Hát túl van ezen a napon is. Sikerült még becsekkolnia is, és megkapta a házat, amiben eltölti majd az éveit. Levita. Nem igazán tudja még pontosan, hogy ez mit is jelent, de már pedzegeti, és lesz elég ideje rá, hogy megfejtse ezt, és még sok más dolgot.
Elérkezett az évnyitó is végre, ami jó hosszú volt, és egészen hasonlatos egy mugli iskolabeli évnyitóhoz. Valahol titkon remélte, hogy a varázslók sokkal mókásabbak az úgynevezett "mugliknál", de úgy tűnik ilyen térne ők sem ismernek tréfát.
Végül azért megkapták a vacsorát, amiből jó alaposan belakmározott, és annyi sütőtöklevet ivott, hogy belefájdult a hasa. Ezután gyorsan felment a szobájába, ledobta magáról talárját, és bakancsos, fekete farmeros, pólós mivoltában elindult, hogy felfedezze a kastélyt, mielőtt még mindenkit ágyba parancsolnak. Mert biztos volt benne, hogy ennek is eljön az ideje, méghozzá hamarosan.
Egy ideig téblábolt a folyosókon, nem is tudva mit keres, ha egyáltalán keres valamit, aztán elkavarodott néhány furcsa terembe is.
Az egyik helyiségből nyílt egy másik ajtó, ami be volt zárva, és egy furcsán szűk folyosón is zsákutcába tévedt. Végül sikerült annyira elkavarodnia, hogy már fogalma sem volt, merre is lehet.
Néhány percig egy kissé kétségbeesetten sétálgatott gyors lépésben, mire kibukkant egy hatalmas csarnokban, aminek régi könyv illata van.
Most itt áll, tehát ezen a szent helyen. Ami minden kétséget kizárólag nem lehet más, mint az iskola könyvtár. Lézeng is itt éppen most is néhány elszánt tanuló, de ezt kivéve egészen néptelennek tűnik, bizonyára a hamarosan késeinek mondható óra miatt. Ácsorog még néhány pillanatig, majd megvonja a vállát. Úgy dönt, ha már itt van, akkor szétnéz, úgysincs más dolga, és legalább azt is megkérdezheti valakitől, merre is kell visszamennie a Levita ház klubhelyiségébe.

Mivel páran még lézengenek itt, a valószínűleg könyvtárnak mondható helyen, Olívia nem is gondolná, hogy esetleg már nem szabad. Meg ha így is van, akkor is ő még új... csak hallgatnak arra, hogy eltévedt vagy valami, ha valaki nyakon csípné itt úgy, hogy már nem kéne itt lennie.
Ám ez a gondolatmenet gyorsan fut csak végig az agyán, máris arra jut, hogy beljebb megy, ahogyan lassan de biztosan eltűnik minden erre járó anélkül, hogy megszólíthatta volna őket. Erre azért már elkezd gyanakodni, de úgy gondolja, talán nem ártana máskor szétnéznie itt, de fogalma sincs merre indulhatna vissza. Ám szerencsére a sors nem hagyja csak itt tétovázni, mert ekkor valaki ráköszön. Olívia meglepetten pislogva fordul meg, miközben végig fut az agyán, hogy most lehet, hogy vége van, de csak egy kedves arcú szőke lány lép oda hozzá, és igen előrelátóan feltesz neki egy kérdést.
- Öhm...
A frappáns válasz hirtelen érkezik tőle, de a lány már be is mutatkozik, és valami prefiségről beszél. Ezt nem nagyon érti hirtelen.
- Hogy mi? - vonja fel a szemöldökét, de azért úgy dönt, ha már a másik bemutatkozott...
- Olívia. - mondja ő is a nevét, majd karba fonja a mellkasa előtt kezeit.
- Hát... igazából lehet. Szétakartam nézni a kastélyban, de azt hiszem elment az idő, és nem tudom merre kéne mennem. - vallja be. Vannak helyzetek amikor jobb az őszinteség, még ha ő az egyszavas mondatok királynője is - legalábbis Peter odahaza gyakorta szerette ezt hangoztatni neki nagy nevetés közben.
- Mi az a prefi? - kérdez rá egyértelműen az előbbi értetlensége tárgyára.

Már pár napja itt van a kastélyban, de még mindig annyi felfedezésre váró dolog vár rá, hogy Olívia nem is tudná összeszámolni. Erre a következtetésre pedig akképpen jutott, hogy majdnem minden egyes nap sikerült még eltévednie. Kívülről nem is gondolta volna, hogy ez a kastély ilyen nagy és ilyen szövevényes. Látszólag a varázslók nagyon szerettek furcsa dolgokat alkotni, és néha olyan érzése támadt, hogy talán vándorolnak a falak az ajtók meg a folyosók a kastélyban. Legalábbis más magyarázatot nehezen talált rá, hogy miért lehet az, hogy szerinte pontosan azon az útvonalon indul el, amin a legutóbb, mégis egy teljesen másik helyen köt ki. Sosem volt valami nagy probléma a tájékozókészségével, de mostanában kezdte úgy érezni magát mint egy aranyhal az üveggömbjében.
Jelen pillanatban is hasonló volt a helyzet. Ugyanis Olívia a tanórák után nagy elánnal elindult, hogy most ő bizony felkeresi a könyvtárat, ahová a múltkor eltévedt, és ott fog tanulni. Ki is akart venni pár könyvet, például a Kviddics évszázadait, de ehhez mind el kellett jutnia az ominózus helyre. Na már most a gond az volt... hogy ez nem igazán jött neki össze.
Bosszankodva törtet előre mindenféle folyosón, és persze pont most, pont ilyenkor nincs senki a környéken akit megkérdezhetne. Pár percre ráfanyalodott arra, hogy egy festménytől - micsoda butaság, egy festménytől? - kérjen útbaigazítást, de a festmény vagy nem tudta az utat, vagy pedig tőrbe akarta csalni, de az biztos, hogy nem jó irányba küldte, és végül olyan folyosón lyukadt ki, amin még soha nem is járt eddig. Habár ez nem túl nagy teljesítmény, tekintve, hogy csak pár napja van még itt.
Egy ideig eltéblábol erre, és el is vonja a figyelmét egy kicsit pár veszekedő portré, akik valamiért mind nagyon akarnak egy ronda virágos kalapot, és nem tudnak megegyezni benne, hogy kié legyen. Annyira elmélyed ezekben és a gondolataiban, hogy észre sem veszi, hogy végre élő, lélegző emberrel találkozik, és összerezzen a hang hallatán, ahogy hozzá lépnek. Úgy néz először a lányra, mintha sosem látott volna embert.
- Hááát... eltévedve?  - mondja, vagy kicsit mintha kérdezné is a furcsa kérdésre a furcsa választ. Még a szemöldökét is felvonja egy kissé. Mintha a másik lány kétségbe volna esve valamiért.
~Na remek, végre találkozok valakivel, de tutira ő is ugyanúgy eltévedt mint én...~ vonja le a következtetést magában hirtelen, de a lány ekkor folytatja.
És szerencséje van, hiszen prefektus a hölgyemény! Akkor biztosan tudja, hol vannak és merre kéne mennie! Gondolja először... majd belehasít a fejébe a gondola,t hogy talán olyan helyen van, amin nem kéne...
- Öhm... Olívia, és bocs ha rossz helyen vagyok nem tudtam... eltévedtem... - válaszol a lánynak gyorsan, mielőtt megbüntetnék. Így talán megúszhatja a dolgot.
- A könyvtárba indultam. - teszi még gyorsan hozzá, hogy egyértelmű legyen a szándéka.

Arra a válaszra, hogy egész gyorsan meglehet ezt szokni, nem reagál semmit. Ő még nem tudja, csak annyit, hogy mostanában állandóan eltéved. És habár azért nem rossz a memóriája, valahogyan nem sikerült eddig még beleszoknia a napokban, és ez nála nem számít valami gyorsnak.
A válaszra viszont, hogy nincs rossz helyen, nyomban megkönnyebbül. Aztán pedig elkerekednek a szemei. Most akkor rossz helyen van, vagy nincs rossz helyen? Nem igazán érti a dolgot, ám a Vikiként bemutatkozott "prefi" lány nyomban meg is magyarázza, hogy megérthesse miről is van szó. Habár annyira azért ez mégsem sikerül.
- Milyen szerencsétlenségek? - bukik is ki belőle, de a lány példának okáért már mondja is a karkötőjét. Ezt azért ő még - így ismeretlenül - nem írná a folyosó rovására, de ha már végre belefutott itt valakibe, akkor próbál kevésbé ellenszenvesen viselkedni.
- Nem tudok szólni ha látom, mert lehet, hogy nem is ismerem fel. - nyom el egy apró félmosolyt egy pillanatra, ezzel burkoltan jelezve, hogy a lány nem mondta el, hogy néz ki az említett tárgy. A dadogás fel sem tűnik neki. Olyan kismértékű is, hogy inkább csak pillanatnyi zavartságnak gondolja, már amikor egyáltalán gondol róla bármit is.
Viki ekkor mesél még egy kicsit a folyosóról, bár nem túl sokat. Na a random békák azért sokkal furcsábbnak hangzanak, mint egy elhagyott karkötő, de sokkal hihetetlenebbnek is, így csak felvonja a szemöldökét a gondolatra. Nem is tudja mit fűzhetne ehhez hozzá, így inkább átugrik a következő témára. A könyvtárra.
- Ah... déli szárny?
Gondterhelten sóhajt fel. Hogy tévedhetett el ennyire? A keletibe indult ezek szerint, most meg a déliben van. Nem is érti hogy történhetett ez.
- Az... jó lenne, kösz. - egyezik bele végül abba, hogy a lány megmutassa neki merre van. Habár ez valószínűleg további beszélgetést is eredményezhet, aminek nem túlzottan a híve. Bár inkább az ismeretlenekkel való beszélgetésnek, viszont nem sok ismerősre tesz szert, ha sosem csinál ilyesfajta dolgokat. Nem mintha már most túl sok lenne. A legtöbb évfolyam vagy háztársát is csak látásból ismeri, sokuknak még a nevét sem tudja.
- Muffin?
Ez a hirtelen érkező kérdés most meglepte. Inkább elkezdi kutatni tekintetével kicsit a földet ő is, ha már megkapta az instrukciókat Viki a karkötőt illetően.

Olívia ismét egy olyan szokásos napot él meg, amikor csak úgy... bóklászik. Amúgy is valószínűleg csak úgy bóklászna, ha már mindent ismerne, de így, hogy ez a kastély és a környéke állandó felfedezésre vár, és gyanítja, hogy ez évek múltán is így lesz... hát mi mást csináljon, ha nem bóklásszon? Na meg amúgy is, a varázslók nem használnak internetet.
Mivel egészen meleg napnak ígérkezik ez a mostani az őszhöz képest, ezért szokásosan csak bőrdzsekije van rajta, alatta egy fekete, kapucnis, batmanes hosszú ujjúval meg azalatt fekete toppal... fekete farmer, fekete bakancs... és hát így szokásosan ő maga, fekete valójában. Fél vállán az őt olyannyira jellemző fekete-fehér karácsonyi lidércnyomásos táskája pihen.
Most kivételesen nem hallgat zenét, csak egyik kezét a zsebébe dugva, másikkal a táskáját fogva sétálgat, amikor megpillantja a kunyhót. Erre még nem járt, és nem is sejti, hogy lesz is majd itt órája. Viszont egy alakra lesz figyelmes a közelben, amint az egyik karámnál van, ahol valamiféle lények ácsorognak. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy inkább hátraarcot csinál, de aztán felismeri a lányt - merthogy lányról van szó, ez már azonnal biztos volt.
- Emily? Szia. - kérdezi, majd köszön is, ám ekkor meglátja az állatokat is végre rendesen, és elkerekednek a szemei.
- Na ne már! Ezek csak nem... csak nem...?
Nem bírja kimondani, hogy unikornis. Annyira bizarr lenne.
Ugyanakkor örül a lánynak, hogy így összefutottak. Csak hát a látvány, na. Az hirtelen jobban leköti.

Ez a hely minden egyes nap tartogat meglepetéseket a számára. Ha csak egy egyszerű sétára is indul, már rögtön tudja, hogy valamilyen "kalandban" lesz része úgyis. Mert vagy lát valami nagyon érdekeset, vagy pedig úgy eltéved a kastélyban, mint annak a rendje, és jó ideig eltölti majd az idejét azzal, hogy jobbra-balra bóklászva keresi a megfelelő útvonalat. Nem is biztos benne, hogy valaha sikerül majd megtalálnia, de legalább sosem unatkozik. Vagyis szokott néha még itt is, de itt az unalom is egészen más, mint odahaza a mugli világban volt.
Ott tényleg unalom volt az unalom. Itt még az is sokkal izgalmasabb.
Olívia nem tudja levenni a szemét az unikornisokról, főképp azért mert ezek még olyan picik, és... nem fehérek.
- De hát ezek arany színűek! - hüledezik is. Majd megrázza a fejét a kérdést hallva. - Nem, még nem. Még egyelőre nem volt legendás lények izém... - fejezi be frappánsan a mondatot, de elkezd ő is közelebb sétálni Emilyhez és a csikókhoz. De azért még nem annyira, mert hát ki tudja milyenek ezek a lények a valóságban. Lehet, hogy veszélyes ragadozók, akik a szarvukkal szívják el az életerőt az embertől. Nem, nem, ezt tényleg nem gondolja komolyan.
- És nem bántanak? Ide lehet jönni hozzájuk? Mit keresnek itt? - záporoznak a kérdések, de Emily ezt már egyszer tapasztalhatta. Legalább most már az elején sem tűnik túlzottan zárkózottnak a kócos fekete hajú lány. Megigazítja a táskát a vállán, és megtorpan egy kicsit tisztes távolságban még az állatoktól.

- Ezüst és fehér? - pillant érdeklődve és kíváncsian Emilyre. - Hát ez tök érdekes. - mondja, és látszólag tényleg annak tartja. - Főleg mert az arany elég fényes szín, és a csikókat meg kicsinyeket inkább elrejteni szokták az állatok, de ez elég feltűnő lehet egy erdőben. Vagy nem erdőben élnek? - kíváncsiskodik még egy sor,t persze az fel sem merül benne, hogy lehet, hogy Emily sem mindent tudó, és talán nincs is kedve válaszolgatni a buta kérdéseire.
- Akkor odamehetek? - néz vissza a kis csikókra. - Biztos? Nem lesz baj? Hogyan csináljam?
Lassan leemeli a táskáját a válláról, és leteszi a fűbe. Szerencsére nincs sár, ennyi kis koszt meg elbír. Automatikusan beletúr borzas fekete, szélfúttának tűnő hajába, ahogyan zavartan tanulmányozza a csikókat. Nem akar félősnek tűnni, meg hát nem is fél amúgy az állatoktól, inkább az ő lelkibékéjüket szeretné megtartani, ezért hát elindul lassan feléjük, de még nem túl gyorsan, inkább csak óvatosan.
- Milyen engedély? - kérdezi közben Emilytől, mert hát ez is megragadta ám a figyelmét. Nem ért ő még ezekhez a varázs dolgokhoz, engedélyekről pedig végképp nem sokat tud.

Hát igen, Olívia néha zavarba ejtő kérdéseket tudott feltenni másoknak. Ilyenkor Peter mindig azt mondta, hogy túl okos, és egyszer még orrba verik ezért, hiába lányt. Néha olyan volt, mintha kötekedni akarna, pedig ezek csak gondolatok voltak, amik folyton megfogalmazódtak a fejében, és olykor hangot is adott nekik.
- Lehet egy aranybányában kéne inkább. - próbál meg elsütni valami kis viccet. Majd az instrukciókat követve elindul lassan, tényleg nagyon lassan a mutatott állat felé, és odaemeli a kezét, hogy a csikó megszagolhassa.
- Nincs a közelben felnőtt egyszarvú? - kérdezi közben részint érdeklődve, mert hát azért olyat is szívesen látna, részint pedig mindenre felkészülve... nem találkozott még unikornissal, és nem szeretne máris egy bazi nagy szarvat az ülepébe vagy a lapockájába, vagy bárhová is. Nem tudja, ezek az állatok mennyire kedvelik vagy sem, ha emberek közelednek a kicsinyeikhez.
Csak lassan csinálja hát tovább a dolgokat, és ha minden jól megy, talán még módjában áll megsimogatnia is egy fényes apróságot. Azt azért be kell vallania magának, hogy tényleg cukik, és nagyon szépek.
- Művésziek? - kérdez vissza közben Emily egyik szavára, mert ezt nem igazán érti, de egy félmosoly becsúszik azért e mellé is.
Közben pedig kap egy kis magyarázatot az engedélyes kérdésére is.
- Ahaaa. És akkor ehhez van engedélyed? Azt hittem valamilyen... szakma, vagy mi, mint a mugliknál a... hogy is mondják magyarul? - gondolkodik el egy pillanatra. - Áh, a jogosítvány meg a... diploma, azt hiszem. - kaparja ki a szavakat az elméje mélyéről.
- De ez tök klassz dolog.

Örül, hogy Emily nevet azon, amit mondott. Sokan nem állnak vele szóba, csak úgy, mert furcsa, mert néha fiús, mert hallgatag, vagy mert visszaszól azoknak, akik beszólnak neki. De Emily másnak tűnik. Ő elsőre is közeledett felé, és díjazza a poénjait is.
- Szabadon járhatnak ki-be? Nem tudom, hogy megy ez a varázsvilágban a varázslényekkel. - vallja be, igaz, nem nagy vallomás ez.
Lassan sikerül végre elérni a csikót, és hálistennek úgy tűnik nem történik katasztrófa. Sőt, egészen jó fejnek tűnik a kis egyszarvú, és azt is hagyja, hogy megsimogassa.
- Csúcs...
De ekkor Emily kérdést intéz hozzá, úgyhogy még egy kicsit megsimogatja az állatot, majd a lány felé fordul.
- Hát... a suli király. - von vállat egy laza, pillanatnyi félmosollyal.
- A kastélyban minden nap el lehet tévedni, és el is szoktam, de tele van egy rakás klassz hellyel... az órák meg szintén tök jók. - mondja, de direkt nem tesz említést a többi diákról.
Közben viszont a művészi dologról esik szó, és Emily mintha zavarba jönne. Olíviával nem gyakran történik meg az ilyesmi, és nem is érti igazából mitől jött zavarba a lány. Csak abbahagyja az egyszarvú simogatását végleg, majd ahogy Emily felé fordul va áll hirtelen ötlettől vezérelve elrúgja magát a talajtól és ő is felpattan - már amennyire pattan - a kerítésre, és leül mellé.
- Te még nem... mi? - kérdezi szenvtelenül, mert hát ezt a mondatot sokféleképpen be lehet ám fejezni, Olívia meg ha nem is igazán tapasztalt benne, azért mégis csak tud egy s mást már. És ilyenkor nagy előny,e hogy néha lassan tudja felfogni mások érzelmeit, mert most nem is lesz összeszedetlen Emily zavartságától. Csak ugyanolyan marad, mint eddig volt.
- Gondozó? Az tök jól hangzik. - válaszol közben ám Emilynek, majd maguk elé bambul és megvonja a vállát.
- Hát nem tudom milyen szakmák vannak a varázsló világban. Kiskoromban csillagász akartam lenni, meg alkimista meg varázsló. Hát asszem ez utóbbi kettő végül is bejött. - vigyorodik el egy pillanatra.
- Na és neked milyen az ittléted? Meg mi akarnál lenni? - érdeklődik ő is.

- Kentaurok? - ragadja meg a lényeget az egész számára még érthetetlen besorolásos dologból. - Vannak kentaurok is?
Olívia őszinte döbbenettel néz a lányra. Ám ha tudná, mik járnak most Emily fejében, akkor talán nem is hinné a lány, hogy Olívia mennyire meg tudná érteni. Sőt, még annál is inkább. Neki ugyan nincsenek testvérei, de sokat tud arról a bizonyos megszívott családi életről. De itt már jobb. Sokkal jobb. Távol az apjától és attól az élettől, ami nem nevezhető igazi életnek. Csak Peter ne hiányozna annyira neki. De ő otthon is hiányzott. Messze van Londontól az a bizonyos Roxfort.
Az erdő veszélyinek megemlítésére viszont már tényleg felszalad a szemöldöke.
- Komolyan eltűnt itt egy srác az erdőben? Ez nem hangzik túl biztonságosnak.
Nem úgy mondja ezt, mintha félne vagy bármi ilyesmi. Inkább úgy, mint aki nem érti, miért nem zárják körbe és gyújtják fel az ilyen erdőt, egy iskola területén.
De nincs sok ideje ezen agyalnia, mert máris egy újabb érdekes témára térnek rá. Méghozzá a fiúkra. Olívia pedig nagy komolyan figyel, mintha csak nem is tizennégy éves volna, hanem egy komoly nagykorú. Mert azok bizony már sokkal érettebbek, úgy ám.
- Ah. - reagál eképpen arra, hogy Emilynek nem volt még barátja. Aztán jó hallgatósághoz híven csendben ül egy ideig, amíg a lány befejezi.
- Én se csókolóztam még. - von vállat a végén. - A pasik amúgy is tök gázak. Legalábbis akik egyidősek velem. Tök idióták. - vallja be. - De gondolom a Te korosztályodban már vannak normálisabbak. Biztos csak nem jó helyen kerested. - mondja, talán mintha némiképp vigasztalni is próbálna ezzel. - Romantikusan meg lehet, hogy gondoltak rád, csak be vannak tojva ahhoz, hogy el is mondják. - nyom el egy félmosolyt. - Szerintem szép vagy. Téged biztos nem csúfolnak deszkának.
Ekkor szóba kerülnek a szakmák is, Olívia pedig érdeklődve hallgatja Emily magyarázatait.
- Milyen az az auror? - érdeklődik. - A bájitalos dolgok amúgy érdeklenek. Kíváncsi leszek rájuk... A felfedezés meg szuper! - bólogat Emily szavaira.
- Én is szívesen látnék egyszer világot. Odahaza van egy barátom, Peter, vele beszéltünk róla néha, hogy együtt majd útnak indulunk. Talán egyszer majd. - pillant kissé szomorkásan maguk elé.
Most ugyan jó itt, és örül Emily társaságának is, de olyan távolinak tűnik az a szabad jövő.

És ezen a szép napsütéses őszi délutánon Olíviának és kedve támadt sétálni egyet.
Az órák után a talárt sebtében a táskájában gyömöszölte, majd felkapta a pólójára a bőrdzsekijét - megítélése szerint ugyanis ez pont elég lesz ebben az időben ahhoz, hogy ne fázzon, hiszen ő igazi északi - és már rohant is ki az iskolából.
Szabadság. Semmit sem szeret ennél jobban.
Tornacipős lábait szaporán kapkodja, a táskát a vállára veti és útközben félig felcipzározza a dzsekijét. Mindig kócosnak tűnő fekete hajába belekap a szél, ahogyan jóleső érzéssel, tökéletesen célirányosan közelít a kedvenc fája felé.
Útközben megbámulja pár, alighanem lyukasórás vagy hamarabb végzet diák, akik már kint flangálhatnak egy ideje az iskolán kívül, de nem törődik velük, bármit is gondoljanak róla. Az sem nagyon izgatná most, ha utána is szólnának valamit.
Végre vége, és most előkaphatja kedvenc könyvét, hogy ebben a szép időben nyugalmasan olvasgathasson, és kiüríthesse gondolatait, amik most mind tele vannak bájitalos üvegcsékkel, pálcamozdulatokkal, koboldlázadásokkal, és egyéb haszontalan dolgokkal, amiknél sokkal hasznosabb is lehetne ott, a helyükön.
Vidáman vág át egy füves részen, és nagy örömében, ahogy végre maga mögött hagyja az iskolát és a diákokat, annyira siet tovább, hogy szépen elkerüli a figyelmét a tény, hogy valaki már van az úti céljánál.
Egészen addig a pillanatig nem is tűnik fel neki, amíg már csak pár méterre van a fától, de ott aztán olyan hirtelen szembesül a ténnyel, hogy úgy torpan meg, mintha egy láthatatlan falba ütközne.
Egy fiú. Valami szőke fiú van ott. Méghozzá egészen ismerős. Nem volt ott az iménti órán? Mintha ott lett volna, de nem biztos benne. Ráadásul hogy a pokolba került ide ilyen hamar? Azt hitte ő rohant ki az iskolából a leghamarabb.
Meglepettségében nem is nagyon tud megszólalni, de nagy nehezen végül csak kinyög egy mondatot.
- A fámnál ülsz.
Hát ennyire tellett tőle. Nem fenyegetés, nem rosszindulatú, csak egy egyszerű és nagyon fura ténymegállapítás.

Végre jó idő van, ez pedig Olívia számára mindig is egyet jelentett a szabad levegővel.
Ahogy egyre jobban közeledett az évzáró, véget ér lassan a vizsgaidőszak, és már az igencsak különössé átalakult eridonos bulin is túl volt, egyre több ideje maradt arra, hogy azt csináljon, amit csak akar, és rá kellett jönnie, hogy nem sok ilyen dolog maradt már. Annyira érdekelte az iskola, és érdekelték a tantárgyak, még azok is, amik sokak számára unalmasabbak voltak, hogy amint véget ért a tanítás, és nem maradt több házi feladat, vagy magolandó, valahogy céltalanná vált az élete.
És lássuk be, az is nagyban hozzájárult az életkedvének jelentős romlásához, hogy hamarosan haza kell majd mennie. Már csak pár nap. És minden egyes pillanattal közelebb kerülve hozzá, egyre nagyobb volt a gyomorszorító érzés a belsőjében.
Ám a nap csodálatosan sütött, és még volt egy kis idő alkonyatig. Akkor már biztosan fázni fog, hiszen nem kifejezetten nyárias még az idő, de ahhoz jó, hogy kiüljön valahová, és azzal a néhány dologgal foglalatoskodjon, ami még megmaradt neki.
Nevezetesen a rajzolással, és a zenehallgatással.
A Fénylő Lelkek Udvara pedig már akkor tökéletesnek bizonyult erre az alkalomra, amikor először keveredett ide pár hónapja. Így hát keresett egy megfelelő helyet, ledobta maga mellé táskáját, letelepedett a földre, és mágikus zenelejátszójának a fülesét a fülébe dugva jó magasra csavarta a hangerőt. Majd kivette táskájából a rajztábláját, szenet bányászott elő és papírt... és hozzá is látott, hogy elüsse az időt.

×××××

Valóban eléggé belemerül abba, amit csinál. És közben egészen ki is ürülnek a gondolatai. Ez most jó. Kikapcsolja. Egyébként meg egyedül lenne, és nem volna semmi dolga. Emilynek is van elég teendője még az utolsó napokban, meg nem is zargathatja mindig, ha barátok ha nem. Így ez a kis elmélázás igencsak jótékony hatású a számára jelenleg. Nincs más, csak a napfény, az üres udvar, a zene és a rajz. Na meg ő.
És persze anélkül, hogy bármit is sejtene, még valaki más. Valaki, akinek sikerül is észrevétlenül hozzá lopóznia, annyira, hogy amint megérintik a vállát, hirtelen összerezzen, és szerencséje van látogatójának, hogy messze a pálcája, a táskájában, különben ki tudja reflexből mi történt volna. Így viszont nagy kő esik le a szívéről, ahogyan megpillantja az ismerős arcot.
Le is teszi kezeiből a rajz cuccokat, és lassan leemeli a fülhallgatóját. Olyan hangosan hallgatta a zenét, hogy kicsit ki is hallatszódik a szám, amire átvált a mágikus zenelejátszója.
- Helló, Navinés Ben - villant fel egy vigyort a fiúra. De nem áll fel, tovább ül a földön, hátát egy padnak vetve. Tehetne megjegyzést a "hercegnő" megszólításra, de inkább ő is egy frappánsnak tűnő köszönéssel tudta be.
- Mi járatban vagy errefelé? - érdeklődik, de már jön is egy kérdés, és a papírjára pillant.
- Csak az udvart - válaszol. - Tetszenek azok az oszlopok - pillant az említett, dekorációs elemek felé. Majd vissza a fiúra. Az utolsó kérdés fogós kérdés. Hát persze, hogy gondolt rá! Az ember nem felejti csak úgy el az első csókját. De ezt nem fogja csak úgy az adott fiú orrára kötni.
- Lehetséges - válaszol ködösen, kissé hunyorogva is hozzá. Majd megpaskolja a földet maga mellett.
- Dobd le magad, ha gondolod - mondja. Habár lehet, hogy a fiú szívesebben ülne inkább a padra, mint a koszos földre, de őt igazán nem zavarják ezek a körülmények.

- Te sem? - vigyorodik el a fiút nézve, ahogyan Beni válaszol a kérdésére, hogy hozzá hasonlóan ő se nagyon tud mit kezdeni magával, így az évzáró előtt.
Közben letelepszik mellé a földre, nem pedig a padra. Ez egy egészen jó pont. Sokan nem szeretik összepiszkolni magukat, pedig így, hogy varázslók meg boszorkányok, még könnyebb a letakarítás. Olíviának viszont sosem volt ezzel gondja. Inkább legyen piszkos, és a természetben, mint állandóan csak a négy fal között.
Ám közben szóba jön a szünet. Végül is várható volt, így, hogy ennyire közel vannak hozzá. Visszapillant a rajzára, és egy pillanatra elsötétedik a tekintete.
- Haza kell menni, nem? - kérdezi, kissé talán csalódott hangon. - Szívesebben maradnék itt... de talán nem lesz olyan hosszú a szünet - magyarázza inkább magának, semmint Beninek, mintha szeretné meggyőzni önmagát arról, hogy nem lesz semmi baj, és hamar eltelik majd. Sőt, talán előnyére fordíthatná, hogy boszorkány. Tudja, hogy otthon még nem varázsolhat, de az apja talán ezzel még nincs tisztában. Megpróbálhatná a dolgot... talán akkor nyugalmasabb lenne az egész. Vagy nem... Hook sok mindenen keresztül ment már az életben, de soha nem félt semmitől és senkitől. Egyetlen embert kivéve.
Hirtelen tér magához a mélázásából, ahogyan Beni újra megszólal. Elnyom egy félmosolyt, és visszafordul a fiú felé.
- Még mindig megakarsz ismerni? - könyököl fel a hátuk mögötti padra, Beni felé fordulva. Majd a másik kezével végig mutat magán.
- Látod, hogy most sem vagyok kifejezetten csajos - villant fel egy vigyort egy pillanatra. - A mugli suliban voltak akik féltek is tőlem, mások meg kiröhögtek. Mondjuk itt is vannak olyanok... miért pont én? - teszi fel a nagy kérdést.
- Biztosan vannak már barátaid, és helyes srác is vagy. Nem hinném, hogy egy csaj se lenne a láthatáron - teszi hozzá a magyarázatot a végére.
- Vagy nálad a barátság jön a csók után? - vigyorodik el, majd vállat von, jelezve, hogy végül is neki ez sem probléma.

Nos... most már mindjárt szünet van. És letudta a szünet előtti utolsó munkanapját is. De nem igazán tudott mit kezdenie magával, miután kilépett a pálcaboltból.
Jó pár percig ácsorgott a közelében, azon tanakodva, hogy mit csináljon. Egyáltalán nem volt kedve még pakolni. És valahogy nem is vágyott vissza a kastélyba. Végül, egyetlen pillanat alatt jutott elhatározáshoz. Felvette a fülhallgatóját, bekapcsolta a mágikus lejátszót, és erőteljes, határozott léptekben indult el a zene ritmusára. Tulajdonképpen sehová.
Csak előre, amerre a lába vitte. Nézte a kiviruló fákat, élvezte a szelet, ahogyan belekapnak rövid, sötét fürtjeibe. Befogadta az illatokat, amelyek úgy csapták meg a falu össze színével, mintha most járna itt először. Máris honvágya volt.
Megszerette ezt a helyet, ezt a falut, ezt a kastélyt, ezt az életet. És nehezére esett elszakadnia tőle.
De minden jónak vége van egyszer. És ide legalább visszatérhet majd.
Elmerült a gondolataiban, és azon kívül, hogy arra figyelt, ne borítson fel senkit menet közben, nem figyelt oda semmire. Csak a fejében szóló dallamokra és az érzésekre, amelyről sokan nem is tudták, hogy léteznek benne.
Így lyukad ki végül a teaház előtt. Nem messze tőle megáll, és egy kicsit elgondolkodik rajta, mégis mi értelme lenne bemennie. De valahogy úgy érzi, jó lesz ez. Szükséges most, hogy megigyon valami jó kis teát. Mély levegőt vesz, és végül csak megindul a bejárat felé. Célirányosan, elhatározva... annyira belemerülve az egész elgondolásba, hogy tökéletesen sikerül belegyalogolnia valakibe. Úgy tűnik mostanában ez a hobbija. Vagy túl hirtelen és majdnem lever valakit, vagy annyira elmélyül saját magában, hogy majdnem ledózerol egy másik embert.
- Ah, basszuskulcs! - löki hátra fülhallgatóját a fejéről, így kissé kiszűrődik a zene belőle. - Bocs, ne haragudj! Elbambultam!

Hát, nem minden jöhet össze az életben. Néha pedig nem is kell hozzá túl sokat tenni, hogy valami tökéletesen balul sikerüljön.
Pontosan ez történt Olíviával is. Mikor aznap kiment a pályára, egy seprűvel a kezében, mit sem sejtve, mindössze azért, hogy gyakoroljon egy kis kviddicset, hogy ne süljön fel a következő meccs előtt, még nem is sejtette, hogy a gurkó nem lesz a legjobb barátja.
Minden rendben is ment egy ideig, sőt, egészen jól ülte már meg a seprűt, és egyre jobban sikerült a célzás is... aztán pedig a semmiből... BUMM!

Mikor felébred, hirtelen azt sem tudja, hol van. Az első, ami feltűnik neki, az, hogy minden túlságosan tiszta. És világos. És fényes. És fúj fény.
De nem elég, hogy ez mind együttvéve kiégeti a szemét, még a feje is úgy megfájdul, hogy csillagokat lát tőle.
- Mi történt? - dörzsöli is meg a halántékát, és próbál erősen visszaemlékezni. Rémlik neki a seprű, a pálya, meg a gyakorlás... ám ekkor beugrik a gurkó is. Ahogyan beugrott. A képbe... meg az ő fejének. Fájdalmasan felnyög a gondolatra, és megpróbál felülni. Nem maradhat itt, még ezer dolga van, és hamarosan vizsgaidőszak is! Tanulnia kell, és bármi is történt, ettől senki nem tántoríthatja el! Bár a kviddicsezés felől hirtelen kétségei támadnak, de még túlságosan fáj a feje ahhoz, hogy ezt mind komolyan végiggondolhassa.

Utána kérdezhetne, hogy maradhat e, igen. Meg is tenné legszívesebben. Hogy miért nem teszi mégsem? Mert nem akarja, hogy kérdezősködjenek. Ugyanis elég nyomós indoka van maradni, túl nyomós indoka ahhoz, hogy bárki is szó nélkül hagyja. Ő pedig nem akar bonyodalmat. Nem akarja még jobban megjárni. Nem mer lépni. Inkább megpróbálja megoldani a dolgot a saját módszerével. Kitart, ahogyan csak tud, amíg nagykorú nem lesz. Akkor pedig édesanyja örökségéből elköltözik. A többi dolgot meg összegyűjti a diákmunkájából, ahogyan csak tudja. Megoldja. Meg kell tudni oldania! Másképp nem megy.
Inkább szó nélkül hagyja ezt a dolgot. Beni mondandójának a végét viszont már nem tudja.
- Hú. Te aztán tudod, hogyan kell bókolni, Don Juan - vigyorodik is el a megjegyzésre, hogy Beni szerint ő eggyel több ok arra, hogy érdemes legyen visszajönniük. - Na és, merre is laksz Casanova? Gondolom neked nem kell olyan bazi messzire utaznod, mint nekem, Londonba - érdeklődik, és árul is el magáról még egy kicsit.
Az újabb hercegnőzésre viszont már fejet csóvál.
- Hercegnő - ismétli a szót vigyorogva. - Hát nem a Disneyből, az biztos - ironizál. De azért csak hatnak valahol a bókok. Még sosem volt része ilyenben, az biztos.
- Inkább legyek csak Hook - mondja, és muszáj hunyorognia a továbbiakra.
- Á, szóval szeretnéd? - húzza egy kicsit a fiút. De nem mond többet, csak megvárja, hogy a fiú válaszoljon a feltett csókos kérdésre, és ő maga is feladjon egy feladványt. Karba fonja kezeit, és úgy nézi tovább Benit. Szóval akárkivel nem. Ezt azért jó tudni. De még azért nem hisz el mindent, amit hall. Viszont nem fog előítéleteskedni sem.
Már éppen ott tart, hogy valamit reagáljon a kérdésre, ami minden bizonnyal csak költői volt, mert Beni megválaszolja a maga részét. Méghozzá egy újabb csókkal. Na ez már nem semmi! Nem aprózza el a fiú, annyi szent! Még fel sem tudta fogni a múltkori meglepetést, de már rögtön jön a folytatás. És Hook hagyja. Hogy miért? Mert tényleg jó. Végül amikor véget ér, derűs tekintettel néz a fiúra, aztán a következő pillanatban tenyerét a mellkasának tolja, és meglöki őt. Nem nagyon, csak annyira, hogy meginogjon ültében, inkább csak játékosan, mint bántón.
- Már megint azt csinálod! - mondja felháborodást színlelve, de látszik a szemében, hogy ez sem igazán komoly.
- Mondtam a múltkor, hogy hívd el randira a kiszemeltedet, erre most képes vagy lekapni, itt a kertben, bárki szeme láttára? - vigyorodik el. Nem mintha a bulin nem láthatták volna meg őket. - Veszélyesen élsz, Navinés Ben.
Egy pillanatra elréved, és ahogyan újra karba fonja kezeit, beharapja alsó ajkát gondolkodás közben. Aztán szólal csak meg.
- Ugye tudod, hogy nem zúgnak azért a harangok? - kérdezi kissé komolyra váltva.
- Nem fogom azt mondani, hogy nem tetszel, de azért nem estem beléd első látásra - magyarázza. Szinte már egész felnőttesen, a stílustól eltekintve.
- Mondhatnám, hogy lehet valami, de többnyire az emberek megsértődnek, ha valaki úgy csókolja meg őket, hogy nem lebeg a föld felett tíz centivel. Ez neked probléma? - kérdezi.
Bár nem hiszi, hogy a fiú azt várná el tőle, hogyha lenne köztük valami, ilyen hirtelen, máris essen szerelembe. De annyi lamour megszállott csaj van a világon, hogy a fiúk nagy része hajlamos azt hinni, hogyha valaki visszacsókol, és belemegy egy kapcsolatba, akkor már fülig szerelmes, oda vissza. Ő viszont nem az, és hát miért is lenne? Tulajdonképpen másodszorra beszélnek. Már a csók is gyors volt, a szerelem meg aztán hipergyors lenne, és azt nem is lehet ilyen hirtelen előrántani a zsákból, mint egy csókot.

- Na jó... hívhatsz hercegnőnek, ha annyira akarod, csak mások ne hallják meg, mert röhögő görcsöt kapnak, és benne lesz a következő havi Edictumban - adja be végül a derekát, miközben fürkészi egy kicsit a fiú arcát. - De akkor Te meg Don Juan vagy - vigyorog Benire.
Most meg hölgyezi. Ki látott ilyet? Egészen komolynak tűnik a srác ezekkel a szövegekkel. Még a végén sokkal érettebbnek gondolná a koránál, ha nem csókolgatná itt agyba főbe. Elég vicces igazából ez az egész szituáció. És furcsa. Nem éppen megszokott. És Hook nagyon is szereti a nem megszokott, furcsa dolgokat.
- A külvárosban - válaszol csak röviden a Londonos kérdésre. Nem magyarázza túl, meg hát Beni se mondta ő pontosan hol.
De a fiú már bele is fog egy hosszas monológba. Olívia pedig csak hallgatja, hallgatja, míg a végén már olyan szélesen vigyorog, hogy még maga is meglepődik rajta. A fiú utolsó mondatánál már fel is emeli a kezét, és nem durván, de félbeszakítja.
- Oké, oké, ne told túl! - vigyorog. - Értem - konstatálja is a dolgot, és tovább szemléli Beni arcát.
Most látja csak, hogy barna a szeme. A konyhában nem volt valami szikrázó fényviszony, ott annyira nem figyeltre meg. De itt egészen különösen barna, ahogyan rásüt a napsugár. És van valami szomorkás a szemében, ami olyan édessé teszi. Olívia nem is tudja, miért pont őt szemelte ki magának a fiú. Habár hirtelen, és látszólag gyorsan cselekvő, kedvesnek és jónak tűnik, a kedvesek és jók pedig sokszor távol maradnak tőle.
- Jól van - vesz egy nagy levegőt.
- Mondjuk azt, hogy nem mondok se igent, se nemet - fog bele végül egy kis kompromisszumba. - Nézzük meg, hogy ez a dolog mennyire hirtelen - magyarázza az ajánlatát.
- Mindjárt szünet van, és mindketten haza megyünk. Amikor pedig visszatérünk évkezdésre, és még mindig úgy gondolod, hogy én lennék az a lány, akivel kiruccannál... akárhova... akkor hívj el újra, és meglátjuk mi lesz - hagyja nyitva a dolgot. Nem akarja elsietni, és azt sem akarja, hogy a fiú elsiesse.
- Mit gondolsz?

Ahogy így belemerülnek a beszélgetésbe, kikapcsolja a zenelejátszóját, és leveszi a nyakából. Az újbóli hercegnős megjegyzésre már csak a fejét csóválja. Tényleg nem az ő stílusa, de egyelőre nem firtatja tovább a dolgot. Viszont ha akarná se tudná, mert ekkor érkezik Beni válasza egy újabb csókkal, aztán pedig egy szépen kikerekített tárgyalás veszi kezdetét a jövőbeli dolgokkal kapcsolatosan.
Számított rá igazából, hogy az ajánlata miatt a fiú majd visszalép, de ahogyan figyeli a reakcióit, nem úgy tűnik. Ezt pedig hamarosan szavakkal is kifejti neki.
- Igent mondhatok, amikor majd újra felhozod a témát a szünet után - köti az ebet a karóhoz, egy vigyor kíséretében.
Ezzel azért továbbra sem árul el sokat a szándékaiból, úgy tűnik nagyon ügyel erre. A csókos kifejtésre viszont nem tud nem reagálni, egyszerűen felnevet, és kissé felháborodott arckifejezéssel néz vissza a fiúra.
- Úgy, szóval a csókokkal minden sarkon dobálózol? - vág is vissza, ha félreértette a fiút, ha nem. Ez akkor is túl magas labda volt.
- Imponáló a kitartásod, de azért nem vagyok egy a sok csókolható csaj között - mondja karba font kezekkel, határozottan. Ugyan a tekintete még mindig derűs, mert magában azért megpróbálja a legjobbat feltételezni a fiúról, de amit félre lehet érteni, azt azért félreérti.
- Remélem azt tudod, hogy csak akkor mondhatok igent... esetlegesen... ha a hozzám vezető utadon nem kaptad le minden második csajt a suliban, vagy a szünet alatt - célozgat. Elég egyértelműen. De azért nem úgy tűnve, hogy megsértődött volna a kis nyelvbotláson.