Liam Laoiseach

 Miután Juan Alberto bácsi és Eva néni megérkeztek ők vették át a temetés intézését, nekem most már jut időm, hogy elkezdjem kialakítani itt a saját életem alapjait. Bizakodó vagyok, mert a sürgős bagolyban, amit visszakaptam a minisztériumból az áll, hogy ha benyújtom a megfelelő kérvényeket, akkor honosítani tudják a gyógyítói oklevelemet. Sőt még a muglik közt megszerzett toxikológusi diplomámat is. - Nem lenne rossz, ha tényleg sikerülne. Bár a bürokráciában annyira azért nem vagyok nagy bizalommal. Na mindegy, marosan úgyis kiderül, mert épp most ballagok kifelé a hivatalból. Az ott dolgozó ügyintéző azt ígérte, hogy tizenöt napon belül választ fogok kapni. - Kíváncsi leszek.
 Lesétálok a magas lépcsősoron ami az épülethez vezet és utamat a közeli park felé veszem, ahol szeretnék megreggelizni, de ahogy elhaladok egy sikátor szerű, szűk utca mellett, észrevétlenül a nyomomba szegődik valaki. Olyan ügyesen csinálja, hogy pár méter alatt mögém ér és kezét már a hátizsákomra is tette. Ekkor szinte tudat alatt egy kis nyomást érzek a vállamon, ezért hátra fordulok, vagyis próbálok de a tolvaj már rántja is elfelé szinte velem együtt a zsákomat és inalni kezd, akár a villám. - Mit tesz ilyenkor egy boszorkány?
 Konkrétan, hogy a holló csípné meg semmit, mert muglik vannak mindenütt, így hát kiabálni kezdek, mint akinek a tyúkszemére léptek.- Segítség! Fogják meg! Tolvaj! -csak úgy zeng tőlem az utca és remélem lesz valaki, aki tényleg segít is, mert az a mocskos nyomoronc árkon-bokron túl lesz, mire én fel tudom vele venni a tempót varázslat nélkül. Sosem voltam jó futó, sőt mit ne mondjak a lábaim piszkafák a felső testem meg begyben erős, egy szóval nem vagyok egy sprinter alkat. Na meg minek rohangálni, ha van seprő, vagy más egyéb, nem igaz? De most azért örülnék ha menne 50 alatt a 100. Azért nekilódulok hátha és közben továbbra is, már amennyire a lihegéstől tudok, kiáltozom és mutogatok felé.
   

Liam Laoiseach

 A sok vakegér telefonnyomogató, közösségi hálón lógó, agyhalott mugli...Komolyan, néha ilyenkor úgy odamennék és kikapnám a kezükből azt a nyomorult kütyüt, aztán földhöz vágnám és addig taposnám míg csipog. Na mindegy. Kezdek lemondani a zsákomról, pedig tiszta bőr és tele volt fontos dolgokkal, mint két tábla csoki, három szendvics, hét deci bodzás üdítő, diplomamásolatok... Hiába szaladok lélekszakadva, lassú vagyok és a tolvaj már el is tűnik majdnem előlem, amikor elviharzik mellettem egy alak és egy aktatáskát nyoma kezembe. Szó szerint köpni-nyelni sem tudok, bár a tüdőmet majd kiköpöm, így még utána sem tudok kiáltani, mert elinal ő is. Irdatlan gyors a fickó! Talán mégis vannak még rendes emberek ebben a városban, akik segítenek ha baj van?
 Lelassítok és próbálok levegőt préselni magamba, nem sok sikerrel. Köhögök, zihálok és kicsit még el is lilulok, na meg persze elkap a légszomj miatti vertigo. Megtorpanok és még mielőtt bajom esne gyorsan leülök egy kapualjba. Már bánom, hogy vonattal jöttem és nem motorral, ahogy terveztem. Mogyorószín farmer, barna éktalpú, bőr félcipő, barna v nyakú felső és bőrdzseki van rajtam, hajam felkontyolva tarkómnál. Kiengedve csípőm alá érne és kicsit kényelmetlen volna, ezért tettem ma fel. Pihegek de lassan helyreáll az oxigénellátásom így ismét talpra emelkedem és lassabb tempóban megindulok arra amerre a két futóbajnok tartott. Hátha az egyik visszaszerezte azt nekem, amit a másik ellopott tőlem.

Liam Laoiseach

 Már kezdem azt hinni, hogy tévedtem és a mellettem elszaladó férfi táskája valami elterelő kamu dolog és ő is a banda tagja. Erős késztetést érzek, hogy belekukkantsak a motyójába, de mivel alapvetően nem így neveltek, na jó azért nem kell a szomszédba mennem kurázsiért és furfangért, de nem teszem meg. Megállom, ahogy azt is hogy tovább induljak keresgélni és esetleg elkerüljük egymást. Inkább megvárom egy jól látható helyen.
 Nem is kell soká álldogálnom, mert megérkezik. Kezében a zsákmányolt zsákom, melyet átnyújt nekem. Nagyon erős hálaérzés fut el, főleg amikor gyorsan cserélünk és én kitapintom véletlen benne felejtett pálcám jellegzetes vonalát. Nagyon felelőtlen voltam, de amikor átvizsgálták a minisztériumi őrök nem a nadrágomba tettem vissza, hanem csak beraktam a táskámba. Mondjuk így aztán le is bukhattam volna előtte, aki biztosan mugli. De várjuk ki a végét. - Nagyon köszönöm. -mondom kedves mosollyal, miközben hátamra vetem bőr tatyómat. - Manapság még a zsaruk sem futnak utána az ilyen zsiványoknak, nem, hogy a civilek. Lekötelezett. Dr. Evena Noxen vagyok és nagyon hálás. -nyújtok kezet a férfinak, aki nagyon jól öltözött, viszont irtó fáradt küllemével szakvizsgára készülő éveim alatti önmagamra emlékeztet.  Nem hiszem hogy orvos volna, bár ki tudja, az aktatáska alapján, amit a markomba nyomott inkább hinném hivatalnoknak. Lehet, hogy inkább az, mert közel vannak a mugli minisztériumok. - Ha meg nem sértem, megvendégelhetném, amiért megmentette a diplomáimat az enyészettől? - nézek rá különböző színű szemeimmel, a bal sötét, acélkék, a jobb vöröses, fahéj barna, éljen a heterokrómia. - Szereti esetleg a kínai konyhát? - tudakolom kíváncsian és fürkészni kezdem a férfit, akinek önzetlensége példaértékű. Nem szoktam soká kertelni, kimondom, amit gondolok és most az jár a fejemben, hogy szívesen összedobnék egy kis csípős-ananászos kacsát magunknak.

Az Igazgató és a torta megbízás

 Amikor megkaptam Temitől azt a levelet, azt hittem cafatokra tépem. Hogy még akkor is amikor búcsúzik azon jár a feje, hogy a másoknak tett ígéreteit beváltsa...Egek ez annyira ő. Sosem tudott szabadulni a kötelességtudatától. Annyira a személyisége része volt, hogy néha már sajnáltam. Amikor próbált feloldódni, abból menekülés és még több gond lett. Az egyetlen igaz szerelme Merkovszky is emiatt hagyta el és most meg ez...Egy sajttorta az Igazgatónak. Annyira banális, hogy még könnyeim közt is nevetnem kellett rajta, amikor elolvastam. Megkért csináljak egyet. Megtettem. Finom lett. Elhoztam. Saját  készítésű önteteket is tettem mellé. Erdei gyümölcsöst és karamellást. Itt van a kosaramban, a sütemény egy torta tálon biztonságban letakarva, az öntetek csinos kis üvegekben kiskanalakkal, villával és tányérral együtt.
 Megdöbbent az épület nagysága és tágassága, annak ellenére, hogy másod unokanővérem rengeteget írt róla. Csak nézek körbe és megállapítom, hogy a Roxfort és a Bagolykő közt aligha tudnék választani. Mindkettő lenyűgöző. Lassan komótosan sétálok. Nem vagyok bejelentve, időpontom sincs, így aztán ráérősen szemlélődve haladok célom felé. Útközben sok diák elkerekedett szemekkel néz rám. A fekete lobogó jelentését a homlokzaton ezek szerint már tudják, de megkeverednek látva engem. Nem csodálkozom ezen, egy pillanatig sem. Hiszen fekete pántos ruhában vagyok, hajamat fonat koszorúba rendeztem, kiegészítőként barna övet és ugyanolyan színű éktalpú félcipőt vettem fel. Ékszerként pedig pávatoll szemét idéző ezüst szettet viselek. És annak, aki nem néz meg jobban, közelebbről, teljesen úgy tűnhet Artemisia Rubyát látja. Ez a megdöbbentő hasonlóság az oka, tudom jól, a reakcióiknak. Lassan kezdek hozzászokni, mert végigkísér egészen az igazgatói iroda nyitott ajtajáig. Végre odaérek, fújok egyet, majd bekopogok az ajtófélfán és várom a bebocsátás hangját.

Weiler Dante

 Amikor úgy döntöttem, hogy hallgatok rá és ideköltözöm, nem számítottam arra a sok új élményre, ami ért. Arra sem, hogy egy rég látott ismerőssel találkozom, aki mesél valakiről és, hogy ez akár még a kísérleteim sikerének záloga is lehet, ha az illető, akiről mesélt hajlandó velem kooperálni. Bár azt a tényt nem szabad elfelejtenem, hogy erre még meg kell kérnem és ismerősöm elmondásából úgy tudom ez nehéz dió lesz.
 Nos ráérek ezen agyalni, ha már berendezkedtem a laboromban, ami még picit várat magára. A temetés szerencsére rendben és a helyzethez képesti profánsággal ellentétes jelzővel élve szépen lezajlott. Bár persze Merkovszky nem jött el. Talán nem is baj. Kéréséhez híven Temit a gyermekei mellett helyeztük örök nyugalomra egy ében koporsóban és mellé tettük pálcáját és kedvenc ékszereit-köveit és néhány képet a családjainkról. Semmi fellengzősség, semmi túlcicomázás, csak két szép beszéd és a Nocturne, amit annyira szeretett játszani hegedűn.
 Itt keringek a légben, magasan a fák lombkoronája felett. Tollaimmal játszik a szél. Szárnyam alá kap és messze repít, mind testem mind lelkem könnyűvé válik repülés közben. Olyan nehéz volt ez a pár nap, nagyon kellett már ez a kis pihi. Persze nem ok nélkül rovom most sem a köröket, de az okom még nincs a környéken. Viszont innen fentről mindent jobban látok és hamarabb kis fogom szúrni őt, ha a közelbe ér. Holló alakomban szeretek ilyesmit csinálni. Figyelni, nézelődni, keresni és kutatni. Így nem árthatnak még a legveszélyesebb teremtmények sem, akik elvették tőlem a szüleimet és, akik miatt feladva az álmaim lettem az, aki most vagyok.

Weiler Dante

 Egy ágon üldögélek épp, amikor látom besétálni a fiút. Olyan amilyennek az ismerősöm leírta. Egy cigarettát bányász elő és egy fának dőlve beleszív egy slukkot. Vár. Azt tudom róla, hogy nem könnyen ismerkedik emberekkel, hogy morózus és távolságtartó, akinek a figyelmét nehéz felhívni, míg a bizalmát elnyerni talán a lehetetlennel egyenlő. Nos ha a jó út nem célravezető nála,  nézzük meg a másikat, azt ami picit nehezebbnek ígérkezik. amint ez az elhatározásom megszületik szárnyra is kelek és egy éles bal kanyarra elrepülök előtte karmaimmal kikapva szájából a cigit. Ezek után teszek egy kört a feje fölött, és leszállok vele szemben a nagyjából két méterre lévő egyik hinta ülőkéjére.
 Éles károgással jelzem, hogy ha gondolja ezt incselkedésnek is veheti. Nem kell félnie tőlem én nem bántom. Eltérő színű szemeim ráfüggesztem és én is várni kezdek. Kíváncsi vagyok vajon ez a kis intermezzo mit vált ki belőle. Nincs más itt rajtunk kívül ebben a makacs időjárásban. Épp ezért választottam ezt a helyet. Nyugalmas, és háborítatlan, mert a gyermekek ilyenkor már nem jönnek errefelé, ahogy mások sem. Ha jobban belegondol az ember minek is tennék. hideg van, esőre áll és esteledik is.
 Amikor beszélgettem a hölggyel, aki a fiú gyámja és ajánlotta nekem, azt mondta ő nem pont az, aki nekem kell, de általa könnyebb lenne leérnek a sikert a kutatásaimban. Nos, remélem ez így van. Olyan sok emberrel próbáltam már együtt dolgozni, de mindig rá kellett jönnöm, hogy nem avathatom be őket semmibe igazán, ami a kísérleteimet illeti. A lényegükbe főleg nem és, ha egyszer a teszteléshez érkezünk ez a tényállás még inkább igazzá válik majd.

Liam

 Az igazság az, hogy rokonaim révén én valóban folyékonyan beszélek magyarul, és spanyolul és angolul és inuitul is. Ez van ha az ember egy szem leánya mondhatni idézőjeles népek olvasztótégelyében nevelkedik. Nem szeretek hivalkodni ezzel, mert nincs értelme, hiszen nekem ebben érdemem, csak annyi van, hogy kicsi koromtól figyeltem a családtagjaimra és eltanultam minden szót, amit kiejtettek a szájukon. Mondjuk a Rubya fiúktól hamarabb sikerült néhány ízes spanyol káromkodást összeszednem, mint értelmes dolgokat, de ez az én titkom. Az iskolában ehhez még hozzá jött az orvosi latin és a választott nyelvem, az orosz. No de most pont nem erre kellene figyelnem, hanem a férfira itt előttem.
 Szóval a neve Liam, szép név, az akcentusa meg olyan, hm...kellemesen hozzáillő...vagy nem is tudom. Viccesen ingatja magát, valahogy úgy fest nem állja, ha valaki hálálkodik neki. Szerénysége még éppen nem zavaró, de ha jobban belegondolok valami oka biztosan van, hogy ennyire kerüli a köszönetnyilvánítást. - Rejtőzködni próbál talán, pedig szeret jót cselekedni, ez látszik rajta. A hőskomplexus persze nem itt kezdődik....Jaj egek, megint kitört belőlem a pszichiáter...basszus.. Tessék, na mit mondtam? Kikerüli a meghívásomat. Nem nagyon értem miért, de legyen. Azért a gyomra korgását meghallom és el is mosolyodom rajta. - Igaza van, mire én megfőzném az egyébként az étterminél azért valamivel jobb menüt, minden bizonnyal éhen halna. - jó itt konkrétan vissza kell fognom magam, hogy ne röhögjek egy nagyot, de azért mindenki megnyugtatására közlöm, hogy sikerül. - Önre bízom magam, mutassa az utat! - emelem kezem felé megadón - Amúgy a rövidtávfutáson és idegenek táskájának megmentésén kívül mivel foglalkozik? - érdeklődöm, mert tényleg kíváncsi vagyok, nincs mögöttes szándékom de izgat, ennyi.

Az Igazgató és a torta megbízás

 Egy kedves hölgy irányítása vezetett be addig a bizonyos ajtófélfáig, amin az imént bekopogtam. Mire az Igazgató helyett egy kutya robogott felém és hevesen szaglászni kezdett, előbb engem, majd a kosaramat. Ezt nem csodálom, hiszen a sütemény kiillatozik a konyharuha alól és körbeleng. Nem szeretem a kutyákat, félek tőlük és ezt ők is érzik, s ezért ők sem szeretnek engem. Ez ezzel az ebbel sem lesz úgy hiszem másképp. Egyelőre azonban elvonja mindkettőnk figyelmét a kiérkező férfi. Megkockáztatom ő maga az Igazgató személyesen. Egy játékot hoz a jószágnak, aki azzal csak egy pillanatig foglalkozik, mert jobban érdekli azért a süteményem aromája.  
 A férfi azonban ledöbben, a szava is mintha torkára forrna a látványtól mellyel szembesül. A pillanatnyi kihagyást minden bizonnyal megjelenésem okozza, erre azonnal rájöttem, amint a szemébe néztem. Ezek szerint ő sem kivétel, de szerencsére hamarabb megszólal, mint vártam. - Jó napot! Igen, önhöz jöttem. A nevem Dr. Evena Noxen, a falu gyógyítója vagyok, de ami még fontosabb Artemisia Rubya másod unokahúga -nyújtom kezem a férfinak bemutatkozás közben, majd rögtön a tárgyra is térek.- Hoztam önnek valamit. Rubya professzornő egy levelet küldött nekem nem sokkal a halála előtt és megkért teljesítsem egy ígéretét, amit kórházi látogatásakor önnek tett. Szeretném átadni. Beljebb mehetek?-kérdezem és kicsit előre emelem a kosaram. Reményeim szerint nem csak odaadni tudom majd a saját kezűleg készült csemegét, hanem, ahogy Temi kérte, együtt eszünk is belőle. Aztán átadhatom a gyászjelentést és a kérést, hogy jöjjön el a temetésére. - Milyen remek szervező voltál nővérkém...Megédesíted ajkaim a torta ízével, hogy ne hangozzon oly fájón a szó, mit kiejtek majd rajta én... Tehát, ha bebocsátást nyerek, előbb a sajttortát teszem az asztalára, remélve, hogy nem csórja el majd az ebe.

Az Igazgató és a torta megbízás

 Odabenn a csukott ajtó mögött leülünk egymással szemben. Miután megtudta ki vagyok kicsit gördülékenyebben megy már a kommunikáció kettőnk közt, így hamar meg is tudom, hogy ő egyáltalán nem emlékszik arra így hirtelen, hogy mit ígért neki Temi. Ám amikor előszedem kosaram mélyéről a tortát és a szép átlátszó fedeles tállal együtt az asztalára teszem, azonnal beugrik neki. A reakciójából arra következtetek, hogy Hercegh úr őszintén kedvelte az unokanővéremet és nem csak puszta főnöki formalitásból utazott el hozzá. Ez megnyugtatással tölt el. - Tudja azt kérte tőlem, készítsem el ezt önnek, nálunk hagyomány, hogy a család nő tagjai tudnak főzni és sütni mágia használat nélkül is. Tehát biztos lehet benne, hogy ez valódi házi sajttorta. Sőt itt van még mellé kétféle öntet is, mert nem tudtam melyiket szereti. Ezeket is magam alkottam. - pakolom ki a kis üvegeket bennük a karamell és az áfonyás szószokkal. Ezen kívül az is a küldetésem része, hogy együtt együnk belőle.- mosolygok a férfira és eltérő színű szemeimet ráemelem, nem tudom miként reagál erre az együtt evéses kérésre, de azért minden esetre óvatosan előszedem a két főnyi ekcájgot is, majd a kosarat az ölemből, ahol mindeddig volt, a földre teszem magam mellé. - Van még valami. Rubya professzornő temetése holnap lesz, itt a gyászjelentése. Szerette volna ha ön is eljön. - tolok a férfi elé egy fekete gyászszalaggal díszített borítékot. Nehezemre esik azért mindezt végigcsinálni. Úgy, hogy többek közt az ideiglenes szállásom konyháját kellett használnom, ahol kis híján szó szerint meglincselt a szakács és a kisegítők. A tányérokat meg a többit is úgy csórtam ki. Remélem nem vette észre egyik sem, mert akkor teljesen biztos, hogy én leszek holnap a menüben és nem a meghirdetett rántott csirkecomb és hagymás törtkrumpli. Azért persze megérte, mert jól esett az imént látni, hogy mennyire meghatódott az igazgató. Szóval nem panaszkodom, csak attól tartok nem ez lesz a legfurább helyzet ami még rám itt vár, hála Teminek.

Liam

 Nem épp bőbeszédű megmentőm mellett kullogok és a névjegyét nézem, amit az imént adott át nekem. Hirtelen zsigeri ötlettől vezérelve megfordítom, nem mintha lennie kellene ott valaminek, csak kedvtelésből és hogy ne kelljen újra megszólalnom. Hisz láthatóan nem szeret beszélgetni és én vagyok olyan udvarias, hogy nem erőltetem a dolgot. - És boszorkányokat nem fogad? -fordulok hozzá mégis, mivel felfedeztem a kis kártya hátulján lévő írást. Nem mondok semmi mást, had főjön kicsit a saját levében, bár gondolom, ha valaki el tudja olvasni a titkos üzenetet az számára egyértelműsíti, hogy kivel is áll szemben. Azonban ez fordítva is igaz. Viszont azt valahogy kétlem, hogy ezek után megoldódna a nyelvére kötött csomó, de egy próbát megér persze.
 Kisvártatva elérünk az étterem elé. Hangulatosnak tűnik kívülről és ahogy előre engedve belépek az enteriőrt is kellemesnek találom. Nincsenek sokan, így egy remek helyet választunk, és abban a kegyben részesít...-Fujj de genyó vagyok...Szóval leül velem szemben. Róla pedig simán azt képzelném, hogy kifelé vizslatna a vállam fölött, csak, hogy ne kelljen velem kommunikálnia. Megkajálnánk szótlanul, aztán adios, többet az életben nem látnánk egymást. Lehet, hogy félreismerem, főleg, hogy alig húsz perce ismerem, de ő valahogy az a tipikus szende legény, akinek megalszik még a sütőtöklé is a szájában, legalábbis ebből a szempontból mindenképp. Szóval leülünk és jön is a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. - Jó napot! Szeretnék kérni egy kis  adag csípős levest és egy, szintén kis adag nyolc ízű kacsát sült tésztával és három deci gyömbért. Köszönöm. - mondom a fiatal férfinak, majd mindketten Liamra nézünk. Kíváncsi leszek mit kér és hogyan. Sokat elárul egy emberről, ahogyan egy szolgáltató beosztottjával beszél.
 

Liam

 Rövid válaszát, amit névjegyének rejtett üzenetével kapcsolatban tettem fel még odakinn, egy kedves mosollyal honorálom. Odabenn pedig egyre több dolgot tudok meg róla. Ismeri a pincér, semmi kétség, minden bizonnyal sűrű vendége az étteremnek, aki a szokásai rabja. De most átlép képzeletbeli komfortzónájának határán és azt rendeli, amit én. Míg ételeinkre várunk elkezd molyolni a szalvétákkal és a fűszertartókat is sorba állítja. Ezekből azt veszem ki, hogy szereti a rendet, a káoszban valószínűleg nem találná a helyét. Talán így nevelték, talán eleve ilyen a személyisége. Ezt nem tudhatom. Minden esetre nem várt fordulat gyanánt ő kérdez tőlem.
 Ez meglep, és örülök is neki, de ezt nem jelzem neki, nehogy ezzel elbátortalanítsam. - A diplomáimat igyekszem honosítani, mivel itt szeretnék az ország egyik hozzánk hasonlói által lakott falujában praktizálni. - közlöm tényszerűen a helyzetet, de kérdést nem teszek fel ugyanerről, hagyom, hogy ő irányítsa a beszélgetés fonalát és azért sem mert azt érezhetően nem díjazza. - Gyógyítói és toxikológusi oklevelem van. - innen a titulusom, amire ugyan nagyon büszke vagyok, de nem határoz meg a legkisebb mértékben sem. Ugyanolyan boszorkány vagyok, mint bárki más. Csak bemutatkozásnál és hivatalos helyeken használom azt a bizonyos két betűt amit általuk a nevem elé kaptam, amit szintén nem teljes hosszában szoktam viselni a hétköznapokon.
 Időközben megérkezik az ennivalónk. - Jó étvágyat! -mondom és belekanalazok a forró és méregerős levesbe. Nagyon szeretem, főleg így az őszi náthás időszak elején. Végigmarja a torkom az első korty és a csili összehasonlíthatatlan aromája ott ég ajkamon. Elismerően csettintek nyelvemmel. - Ez nagyon finom... - jegyzem meg, majd folytatom az evést. A tüdőm is kitisztulni érzem ahogy haladok a levessel. A velem szemben ülőre csak néha nézek, szemem csillog de inkább a paprika erejének hatásátől, mintsem bármi más okból kifolyólag.

Az Igazgató és a torta megbízás

 Együtt fogyasztjuk el a sütemény egy részét, a maradékot természetesen itt hagyom majd neki. Közben beszélgetünk, előbb unokanővéremről, majd rólam és róla. Sok mindent megtudok a férfiról. Nem hiába kedvelte annyira Temi. Igazi jótétlélek, akinek a szíve a helyén van, de az esze is. Szóba kerül többek közt az önkéntesség, az én patikám és gyógyházam, amit nyitok pár nap múlva Bogolyfalván és persze az állatok. Temi egy másik, szintén fontos kérésének ügyében is kapok néhány támpontot. Illetve engedélyt, hogy személyes holmiját laktere felszámolása előtt elvihessem.
 Elszáll néhány óra így, míg végül úgy döntök nem rabolom tovább az igazgató idejét. Persze megnyugtat, hogy épp ráért, sőt marasztal is, de jobbnak látom hazaindulni. Megköszönöm a kedvességét és megígértetem vele, hogy valamikor ő is ellátogat hozzám és ismét elbeszélgetünk. Nagyon kellemes ember, megnyugtató jellemmel. Olyannak tűnik, akiben bízunk, attól a pillanattól, hogy a szemünkbe néz. Aki nem hibáink ellenére, hanem azokkal együtt képes szeretni azokat, akikkel kapcsolatban áll.
 Persze minden bizonnyal van egy karakteres, markáns vezetői oldala is, hiszen egy ekkora intézmény koordinálásához nem kevés erőre van szükség, de csak az tud kemény lenni, aki ismeri a lágyság módját is, a kettő közti arany középúttal együtt. Ő pedig szerintem ilyen. Könnyű szívvel lépek ki az irodájából, s mikor az iskola kapuját is elhagyom inuit nyelven suttogok el egy néhány mondatot az ég felé emelt tekintettel, majd ideiglenes lakhelyem felé veszem utam.

Weiler Dante

 A tervem nem vált be. A fene vinné el! Se kergetés se káromkodás, se ismerkedés. Az a nyamvadt bűzrúd, mintha más nem is volna érdekes, csak, hogy a tüdejét telepréselje a füsttel, ami nem mellesleg hosszútávon mérgező is. No, de most ez a legkisebb problémám. Valahogy fel kell vennem vele a kontaktust, így hát hirtelen ötlettől vezérelve szárnyra kelek. Körözni kezdek fölötte, majd éles szögben a föld felé veszem az irányt. A bucskázást deanimálással fejezem be. Emberi alakomban sétálok elé és állok meg vele szemben. - Mi a jó benne? Mitől jobb, mint a friss levegő? - kérdezem, miközben megtartom a tisztes távolságot. Nem megijeszteni akarom, hanem szóba elegyedni vele. Valahogyan közel kerülni hozzá. Fiatal, lázadó, de ugyanakkor nagy teher nyomja a vállát, ami miatt valószínű nagy a felelősségérzete, vagy épp olyan kicsi, hogy csak azért nem adja fel, mert erős az életösztöne. A szívem mélyén azt remélem az előbbi helyzet az igaz, és akkor van értelme most törnöm magam. Koromhoz képest laza vagyok és jó pár fiatallal volt már dolgom a családomban, szóval valaki is majd csak szót értek valahogy.  

Weiler Dante

 Huh, nagyon gyorsan előkapja ám a pálcáját, az a fajta ezek szerint, aki előbb emeli fel a varázsvesszőt, és csak aztán kérdez. Ja nem, nem kérdez, de még nem is válaszol és, amit mond az is kicsit már a bunkóság határán táncikál. Az a legfontosabb most, hogy megőrizzem a hidegvéremet. Ráadásul figyelmeztettek, hogy nem épp virágnyelven fog beszélni, így azért valamivel könnyebben viselem a dolgot. Igazi kamasz, no lássuk mire megyünk egymással. - Nyugalom! Nem erkölcs csősz vagyok, csak érdekel, oké? Sosem bagóztam, még egy slukkot sem szívtam el életemben, de mindig érdekelt ki miért szokik rá. - tanulmányaimból tudom, hogy biokémiailag mi játszódik le a szervezetben és a pszichében, de minden ember különböző, így mindenkinek más-más oka van arra, hogy miért veszi fel ezt a szokást, ami hogy jó-e vagy rossz, az is teljes mértékben szubjektív, de szerintem rossz. - Kérlek, engedd le a pálcád, velem van találkád, én vagyok Evena Noxen, akit a gondviselőd említett. - mondom neki, miközben felemelem a kezem, nem védekezőn, nem megadón, csak, hogy lássa nincs nálam semmilyen fegyver. Saját pálcámat olyan helyem tartom, ahonnan nem is tudnám olyan gyorsan előkapni, mint ő, na meg nem is akarom. - Csak beszélgetni szeretnék veled - közlöm, hangom mint a cselló dallama, próbálom minden rezdülésemmel a nyugalmat árasztani felé. Remélem valami módon rá tudom bírni a normális kommunikációra. Nem tartom bolondnak, nem mentális gondja van és nem igazán gond az övé, ha képes kihasználni az előnyöket, ami az állapotával jár.

Sárközi Erik Levente

 Amikor ideköltöztem és a holmijaimat bedobozoltam azt hittem minden könyvem megvan, amire szükségem lehet. Tévedtem. Itt teljesen más a flóra és a fauna, a mineralógiáról nem is beszélve. Tehát ma felkerekedtem, hogy beszerezzek pár ezekkel kapcsolatos könyvet. Nem messze a patikámtól van a könyvesbolt, így komótos léptekkel is hamar ideértem. Belépve meglepődöm a bőséges választékon. Elkezdek sorjázni a sorok között, keresve a nekem megfelelő köteteket. Ahogy nézelődöm megpillantok egy címet, ami szinte kiviláglik számomra a többi közül. "Vérfarkas kalauz, avagy fuss ha felragyog a holdvilág" Leveszem a polcról és először csak nézegetem. A hideg futkos a hátamon, már a borítójától is és felszínre törnek azok a rémképek, amiktől tizenéves korom óta alvászavaraim vannak. Remegő kézzel csapom fel a közepe táján, majd olvasni kezdem. "...Ezüst és farkasölő fű főzete, ennyi csak amivel védekezni tudunk, vagy szedhetjük a lábunk, mert ha jönnek ölnek..." Haragosan csapom össze a könyvet és legszívesebben földhöz vágnám, de nem teszem. Uralkodom magamon, mélyeket lélegzem, hogy megnyugodjak és próbálom kitisztítani elmémet.

Kiállítás megnyitó
kinézet

 Amikor elhatároztam, hogy kikapcsolódásként, és mert művészet rajongó amatőr modell vagyok, eljövök erre a kiállítás megnyitóra nem is sejtettem mennyi macerával fog járni, mire csoportos szociális interakcióra képes állapotba hozom magam. Kora délután kezdtem hozzá, első lett a sorban a hajmosás és a frizura készítés, ami abból állt, hogy kicsit behullámosítottam csípőig érő, hosszú hajamat és tettem rá némi lakkot. Bár tudom kár érte, mert mire odaérek, már egyenes lesz mint a szög, de így a lelkem legalább meg van kérem szépen nyugtatva, hogy én igenis megpróbáltam valamit kezdeni hollófekete fürtjeimmel. A következő a ruha, na igen, a ruha.
 Űnyölődtem úgy fél órát, hogy mit válasszak, de végül a klasszikus kis feketénél maradtam, mely látni engedte a tetoválásaim egy részét, de a hegeimet remekül palástolta. Egy apró vörös csavarral éltem, hogy ne legyek túl gyászos küllemű, ami a cipőben testesült meg. Kedvenc vörös cipellőim egyikét vettem fel hozzá. Aztán a smink is jött még, ez egy klasszikus füstös szemet és mélyvörös ajkakat takart. Amikor utolsó pillantást vetettem fenn a hálószobámban lógó nagy fakeretes tükrömbe, úgy éreztem egész jól nézek ki és mosolyogva indultam el. Most pedig itt vagyok, és miután megmutattam a meghívómat más dolgom nincs is, mint elvegyülni és élvezni az este hátralevő részét a művészettel körbelengett kiállítóteremben.
 Nem kis meglepetésemre pár ismerős arcot is felfedezek a nézelődők között, Bogolyfalváról és a fővárosból egyaránt, ám én még élvezem a fehér köpenyes lét rejtő hatását, hisz engem eddig így átalakulva még nem látott senki sem.  Sorjázok az alkotások között, figyelem a műveket, próbálom átérezni, beleélni magam a hangulatukba, elképzelni miért kés mi céllal készültek. Amikor megérkeztem kaptam egy üdvözlő pezsgőt, most, megállva egy kép előtt belekortyolok, s ahogy a buborékok szétáradnak nyelvemen, lehunyom szemem, miközben jólesően felsóhajtok.

Liam

 Miután elmeséltem, hogy elhunyt unokanővérem kérése miatt költöztem Bogolyfalvára és, hogy meg is tetszett a hely, tovább falatoztunk. Örömmel vettem tanácsát a bürokráciával kapcsolatban és azt is, hogy bejött neki az az ízvilág, amit miattam kóstolt meg. A csendes étkezésünk végeztével még egy kicsit hagytuk ülepedni az ételeket. Lassan, kortyonként elfogyasztottam a gyömbéremet, míg pár szót azért csevegtünk és ő, talán véletlenül, talán nem, de elkottyintotta, hogy van egy dojoja itt Pesten. Lelki szemeim igencsak felcsillantak, de nem hagytam, hogy ez látszódjon is rajtam, Liam pedig rájöjjön mennyire elszólta magát. Szóval elvoltunk mint befőttek a vakablakban, majd jött a pincér.
 Nálam meg elmentek otthonról és feladva legfőbb elveim egyikét, hagytam hogy a férfi fizesse ki az egész számlát. Látványos örömet okoztam ezzel neki. Hát milyen ember volnék én, hogy más boldogságába tapossak harminchatos tappancsaimmal, ugye? Na ugye. Így volt egy jó ebédem ingyen és bérmentve, ennek meg a pénztárcám azért nem volt ellene. szóval mindenki jó érzésekkel távozott a végén. Mi odakinn kezet fogtunk, én még egyszer megköszöntem a tolvajkergetést, ő ismét ingadozott lábain és elváltak útjaink. Én visszatértem szálláshelyemre, ő meg fene tudja, talán a dojojába. Amit hamarosan meglátogatok majd.

Sárközi Erik Levente

 Teszek még egy próbát ezzel a jóképességű kötettel, hátha csak idézet volt valamiből. Újra kinyitom és olvasni kezdem. " Amikor látod, hogy előbújt a farkas karma, egy szekrénybe bújj és onnan figyeld tovább az átváltozást, biztonságban tudva tenmagad" - Egyek! Ezt a hülyeséget! Hogy tépne meg egy, te nyomorult idióta! -káromkodok majd visszadobom a könyvet a polcra és elcsörtetek a polctól. Közben, ahogy nagy slungal haladok fellökök egy fiatal srácot. - Bocsánat - morgom továbbra is ingerülten, ahogy próbálok elmenni mellette. - Ha jót akarsz magadnak, akkor azt a könyvet a büdös életben nem veszed a kezedbe, akkora baromságok vannak benne, hogy az embertelen - közlöm a kéretlen tanácsot, mert egyszerűen el kellett mondanom, különben felrobbanok.
 Amikor a szüleimet elvesztettem megfogadtam, hogy jóvátételt veszek és adok azáltal, hogy megtalálom azt a gyógyírt, ami megakadályozza, hogy a jövőben bárki még egyszer úgy járjon mint én. Ne árvuljon el többé senki vérfarkasok miatt, ne vesszen el szülő, hulljon szét család, ne legyen több halál. Soha többé! Soha többé ne kelljen félnie senkinek tőlük és nekik maguktól. Tudom mekkora kín és félelem van bennük, beszéltem már többekkel, hagyták, hogy vérüket vegyem, hogy hipnotizáljam őket, és lássam, amit éreznek, de ez sem elég. Még mindig nincs eredményem, nem halad a kísérletem. Erre jönnek ezek a vacak könyvek a maguk idiotizmusával. Nagy Szellem segíts!

Weiler Dante

 Gyanakvóbb egy veszett vérebnél. Tényleg baromi nehéz eset annyi szent. Szűkszavúsága elkedvetlenít és fel is dühít, de ezt nem fogom felé mutatni. A csipkelődés nem segített holló alakban, a kedves szó sem hat most rá, de inkább ez, mint, hogy olyan legyek, aki gorombább egy pokrócnál. - Amit tudsz, arra van szükségem. A kivételes tehetséged kell, hogy jót tehessek. A segítségedet kérem - mondom kertelés nélkül. Minek hülyítsem, hogy segíteni akarok, hogy orvosként érdekel, egy frászt. Az a képessége, amiről tudomást szereztem a gyámja által a hasznomra válhat.
 A szer, amin dolgozom egyszerűen nem akar összeállni, hiába vetettem be minden mágikus gyógyítói és toxikológusi tudásomat. Arra jutottam, hogy egy olyan emberre és erejére van szükségem, aki ért a sötétséghez, a negatív energiákhoz. Nekem sosem volt erősségem. Sőt, csak a gyógyításhoz van affinitásom. Ataksak nagyitól is emiatt tudtam eltanulni az erőátvitelt és minden más tradicionális inuit szertartást.

Weiler Dante

 Azt hiszem csak össze fog ez jönni. Több egész mondatot is mond és mindezt nem olyan stílusban, mint gomba a fa északi oldalán. Pár lépést teszek felé és felülök a hozzá kicsit közelebb lévő pingpongasztal szélére. Egyrészt mert nem loptam a lábamat és jól esik ülni, másrészt mert így megadom neki a lehetőséget, hogy ha akar ő is még közelebb jöhessen. - Épp ez a lényeg, abban én vagyok jó, viszont a sötétebb mágiában nagyon pocsék, azonban ahhoz, amin dolgozom arra is szükség van - magyarázom neki és közben tartom vele a szemkontaktust - Ajánlok egy egyezséget, megtanítalak azokra a gyógyító igézésekre, amiket én tudok, ha te cserébe megcsinálod azokat a részeit, amikhez átkok kellenek - eszembe sem jutott, hogy fekete mágus volna vagy gonosz, egyszerűen neki jobban mennek az ilyen dolgok. Ez pusztán affinitási kérdés, ami független a varázserő árnyaltságától. - Részleteket akkor tudok mondani és mutatni, ha legközelebb nálam találkozunk. A laboromban - magyarázom - Ha döntöttél várlak, az ajtóm bármikor nyitva áll - nézek rá biztató tekintettel. Igazából nem tudok szemléletes lenni, mert nem látja a főzeteket és az igézeteket, amiket eddig kidolgoztam és amik befuccsoltak. Meg azokat sem, amikkel lehet kezdeni még valamit. Az elméletekkel nem fogom traktálni, az tuti elrettentené, éppúgy ahogy a biokémiai háttértanulmány. Ezért csak ennyit mondok el egyelőre.

Liam a kiállításon

 Annyira belemerülök a képek nézegetésébe, hogy észre sem veszem a felém közeledőket, akik kikerülnek persze, kivéve egyet. Egy férfivel ütközünk össze, nem nagyon, de annyira igen, hogy a kezemben lévő pezsgő dekoltázsomra ömöljön. - A szentségit...- hallatok egy káromkodást, majd táskámból kihalászott zsebkendővel felitatom az nedű cseppjeit. Ebből a ruhából majdnem minden tetoválásom kilátszik, így az is, ami sternumomat díszíti, egy pávatoll. Ekkor ér vissza hozzám a férfi, aki meglepetésemre nem más, mint Liam, a táskám megmentője és fejem betörője. - Jó estét! - viszonzom köszönését még mindig kezemben tartva a zsebkendőt. Talán még mindig bűntudatot érez, amiért a múltkor úgy hókon vágott, hogy a sebhely megmaradt a homlokom bal oldalán, mert szinte azonnal barátságos kérdés érkezik tőle, ami igen kellemes érzéssel tölt el, persze malíciózus énem narratív megjegyzése azonnal átfut agyamon. Azta, lehet megártott neki a welcome drink? - A kettő nem zárja ki egymást - mosolygok félresöpörve belső élcemet- Néha modellkedem, innen a kíváncsiság és a vonzalom a különleges, nem hétköznapi művészetek iránt - magyarázom és csak remélem, ez a kis infó kielégíti kíváncsiságát és nem ragozzuk tovább ezt a témát, nem mintha szégyellném, hogy álnéven jelentek meg képeim kiállításokon, ám ez a múltam része amit magam mögött hagytam egy ideje, oké kicsit kiöregedtem és hírem sem ment, hiszen nem épp a csili-vili címlapokon, mint inkább a goth, dark, film noire, művészi szubkulturális miliőben mozogtam otthonosan - De téged mi szél hozott ide ma este? - kérdezem kedvesen és visszarejtem a táskámba a zsebkendőt, majd belekortyolok a  megmaradt pezsgőmbe. Tekintetemet kicsit körbejáratom a teremben, ahol összetalálkozik pillantásom egy megnyerő férfiével, de ő tovább halad, s majd úgy egy perc elteltével teljesen el is tűnik látóteremből.

Lány az út mentén

 A temetőtől kifelé vezető úton járok épp, motorom lassan hajtom, nem sietek. Ez talán a véletlen, talán a sors keze, minden esetre ahogy haladok egy alakot pillantok meg a földön fekve. Azonnal bekapcsol bennem az életvédő ösztön, nem hiába lettem gyógyító, megérzem mások fájdalmát és enyhíteni szeretnék rajta, ez a lelkem egyik legfőbb vágya. Lelassítok és figyelek, azonnal látom mi történt. Egy fiatal lány az, alsó lábszára érdekes szögben áll, minden bizonnyal eltört. Menten leparkolok mellette, kiveszem a csomagtartómban lévő orvosi vészhelyzetekre készenlétben tartott táskám és megszólítom. - Szia, látom baleset ért, segíteni szeretnék. Orvos vagyok. Megnézhetem a lábad? - kérdezem miközben letérdelek a lány mellé. Kék farmer, barna csizma, zöld pulóver és bőrdzseki van rajtam, hajam kiengedve omlik le és a földet érinti a vége. Mindennek kinézek csak gyógyításban jártas boszorkánynak nem. Na de sebaj, a fájdalmai egyre erősödnek majd és én tudok enyhíteni rajta. Ha hagyja akkor a farzsebemben lévő bicskával felhasítom a nadrágja szárát, hogy pontosan lássam miként kezelhetem. Poenám, varázserőm kivetítője most a pálcakészítőnél van, aki megígérte hamar meggyógyítja, ezért maradnak a mugli módszerek. Szerencsére azokhoz is értek, legalább annyira, mint a varázsláshoz.

A lány törött lábbal

 Amikor a nadrágja felhasad látom, hogy a csont elmozdult a helyéről, de a bőrt nem sértette fel. Ez azért jó jel. Míg vizsgálom figyelem mit mond, persze tart tőlem és jelzi, várják és tudják merre jár. Nos igen, megértem és nem várok el tőle olyasfajta udvariasságot, amit egy átlagos szituációban kellene felém tanusítania. Egy temető közelében egyedül maradni törött lábbal, aztán találkozni egy vadidegennel, aki mugli közlekedési eszközzel érkezik, akiről nem lehet tudni milyen szándékok vezérlik, jogos az aggodalma. - Rendben, adok egy kis érzéstelenítőt, helyre teszem a lábad, rögzítem és elviszlek a kastélyba. Jóban vagyok az igazgatóval, bejárásom van - mondom neki, miközben egy kíméletes, de erős lokális érzéstelenítőt szívok fel egy tűbe - Ez most kicsit fájni fog, de azután, hogy hatott semmit sem fogsz érezni. Rendben? - kérdezem, mielőtt szúrnék. Ha nemet mond megoldom persze másként de az piszkosul fog neki fájni. Ha beleegyezik beadom az injekciót és míg hat gyorsan vágok két lábszár hosszúságú, egyenes gallyat a közeli mogyorófáról, hogy majd sínbe tegyem a sérült végtagot. Remélem sikerül bizalmat ébresztenem benne, még ha módszereim barbárnak hatnak is egy boszorkánytanonc szemében.

A lány törött lábbal

 Megengedte, hogy beadjam az érzéstelenítőt, ami igazából az ő szerencséje, hiszen legalább nem fog fájdalmat érezni a szúráson kívül. Megjegyzésén csak mosolygok. A magam részéről nincs bajom a tűkkel, ahány tetoválást magamon viselek, csoda volna ha félnék, na meg a klinikai gyakorlatok során és volt időm hozzászokni. A lány csacsog, míg én gyorsan elsietek a két ágért. - Igen, ott voltam és láttam, hogy elaludt. Az igazgató hangja igen megnyugtató tud lenni... - jegyzem meg egy csínytevős félmosoly kíséretében, mert azt nem mondhatom, hogy altató helyett érdemes lefekvés előtt hallgatni esténként. Míg a szám jár a kezem is dolgozik, a lába mellé fektetem a két fát, az egyiket a lábszára belseje felől a másikat kívülről. Egy gyors és határozott mozdulattal helyreteszem a csontot, majd erős fáslival rögzítem a két fával, melyek azt engedik hogy a térde mozogjon, de a sípcsontot a helyén tartja. - Ha minden jól meg nem sokáig. A csont a helyén van, a gyengélkedőn csak össze kell forrasztani, aztán pedig pihentetni egy kis ideig - magyarázom a lánynak, akin látszik, hogy nagyon nem szeretne kiesni a tanmenetből és a közösségből - Gyere, támaszkodj rám. Felülünk a motorra és beviszlek - óvatosan a lány karja alá nyúlok, segítek felkelni és elbicegni neki vasparipámig és persze felülni rá. - Figyelj, most én is felülök és azt kérem, hogy jó erősen öleld át a derekam és ne engedd el, csak amikor már megérkeztünk. Lassan fogok menni, de azért biztos, ami biztos, kapaszkodj! - mondom és elhelyezkedem előtte a nyeregben, ami alá előzőleg a táskámat eltettem. Beindítom a motort és óvatos tempóban megindulok a lánnyal a kastély felé.

Fruzsina

 A lány út közben bemutatkozik nekem, én is neki. A nevem elé gondosan odabiggyesztem azt a jellegzetes két kis betűt, ami igazolja számára, amit látott belőlem és amit állítottam magamról. Az út nyugalmasan fogy alattunk, míg el nem érünk a kastélyig. Nagy odafigyeléssel kerülöm a bukkanókat és gödröket, derekamon érzem a lány karját. Ügyes utasnak bizonyul szerencsére. leparkolok a bejárat mellett. - Itt is vagyunk, segítek leszállni és felmegyünk az emeletre, jó? - adom kezem és testsúlyom támaszául amire számítva szép óvatosan felbicegünk a gyengélkedőig. Nagyon figyelve vezetem, a lehető legkevesebb terhet róni lábaira. Aminkor végre célba érünk lefektetem egy üres ágyra. - Itt már jó kezekben leszel, elszaladok és megkeresem az iskola gyógyítóját, addig helyezkedj el, tedd kényelembe az ép lábad - mondom majd elmegyek megkeresni a helyileg illetékes kollégámat, akit miután megtalálok referálni fogom az esetről és elmagyarázom majd azt is miért mugli módszerrel kezeltem ezt az akudt esetet a sokkal egyszerűbb mágikus helyett, de addig is szorgos léptekkel igyekszem átvágni a széles termen, az ágysorok közt sorjázva az gyógyítói szobát keresve. Ha minden jól megy és megfelelően becsültem meg a lány súlyát, márpedig abban jó vagyok a rajzolgatás és modellkedés miatt, az érzéstelenítő még úgy negyed óráig hatni fog addig van időm rálelni a keresett személyre. Mert bejárásom ugyan van, de helyismeretem még nincs a kastélyban.

Fuzsina

 Nagy nehezen megtaláltam a gyógyítót, épp kórlapokat rendezett egy hátsó kis raktárban. Egy gyors, kölcsönös bemutatkozást követően nagyrészt közös szaknyelvünkön elregéltem neki a szóban forgó eset részleteit. Ezalatt végigjöttünk az egész részlegen. Együtt tértünk tehát vissza a lányhoz, aki szegényem a plafont bámulta. Ugyanígy tett, látva a "barbármugli" rögzítési megoldásomat kollégám is, hiába meséltem el mindent, még azt is, hogy pálcám javításon van, ezért nem a jól bevált módszerekhez folyamodtam, sem a fájdalom csillapítás, sem a kötözés terén.
 A helyi szakember csak forgatja a szemét és járkál körben az ágy végénél. Úgy döntök, hogy innentől én a feladatomat elvégeztem, az ellátásból kilépek és átadom azt teljes mértékig neki. Figyelmem inkább a lány felé fordítom és igyekszem elterelni az övét, a rá váró kezelés felől, így egy széket húzok hozzá közel, majd miután leültem beszélgetést kezdeményezek vele, ilyen formán: - Mond, szereted a sulit? Úgy vettem ki a szavaidból, hogy nem szeretnél sok időt távol lenni. Ennyire jó a társaság vagy csak tanulni szeretsz nagyon? - kíváncsiságom célja ugyan az elterelés, de mindenképp valódi.
 Annak idején, Anya és Apa halála után engem sem lehetett kirángatni a könyvtárból, vagy ha nem épp ott élesítettem elmém pallosait, akkor fenn gubbasztottam a szobánkban, ami a nap nagy részében üres volt, mert a szobatársam alig volt ott. A serpentisi életem jutott eszembe erről a lányról. A lelki szemeim előtt megelevenedő emlékek inkább búsak, mint édesek, de azt nem mondom, hogy nem volna jó még egyszer visszatérni, mert így utólag visszatekintve jó életem volt a suliban. Közben kollégám végzi munkáját oda sem figyelve ránk.

Liam

 Kedves beszélgetőpartnerem igen erősen kerüli az esetet, aminek következtében egy szép kis forradás maradt a homlokom jobb oldalán, semmi baj én nem veszem ezt a lelkemre, egy heggel több, vagy kevesebb, mondhatni csekélység. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy a botharcot vagy nem nekem találták ki, vagy legközelebb jobban vigyázok és figyelek. Mert továbbra is szánt szándékom megtanulni efféle védekezési módokat és nem csak a bot, de a kard is hívogat. Kíváncsi vagyok bennem is megvan-e a Rubya vérvonal tehetsége, mert a mellékelt ábra eddig sajnos nem ezt vetíti előre. Mindeközben, míg elmémben Zorro-t megszégyenítő pengeváltások képeit néztem megkaptam válaszomat imént feltett kérdésemre. Természetesen ez is olyan mint partnerem, visszafogott, minden mélyebb magyarázattól mentes. Nincs is ezzel baj, ám ahogy közben haladunk a képek sora előtt egy pillantást vetve csak rájuk, egyen megakad a szemem. Magam is szeretek rajzolgatni, így elég jól felmérem az emberek termetét, s amit látok az zavarba ejt. Ránézek a férfira, majd a műremekre és összeáll bennem a puzzle, mint gyermek kezében aki ajándékát még aznap kirakja, amint megkapta. - Ezen ugye te vagy? - pillantok a férfi testét csodás valójában, ízléses fényeket és beállítást használva, mégis sokat mondóan elém és a nagyközönség elé táró képre. Nem áll szándékomban firtatni a hogyant és miértet, hisz egyértelmű, ahogy az is mekkora bakot lőttem volna, ha... Így csak nézek rá, pillantásomban némi csalódott megértéssel, mert hiszen ugyebár én sem vagyok vak, s vonzónak találtam őt. Minden esetre a leeső tantusz az imént, ha hangja lett volna, nagyobbat szól, mint a Metallica élőben, még jó hogy nem lehetett hallani.

Fruzsina és Kollégám

 Hallgatom a beteget, egy-egy beszólásán még mosolygok is, melyekkel jellemzi oktatóit. Abban igazat kell neki adnom, hogy ha valaki jól oktat az már fél siker, mert azt tanulni is könnyebb. A szimpátia itt is ép olyan fontos, akár a gyógyítás terén a beteg oldaláról, mert minket köt az eskünk, hogy egyként nézünk és kezelünk bárkit, aki rászorul segítségünkre. Miközben a lány beszél kollégám ellenőrzi rendben helyretettem-e a csontot, amikor mindent jónak talál, el majd pár pillanattal később feltűnik. Kezében a kezelés szereivel, melyekre Fruzsina rosszul reagál. - Ezekkel jobban jársz, mint az én módszeremmel, az minimum négy hét volna egy csinos gipszben - vázolom a helyzetet, s közben megnézem jobban magamnak miket hozott. A négy ital úgy nézem a szokásos protokollt követő szercsoport. Vörös a vérzés és gyulladás ellen, zöld fertőtlenítésre és nyugtató gyanánt, kék hűsítésre és fájdalom csillapításra, míg az arany maga a csontforrasztást végzi majd el. Legalábbis én így látom, megeshet persze, hogy tévedek. - Nem néznek ki jól, de azt mondják elviselhető az ízük- mondom továbbra is a lánynak szánva szavaim. Szerencsére saját bőrömön, akarom mondani csontomon nem tapasztaltam ennek a kúrának a hatásait, nálam mást alkalmaztak és a gond sem éppen efféle természetű volt. Bár ha jobban belegondolok...Kicsit elkalandoztak gondolataim, ám gyorsan visszaterelem őket medrükbe, hogy koncentrálni tudjak a jelenleg folyó eseményekre.

Fruzsina és Kollégám - zárás

 Csendben figyelem, ahogy kollégám elmagyarázza a lánynak azt, amit már én már gondolatban végigsorjáztam a szerekkel kapcsolatban. Ilyenkor megnyugszom, hogy nem hiába kaptam én meg azt a fránya oklevelet azzal a két betűvel a nevem elé. Míg Fruzsina sorban megiszogatja a gyógyleveket én csak figyelem mi történik. Sosem lehet tudni, két orvos jobb, mint egy. De szerencsére semmi sem történik azon kívül, amit előre felvázolt a férfi. A lány szép lassan elalszik, remélem átalussza a nehezét, amíg a csontja összeforr.
 Ezután összeszedem magam és miközben még elbeszélgetünk kollégámmal szép lassan elindulok kifelé. A jókora viking küllemű alak mellett kislánynak tűnök a magam százhatvanegy centijével és ötvennyolc kilójával. Kellemes csevegésünknek azonban ez nem szab gátat. Főleg szakmai dolgok kerülnek szóba, megtudok róla pár információt, ahogy ő is rólam és a patikáról. Azzal a közös kívánsággal válunk el, hogy az általam törött lábbal behozott Fruzsina mielőbbi gyógyulásának egyként örülhessünk, amikor legközelebb találkozunk. A kapun kilépve felpattanok vasparipámra, mely csakhamar hazavisz, ahol már Selva vár rám.

//Köszönöm nektek a játékot //