Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Hajnalban, éppen azelőtt, hogy véget ért volna az éjszakai ügyeletem, beszállítottak egy csapat aurort ismeretlen eredetű égési sérülésekkel. Első ránézésre úgy tűnt, főként a kéz- és mellkastájékuk sérült, de mire a vizsgálóba értünk velük, a kór terjedni kezdett a testük minden irányába. Mint kiderült, a hét emberből öt még tanonc, és az éjjel gyakorlaton voltak. Néhány romos házat jártak körbe Budanekeresd határában, mikor közel egy időben először viszketni, majd égni kezdett a tenyerük, csuklójuk és nyakkörnyékük. Azután gennyes hólyagok lepték el a kivörösödött bőrfelületet, némelyiküknél asztmás roham is jelentkezett.
- Egy pillanat – értem idősebb kollégám vállához, és miután elnézést kérően biccentettem a betegek felé, kiléptem az ispotály rosszul megvilágított folyosójára. Elgondolkozva siettem az információs pult felé, amelyen nyögve áthajoltam, és nyújtózkodva kutatni kezdtem a betegfelvételi után. Habár a megsérült aurorok között nem volt ott Milla, természetesen az első gondolataim között szerepelt az is, hogy ő hogy van. Ott lehetett-e a helyszínen, elkaphatta-e ezt a nyavalyát, vagy otthon van, biztonságban és nagy valószínűséggel az igazak álmát alussza ezekben a percekben is.
Mutatóujjamat a pergamenen végighúzva gyorsan átfutottam a neveket, az életkorokat és az értesítendő hozzátartozókat, majd intettem egy arra járó fiatal gyakornoklánynak, hogy jöjjön oda hozzám, és azonnal baglyozzon a családtagoknak. A papirost átadtam neki, aztán egy halk, fáradt sóhaj kíséretében megdörzsöltem a szemem, és visszaindultam az aurorok különválasztott, privát kórterme felé. Úgy tűnik, a mai túlóra sem marad el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A lépteim hangja elhalt, és már az ajtófogantyút markoltam, mikor meghallottam a testvéremet. A hangját ezer közül is azonnal felismertem volna, mint ahogyan arról is mindig tudtam, hogy éppen milyen kedve van, hogy milyen lelki- és egészségügyi állapotban van - csupán abból, ahogy hozzám szólt.
Elengedtem a kilincset, és sietve elindultam felé. Az arcomra nyomban kiült minden: értetlenség, féltés és beigazolódni látszó néma félelmek. A szemöldökeimet aggódva húztam össze, és mikor odaértem hozzá, azonnal a kezeiért nyúltam, hogy a csuklóit a fény felé emelve megbizonyosodhassak arról, nem az elkülönített szobában fekvő aurorcsapathoz tartozik.
- Mid fáj? - kérdeztem halkan, de Milla kihallhatta hangomból a leplezni kívánt idegességet, és az abból fakadó szigorúságot. Elengedtem az egyik csuklóját, és a szokásosnál is sápadtabb arcához értem. Hüvelykujjamat végighúztam a homlokán, halántékán, majd ujjbegyemet az arccsontján megtámasztva fejét hátrabillentettem egy pillanatra, hogy megfelelő fény essen a szemére. - Gyere.
Fejemmel a közeli vizsgáló felé intettem, és csak azután szólaltam meg újra, hogy kényelmesen elhelyezkedett az asztalon. A tágas helyiség ajtaját becsuktam, így a kinti sietős léptek és olykor felhangzó kiáltások zaja teljes egészében megszűnt. Lepillantottam a fehér padlóra, vettem egy röpke, saját magamat nyugtató lélegzetet, aztán odasétáltam Astridhoz, és karjaimat a mellkasom előtt összefűzve megálltam előtte. Ritkán voltam feszült, sőt általában én voltam az, aki másokat nyugtatott, a mai műszak azonban kivételesen nehéz volt. Rengeteg sürgős eset, köztük egy boszorkány halála és a még ismeretlen kórtól szenvedő aurorcsapat. Most meg itt volt a testvérem, aki egyértelmű tüneteit produkálta a kialvatlanságnak és túlhajszoltságnak. Meg se kellett szólalnia. Tessék, Jamie, a te tereped.
- Nyúzott vagy - állapítottam meg néhány pillanat elteltével, csak úgy. Addig csak néztem őt, a régen látott arcot meg a fáradt szemeket. - Nagyon. Mennyit alszol mostanában, hm?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A megjegyzésére horkantva nevettem fel, még a fejem is hátrabillent kissé, máskülönben azonban nem törődtem vele, hiszen volt már időm hozzászokni az ilyen és efféle szurkálódáshoz. Ez mindig így volt, és gyaníthatóan mindig is így lesz. Milla szeretett szekírozni, főleg mióta ellentmondva a családi hagyományoknak otthagytam az auror-előkészítőt, és hivatalosan is a gyógyítói pálya felé fordultam.
- Hát ez nem újdonság. Tudhatnád, hogy én mindig kedves vagyok - szólaltam meg halkan, és oldalra döntött fejjel követtem nővérem pillantását, egészen a bájitalos szekrényig. A számszélén bujkáló mosoly lehervadt, ajkaim egyetlen vékony vonallá préselődtek össze. Nem mérges voltam, hanem csalódott. A torkom kiszáradt, szívem szerint leültem volna, és hosszas magyarázatba kezdtem volna azokról a bájitalokról, amelyek tanulmányaim alatt a gyógyítótanoncok körében is óriási népszerűségnek örvendtek. Csakhogy tisztában voltam vele, hogy Astrid azontúl, hogy ismeri a mellékhatásokat, egyáltalán nem a véleményemet jött kikérni. Neki csak az aláírásomra volt szüksége.
- Nem - mondtam ki végül, és a számat beharapva megcsóváltam a fejemet. - Viszont a migrénedre, mert gondolom az is van, adok főzetet. Néhány csepp elég belőle. Lehetőleg teával idd meg, egyébként nagyon keserű.
A karjaimat leengedve fordultam el tőle, és a kőrispálcámért nyúlva a sarokban álló régi vitrinhez sétáltam. A pálca hegyét a zárhoz érintettem, majd a kitáruló üvegajtók mögül egy jól lezárt, duci üvegcsét vettem elő.
- Ha most nincs időd, akkor a vizsgaidőszakod után mindenképpen szeretnélek kivizsgálni - fűztem tovább a szót, mikor már ismét előtte álltam. A sarokban gubbasztó szekrény közben kattanva visszazárta magát. - Komolyan. Még anyáék házassági évfordulója előtt látni szeretnélek.
Az üvegcsét felé nyújtottam, de azt egészen addig nem engedtem el, míg nem felelt. A homlokomon elmélyülő ráncok futottak keresztben, ahogy fejemet előrébb döntöttem, és alulról, kérdő tekintettel pillantottam fel rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Megvillanó szemekkel figyeltem Millát, szólni azonban nem szóltam semmit. Ajkaim összepréselve léptem hátrébb, hogy félig-meddig ráereszkedjek az antikszámba menő íróasztal szélére. Onnan, alulról pillantottam vissza az aurorra. Az arcvonásaim ugyan egy igen hosszú éjszakai ügyeletről árulkodtak, a nő iránt érzett, növekvő aggodalmam nem látszott.  
- Az ostobaság messze áll tőlem - feleltem nyugodt magabiztossággal. Nem voltam sem beképzelt, sem arrogáns, egyszerűen csak tisztában voltam azokkal az értékekkel, amiket az élettől kaptam: jó képesség, gyors gondolkodás meg némi tehetség a hivatásomban.
- Nem is tudtam, hogy te is elvégezted a gyógyítói képzést - mosolyodtam el nővérem terjengős, győzködő válaszára, de nem mozdultam. Nem, eszemben sem volt. - Engedd, hogy végezzem a munkám, és vigyázzak a család üdvöskéjére.
Szokták mondani, hogy az ember nem választhatja meg a családját, így a testvéreit sem. Ha a családom választhatott volna, valószínűleg nem mellettem döntöttek volna, hiszen az élet minden területén, ahol csak lehetett, én kilógtam közülük. Máshogy láttam, máshogy éreztem és vélekedtem dolgokról, más volt a mentalitásom, a gondolkodásom, az egész jellemem. Sokszor nem értettek, már gyerekként sem, onnantól, hogy őrülten rajongani kezdtem a gyógynövényekért, és néhány év alatt dzsungelt varázsoltam a lakásból. Én viszont, és ez mindig különös jelentőséggel bírt, őket választottam volna. Anyát és apát, meg őt. Milla nem is tudta, milyen fontos nekem. És, hogy mit meg nem tennék annak érdekében, hogy jól legyen. Akkor is, ha azzal, amit teszek, haragot, dühöt, vagy szitokszavakat váltok ki belőle.
- Mikor lesz a legközelebbi vizsgád? - kérdeztem nem sokkal később, látszólag figyelmen kívül hagyva szavait. Két ujjamat végighúztam az arccsontomon, le az államon, majd mutatóujjammal lassú ütemben dobolni kezdtem az orrom hegyén. Kék tekintetemet egy pillanatra sem választottam el a nőtől, gondolkodva figyeltem, ahogy feltűrt ingujjal, a csillagokat is leígéri nekem az égről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Orromon doboló ujjam lejjebb csúszott, és egy pillanattal később már az ajkaimon folytatta tovább a mozdulatsort. Némán néztem Camille-t, a fáradt arcát és megreszkető kezét, amint visszaigazítja ingujját. Legszívesebben szó nélkül teljesítettem volna minden kérését, és bármit megadtam volna neki, ami csillapítja a fájdalmát, és több energiát biztosít neki, viszont a tudat, hogy ezzel valójában nem segítek rajta, erősebb volt.
- Kérlek - szólaltam meg, és a kezeimet magam mellé engedtem. Védtelen, nyugodt testtartást vettem fel. Csupán a szám mozdult. - Hadd tartsalak bent két napig! Csak néhány vizsgálatra... szeretnélek aludni látni.
Utolsó mondatom más szájából bizonyosan furán vette volna ki magát, de én hetente több alkalommal is azzal töltöttem az éjszakáim, s olykor nappalaim egy részét is, hogy alvó boszorkányokat meg varázslókat figyeltem. Ez a munkám része volt, számomra teljesen természetes és megszokott.
- Camille - épp csak annyira emeltem meg a hangom, hogy a nővérem visszanézzen rám az ajtóból. - Most saját felelősségedre távozol.
Nem jókedvemből tettem, kénytelen voltam elmondani neki. A szemeim összeszűkültek, a szám egyetlen vékony vonallá préselődött. Utáltam, hogy elmegy, és hogy látszólag érdektelenül nézem végig, de nem tarthattam bent. Javasolhattam, tanácsolhattam, de nem kötelezhettem. Akkor sem, ha ő a testvérem volt. Főleg ezért nem.
- Vigyázz magadra. A napokban meglátogatlak - ígértem még, de már nem nézett rám. Csalódott bennem, megint, immáron ezredjére, de tudtam, hogy helyesen döntöttem. Camille lenyomta a kilincset, és kilépett az ajtón. Sokáig bámultam utána, néztem a fehérre mázolt, régi ajtót, ami nem mozdult többé. Még pislogni is elfelejtettem. Azután felegyenesedtem az asztalról, és nyakamat masszírozva követtem őt, hogy visszatérjek az elkülönített vizsgálóban hagyott aurorcsapathoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Úgy hallottam, jövő szemeszterben a pécsi egyetem vendégül látja David Edinborough Cambridge-i professzor urat, aki nemcsak, hogy napjaink legelismertebb gyógyítói közé tartozott, de ő volt az egyetlen is, aki, ha egy konferencián a szakterületemmel kapcsolatosan szólalt fel, akkor nem csitították el vagy hördültek fel, hanem fejet hajtva előtte, némán hallgatták végig, hogy a tapsot követően értelmes kérdéseikkel jelezzék, vele együtt gondolkodtak. Ezt szerettem volna én is. Felhívni a gyógyítókollégák, főleg az idősebb korosztály tagjainak megtisztelő figyelmét az alvás, és a hozzáköthető, mélyen gyökerező problémák kutatásának fontosságára. Nem mellesleg, Edinborough úr volt annak az ispotálynak az igazgatója is, ahol a gyakorlatomat végeztem, és ahol a gyógyítástudományról a legtöbbet tanultam. Nem az iskolai anyagról, hanem szemléletről és hozzáállásról. Hallgass, gondolkodj, légy türelmes - mondta olykor, mikor ideje adódott az ispotály gyakornokaira.
A könyvesbolt kirakatüvegén hatalmas cseppekben kezdett kopogtatni a nyári zápor. Pillantásom először a kirakatra, majd a csengettyűszóval kinyíló ajtóra, és a rajta belépő lányra vándorolt, de csakhamar visszafordultam a kezemben tartott, legfrissebb kiadású gyógyítói magazinra. Ajkam várakozón beharaptam, tekintetem sietve szaladt végig a címlapon lehozott neveken meg a felkapott témák listáján. Sehol senki. Futtában lapoztam bele az újságba, de akiket annyira kerestem, ebben a hónapban sem kaptak helyet a szaklap hasábjain. Csalódottságom csak egy pillanatra ült ki az arcomra, az a becsukott, és a helyére csúsztatott újsággal együtt vált köddé. Volt még mit tenni a szemellenzőt viselő gyógyítórétegben, ez csupán ennyit jelentett.
Zsebre dugott kézzel indultam el kifelé, mikor ismét észrevettem az előbbi lányt, aki akkor úgy tűnt, csak az eső miatt bújt el itt, most mégis vaskos gyógyítói könyvet lapozgatott. Igaz, először elmentem mellette, de néhány lépés múlva, a sarkamon visszafordulva gondoltam egyet, és csendesen mögé álltam, hogy a válla fölött pillantsak bele a könyvbe. Kíváncsi voltam, mit keres.
- Biztos vagyok benne, hogy az előszónál vannak érdekesebb fejezetei is a műnek - széles mosollyal szólaltam meg, vélhetőleg a frászt hozva ezzel szegényre. Korábbi sejtésem viszont beigazolódni látszott: nyári zápor, mindennek okozója.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Egy pálcaérintéssel zártam be a VII-es terem ajtaját, majd Kriszta után eredtem, s beérve őt, halvány mosollyal pillantottam rá. Az egyetemi épület ekkorra már üres volt, a folyosók visszhangoztak sietős lépteink alatt.
- Néhányuknak sajnos pótvizsgázniuk kell - feleltem komoran, míg a közeli park felé vettük az irányt. Nem esett jól buktatni, főleg, ha a szemeszter alatt, vagy a vizsga alkalmával megláttam a diákban szunnyadó lehetőséget. Ezek a fiatalok pedig egytől-egyig tehetségesek voltak, okosak, érdeklődők, nyitottak a világra. A legtöbbjük ráadásul szorgalmas is, ami az én szememben mindennek az alappillérét jelentette. Év közben nem győztem hangsúlyozni, hogy hiába vág az eszük, ha képtelenek leülni megtanulni az anyagot. Anélkül... mindegy hogy szépítjük, a lényeg ugyanaz: kár egymás idejét rabolni. A hajamba túrtam, igazítottam néhány kuszának hitt tincsen, majd összehúzott szemöldökeim alatt Krisztához fordultam. Sejtelmesen elmosolyodtam. - Ami pedig Biankát illeti, szeretettel várom a jövőheti vizsgaalkalomra.
Addigra mindenképpen ki akartam találni neki egy kis meglepetést, pár beugratós feladatot meg egy-egy, a témához még csak nem is kapcsolódó kérdést. És persze akadt néhány finom megjegyzésem is hozzá. Az iskolai szabályok súlyos megsértésén, és a gyalázatos kihágáson túl például, hogy jobb barátot valószínűleg kívánni sem lehetne nála, a kreativitásuk, bátorságuk és a dolog megvalósítása is tetszett, az ötletet pedig egyenesen zseniálisnak tartom.
- Van itt a közelben egy hely - hunyorogva mutattam a sétálóutca legvégén megnyílt, kiülős étterem felé. - A fűszeres steak burgonyájuk, hm, ha ettél már finomat...
Egy pillanatra még a szemem is lehunytam, ahogy érezni kezdtem a krumpli és a hamburger ízét a számban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

- Azért, amit igazán akarsz, általában keményen meg kell dolgozni - fűztem még Kriszta szavaihoz a saját tapasztalatomat is. Nyugodtan pillantottam le rá, tekintetemből életszeretet és mélyről jövő természetesség sugárzott. Egy percig sem bántam soha, hogy a tanári, később professzori elismerések, a jó jegyek, vagy az elnyert állások nem hullottak az ölembe, hiszen már gyerekként is azt láttam, hogy a kemény munka végül meghozza a gyümölcsét. A közeg, amelyből jöttem, hamar megtanított arra, hogy a szám jártatása helyett inkább csak kezdjek el tenni.
Az érintésre lelassítottam, majd meg is álltam, és nagyra nyíló szemekkel fordultam a lányhoz. Addig arcát fürkésző tekintetem végigsiklott a karján, át a sajátomra, majd balra billenő fejjel, elmosolyodva néztem vissza az aggódó szemekbe.
- Hé - fejemet előrébb döntve, csendesen hívtam fel magamra a figyelmét, és úgy, alulról pillantottam fel rá. - Csak vicceltem. Biankát semmiféle retorzió nem fogja várni. Nyugi...
Egyébként is kedveltem őt. Az általam tartott szemináriumok egyik legaktívabb résztvevője volt. De ha nem is lett volna így, ha egyáltalán nem kedveltem volna sem toltam volna ki vele. Egyszerűen nem ilyen ember voltam. Illetve, azt hiszem, a karmában is hittem.
- Á! - nevettem el magam, és eszembe jutott, az elmúlt hónapok során hányszor kötöttem ki olyan helyen, aminek a létezéséről addig fogalmam sem volt. - Itt Pécsen csak az éttermeket ismerem meg néhány üzletet. Pesten még ennyit sem. Ott jóformán csak az albérletem, az ispotály és a magyartanárnő otthona közti útszakaszt teszem meg újra meg újra.
És persze ott volt a Margit-sziget, a Budai vár és a Normafa, de erről már meséltem Krisztának. Na meg, természetesen jártam már néhány szórakozóhelyen is, főleg kollégákkal, de ezt már nem kötöttem a bongyor orrára.
- Pécs nyugodtabb - adtam némileg kitérő választ. Nem tudtam volna dönteni, még túl keveset láttam belőlük. - Pest világváros, több hozzám hasonlóval sodor ott össze az élet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Egy hosszúra nyúló pillanatig csak néztem őt, merengtem a válaszon. Az ajkaim összetapasztottam, a számszegletemben azonban egy csenevész, ördögi mosoly villant meg.
- Azt még nem döntöttem el - mondtam végül, s a kérdést nyitva hagyva fordultam el tőle, hogy ismét útnak indulhassunk. Magam sem tudtam, lesz-e bármi is az említett büntetésből, hiszen a társasági életemnek sokszor bizony szigorú határt húzott a tudomány.
- Az V. kerületben, közel mindenhez, kivéve az ispotályt - jelentőségteljesen pillantottam rá. Ez amolyan Murphy törvény volt, kikerülhetetlen, de a munkahelyemtől való nagy távolság ellenére is szerettem a környéket. Szóval igen, ha mindenképpen választanom kellett volna, akkor azt mondtam volna, Pest áll közelebb a szívemhez. - És te?
Kriszta budai lánynak tűnt, és az, amit a múltkori balatoni este alkalmával elárult a családja anyagi helyzetéről, megerősíteni látszott ki nem mondott gondolatomat.
- Minden buliban ott vagy? - kérdeztem vigyorra nyúló szájjal, majd, mielőtt még beléphetett volna az étterem ajtaján, a karja után nyúltam, és finoman visszahúztam, hogy szabad kezemmel a napfényes teraszra mutassak. Ott az asztalok távol voltak egymástól, némelyiknél szék helyett kötélen függő hintára lehetett ülni, máshol süppedős fotelek és rusztikus hatású, fonott kerti bútorok várták a vendégeket. Megvolt a hely maga varázsos hangulata, amit nagyon szerettem, és amit semmiképp sem cseréltem volna le a benti sötétre. - Válassz egy asztalt, a rendelést intézem.
Szelíd mosollyal engedtem el a kezét, hogy néhány percre eltűnjek az ajtó mögött, és kikérjem a személyes kedvencem: barbecue szószos, sült hagymával megszórt, enyhén chilis bárányhúsos hamburgert fűszeres steakburgonyával és mellé két üveg kólát.
- Remélem, nem baj, ha egy picit csípős lesz - mondtam, míg a tenyereimet összedörzsölve elsétáltam mellette, és egy pillanattal később helyet foglaltam vele szemközt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Nem sokkal később az érkező pincér letette elénk fadeszkán tálalt ebédünket, mire combjaimon lazán megtámasztott kezekkel előrébb dőltem, és lecsukódó szemekkel, mélyen beszívtam a hús és burgonya fűszereinek mesésen keveredő illatát. Nem volt kérdés, hogy valódi ízorgia várt ránk.
- Neked is - mondtam, és kíváncsian átpillantottam az asztal másik oldalán, éppen a hely steakburgonyáját tesztelő lányra. Hamiskás mosollyal figyeltem az arcát, még csak meg sem mozdultam, míg nem láttam a reakcióját. - Na, milyen?
Kérdésem közben én is evőeszközért nyúltam, és a hamburgerhez fordulva újra megszólaltam. A hangom mélyebben csengett, a hangszínem egészen hasonlított ahhoz, ahogyan franciául beszéltem.
- Kíváncsi vagyok az egyetemi éveidre. A bulikra, az életedre és az akkori Krisztára - emeltem vissza rá a tekintetem, majd már az első falattal a számban hátradőltem a fonott, süppedős székben. Érdekelt a válasza, az, hogy akkoriban vajon mit tartott fontosnak, hogyan élt és milyen lány volt. Ha nem így lett volna, meg sem kérdezem.
Igaz, egyszer-egyszer elpillantottam oldalra, a járókelők felé, és futólag az étellel is babráltam, azonban mindvégig figyelmesen hallgattam a szavait.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A hely mostanra zsúfolásig telt, a zene hangosan morajlott, megrezegtetve olykor a pultot, a parkettát meg a régi falakat. Az emberek között sűrűn gomolygott a füst. Átláthatatlan volt, tejfehér, mint a hajnali köd, egyedül csak a villódzó fények hatoltak át rajta. Én a pultnál álltam, és a többieket figyelve vártam a sorban tálcára kerülő italokat, hogy majd azokkal együtt üljek le én is a színpadhoz legközelebb eső asztalhoz, ahol a kollégák már láthatóan nagyon jól érezték magukat. Egymáshoz közel hajolva nevetgéltek, és csak néha küldtek felém amolyan mikor jössz már? pillantásokat.
Bevallom, nem így terveztem a ma estét, de a havonta tartott karaoke buli alól nem volt kibúvó - még nekem sem. A délutános műszak összes fiatal kollégája itt volt, így nem hivatkozhattam arra, hogy hosszú napom volt, fáradt vagyok és egyébként is javítanom kell még. Majd egész nap az ispotályban voltak ők is, velem együtt élték át a szolgálat minden percet, az egyetemi kötelességeimmel pedig inkább csak cukkolni próbáltak, mintsem komolyan belebonyolódni. Nevettünk egyet, ha épp szóba került, és az élet ment tovább. Persze tudtam, hogy a szívük mélyén büszkék rám, néha - egészen véletlenül - még el is szólták magukat.
- Én nem fogok énekelni - szögeztem le, mikor végre leültem közéjük, és koccintottunk egy újabb sikeres napra. Állítólag a mi asztalunktól volt a legjobb rálátás a színpadra, és a bátorságukat már előzőleg összegyűjtő, mámoros tekintetű alkalmi fellépőkre.
A semmiből jövő, tisztán felcsendülő hangra aztán elfordultam a többiektől, és a mély, szélesszájú poharam fölött pillantottam rá a mikrofon mögött álló lányra. Asztalon pihenő balommal dőltem hátra, lassan kortyoltam a borostyánszínű italból. A tekintetem eközben hozzátapadt a lány hangokat formáló szájához, a lecsukódó szeméhez és nőies arcvonásaihoz. Ugyan hallottam a mellettem ülők beszélgetését, és küldtem is feléjük egy-egy sejtelmes vigyort, eszemben sem volt becsatlakozni hozzájuk. Addig legalábbis, míg ez a lány állt odafent, biztosan nem. Újabb korty, újabb pillantás. És egyszeriben már egyáltalán nem bántam, hogy a vizsgalapok helyett ezt a bulit választottam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Halvány mosollyal az ajkamon figyeltem Kriszta mozdulatait, mimikáinak gyors változását, majd mikor végül rám vigyorgott, az én mosolyom is elégedetten szélesedett ki. Biztos nem lehettem ugyan, de erősen bíztam benne, hogy ő is szeretni fogja ezt az ámulatba ejtő gasztronómiai élményt. Mert ez minden kétséget kizáróan az volt, főleg, ha valaki úgy szerette a hasát, mint én.
- Köszönöm! – mondtam hangosan, és a barbecue szószban összeérő ízeket hümmögve kezdtem élvezni. Hol a hamburgerre, hol a szemben ülő lányra pillantottam, és bár nem szokásom, megjátszott döbbenettel szakítottam félbe a mondandóját.
- Na, ne! - kerekítettem ki világos szemeimet, és fejemet értetlenül ingatva, elnyíló szájjal folytattam. - Kizárt, hogy te bárkinek is sok legyél - biggyesztettem le ajkaimat is, hogy egy pillanattal később elnevessem magam, és egy újabb zsíros falatot tűzzek a villám hegyére.
- Szerintem az olyan emberek hiánya a legfeltűnőbb, mint amilyen te is vagy. Ha egyszer elmész, az utánad maradó csend egyszerre zavaróan hangos lesz - jegyeztem meg már komolyan, és míg Kriszta tovább mesélt, én a steakburgonyához fordultam. A hallottak nagy részével egyetértettem, amit szavai közé ékelt finom bólogatással jeleztem is. A tanulmányaim során ugyanis én is, nem egyszer találkoztam féltékeny és már-már görcsösen irigy emberekkel, akik képtelenek voltak elfogadni, hogy vannak más beállítottságú hallgatók is, akiknek egyszerűen nem kell egész éjszakákat magolással tölteniük ahhoz, hogy a jövő heti zárthelyi elfogadhatóan sikerüljön. Szerencsés csillagzat vagy valami más... ki tudja. Hála Merlinnek, nem is foglalkoztatott. A fontos mindig egyedül az volt, hogy a saját jegyeim jók legyenek.
- Nem is tudom - dőltem hátra, és nyugodtan, mintha hosszú óráim lettek volna még fürkésztem Krisztát. - Minden. Bármi. Van testvéred?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Megbabonázva néztem őt, mintha különben képtelen lettem volna levenni róla a tekintetem. A fejem oldalra billent, s míg lehunyt szemeit figyeltem, ujjaim között lassan forgatni kezdtem a vastagfalú üvegpoharat. A mikrofon mögött álló lány teljesen átadta magát a pillanatnak, láttam, hogy számára, ha csak erre a néhány percre is, de egészében szűnt meg a világ. A mozdulatai eggyé váltak a zenével, én pedig akaratom ellenére is libabőrös lettem egy-egy gyönyörűen kiénekelt hang hallatán. Nem túlzok, ha azt mondom, mámorító volt.
Azután, ahogy elhalkult a dal, ő kinyitotta a szemét, és rám nézett. Bele fényektől csillogó kékjeimbe, amelyekben, ha közelebb jött volna, saját magán kívül semmi mást nem láthatott volna.
A poharat letettem, s halvány mosollyal tapsolni kezdtem. Hosszan, egészen sokáig, még azután is, hogy az éljenzés és füttyszó beleveszett a bár morajába. Még akkor is, mikor az énekespacsirta odalépett, és leült mellém.
A kollégáim meglepettségét mi sem bizonyította jobban, minthogy egyszerre hallgattak el, és a hozzánk csatlakozó Claire-re szegezték kissé értetlen, ám annál elismerőbb pillantásukat. Nem sűrűn láttak engem ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetben, csodálkozásuk valószínűleg ennek is szólt. Valójában csak a szemem sarkából láttam a reakciójukat, hiszen a figyelmem javát vendégüknek szenteltem.
- Jamie - mutatkoztam be én is, míg kezet fogtam vele. Érintésem mint mindig, ha nőről volt szó, most is puha és óvatos volt. - Ők itt a munkatársaim, Alex, Tamara, Enikő, Bence és Fruzsi.
Nem hadartam. Nyugodtan, egyesével mutattam be az asztalt körbeülő barátaimat, akik kisebb-nagyobb mosollyal intettek neki. Azután visszafordultam hozzá, és számat megnedvesítve pillantottam bele zöldeskék íriszeibe. Nem tudtam eldönteni, milyen színűek, a fényekben csak azt láttam, mennyire ragyognak.
- Nos, őszintén meg kell mondjam - kezdtem bele, s közelebb hajoltam hozzá, hogy az újabb énekestől is biztosan hallja, amit mondok. - Nagyon szép hangod van, Claire. És az előadásod, hm, hát azt hiszem, ritkán látni valakit ennyire szabaddá válni a színpadon.
Féloldalasra nyúló mosollyal vallottam színt, majd a vállam fölött hátrapillantottam a bárpult irányába.
- Meghívhatlak egy italra? - kérdeztem egy másodperccel később, már újra a tekintetét keresve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A kórház mugli recepciósának minisztériumi engedéllyel Sárközi Erikként, a még mindig intenzív osztályon fekvő Norbert végtelenül aggódó fiaként mutatkoztam be. Elnézést kértem, amiért csak most értem ide, és a család külföldön tartózkodására hivatkozva gyorsan a bent fekvő varázslóra tereltem a szót. Alkarommal a hűvös pultot támasztottam, és bármit, amit elém tettek, szó nélkül aláírtam. Természetesen mindent elolvastam, a magáról nem tudó auror állapotát lejegyző papírokat és azokat az iratokat is, amelyek a férfinál talált tárgyakat szedték listába. A doktornő, aki érkezésem hírére odasietett az információhoz, apám mentális egészségéről érdeklődött, mire én megnyugtatóan elmosolyodtam, és ujjaimmal végigszántottam frissen borotvált arcélemen. Azt mondtam neki, hogy édesapám már hosszú évek óta egy amatőr színtársulat tagja, ahol az utóbbi időben egy varázsló bőrébe kellett bújnia, és aznap is, mikor a sajnálatos baleset történt, éppen egy előadására tartott. Úgy tűnt, a doktornő minden kétségét eloszlattam, ami Sárközi úr mentálhigiénéjével kapcsolatban felmerült benne, ugyanis zavartan kuncogva kezdett bólogatni, és megértően a vállam után nyúlt, hogy futólag megsimogatva elszakítson a pulttól, és a folyosó másik oldalára vezessen. Ott visszafojtott hangon elmondta, mire számítsak, hogy apám sajnos nagy eséllyel nem emlékszik sem rám, sem a család többi tagjára, és ami, tudja, megrendítő lehet számomra, édesapám egyelőre a saját személyazonosságával sincs tisztában. Elmondta, hogy erősnek kell lennem, és ahelyett, hogy esetleg olyat tennék, amit később megbánok, forduljak Istenhez, mert a hit fontos, és a fentiek megsegítenek, érezzük a helyzetet bármilyen reménytelennek is. Még kifejezte együttérzését, és szomorú mosolyra húzta olcsó rúzzsal kifestett száját, majd a vállamat újra meg újra megsimogatva a negyedik emeletre kísért. A cipőmre felhúztam az útközben kezembe nyomott lábzsákot, és noha kaptam egy arcmaszkot is, annak viselésétől eltekintettek. Hálás, mély hangon köszöntem meg a doktornő és a többi orvos addigi áldozatos munkáját, a kedvességet és figyelmességet, amellyel apám életéért küzdöttek, majd hátrahagyva őt beléptem az ajtón, és azt csendben bezárva Norbertre pillantottam.
Amit már első ránézésre láttam, az az volt, hogy nincs jó bőrben. Egyáltalán. Sápadt volt, dehidratált, a testéből pedig csövek lógtak ki. Úgy tűnt, magától levegőt sem képes venni. Az igazság az, hogy soha ezelőtt nem láttam még mugli gyógyítói módszert, nem jártam kórházban és csipogó, folyton szörcsögő gépek között, a látvány pedig, bevallom, sokkolt. Talán percek is elteltek, mire elengedtem a kilincset, és beljebb sétálva a férfi ágyához húztam egy négylábú, támla nélküli fehér széket. Leültem rá, csendben vártam. A paplanjára meredve hallgattam Norbert nehézkes, szaggatott légzését, és csuklóját átfogva, némán számoltam. Csontot kellett volna forrasztanom, ezt már a minisztériumtól megtudtam, de ilyen körülmények között nem tehettem. Az egy igen nagy fájdalommal járó folyamat, amit, ha most el is kezdtem volna, később, mikor az auror lyukas tüdővel ordítani kezd az éjszaka közepén, a fejüket kapkodó nővérek még véletlenül megölték volna. Nem kockáztathattam.
- Jó estét - köszöntem neki halkan, mikor lehunyt szemei megrezzentek, és levegővételeinek üteme és hangja is megváltozott. Ébren volt. Türelmesen vártam, vajon kinyitja-e a szemét, és ha igen, hogyan reagál majd a jelenlétemre.
Nem siettünk sehová. Az egyetlen cél az volt, hogy az auror visszanyerjen mindent, amit a baleset elvett tőle: ép testet, emlékeket, önazonosságot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Szavaimat követően visszaegyenesedtem, kezeimet kihúztam szűk nadrágzsebeimből, és hátam mögött elegánsan összefonva őket vártam, mikor ugrik meg közvetlenül előttem álló áldozatom. Az ijedt sikkantásra már-már várakozón, kisfiús elégedettséggel mosolyodtam el, és fejemet oldalra billentve, udvarias érdeklődéssel pillantottam a felém forduló ázsiai vonásokkal bíró lány mandulaszemeibe. Nem tudtam volna megmondani, honnan származik, mint ahogyan azt sem, hány éves, tanul-e még vagy már dolgozik, hiszen, mint a legtöbb európai embernek, úgy nekem is komoly fejtörést okozott különbséget tenni a távol-keleti nemzetek között. Míg az odavalósiak óriási eltéréseket láthattak maguk közt, addig én olyan egyformának véltem őket, mintha ikertestvérek lettek volna. Nos, hát... igen, úgy mindannyian. Ráadásul egyedülálló genetikájuknak köszönhetően nemcsak egyformák, de kortalanok is voltak, így ha azt mondom, első látásra semmilyen információm nem volt a gyógyítói könyvet lapozgató lánnyal kapcsolatban, finoman fogalmazok. Illetve tévedek, dehogynem volt. Azt ugyanis tudtam róla, hogy valamire szüksége lehet, vagy legalábbis érdekli a gyógyítás, ha már épp ezt a könyvet vette le a polcról.
- A legteljesebb mértékben – bólintottam egyetértően, a számszéléről azonban még mindig nem tűnt el a cinkos, további rosszaságot sejtető mosoly. Pedig Merlinre, tényleg nem terveztem semmit. És nem is tudnám megmondani miért, talán az eső, vagy a könyvesbolti hangulat tette, de kedvem lett volna tovább folytatni a tréfát, még akkor is, ha az egyedül csak nekem vicces. Mit mondjak, néha előfordult. – De azért lapozz, hátha lesz benne valami izgalmas is.
Előredőlve, a válla fölött vetettem egy újabb gyors pillantást a könyvre, majd féloldalas mosollyal emeltem vissza tekintetem az ő hatalmas, őzikét idéző íriszeire. Annak ellenére, hogy Haruka a hivatalos, tiszteletteljes megszólítást választotta, én gondolkodás nélkül tegeztem le. Nem udvariatlanságból, egyáltalán, csupán így, kimondatlanul jeleztem, hogy ha szeretne, egészen nyugodtan tegezzen ő is.
- Seprűkészítő művész - ismételtem meg félhangosan, magamban továbbízlelgetve a szavakat. Közben léptem egyet balra, hogy elengedjem az esernyőjét összecsukó boszorkányt, és kezeimet továbbra is hátam mögött tartva, kíváncsian megemelkedő szemöldökeim alatt néztem le rá. - Akkor most illene autogramot kérnem?
Kiszélesedő mosollyal pillantottam ruhája pántjára, és zárt ajkaimat balra-jobbra mozgatva hosszas gondolkodást tettettem. Egy sóhaj múlva aztán kékjeim ismét Haruka szempárját keresték.
- Ez esetben kérlek Jamie-nek címezd - mutatkoztam be én is, majd bal vállammal nekidőltem a gyógyítói könyvekkel roskadásig pakolt szekrénynek, és a lány kezében fekvő műre pillantottam. - Egyébiránt mikor épp nem idegenekre hozom rá a frászt random könyvesboltokban, akkor gyógyító vagyok. Szóval, ha a könyvet nem csak úgy nézed, hanem keresel is benne valamit, van egy kis esély rá, hogy én hamarabb kisegítselek, mint ő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Vigyorogva pillantottam fel a lassan, de biztosan fogyatkozó hamburgerről. Tetszett, hogy Kriszta értette a viccet, és az is, hogy nem félt visszaszólni. Jóllehet hasonló reakcióra számítottam, az is benne volt a pakliban, hogy vérig sértődik. Szerencsére nem így történt.
Huncutul csillogó szemeim körül elmélyedtek az egyébként még halvány ráncok, és természetesen arcom mindkét felén megjelent az a nyamvadt gödröcske is, amit bárcsak soha ne láttam volna viszont a tükörben vagy fényképeken. Ugyan kevés dolog volt, amit az évek múlásával sem bírtam elfogadni magamon, ez a két galád kis horpadás pont közéjük tartozott. Nem kellett nekik egy pillanat se ahhoz, hogy megfosszanak a férfias, határozott és formális külsőtől, amely mind az ispotálybeli, mind pedig az egyetemi életemhez hozzátartozott, és tegyenek kisfiússá, komolytalanná és ahogy édesanyám mondogatta, borzasztó takarossá. Egyszóval azzá, amire minden korombeli felnőtt férfi vágyott. Mindennek a jónak csak egy őszinte mosoly volt az ára.
A kérdés meglepett. Mielőtt válaszoltam volna, megrágtam és lenyeltem a falatot, majd a szalvétával babrálva hátradőltem, és belenéztem a bongyor engem mustráló, kíváncsi szemeibe.
- Önfeledt - feleltem elmélázva, világos szemeimmel a csokoládétekintetet fürkészve. - Szabad. Önfejű. - elmosolyodtam - Szeretetéhes. Szilaj. Megzabolázhatatlan. Olyasvalaki, aki még nem lépett rá a saját útjára.
A jellemzők között kisebb-nagyobb szünetet tartottam, de a szemeim nem vettem le Krisztáról. Nem ismertem még régóta, nem tudhattam, hogy milyen ember valójában, így csak az első impulzusaimnak adhattam hangot. Talán igazam volt, talán nem. Idővel majd kiderül.
- Óh, szóval te jössz - vigyorogva jegyeztem meg, nyelvem hegyét éppen csak kidugva megvillanó fogaim között. A kezemben gyűrődő szalvétát azután a tányérom mellé dobtam, majd a karfára könyököltem, és ujjaimat magam előtt összefűzve felsóhajtottam. A számszéle alig észrevehetően rándult meg. - Van egy nővérem, Camille. Auror, mint ahogyan a szüleink is. Apa likvidátor, miatta készültem én is annak - idéztem fel a balatoni beszélgetésünk egy részletét, majd visszakanyarodtam Millához. -  A tesóm különösen független nő. Igazi harcos, komolyan. Minden helyzetben megállja a helyét, mindig a maximumot adja magából, és persze iszonyú makacs. Jó, ebben pont olyan, mint a többi nő - somolyogva pillantottam Krisztára - A munkájának él, így egyelőre se férj, se gyerek.
Nem tudtam, hogy érdekli-e más is, úgyhogy ahelyett, hogy véget nem érő történetekbe kezdtem volna a gyerekkorunkról, vagy az első szerelemről, inkább bekaptam még néhány szem krumplit, majd a szőke tányérjára pillantva, a falattal a számban szólaltam meg.
- Persze, amit csak szeretnél. Most nem kérsz mást? - kérdeztem tőle, és ha megrázta a fejét, felemelkedtem a székről. - Egy perc, rendezem a számlát, utána mehetünk.
Megittam az üdítőm utolsó kortyát, és megkerülve Krisztát, még gyorsan visszanyúltam, hogy vállamat megvonva lemosolyogjak rá, és ellopjak tőle egy szem burgonyát. A következő pillanatban viszont már ott sem voltam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Kitártam az ajtót a mosdóból kilépő, és az étterem bejáratához velem együtt érkező anya-lánya páros előtt, majd tenyereimet vidáman összedörzsölve a már útra kész bongyorhoz sétáltam.
- Alig várom - mosolyogtam rá, és mielőtt végleg hátrahagytuk volna a helyet, még vetettem egy utolsó pillantást az asztalunk felé. Akkurátosan szerettem megbizonyosodni arról, hogy mindenem megvan és semmit nem hagyok el. Valójában nem egy berögzült mozdulatom volt, ami olykor bevallottan zavart másokat, én viszont még csak fontolóra sem vettem, hogy talán változtatnom kellene rajtuk. Inkább ötödszörre is visszaszaladtam a lakásba, mintsem az egyetemen jusson eszembe, hogy otthon hagytam valami fontosat. De ez így normális, nem? A mostani az egy volt a kevésbé idegesítő és alig feltűnő szokásaim közül.
- Szívesen. Örülök, hogy tetszett - feleltem útközben, míg felé fordítottam az arcom, és a vonásait kezdtem fürkészni. Nem tudtam, hogy jól van-e, vagy épp azon gondolkodik, amit már többször is mondtam neki a saját útjával kapcsolatban, de ösztönösen azt éreztem, hogy bár palástolni igyekszik, korábbi jókedve, ha nem is nagyon, de egy kicsit bizony megfakult.
A szűk, macskaköves utcába bekanyarodva aztán közelebb léptem hozzá, és átkaroltam a vállát, hogy egy pillanattal később már a karját simogassam. Fejem balra döntöttem, hogy jobban rálássak az arcára, és így, alulról pillantottam fel rá. Tekintetem az övét kereste. Az arcomról nem tűnt el teljesen a mosoly, de elhalványodott, hiszen valahol már nagyon bántam, hogy újra felhoztam a Kriszta számára láthatólag érzékeny témát.
- Ne haragudj - suttogtam egészen közelről, majd felsóhajtva visszaegyenesedtem, és az ismeretlen utca ismeretlen járókelőire emeltem világos szemeimet. - Sokszor kimondok olyasmit is, amit jobb volna megtartanom magamnak. De most rajtad a sor. Mondd el, szerinted én milyen ember vagyok?
Megszorítottam a vállát, mintha csak biztatni akarnám, majd felpillantva megláttam a cukrászda középkori stílusban kidolgozott cégérjét. Lassítottam lépteimen, de nem álltam meg, hiszen kíváncsi voltam, mit felel a bongyorka.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Visszafogott mosollyal emelkedtem fel asztalunktól, és a többiek felé csak egy futó, ám annál beszédesebb pillantást küldve indultam el Claire után. Magam mögött nem hagytam mást, csupán barátaim elképedt tekintetét és ki nem mondott kérdéseik döbbent csendjét. Lehajtott fejjel követtem a még ismeretlen lányt a táncoló, dúródó tömegen át, tekintetem pedig, miután végigfutott kecses hátának vonalán, formás fenekén állapodott meg. Elégedetten szívtam be ajkaim, majd gyengéden dereka után nyúltam, hogy a szájukra vigyázni képtelen barátnői mellett már együtt sétáljunk el. A lányok spicces megjegyzéseire széles mosolyra húztam számat, s fejemet megcsóválva, nevetve néztem hátra rájuk, majd szemöldökeimet kihívóan megvonogatva hagytam, hogy a pulthoz sodorjon minket az este.
- Nem baj, úgy sem emlékeznének rám holnap - feleltem rám jellemző nyugalommal, s jobb kezemmel a márványra könyököltem. A Claire derekán időző ujjaim alig érezhetően siklottak végig az oldalán, s csípőcsontjára kígyózva végül a közöttünk tátongó semmibe vesztek. Pillantásom a dübörgő zenében is csak az övét kutatta. Világos szemeim hosszasan vesztegeltek a kifürkészhetetlen zöldekben, és csak szépen lassan járták be a lány arcának megannyi más szegletét is.
- És miről szeretnél beszélgetni? - kérdeztem huncutul megcsillanó szemekkel. Azok hol vastag ajkaira, hol nyakára vagy testének más, finomhangolt ívére tévedtek, de bárhol is jártak, végül mindig visszataláltak a lány íriszeihez.
- Igazság szerint ezekben a percekben is dolgozatokat kellene javítanom - vallottam be, és intettem a felénk közeledő pultosnak. - Két pohár Domaine Des Croix Corton Les Gréves-t szeretnék.
A márványra támaszkodó, kedvtelen arcú férfihoz hajoltam, és jól érthetően, mégsem emelt hangon mondtam el neki a kérésem. Ő elgondolkodva biccentett, majd tiszta poharakért nyúlt. Míg az italokra vártunk, visszapillantottam a mellettem álló lányra. Mutatóujjam a zene lágy ütemére dobolt. - De tudod, a barátaimnak a havi egy karaoke est szent - szavaimat elnéző mosollyal fűztem tovább, és miután tekintetem végigsiklott vendégemen, azt a márványpulton játszó ujjaimra sütöttem. - És... még tanulsz?
Nem tudtam megítélni, hány éves lehet. Igaz, nem is volt sorsdöntő kérdés, legalábbis akkor, nekem valahol nagyon is számított. Nem az állásom féltettem, ez egészen másról szólt. Erkölcsről. Etikáról, morálról.
Miután borravalóstul kifizettem az italokat, Claire-hez fordultam, és állammal egy éppen felszabaduló, eldugott kis asztalka felé böktem.
- Egészségedre! – tartottam koccintásra az üvegpoharat, mikor már egymással szemben ültünk. Azután lassan a számhoz emeltem, ráérősen kortyoltam. És ízleltem. Az italt letéve, kékjeim végül a barnára vándoroltak. A pillantását kerestem, hogy kérdésem közben végig tarthassam vele a szemkontaktust. - A barátod nem féltékeny típus? A helyében...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Régóta ültem már a pub egy félreeső, előre lefoglalt asztalánál. Annak ellenére, hogy lett volna időm hazaugrani, munka után azonnal idejöttem, és a pincérnőtől csak egy mentes vizet kérve javítani kezdtem az elmaradt dolgozatokat. Ahogy az idő telt, a jobb oldalamon úgy gyűltek külön stószokban a már értékelt és fogyatkoztak meg a még olvasatlan pergamenek, a balomon, a kis tálka sós mogyoró mellett pedig az a néhány vizsga feküdt, amivel különösen meg voltam elégedve. Pennát tartó ujjaim a helyet betöltő zene ütemére doboltak, ajkaim hol elnyíltak, hol összezártak.
Épp hunyorgó szemekkel emeltem magam elé egy újabb lapot, mikor pillantásom a küszöböt átlépő, sötét tekintetével engem kereső ismerős férfira esett. Elvigyorodtam. A kezem ügyében lévő dolgokat az asztalra ejtve pattantam fel, és miután sietve átverekedtem magam egy, a pultnál nevetgélő népes egyetemista társaságon, megálltam vele szemben, s szélesre tár karokkal, fülig érő szájjal csóváltam meg a fejem. Lassan végignéztem az idegen mit sem változó vonásain és mint mindig, úgy most is hibátlan öltözékén, végül elnevettem magam.
- Te anyaszomorító! - szólaltam meg franciául, és közelebb lépve hozzá, szorosan átöleltem. Lehunyt szemekkel lapogattam meg a hátát, majd rászorítva vállára engedtem levegőhöz jutni. - Már azt hittem, vissza kell költöznöm Párizsba, hogy újra lássalak...
Egyszerre volt egészen hihetetlen és mintha mindig is így lett volna, elmagyarázhatatlanul természetes érzés, hogy itt, Magyarországon látom őt újra. Persze, Charlotte-ot követve, jött utánam Cambridge-be is, úgyhogy szó se róla, éppen ideje volt, hogy Pesten is felbukkanjon.
- Mit szólsz a magyar lányokhoz? - beszédes pillantással kérdeztem, világos tekintetem le sem vettem az övéről. Talán mondanom se kell, a vigyor levakarhatatlan volt az arcomról. - Hátul foglaltam helyet, gyere.
Damien vállát ölelve mutattam a dolgozatokkal beterített asztal felé, majd tenyeremmel újra meg újra mellkason ütve őt, indultam el a pub belseje felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Rég nem láttam ispotályban akkora fejetlenséget, mint ami tegnap este nálunk volt. Behoztak egy amputoportáló fiút, akinek hiányzó bal füle volt a legkisebb problémája. A tüdeje sérült, a két bordájának és fél veséjének pedig, amit Sümegen, a kiindulási ponton hagyott, nyoma veszett. A fiú kínjában torkaszakadtából ordított odabent. Hangja fokozatosan halkult el mögöttem, ahogy behúztam magam után a vizsgáló ajtaját, és kiléptem a folyosóra. Véres kézfejemet sietve húztam végig nyirkos homlokomon, és az információs pulthoz futottam, hogy szóljak a műszakban levő boszorkánynak, mihamarabb értesítse a megfelelő szerveket.
Akkor hallottam meg a szívemig hatoló sikolyt. Odapillantva tekintetem találkozott Bencéével, aki Fruzsival az oldalán, ideges mozdulatokkal tolta be a fiatal lányt. Kollégám lefelé görbülő ajkakkal csóválta meg a fejét, majd a fájdalomtól nyüszítve síró, magatehetetlen lányhoz fordult, hogy egy pillanattal később már a kettes vizsgáló ajtaja mögött tűnjenek el. Gondterheltségtől elnyíló szájjal és a mellkasomat feszítő, dübörgő szívvel csaptam rá az információs pultra, és az ijedten rám pillantó boszorkánynak visszafojtott hangon diktáltam le, kit és milyen ügyben keressen.
Aztán követtem kollégáimat, és én is beléptem a kettesbe. Mint megtudtam, a szőke lány közel egy órája kviddicsbalesetet szenvedett, a barátnője most is a folyosón sír. A gurkó Izabella gerincoszlopát zúzta szét, több csigolyája is fokozottan sérült. A jobb fel- és alkarja is szilánkosra tört, a zuhanást valószínűleg aktív terromágiája miatt úszta meg ennyivel. Belső vérzés, nehézlégzés, sokkhatás. Könnyen előfordulhatott, hogy a maradandó élménytől az eleme is visszahúzódott, de ezt akkor még nem tudhattuk, és nem is volt elsődleges.
Mélyet sóhajtva léptem közelebb az ágyhoz, és simítottam el a lány forró arcába tapadt, vizes tincseit. Akkor már nem volt magánál. Hosszú éjszaka várt ránk.

Izabella ágya mellett ültem. Civilként, farmerben, pulóverben. Ma szabadnapos voltam, de nem bírtam ki, és ahelyett, hogy otthon töltöttem volna az időt, hosszú tanakodás után csak bejöttem az ispotályba. A hajam még nedves volt, a széltől kipirosodott kezem fagyos. Odakint erős vihar tombolt, eget szaggatóan dörgött, villámlott.
Egy ideje már térdeimen könyököltem, hűvös ujjaim összefűztem, és csendben hallgattam a betegszoba ablakán keményen pattogó jégesőt. Gondolataimba merülve figyeltem a fiatal lány békésnek tűnő arcát.
Már ismét este volt. A nővérektől úgy hallottam, hogy a beteg az egész napot átaludta, csak egyszer-egyszer ébredt fel, és akkor sem volt teljesen éber. Azt mondták, még álmában is folyt a könnye. Most nem láttam egyetlen sós cseppet sem. Nyugodt volt.
Egy nagyobb dörrenést követőn végül, amelybe még az ablaküveg is beleremegett, bal kezem lassan elindult, és puhán betakarta a lányét. Izabella sápadt bütykeiről lejött a bőr, kézfejét több helyen lehorzsolta. Hüvelykujjammal óvatosan simítottam végig rajta, bőröm csak alig-alig találkozott az övével. Nem tudtam, miért tettem, talán csak a magányos szoba késztetett rá, talán azt akartam, hogy érezze: nincs egyedül. Én itt vagyok veled, már biztonságban vagy.
- Minden rendben lesz – suttogtam, és előredőlve néztem a kézfejét újra meg újra végigszántó ujjamat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Vele együtt nevettem, és fejemet megingatva csillogó szemekkel pillantottam ingjére. Az persze kifogástalan volt; tökéletesen élére vasalt, anyagából csavarni lehetett a minőségi francia parfümöt. Damien mit sem változott, állandósága pedig melegséget csempészett a szívembe. Felbukkanása akaratlanul is megidézte bennem a gyerekkorunkat és azzal együtt az otthont is. Már csak Charlotte hiányzott, de vele azóta, hogy Magyarországra költöztem, nem beszéltem. Egyetlen bagoly sem érkezett tőle, igaz én sem küldtem. Pedig annyi mindent akartam mesélni neki! Aztán, mikor leültem, és a macskakaparta sorok gyűlni kezdtek a megfakult levélpapíron, rájöttem, hogy már nem számít, mi mindent szeretnék megosztani vele. Valójában már nem volt létjogosultsága, hiszen egy ideje már nem voltunk egymás mindennapjainak része. Életünk közös fejezetére pont került, és tudtam, ha újra meg újra egymás után nyúlunk, az csak megnehezíti az elengedést. A szívem még belesajdult néhanap, persze. Ha megpillantottam az utcán egy rá emlékeztető barna fürtös lányt, a gyomrom összeugrott, és oda akartam menni hozzá, de már nem fájt úgy, mint az elváláskor és az azt követő hónapokban. Akkoriban azt gondoltam, hogy az életem értelmét veszítette, most már azt, hogy ő a legkülönlegesebb lány, akit ismerek. Ő volt az első szerelmem, vele éltem át az eddigi legszebb perceimet, és a felnőtté válásomhoz fűződő emlékeim legtöbbjében szerepel. A maradék meg... Damient illeti meg. Nem tudtam, hogy Charlie Cambridge-ben van-e még, vagy már másfelé sodorta az élet, de ahelyett, hogy rákérdeztem volna, lenyeltem a torkomat maró gombócot, és visszatértem a jelenbe.
- Pardon – mondtam komolyan, egészen bűnbánó hangot megütve, és kezeimet védekezőn magam elé emeltem, ahogy tekintetem újra találkozott a férfiéval. Ajkaim ismerlek, akár a rossz pénzt típusú vigyorra húzódtak, majd drámai sóhajjal szembefordultam vele. Hozzáértő mozdulattal nyúltam gallérja után, és mintha erősen koncentrálnék, csücsörítve igazítottam rajta. Aztán felpillantottam rá, és kitört belőlem a röhögés. Újra átöleltem. – Hiányoztál.
Nem foglalkoztam azzal, hogy ki hallja, és hogy aki hallja mit gondol, az érzés ezeréves természetességgel hagyta el a számat. Ő volt az egyik legnagyszerűbb ember, akit valaha megismerhettem, és büszke voltam arra, hogy a barátomnak nevezhetem. A legjobb, legrégebbi barátomnak.
- Mint látod, az időbeosztásomon van még mit csiszolni - vigyorogva kerültem ki a visszadobott labdát, és Damiennel együtt pillantottam a dolgozatokkal beterített asztalra. Aztán a lapok fölé hajoltam, és egy kupacba rendezve kitoltam őket az asztal szélére, hogy még csak véletlenül se legyenek útban. Végül felkönyököltem a fára, és államat összefűzött ujjaimra támasztottam. - Az ispotály és az egyetem együtt... emberpróbáló kombináció.
Halkan, mosolyogva mondtam. Szemeimet lesütöttem egy pillanatra, vállaimat finoman megvontam. Damien tudhatta, hogy ez az én számból nem panasz, csupán megjegyzés. Szerettem a munkámat, a vele járó édes terhet, a napról-napra változó kihívásokat, hogy mindig zajlott az élet, és mindig volt mit csinálnom. Szükségem volt arra, hogy segíteni tudjak.
- Sikerült lakást találnod? - kérdeztem, ahogy kíváncsian felpillantottam rá. A saját albérletemre gondolva tudtam, hogy ez nem mindig egyszerű feladat, főleg, ha nem kívánod az egész fizetésed rákölteni ötvenöt hellyel-közzel beburkolt négyzetméterre. Én szerencsés voltam. A másfél szobás lakás Pest egyik legjobb helyén, zöldövezetben bújt meg, a hirdetés szerint mindenhez - úgy mint mindig zajló élet, városi rendezvények, pubok és plázák - közel, ami ugyanakkor azt is jelentette, hogy a munkahelyemtől bitang messze volt, és ha épp otthon voltam, az utcán részegen hangoskodó egyetemistáktól se pihenni, se dolgozni nem tudtam. Szó se róla, én így is imádtam.
A szemem sarkából láttam, hogy a pincérnő elindult felénk, mire hátradőltem, és világos tekintetemet az itallapokat szorongató lányra emeltem. Aztán visszapillantottam Damienre, bal szemöldökömet kérdőn felhúztam, és ha biccentett, kikértem a szokásos borostyánszínű italainkat. Duplán, jéggel. Ahogy mindig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nemcsak a szám, a szemeim is pajzánul mosolyogtak. Csendben, oldalra billenő fejjel figyeltem, ahogy Claire mellém költözött. Határozottsága annak ellenére is meglepett, hogy nem is olyan rég, még igen fiatal cipőben járó ismeretségünket éppen ő kezdeményezte. Már, ha az nem számított kezdeményezésnek, hogy míg énekelt, én le sem bírtam róla venni a tekintetem. Voltaképpen, ha egészen őszinte akarok lenni, és miért ne lennék, azóta sem tudtam. De nem is akartam. Jól esett ránézni, szerettem a látványát. A közelségét és fűszeres illatát még inkább. Csábító volt. Egyszerre dögös, végtelenül bájos és kívánatos, akire ha nem vigyáznak, könnyen veszélyessé válhat.
Talán nem meglepő, de egyáltalán nem bántam, hogy közelebb jött. Sőt. Teljes testemmel felé fordultam, és jobb karomat megtámasztva a széktámla peremén, kiszélesedő mosollyal pillantottam rá.
Claire magabiztos nő benyomását keltette, de éreztem még rajta, hogy ez csak a felszín, valószínűleg csupán egy álca, ami alatt egy sokkal ártatlanabb, bátortalanabb és akár még az is lehet, hogy visszahúzódóbb lányt rejtegetett. Persze nem tudhattam, de az ösztöneim azt súgták, hogy amit most mutatott, az nem a valóság, vagy ha mégis, akkor is csak annak egy még homályos, nem jól ismert szeglete lehetett.
Támlán pihenő kezem kinyújtottam, és átnyúlva hozzá, néhány barna tincse után kaptam, ujjaimat gyöngéden végighúztam rajtuk. A poharam egyúttal magunk közé emeltem, és lassú, finom mozdulatokkal körözni kezdtem vele, hogy a bor megszínezze az üveg falát.
- Francia, mint én - kezdtem bele az ital jellemzésébe, tekintetemmel a pohár falán táncot járó mélybordó bor útját követve. - Különleges illatát a szilvának és erdei bogyós gyümölcsöknek köszönheti. Ritka és nagyon finom.
Felpillantottam Claire-re, és a poharat a számhoz emelve elégedett mosolyt küldtem felé. Fiatalabbnak gondoltam, így a húsz nem is tűnt vészesnek. Örültem, kár lett volna ilyen hamar elköszönnünk egymástól.
- Mi lesz az utolsó vizsgád? - kérdeztem egy újabb édeskés korty után. - Huszonnégy éves vagyok, kisasszony. Remélem, megfelel?
Most rajtam volt a sor, hogy meglepjem; az ártalmatlannak szánt kérdésem, hogy mit fog ehhez szólni a barátja, úgy láttam, rosszul érintette. Azt is észrevettem, hogy érzéseit leplezni próbálja, de voltam már hasonló helyzetben, jól tudtam, milyen szakítás után először keresztezni valaki más útját. Újra végigsimítottam a haján, csak hogy érezze, megértem és átérzem. Ilyesmin egytől-egyig mindannyiunknak át kell mennie, ha akarjuk, ha nem. És ez fáj. Iszonyúan.
- Szóval - a bordó italról ismét felpillantottam rá, szemeimben egyelőre kimondatlan kérdések ragyogtak. - Ez most csak azért kell, hogy felejts?
Várakozón néztem, kíváncsian fürkésztem a vonásait. Érdekelt, hogy mi játszódik le benne, és az is, hogy milyen lelki állapotban van. Nem szerettem visszaélni szomorú lányok szeretetéhségével és közelségvágyával. Nem szerettem együtt lenni úgy senkivel, hogy közben nem voltunk együtt. Számomra ez alapvető és fontos volt. Összeszaladó szemöldökeim alól, hunyorogva figyeltem a barna megrezzenő vonásait, az ajkait és szemeit.
- Nincs időm komoly kapcsolatra - feleltem őszintén, és közelebb dőlve hozzá vállat vontam. Így jár az, aki a munkájának él.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A kérdésre elmosolyodtam, és pillantásomat a fehér, hyposzagú kórházi paplanra szegezve lassan bólintottam. Nem is volt kérdés, hogy túléli, ahogy az sem, hogy idővel teljesen felépül. Ami engem igazán érdekelt, és ami ebben a helyzetben különös jelentőséggel bírt, az az volt, hogy mikor. Ezelőtt ugyanis még soha nem kellett varázstalan környezetben, a saját módszereim nyílt használata nélkül gyógyítanom. Ez pedig nemcsak megnehezítette a dolgom, és természetesen a hozzátartozók helyzetét is, de jóval meg is hosszabbította a gyógyulás egyébként sem rövid folyamatát.
Azt viszont már most tudtam, hogy kedvelem ezt a férfit. A belőle áradó kedélyesség és a humor, amin keresztül a saját életére tekintett, őszintén megnevettetett és bizakodóvá tett. Az elismerésemet máris elnyerte. Ez a férfi élni fog, mert élni akar. Akárhogy is, nekem megoldást kellett találnom minden felmerülő problémára. Minél hamarabb.
- Ez vitán felül áll - feleltem halkan, biztató mosollyal. Visszafojtott hangom ellenére is biztos voltam benne, hogy Sárközi úr tökéletesen hallja, amit mondok. Habozva pillantottam barátságos szemeibe, s közben előredőlve térdeimre könyököltem. Kezeimet szorosan összefűztem, jobb hüvelykujjam erősen dörzsölte bal mutatóujjam bütykét. Habár szélesen mosolyogtam, fogalmam sem volt, mivel kezdjem, honnan, milyen irányból közelítsek. A fejemet elárasztó megannyi gondolat hatalmas összevisszaságban, nyugtalanul csapongott. Vacilláltam. És nem csak, mert ez az eset igazi kihívást jelentett a számomra. – A motorjáról sajnos nem tudom elmondani ugyanezt. Hallott róla?
Érdeklődve fordultam Norberthez, államat imaformára fűzött ujjaimon támasztottam meg. Tudtam, hogy a válasz igen. Az itteni mugli orvosok néhány napja már beszámoltak neki a balesetéről és annak feltételezett körülményeiről, így a totálkáros gépjárműről is tudnia kellett. Engem valójában az érdekelt, hogy a memóriája milyen állapotban van. Szemeit fürkésző tekintetem nem árult el semmiféle hátsószándékot, most csupán egy voltam az érdeklődő, kedves orvosok közül, akik a hogyléte felől kérdezősködtek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Az ispotály öreg ablakát egyre sűrűbben verte a jég. Míg Izabella kézfejét simogattam, és csendben figyeltem hüvelykujjam lassú, óvatos útját a száraz, helyenként felcserzett bőrön, az ő nehéz légzésén kívül csak a kint tomboló vihar fel-feltörő robajait hallottam. Máskülönben csend volt. A napközben úgy zsongó folyosók és szobák mostanra elhalkultak, az épület már órákkal korábban nyugovóra tért.
Nem tudtam, mióta ültem már ott, az ágy melletti széken, és hajoltam előre, hogy a lány kezét elérjem, ahogy azt sem, hogy meddig fogok maradni. Csak vártam, céltalanul, üres fejjel, magam sem tudom mire.
Aztán a lehorzsolt kéz megmozdult kezem melege alatt, és elhúzódott az általam kínált biztonságból. Én is visszahúztam paplanon maradó jobbomat, és fáradtságtól kivörösödött tekintetem a szőke arcára emeltem. Nem szólaltam meg, csak figyeltem. Alkarjaimmal az ágy szélén megtámaszkodva, ugrásra készen. Szemeim árulkodó vonásai, szemei és ajkai között vándoroltak, hogy ha kell, azonnal cselekedni tudjak.
Egy ablaküveget is megremegtető égzengés után pillantottam meg a lány első kibuggyanó könnycseppjét. Még láttam, hogy elfordítja az arcát, mire ajkaimat összepréselve lehajtottam a fejem, és tekintetemet a padlóra szegeztem. Nem magam miatt. Miatta. Nekem már régóta nem okozott kellemetlenséget, ha valaki a közelemben sírt, és zavarban sem éreztem magam, hiszen a munkám során sajnos nap, mint nap találkoztam könnyekkel. Ahogy nők, úgy férfiak szemében is. Azt viszont tudtam, hogy Izabella sok más mellett, most még felszínre jutó érzelmei miatt is rosszul érezheti magát, én pedig nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Elfordultam hát, hogy hagyjak neki némi intimitást, ami valljuk be, egy ispotály betegágyán vajmi kevés lehetett.
Első alig hallható szavaira néma megfontoltsággal bólintottam, és kiegyenesedve lepillantottam rá.
- A képességed mentett meg - szólaltam meg kicsivel később, és mielőtt folytattam volna, vetettem egy futó pillantást egymáshoz simuló tenyereimre. - Az, hogy most nem érzed, nem jelenti, hogy elveszítetted. A történtek és a téged ért sokkhatás miatt húzódhatott vissza, de terápiával ismét aktívvá tehető.
A tekintetét keresve beszéltem, de ha ő most nem vágyott szemkontaktusra, azzal sem volt semmi probléma. Hangom nyugodt és bizalomébresztő volt, számszélén egy halvány, derűlátó mosoly ült.
- Ne, ne, ne - halk csitítással ugrottam fel, és közel lépve hozzá fölé hajoltam, hogy vállaira kifejtett apró, egészen finom nyomással bírjam ismételt mozdulatlanságra. - Még nincs itt az ideje. Hamarosan, ígérem, de még nem most.
Az lett volna a legcélravezetőbb, ha akkor, mikor felébredt, azonnal adtam volna neki az altató főzetből, amit tegnap és ma reggel is kapott, hogy újra mély álomba zuhanjon, és még csak véletlenül se mozduljon meg. Tudtam, hogy ezt kellene tennem. Lepillantottam könnyáztatta arcára, és sokáig csak álltam ott felette, néztem őt, és míg néztem, járt az agyam. Ő még annyit sem tudott rólam, rólunk, azokról, akik gyógyítottuk, mint mi róla. A szívem nem tartotta fair-nek, hogy folyamatosan altattuk, az eszem mégis bízott abban, hogy helyesen tesszük, és most is azt diktálta, hogy tegyem meg. Minél hamarabb, annál jobb. Annál kevesebbet szenved, annál hamarabb lesz túl a nehezén.
Én mégis haboztam.
- Szeretnél beszélgetni? - kérdeztem, miközben egymással vívódó gondolataimmal és érzéseimmel civakodtam. Homlokomon elmélyült néhány keresztbefutó ránc, ahogy kissé elfordultam tőle, és az éjjeliszekrényen álló pohárra lestem. Aludnia kellene, Jamie. Pihennie. Gyógyulnia. Engedd el. Csak engedd most el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Türelmesen vártam a választ, és közben az arcát figyeltem. Egyetlen rezdüléséről sem akartam lemaradni, legyen az egy megremegő szájszél, dupla pislantás vagy elmélyülő ránc, bármi, ami alátámasztja azt, amit mond.
Még beszélni sem kezdett, máris megkaptam, amit akartam. Az arca és a hangja árulkodóbb is volt, mint az, amit mondott, de ezzel nem volt gond, sőt. Ilyen esetekben gyakran találkozni azzal a jelenséggel, hogy a beteg bár pontos adatot, nevet és dátumot még nem tud felidézni, de egy illatról, fényképről vagy tárgyról, mint most a motor, el tudja mesélni, milyen érzelmeket ébreszt benne. Könnyen elmondja, hogy milyen a kapcsolata egy szerinte ismeretlen személlyel, akit a kezébe adott képen lát, és hogy az illat, amit érez, melyik életszakaszából való, milyen céljai és várakozásai voltak akkoriban, milyen tájat lát maga körül. Rengeteg apróság felrémlik előtte, amit még nem tud hova tenni a nagy egészben, és ami így csak lebeg a semmiben. Ez pedig nagyon idegesítő tud lenni, a türelmetlenebb betegnek igazi rémálom kivárni, hogy a kirakós minden darabkája a helyére kerüljön végre.
- Hamarosan vehet egy újat, Norbert - egyenesedtem ki, és a nevét említve jól láthatóan ráncolni kezdtem a homlokom. A szemöldökeimet összehúztam, és kíváncsi szemekkel, élénk hangon folytattam. - Apropó, ha már a nevénél tartunk. Melyiket szereti jobban, a Norbertet vagy a Doriánt?
Biztos voltam benne, hogy ha a nevét ő maga most még nem is tudta volna elárulni nekem, azzal kapcsolatban erős érzelmei voltak, hogy melyik áll közelebb hozzá. Azt is sejthette, hogy a baleset előtt melyiket használta többször, általában melyiken ki és mikor szólította, talán még azt is meg tudta volna mondani, hogy a hangok a fejében mifélék. Kedvesen szólítják, vagy épp ingerülten, amitől megfagy a vér az ereiben. Mondjuk, mikor egy nő azt mondja: beszélnünk kell.
- Még ma szólni fogok a felettesemnek, hogy szállítható állapotban van - mondtam neki a féligazságot, miközben felálltam, és az ágy melletti szekrény körül kezdtem nézelődni. Kihúztam az első, majd a második fiókot is, de egyikben sem találtam a férfi azon ingóságait, amelyek most nekünk kellettek.
- Onnan jöttem, ahol ön is él - pillantottam rá futólag, majd leguggoltam, és kihúztam a legalsó fiókot. A szemem felcsillant, egyelőre azonban nem vettem ki belőle semmit, csak felálltam, és a szekrény tetején lévő bögrét félig töltöttem gyümölcslével. - Pár napon belül hazajön. Nagyszerű hely, szerintem szereti. Ott minden, az emberek és a helyek is eltérnek egy kicsit az itteniektől, tudja, felénk minden sokkal varázslatosabb.
Míg beszéltem, végig tartottam vele a szemkontaktust, hogy, ha esély volt rá, ne vegye észre a mozdulatot, amivel a nadrágzsebemből egy aprócska, barna fiolát húztam elő, és tartalmát ujjaim rejtekéből az üdítőjébe öntöttem. A cseppek segítettek emlékezni, az eddigi zavaros foszlányok között rendet tenni. Néha pedig elkélt egy kis plusz ahhoz, hogy képesek legyünk különbséget tenni képzelet és valóság között.
- Ha nem nagy probléma... - adtam kezébe a bögrét, és miután megitta, visszaguggoltam a fiókhoz. Erősen dobogó szívvel vettem elő pálcáját, hiszen sohasem lehettem teljesen biztos a dolgomban. Aztán újra felálltam, és a tekintetét keresve felé nyújtottam a fát. Éreztem, hogy a vér egyre gyorsabban dobol a fülemben. - Milyen érzés? Hiányzott?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Halvány mosollyal sétáltam el egy kisgyermekes család mellett, és futólag odaintettem a földből még csak éppen kilátszó, de már percek óta velem flörtikéző pici lánynak. Mikor a szemöldökeimet is összehúztam és csücsörítve elvigyorodtam, ő pirospozsgás arccal kezdett kacagni, majd az édesanyja lábához bújva, szégyenlősen pillantott fel rám.
Mosolyogva léptem tovább, és szövetkabátomat jobban összehúzva magamon lavíroztam az egyre népesedő adventi vásárban, hogy megkóstoljam azt az isteni bodzás forralt fehérbort, amelyről Damien az utóbbi napokban megállás nélkül áradozott. A - reményeim szerint - megfelelő sor végére állva aztán összedörzsöltem kesztyűben is átfagyott tenyereimet, és ráérősen körbepillantottam. Hiányzott Pécs, a város, az emberek és a pillanatnyinak tűnő kikapcsolódás.
A fények visszatükröződhettek a tekintetemen, ahogy bódéról bódéra, férfiról nőre, kipirult arcú gyerekről... szőkés bongyorra vezettem.
A felismerésre nevetve csóváltam meg a fejem, majd egy apró, hitetlen sóhajjal a kiszolgáló lány felé fordultam.
- Szép jó estét - búgtam néhány perc múlva egészen közelről, éppen Kriszta háta mögül, és az egyik forró poharat átnyújtottam neki a válla fölött, hogy a gőz az arcába szálljon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Mr. Francia? Komolyan?
- Nyugodtan szólíthat a nevemen is, D'rá'ecs kisasszony - jegyeztem meg az orrom alatt, kissé rekedt, megfázott hangon, és miután átvette tőlem a poharat, mosolyogva mellé léptem. Természetesen direkt magáztam, mintha alig ismertük volna egymást, és saját italomból kortyolva felpillantottam a kürtőskalács választékra. Volt pizzás. És gumicukros. Tökéletesen érthetetlen. - Ha esetleg elfelejtette volna, Jamie-nek hívnak.
Somolyogva, egészen huncut tekintettel pillantottam vissza rá, majd a tárcámért nyúltam, hogy meghívjam őt szíve óhajára - jelentsen az bármit is.
- Fahéjas? Vaníliás? - tippelgettem csücsörítve, a sötétedő eget kémlelve, és míg vártam a választ, halkan dúdolni kezdtem a vásárban felcsendülő ünnepi dallamot.
Kékjeim közben hol a sülő kalácsokat, hol a tömeget, hol a mellettem álló bongyorkát fürkészték. Tényleg régen találkoztunk. Nagyon, nagyon régen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A bongyorka értetlen pillantását finom kis odaszúrás követte, amire bár szerettem volna azonnal válaszolni, hirtelen sajnos csak arra voltam képes, hogy elnyíló ajkaimat nevetős mosolyra húzzam. Tekintetemet a földre sütve csóváltam meg a fejem, majd a kabát alá is beszökő hideget mélyen beszívva visszaemeltem rá kékjeimet, és a szemkontaktust tartva, fejemet oldalra billentve szólaltam meg újra.
- Ezek szerint van még mit gyakorolnom - mondtam apró, csalódottnak szánt cuppantással, és mint mindig, úgy akkor is óvatosan ráfogtam az enyémnél jóval törékenyebb kézfejre. Aztán a nagydarab kalácsos hölgyhöz fordultam, és kértem egy vaníliásat meg egy fahéjasat. - A-a, azt tedd el.
Az ismerős szavakra szigorú, amolyan bele se kezdjünk pillantást küldtem Kriszta felé, miközben már a tenyeremben csörgött az apró. Eddig sem engedtem, hogy ő fizessen, ezután sem fogom. Ez férfidolog.
- Én jól vagyok, köszönöm. Dolgozom, kutatok, kerülöm az életet... - elnéző mosollyal haraptam el a mondatot, hogy a kalácsokkal együtt az egyik asztalhoz sétáljunk. - Csak a szokásos. Na és te?
Felkönyököltem az asztal szélére, és a szépen fogyatkozó forralt bor fölött figyeltem Krisztát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

- Nagyon szívesen - zártam le a témát, ha nem is egyszer s mindenkorra, de reményeim szerint legalább a ma estére. Bár Krisztánál sose tudni, így helyesebb, ha a talánnál maradok. Talán lezártam.
A lánnyal egy időben én is törtem egy vaskosabb darabot a kalácsból, de a falat útközben majdnem megakadt a torkomon.
- Várj, várj - a borostámat csak futólag, a már meztelen kézfejemmel töröltem meg, hogy a szőrszálak közé ragadt fahéjas cukor lehulljon, majd értetlenül hunyorogva, mozdulatlanul, lélegzetvétel nélkül meredtem Krisztára. - Ezt most jól értettem? Elütöttek?
A hangom nem volt vádló, a tekintetem viszont haragosnak tűnhetett. Haragudtam is, csakhogy nem a szemben ülőre, sokkal inkább magamra. Jóformán sportot űzhettem volna abból, mikor ne legyek ott, ahol esetleg szükség lehet rám.
- Mikor? És hol? És ki volt a gyógyítód? - kérdeztem szaporábban dobogó szívvel, majd kelletlenül megcsóváltam a fejem, és egy másik asztal felé pillantottam. Az a baráti társaság harsányan nevetett, én meg ott ültem összeszorított szájjal és a mellkasomat egyre csak nyomó feszültséggel.
- Sajnálom - fűztem még hozzá, de azt, amit valójában gondoltam, hogy azt, hogy nem voltam itt, már nem tettem hozzá.
- A felmondásodhoz viszont gratulálok! - végre mosolyra görbült az ajkam, és büszkén pillantottam át az asztal túlsó oldalára. - Mit szólt hozzá édesapád?
A következő kérdésre viszont csak egyszerűen megvontam a vállam. Fogalmam sem volt róla, hol leszek, kivel és mit fogok csinálni. Így, hogy Camille Amerikába költözött, én sem vágytam haza.
- Talán meglátogatom a legjobb barátomékat, vagy Pesten maradok és dolgozni fogok. Nem tudom, nem gondolkodtam még rajta - az államat vakargatva beszéltem, a szavakat csak tétován, nagyon lassan ejtve ki. Aztán Krisztára néztem. - Kínos? Karácsonykor az albérletedben ülni, mekis hamburgert enni és kutatni? Igen, kínos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Nem egészen értettem, illetve... ha jobban belegondolok, a gond inkább azzal volt, hogy Kriszta minden egyes szavát tisztán hallottam, ennélfogva pedig tökéletesen értettem is azokat.
Egy ideig csak néztem őt, jobbra billentett fejjel és összetapasztott ajkakkal, majd mély levegőt véve bólintottam egy mélyet. Rendben van.
- Szóval nem vizsgált meg senki - a lehető legnyugodtabb hangon passzíroztam ki magamból a szavakat - mintha még mosolyogtam is volna -, és a már félig-meddig hideg kalácsomért nyúltam. - Világos. Végül is, szakmabeli vagy, ki tudhatná nálad jobban, hogy mennyi és milyen mértékű belső sérülést okozhat egy autó, ha mondjuk - tanácstalanságot tettetve húztam félre a szám - éppen elüt. Korrekt.
Ismét bólintottam. És ismét. És ismét. Aztán átpillantottam az asztal fölött, és a bongyor tekintetét keresve feszülten megráztam a fejem.
- Oké, Kriszta. Bemegyünk az ispotályba - mondtam, míg a tenyereim tompán csapódtak az asztal lapján.
Igaz, kérdőn fürkésztem az arcát, de még véletlenül sem azért, mert az ispotály lehetősége esetlegesen opcionálisan választható lett volna, és épp a véleményére várnék. Csak azon vacilláltam, hogy engedjem-e befejezni a kalácsát, vagy majd útközben megeszi.
Végül megittam a forralt bor utolsó néhány kortyát, és elkezdtem felhúzni a kesztyűmet.