Isaac
A hajnalt az utcán vészeltem át, miután láttam, hogy az anyám milyen tökéletesen el van az új családjával. Az új, jól öltözött férjével és a karjában tartott kicsivel, az én kis húgommal, akit még csak nem is láthattam. Hiába volt bennem indíttatás, hogy bekopogjak hozzájuk, végül a tornácon megtorpantam, és az utolsó pillanatban visszavonulót fújtam. Távolból fürkésztem csak, ahogy felszelték a vacsorát és jókedvűen elfogyasztották az ételt a szépen megterített asztalról.
Hiányzott. Még sem ronthattam rájuk csak úgy, nem tolakodhattam be az életébe, hisz ő másokat választott helyettem. Helyettünk. Emiatt kóvályogtam egész éjszaka az utcán, bejárva a közeli parkot, pihentetve tekintetem a közeli tó felszínének fodrozódásán, ahol olykor izgett-mozgott a Hold, s hol elfolyt, hol teljes egészében megmutatta alakját.
A hűvösebb éjszakát követően szinte áldás volt, ahogy a Nap sugarai melengették a bőrömet, s ahogy enyhült az idő, úgy már nekem sem kellett összefont karokkal gubbasztani az egyik pad tövében.
Felegyenesedve indultam tovább, s az útközben talált, félig már elhasznált bűzrudat felemeltem a földről, majd a számba illesztve, rágyújtottam, hogy kicsit pöfékelhessek.
Nem mondom, szívtam már jobbat is apám készletéből, de azért ez sem volt olyan rossz. Már éppen a végére értem, el is dobtam a leégett szálat, hogy cipőm orrával dörgöljem a macskakövekhez, amikor észrevettem, hogy egy ismerős srácot rángatni kezdett két másik. S ugyan nem voltam egy jótevő virágszál, látva hogy ketten támadtak egy ellen, máris úgy éreztem, hogy tennem kell valamit.
Emiatt megszaporázva a lépteimet, beértem őket, és megragadva a támadó karját, rántottam egyet a karján, amivel fogva tartotta az ismerős képű gyereket.
- Engedd őt el! Mit ártott nektek, hogy ketten mentek egy ellen? – haragosan fúrtam pillantásom a tekintetébe, majd az ismerős srác felé fordultam. – Jól vagy?
A hajnalt az utcán vészeltem át, miután láttam, hogy az anyám milyen tökéletesen el van az új családjával. Az új, jól öltözött férjével és a karjában tartott kicsivel, az én kis húgommal, akit még csak nem is láthattam. Hiába volt bennem indíttatás, hogy bekopogjak hozzájuk, végül a tornácon megtorpantam, és az utolsó pillanatban visszavonulót fújtam. Távolból fürkésztem csak, ahogy felszelték a vacsorát és jókedvűen elfogyasztották az ételt a szépen megterített asztalról.
Hiányzott. Még sem ronthattam rájuk csak úgy, nem tolakodhattam be az életébe, hisz ő másokat választott helyettem. Helyettünk. Emiatt kóvályogtam egész éjszaka az utcán, bejárva a közeli parkot, pihentetve tekintetem a közeli tó felszínének fodrozódásán, ahol olykor izgett-mozgott a Hold, s hol elfolyt, hol teljes egészében megmutatta alakját.
A hűvösebb éjszakát követően szinte áldás volt, ahogy a Nap sugarai melengették a bőrömet, s ahogy enyhült az idő, úgy már nekem sem kellett összefont karokkal gubbasztani az egyik pad tövében.
Felegyenesedve indultam tovább, s az útközben talált, félig már elhasznált bűzrudat felemeltem a földről, majd a számba illesztve, rágyújtottam, hogy kicsit pöfékelhessek.
Nem mondom, szívtam már jobbat is apám készletéből, de azért ez sem volt olyan rossz. Már éppen a végére értem, el is dobtam a leégett szálat, hogy cipőm orrával dörgöljem a macskakövekhez, amikor észrevettem, hogy egy ismerős srácot rángatni kezdett két másik. S ugyan nem voltam egy jótevő virágszál, látva hogy ketten támadtak egy ellen, máris úgy éreztem, hogy tennem kell valamit.
Emiatt megszaporázva a lépteimet, beértem őket, és megragadva a támadó karját, rántottam egyet a karján, amivel fogva tartotta az ismerős képű gyereket.
- Engedd őt el! Mit ártott nektek, hogy ketten mentek egy ellen? – haragosan fúrtam pillantásom a tekintetébe, majd az ismerős srác felé fordultam. – Jól vagy?
