gondoltam árulni, de akkor simán kotyvaszthatunk rendhagyó limonádékat. - feleltem végül mosolyogva. - Az alkoholt amúgy sem szeretem, fura íze van.Amúgy, miért éppen kék? - kérdezem meg végül. A leglogikusabb ha esetleg az aurám miatt gondolna kéknek, bár általában az is inkább zöldes, semmint kék. Tudom, mert megnézettem.
- Ja bocsi Stella, csak tudod nemrég érkeztem. Mármint nem úgy értem, hogy még csak elsős vagyok, hanem szó szerint pár hete jöttem csak. Mivel az évfolyamtársaim és a tanáraim nem ismernek így megszoktam, hogy így mutatkozom be, hogy tudjanak hova tenni. Szüleim kicsit megkavarták a dolgokat, szóval nem tudtam korábban jönni. - hadarom el gyorsan, kicsit zavarban is vagyok. Stella rávilágított arra, hogy milyen bután is hangzik ez a teljes bemutatkozás. Már csak azt kellett volna hozzátennem hogy mugliivadék és ki is érdemeltem volna a külföldi mesékből jól ismert szamár feliratot.
Stella közben elmondja, hogy szerinte hogyan kéne csinálnunk a dolgot, majd megnéztem a kínálatot az ízesítések és színek terén. Hát, nem a legjobb.
- Majd kiderül, hogy miben vagyok a jobb. Szeletelni nem túl nehéz. Áá, sziasztok! Limonádét esetleg? Tudok speciálisat keverni, ami pont megfelel majd az ízléseteknek - szólítok meg két goth lányt, akik lefitymálóan nézik a pultot. Fogok két poharat, bele a sok jég, citrom, cukor, majd keresgélni kezdek a pult alatt. Látszólag, ugyanis amit keresek az nem a pultban van, hanem a zsebemben egy megfeketedett zacskóban. Beleszórok a fekete porból az italokba, jó alaposan megkeverem, citromkarikával díszítem és átadom a két lánynak. Egyértelműen tetszik nekik. Bár goth-oknál nehéz az örömöt megállapítani sok esetben, de ezeknek fülig ér a szájuk. Látszik, hogy csak divatból csinálják.
- Tyű! Borravalót is kaptam! - motyogom megdöbbenve miután elmentek. - Ja, ne aggódj, széntabletta volt porrá őrölve, azt tettem bele. - meg is mutatom a zacskót Stellának, győzödjön meg róla, ha szeretne.  Hogy ne unatkozzak a következő vendégig elkezdek szórakozni a gyümölcsökkel. A citrom héját forgácsba rendezem, a narancs karikákat kerékké alakítom, a lime-ot pedig spirálozom. Így vidámabban mutat.
- Gondolom nem használhatunk gyümölcsleveket...tényleg, sokan szoktak jönni? Mióta árusítasz itt? - teszek fel pár kérdést. Nagyon sok mindent szeretnék megtudni az idősebb lánytól, de nem akarom egyszerre elárasztani mindenfélével. Végülis, ráérünk egész nap.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. július 25. 19:51 Ugrás a poszthoz

Thomas


Amíg ő lázasan szenved, hogy enyhüljön a fájdalom a kezében, addig a szomszédos padot elfoglalja egy fiú. Elég egy pillantást vetnie rá, és máris tudja hogy nemcsak hogy évfolyamtárs, de ráadásul háztárs is. Igaz, hogy még sose beszéltek egymással. Amikor meglátja, hogy milyen arccal nézi őt akkor abbahagyja a kézrázogatást, és rögtön rájön, hogy persze a kezébe maradt a penna, ami persze csupa tinta, szóval most nem csak a lap, de a táskája is, sőt a ruhája is csupa paca lett. ~Remek~
- Mármint úgy, hogy teljesen összekented magad tintával úgy, hogy észre sem veszed? - kérdezek vissza. Valahogy kétlem, hogy tényleg járt volna már így a srác. A hátát a talárjának támasztja és nem a puszta fának, szóval eléggé úgy néz ki, mint aki szereti ha rendezettek a ruhái, elegánsak, és főleg tiszták. Ahogy elnézem, akár egy divatmagazinból is idecsöppenhetett volna, amitől cseppet sem érzem magam jobban.
- Igazából nem szoktam hadonászni tintás dolgokkal, most is csak a kezem miatt tettem. Még nem gyógyult be rendesen. Izé, belenyúltam egy idióta gazba, a gyengélkedőn ellátták, de azt mondták hogy még napokba telik, mire újra a normális lesz. Most meg levelet akartam írni, de hát persze, hogy jobb kezes vagyok, és azzal is nyúltam bele a bokorba. - mutatom fel a még mindig vörös és láthatóan duzzadt kezemet. Az igazat megvallva így szabadkozni sem nagyon szoktam a furcsaságaim miatt. Határozottan zavarban vagyok, és ettől a felfedezéstől még el is pirulok. Ki nem állhatok zavarban lenni.
- Laura vagyok, Juhász Laura. Láttalak órákon, sőt talán még a klubhelyiségben is. - mutatkozom be a pedáns fiúnak. Apukám ugyan arra nevelt, hogy először a fiú mutatkozik be, sőt valami tegezős-magázós dolgot is magyarázott, de úgy érzem azok egy kicsit elavult információk voltak.
- Honnan érkeztél? Mármint, most nyilván a kastélyból, de úgy értettem, hogy hol laktál a suli előtt? - zagyválok össze vissza.
Vetek egy gyors pillantást magamra, és egy sóhaj kíséretében konstatálom, menthetetlen a helyzet. Úgyhogy jó képet kell vágnom ahhoz, hogy most estig csupa paca leszek. A pergamenemet azért gyorsan eltüntetem. Ledobálom a cuccaimat a plédről, így bőven marad hely, hogy ha már visszanyerem méltóságom kényelmesen elfeküdjek rajta.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. július 25. 20:23 Ugrás a poszthoz

Stella


Feltűnik, hogy megdöbbentettem Stellát, de igazából nem ő az első, aki meghökken azon, hogy nem szeretem az alkohol ízét. Mindig is csodabogár voltam a többiekhez képest, szóval már nagyon fel se veszem a dolgot. Lehet, hogy ha idősebb leszek akkor majd megkedvelem, ki tudja.
- A nyugalomról és derűről nekem a nyílt víz jut az eszembe, de az inkább zöldes kékes. Az ég az csak mostanában kezdett el foglalkoztatni, de csak ha a repüléshez van köze - válaszolom vigyorogva. Szóval nyugalmat árasztok, meg derűt, kafa. Jó tudni! Kíváncsi vagyok, hogy mi jutott volna az eszébe pár napja, amikor a gyengélkedőn szenvedtem a kezemmel. Valószínűleg a piros, a dühtől.
- Most már én is kezdek erre rájönni. Addig semmi gond nem volt velük, amíg ki nem derült, hogy boszorkány vagyok. De azóta valahogy teljesen megváltoztak. Nem csak arról van szó, hogy én változtam és másképp látom őket, hanem valahogy egy aranytojást tojó tyúknak néznek. - próbálom elmagyarázni dióhéjban a problémát vállvonogatva, ezzel jelezve, hogy nem igazán szeretném a napot ilyen lelombozó témákkal tönkretenni. - A varázsvilágot úgy-ahogy kezdem megszokni, egész jól érzem itt magam.
Továbbra is boldogan szemlélgetem a fura érméket a kezemben, ezekhez még mindig nem sikerült hozzászoknom, és kicsit félénken teszem zsebre azt hallván, hogy ez bizony teljesen az enyém. Tehát még pénzt is keresek ezzel az egésszel. Tényleg jó lett volna odafigyelnem azon az eligazításon.
- Eléggé adta magát, ha már a csajok is feketébe vannak, és látszólag az egész világgal bajuk van, akkor pont nekik való a fekete ital. Bár kicsit féltem tőle, hogy ettől függetlenül a fejemre öntik az egészet. Áh stevia? - kérdezem majd öntök ki egy kicsit a léből. ~Pfúj, ez tuti hogy nem az. Szegény cukrosok, kimaradnak a normális ízekből. ~
Egy darabig némán ácsorogva figyelem, ahogy pár céltalanul bolyongó emberke meg-megáll a kirakatoknál, de amikor egyértelművé válik, hogy ők bizony nem fognak tőlünk vásárolni leülök a felkínált dobozra.
- Gondolom karácsony táján meg puncsot és forralt bort lehet akkor itt árusítani. Hova valósi vagy amúgy? - folytatom a társalgást, miközben lázasan dolgozom, hogy összehozzak egy kancsónyit a narancsok levéből és húsából. Talán eléggé sűrű lesz ahhoz, hogy kétféle színű italt tudjak belőle keverni.
- Öhm már bocsi a tolakodásért, de jól vagy? Kicsit mintha féloldalasan mozognál. - kérdezem aggódva. Igaz, még csak most ismertem meg a lányt, nyilván semmi közöm hozzá, de mivel szimpatikus, így nem szeretném ha valami komoly baja lenne.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. július 27. 16:14 Ugrás a poszthoz

Stella


- Szerintem mindkettő gyönyörű vihar idején. Van valami megmagyarázhatatlanul lélegzetelállító a vad tombolásban, a természet erejében. - felelem elmélázva. Már az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára igazán vad gyönyörű vihart. Pár éve talán.
- Hm? - nos, igen, egy kicsit elgondolkodtam, szóval nem volt egyszerű egyrészt rájönni, hogy mit is mond Stella, másrészt meg normálisan megfogalmazni a választ. -Ja, csak úgy simán. Mindig is vágytam az egekbe, ez olyan emberi dolog. Vágyni a magasba, szabadon repülni, mint a madár. A muglik megoldásai nem éppen a legmegfelelőbbek erre, de a seprűlovaglás mintha jobban megfelelne az elképzeléseimnek. A kviddics egyenlőre egy borzalmasan fura kusza sport nekem, még nem jöttem rá mi a jó benne.
Figyelmem most egy új kuncsaft felé fordítom, szokatlanul helyes srác, csábos mosollyal, most komolyan?! Mi van ezzel a faluval meg iskolával, hogy ilyen sok helyes pasi jár errefelé? Ez valami felvételi követelmény? Szinte oda se figyelek arra, hogy mit is kavarok neki össze - valami narancsos fahéjas izét - annyira leköt a mosolya. Vigyorogva adom át neki az italt, ami egész tűrhetően néz ki, a kezembe teszi az érméket, meg se nézem őket csak zsebrevágom. Halk sóhajjal nézek utána, majd homlokráncolva térek vissza a valóságba, amiben Stella a szüleiről mesél.
- Nálunk a barátkozással nem volt baj, azonnal elfogadták a tényt, hogy egy-szem lányuk boszi. Tudok, ők muglik, természetgyógyászok, és most borzasztóan örülnek, mert úgy gondolják, hogy ez, mármint az én varázsképességeim, mindent megmagyaráznak. És hogy emiatt ők kevésbé lesznek különcök. - csóválom a fejemet, ahogy magyarázok. Őszintén szólva kétlem, hogy miattam lennének kevésbé furák. Főleg, mert nem áll szándékomban örök időkig velük élni, plusz szerintem előttem is épp eléggé furák voltak. Így meg hogy kiderült, hogy én boszi vagyok most még nehezebb lesz, mert titkolózniuk kell, hogy hol is vagyok, meg mit is tanulok. Nem, kétségkívül nem lesznek normálisabbak.
- Irritáló? - javítom ki automatikusan az idősebb lányt. - Jaa, friss tetkó. Nekem mondjuk nincs, de sejtem milyen érzés lehet. Na várj. - mondom, majd előkotrom a táskámat és keresgélni kezdek benne. Hamarosan kipakolok a pultra pár borvörös és fekete színű kristályt, viaszolt zsinórt és a kapcsokat. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal karkötőt készítek belőle és Stellának nyújtom.
- Remélem jól saccoltam meg a csuklód méretét. Gránát és obszidián, ezek enyhítik majd a fájdalmat, segítik a gyorsabb bőrregenerációt, és megvédenek, hogy ne fertőződjön el. - az persze eszembe sem jut, hogy talán van erre egy egyszerű bűbáj, vagy valami bájital, hiába még mindig erősen élnek bennem azok a fránya mugli beidegződések.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. július 29. 20:46 Ugrás a poszthoz

Thomas



Mosolyogva bólogatok, amikor a fiú bevallja, hogy ő bizony a hagyományos módon ken össze mindent tintával, már amikor összeken. Hiába, csak én tudok ilyen ügyetlen lenni. Jó ez nyilván nem egészen igaz, mások is járnak így, csak hát általában a mi fajtánkból vannak a kevesebben.
- Még szerencse, hogy nem nekünk kell kimosni a ruháinkat. Az ecetes ollón kívül ötletem sincs, hogy mivel jönne ki a tinta a ruhából. - mondom nevetve. A mosás sose vonzott különösebben a házimunkák közül. Főzni tudok, sőt varrni is, de azt hogy melyik folt mivel jön ki vagy hogyan, nos az Anyu dolga volt.
Kicsit csodálkozva látom, hogy reagál a sebesülésemre, még azt is kinézem belőle, hogy mindjárt idesiet és megvizitálja a kezem. Vagy nagyon empatikus, vagy egy gyógyító veszett el benne. Vagy ki tudja, inkább nem gondolkodom túl sokat ezen. Az viszont nagyon mókás, ahogy körbe-körbe forog, nézegetve, hogy melyik növény lehetett a ludas.
- Jaj ne aggódj, nem ezek a gonosztevők! - nevetem el magam, ideérkezésem óta először. Annyira rámjön a kacagás, hogy csak pár perccel később tudom elmagyarázni neki a dolgot. - Viszont a házunk kis kertjével jobb lesz ha vigyázol! Van ott egy hatalmas nagy bokor, magasabb mint én, fehér virága van. A gyengélkedőn azt mondták, hogy valamilyen medvetalp a neve. Sajnos nem emlékszem, de a gaz név bőven megfelel ha a véleményemre vagy kíváncsi. - szedem össze magam annyira, hogy tájékoztatni tudjam háztársam. Igen, azzal a növénnyel vigyázni kell, bár a fene se tudja, hogy egy ilyen veszélyeset minek is ültettek a kertbe.
- Öhm, amúgy maga a kert nagyon szép, a rejtett ajtó megtalálása sem túl bonyolult. Ha még nem voltál és érdekel akkor szívesen megmutatom. Esetleg. De ha nem, nem. - habogom, magam sem tudom, hogy miért. Biztos, mert nem szeretném ha emiatt ne látogatna el oda, ha szeretne. Tényleg gyönyörű az a kert, remekül lehet ott kikapcsolódni, és kevésbé látogatott, mint ez.
- Middleton? -ráncolom össze a homlokomat. Hallottam már ezt a nevet, még mugliként, de hol is? - A cambridge-i hercegnő rokona vagy? Vagy csak névrokon? - ugrik be a sztori. Hát persze, Anglia, királyi család, esküvő, gyerekek, tucatnyi főcím ugrál a lelki szemeim előtt. A londoni dolog is stimmel, az otthon meg ki tudja milyen. Ott vannak még talán csak fiúiskolák is. Kicsit hiányosak az ismereteim.
- Minden áldott nap?? Hátde, hátde - száguldozik lázasan az agyam. - Az nem túl megterhelő? Sokat kell utaznod?
Érthetetlen számomra az egész, hiszen ha utazgat minden nap ide-oda, akkor kevesebb ideje van tanulni, vagy barátokat szerezni. Az oké, hogy otthon édes otthon, de hát akkor is. Végigfut az agyamon, hogy milyen furcsa, hogy ilyet engedélyeznek a suliban, illetve főképp az, hogy csak meg ne tudják a szüleim! Tuti elvárnák, hogy hazajárjak folyton és segítsek be a boltba.
- Én? Fehérvárcsurgóról. Icipici település, nem hiszem, hogy hallottál róla. Igazából ebbe a suliba többen vannak szerintem, mint ahányan ott lakunk. Mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent. Kivéve azt, hogy boszorkány vagyok. Azt titkolnunk kell. Örülök, hogy ez bentlakásos suli, igazából jobban szeretnék szünetekbe is itt maradni. - válaszolom a pokrócomat bámulva, ami valami okból kifolyólag telis tele van darabokra tépett falevéllel. Nyelek egy nagyot és lázasan töröm a fejem, hogyan tudnám kicsit vidámabb témák felé terelni a beszélgetést. Ez a kaland a gyengélkedővel megtépázta az idegeimet, és úgy tűnik mégsem viselem olyan könnyen a dolgokat, mint hittem.
- Na és hogy tetszik neked itt? Miket szeretsz? A réten való lazuláson kívül.- kérdezem végül. Elég béna témák, de jobb hirtelen nem jut eszembe.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. július 30. 18:56 Ugrás a poszthoz

Stella



Buszozás, említi Stella. Nos, még nem szerzett túl sok tapasztalatot etéren, hogy meg tudja állapítani, hogy mennyire jó vagy rossz ez a fajta közlekedési módszer.
- Őszintén szólva akkor ültem először buszon, amikor idefelé jöttem. Tudod, nagyon kicsi a falunk, és mindenhova vagy gyalog vagy biciklivel közlekedtem. Úgyhogy nem igazán tudom, hogy milyen nyomorgós meg szagos a dolog. A hoppanálás az milyen? - kérdezem meg tőle. Eddig még senki sem tudta elmondani, hogy milyen is. Igaz, hogy idősebbeket még nem kérdeztem ezzel kapcsolatban, eddig. A másik rejtélyes dolog az a zsupszkulcs, vagy miaszösz. Majd talán egyszer azt is megtudom, hogy micsoda. Egyenlőre a repülés az nekem való dolog. A többi mugli tömegközlekedési eszközhöz meg nem hiszem, hogy sok szerencsém lenne mostanság. De talán nem is vesztek semmit.
- Engem??? Tényleg? Nem hiszem.- lepődök meg a kijelentésen, miszerint tetszettem a fiúnak. Az kizárt dolog! Nem igazán vagyok a fiúk esete, így meg hogy itt áll mellettem Stella, így meg pláne! Hiszen csak rá kell nézni az idősebb lányra, aztán meg rám, és máris egyértelmű, hogy ki jön be a fiúknak és ki nem.
- Inkább tagadtak volna ki. - dünnyögöm az orrom alatt hallva egy másik lány esetét. - Mármint sajnálom őt, de én valószínűleg jobban jártam volna.
Tetkó szülinapra? Háát, aki mazochista. Lehet, hogy egyszer nekem is lesz tetoválásom, de biztos nem azzal ajándékozom vagy ajándékoztatom meg magam. De jó tudni, hogy ilyen esetben majd kihez kell fordulni.
- Kedves tesód van! Szülinapi ajándék, fájdalommal megspékelve. És amúgy mit ábrázol? - nevetem el magam. Tovább nem nagyon tudom folytatni, mert megjelenik egy csapat kiskölyök, olyan 6-7 éves formák, és elkezdenek tülöngeni a standnál. Az egyik epreset kér, a másik málnásat, a harmadiknak mindegy csak ne legyen piros. Van aki ernyőt kér bele, van aki citromkarikát, sőt valami transzformátor vagy transzformersz díszt is kér bele egy morcos kisfiú. Csak úgy száguldozik a kés a citromokon, egy kis jégkocka ide, egy lime oda, készülnek az italok. A transzmiamanónál Stellára pillantok egy néma ~segíts~ sikítással. Elképzelésem sincs, hogy az mi is lehet. Valami fiúdolog, az biztos.
- Áh, nagyon sok mindenre jók. Lelkileg is helyre tudják tenni az embert, önbizalomhiány vagy szorongás esetén például. Mindegyik másra jó így lehet váltogatni mindig. És nem utolsósorban jól mutatnak. - felelem az ásványos témára. Remélem hasznos lesz neki is. A mágia elvileg erősít a hatásukon, legalábbis nekem az alvásgondjaim nyom nélkül eltűntek, amióta a varázsvilágba kerültem.
- Mondjuk biztos van erre valami kevésbé mugli megoldás is. Viszont van valami ami már egy ideje érdekel: szokott itt lenni ilyen buliszerű is? Tudod évnyitó vagy évzáró diákbuli amolyan dejó hogy ezt is túléltük meg ilyesmi? Vagy ez nem jellemző a varázslókra?
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 2. 08:01 Ugrás a poszthoz

Thomas



Ismét bebizonyosodik, hogy a nevetés ragadós, amikor Thomas is nevetni kezd velem együtt. Nevetése megnyugtat, csökken bennem a feszültség, végre valahára kezdek feloldódni. Lejjebb eresztem a vállaimat is, szinte észre se vettem, hogy mennyire görcsösen tartom az új helyzet miatt. Régóta nem fordult már elő, hogy egy ismeretlen fiúval kelljen beszélgetnem. A mi kis falunkban mindenki ismer mindenkit ráadásul pelenkás kora óta, ami egy kicsit kiérdemli a pfúj jelzőt. Itt meg eddig zseniálisan beolvadtam a tömegbe, ügyesen kikerülve a társalgást a másik nemmel.
~Ügyes mentés~ gondolom magamban, amikor válaszol a bugyuta kérdésemre a kiskerttel kapcsolatban. Mit is gondoltam, amikor megkérdeztem!
- Oké, majd egyszer. Most egy darabig annak a helynek a közelébe se megyek. - válaszolom mosolyogva. Ezzel el is van intézve, hetekig, hónapokig el van odázva a kérdés, addig ő is elfelejti, hogy mondott valaha is ilyet. Nincs kényszer meg semmi, ha meg mégis elmennénk oda, nos az sem baj.
Oh, szóval nem rokon. Pedig beleillett volna a képbe a dolog.
- Ettől függetlenül simán beleillenél közéjük. Mondjuk biztos nem hagyták volna, hogy ide járj. A királyi családhoz tartozóknak valami speciális elit suliban a helyük, nem vegyülhetnek el a pórnéppel. - mondom magamra pillantva, utalva rá, hogy abban a szituációban én lennék a pórnép. Viszont ezek szerint nem valószínű, hogy valami speciális bentlakásosba járt volna, tehát az otthon kifejezés valószínűleg árvaházra utal. De mivel úgy ítélem meg, hogy ilyen dolgot nem illik megkérdezni, így hanyagolom ennek kiderítését. Arra viszont fény derül, hogy milyen gyors úton közlekedik, bár a szemöldököm felhúzom a kandalló szó hallatán. Beszállni egy kandallóba? A tűzbe? Hát köszönöm szépen, én azt kihagynám!
- Azt hittem a hoppanálás az ilyen pörgök-forgok-csettintek-eltűnök-megjelenek dolog. A kandalló az nekem kicsit meredek. De legalább gyors. A bácsikád nem morog érte, ha túl későn pottyansz ki az otthoni kandallóból? - kérdezem vigyorogva, ahogy elképzelem a jelenetet: Thomas a makulátlan öltönyében felbukkan egy kandallóban, lángok és hamu között. Egyszer meg kell néznem, hogy néz ki a hopp-hálózat használat.
- Nem olyan vészes, csak nagyon kell vigyázni, mert ott még a falnak is füle van. De mivel úgyse járok majd haza gyakran így nem gond, vagyis, nem az én gondom.
És persze a bugyuta kérdésemre bugyuta választ is kapok ez tiszta sor. Meg kell tanulnom egyértelműen fogalmazni úgy néz ki. A felfedezhető helyek említésénél felcsillan a szemem, egy ígéretes egyezés.
- Író? Én? Jaj dehogy! Hacsak a levélírástól, órai jegyzeteléstől nem minősülök annak, akkor nem. Sose volt tehetségem a rímfaragáshoz. - vigyorodom el. Mekkorákat nevetne ha látná pár zseniális versemet. Bár belegondolva jobb, hogy azokat nem látja már soha senki, igencsak cikik voltak. - Olvasni viszont szeretek, meg új helyekre menni. Bár a legutóbbi kaland egy kicsit visszább vett a lelkesedésemből.
Elgondolkodom, hogy vajon mit lehet még mondani. Mit szeretek csinálni?Rengeteg dolgot, de mégse sorolhatom végig hogy fagyizni, filmet nézni, háton fekve bámulni az eget. Ezek annyira sablonosak.
- Ja, meg zongorázom. Vagyis, zongoráztam. Itt sajnos nem tudok gyakorolni. Vagyis még nem találtam zenetermet. - egészítem ki a rövidke felsorolásom miközben a hátamat nekivetem a fának és felnézek az égre. A zene az nagyon hiányzik. Hallgatni is jó ugyan, de nem az igazi.
- Úgy érzem ez a hely telis-tele van lehetőségekkel. Ki tudja, talán kiderül, hogy tehetséges vagyok a festésben. Tintával legalábbis már jól megy. Talán még azt a híres tejes teát is megkóstolom egyszer. - mosolygok rá Thomasra kacsintva. Egy rejtély számomra, hogy hogy lehet azt meginni, de az angolok furák. Meg távolságtartóak, hűvösek, és a kutyáikat jobban szeretik, mint a saját gyerekeiket. Bár Thomas nem tűnik ilyennek.
- Mi volt a legfurább amikor Magyarországra jöttél? Két különböző kultúra, valami biztos kiakasztott. - kérdezem érdeklődve. Soha nem jártam még más országba, főleg nem úgy, hogy ott kellett élnem, így kíváncsi vagyok hogy máshol milyen, mi a különbség, mi a hasonlóság.  
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 3. 17:28 Ugrás a poszthoz

Stella



Igen, az valahogy lerí Stelláról, hogy ő nem olyan elszigetelt élethez szokott, mint én . Bár nyilván, aki egy szem gyerek, azt nem nagyon engedik bele a vakvilágba. Főleg ha annyira irányítani, meg befolyásolni akarják, mint engem. Minden egyes nap minden egyes percével egyre jobban megvilágosul előttem, hogy mennyire nem normális helyzetben is éltem én.
- Egyke vagyok, nem nagyon engedtek el a szüleim. Meg, ők sem voltak soha fenn Pesten, szóval az, hogy én menjek, főleg egyedül szóba se jöhetett volna. Igaz, hogy soha nem is vágytam oda. Akkor már inkább valami vízpartra vagy erdőbe. Bár oda se gyakran jártunk. – válaszolom visszaemlékezve az egyetlen erdei kirándulásunkra, amikor is az első negyed órába anyukámnak kiment a bokája és végig siránkozott az egész úton, meg Apunak kellett cipelnie. Én meg mentem volna, néztem volna, de nem volt mit tenni, az első adandó alkalommal kijöttünk az erdei útról és indultunk haza, hogy a speciális büdös krémmel hetekig kenessük Anyu lábát, amíg meggyógyul. Soha többé nem engedett az erdő közelébe sem.
- Hát, egyik hopp-ot sem szeretném kipróbálni úgy igazán, se azt amit egyedül kell csinálni, se azt amit valaki mással. – válaszolom nagyokat kuncogva. Elég viccesen hangzott az, ahogy Stella megfogalmazta a dolgot. Értem én, hogy hogy gondolta, de akkor is mókásra sikerült.
- Uhh, az eléggé undorítóan és főleg borzalmasan hangzik. Szegény ismerősöd. Tehát akkor ha a zsupszkulcs kilőve, a hopp szintén, akkor mi marad? Seprű és a jól bevált mugli tömegközlekedés? – összegzem végül a hallottakat, miután sikerült a nevetőrohamomat leküzdeni és képes vagyok újra komolyan gondolkodni.
Stella bizonygatja, hogy bejöttem a fiúnak, hát továbbra sem hiszem el. Az a megszokott, hogy nekem tetszik valaki, aki észre se vesz. És a többi hímnemű se vesz észre, általában még beszélgetés, barátkozás céljából sem, nemhogy Úgy.  De, legalább kevesebb a figyelemelterelő dolog a szemem előtt lebegő fontos célokról, amik kezdtek megfogalmazódni előttem.
- Nya, nem is néz ki olyan rosszul a dolog. Mármint, a tetkó állapota, nem a minta maga. Az nagyon szép. Tesódnak jó a kézügyessége. Biztos híres festő, rajzoló vagy valami ilyesmi lesz. – felelem miután megkukkoltam a fájdalmas ajándék eredményét. Egy pillanatra elfog a vágy, hogy kijelentsem én is kérek valamilyen tetkót, majd elhessegetem a gondolatot. Talán majd később én is szerzek egyet, de nem most. Anyuék ki is térnének a hitükből ha meglátnák, és ó igen, meglátnák az tuti. Ha csináltatok hát olyan helyre, hogy ők is lássák! Nehogymár azt higgyék, hogy továbbra is úgy irányítgatnak, ahogy ők akarják. Na nem!
- Nem nehéz, ha egyszer természetgyógyászok a szüleid és olyan boltjuk van, ami telis tele van furábbnál furább dolgokkal, amik gyógyítanak. A legparább például egy vörös buddha szobor, ami esős időben zöld  könnyeket ereszt. Iszonyat jó a rossz szellemek és a reuma ellen. Ott kell lennie az ágyad mellett, vagyis pontosabban a fejed mellett, hogy onnan őrizzen az álmodban. – válaszolom – Természetesen csak akkor működik, ha el is hiszed. Amúgy csak egy rusnya kövér ijesztő szobor. De a kristályokat rendeljük. A környékünkön elég sokféle lelőhely van, mi is ki szoktunk nézni néha, hátha találunk valami különlegeset.
Persze Apum szerint ő találta meg az egyik valaha lelt legnagyobbat az egyik legritkábból, mondhatjuk, hogy hiszi a piszi.
- Igazából kezdem azt hinni, hogy a legtöbb, amit árulunk marhaság és a szüleim közönséges sarlatánok. Az is lehet, hogy ami tényleg működik az miattam működik. Az ásványokat leszámítva.  Szeretek velük foglalkozni, de nem hiszem, hogy ebből szeretnék megélni. Hobbinak viszont tökéletes.  – mondom bólogatva. Egy kis időre leköti a figyelmem az idős házaspár, akik megállnak előttünk. Szimpla, hagyományos régimódi limonádét kérnek. Lágyan mosolyogva figyelem őket, ahogy még ennyi év után is lerí róluk, hogy mennyire szeretik egymást. Csupa apró dolog árulkodik erről, egy-egy mozdulat, egy érintés, egy hangsúly, egy pillantás. Olyan jó ilyet látni. A bácsi homlokráncolva kezd el keresgélni, miután kitárgyalták, hogy a néni neki adta oda a tárcát, mert az ő talárjába nem tudná elrakni. A bácsi keresgél, keresgél, amíg meg nem fogom a kezét és el nem mondom neki, hogy hagyja, a ház ajándéka. Persze szabadkozik, de végül csak elfogadja, hogy nem kérek pénzt az italért. Ekkor jön a hálálkodások sora, majd távoznak.
- Olyan jó egy ilyen idős párt látni Mennyi év, mennyi esemény és még mindig kitartanak egymás mellett és szeretik egymást. – sóhajtom Stellának.  Lehuppanok a dobozra, kezd egyre melegebb lenni, szóval inkább nem álldogálok ha nem muszáj.
- Tehát, akkor elvileg az évzárós jön legközelebb? Öhm, amúgy, mi az a surranás? – ráncolom össze a szemöldököm.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 6. 16:46 Ugrás a poszthoz

Thomas


Látom rajta, hogy gondolatban már nagyon messze jár, és nem figyel rám. Finoman elmosolyodok a dolgon. Egyáltalán nem zavar, hogy nem vagyok a figyelme középpontjában, így legalább jobban alkalmam van meglesni a vonásait. Hiába brit, a rájuk jellemző éles vonások valahogy nem annyira kifejezettek Thomas esetében. Talán valamilyen külföldi felmenő van a dologban. Lazán félrebillentem a fejemet, ahogy egyre jobban belemerülök a tanulmányozásba, kizárva teljesen a külvilágot. Voltaképpen őt is, hiszen valamit mond, legalábbis mozog a szája, de hogy mit?!
- Hmpf - dünnyögöm, hátha ez megfelelő válasz. Abba kéne hagynom a bámulását, hiszen most már engem néz. És ez már kezd cikivé válni. Még a végén azt hiszi, hogy nem is tudom mit hisz.
-"...az őrjáraton" - végre egy szó, ami eljut hozzám! Őrjárat! Összeráncolom a homlokom és nagyokat pislogok, milyen őrjárat? Lázasan töröm a fejem, amíg beugrik a megoldás.
- Ó, tényleg! Te valami perfektológus vagy! - kiáltok fel, bár a kifejezés nem biztos hogy jól maradt meg a fejemben, sőt valószínű, hogy nem. - Vagy valami hasonló. Nem túl megterhelő? Azért vagy így kicsípve? Előírás, hogy öltönybe kell járnotok? - próbálom menteni a menthetőt, kicsit félve, hogy amennyiben tévedek úgy rossz néven veszi az öltözködésére vonatkozó megjegyzésem.
- Igazából senkinek. Apámnak akartam, de rájöttem, hogy amúgy sem tudok neki mit mondani. A csuklófájdalom csak megmentett hosszú órák gyötrelmétől, amíg próbáltam volna összehozni pár sort. - felelem legyintve, ezzel jelezve, hogy végleg feladtam a kapcsolattartás ezen formáját. Kezem újra a pennára téved, amit sikerül normálisan felvennem és firkálgatni kezdek a lapon. Valami motoszkál a fejemben, de még nem körvonalazódott ki igazán.
- Na most megfogtál! Sok mindent szeretek. Általában valamilyen olyan könyvet olvasok, ami egy másik világba repít, más korba. Mugliként a sárkányos, boszorkányos könyvek voltak a kedvenceim, de kiderült, hogy tényleg léteznek, így lehet hogy másféle olvasmány felé kéne néznem. Igazából mindegy, csak ne unalmas, száraz, háborús legyen. Kivétel a Battle Royale, az háborús, vagy legalábbis hasonló, de nagyon jó. Hm, tényleg, a borzongós könyveket is imádom. És te? - teljesen fellelkesültem a könyv-témától, bár nem igazán tudom értelmesen elmondani, hogy mit szeretek és mit nem. Ha egyszer lesz egy saját házam az biztos hogy akkora könyves szobám lesz, hogy a plafonig érnek majd a kötetek! Már szinte látom is magam előtt az egészet. Ahogy elmerengek már megint kezdi csiklandozni az elmémet egy gondolat, most viszont kezd formát ölteni a dolog. Most igyekszem olyan arcot vágni, mint aki arra figyel, amit Thomas mond, de persze meg se hallom, ismét. Az arcát figyelem, amíg el nem kapom a tekintetét. Belebámulok a szemeibe, enyhén döntöm a fejem, mint mindig ha valamire nagyon koncentrálok. Az ölembe húzom a papírt, és a szemkontaktust nem megszakítva rajzolni kezdek. A vonalak tekeregnek, kanyarognak, míg önmagukba nem érnek. Pislogok egyet, majd lepillantok a rajzomra. Alapnak tökéletes, még finomítanom kell rajta, és persze, elkészíteni a karkötőt. Szóval mégiscsak írnom kell Apámnak az alapanyagok miatt.
- Külföldön? Nem, még soha. De nagyon szeretnék elmenni mindenfelé. Csak úgy kirándulgatni is, de inkább hosszabb távot töltenék el egy adott helyen, hogy minél jobban megismerjem az ottani szokásokat. - válaszolom a kérdésére. Csupán reménykedem benne, hogy az iménti nem tűnt túl furának és teszem azt nem fog hanyatt-homlok elmenekülni. Határozottan tetszik nekem Thomas. Na nem úgy értve - bár nem mintha nem lenne helyes fiú - inkább a személyiségére gondolva, szimpatikus. Nem szoktam beszélgetni hímneműekkel, ha jobban belegondolok talán 6 éves korom óta most először állok szóba ellenkező neművel, de vele megérte kivételt tenni.
- Azért jársz haza minden nap, mert ha itt maradnál akkor emlékeztetne Londonra az otthonra? - jut hirtelen eszembe a dolog. Ez így teljesen megmagyarázná a dolgot.
- És mond csak az itteniek nem túl tolakodóak az angolokhoz képest? - kérdezemvigyorogva, hiszen jócskán belemászok a másik privát szférájába a kérdéseimmel a távolságtartó angolokhoz képest. Az ott szokásos " hogy vagy? köszönöm jól, és te? én is" kérdésektől ez igencsak távol áll.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 8. 11:17 Ugrás a poszthoz

Róza



Ma valahogy különösen nehezen ébredtem fel, bár nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy mikor aludtam el. Talán a meleg miatt, talán mert hajnalig olvasgattam, ki tudja. Mindenesetre nem sok kedvem volt kidugni a lábam az ágyból. A gyomrom hangos korgása tudatta velem, hogy nem sokáig élvezhetem ki ezt az idilli állapotot. Hangos sóhajtással kísérve ki is ugrottam az ágyból és gyorsan magamra kaptam egy szoknyát és egy ujjatlan pólót. Meleg lesz ma is. Ahogy mentem lefelé a lépcsőkön kitaláltam, hogy valami új helyet keresek fel, így nem az étkező felé indultam el, hanem kifelé az épületből.
Hamarosan Bogolyfalvában találtam magam, céltalanul bolyongva nézegettem az épületeket. Egy pillantást vetettem a helyre, ahol Stellával limonádét árultunk a múltkor. Nem, oda most nincs kedvem betérni. Komótosan ballagva eljutottam a vendéglátó negyedbe, a szagok, vagyis illatok után mentem. Itt még nem jártam, szóval jó alaposan megnéztem a felhozatalt. Cukrászda, Pizzéria, gyorskajálda....nem rossz, bár a reggeli első étkezésként nem felelnek meg ezek a felhozatalok. Pillantásom a teaházra téved, ami mellett először elmentem lazán. Észre se vettem, csak most hogy visszafordulóban vagyok. Felvonom a szemöldökömet egy pillanatra, majd határozott léptekkel megcélzom az épületet.
Ahogy belépek persze rögtön felharsan a csengő, amit az ajtó fölé akasztottak. Hogy én mennyire nem szeretem ezeket! Egyszerűen zavar a hangjuk, a funkciójukkal semmi bajom.
- Öhm, a teaházba. - válaszolom a recepciós kérdésére, hogy az étterembe, vagy a teaházba kívánok-e menni. Beterel a függönyön és pár pislogás után alkalmazkodik a szemem az itteni fényviszonyokhoz. Biccentéssel köszönöm meg a segítségét, majd elindulok az asztalok és párnák között egy jó helyet keresve. Az egyik asztalnál egy lányt pillantok meg, aki kifelé bámul az ablakon. Ablakon?! Felhúzom a szemöldököm ahogy rájövök mit is látok éppen. Egy hatalmas nagy festmény, de zseniális módon elkészítve. Elsőnek ablaknak tűnik, csodálatos látképpel.
- Szia! Gyönyörű festmény igaz? - szólítom meg a lányt, ahogy odaérek hozzá. Rámosolygok és rögtön felmérem, hogy nagyjából velem egy idős lehet, és valószínűleg nem háztársam.
- Laura vagyok. Csatlakozhatom hozzád? - mutatkozok be és teszem fel a kérdést. Bár teljesen üres az egész hely és oda ülhetnék ahova akarok mégis úgy döntök hogy felbuzdulva a múltkori jól sikerült barátkozásokon, megkísérlek magam kezdeményezni egy kellemes cseverészést.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2018. augusztus 8. 11:17
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 8. 20:17 Ugrás a poszthoz

Róza


Magam is a képet nézegetem, amíg meg nem hallom a lány válaszát. Ezek szerint nem vette észre, hogy nem egy ablakon át bámul ki. Bárki is csinálta ezt a képet, profi módon bűvölte meg.
- Nekem is csak azért tűnt fel, hogy nem valódi, mert sehol máshol nincs ablak. Márpedig ha ilyen gyönyörű táj lenne mellettünk én a tulaj helyébe mindenhova máshova is ablakot tennék, hogy ne legyen tülekedés ennél ez az egy asztalnál. Illetve, hogy ne az legyen, hogy bekukkant a leendő vendég, látja, hogy foglalt ez az asztal és inkább továbbáll. - próbálom megnyugtatni a lányt, hogy nem olyan ciki az, hogy nem vette észre. Mondjuk az is igaz, hogy az alatt az egy hónap alatt, amit eddig itt töltöttem megtanultam, hogy semmi sem az, aminek látszik. És bizony érdemes többször is rápillantani valamire, többféle szemszögből, mielőtt eldöntjük, hogy ez a dolog ez-e vagy az.
- Szintén elsős? - kérdezem meg Rózát, miközben leülök a felkínált helyre. Egy pillanatra felhúzom a szemöldökömet a költői vagy tán nem is annyira költői kérdése hallatán.
- Hát, nem feltétlenül igaz. Nagyban függ attól, hogy kikből áll az a társaság. - mondom elgondolkodva, majd mielőtt még magára vehetné a dolgot és megsértődhetne folytatom gyorsan. - Teszem azt egy csapat rablógyilkos társasága nem éppen jön jól. Vagy egy pszichopata őrülté. De, szerencséd van: egyik sem vagyok. - vigyorodom el, majd a kezembe veszem az itallapot, hogy kinézhessek valami finomat. Ami nagyon nehéznek tűnik, mivel tele van olyan nevű dolgokkal, amiket még életemben nem hallottam. Szeretem ugyan a teát, de nem vagyok annyira oda érte, hogy betéve tudjak legalább 100féle teát, amit itt felsoroltak. Vagy többet, ki tudja, számolgatni azért nem fogom a neveket.
- Hátöö. Őszintén szólva ezeknek a többségéről még életemben nem hallottam. Most vagyok itt először. Odahaza ittam már ribizlis rooibos-t, az kellemesen frissítő, ahogy látom az itt is van. A ház ajánlata a pillangó-varázs tea, azt látom. Gyümis, vaníliás, pillangó formájú sütivel. Ez sem hangzik rosszul. De lehet, hogy jobban jársz ha a pincért kérdezed meg. - hadarok zavarodottan. Nyilván a kép miatt úgy festhettem, mint aki betéve ismeri ezt a helyet, holott nem. És most emiatt kellemetlen helyzetbe kerültem. Szegény Róza tőlem vár tanácsot, hogy mit igyon, aztán persze ha valami borzalmast ajánlok akkor máris elvágtam magam a barátkozásban nála. Kínomban elkezdek hümmögni, kivételesen felismerem a háttérben halkan szóló zenét, de hamar elkalandozok, és azon kapom magam, hogy az asztallapon "zongorázom". Túl régóta nem értek billentyűkhöz az ujjaim, ha egy szám ezt váltja ki belőlem.
- Hova valósi vagy? - kérdezem meg a velem szemben ülő szöszit, majd felpillantok a megjelenő pincérre.
- Ó, igen, egy barackos fekete teát kérek sok tejjel. - adom le nála a rendelésem. A pincér kissé meghökkenve néz rám, de csak bólint egyet. Lehet, hogy itt nem szokták angolosan inni a teát? Sebaj, most lesz valaki aki úgy fogja. Ha már egyszer azt mondtam, hogy kipróbálom.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 9. 21:08 Ugrás a poszthoz

Stella


Óvatos bűvészkedésbe kezdek a késsel, úgy döntöttem, hogy valami kis állatkát faragok a narancsból. Odahaza láttam ilyet a tévében, és nem tűnt túl nehéznek, hátha nekem is sikerül. Közben rá-rápillantok Stellára, jelezve, hogy azért figyelek ám rá is, ahogy felsorol jó pár helyet, amit érdemes megnézni. Érdeklődve hallgatom, bár egy kicsit elszorul a szívem. Jó, oké, nem is kicsit, nagyon. Családi nyaralás, pff, nekem olyanban nem volt szerencsém. Vagy szerencsém, hogy nem volt olyanunk. Kezdem úgy érezni, hogy az utóbbi.
- Nem, nem jártunk sehol sem. Egyszer mentünk el kirándulni, mert annyira erősködtem, de az sem sült el túl jól. Az életem nagyjából a suliból és a bolti kisegítésből állt. - válaszolom kissé vontatottan. A végén még elkezd sajnálni, hogy milyen sanyarú sorsom is volt, azt pedig nem nagyon nem szeretném.
- A faluba most jöttem le először, még nem igazán fedeztem fel semmit. Bár annyira nem töröm magam a tó miatt, nem tudok úszni. - mondom a narancs trancsírozása közben. Ebből bizony nem lesz állatka.
- Egy nagyon szép kertet fedeztem fel eddig ami a klubhelyiségünkből nyílik, de ott meg balul sült el a találkozásom egy növénnyel, szóval oda se mostanában megyek vissza. - osztom meg vele a kalandom rövidített változatát nevetve. Most már képes vagyok nevetni a dolgon, bár még azért nem gyógyultam meg rendesen. De már tudok fogni, igaz néha fáj, és néha görcs áll a kezembe, mint most is.
-Affene. - szisszenek fel, ahogy elvágom az ujjam a művészkedés közben. Gyorsan ledobom a kést a pultra, előkotrok egy zsepit, amit vérző pont köré tekerek, majd igyekszem minél előbb letakarítani a vágódeszkát, na meg a kést. Kétlem, hogy a vendégek szívesen vennék ha ilyen közegbe készülne az italuk. Az egésznek nem kerítek túl nagy feneket, értek már engem súlyosabb balesetek is.
- A vonatozás nekem is tetszett, de ez a tértágítós busz még jobban hangzik. Egyszer ki kell próbálnom! Aludni is lehet bennük? Mármint vannak ágyak is? - kérdezem érdeklődve, bár kicsit halkan, mert a szerelmespár még nem távolodott el túlságosan. Belemerültek a másik limonádéjába, meg a Drágám és Édesem és Cukorborsóm és egyéb borzalmas jelzők áradatába. Kicsit fintorogva is nézek rájuk, annyira giccses az ilyen.
~Ki gondolta volna~gondolom, amikor Stella azt ecseteli, hogy főleg szűk ruhái vannak. Erre valahogy rájöttem, bár inkább nem mondok rá semmit, nehogy véletlenül megbántsam vele.
- A mozgó tetkók tök jók lehetnek. Nagyon tetszik, hogy itt minden kép mozog, bár néha elég szemtelen dolgokat tudnak mondani. - mosolyodom el, ahogy visszaemlékszem a legutóbbi ilyen esetre. Egy portré kerek perec közölte velem, hogy cirkuszban van a helyem, annyira viccesen nézek ki. Hát nem édes?!
- Hát, jó kérdés. - hökkenek meg a kérdésén. Hiszek-e a természetgyógyászatos dolgokba. Őszintén szólva néha magam sem tudom. - Hát tudod, abba nevelkedtem, hogy ez az egész működik, elfogadtam ezt a tényt, nem kérdőjeleztem meg. Bár egész eddig úgy tudtam, hogy nincsenek boszorkányok, és tessék. Jobban belegondolva, van, ami tényleg működik, és van ami marhaság. De rengeteg a hiszékeny ember, akiket könnyű rászedni. És sajnos sok ilyet rá is szedtünk. - felelem némi gondolkodás után. Én személy szerint mindig igyekeztem az illetőt valamelyest kielemezve neki készült ékszert csinálni, ott a szeme előtt. Ha nem sikerült nagyon a személyisége mélyére látnom, akkor inkább általánosabb köveket használtam, amik kárt nem okozhatnak, bármilyen is legyen. Hálistennek sokáig nem agyalhattam ezen az idős pár miatt, és mire elmentek már el is felejtettem a témát. Bólogatva hallgatom Stellát, mondanom sem kell, hogy azt bizony én is nagyon szeretném. A bulis értekezése hallatán viszont hangos hahotába kezdek, egy darabig megszólalni sem tudok, annyira rázkódok a nevetéstől.
- Azok alapján, amit eddig elmeséltem, szerinted én voltam valaha buliba? Ez jó! Te aztán tudod, hogy nevettesd meg a másikat! - felelem még mindig kacagva. - Nem, még nem voltam ilyenen. Mesélj, mi volt a legdurvább bulis kalandod?
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 10. 09:01 Ugrás a poszthoz

Thomas



Persze, hogy rosszul tudtam a szót, ki is javít nevetve. Magam is mosolygok a dolgon, eszembe se jut, hogy esetleg gúnyolódna rajtam.
- Éjjel kell őrjáratoznotok? Azta! Tuti félelmetes a kastély éjszaka. Sehol semmi fény, tök sötét. Brr- borzongok meg egy kicsit. Nem félek a sötéttől, de nem is érzem magam túl biztonságban benne. Mindenesetre a prefektusi munka érdekesnek hangzik, de..- Nem nekem való, az tuti.
Hirtelen összerázkódok, ahogy a hangja több oktávnyit emelkedik. Sikerült belegázolnom a lelkébe, pedig nem is úgy értettem azt a kiöltözős dolgot. Valamelyest megmagyarázza a dolgot, de biztos vagyok benne, hogy nekem is illik beavatnom őt abba, hogy hogy is értettem a dolgot.
- Igen, tudod nem úgy értettem, hogy túl lennél öltözve. - kezdem a mondatot, majd finoman megrázom a fejem. Nem, ennek cseppet sem így kellett volna hangoznia. Egy darabig keresgélem a megfelelő szavakat, majd kibököm. - Tudod, mifelénk az volt a szokás, hogy ünnepségekre, esetleg színházba öltözik fel így az ember, ahogy most Te. A sulinkban mindenki abba járt, amibe akart, hiába volt ott is elvileg valamiféle egyen-öltözet. Itt is van, de ahogy látom, nem sokan hordják. És tessék, erre itt vagy Te, aki makulátlanul fest az egész göncben, pont úgy, ahogy egy komoly varázslótanoncnak festenie kellene. Kitűnsz az egész tömegből. A prefektusi munkát figyelembe véve mondjuk ez nagyon jó, példamutatásból jeles. - magyarázom el neki a gondolataimat, amennyire csak tudom. Azt már nem teszem hozzá, hogy én személy szerint jobban szeretek beleolvadni a tömegbe,semmint kitűnni belőle. Elképzeltem, ahogy végigsétálok mellette a kastélyban, minden szem ránk szegeződik, mert persze észrevennének akkor engem is. Már a gondolattól is görcsbe ugrott a gyomrom, és halvány pír öntötte el az arcomat. Szerencsére ennél tovább nem jutok a képzelgésben, helyette inkább meghökkenek a meglepődésén.
- Igen, a szüleim muglik. Fogalmam sem volt erről az egészről, amíg meg nem jött a levél. Őszintén szólva nehezen is hittem el, ugyanis semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy különleges képességem lett volna. Pedig nyilván van, különben nem írtak volna nekem, nem tudnék seprűn repülni, és Willow sem engem választott volna. - hadarom el az egészet miközben a fejemben csak úgy száguldoznak a gondolatok. - Miért, te nem mugli származású vagy?
Én eddig tényleg azt hittem, hogy ő is olyan, mint én. Hogy talán azért tudok vele ilyen jól elbeszélgetni, mert hasonlóak vagyunk. Eddig az a pár ember akivel szóba elegyedtem, mind varázsló származású volt, és én mindvégig feszengtem a velük való társalgás alatt. De talán, ami miatt a leginkább azt gondoltam, hogy mugli az pont az árvaház kérdése. Furcsának tűnik a gondolat, hogy ilyen létezzen a varázslók között is, hiszen annyi sok bűbájuk és bájitaluk van megmenteni, vagy éppen megvédeni az életüket. Ha meg is hal egy kettő, az még nem indokolja, hogy árvaházat kelljen létesíteni.
A téma is efelé terelődik, hiszen foglalkoztat a dolog nagyon is. Thomast hallgatva látom, hogy beletrafáltam a dolgokba. Figyelmesen hallgatom, amit mond a sok gyerekről, és a magányosságról. Hiába veszik körül sokan az embert, ha mégsincs senki, akihez tartozhatna. Pocsék egy érzés lehet. Annyira átérzem a fájdalmát, hogy legszívesebben odamennék hozzá és megvigasztalnám, de nem teszem. Egyrészt azért félek egy fiúhoz túl közel menni, másrészt meg angol. Nem hiszem, hogy jó néven venné az ilyesfajta fizikai kontaktust. Teljesen felé fordulok viszont, a testtartásom és az arckifejezésem is az együttérzésről tanúskodik. Az arcán száguldoznak az érzelmek, majd olyan hirtelen ragyog fel amire nem számítottam. A szavai aztán megmagyarázzák az éles váltást.
- Szerencsés vagy akkor. - mosolyodom el én is. - Szörnyű lehetett éveken keresztül úgy élni, hogy nincs senkid. Senki akihez tartoztál volna, senki aki akart volna téged. De végül minden jóra fordult. A bácsikád remek ember lehet, főleg ha ilyen jól érzed magad nála. - fejezem be végül az empatikus áradatot. Épp eléggé kielemeztem és gázoltam bele az ingoványos témákba, hogy elszégyelljem magam az egész miatt. Egyáltalán nem szokásom, így belemászni mások életébe. Főleg nem az első találkozáskor. De úgy néz ki Thomassal ez is más. Elpakolom közben a papírjaimat és odébb dobom a táskát, hogy el tudjak heverni a földön. Már teljesen elgémberedtek a lábaim, ami csak most tűnt fel. A mondandójától, meg ahogy rám mutat viszont mozdulatlanná dermedek. Közvetlen, érdeklődő, mint én. Ezt hogy értette?
- Ez most jó, vagy rossz? - kérdezem tőle döbbenten. Tuti, hogy rosszat jelent könyvelem el magamban és talpra ugrok, hogy  ha kell, minél gyorsabban elmenekülhessek a helyszínről.
- Én, én..... - dadogok megriadva attól, hogy közli velem, hogy igazából semmi közöm nincs ezekhez, és ne ártsam bele magam a dolgaiba, meg hagyjam békén és hasonlók. - Bocsánat, én, én nem akartam. - nyögöm ki elfúló hangon. Rápillantok egy pillanatra, szemeimben néma könyörgés, hogy ne utasítsa el túl durván a béna barátkozási kísérletemet. Lesütöm a szemem és alig észrevehetően várom az elkerülhetetlent.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 10. 16:18 Ugrás a poszthoz

Róza

Zárás

Megerősít a sejtésemben, tényleg elsős. Valószínűleg viszont nem háztárs, akkor felismerném. Vagyis, elvileg felismerném. Bár ha most érkezett pár napja, akkor tuti, hogy nem. Kissé összefolyt előttem minden mostanában.
- Uhh, touché! - mondom neki nevetve a rablógyilkosos sztori lecsapására. És ez így igaz. Ha valami közveszélyes őrült lennék is azt mondanám, hogy tök normális vagyok. Nem taglalom tovább a témát, úgyis rájön előbb-utóbb magától, hogy egyik állítás sem igaz: sem őrült (vagy rablógyilkos) nem vagyok, sem normális.
- És melyik házat erősíted? Én a Navine-ba kerültem. - folytatom tovább a kérdezgetést. Ő is pont úgy van felöltözve, mint a diákok többsége: sehol egy egyenruhára emlékeztető ruhadarab, amiből rögtön lehetne látni, hogy hova is tartozik az illető. Kicsit kezd frusztráló lenni a dolog, a végén még kiderül, hogy Neki van igaza az öltözködés terén. Gyorsan megrázom a fejem, hiszen megint alaposan elkanyarodtak a gondolataim.
- Általában csak télen szoktam teázni, amikor nagyon hideg van. Kivéve ha forró csokit iszom. - felelem a vallomására az italt illetően, de tovább folytatni nem tudom, amíg a pincér el nem tűnik. Sose szerettem a kiszolgáló személyzet előtt beszélgetni. Egyrészt ő se tud a munkájára figyelni, másrészt meg ha azt szeretném, hogy ő is tudjon mindenről, akkor odamegyek hozzá beszélgetni. Róza rendelésén nem akad úgy fenn, ezek szerint az elfogadhatóbb kombináció.
- Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy szeretem-e. Még soha nem ittam tejjel a teát, de most úgy döntöttem, hogy kipróbálom. Nekem kicsit furcsa de úgy ajánlották, szóval...- válaszolom kicsit feszengve. Nálam a tea az cukros és citromleves. Sok sok citromlé, hogy egészen pontosak legyünk.
- Áhhá, egyik helyről sem hallottam még. - felelem bólogatva, ahogy sorolja a helyeket. Látom Rózán, hogy feszeng, így nem kérdezem meg, ami foglalkoztat. Boszorkány és varázsló-lakta helyek-e. A nevük alapján ugyanis erre következtetek. - Én fehérvárcsurgói vagyok. Kis pici település Székesfehérvártól nem messze. És az egyetlen varázserővel bíró személy az egész faluban.
Az idevalósin egy kicsit összehúzom a szemöldököm. Kicsit erősnek érzem azt, hogy szinte csak most érkezett, máris azt mondja, hogy idevalósi, mintha legalábbis évek óta a környéken lakna vagy hasonló. Lehet, hogy pocsék élete volt ott, ahol lakott, de az ő helyében akkor sem mondanám így.
- Á, szóval tetszik itt! Sok helyet felfedeztél már? - gondolom így értette, amit mondott, hogy nagyon szupernek tartja ezt a helyet. További kérdésekig már nem jutok el, mert ismét megjelenik a pincér, karján egy tálcával, azon a gőzölgő forró italok. Leteszi elénk, amit rendeltünk. Alaposan meghökkenek azon, ami elém kerül. Egy nagy kanna, aminek az alja csésze. A kanna tetején furcsa formájú teaszűrő. Egy kis tálkában kétféle kockacukor, és persze egy kisebb üvegcsében a tej. A hangulatomat csak a kis tányérkán lévő süti dobja fel. Oké, ezek szerint nekem kell összekotyvasztanom magamnak ezt a fura löttyöt. Igyekszem a legjobb tudásom szerint ezt megtenni, majd izgatottan kortyolok bele az italba. Szinte azonnal érzem, hogy ez nem lesz a kedvencem, ahogy furán kavarogni kezd a gyomromba.
- Uh, ez borzalmas. Bocsi, de nekem most asszem sürgősen...- mondom, majd a szám elé kapom a kezem és kirohanok a szabadba, remélve hogy a friss levegő megszünteti a hányingert.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2018. szeptember 17. 17:22
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 12. 20:25 Ugrás a poszthoz

Thomas



Ahány ember annyiféle vélemény, ezt eddig is tudtam. Ami nekem félelmetes, az Thomasnak izgalmas. Biztos nem sok kreténnel találkozott, aki a vaksötétben kiugrott elé egy kis laza szívinfarktust okozva ezzel. Egyetlen egyszer voltam táborban, ahol ez történt, többé nem kívánkoztam ilyen közösségi dolgokba. Igaz, nem is engedtek volna. De most, hogy így visszaemlékeztem erre az esetre bevillant az, hogy amíg kicsi voltam addig sokkal lazábbak voltak velem szemben a szüleim. Soha nem adtam okot arra, hogy olyan szigorúan fogjanak, ahogy 8 éves korom óta teszik. Hm, rejtély.
- Izgalmas, a-hha. - mondom kicsit irónikusan, majd továbbra is kétkedő hangon folytatom. - Majd egyszer mutasd meg, hogy szerinted az mégis mitől izgalmas, ami szerintem félelmetes. Vagy te semmitől nem szoktál félni?
Persze csak egy kicsit később esik le, hogy ez már megint felfogható annak, hogy elhívom őt valahova, mint a kiskertes dolog, de most nem fog el páni félelem az egésztől. Félre úgyse értelmezi, bár az nyilvánvaló, hogy a bók az jól esik neki. De hát kinek ne esne - igen, persze ott a nyilvánvaló válasz, hogy nekem.
- Ó, értem. Akkor te mindig is tisztába voltál ezzel az egésszel. - felelem gyorsan vadul hadonászva körbemutatva. Nem megyek bele a témába, hogy vajon mi is történt a szüleivel, azt még én is illetlen kérdezgetésnek tartom. Mindenesetre jó neki, hogy nem egy teljesen ismeretlen világba kell most beleszoknia, az is épp elég, hogy teljesen ismeretlen az ország...apropó...
- Mióta tanulsz magyarul, vagy hogyhogy pont ide jöttél suliba? - kérdezem meg szemöldökfelvonva. Akcentusa ugyan van, de ez az érthetőséget nem befolyásolja. Mert bizony vannak borzalmas akcentusú külföldiek, például a franciák (avagy fhansziák). Azoktól a hideg is ki tud rázni. De Thomasnak tökéletes a nyelvtanja is, jól használ minden hangsúlyozást is, mintha legalábbis második anyanyelve lenne a magyar.
A további gondolkodásból teljesen kizökkent a pánik. Ha rajzfilm készülne ebből az egészből, akkor tényleg hatalmas nagy pánik kiírás villogna a fejem felett, és körbe körbe futkároznék, valószínűleg egy kisegérként. Azt mondja semmi baj, mintha minden rendben lenne. De hát hogy lehetne minden rendben, és na álljunk meg egy kicsit, nevet??? Ő most kinevet engem?
Ettől annyira leblokkolok, hogy felemelem a fejemet, egyenesen rábámulok, gondolataimban a kisegér is ledermed és a pánik felirat helyett a düh jelenik meg. Kezemet ökölbe szorítva meredek rá összeszorított fogakkal. Ez az érzés teljesen ismeretlen számomra, vagyis ez is. Némán nézem, ahogy feláll ő is, de nem tudom értelmezni ennek okát. Mélyeket kezdek el lélegezni, hogy kitisztuljon az agyam, hiszen az a sanda gyanúm támad, hogy ezt kissé túlreagáltam.
- Amiért túl érdeklődő vagy közvetlen vagyok. Amiért ez már már tolakodónak mondható. Tudom, hogy az angolok nagyon udvariasak, de azért szólj nyugodtan ha túl messzire megyek és nem venném észre. - felelem neki összevissza csúszkáló hangon. Kezdek lenyugodni, és érzem hogy megbántásról szó sincs, eszébe sincs ilyet tenni, de a saját reakcióm zavar. Az alap viselkedési forma nálam egy ilyen szituációban a menekülés. Nem értem, hogy miért is állok én még mindig itt, miért várom a válaszát. Az viszont világos számomra, hogy ez után a hiszti után nem sok kedvem van visszatelepedni a földre. Akkor már inkább sétálgatok valamerre, vagy felfedező útra indulok. Nyilván ő is hasonlóan tesz, ha már így felugrassztottam.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 18. 10:40 Ugrás a poszthoz

Thomas


Minden további nélkül válaszol a kérdésemre, megjátszás nélkül. Ebből arra következtetek, hogy őszinte típus, aminek csak örülök. Sose volt szimpatikus az, ha az emberek csak azért, hogy jobb színben tűnjenek fel a másik előtt elkezdenek valótlan dolgokat állítani. A félelem normális dolog, persze egy bizonyos kereteken belül.
- Hm? - hümmögök kérdő hangon, jelezve, hogy nyugodtan elkezdheti a felsorolást, ha szeretné. Nem érzem különösen szükségét, hogy rákérdezzek, elvégre ez nem olyan dolog, amit az ember cseverészve előad egy első találkozáskor. Így hangosan csak annyit mondok: - A sötétség ezek szerint nincsen közte.
Ó, tényleg, a bácsikájáról el is feledkeztem. Vagyis arról nem feledkeztem meg, hogy létezik, de valahogy úgy képzeltem, hogy ő is angol, és mindannyian ide költöztek. Logikus, hogy Thomas oda költözik, ahol a rokona lakik, ez eszembe juthatott volna.
- Nem?? - szalad ki belőlem a hitetlenkedés. Ő is hitetlenkedik, majd elsimulnak az arcvonásai, és mosolyba rendeződnek. Mindez egy pillanat leforgása alatt. Magam is elmosolyodok ezen, majd érdeklődve pillantok le a medállra, ami miatt megérthetem őt.
- Nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi. - mondom majd rögtön el is pirulok egy kicsit. Hát persze, hogy nem tudtam, mugli vagyok, honnan is tudnék én ilyeneket. - Mármint, nem hallottam még ilyenről. Nagyon hasznos dolog, és igazán szép darab.
Fejemet jobbra-balra forgatva szemlélem a keresztet, de nem fedezek fel rajta semmi különlegeset, ahogyan beszél. A működése is felettébb érdekes, én őt magyarul hallom, ő engem magyarul hall, de ért engem, és mi van akkor ha...
- És mi van akkor ha angolul beszélek? - teszem fel a kérdést angolul. Szerencsére angol angoltanárom volt, így a kiejtésem egész elfogadható, legalábbis mindig azt mondták. Talán kicsit németes, a magyar anyanyelv miatt, de abban biztos vagyok, hogy érthető. Igyekszem rájönni, hogy mikor is beszéltem én utoljára angolul, de nem emlékszem már rá. Amióta elment a tanárnő és kaptunk egy morcos, ijesztő férfit helyette inkább meg se szólaltam az órán. Csoda, hogy nem buktatott meg.
- Nem értem. -motyogom a megnyugtató szavakra. Úgy tudom, hogy igenis távolságtartóak az angolok, és mégse gond, ha túlzottan személyes témákba gázolunk, és nem csak az időjárásról csevegünk. - Akkor, akkor nem a verbális dolgokkal van a baj hanem a fizikai dolgokkal? - kérdezem kezemet ide-oda mozgatva a kettőnk közötti térben. Kezdek belekavarodni ebbe az egészbe, és már-már arra jutok, hogy igazából marhaság az egész az angolok meg a távolságtartásuk-os dolog. - Mondjuk ki szeretné ha az arcába másznak állandóan. - zárom le végül a témát magamban is. Hülyeség az egész. Meg ha igaz is, attól még nem törvényszerű, hogy igaz Thomasra.
- Öö.. - felpillantok az égre mivel az órámat a szobámban hagytam. Egy kicsit szemlélem a napot és a szép felhőket, majd rápillantok Thomasra és teljes magabiztossággal kijelentem: - Kb. fél 6. Elkéstél?
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 18. 15:22 Ugrás a poszthoz

Stella



Stella kérdése erősen elgondolkodtat, hiányzott vajon az hogy társaságba járjak? Hiányzott-e az, hogy normális életet éljek? Egész eddig nem. Nem is nagyon tudtam a különbséget a kettő között. Vagy legalábbis úgy gondoltam hogy nincs is különbség.
- Nem igazán tűnt fel, hogy bármibe is hiányt szenvednék. Az az ominózus erdős kaland se nagyon maradt meg a fejemben. Annyira emlékszem, hogy elmentünk és ahogy beértünk a fák közé az ösvényre anyum lába megadta magát. Arra emlékszem, ahogy apumnak kell őt cipelnie, és végig siránkozzák az egész utat haza. Azt a következtetést vontam le, hogy a kirándulgatás veszélyes. Illetve tőlük távol lennem veszélyes. Így eszembe se jutott, hogy esetleg suli után az osztálytársaimmal elmenjek valahova. - felelem neki még mindig erősen gondolkodva. Valami mintha birizgálná az elmémet, azt suttogva, hogy ez így nincs rendben, van itt valami a háttérben, amire már nem emlékszem de fontos. Talán ha jobban beilleszkedtem ide, akkor megpróbálok utánajárni a dolognak. Vagy hagyom a fenébe, majd még meglátom.
- Jaj ne érts félre, a tóval semmi bajom, csak bele nem megyek. Amúgy szeretem a vízpartot, mármint képeken meg filmeken mindig szimpatikus volt. - oszlatom el a félreértését. Tényleg, oké hogy van az a tó ott, majd ha kedvem lesz a gaz után felfedezni bármit is akkor majd megkukkolom. Nem kötelező bemenni. - Bár, egy kicsit tartok attól, hogy nem olyan lesz, mint ahogy elképzelem.
Némán figyelem Stella mozdulatait miközben egy adag jégkockával játszadozom a tenyeremben. Vicces, hogy nem olvad el és állandóan hűs és hideg marad tőle minden. Ez nagyon kéne a mugli világba! Az idősebb lányt persze érdekli, hogy is történt az az ominózus eset, gondoltam, hogy így lesz.
- Eldugta a pálcámat, ami kirepült a kezemből egy félresikerült bűbáj hatására, majd pofátlan módon megtámadta a kezemet és összevissza szurkálta, amikor ki akartam szedni alóla. - mesélem el szépítés nélkül a dolgot. Hiába, nem vagyok valami túl jó a gyakorlati varázslatokból, az elmélet az jobban megy, ahhoz sok esetben csak fenék kell meg jó emlékezet. Érdekes módon képes vagyok bárhol és bármikor eltévedni, még az ezerszer végigjárt utakon is, de amit az egyéb dolgokat gond nélkül megjegyzem. - Szinte rögtön el is kezdett dagadni az egész, szédültem, az egyik pillanatban nem hallottam, a másikban nem láttam. Mókás volt lejutni a gyengélkedőre. Ha nem segít egy háztárs biztos nem is sikerült volna. A gyógyító persze hamar helyrerakott, de mondta, hogy még sokáig nem úgy fog működni a kezem, mint kellene. Na meg hogy gőze sincs, hogy hogy is került az a növény be az iskolába, ugyanis tudtával ilyen veszélyes maximum a növényházba lehet, ahol meg a tanár felügyel rá mindig.
Nem nagyon gondolkoztam el azon, hogy vajon tényleg hogyan, sőt még azon se, hogy esetleg jelentenem kellene-e a dolgot. Örültem, hogy megúsztam az egészet ennyivel és hogy már jobban vagyok. Bár, ahogy elnézem a rózsaszín, és ráadásul csillogó ragtapaszt, hát inkább nyúlnék bele abba a gazba még egyszer. De Stella csak segíteni akar, nem bánthatom meg azzal, hogy nem fogadom el a ragtapit. Vagy hogy ne adj isten szörnyülködve közöljem vele hogy hova ragassza azt a cuki darabot. Biccentek neki egyet hát egy mosoly kíséretében, többre nem igazán futja, főleg mivel a narancs leve kicsit csíp, bár nem vészesen, majd ráragasztom a sebre és felmutatom az eredményt. Egy hős vagyok.
- Köszi a tapaszt. Na és az a másik ágy a buszon legalább foglalt volt valaki által? - kérdezem a leghamiskásabb vigyoromat elővéve. Valahogy úgy érzem a történetnek ez a lényege, vagyis ott van a poén elásva, hogy nem egy üres ágyra huppant bele véletlenül a sajátjából. Gyorsan fel is jegyeztem magamnak, hogy ha valaha ilyen járgányra kerülök, akkor még fekve is kapaszkodni fogok.
- Igen, az emberi elme félelmetes. Bármit képes elhitetni a szervezeteddel, ha elég erősen szugerálod magadba. Vagyis, szinte bármit. Nem hiszem hogy ha azt mondogatnád, hogy tudok repülni, tudok repülni akkor tényleg tudnál mindenféle segéddolog vagy varázslat nélkül. De például én akármikor be tudok lázasodni, ha elkezdem mondogatni magamnak a dolgot. - amit Stella elmondott az teljesen átlagos és normális dolog. Tudja, hogy a gyógyszer hat rá, és ha azt hiszi, hogy azt kapja a szervezet képes ténylegesen meggyógyítani a dolgot azt hivén, hogy segítséget kapott hozzá. Sajnos ezt is kihasználjuk rendesen Apuékkal.
-Bulikirálynő? Én? Na az mókás lenne! - felelem kacagva a pultnak támaszkodva. - Akkor mondogathatnám, hogy nincs egy menő rongyom se, amit felvegyek és még igaz is lenne. Amúgy meg, valahogy így sorban. De kezdheted a legemlékezetesebbel is, hogy milyen értelemben az már rád van bízva. - mosolygok tovább, aztán hirtelen beugrik valami, amit biztos hogy nem mernék senkitől se megkérdezni. De Stella eléggé lazának tűnik, és kétlem, hogy kiakadna tőle, úgyhogy veszek egy nagy levegőt és belevágok.
- Öhm amúgy itt állandóan kötelező itt lenni, vagy teszem azt hétvégén ki lehet innen osonni? Teszem azt megnézni azt az alvós buszt. - kérdezem lehalkítva a hangomat azért. Ha tilos az ilyesmi, akkor ne legyen fültanúja más annak, hogy egy elsős szinte azonnal szabályszegésen agyal.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. augusztus 20. 19:44 Ugrás a poszthoz

Thomas

zárás


- Ezt nem is gondoltam volna. - mondom meglepetten, amikor meghallom, hogy valószínűleg az iskola több mint fele nem is tud magyarul. Mondjuk gondolhattam volna akár, de ez alatt a rövid idő alatt, amit eddig itt töltöttem nem éppen ez a kérdés kezdett el foglalkoztatni. Inkább az, hogy mi is ez az egész, mit kéne csinálnom és főleg azt, hogy hogyan. Megismerni 15 évnyi lemaradást a mágusvilágról azért nem egyszerű dolog. Bele is szokott sajdulni a fejem a nap végére a sok információtól.
- A nap állásából saccoltam - mondom mosolyogva, amikor meglátom, hogy Thomas megdöbben a módszeremen. Valószínűleg kevesen hagyatkoznak ilyenekre, általában én sem szoktam. A karóra azért pontosabb. De a könyvekből sokféle ismeretet össze lehet szedni, ha már nem jár el sehova sem az ember. A sejtésem azonban beigazolódik, a prefinek mennie kell. Szerencsére  még nem késett el. Kicsit azért sajnálom a dolgot, mert jót beszélgettem vele, de ő nem bennlakásos, és még nekem is van egy-két elintéznivalóm így késődélután.
- Neked is szép estét! Igyekszem nem beborítani az egész iskolát foltokkal! - köszönök el mosolyogva, majd figyelem ahogy elhagyja a rétet, valószínűleg hogy felkeresse azt a kandallót. Leheveredek a fa alá még egy kicsit, hogy élvezzem a hűvösödő időt. Most már el merek lazulni ennyire, sőt a szememet is behunyom. Fél órányi szieszta után egy hangos sóhajtással erőt veszek magamon, összeszedem a dolgaimat és visszasétálok a kastélyba.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. szeptember 12. 08:56 Ugrás a poszthoz

Stella



Kicsit kétkedve hallgatom Stella szavait, miközben feldíszítek egy kék italt. Tény, hogy igaza van egy bizonyos értelemben, de úgy érzem, hogy az azért nem normális dolog, ahogy én eddig éltem. Persze ez eddig eszembe se jutott, hiszen annyira természetes volt. Mondani mindenesetre nem mondok semmit, nyilván tudja ő is, hogy mennyire gáz azért ez így, teljesen felesleges kihangsúlyozni. Az a lényeg, hogy annak már vége, itt vagyok, és végre lesznek izgalmas kalandok az életemben.
- Az állatokkal nincs bajom, bár a növényekkel se, csak ne támadjanak meg. Ez mondjuk úgy általában mindenre igaz. Tök mindegy mi az, hagyjon békén és én is békénhagyom őt. - felelem mosolyogva. Az állatokat mindig is jobban kedveltem, bár semmi tapasztalatom nincs velük. Abszolút semmi. Még a szúnyogok is messze kerültek, ami nem olyan nagy baj jobban belegondolva. - A stég jól hangzik, lehet, hogy ha nem túl későn végzünk itt akkor elmegyek és megnézem. Hátha rájövök az illat forrására is. Én inkább naplemente párti vagyok amúgy. - jegyzem meg, majd félbehagyom a gondolatot, amíg kiszolgálok egy eléggé kiöltözött nőt. Kissé lekezelően bánik velem, és persze, hogy nem ad borravalót. Sőt, alig akarja a teljes árat kifizetni a limonádéért. Az ilyenek minek vesznek egy bódéból italt? Nem is értem. Egy ilyen elegáns nőnek inkább valami szalonba, vagy valami inasos étteremben vagy hasonlóban van a helye, ahol mindenki boldogan ugrálja körbe. Ahogy távozik látom, hogy fintorog az italt kortyolgatva. Lehet, hogy nem is szereti a limonádét.
- Arisztokraták - dünnyögöm fejcsóválva, majd észbe kapok, hogy félbehagytam valamit. - Ja, szóval a naplemente. Nincs bajom a napfelkeltével sem, meg a korán keléssel sem, csak valahogy az olyan nem is tudom. A naplemente egy kicsit olyan szomorú. Véget ér a nap, a színei is ezt jelzik. Gyönyörű kombinációban adja tudtunkra az ég, hogy egy kicsit meghal a világ, és beköszönt az éjszaka, a sötétség. A napfelkelte az olyan vidám, már-már túláradóan is az.
Hát ez sem lett túl értelmes megfogalmazás. Most biztos totál idiótának néz Stella, hogy nekem jobban bejön a szomorú, mint a vidám. A romantikus vonzatát egyiknek sem nézem, az nem is nagyon érdekel, hogy miket költenek bele az emberek.
- Arra kezdek rájönni, hogy a normálisság az messze elkerüli ezt a helyet. De na ne már! Boszorkányüldözés egy boszorkányiskolában? Ez azért eléggé röhejes dolog. Meg hát itt mindenkinek van képessége, az egész sulit le akarták csukni? Vagy csak bizonyos képességekre mentek rá? - csóválom a fejem felháborodva. Ez azért még a furábbnál is furább. Lehet, hogy ez megszokott errefelé, vagy ki tudja. Kénytelen leszek még jobban hozzászokni ehhez a világhoz, na meg a fura dolgaihoz, hogy ne lepődjek meg semmin se.
- Á, egy néni. - legyintek lemondóan, majd huncut vigyorral folytatom. - Ha legalább valami helyes srác lett volna! Akkor sokkal mókásabb lett volna az ágyfoglalásod.
Persze szerintem így is mókás a dolog, de biztos vagyok benne, hogy Stella sokkal jobban szórakozott volna, ha nem egy vén banya ölében köt ki. Bár lehet, hogy tévedek és nem ennyire közvetlen az ellenkező nemmel. Na nem mintha az ő hibája lenne ha véletlenül nekik esik, vagy rájuk.
- Pedig a "suliundoritisz" az eléggé komoly dolog. - elmosolyodok a szóhasználatra, tetszik a kifejezés. Találó és mókás. - Szerintem minden gyereknek van, és nem csak akkor, amikor dogát kell írni. Tuti, hogy a szüleinknek is volt, szóval nem kéne úgy lebecsülniük a dolgot. És nem engedte, hogy otthon maradj? - kérdeztem vissza érdeklődve. Kicsit talán magam is meglepődöm, de tényleg érdekel, hogy Stellával mi minden történt, meg hogy s mint. A szokásos udvariassági köröket már rég lefutottuk, és tessék, még mindig beszélgetek vele. Ez se túl gyakori, vagyis, ez se volt túl gyakori nálam. Vidám és szórakoztató lány. Ezzel a bulikirálynős gondolatával meg pláne megnevettet. El se tudom magam képzelni egy bulin, se normális ruhában, se báliban.
- Hát, azt nem tudom, hogy mi az álmom, de ilyen bálkirálynős, hercegkisasszonyos vágyaim nincsenek. Mindenesetre már várom, hogy legyen egy buli, hogy megtudjam hogy szórakoznak önfeledten a diáktársaim. - egy ilyen eseményből tuti, hogy jó sztorik tudnak kisülni. Bár biztos, hogy vannak olyanok akiknek a bulizási szokásaira nem vagyok kíváncsi, meg olyanok is, akikből ki se nézném, hogy tudnak egyáltalán olyat. Jobban belegondolva magamról sem hiszem, hogy nagy bulizó lennék, de persze tévedhetek. Végülis egész idáig azt mondogattam, hogy boszorkányok nincsenek, erre tessék. Nem hogy vannak, de még én is az vagyok.
Felnevetek, ahogy hallgatom Stella történetét. Az biztos tényleg elég ciki lehetett. De lehetett volna rosszabb is.
- Örüljön, hogy csak megfogtad a kezét. Sötétbe ki tudja, akár meg is csókolhattad volna. Na az eléggé pfúj lett volna. Osztálytársam járt így, bár neki nővére van. - vigyorodom el. Tehát jól gondoltam, nem egy visszahúzódó típus fiútéren sem Stella. Mondjuk aki ilyen jól néz, annál ez nem is csoda. A varázsszökőkúton viszont megdöbbenek. Nem azon, hogy létezik, hanem hogy ilyen módon működik. Micsoda hülyeség! És ha véletlenül beleesik az ember? És beleiszik? Azzal mi lesz?
- Az igen! Tehát a varázsszökőkútakkal jó lesz vigyázni. Még jó, hogy nem ittál bele, akkor ki tudja, lehet hogy békává változtál volna. Szándékosan ilyenre volt csinálva, vagy valaki megbűvölte vajon? - teszem fel a költői kérdést. Igazából teljesen mindegy, a sztori így is, úgy is jó, érdekes. Valahogy akármit is mesél Stella a fura kalandjairól nem az az érzés fog el, hogy na innen el le kell lépni, mert veszélyes hely, vagy hasonló. Inkább kíváncsivá tesz, szinte már-már szeretném kipróbálni a dolgokat. A szökőkutat mondjuk pont nem, azt inkább kihagynám.
- Biztos jól mutattál zöldbe - teszem még hozzá kuncogva, majd összefoglalom az eddigiek alapján a "diagnózist". - Szóval téged folyton megtalálnak a fura, szokatlan vagy vicces helyzetek. Vagy éppen te őket. Aki a közeledben van, vagy jóban veled az garantáltan nem unatkozik. Jó lesz téged szem előtt tartanom.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. szeptember 12. 16:56 Ugrás a poszthoz

Celestyna

Izgatottan siettem végig a kastély folyosóin, és kivételesen már elsőre megtaláltam a helyet, ahova igyekeztem. Ez nálam egy kisebbfajta csoda, bár tény, hogy eléggé könnyű az elemi mágia üvegkupoláját kiszúrni. Gyorsan besiettem hát, de amit odabenn látok, nos, attól a földbe gyökerezett a lábam. Egy pentagramma. Legalábbis ez ugrott be elsőre a szoba alakjáról. Szaporán kezdtem venni a levegőt, és el is kezdtem hátrálni a fejemet rázva.
~ Nem-nem-nem. Ez így nincs jól. Ez nem jó. Ez boszorkányság. ~ gondoltam pánikolva, majd hirtelen egy puha simítást éreztem a nyakam körül egy dorombolás kíséretében. Ösztönösen odakaptam a kezem, és puha bundába simítottak az ujjaim.
- Köszönöm, Benito! - motyogtam a kis állatnak hálásan. Hát persze, hogy boszorkányság, hiszen egy boszorkányképzőbe vagyok és én is egy boszi vagyok. Még mindig hajlamos vagyok elfelejtkezni dolgokról, és mugliként szemlélni a világot. Felbátorodva elindultam hát, hogy megkeressem a nekem való termet. Sorba bekukucsáltam a termekbe, elkerekedett szemekkel csodálva a látványt, ami a kis ablakokon át tárult elém. Kizárásos alapon kiválasztottam a víz termét, bár nem túl sok köze van a vízhez, de a többinek meg végképp semmi. Belépve viszont rögtön megláttam, hogy mekkora nagyot tévedtem. Ami sima fekete falnak tűnt, az nem sima fekete fal volt. Hanem valami háló, ami visszatartotta a vizet. De vajon meddig?! Egy hang szólított meg hirtelen, és párat pislogva meg is láttam a gazdáját. Idősebb lány, vagyis nő, biztos tanár.
- Öhm, jó napot! Elnézést a késésért! Én öö...Laura vagyok. - mentegetőztem habogva. Benito leugrott a vállamról, és pár szökkenéssel a másik sárkányleopárd felé veszi az irányt, majd őt kikerülve a terem egyik sarkába vonulva letelepedett.
- Mivel kezdünk? - kérdeztem a tanárnőt miközben bizalmatlanul szemlélgettem a hálót.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. december 2. 08:49 Ugrás a poszthoz

Thomas

késődélután



Ismét erőt vett rajtam a bezártás-fóbia, amikor is elegem lesz a négy falból és a szabadba vágyom. Lehet, hogy jobban is meggondolhattam volna a dolgot, hiszen odabenn legalább meleg van, míg kinn...nos nem a legjobb ötleteim közé tartozott a mostani öltözékem. A terv kiagyalása közben csupán egy vastag, bár hosszú sálat kanyarintottam a nyakamba. Szerencsére elég lendületesen hagytam el a kastélyt ahhoz, hogy az első szellő ne térítsen el a szándékomtól. A faluba leérve egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam a látványtól és elgondolkodva húztam össze a szemöldökömet, amíg rá nem jöttem, hogy karácsonyi vásár van.
- Hát persze, ezt el is felejtettem. – dünnyögöm magamnak. Az utóbbi időben hozzászoktam, hogy a minden lében kanál kisállatom bandukol a nyomomban, akivel rendszeresen társalgok. Eddig senki nem nézett őrültnek emiatt, de mivel őt most a meleg kastélyban hagytam – egészen pontosan esze ágába sem volt kimozdulni – így most azért sandán pillantanak rám az emberek. Nem sokat törődöm velük, az jobban zavar, hogy nincs zsebe a pulcsimnak, és mivel kesztyűm sincs, nos, így már kezdem átkozni magam emiatt a hülye ötlet miatt. Gyorsan végigpásztázom a tekintettem a sok bódét, hátha az egyik osztogat feledékeny boszorkányoknak az időjáráshoz megfelelő ruházatot, azonban sokkal, de sokkal jobb dolgot fedezek fel! Sült gesztenye! Nyami! Körül se nézve száguldok át a téren, majd pár pillanat és már a kezemet melengeti egy zacskó ebből az isteni csemegéből. Most már ráérősebben indulok el szétnézni, visszatérve a legelső dologhoz, ami megállított itt. Félrebillentett fejjel próbálom befogadni az óriási fa látványát. Erdőbe ugyan láttam már hasonlót, na de egy lakott területen!
-Azért ez nem is olyan rossz, nem? Kár, hogy nincs hó! – sóhajtok egy nagyot és nekilátok a csemegémnek a díszek színváltozásait figyelve. A végén még eléggé átszellemülök ahhoz, hogy valami ajándékfélét vásároljak, de egyenlőre csak élvezem a látványt.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. december 13. 12:35 Ugrás a poszthoz

Pandora



Amióta megláttam a papírcetlit a klubhelyiségben azóta próbáltam eldönteni, hogy menjek-e korizni vagy sem. Természetesen ez is teljesen kimaradt az életemből, mint minden normális dolog. De most, hogy itt van ez a remek lehetőség, talán vétek lenne kihagyni. Igyekeztem minél jobban utánajárni a dolognak, és naná, hogy nincs a könyvtárban egy könyv sem, ami akár csak említést vagy utalást tenne erre a mugli sportra. Még az a szerencsém, hogy sikerült találnom valakit, aki ért hozzá. Bár lehet hogy pont egy kezdővel járnék jobban, jót nevetnénk egymás szerencsétlenségén. Így viszont talán nem sérülök meg.
Igyekeztem figyelmesen de nem túl feltűnően nézni, ahogy felveszi a furcsa cipőt. Na nem mintha nem láttam volna még korit, de az valamilyen csatos volt, ez meg végigfűzős. Vajon erre mondták a volt osztálytársaim, hogy ez milyen vacak, mert iszonyat szorosra kell húzni, hogy megtartsa a lábat és az marha nehéz? Gyorsan körbepislogtam, első ránézésre mindenki pontosan tudta, hogy mit csinál….oké, akkor ma csak én leszek a szerencsétlen. Belebújtattam a lábamat és már ekkor megéreztem az instabilitást. Ó egek, hogy fogok én ebbe mozogni?? A cipőfűzőt olyan erővel kezdtem el szorosabbra húzni, hogy a kezem teljesen elfehéredett, ami csak mégjobban kiemelte a bal kézfejemen a fura mintákat. Már teljesen megszoktam a látványt, de másnak azért még meghökkentő lehet, főleg a mugli világban, főleg a szüleimnek.
- O-ooké, ez asszem megvan. – dünnyögöm ahogy mindkét lábam a földön köt ki, koricipőstül. Persze Pandora már áll, teljesen stabilan, természetesen áll és rám vár. Ráemelem a tekintetem, szemeiben valami bátorításfélét és további kérdések halmazát látom. Mintha azt kérdezni, hogy egészen biztos vagyok abban, hogy ki is szeretném próbálni a dolgot?
- Fura, nagyon fura, de oké, persze. – válaszolom neki mosolyogva miközben igyekszem felállni. Természetesen megbillenek, hiszen az ég szerelmére, egy vékony izén egyensúlyozom, holott cipő van rajtam! Karjaimmal vadul hadonászva egyenesbe hozom magam, és gondosan a földre szegezett pillantással lépek egyet. Majd újabb csapkodás és ismét stabilan állok.
- Bocsi, ez el fog tartani egy darabig. – kérek tőle elnézést, hiszen még odébb van a pályát körbevevő kerítés. De igyekszem gyorsabban totyogni, minél kevesebbet csapkodni a karjaimmal. Nem lenne rossz, ha nem ütnék le mindenkit magam körül, mint az előbb azt a rellonos fiút. Persze nem örült, ugyan ki örülne.
És végül, mint egy mentőövbe úgy sikerült megkapaszkodnom a kerítésbe. A jégpályából hideg áramlott felém, és az ígéret, hogy párszor csúnyán megütöm magam. De a tenyerem kiszáradása okozta a legnagyobb meghökkenést egyelőre.
- Öö, ez nem igazi jég! – nézek rá zavarodottan a társamra. Nyilván ő meg hibbantnak fog gondolni, hogy ez meg ugyan mitől olyan fontos nekem. Gyorsan megráztam a fejemet, hogy odébb tereljem a felesleges gondolatokat, majd megint a jégen siklókat kezdtem el nézni. Annyira könnyednek tűnik az egész, sőt egyszerűnek.
- Némi jó tanács esetleg?
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. december 13. 16:07 Ugrás a poszthoz

Thomas



Bár a fát lesem, látszólag, igazából valahol teljesen máshol vagyok lélekben. Újra látom magam előtt az otthoni karácsonyt, a műfenyővel, a kezemben valami sütivel, miközben nézzük a karácsonyi filmeket. Aztán hirtelen bevillan egy másik kép, egy rendes igazi fenyőfa előtt állok, körülöttem félhomály és a nevemet kiáltozzák. Aztán a fa elkezd hajlongani, pedig nem is fúj a szél, addig addig tekereg, amíg a csúcsa a földre nem ér. Egy hirtelen széllökés, és újra a bogolyfalvi fát látom. Összeráncolom a szemöldököm, hogy ez meg mi volt? Egyszer se voltam fenyőerdőbe tudtommal. Emlék? Látomás? Valamit kevertek a gesztenyémbe? Épp belepillantok a zacsiba, amikor sűrű ámuldozást hallok a közelben. Ez még önmagában nem is lenne szokatlan, de az „azták” egyre közelebbről jönnek. Majd megszólítanak, és én azonnal vigyorogni kezdek. Ó ezt a hangot jól ismerem!
- Szia Thomas! – köszönök rá oda se sandítva. A hanghordozásából ítélve még a fában gyönyörködik, nem akarom elrontani ezt neki.
- Az! Életemben nem láttam még ekkora karácsonyfát! – lelkendezek én is, majd végre oldalra fordulva ránézek. El is fojtok azonnal egy újabb vigyort, hát persze, hogy navinés sál van a nyakába. Mindig is hajlamos volt kihangsúlyozni a házunkat a viseletében, bár végül is azért vannak. Nem mondom a talárt még én is szeretem hordani, de ennyiben ki is merül a sárga szín mint ruha nálam.
- Kérsz? – nyújtom felé a zacsit, amiben már csak pár szem mocorog. Hova tűnt el a többi? Igazán kitalálhatnák azt az újratöltő varázslatot ami erre is működik.
- Mostanában ritkán látlak, ennyire lefoglalnak a teendőid? – kérdezem a mellkasára bökve. Ott szokta hordani a jelvényét. Az újabb kérdése miatt elfordulok a fenyőtől és a bódékat kezdem el nézegetni, ismét, magamban azt kívánva, hogy legyen viszonyítási alapom.
- Igazán hangulatos, bár azért kétlem, hogy a mugliké ennyire látványos lenne. – biccentek a tűznyelő fazon felé. Igen, tényleg jó lenne ha tudnám, hogy milyen egy ilyen vásár a mugliknál, lehet hogy náluk is van ilyen?
- Vajon árulnak olyat is, amit mugliknak lehet ajándékozni anélkül, hogy frászt kapnának? – töprengek hangosan egy akaratlan lépést téve a legközelebbi fakunyhó felé.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2018. december 28. 18:11 Ugrás a poszthoz

Pandora



Elfojtok egy fintort a fura lábbeli szorossága miatt. Eleve nem szokásom túl szorosra fűzni az utcai cipőimet se, a lényeg, hogy egy laza mozdulattal ledobhassam magamról ha már nyugis helyen vagyok, szóval a rendes megkötés is kényelmetlen nekem. Kicsit szenvedek is vele, mert nem elég az, hogy lefagynak az ujjaim, amíg itt vacakolok, de ráadásul még valljuk be, el is szoktam egy kicsit a dologtól. A korcsolya meg iszonyatosan szorít, de úgy látom mindenki így köti meg, és senki se jajdul fel vagy fintorog a pályán. Remélhetőleg ott már jobb lesz, amikor már használom is ezt az izét.
Bólintok csak csupán a háztársam reakcióját hallva. Igen, ezt sejtem....sokkal de sokkal furább is lesz ez még. Összehozok egy félénk mosolyt, ha már egyszer vállalkoztam egy ilyen kalandra, akkor most ne úgy nézzek ki, mint valami mártír vagy valami.
- Élmicsodát? - kérdezek vissza meghökkenve a hősies csigatempójú araszolásom közepette. Követem Pandora pillantását, és el is hagyja a számat egy csodálkozó ó.
- Észre se vettem, hogy nem egyformák - őszintén szólva a fene se nézegette azokat a borotvaéles fémcuccokat....magamat ismerve már ennyitől is elvágtam volna magam valahol. Amilyen ügyes tudok lenni. Elfogadom a kinyújtott kezet, arra azért még nem merek vállalkozni, hogy egy lábon egyensúlyozzak ezeken a micsodákon, amíg levadászom a műanyag borítást az élről. Így fél kézzel kapaszkodva sem éppen a legegyszerűbb a dolog, tekintetbe véve a koritanárom magasságát. Legnagyobb csodálkozásomra azonban nem borulunk fel, sőt el is evickélünk a pályáig. Egy fél pillantással már látom, hogy Pandorát mennyire lenyűgözi a látvány. Biztos szép, de én túlságosan is félek a rám váró eseményektől, hogy értékelni is tudjam a dolgot.
- Oké, oké. Térd rogyaszt, laza vagyok, előre dőlök. - foglalom össze az elhangzottakat. Nem hangzik túl nehéznek, de biztos vagyok benne, hogy az.
- Te mióta korizol? - teszem fel a kérdést, miközbe a kerítésbe kapaszkodva ráteszem az egyik lábam a jégre. Majd a másikat is, miközben úgy ölelem magamhoz a palánkot, mint egy mentőövet. Természetesen a lábaim azonnal elkezdenek szanaszét csúszni, ahogy a biztos talajt magam mögött hagyom, de végül mi nyerünk, a kerítés és én, így közösen. Várok pár pillanatot, amíg úgy érzem, hogy egyik tagom se óhajt az én engedélyem nélkül elindulni, majd elengedem a kapaszkodómat.
- Nézd! Sikerült! Állok! Egyedül állok! - kezdek el lelkendezni Pandorának olyan hangerőn, hogy a fél utca odapillant. De nem különösebben érdekel a dolog, hiszen egyedül állok korival a lábamon a jégen! Be is rogyasztom a térdem, meg igyekszem laza tartást felvenni és itt ezen a ponton meg is torpanok. Hogy induljak el? Annyira instabil vagyok, hogy lépni nem tudok, talán csúszni kéne, de mégis hogyan?
- Na akkor most elindulunk?! - jelentem ki enyhén remegő hangon. A jobb lábamat éppenhogy előre tolom, vagyis én úgy érzékelem, hogy éppenhogy. Azonban vagy én lendültem neki túlságosan is, vagy a csúszás ment tovább automatikusan, ugyanis ahogy az egyik lábam előrefelé csúszott, a másik hátrafelé kezdett el, én meg szépen lementem spárgába. Egy igencsak fájdalmas spárgába.
- Azt hiszem túl laza voltam. - nevetem el magam. Valami hasonlóra számítottam így elsőre. Csak remélni tudom, hogy fog ez menni jobban is, és nem fogok nagyon a lány idegeire menni azzal, hogy visszafogom a megszokott tempóját.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2019. január 1. 09:09 Ugrás a poszthoz

Thomas



Valahogy mindig is ez a legnehezebb itt ezen a helyen, belegondolni, hogy van ezen kívül egy másik világ is. A világ amiből jöttem, és amibe pár nap múlva visszatérek. Rövid időre ugyan, de vissza kell térnem. Már most érzem, hogy mennyire fog hiányozni az egész. Ott minden normálisan működik, a karácsonyfákon sincsenek folyton helyt változtató díszek, a képek is mozdulatlanok, és legfőképpen: nem igazán lehet varázsolni. Szomorúan, lemondóan felsóhajtok a gondolatra, mialatt a háztársam teljesen átadja magát a gesztenye élvezetének. Valószínűleg nagyon furán néznék rá, ha nem ilyen elismerő hangokat adna ki magából evés közben, hiszen a gesztenye a legistenibb dolog az egész világon! Vagy majdnem.
- Biztos ugyanabba a házba járunk? – kérdezek vissza nevetve, hogy leplezzem meglepődésemet. Nem azon csodálkozom, hogy visszabökött, vagyis egy kicsit azon is, de inkább azon, hogy én megböktem őt! Pedig csupán mutatni akartam, erre bökés lett belőle. Még jó, hogy nem vette zokon.
- Ebben lehet valami, nekem is összesűrűsödtek a dolgaim hála ennek itt. – gondolkodom el a dolgon a kézfejemre pillantva. Elég sok időt töltök ugyanis a szabadban, vízközelben, vagy az elemi mágia teraszán gyakorolgatva, voltaképpen a klubhelyiségen csak átvonulni szoktam. Lehet, hogy meg kéne erőltetnem magam néha.
- Dehogyis, egyél csak nyugodtan! Majd mindjárt szerzünk még pár zacskóval. – nyugtatom meg a fiút a finomságot áruló bódéra pillantva. Még az is lehet, hogy valami más nyalánkságot is megkóstolok. – Áh, az olyan csalás hangulatú. Inkább csak ténferegjünk, amíg nem találunk valami érdekeset. Már ha velem tartasz. – visszakozom egy kicsit, hiszen nem tudom, hogy mik a tervei. Lehet, hogy nem fér bele egy céltalan lődörgés a faluban.
- Liam bácsival ünnepeltek kettesben, vagy lesz valami karácsonyi vagy szilveszteri összejövetel? – érdeklődöm, hátha megtudom, hogy mi a szokás a varázsló családoknál. Azt már tudom, hogy a kastélyban lesz bál, de az nem kötelező szerencsére.
- Vajon ha te egy középkorú mugli nő lennél, akkor minek örülnél a boszorkány lányodtól ajándékba? Furcsa más szemmel nézni őket, mintha teljesen ismeretlen lennének. – elmélkedek megcélozva a legközelebbi bódét. Első ránézésre valamilyen karácsonyi dalokat éneklő kalapok és egyéb kiegészítők vannak kipakolva. Ennek valószínűleg nem örülnének az őseim. Mint ahogy a hirtelen felém száguldozó fura macseknak se.  Bosszúsan csóválom a fejem a látványra, ahogy hirtelen lefékez előttem, majd rávillantja a szemét a mellettem lézengő srácra.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2019. január 3. 19:41 Ugrás a poszthoz

Thomas



Jól esik hallgatni, ahogy Thomas nevet. Ő pont olyan típus, hogy ha nevet akkor neked muszáj csatlakoznod, mert olyan magával ragadó a jókedve. Még szerencse, hogy nem az evéssel van így, különben biztos, hogy bajba lennék. Vagy legalábbis pár kilóval nehezebben.
- Mármint ennek! – felelem a kezemet lazán kinyújtva felé, ujjaim lefelé, kézfejem kellően kidomborítva, hogy jól meg tudja nézni. A tévében láttam ezt az előkelő kéztartást, amit mindig is ki akartam próbálni. – Elemi mágiás jel. Ez a vízé. – teszem azért hozzá, nem valószínű, hogy kapásból felismeri. Már épp azon kezdek el tanakodni, hogy mennyire kezdjek bele az egészbe, amikor Thomas átmegy matatásba, gondosan végigtapogatva az összes zsebet, amivel a ruhái rendelkeznek.
- Van egy varázsige, amivel elő tudod hívni a dolgokat. Kár, hogy mi még nem tanultuk, könnyebb dolgod lett volna. – jegyzem meg félrebillentett fejjel, ahogy előkerül az érméket rejtő zacsi. Annak a véleményemnek már nem adok hangot, hogy még könnyebb dolga lenne, ha mindig ugyanoda tenné, nem kéne keresgélnie. Jobb farzseb például, mint az én esetemben. Mint ahogy azt sem, hogy ha nem lenne nála elég pénz, akkor gond nélkül kölcsönöznék neki. Érzéseim szerint a fiúk nem szeretik az ilyesmit. Bántja a nemtudoménmilyüket.
- Hazamegyek. – felelem tömören, egy cseppnyi lelkesedés nélkül. – Amióta ide jöttem még nem voltam otthon, most már illene. De legalább egy vödör szerencsére lenne szükségem, hogy minden gond nélkül teljen. Nálunk nem szokott karácsonyfa lenni. Tudod, megölni egy fát csak azért, hogy feldíszíthessük pár hétre…ajándékok azok vannak, meg valami pocsék káposztát kell enni, amit utálok. Rokonok jönnek látogatni, de csak a megszokásból, ők se örülnek, meg Apuék se hogy ez a hagyomány. Az egészbe nálunk a gesztenye a legszuperebb. Két ünnep között szerintem visszajövök, és valószínűleg a szobámba fogok szilveszterezni egy könyv társaságában. Már csak a megfelelőt kéne megtalálnom a bulihoz. – vázolom fel a dolgot, a végefelé már elmosolyodva. Igazából egyáltalán nem olyan szörnyű a dolog, mint amilyennek hangzik. Egyedül a régóta húzódó látogatásom az, ami feszültséghez vezethet.
- Nem, nyilván nem. – nevetek fel, látva az elképedését, és azt, ahogy elhatárolódik a válaszadás elől. Kár, pedig kíváncsi lettem volna. – Apuval könnyű dolgom lesz, veszek valami speciális italt. Mézsört vagy ilyesmit, ami a mugliknál nincs. Meg valami szerencsehozó talizmánt, amit jó pénzért eladhat a boltban. – és kivételesen még valami működő dolgot venne meg az a mugli, akinek megtetszik a dolog.
- Remélem igazad van, neki sose tudom, hogy mit vegyek. Furcsa, mert ugye őt ismerem a legrégebb óta ezen a világon, mégse tudok róla szinte semmit. – mondom, ahogy nézelődök körbe, gondosan hátat fordítva a szófogadatlan állatomnak, hátha ért belőle és hazamegy. Thomas köszönése hallatán azonban azonnal megperdülök és elképedve nézem, ahogy közelebb hajol a sárkányleopárdomhoz.
- Ne! – kiáltok fel elsápadva, miközben a fejemben valami vészharang csendül fel „ebből még baj lesz, ebből még baj lesz” dallammal. Kinyújtom mindkét kezem Benito felé, még csak meg se kell erőltetnem magam, hogy érezzem a vizet, hála a jelenetnek mindkét tenyerem csupa víz. Egyáltalán nem nehéz egy tömör vízfalat elképzelni a kezeim előtt. Szokás szerint először csak egy csepp, majd pár csepp jelenik meg a semmiből, aztán ezek egyre gyakrabban és gyorsabban jelennek meg, szorosan egymáshoz kapcsolódva, amíg fel nem veszik az általam elképzelt formát. A következő lépés a víz megfagyasztása lenne, hogy abba ütközzön bele a támadó állatkám, de idáig már nem jutok el. Benito ugyanis nem lép fel támadóan, helyette inkább szemrehányóan pillant rám, majd szigorúan szemügyre veszi a vidáman mosolygó fiút. Szimatol felé párat, majd odakocog hozzá, leül elé és rányávog.
- Öö, oké, ez új nekem! – hökkenek meg a reakcióján öntudatlanul is közelebb lépve hozzájuk. A vízfalam még tartja magát, amíg nem vagyok teljesen biztos a szükségtelenségéről, addig nem engedem eltűnni. – Általában nem ilyen barátságos.
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
online
RPG hsz: 627
Összes hsz: 2169
Írta: 2019. január 9. 16:34 Ugrás a poszthoz

Thomas





Ahogy ott tartom a kézfejemet a fiú orra alá dugva beugrik, hogy pontosan milyen filmben is láttam ilyen mozdulatot. Arisztokratás volt, amiben az úrihölgyek így nyújtották kezüket a kötezelően előírt kézcsókra. Hála Istennek Thomas ezt nem teszi meg, bár nem kétlem, hogy igazi úriember lenne, de ebben a korban ennek már nincs divatja. Így hát miután kigyönyörködte magát a jelen leejtem a kezem.
- Az benne a legkirályabb, hogy vannak varázsigék, amik nekem feleslegesek. Vízlepergetés például. A tanulandók közül meg igazából csak a begyűjtő maradt meg a fejemben, az tetszett a legjobban. Viszont az érdekelne, hogy hogy lehet bűbájt alkotni pontosan. Mármint kitalálok én varázsigét meg kitalálom, hogy mit szeretnék elérni vele, de maga a folyamat akkor sem tiszta. – töprengek el hangosan. Kezdek rájönni, hogy egyre több minden érdekel ezzel a világgal kapcsolatban, de főleg az ilyen mélységei. Hadonászás a pálcával, meg hasonlók, az oké, alap. Na de a varázslat készítés vagy új dolgok kitalálása? Az már teljesen más tészta.
- Azt meg túl macerásnak találták. Nem elég kiválasztani a legjobbat, hazacipelni, de még utána ásni is meg visszaültetni, áá. – legyintek egyet, ahogy a földlabdás fenyőfáról beszélünk. Nagyon jó ötletnek tartom pedig, de hát, akit nem lehet meggyőzni, azt nem lehet meggyőzni. – Biztos ezerszer jobb lesz Liam bácsinál, mint az intézetben volt! Majd meséld el, hogy milyen „hagyományaitok” vannak.  Innen-onnan szoktam hallani mindenféle érdekességet, és mivel nálunk ugye nem igazán van hagyomány, így ami tetszik azt majd én azzá teszem magamnak. A fenyő kérdésében is csak odáig jutottam, hogy műfenyőt soha. – magyarázok nagy lelkesen, hogy Thomas érezze, hogy nem annyira rossz azért a helyzet, mint amilyennek hangzik elsőre. Nagyon jól láttam azt az együttérző villanást a szemeiben, pedig igazából még örülök is neki, hogy mi olyan kis puritán módon éljük meg ezt. Legalább a semmiből építhetem fel a sajátomat, nem kell igazodnom senkiéhez sem.
- Hm, nem is rossz ötlet! De csak akkor, ha te megpróbálod kitalálni abból, hogy mit is olvastam. Segítségül még az oldalszámot is megkapod, meg esetleg a műfaját a könyvnek. Na, deal? – viszem tovább a játék ötletét, amit felvetett. A másik elképzelésemet nem osztom meg vele, prefektus lévén biztos, hogy morcosan nézne rám és erőteljesen tiltakozna a szabályszegés(ek) miatt.
- Nem, ezt nem így nem mondanám. Hogy is fogalmazzam meg….tételezzük fel, hogy van egy ööö eridonos padtársat teszem azt mugliismeret órán. – kezdek bele egy példába, amivel jobban megmagyarázom az anyukám és én szituációt. – Tudod a nevét, meg jó pár dolgot, ami egyrészt az órához kapcsolódan jön elő, másrészt meg azt, amit esetleg udvariasan megbeszéltek az óra keretein belül. Aztán az órának vége, ő megy a következőre vagy akármilyen dolga van, és te is a tiédre. És ennyi. Nem tudsz róla semmi többet. Ismered, de mégsem ismered úgy igazán. Valahogy így vagyunk. Legalábbis erre jöttem rá, amióta itt élek. De ne aggódj, majd kitalálok valamit, aminek örülne. – fejezem be végül. Ezt sem egyszerű elmagyarázni, és a nagy többség számára szintén nem éppen egy vidám dolog, de én nem tartom ezt sem túl szomorúnak. Őszintén szólva kezdem úgy érezni, hogy be kéne fejeznem a szüleim és az otthoni dolgok témát, nem csak Thomassal, de úgy általában mindenkivel. Lehetne ez az új évi fogadalmam.
Persze mielőtt felvethetnék valami értelmesebb témát megjelenik az engedetlen macsek, belekezdek a mentő vízi akciómba, ami kissé döbbent pillantásokat vált ki a körülöttünk lévőkből is. Nyilván halvány lila fogalmuk sincs arról, hogy mit művelek, vagyis inkább arról, hogy ugyan miért is csinálom.
- Hát öhm, igen, kirendeltek mellém egy elemis állatkát, ami segít gyakorolni. Nem mondanám azt, hogy az enyém, Benito eléggé a maga ura. Macskaféle, tudod, ő ugyan senkihez sem tartozik, ő senkié, de én az övé vagyok. Ő választott engem. – felelem neki a sárkányleopárdra mosolyogva. Sokat nőtt amióta nálam van, de még mindig emlékszem, ahogy szinte gurul felém, le sem véve rólam a hatalmas kék szemeit.
- Vá….rj – kezdenék bele, de persze belémakad a szó. Thomas nem igazán értette meg, hogy mit is mondtam, és ismét barátkozósra veszi a figurát. Jó az tény, hogy az állatkám sem éppen az ellenségeskedés mintaképe jelenleg, ahogy ott ül és nyávog a fiúnak. Kinézem belőle, hogy még dorombolni is elkezd. És tessék, mit nem mondtam!
- Úgy látom kedvel téged. – közlöm a teljesen egyértelműt. A cicc hagyja magát megsimogatni, majd odadörgölőzik a fiú lábához, és elterül előtte a földön, hasa és mancsai az ég felé mutatnak. Elfojtok egy vigyort magamban, ugyanis tudom, hogy mi fog következni. Egy hatalmas nagy vízbuborék, ami foglyul ejti majd Thomas kezét. Ha szerencséje van akkor csak az egyik ujját, ha nem, nos akkor az egész kézfejét. Én viszont amíg így el vannak foglalva a fiúk, eltüntetem a vízfalamat. Semmi szükség nincsen rá.
- Kicsit felvágós, megmutatja neked, hogy hogy kapja el az áldozatát. Persze, ahhoz nem terül így ki, mint egy rossz ku.. izé, érted. – egek, hol tanultam én ezeket a szavakat? Még jó, hogy sikerült megfékeznem a nyelvemet, mielőtt elkezdtem volna káromkodni. Zavaromban gyorsan körbepillantok és megakad a tekintetem egy mikulás sapkán a mellettünk lévő zenélős pulcsik között. Gyorsan felkapom, forgatom a kezemben jobbra balra. Sose vettem még fel ilyet, valahol a bennem élő komisz kisgyerek viszont nagyon de nagyon mókásnak találja az ilyesmit.
~ Azzal óvatosan kisasszony! Átváltoztatja  a viselőjét. ~ hallom az árus szavait, csak sajnos már késve, mire ő végig mondja, én már rá is tettem Thomas fejére a mikulás sapkát. Egy lépést hátrébb lépek, hogy jobban lássam mit is tettem szegénnyel.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Juhász Laura összes RPG hozzászólása (392 darab)

Oldalak: [1] 2 3 ... 13 14 » Fel