29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Andrássy Tamás Milán összes RPG hozzászólása (56 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. április 28. 16:38 Ugrás a poszthoz


Nagyon szeretek Fannival lógni, de az utóbbi időben nagyon el volt foglalva a szobájában valamivel a kisasszony, így gondoltam, én sem zavarom. Elvégre mindenkinek kijár a nyugalom, én is bezárkózom néha, mert jól esik; hát, gondoltam, Fanninak is meghagyom ezt a lehetőséget.
Örültem is, mikor végre megbeszéltünk egy találkát, és most is mosolyogva indulok el a körletből, Ninával (a gitárommal) a vállamon, gondoltam ugyanis, hogy hátha kedve támad zenélgetni, vagy valami ilyesmi. Ki tudja, éppen mi jut eszébe, amit épp jó lenne csinálni, fel kell készülni minden eshetőségre.
Amikor kilépek az udvarra, és meglátom, egy széles mosoly kíséretében tárom ki a karom, hogy megöleljem - van egy olyan sejtésem, hogy rám fog ugrani, de csak egy megérzés.
- Szia! - Mondom, miközben megsimogatom a hátát, ha épp megöleltük egymást. - Rég láttalak, Sese - nézek le rá, játszásiból kicsit össze is vonom a szemöldököm. - Jól elzárkóztál előlem, te lány.
Miközben ezt mind megosztom vele, leülök a padra mellé, a gitáromat gondosan lerakom magam mellé, aztán rá is pillantok. Nagyon szeretem Fanni haját például, mindig tök jó.
- Mesélj nekem, mi történt? - Nem mintha konkrétumokra gondolnék egyébként. Fogalmam sincs, van-e valami, csak úgy sejtem, hogy talán oka volt ennek az egyedüllétnek, amit kedvenc kviddicsjátékosom prezentált az elmúlt napokban, hetekben. Mondjuk a megérzéseim nem szoktak rosszak lenni. Biztos ilyen farkasösztönök, megérzem a félelmet, haha, tudod, érted...
Úgy döntök, hogy miközben így beszélünk, enni fogok, mert szokás szerint iszonyú éhes vagyok. Előveszek tehát egy szendvicset (amit ki tudja, honnan guberáltam), és elkezdem kicsomagolni, de közben érdeklődően szemlélem, hallgatom a másikat.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. április 28. 18:27 Ugrás a poszthoz


Hosszú nap volt, és én farkaséhes vagyok - illetve voltam, amíg be nem lapátoltam villám sebességben az első adag kajámat (ami púposan feküdt a tányéron). Mások még a negyedét sem ették meg, de amikor éhes vagyok, ott semmi sem számít - sem az íz, sem az, hogy esetleg leégeti az étel a nyelvem, se semmi.
Mindenesetre most, hogy csillapítottam a kínzó éhséget, ami a nap 23 és fél órájában gyötör általában, már némileg nyugodtabban szedek második adagot. Kissé elkalandoznak a gondolataim azért, úgy sok minden volt ma. Körülöttem nevetgélnek a többiek, beszélgetnek, néha szórakozottan bólintok, ha kérdeznek valamit, de most úgy valahogy nem igazán tudok odafigyelni, csak lézengek a nagyvilágba a gondolataim között.
Bámulok ki a fejemből, azt se tudom, hova nézek - néha azért a vacsira pillantok, hogy lehetőleg ne menjek félre a falat mondjuk a vállamra, vagy az ölembe, esetleg a tüdőmbe, ha félrenyelem. De nem, egyelőre ez a pörkölt most igen jó helyre megy, a fekete lyukba, ami a hasam helyén fejlődött ki tizenegy éves koromban.
Szóval ahogy így elvagyok a saját kis világomban, bámulok össze-vissza ki a fejemből már vagy negyed órája - egyszer csak megjelenik a látóteremben egy tenyér, először nem is nagyon érzékelem, de aztán újra integetnek előttem, mire álmatagon pislogok rá a mellettem ülő ismerősömre. "Mit bámulsz, Andris?", kérdezi, én pedig abba az irányba pillantok, ahova feltehetően eddig is néztem.
- Semmit... - válaszolom. - Elbambultam...
Az a srác ül abban az irányban - mit abban az irányban, pontosan velem szemben a szomszéd asztalnál -, akivel padtársak vagyunk Gyógynövénytanon év eleje óta. Ó, bámészkodtam volna? Mh...
Folytatom álmatag, szinte hipnotikus evésemet. Aztán egyszer csak észreveszem, hogy már megint Milánt nézem, úgyhogy zavartan elfordítom a fejem, vissza a vacsorámra...
Pár falat után azonban már megint ezen kapom magam, úgyhogy ismét másfele figyelek, de semmi haszna, mert tekintetem ismét visszatér hozzá. Mh, na, ne már, ez biztos tök zavarba ejtő, pedig nem direkt van... Főleg, hogy a többiek is észrevették. Nyuh, na jó.
Azonban percek múlva, ismét fantáziavilágba süllyedve minduntalan vissza-visszanézek Milán felé. Pedig nem direkt van. És már megint csak néha veszem észre, és egyre zavartabbá válok. De aztán újra elkalandozik a figyelmem. Hülye figyelemzavaros én!...
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. április 28. 21:48 Ugrás a poszthoz


Csak annyi szakít ki ebből a szakadatlan bambulásból, hogy hirtelen megváltozik amit - akit - nézek, mert hogy rám mosolyog. Hopp. Öhm, akkor én most visszamosolygok, aztán inkább másfelé figyelek. Hmph, de... Mhm, khm. Próbálok a többiek beszélgetésére koncentrálni, miközben eszek még az előttem lévő húsból, csak közben így arra gondolok, hogy olyan furcsa, mintha megijedtem volna az előbb.
Aztán egyre inkább feltűnik, hogy nem csak bambulok, hanem mintha egyenesen bámulnám, szegény ő, szegény én. Ez mindkettőnknek olyan kellemetlen. Hát mindjárt felállok az asztaltól!... Csak... szívesen megtenném én, tényleg, de... az a helyzet, hogy még mindig olyan éhes vagyok...
Inkább kortyolok egyet a baracklevemből (mert evés közben nem árt leöblíteni a táplálékot néha), aztán ismét a kajára figyelek, és ahogy felveszem a kanalat, hogy megegyem a kanalat... izé, falatot... szóval egy pillanatra, de csak egyetlen pillanatra ismét Milánra vetül a tekintetem, és ő meg pont visszanéz. Hümmm. Gyah, kellemetlen, miért pont velem szemben ült le? Valaki beülhetne ide az Eridon asztalához a szemközti helyre, és akkor nem kéne farkasszemet néznem a padtársammal. Nem mondom, hogy feszélyez, csak nem tudom, nem akarom bámulni, és valahogy mégis megtörténik, pedig nem direkt van. Eskü!
Megint fellesek, és látom, hogy körbepillog, szóval balga módon én is követem a tekintetét, aztán rájövök, hogy minden bizonnyal azt keresi, mit bámulok, és erre nyilván nem kézenfekvő vagy elégséges válasz az, hogy őt. Mert amúgy tényleg nem, én csak... Nézek, és úgy pont ő van szemben. Mentális tarkóvakarás következik. Fura a szitu.
És a perifériámból figyelem, illetve nem figyelem, csak véletlenül észreveszem, hogy ő is felpillant rám néha, amikor én rápillantok. Nyuh, szusszanok inkább egyet, és iszok a baracklevemből. A többiek meg, illetve a mellettem ülő ismerősöm oldalba bök, hogy mi van már, emlékszem-e erre meg arra, mire majdnem félrenyelem az italom, és mintha a levitás pont akkor emelné fel a pillantását. Kínos.
Pár köhögést követően jól hátba is vernek (amitől csak még rosszabb lesz egyébként), és ez most elég rosszul jött ki, mert olyan, mintha attól nyeltem volna félre, hogy... Eh.
- Jól van na! Hagyd abba - köhögöm oldalra, és legalább már nem érzem, hogy bele akarnak taszítani a pörköltöm maradékába. Hála a jó égnek. "Mi volt a kérdés?", pislogok pár pillanattal és néhány 'khm-khm'-mel később, aztán válaszolok is valamit (magam sem tudom, tulajdonképp mit is mondok), és lenézek a kajámra - na és persze megint megtörténik, egy pillanatra fellesek. Tuti látta ezt a fantasztikus fulladozó akciót. Na nem mintha bánnám, igazából biztos vicces volt. Csak úgy izé.
Egyél már, András!
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. április 29. 12:12 Ugrás a poszthoz


Tudom, hogy új vadőrünk van, és még az első telihold előtt mindenképpen el akartam menni hozzá. A héten minden nap úgy indultam neki, hogy ma lenézek, de aztán mindig közbejött valami - közös éneklés az eridonosokkal a klubhelyiségben, evés, alvás, tanulás, vagy esetleg evés...
Ma pedig Lizanka, a békám sikeresen elveszett. Nagyon jó, mi? Mindig ezt csinálja, megszökik tőlem, mert elég nagy szabadságvágya van, hogy úgy mondjam - holott én mindent megadok neki, amit csak béka kívánhat. Mindenesetre ma órákat töltöttem azzal, hogy békahangokat imitálva hívtam magamhoz Lizát (akiről egyébként általában úgy beszélek, mint barátnőmről). Kicsit megtréfált, mert három óra hajkurászás után a helyén akadtam rá. Visszaugrált, és előtte jót szórakozott rajtam, gondolom.
Mostanra viszont már úgy vagyok vele, hogy teliholdig alig két hét van, muszáj bemutatkoznom az új vadőrnek. Persze, a vezetőség gondolom szólt rólam neki, de mégis barátságosabb a dolog valahogy, ha nem egy jó nagy üvöltéssel köszöntöm az erdőből, hanem mondjuk a nevemet tudja meg először például.
Szóval még sötétedés előtt indulok el az erdő széle felé, miközben azon gondolkozom, mégis hogy kéne prezentálnom magamat. Csak nem rontom rá úgy az ajtót, hogy "én vagyok a vérfarkas fiú, helló"... Mit is kéne mondanom akkor, ha nem ezt? Ezen jár az agyam, mert a "majd meglátjuk" hozzáállás nem mindig jó. Azért meg kell próbálni jó benyomást tenni az emberekre, nekem ez főleg nagyon fontos, mert havonta egyszer este nem vagyok éppen elbűvölő, így a többi napon azért próbálok az lenni, ezzel kompenzálva azt az egy éjszakát.
Fogalmazgatom magamban a kis bemutatkozó szövegem, de egyszer csak azon kapom magam, hogy már oda is értem a jól ismert vadőrlak bejáratához. Itt azért sóhajtok egy aprót, oké, csak nem lesz semmi baj. Itt van nálam az ukulelém is a táskámban (Bob), az pedig szerencsetalizmán, ugye, nem lehet baj. Csak nem fog üvöltve elhajtani.
Bár úgy hallottam, hogy rellonos.
Kopogok inkább a sok gondolkozás helyett, aztán várom, hogy ajtót nyisson. Jól van, nem lesz itt semmi baj. Ha már vadőr, biztos nem rasszista. Egy vadőr tuti nem utálja a félembereket.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. április 29. 22:55 Ugrás a poszthoz


Próbálom táplálkozással elnyomni a nézéseim. Eszek, egyszóval - és amikor felnézek (merthogy így is felnézek), próbálom inkább a környezetében lévőkre irányítani a tekintetem, de így is átsiklik rajta.
De ez most már nem lehet véletlen. Mi van veled, Andris? Mentális szemöldökösszevonás. Zavart érzek az erőben.
Nincs sok időm ezen elmélkedni mondjuk, mert a srác, Milán feláll az asztaltól, amivel rögtön eléri, hogy tekintetem ismét rávándoroljon. Hát. Jól látom, hogy ide jön? Nem, először nem igazán hiszek ennek az illúziónak, inkább a többiek felé fordulok, de aztán tényleg látom, hogy idefelé tart, sőt, megjelenik a látóteremben az alakja, úgyhogy kissé zavartan nézek rá, aztán konstatálom, hogy nagy lendülettel leül velem szemben. Kicsit liftezni kezd a gyomrom, bár tulajdonképpen ezt sem értem, miért van. Hatalmas szemeket meresztek Milánra, aztán meg is szólal, úgyhogy a gyomrom megint fordul egyet. De most miért liftezik? Most ettem. Nem lehetek éhes.
A többiek meg rám pillantanak, fú, de kellemetlen. Megemberelem magam, és egy olyasmi mosolyt villantok Milánra, mint ahogyan amúgy is szoktam mosolyogni az emberekre, mert valahogy azért az imidzset meg kell tartani itt a többiek előtt, hogy amúgy az ég világon semmi különös nincsen ebben, mert kedvelem az embereket. Csak azt nem tudom, mi a fenét mondhatnék.
Eltelik így egy másodperc.
- Hali. - Áááh, pánik, pánik, pánik! - Hátőőőő... - ...időhúzás... - Csak... - Koncentrálj, jaj, basszus. Itt néznek a haverjaid. Apró nevetés, miközben egyetlen fél pillanatra lesütöm a szemem.
- Csak elbambultam, bocsi. Gondolkoztam aa... amikor rád néztem, eszembe jutott... - De mi?! - ...hogy már megint elfelejtettem a fürgebab felhasználási módjait. Azon gondolkoztam.
Ééés érzem a furcsálló pillantásokat magamon. Nem éppen a gyógynövényekben való jártasságomról vagyok híres. De egyszer véletlen pont ezt másoltam le Milánról.
Utoljára módosította:Andrássy Tamás Milán, 2017. április 29. 23:08
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. április 30. 00:01 Ugrás a poszthoz


Igazából nem tűnik rossz füllentésnek, mármint hihetőség szempontjából - de mikor rájövök, mit mondtam, az egy kicsit csúnyának hangzik így ebben a formában, de mentségemre szóljon, hogy mást nem tudtam kitalálni hirtelen. Csoda, hogy eszembe jutott valami növénynév, amit rá tudtam vágni - de az is csak azért, mert egyszer már láttam...
Csak aztán ahogy rám néz, hát totálisan lesápadok azért, gyaah, mhhh - és akkor most itt leírhatnék egy fél oldalas mondatot ilyenekből, hogy ehhmmmahhhmmmjahj, de nem fogok, mert kábé fél másodperc alatt játszódik le egy ilyen, mégis végtelenül hosszúnak tűnő hangsor a fejemben. Hajjajaj. Valami tényleg nincs rendben, és ijesztően ismerősen nincs rendben. Ájjájjájjáj... Merthogy... szóval...
Elmosolyodok azért, próbálom fenntartani a látszatot.
- Hehe. - A francba is, Andris, ne, ne, ne! - Ehm, hát, ha hiszed, ha nem, az eridonosoknak is van tudásvágyuk. - Jaj, mi történt?!
Hát, az tuti, hogy most elment az étvágyam. Ilyen már legalább tíz éve nem történt. Most mégis leteszem a kanalat, és a térdemen lévő ruhaanyagot hívom segítségül zavarom orvoslására. Basszuskulcs.
Ááh, biztos... biztosan nem. Ez hülyeség. Ugyan már, hehe. Hogy is juthat ilyen az eszembe?
Csak aztán megint elém idéződik az egy-két másodperccel ezelőtti pillantás, és frusztrál, hogy olyan, mintha valamit még sokkal jobban tudna nálam. Izé. És félek, hogy tudom, hogy mit. Ez ijesztő. Ijesztőek ezek a levitások.
Trolltakony. Óóó, f... Hát, ezt most aztán megcsináltam magamnak. Trolltakony. Érted. Ki az, aki képes bekamuzni az EGYETLEN trolltaknyos növényt? De komolyan. Ki az? Hát persze, hogy Andrássy Tamás. Trolltakony. _Trolltakony_.
Azért nevetek. Igaz, hogy kínomban, de az már részletkérdés. Csak ne vörösödjek ki, ezen imádkozom, de abban a pillanatban, hogy eszembe jut, érzem már, hogy késő. Szuper.
- Tényleg, az volt az. - Ááá, és így extrán gáz, hogy "róla jutott eszembe". Jézusom, de kínos. Úristen. Ja, de amúgy halvány lila dunsztom sincs, mi az összefüggés a trolltakony meg a fürgebab közt, de sejtem, hogy nem túl gusztusos. Szóval asszem' hogy nekem lőttek ebben a pillanatban most, úgy mindenhogy.
- Igen, emlékszem, hogy ezt írtad... - Azért. Azért menthetem, ami menthető? Légyszi.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. május 31. 16:28 Ugrás a poszthoz


Azért izgulok egy kissé, de jó, rendben, bekopogok. Nem lesz itt semmi gond. Nem lesz itt gond. Tényleg nem.
Hallom bentről a kiáltást, azért remélem, nem zavarok meg éppen semmit - pár pillanatnyi tétovázás után végül lenyomom a kilincset, és még látok egy alakot betérni valahonnan valahova, utána meg csörömpölést hallok. Hm-hm.
- Helló - köszönök félhangosan, aztán úgy döntök, talán követem, úgyhogy a teljesen idegen lakás teljes mértékben az ismeretlenbe vezető ajtaján térek be; a konyhába.
Neeem is olyan ijesztő. Látom, hogy valamit serényen keverget, nem éppen tudom hirtelen, hogy mit is, de az egyértelműen látszik, hogy nem lehetett éppen egyszerű napja, vagy estéje. Tévedek, vagy valóban igen másnaposnak tűnik a kedves vadőrünk?
- Helló - köszönök újra, arra gondolván, hogy az előzőt talán nem hallotta.
Hooogy mi járatban is vagyok? Megvakarom a tarkómat azért, nem mondom, hogy annyira zavarban vagyok, hogy megszólalni se tudnék, vagy mit tudom én, de azért némileg úgy zavart vagyok, vagy valami ilyesmi.
- Őőő, hát gondoltam, tudod, bemutatkozok, mert... két hét múlva telihold, és nem akartam egy üvöltéssel köszönteni téged az erdőből. - Továbbra is kitartóan vakarászom a tarkóm. De nem vagyok bolhás. Eskü.
- Szóval Andris vagyok - nyújtok kezet végül. - Remélem, semmit sem zavartam meg.
És azt is remélem, hogy azért fel fogja fogni nagyjából, hogy mi is az oka az ittlétemnek, na nem mintha kevésbé jó értelmi képességekre gyanakodnék, csupán látom, hogy nem feltétlenül teljesen van magánál. Ami nem baj persze, csak értitek, ilyenkor az emberek kevésbé fogják fel a nem direkt dolgokat, nem?
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. augusztus 10. 22:51 Ugrás a poszthoz


Éppen csendesen, halkan gitározgatok - senkit sem látok magam körül most a réten, mégis szeretek halkan játszani, főleg, ha saját dallal kísérletezek. Most is ez a helyzet. Az ének, ami bekapcsolódik hozzá is halk, lassú és csendes. Ezt valakinek írtam. Talán én sem tudom pontosan, kinek. Angolul van, magyarul nehezemre esik szöveget írni, így sokkal szebb valahogy...
- So if I lay here... - éneklem halkan, arcomra pedig valamiféle mosoly költözik, mint mindig, mikor játszom, és csak magam vagyok, és szeretetből, élvezetből foglalkozom a zenével. Szeretem ezt csinálni. Ilyenkor lehet csak igazán szabad az ember.
És... HANG! Csak úgy, hirtelen, bele a zene közepébe, mire rögtön meg is rezzennek ujjaim a húrokon, elrontva a szép összhangot. Egy utolsót pengetek még, aztán abba is hagyom, hogy felnézzek a vendégemre.
- Boró! Szia. - Mosolygok rá a lányra, mert nem vagyok dühös, hogy megszakított, csak annyit remélek, hogy nem hallott sokat a játékomból. Reményeimet talán meghazudtolja, mikor megszólal, úgyhogy csak elnevetem magam (kissé kínosan egyébként, mert szerelmes számokat játszani így nyilvánosan, nos...) - Ezért nem hiszem, hogy sokat fizetnének. - Hárítok zavartan, megvakarva a tarkómat. - Csak nemrég lett kész, és még nem is jó...
Nem, úgy gondolom, hogy a saját dalaimmal nem fogok menőzni, mint ahogy egyes fiúk tennék, mert a zenének nem ez a lényege, a zene lényege az, hogy belülről jöjjön, nem pedig az, hogy a lányok szoknyáját gitározd le vele. A zenének a közösségről, és - bármilyen nyálas is - az érzésekről kell szólnia, nem pedig holmi... szédítésről. Őszintének kell lennie. Ennyi a célja. Kimondani olyan dolgokat... amiket nehezebb kimondani. És remélem, hogy Boró nem hallotta a szöveget, vagy ha igen, akkor nem tud angolul. Mert olyan... bensőséges ez, na, és amúgy sem szoktam egyedül énekelni soha, ha mások is vannak ott.
Le is ül mellém, a kérdésére pedig elnevetem magam, hát jó, rendben van - beletúrok hosszú tincseimbe, ezzel még kócosabbá változtatva őket, aztán bólintok egyet.
- A "Csönded vagyok"-ot tudod? - kérdezem, és már el is kezdem játszani az első akkordokat. - Mert akkor énekelj.
Nagyon csendesen kezdem el én is a szöveget, inkább csak segítő szándékkal - olyan csöndesen, hogy a hangszínem, a hangom "minősége" nem hallatszik. Az Eridonban is csak így szoktam énekelni, halkan, szeretem, ha mások érvényesülnek körülöttem.
A dalomat pedig egyszer majd máskor befejezem...
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. augusztus 30. 20:10 Ugrás a poszthoz


Jól esik a meleg kakaó, még akkor is, ha nyár van. Fáradt vagyok egy kicsit - de már sokkal jobb, mint mondjuk egy hete, amikor még el akartam ájulni. A szemeim járnak a sorokon, a barátaim elköszönnek tőlem, egyikük játékosan meglöki a vállam, én pedig erősen koncentrálok, hogy ne essek ki a padból, elveszítve az egyensúlyom. Intek nekik.
Aztán egyedül maradok, és a könyvembe temetkezek. Próbálok. Még előtte körbefuttatom a pillantásom a nagytermen.
És meglátom Milánt. Pár pillanatig csak nézem, aztán le is sütöm a szemem. Az egész telihold alatt ő járt a fejemben tiszta óráimban és perceimben. Emiatt nekiütköztem egy fának fejjel, és most nagy púp feszül a kobakom hátulján. Azt hinné az ember, hogy aranyos látvány lehet egy ügyetlen vérfarkas. Nos, nem annyira. A vérfarkas sehogy sem aranyos látvány.
Próbáltam nem üvölteni, hogy Milán ne hallhassa, de nem sikerült. Azóta is bűntudatom van.
Ismét felpillantok, aztán gyorsan visszakapom a tekintetem a könyv lapjaira. Nem keresett. Biztos megijedt tőlem, és az igazság az, hogy nem hibáztatnám. Sóhajtok. Aztán iszok a bögrémből. Aztán nagy nehezen visszanézek a könyvre. Már azt sem tudom, mit olvasok tulajdonképpen.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. augusztus 30. 20:13 Ugrás a poszthoz


Összeakad a tekintetünk, úgyhogy lenézek a könyvemre. Annyira kínos ez. Nem szeretek kellemetlenséget okozni az embereknek, nem szeretek direkt feltűnő lenni a furcsaságaimmal, és most mégis mindkettőt megtettem - beletemetkezem inkább a zeneelméletbe, jobban mondva abba a pár sorba, amit újra és újra el kell olvasnom. Valahogy nem megy.
Amikor legközelebb fellesek, már csak annyit látok, hogy Milán feláll a helyéről - épp elkapnám a tekintetem, amikor azt látom, hogy füzetét ott hagyva idejön, az Eridon asztalához. Nyelek egyet, és lapozok. Aztán, amikor rájövök, hogy nem fogom tudni így, hol tartottam, visszalapozok.
Félek tőle, hogy mit fog mondani, sosem lehet tudni, hogy erre mit mondanak az emberek. Otthon sem azt mondták rá, amire számítottam, az iskolaigazgató sem azt mondta, a vadőr sem, senki sem.
Aztán felnézek, mikor látom, hogy ideért. Visszafogok egy ijedt sóhajt.
- Szia. - Nyögöm ki halkan, mintha csak kést szegeztek volna a torkomhoz, nagyjából olyan hangszínnel. De hát - ijesztő, nagyon ijesztő ez az egész. És valamiért nagyon fájdalmas is, csak tudnám, miért.
Utoljára módosította:Andrássy Tamás Milán, 2017. augusztus 30. 20:13
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. augusztus 30. 20:16 Ugrás a poszthoz


Köszön nekem, aztán csak álldogál ott egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig, én meg nézek fel rá, nagyra nyílt szemekkel, és várom, hogy mi legyen. Nem hittem volna, hogy ide fog jönni hozzám. Azt hittem, túlságosan is megijesztette az, amit hallott. Talán most is csak azért van itt, hogy… ki tudja? Hogy megmondja hogy ne menjek a közelébe véletlenül se és üljek el mellőle gyógynövénytanon?
És aztán le is ül, és rám néz azokkal a hatalmas, világoskék szemeivel, és kérdez.
Csak akkor veszem észre, hogy egy kicsit eltátottam a szám (vagyis elnyíltak az ajkaim, azért nem bámultam tátott szájjal), amikor zavartan becsukom, és gyorsan nyelek is egyet, miközben enyhén kipirosodik az arcom. Ajjajjajaj.
Hogy nem mondja el senkinek. Nos. Tényleg. Azt is megtehetné. Erre eddig nem is nagyon gondoltam, úgy értem, az utóbbi fél percen kívül. De akkor nem fogja, ez jó, nagyon jó.
Már nagy levegőt veszek hozzá, hogy megszólaljak, és már ki is nyitom a szám, aztán…
- Öööööööööööhmm… - mondom, és rájövök, hogy még mindig látszik az arcomon a házam színe. A szemei meg, amikbe még mindig nézek (mert annyira világosak, hogy nem tudok nagyon másfelé nézni), pont az ellenkezői az arcom színének, egészen pontosan. - Öööhhmm… - Ööööhm. Ennyi van a fejemben is. - Őőő… - Á, nem megy.
Zavartan megrázom a fejem, és lesütöm a szemem. Á, nagyon kínos. Valamiért lámpalázam van. De ötletem sincs. A színpadon se volt még soha, vagyis csak ritkán, és nem teljesen így. A hasam sosem állt görcsben, csak féltem egy kicsit. De most görcsben áll a hasam is.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. augusztus 30. 20:19 Ugrás a poszthoz


- folytatása itt -

Nem tudok megszólalni, és ami azt illeti, ez még nagyobb zavarral tölt el, mint maga a tény, amitől nem tudok beszélni - bár tulajdonképpen nem is tudom, mi ez a tény, és pont ez az, ami miatt zavarodottá válok, szóval értitek. Merthogy azok a hatalmas kék szemek, amik most rám szegeződnek, talán azok az okai - és nem teljesen értem, hogy miért is az okai, mert hát a szemek azok szemek, látni lehet velük, nekem is van kettő, és használom is őket, ugyanúgy, ahogy Milán is használja, és néz velük, engem. Szóval ebben nincs is tulajdonképpen semmi különös, már a szemek tényében, azonban mégis ezek kényszerítenek hallgatásra, és ez egy nagyon összezavaró dolog.
De ő megszólal, én pedig először meglepődök, értetlenül pillogok, aztán, amikor feláll az asztaltól, leesik a tantusz, és rögtön megkönnyebbülök. Hát persze! Ő most azt hiszi, hogy zavarban vagyok a sok embertől körülöttünk, mert nem tudja, hogy milyenek a szemei. Illetve tudja, milyenek, gondolom, hogy kékek, meg hogy lát velük, de nem erre értettem, hanem arra, hogy milyenek. Nagyon kékek, ami azt illeti.
Bólintok, és felállok az asztaltól, követem, ahová visz, miközben azon gondolkozom - tulajdonképpen miért is nehéz megszólalnom így, hogy rám néz.
Egy kis séta után jön el a felismerés - bizony, ezek a szemek áthatóak, mármint a lényeg az, hogy olyan, mintha átlátna rajtam. Biztos ez lehet az oka. Bólintok is egyet, csak úgy, magamnak, hogy tudomásul vettem a zavartságom okát.
- Hova megyünk? - kérdem halkan, csak mert éppen nem néz rám, és így azért könnyebb is beszélni.
Utoljára módosította:Andrássy Tamás Milán, 2017. augusztus 30. 20:25
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. szeptember 30. 14:12 Ugrás a poszthoz


~ zenécske ~

Már egy ideje vége a vacsorának, és szinte rögtön elkezdtünk zenélni az eridonosokkal. Mostanra már rég belemelegedtünk, eltelt egy fél óra, és a kedvenceiket játszom, mert hát az a lényeg ebben, hogy énekeljenek - vannak olyan dalok, amiknél csak bólogatnak, de szeretik, egy-két sort énekelnek csupán, de én ezzel teljesen meg vagyok elégedve.
Egy idő után viszont én is belemelegszem - ritkán játszom így, ilyen felszabadultan az Eridon falain kívül. Nem mondom, hogy nem figyelek rájuk, hiszen azt nem tudom kikapcsolni, de hatalmas vigyor terül szét az arcomon, ahogy pengetek, és már nem is csak olyan halkan és éppenhogy énekelek, ahogy szoktam, hanem rendes hangerővel, ahogy egy zenésznek amúgy énekelnie kéne. Már nem is nagyon vagyok hamis.
Úgy váltok számot, hogy abba se hagyom a játékot - néha felsikongatnak, hogy hú, ezt szeretik, aztán énekelni kezdenek. Szinte már betanult énekek ezek, sokszor éneklik csak úgy a vokált, mert még az elején, mikor zenélni kezdtünk, akkor mondtam nekik, mit-hogy-hol kéne, és ők készséggel követték.
Az egész társaságból árad a jókedv és alapvetően a boldogság.
- SNOOP DOOOOG! - "éneklik", én pedig rájuk nevetek. Bolondok.
Néha-néha csak belemerülnek az egymással való beszélgetésbe, jó a hangulat, persze, hogy beszélgetnek - páran még a vacsorából maradt sütiket csócsálják, és ha olyan részhez érek, iparkodnak lenyelni, hogy ők is énekeljenek.
Nem is nagyon fogom fel a külvilágot, csak úgy vagyok bele az egész hangulatba, semmi sem szegheti kedvem. Még a testem is mozog a ritmusra, kicsit "táncolok" úgy, állva, merthogy állva gitározok, sokszor jobban szeretek úgy, mint ülve. A lábammal verem a ritmust a földön.
- Oké, akkor most van valami, amire emlékezni kéne - mondom, hiszen ez egy viszonylag új dolog, ez a dal, amit most játszok - miközben beszélek, sem hagyom abba a játékot. - Benne vagytok?
- Igeeen - kiáltják vissza.
- Oké, akkor két oldalra osztom a társaságot, jobb és bal - mutatok fejemmel az egyik majd a másik oldalra, de persze összekevertem, mire ők nevetnek. - Jó, jó, na, ismertek már. Szóval akkor megmutatom, ti mit énekeltek, tessék: Love will come and love will go, and you can make it on your own, sing that song go, oh won't you leave me now... Gyerünk, halljam - Aztán el is énekeljük együtt, majd hagyom őket kiteljesedni maguktól, miközben azért néha kísérem őket, beleéneklem, amit kellene hallanom. - Folytassátok! Ti pedig: oh Nina... you should go Nina... cause I ain't ever coming home Nina, oh won't you leave me now... - Azért segítek kicsit a többieknek, ahogy elkezdi a másik csoport is - aztán már csak dobolok a gitáromon, egy jó kis kórust csinálva belőlük - mire ők tapsolnak, ütik az asztalt a ritmusra, miközben énekelnek.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2017. október 25. 21:08 Ugrás a poszthoz


~ másik zenécske ~

Ahogy így körbeállnak és én is belemelegszem, dobolok, szórakozunk - aztán váltok is. És hiába, hiába vagyok együtt teljes mértékben a többiekkel, ezt a pár sort már csak úgy magamnak éneklem, és az azért mégis sokszor más, érződik is rajta. El is csendesülnek egy kicsit, amíg a végére érek, majd egy utolsót pengetek a gitáron.
- Húh - és ők meg tapsolnak, leginkább magukat, vagyis remélem, mert a tapsot sosem tudtam nagyon kezelni. - Kérhetek egy kis vizet? - Már nyújtom is a kezem, mire hamarosan a kezembe is kerül az ital, gyakorlatilag lehúzok egy kis féllitereset, hallgatom egy picit, ahogy beszélgetnek.
De a zenésznek nincs menekvés, főleg, ha éppen egyedül van a társaságban. Úgyhogy ismét elvigyorodok, ahogy eszembe jut az egyik aktuális kedvencem, amit mostanában sokszor játszok csak úgy egyedül, magamnak is - magányos óráimban, amikor éppen be kéne hoznom a lemaradásom pár tárgyból, és Nina (a gitárom) elcsábít, sokszor kerül ez a terítékre, mert olyan jól érzem magam közben...!
El is kezdem szinte rögtön, és az elején még ilyen kis laza - viszont sokkal jobban figyelek már a többiekre, joggal mondhatjuk, hogy ez inkább egy "produkció", amiben még annak ellenére is együtt vagyunk a többiekkel, hogy ezt a számot tőlem bizony most hallják először. És ahogy játszok, egyre inkább belemelegedek, végig tartva a szemkontaktust a többiekkel - egy idő után már az egész vállam, felsőtestem mozog a zene ritmusára, hiszen itt szinte hadarni kell a szöveget. Az arcom teljesen kipirul, éneklek, és gyakorlatilag teljesen felszabadulok - néhányuk üti a ritmust a padon vagy a lábával, combján.
Vigyorgok, egyre hangosabb is vagyok, a gitár is, én is, a hangom is, a jelenlétem is erősödik.
- Come gimmie a hug - És pontosan itt, ebben a pillanatban téved a tömeg mögé, hátra a tekintetem, és amikor meglátok egy arcot, és ott is ragad a tekintetem, a szöveg megy tovább, és az én torkomon is jön ki, de szinte el is felejtem magam, még akkor is, ha ez nem látszik; akkor, amikor egy rikítóan kék szempárral találom szemben magam.
És megy tovább a szöveg, nagy nehezen elfordítom a fejem, és ugyanolyan elánnal folytatom az éneklést. Sőt. A 'tánc' még erősebb lesz, a hangom még artikuláltabb és határozottabb, ahogy éneklek és éneklek, végig.
Aztán vége lesz, a többiek megint tapsolnak, én viszont rögtön Milánra pillantok. Egy apró mosoly terül szét az arcomon, ahogy így nézek rá pár pillanatig, igen, ezt neki címzem - aztán valaki hozzám szól, oda is nézek rá, de a tekintetem még egy pár kósza, szinte szégyenlős pislogás erejéig visszatér a levitásra. Válaszolok valamit az engem megszólító eridonos lánynak.
Aztán visszanézek arra, ahol Milánt sejtettem. Esküszöm, idehívom, ha még nem tűnt el a szemem elől...!
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:04 Ugrás a poszthoz


- még régen, anno 24. tanév -

Már egészen jól keltem. Nem mondanám, hogy olyan fitt vagyok, mint újkoromban, de a vasárnap esti telihold most kivételesen nem annyira viselt meg, hogy utána járni is alig tudjak, csak iszonyatosan ki voltam merülve és éheztem, de nagyon, nagyon-nagyon. És azóta is folyamatosan éhes vagyok. Inkább úgy lelkileg kezdett ki amúgy, mint fizikailag, mert ez az éhség telihold alatt, na ez pokoli, borzalmas, és utána még napokig kong a gyomrom.
Szóval ebédre megettem három megpakolt tányérnyi töltöttkáposztát tejföllel, de valahogy ez nem volt elég, azt hiszem, mert most, ahogy így leültem a padba, két pillanat múlva hatalmasat kordult a gyomrom. Olyan szomorú, hogy mindig éhes vagyok, és sosem tudok eleget enni.
Persze, rutinos versenyzőként már számítok a testem efféle cserbenhagyására a benne lakó felé, ezért szendvicsekkel megpakolva érkeztem, úgyhogy rögtön el is kezdem magamba tolni a mogyoróvajjal nagyon (nagyon) vastagon megkent kenyeret, de tulajdonképpen három harapásból megoldom a dolgot, és érzem magamon a tekinteteket is, hogy ez de fura, hiszen olyan vékony gyerek vagyok, és hogy tudok én mégis ennyit enni?! Hát, legalább a nagyilátogatásnál kapóra jön ez a titkos tehetségem.
Aztán leül mellém a padtársam, Milán, úgyhogy úgy döntök, beszüntetem a nassolást, a gyomrom pedig ezt fájdalmas rándulással veszi tudomásul, ahogy lerakom a táskám magam mellé.
- Szia - köszönök neki, még mosolygok is, ahogy aztán szétterítem magam előtt az eddig kirakott lapokat. Naná, hogy nem GYNT - dalszövegek annál inkább. - Képzeld, már majdnem befejeztem az egyik dalom, amit pár hónapja kezdtem el - kezdek bele a csevegésbe, azonban nem sokáig folytathatom, mert a tanerő bevonul a terembe, hogy elkezdje az órát.
Ez szomorú.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:08 Ugrás a poszthoz


Hát, tényleg nagy hatással lehetett ez a szendvics az évfolyamra, mert most, hogy Milán leült mellém, mintha még mindig a szalvétát bámulnák, a kenyér hűlt helyét - pedig azért annyira nem volt hatalmas szendvics, nem teljesen értem, mik ezek az apró pillantások. Összevont szemöldökkel nézek rá egy levitás évfolyamtársnőmre, aki el is kapja a tekintetét. Hm, na mindegy.
Mh, amikor azt mondja, hogy “aha”, akkor azért lesütöm a szemem, mert én elég nagy elánnal újságoltam a hírt, de úgy látszik, ez Milán figyelmét most nem köti le valamiért - mondjuk eléggé szereti a GYNT-t (sőt, kiváló érzéke van hozzá!), és Graham professzor már be is jött a terembe, szóval megértem, ha nem teljesen én kötöm le a figyelmét. Pedig jó lenne - jegyezte meg egy kis hang a fejemben, ami már jó pár hete beköltözött, és sosem értem, miért sugall nekem ilyeneket.
Már csendben jegyzi meg, amit megjegyez, én meg felpillantok rá, picit össze is vonom a szemöldököm. Aztán lenézek a papírra, amit elém tol. “EDICTUM”, hirdeti a fejléc - óh, igen, a suliújság, ritkán olvasom, általában csak elkérem a rejtvényoldalt a többiektől.
Szóval a pillantásom a cikkre esik, és meglátok egy fotót rólam, meg róla, és amúgy először ez egyáltalán nem is gyanús. Mármint egy picit elbámészkodom, mikor őt látom, mert nagyon kedves az a mosoly, de mivel pár másodperc múlva rájövök, hogy egyébként itt ül mellettem - szóval inkább a cikkre emelem a tekintetem, és elkezdem olvasni.
Az első mondatnál pedig leesik a vállam, amit eddig gyakorlatilag feszesen tartottam,és hát, ez most tűnt csak fel.
“Egy igazi romantikus dalolással adta a világ tudtára szerelmét Andrássy Milán és Fellegi Milán…” Szemeim hatalmasra nyílnak, ahogy olvasom a sorokat, és már nem is vagyok éhes, hanem csak görcsbe áll a gyomrom. Érzem, ahogy egyre inkább kezd elvörösödni az arcom, ahogy a cikk közepén körülnézek - elkapom a levitás évfolyamtársnőm tekintetét, ahogy visszafordul a jegyzetei felé.
Juj. Jaj.
Lilit… Lilit? Jaj, ne… jaj, ne, ne, ne…
Lehunyom a szemem, és fel se merek nézni, csak így ülök a cikk fölött, ahogy érzem, hogy egyre pirosabb és pirosabb leszek, mint egy paradicsom, és már a fülem is kipirult. És a kis hang megint megszólal a fejemben hogy: pedig jó lenne…
Juj. Jaj. Most tényleg? Tényleg ezt akarnám? Ez most nagyon, nagyon váratlanul ért. Iszonyatosan zavarban vagyok, és tényleg nem merek felnézni rá. Jaj. Most akkor… most tényleg…? Most mi? Most mindenki ezt hiszi? Most… és akkor én…
- Mih - nyikkanok halkan kínomban, és a tarkómra kulcsolom a kezeimet, így hajtom le a fejemet. Most nem tudom, mit csináljak. Ha nem mozdulok meg, hátha halottnak hisz.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:13 Ugrás a poszthoz


“Miiiiih, mhhhm, nyhmmmmh, mhhhnyhm, mrnyaammh”, folytatódik a fejemben a panaszolkodás, ami már-már olyan, mint egy kutya szűkölése, mert én általában így szoktam - nyüszítek, ha valami fáj, és morgok, ha valami nem tetszik, mégiscsak ezt csinálja az ember, ha farkas.
Aztán meglátok magam előtt egy papirost, amin nagyon-nagyon szép kézírás van, az övé. Elolvasom a sorokat, de úgy érzem, van valami, amit most hirtelen nem vettem észre (pedig ennyi vérrel a fejemben ennek nem kellene nehézséget okoznia!), így újra elolvasom, és akkor tűnik fel valami. Nevezetesen pedig az, hogy arra nem is reagált, ami igazából le volt írva a cikkben, hogy én… hogy én meg ő… Ebbe beleremeg a gyomrom.
Hatttalmasra nyílt szemekkel pillantok fel rá. És csak pár pillanatig tudom így nézni, amíg nem tudatosul bennem, hogy még mindig olyan nagyon kék a szeme, mint szokott neki lenni - akkor el kell kapnom a tekintetem, le kell sütnöm, és a fejemet is vissza kell fordítanom úgy, lehajtott pozícióba. Jaj. Most én nagyon össze vagyok zavarodva, kérem. NAGYOOON! Lehet, hogy erről beszélt volna a pszichológus, amikor azt mondta, hogy hamarosan elérem a kamaszkort? Mert ugye kötelező lett járnom, mert farkas vagyok, és akkor hú.
Most nagyon-nagyon dobog a szívem.
Remegő kézzel emelem fel a pennámat, én konkrétan a jegyzetlapom fölé emelem a tollat (mert úgyse jegyzetelnék GYNT-n, használhatom levelezésre most az egyszer!), de megtorpanok, és a tinta lecsöpög a papírra, de nem írok vele, mert most hirtelen nem is tudom, mit írhatnék.
De tudom, hogy mit szeretnék, csak nem merem azt leírni. Mert most azért jól esne egy ölelés nekem.
Most Én Szóval Szerintem
Most eléggé össze vagyok
Nem tudo” - és csak ülök ott bután, és csepegtetem a tintát a papírra, és nem jutok egyről a kettőre, és mindent áthúzok.
“Most én se tudok semmit” - írom le végül. Mert tényleg így van. Most úgy én se tudok semmit.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:17 Ugrás a poszthoz


Nem nagyon merek felnézni, amíg nála van a papír, mert úgy… úgy érzem, mintha minden szem ránk szegeződne és csak minket figyelne - a prof hangja csak háttérzajjá válik, és mintha mindenki azt lesné, mit csinál a két Milán hátul a padban, ahogy ülnek egymás mellett - leveleznek, és vajon miről leveleznek? Mert hogy most ez is olyan lehetne, mintha… Pedig mi nem “mintha”, hanem “bárcsak” vagyunk. Vagyis… az vagyunk? Ha tudnék, most még vörösebb lennék erre a gondolatra, de szerintem már nem menne. Akkor le kéne vágni az egyik végtagom, mert nem jutna bele elég vér.
Aztán, mintha egy áramütés érne, ugrok meg szinte, ahogy Milán könyöke az enyémez ér - arrébb rebbenek, mint egy ijedt kisállat, és először nem merek felnézni, de aztán veszem a bátorságot, hogy mégis megtegyem, mert tudni akarom, tudnom kell (!), hogy mi lenne, ha felnéznék. És az van, hogy a szívem is úgy kezd el verni, mint egy nagyon jó kedvében lévő kolibri szárnyai, mikor csapkodnak. Lesütöm a szemem, már megint.
Figyelem, amit ír, inkább azt biztonságosabb nézni, mint őt magát - és a szívem megint megugrik, mikor az első sort leírja, és már épp pillantanék fel rá, amikor…
“De _viccet_ félretéve”... Olyan, mintha a szívem hatalmasat liftezne, és egyenesen a gyomromban kötne ki. Bámulom a “vicc” szót, és egyszeriben nagyon szomorú, és annál is zavarodottabb leszek.
Ó, szóval ez vicc volt. Nekem nem vicces ez a vicc.
Megmártom a pennámat, de még mindig remeg a kezem, ahogy írni kezdek, szóval a betűim sem olyanok, mint egyébként (bár akkor se kifejezetten szépek, de így aztán meg…!).
“Azt mondod?” - kérdem, de még jó is, hogy nem hangosan mondom ki, mert tuti, hogy érződne a hangomon az a furcsa, újkeletű csalódottság és szomorúság. Elszomorodtam.
Azt hittem, hogy tök jó napom lesz.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:22 Ugrás a poszthoz


Az olyan jól esett volna, az a pici kis érintés-dolog, de én inkább nem mertem, hirtelen húztam el a kezem, szinte reflexből, majdnem el is nyökögtem egy bocsit, de inkább aztán még azt sem, mert féltem, hogy nagyon hülyén éreztem volna magam, ha megszólalok.
És el is szomorodok, és alig telik el így egy kis idő (de nem tudom, mennyi, most valahogy máshogy telik), körülöttünk felbolydulnak az emberek, beszélgetni kezdenek, én pedig, mintha egy álomból rángattak volna ki, pillantok körbe, mintha még sosem hallottam volna emberi beszédet.
Aztán meghallom magam mellől is a hangot, és kénytelen is vagyok azonnal-rögtön odakapni a fejem, és hirtelen szemben is találom magam a szemével. Összepréselem a szám, de úgy, hogy belülről még rá is harapok a két ajkamra, hogy tuti ne szólaljak meg, mert az mindig rögtön elárul - helyette inkább hatalmas szemekkel bólogatok, hogy igen, minden rendben, pedig valójában amúgy nincs, de most ez úgy nem is lényeges, mármint ebben a pillanatban valamiért ez csak úgy huss, kimegy a fejemből, és csak a furcsa érzést érzem a gyomromban (ami pedig nem az éhség!).
Ájáj, hát ez, szóval ilyen még nem volt velem. És azért még mindig nagyon zavarban vagyok, szóval szinte biztos vagyok benne, hogy még mindig piros az arcom, de talán a fülem  - remélem -, az már nem. Jó lenne.
És úgy most nagyon nincs kedvem megkérdezni Milántól, hogy mi is lenne a tulajdonképpeni feladat, mert egyszerűen most nem akarom, hanem csak úgy izé, szóval tudjátok, most úgy csak nézni van kedvem rá, illetve őt. Bonyolult egy dolog ez.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:28 Ugrás a poszthoz


“Meggyőző vagy”, mondja, és ebből még én is érzem, hogy nem, valóban nem vagyok. Ismét pír önti el az arcomat, és el is mosolyodom, indokolatlanul szélesen ráadásul, miközben lesütöm a szemem. Annyira forrónak érzem az arcomat most egyszeriben, nem is tudom, de ez most nem kellemetlen, vagy valami, ez picit ilyen édes dolog, mármint nem én vagyok édes, hanem csak jó érzés most, na.
Nem hallotta a feladatot, hát - már fel is nézek rá, hogy válaszoljak, “én sem”, és talán még nevettem is volna, ha nem folytatta volna. Már éppen nagy levegőt vettem ugyanis a számon keresztül, hogy megszólaljak, és akkor kimondta, amit kimondott, én meg… hát, a szám azon mód nyitva maradt, sőt, talán még egy picit nagyobbra is nyílt, mikor teljesen eljutott hozzám a mondandója. “Nem is nagyon érdekel.”
Az első gondolatom az, és szintén majdnem ki is mondom, hogy “biztos?”, mert ez, hogy nem érdekli, ebben én erősen kételkedem, hiszen Milánról van szó és a Gyógynövénytanról! Hát az biztos, hogy ezt most nem erre értette, vagy rosszul mondta. Talán lázas?
Mondjuk én is annak érzem magam mo-...
Összevonom a szemöldököm. Valami dereng, csak tudnám, mi az.
És akkor folytatja is, és nekem meg felszökik a pulzusom jó magasra, ahogy így hallgatom, és nézek is rá, és ő vissza is néz, de hogyan! Tényleg, hogyan? Mert mintha picit csillogna a szeme, vagy én nem is tudom, de mintha határozottan láttam volna, hogy csillog. Jaj, nagyon dobog a szívem. Már szinte olyan, mintha félnék. Egy picit úgy is érzem, hogy tényleg félhetek most éppen.
- Hát persze, mert ott voltál - mondom ki, de aztán rájövök, hogy most mi hagyta el a számat. Kénytelen vagyok teljesen elfordítani a fejemet hirtelen, úgy, hogy Milán csak a hajamat láthassa, az arcomat ne. - Vagyis érted… szóval… - De nem, itt már elúszott teljesen a dolog, ez már csak habogás, és ráadásul még mindig a tarkómat mutatom neki, szóval olyan, mintha magamban motyognék. Úgyhogy inkább abbahagyom.
Bár kitörölhetném ezt a mondatot most az univerzumból…!
- Szóval mindig… más… máshogy játszom mindig - próbálom mentegetni magamat enyhén felé fordulva, hogy ne nézzen ki hülyén, hogy beszélek. De ennyiben maradok. Ennél jobbat most nem tudok kitalálni.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:34 Ugrás a poszthoz


Azt látom, hogy páran hátrafordulnak felénk - biztos hallották, amit mondtam. Úgy érzem, talán az lenne a leghelyénvalóbb, ha most kinyílna alattam a padló és el tudnék süllyedni, de sajnos semmi ilyesmi nem történik még véletlenül sem, én meg csak ülök, és nem merek felnézni Milánra, mert hát… Hajjajjaj…
“Oh”, mondja, és én nem merek ránézni még mindig. Az arcom olyan vörös, és lassan úgy érzem, hogy ha így folytatjuk, a szemeim is követik majd a példáját. “Én nem tudtam”... Jaj, most. Most ez tényleg megtörténik?
Jó, most már muszáj igazi eridonos módjára viselkedni, Andris! Erőt veszek magamon, még vissza is számolok hogy “három, kettő, egy”, és felpillantok rá, ő meg egyenesen a szemembe néz. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy megáll benne az ütő, legalábbis most nagyon úgy érzem magam. Valami megállt, az már egyszer biztos, de nem a szívem (szerencsére) - hanem csak úgy ledermedek, és hirtelen nem is tudom, mit csinálhatnék.
Aztán megint megszólal, és valahogy úgy érzem, hogy olyan, mintha bennem felkavarodott volna az iszap, mint egy tóban - valami történik, de nem látom vagy tudom pontosan, hogy mi is az, mert most zavaros lett a víz. De valamiért mégiscsak mosoly költözik a szám szegletébe, igazából magam sem tudom megmagyarázni.
- Úgy gondolod? - kérdezek vissza lesütött szemmel, teljesen összezavarodva. Kicsöngetnek - máris? Húha…
Ismét erőt gyűjtök, hogy felpillantsak rá, de abban a pillanatban, hogy ezt megteszem, úgy érzem, Milán nagyon-nagyon közel van, és akaratlanul is hátrébb hajolok egy kicsit. Nem ijedtem meg, csak egy kicsit váratlanul ér, hogy rájövök - már mindenki szedelődzködik és elkezdték elhagyni a termet, mi pedig csak ülünk itt, mint két kavics, és pislogunk egymásra. Tekintetem az asztalomra terelődik, és megint meglátom a cikket. Hajjjajjajajj.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:38 Ugrás a poszthoz


Ez a Milán, ő most szerintem tud valamit, amit én nem. Mondjuk az is igaz, hogy mellette mindig ilyen érzése van az embernek, hiszen Milán az okos-fajta, sok mindent tud, ráadásul még levitás is, szóval ez az érzés minden pillanatban indokolt lenne. De itt most valami másról lesz szó, mint puszta elméleti tudásról, úgy érzem.
Válaszol a bizonytalan visszakérdezésemre, és akkor, mikor azt mondja, mindjárt jön, bólintok, de talán látszik is rajtam, hogy valamin erősen töröm a fejem.
És én ott maradok a teremben, szinte egyedül, ahogy gondolkozom, gondolkozom. Még a cikket is újraolvasom, minden arcpirító részletével együtt.
És akkor megint feldereng valami.
Azt mondta, hogy szerinte a banya sokkal többet tudhat rólunk, mint mi magunk. Akkor ez a részéről… szóval… azt jelentheti, hogy…?
Hatalmasra nyílnak  szemeim úgy, egyhelyben ülve. Na várjunk csak. A szívem megint eszeveszett tempóban kezd dobogni, és az agyam azt kezdi mantrázni, hogy “az nem lehet”, és csak így ülök, bambulok magam elé, és hirtelen ezer kép rohamozza meg az agyamat, hogy mi lenne, ha tényleg úgy lenne, ahogy értettem, hogy értette, és attól, hogy ez egy nagyon izgalmas boldogsággal tölt el, totálisan összezavarodok, de annyira, hogy érzem, valóban picit kipirosodik a szemem, még ha tudom is, hogy könnyezni csak színpadon szoktam, vagy akkor, ha nagyon-nagyon dühös vagyok. Nyilván most se fogok. Csak nagyon megijedtem.
De most meg kell próbálnom összeszedni magam, amíg Milán visszaér. Még étvágyam sincs…
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:45 Ugrás a poszthoz


- anno domini 24. tanév; előzmény -

És… becsöngetnek. Nem értem. Összedőlt a világ, Milán pedig itt sincs? Tán kihagyná az órát? De nem - nyílik az ajtó, hamarosan pedig leül mellém valaki. Nem merek felpillantani egy jó ideig. De nem szól hozzám. Nem szólal meg…
Beharapom az alsó ajkam, hogy visszafojtsak valamit - a kitörni készülő kétségbeesést, vagy egy sóhajtást, magam sem tudom.
Egy apró pergamendarabot tépek le a sajátomból, hogy lassan, nagyon lassan írni kezdjem a szavakat.
“Légyszi, órák után találkozzunk valahol, jó?” - Ha ezt kimondanám, nagyon halkan és kétségbeesve tenném, de most csak átnyújtom neki a pad alatt. És remélem, belemegy.
És belemegy. Én meg nagyokat sóhajtozok emiatt, és próbálom visszafogni a könnyeimet gyakorlatilag. Persze nem fogok sírni, mert így tényleg nem tudok, sosem tudtam, nagy tömeg előtt civilben legalábbis. De az egész órát csendben ülöm végig. Aztán az összes órámat így ülöm végig, egész nap. A többiek kérdezgetik, mi van velem, de csak megrázom a fejem és mosolygok rájuk. Óraközi szünetekben ukulelézek halkan, valami félreeső helyen.
Aztán a szívem a torkomban dobog, mikor elköszönök a többiektől, hogy elinduljak a megbeszélt helyre. Az erkélyre. Szinte futok, na jó, azért nem, de igencsak gyorsan sétálok, hogy minél távolabb kerüljek az ismerős arcoktól. Leülök egy puffra, a szívem még mindig a torkomban dobog… és megint piros lesz a szemem, érzem.
Milán, hol vagy már?
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 20:49 Ugrás a poszthoz


Ott ülök teljesen összezavarodva. Örülök, és ez valahogy félelemmel tölt el, hogy akkor most mi lesz - mert most jöttem rá valamire, ami tökre nem oké, és most ezzel hirtelen nem tudok mit kezdeni és világvége van. Komolyan. Nem hittem volna, hogy ma reggel, amikor felkelek, este teljesen máshogy fekszem le aludni. Most más. Minden máshogy van.
Már épp azon gondolkozom, hogy megfutamodok, és gyáva módjára inkább a KH felé veszem az irányt, hogy ki se jöjjek onnan napokig, de aztán kinyílik az ajtó, és már megint zavarba jövök. Felpillantok, de még mindig piros szemem, úgyhogy lesütöm a tekintetem. Basszus. Ez így nagyon nem oké.
- Hali - motyogom magam elé, mint egy búbánatos kutya. Na. Na, most mi legyen?
Tök kétségbe vagyok esve. Már sötét is van, meg minden, lehet, hogy még havazik is odakint, szóval az idő is depressziós, és most én sem érzem olyan jól magam. Nagyon, nagyon össze vagyok zavarodva.
Végül csak felállok a földről, és - még mindig ügyelve, hogy ne nézzek rá - kitárom a karjaim, amolyan ölelésváró-formán, mert most kellene egy kis vigasztalás vagy megerősítés, vagy bármi, ami igyekszik helyretenni ezt a kusza káoszt odabent. Mert most ez így jól esne, és eljutottam a kétségbeesés meg a zavarodottság egy olyan fokára, amikor ezek sokkal erősebbé válnak holmi büszkeségnél vagy zavarnál. Most ez úgy fontosabb. Kicsit szomorú vagyok, és tulajdonképpen pánikba is estem. Úgyhogy most megérdemelném.
Utoljára módosította:Andrássy Tamás Milán, 2018. április 5. 20:50
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 21:00 Ugrás a poszthoz


Nem merek felnézni először, mikor kitárom a karjaim. Mi lesz, ha felnézek? Milyen tekintettel fogok találkozni? És amúgy is… amúgy is, annyira nem értem, mi is történt most bennem pontosan, mármint érteni értem - felfogni nehéz. És csak akkor pillantok fel egy röpke másodpercre, mikor érzem magamon a tekintetét, és akkor is összetalálkozom a rikító kék szempárral, amitől megint megdermedek egy pillanatra, mert elfog az az érzés, hogy nagyon-nagyon sokáig nézném legszívesebben ezt a színt és a tekintetet, ami mögötte van. De inkább lesütöm a szemem. Annyira meg vagyok zavarodva.
Végül mégis megölel, és annyira jól esik, hogy tényleg magához ölel, nem csak úgy, ahogy egyesek szokták, hogy meglapogatják az ember vállát és akkor jól van, el van intézve. Rendesen megölel, én pedig - némi dermedt ijedtséget követően - odafúrom a vállához az arcom, és úgy vagyok csak, és gyakorlatilag beleremegek abba, hogy ez most tényleg megtörténik, és tényleg így érek őhozzá, az ő szürke pulcsijához meg a vállához meg minden, és hogy ez úgy most tényleg megtörténik, ez számomra alapból már egy jelentős pulzusemelkedést és valami kellemes, de mégis félelmetes érzést hordoz magában, főleg, hogy még az illatát is érzem. És nem csak azért, mert most jöttem rá nagyjából egy órája, hogy én képes vagyok így nézni őrá és ezt érezni, amikor ő megölel - hanem azért is, mert ennek az ölelésnek mindjárt vége van, és mi lesz az után?
És tényleg. Már vége is van. Egy aprót sóhajtva eresztem le a karjaim - ereszteném…
De az arcunk egymással szembe kerül, és van egy, egyetlen egy darab meghatározhatatlan, végtelenül hosszúra nyúló pillanat, amikor nézek a szemébe, ő is néz az enyémbe, és így valahogy megakadunk az ölelésből való kibontakozásban, és nézünk egymásra. Tényleg csak egy pillanat, mert utána érzem, hogy a hátamról a keze teljesen máshova, a csípőmre siklik, és a másik keze meg a tarkómon… És a szívem eszeveszett iramba kezd, és hirtelen mit tenni se tudok, ahogy egyszerűen… megtörténik.
Tényleg csak megtörténik. Megtörténik velem, és hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, vagy mi van, bármilyen sablonosnak is hangzik. Felfogni sem tudom, mi történt, mert mire rájönnék, vagy érzékelnék bármit is, már vége is van. Kihagyott az agyam, ez lehet a magyarázat, bár én nem gondolok ezekben a pillanatokban olyasmire, hogy bármit is meg kéne magyaráznom.
És aztán így vége lesz. És egymással szembe kerülünk megint. És valami megmagyarázhatatlan dolog történik az arcomon, amit én sem értek teljesen - tudjátok, mint amikor valakinek sírásra torzul az arca, de közben megjelenik egy mosoly is, és az egész teljesen ellentmondásos, pont, mint amilyen most én vagyok belülről, és ezt reprodukálni se lehetne semmilyen módon soha, annyira belülről jött. Aztán kicsit elnyílnak az ajkaim, ez pedig azt eredményezi, hogy tulajdonképpen tátott szájjal nézek rá, még ha nem is ennyire radikálisan meg nagyon feltűnően.
És megnémultam. Tökre.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 21:10 Ugrás a poszthoz


Elenged. Kicsit nagyobbra nyílnak a szemeim, és egy pillanatra össze is préselem a számat, lesütöm a szemem. Annyi minden van most a fejemben, és tuti, hogy valamit rosszul csináltam… és amúgy is… A szívem úgy zakatol, mint valami nagyon gyors vonat, és most nagyon, nagyon sok dolog van a fejemben meg bennem. Szipogok egyet.
Aztán meghallom Milánt, mire felnézek rá; aztán amint észbe kapok, már azt veszem észre, hogy megint átölelem (tulajdonképpen szinte “rávethettem” magam, vagy valami ilyesmi), és a vállához fúrom az arcom, és erősen szorítom. Megrázom a fejem, ez azt hivatott jelenteni, hogy “egyáltalán nem volt rémes”, de arra még várni kell egy kicsit, hogy valami értelmeset tudjak kinyögni, mert most… most úgy minden olyan…
Inkább csak ölelem magamhoz, miközben érzem, hogy a szívem mindjárt kiszakad a helyéről. Csak egy kis idő után tudok megszólalni, de még akkor sem merek felnézni rá.
- Csak… tudod… ma délután jöttem rá tulajdonképp, hogy… szóval… hogy… nem csak a lányok… tudod… - nyökögöm ki nagy nehezen az igazságot, mert ez azért egy kicsit durva így. Persze, az ilyen nagy rádöbbenéseimmel az a helyzet, hogy valahol belül már biztosan tudtam, mi a helyzet, de ilyenkor ez csak így sokkolja az embert. Nagyon. De és nézzenek oda! Milán… akkor ezek szerint ő ezt már biztosan kellett, hogy tudja magáról. - És most össze vagyok zavarodva egy kicsit. De nagyon jól esett amúgy. Jó. Mármint, így. - Jó így, ezt akarom mondani. Jó így most vele. Remélem, azért valamennyire érthető voltam, és nem kell még ennél is jobban elmagyaráznom. A végén még én is belezavarodnék, aztán meg nézhetünk…
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 21:18 Ugrás a poszthoz


Szóval most ott vagyok, hogy… nem tudom. Így ölelem, és nagyon jó is, hogy érzem az illatát - milyen finom van neki! -, és most sokkal jobb, hogy tudom, mi volt ilyen összezavaró és érthetetlen ebben az egészben. Mégsem nyugodtam meg a megoldástól. Nem, mert most fogalmam sincs, anya mit fog szólni - vagy hogy apa… a család. Mert most így nekem jó. És úgy fest, neki is jó, szóval… Teljesen össze vagyok zavarodva. Lett egy titkom. Még egy titkom.
Aztán elhebegem, mi is a baj, és a reakció, amire számítok, az teljesen elmarad - Milán válaszol ugyan, de semmivel sem lesz jobb, nem nyugtat meg, vagy ilyesmi, hogy minden rendben van, pedig az most jól esne, ha erről valaki megnyugtatna… Mert tudom, hogy az, mégis hirtelen szorító érzés van a torkomban, mert most már nem csak vérfarkas vagyok, hanem meleg is, és ez a kettő együtt így hirtelen túl soknak tűnik. Mert nekem már tetszettek lányok is. Voltam szerelmes lányba, szóval nem is igazán vagyok meleg - csak úgy félig...
Mégis, ez most nem számít, hogy “csak félig”, mert most ez a helyzet, hogy itt vagyok így egy fiúval, és rá kell jönnöm, hogyan tudnám ezt rendezni odabent - mert nem támaszkodhatok mindig másra, ha valamit, ezt már megtanultam. És nem rohanhatok mindig valakihez, hogy baj van, mert akkor havonta rohanhatnék mondani legalább kétszer, és most megint mehetnék, sokat. Mert ez kérdéseket is felvet bennem. Nagyon sok kérdést…
- Mhhh - szűkölök panaszosan, ahogy a vállára hajtom a fejem, és tényleg összeszorult a torkom. Ez most krízis. - Most mi lesz…? - kérdem, és választ is várok; de nem arra értem, hogy most mi lesz velünk, hanem hogy most velem mi lesz. Most mi lesz velem? Most mit csináljak? Egyáltalán - ez az egész hogy működik…?
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 22:27 Ugrás a poszthoz


Jó így most, elrejtőzni ebben az ölelésben, csak azt nem tudom, hogy mi lesz most. El sem tudom képzelni. Lepereg előttem a kép - kézenfogva, a folyosón, mi, és rögtön elfog a félelem, iszonyúan félek ettől. Nem tudok arra gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok igazából - hogy ő már tudja, hogy farkas vagyok, legalább ezt nem kell elmondanom például -, csak az idéződik folyamatosan elém, hogy mit fognak gondolni. És különben is, milyen is vagyok én, ha nem olyan, mint eddig hittem? Azt hittem, teljesen biztos vagyok benne, és most kiderült, hogy mégsem. Ez azért elég ijesztő.
Kicsit hitetlenkedve nevetek talán, de csak halkan, ilyen szusszanósan, ahogy megrázom a fejem.
- Mindenkitől - hangzik a pontos válasz, mert ez az igazság. Úgy érzem, a végtagjaim görcsbe álltak, nem tudom eléggé megölelni, egyszerűen mert hirtelen megijedtem. Olyan, mintha teljesen sokkos lennék. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor megtudtam, hogy mi történt azon a bizonyos estén, ami után a kórházban ébredtem fel, és tájékoztattak, hogy a következő teliholdak alkalmával már egy erdőben fogok. - Így... hogy mit fognak rólam gondolni. Itt is, a suliban. - Próbálom elmagyarázni érthetően. - Meg otthon is... apa... Apa, azt hiszem, nem lenne túl boldog, ha ilyesmit megtudna. Anya sem. - Érzem a hideg verítéket a tenyeremen, ahogy Milán szürke pulcsijával találkozik. Csak nem lehet ennyire borzalmas ez az egész, hogy megijedjek. Láthatóan ő tökre nem érti, min akadtam most fenn pontosan. - Meg hogy... ha zenész akarnék lenni, tudod, ez is olyan... rizikós, úgy érzem, és... ha egyszer valaha... a közvélemény... Likantróp vagyok, és még... ez is.
Pár pillanatig csendben maradok, aztán szinte rémülten pillantok fel rá, még mindig ölelve őt (bár, valljuk be, ezt is kicsit bénán teszem, hogy ölelem).
- Nem úgy értem, nem veled van a baj, egyáltalán nincs baj... veled... csak... ez az egész olyan... Tudod, sokan nem szeretik ezt, és emiatt mondtam, hogy... - fúl el a hangom.
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. április 5. 23:05 Ugrás a poszthoz


Igazság szerint nem örülök neki, mikor elenged - valahogy egyszerre jó is viszont, mert azért az ember kölyke tisztábban lát, ha nem öleli át éppen az úgynevezett crusha (mert ha jobban belegondolunk - Milán valójában valami ilyesmi szerepet töltött be eddig, csak erről én valamikor nagyon lemaradtam), ugyanakkor mégis, azért szeretném, hogy mégiscsak... átöleljen.
De így, hogy szabaddá válnak a kezeim, a végén, amikor mentegetőzni kezdek, még ráadásul a tenyerembe is rejtem az arcom, szóval elég drasztikusnak tűnhet a helyzet. Igazából teljesen bele is lovalom magam a helyzetbe, úgy alapvetően ebbe a hangulatba és érzésbe, de Milán azért leállít egy idő után a mentegetőzésben, és közelebb is lép, és átölel. A puszitól az arcomra valahogy azért felsóhajtok, tulajdonképpen jólesően is, mert jól esett, de közben azért a feszültséget is kiadtam vele. Mint mikor kiereszti az ember a gőzt. Ez igazából, a sóhajtás, az ennek a szókapcsolatnak a szó szerinti értelmezése, nem?
Mindegy, tehát viszonzásul én is átölelem, bár még mindig kicsit bénán, de azért talán megteszi. Ígérem, nem leszek mindig ilyen kétbalkezes, csak most, ma még biztosan az leszek, szerintem.
Belesuttog a fülembe, ami egy merőben új tapasztalás, úgyhogy nagyra is nyílnak a szemeim, ez pedig instant szívrohammal és pirulással jár (őszintén remélem, hogy ez nem fog örökké tartani), és hirtelen úgy megtelek érzésekkel, egyszer csak úgy... paff, kész, és ott vannak hirtelen, és úgy csak azok vannak az eszemben. A pánik az agyam hátsó részébe húzódik.
- Hú - motyogom halkan, konstatálva a bennem zajló érzelmi viharokat. Kis csend, amíg egészen fel is fogom ezeket. - Igen, csak mi... - suttogom vissza olyan halkan, hogy szerintem csak azért hallhatja meg, mert tényleg ott van a fülénél közvetlenül a szám. Igazából tényleg. Csak mi vagyunk itt. És ebbe eddig, most jövök rá, valahogy bele se gondoltam, nem volt időm rá... hogy most így itt vagyok vele, ketten.
Jézusom, vele. Kedvem támad egyszeriben elvigyorodni és nagyon megijedni is.
Igazán jól esik az a hajcirógatás, imádom, ha simogatnak (ezt mindig a benső kutya-énemre fogom), így egy kicsit oda is bújok hozzá, mielőtt pontosan szembe kerülnék. Aztán hirtelen megint elnevetem magam.
- Most hozta le az Edictum! Tudja a fél iskola! - És tényleg nevetek, mert ez annyira vicces. - Biztos befogták a jóslástanprofesszort, hogy megírja... - teszem hozzá még mindig vigyorogva, mert egyszeriben most nagyon boldog lettem. Ugyanakkor a hitetlenség is itt van bennem, azért a feszültség is, ezért lehet, azt hiszem, hogy ilyen gyorsan változtatom azt, hogy hogyan reagálok, de ez majd elmúlik.
De ahogy így, nevetés után szembe kerülök vele, megint belenézek a kék szemébe, és akkor megint megijedek - nem, ez nem is ijedség, hanem hogy nagyot dobban a szívem, mint mikor annak a szemébe nézel, aki. Igen.
- De most tényleg sok időnk van... - teszem hozzá jóval halkabban, szusszanva egy nagyot. Fúha. Húha. Tényleg van most időnk...
Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. június 25. 21:17 Ugrás a poszthoz


Egész jó napom volt ma. Elkezdtem dolgozni valamin, még nem tökéletes, nagyon nem - az egyik turisztikai alapismereteken írogattam a szöveget, nos… nem annyira köt le a szakom, na. Érdekes, meg minden, de… annyira nem… fontos.
Sokkal fontosabb a dal, amit elkezdtem. Azt tudni kell rólam, hogy ilyenkor, amikor dolgozom valamin, mindig olyan elvarázsolt fejem van, a hajam sokkal jobban szerteáll, mint egyébként, mert amikor nagyon benne vagyok valamiben, olyankor folyamatosan beletúrok, emiatt az állapota pedig igen súlyossá válik. Így is érkezem meg a budanekeresdi ház elé, ott viszont megállok az ajtó előtt, megpróbálom kicsit kikapcsolni az agyam. Nagyon pörgök. A Hold állása ugyanis épp ideális, majdnem félúton vagyok a következő teliholdig, ilyenkor mindig sokkal energikusabb is vagyok. Főleg, ha pörgök. Ha dolgozok valamin. Mint most.
Andris, hűtsd le magad, adom ki az utasítást, mert még az arcomon is érzem, hogy forró, meg ilyenkor állítólag csak úgy sugárzik belőlem, hogy mi van, azt mondják. Nálam a zene azt hiszem egy teljesen másik lelki állapot.
Na jó. Szóval benyitok a házba, egy kósza “jónapot”-ot is eleresztek, de mivel nincs rá válasz, feltételezem, hogy Milán anyukája nincsen itthon. Azért… remélem, van egy kis kaja. Nem mintha éhes lennék, na mindegy.
Felcsörtetek a lépcsőn, a szobaajtón is rögtön be, aztán sugárzó vigyorral vágódok le az ágyra Milán mellé.
- Szia - köszönök egy gyors csókot követően, még mindig vigyorogva. - Mi újság? Fáradt vagy? - kérdem rögtön, mert ha igen, azt hiszem tényleg le kéne állítanom magam. Néha fárasztó tud lenni másoknak, ahogy pörgök.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Andrássy Tamás Milán összes RPG hozzászólása (56 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel