Lora kicsit fáradtan érkezett meg az iskola kapujához, a hosszú utazás, a szüleitől való búcsúzkodás egyaránt megviselték pszichéjét. A változás, az új dolgokhoz való alkalmazkodás, még nem mentek a lánynak zökkenőmentesen. Mit is várunk egy 14 évestől? Még szerencse, hogy a nevét és születési adatait nem felejtette el a nagy izgalom hevében. Nem sokat hallott még erről a mágustanodáról, bár a szülei valami olyasmit rebesgettek, hogy itt majd jó helye lesz és könnyedén be fog tudni illeszkedni. Eleve rendkívül fogékony volt a varázslatok iránt, úgyhogy reméljük nem lesz gondja a továbbiakban. A természete viszont rendkívül viharos, hol nagyon vidám, hol pedig nagyon szomorú, akárcsak az égbolt fölöttünk. Kipirult arccal és visszafojtott lélegzettel állt a kapu mellett, próbálta megőrizni mindazt a csodálatos látványt, amit a szemével fölfogott az előtte elterülő tájból.
~ Vajon mi lesz a továbbiakban velem? Meg fogom találni a klubhelyiségemet? ~ - kérdezgette magától kétségbeesetten s közben súlyos táskája terhei egyre nyomasztóbbá váltak számára.

Flóra

Ainsley

Meg kellett sétáltatni az új taláromat.
Tegnap szembesültem a hatalmas csomaggal és oda voltam az izgatottságtól, hogy vajon mi lehet benne, ki küldhette, meg hogy én ilyen hatalmas pakkot, ah, még sosem kaptam itt. Ismerkedtem a csomag anyagával, kinézetével, illatával. Olykor eltettem a sarokba, aztán meg újra elővettem, úgy éreztem, nem bírom tovább, azonnal fel kell bontanom. Zavartságomnak köszönhetően, nem sikerült elolvasnom a cikormányos betűket, melyek elárulták volna, ennek a titokzatos küldeménynek bizony édesanyám a feladója.
A szobatársaimat is kérdezgettem, vajon honnan jöhetett a csomag, de ők csak megvetően néztek rám és összenevettek a hátam mögött. Nem igazán tetszett nekik ez a különös lelkesedés, meg irigyek is voltak, mert még sosem várta őket ilyen hatalmas volumenű dobozka az ágyukon. Na mindegy, az én kedvemet nem tudták elrontani, rendkívül örültem s tudatában voltam annak is, hogy ez az ajándék sok munkába és fáradtságba kerülhetett a szüleimnek, valószínű napokat tölthettek el miatta a szántóföldeken.
Megfogadtam, hogy nagyon vigyázni fogok az új szerzeményre és csak különleges alkalmakkor veszem majd fel. Ez a mai nap is egy ilyen ünnepnek bizonyult a számomra, az első körút a csodás felöltőmben. Nem is érezhettem volna jobban magam, szinte röpködve sétálgattam a folyosókon. Mintha hatalmas betűkkel karcolták volna a taláromra, új vagyok, tessék engem megdicsérni. Persze, a százas mosoly sem hiányozhatott az arcomról, a napsütés hozzám képest elbújhatott volna. Csodás gondolataim közepette, pillantottam meg egy lányt, aki éppen könyvet olvasott. Ismerős volt nekem, már többször összefutottunk a kastélyban, de még sohasem volt alkalmam megszólítani. Köszörültem egyet a torkomon és közelebb léptem hozzá:
- Szia! Van itt még hely nekem is? - mosolyogva pillantottam felé, hátha meglágyul a szíve az irányomban.
- Mi jót olvasol? - érdeklődtem, hiszen láttam, hogy egy méretes könyv lapul a kezében. Én utáltam a könyveket, de szívesen megkérdeztem másoktól, mit olvasnak.
- Ja -  itt mélyen a talárom zsebébe nyúltam, mintha valami tágító bűbájjal ellátott hatalmas tarisznyában kutatnék.
- Ez a levél, azt hiszem, a tiéd - nyújtottam felé, egy dőlt betűs írással ellátott, kék borítékban elhelyezett kis levelet. Együtt volt óránk és láttam, hogy otthagyta, a padban, aminél ült. Úgy véltem, fontos lehet neki, s mivelhogy összetalálkoztunk, s nem szándékoztam magamnál tartani, örömmel nyomtam a kezébe.

Ainsley

Kicsit meglepődtem, hogy a lány, emlékszik a nevemre. Csak remélni tudtam, hogy nem az Edictumban olvasottak alapján azonosított be engem. Egy ideig örültem, a hirtelen jött hírnévnek, és sok kérdésnek, amit a trollos kalanddal kapcsolatban tettek fel nekem, de aztán az egész kezdett nagyon kimerítővé és nyomasztóvá válni a számomra. Ha már valaki úgy kezdte a mondatait, hogy olvastam egy újságban a történetedet, és szeretném, ha kicsit bővebben kifejtenéd a tapasztalataidat, kikerekedtek a szemeim, és gondolatban elküldtem valami nagyon meleg éghajlatú, rendkívül pusztító kontinensre.
De  most nyugodt maradtam, s miután elhessegettem a fárasztó és felidegesítő gondolatmeneteket, válaszra kerekítettem ajkaim:
- Igen, Lora vagyok, már párszor találkoztunk - világítottam a téma kicsit kellemesebb oldalára, sugallva a lány felé, hogy ne kérdezősködjön semmiről, amit egy bizonyos lapban olvashatott, különben ki fogja vívni az ellenszenvemet. Érdeklődve hallgattam, ahogy áradozott a könyvekről, habár én egyáltalán nem voltam otthon ebben a világban. Sőt, legszívesebben elaludni szerettem a hosszabb terjedelmű műveken.
- Nem, én nem szeretem a könyveket - hangzott a kiábrándító válasz. Lehet, ezzel nem nyertem meg, mint barátomat, de nem akartam senkinek sem hízelegni. Vagy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, vagy nem. Ez van, ezt kell szeretni.
- De úgy látom, te nagyon szívesen tanulmányozod őket - jegyeztem meg mosolyogva, hiszen azért felnéztem rá. A műveltség kulcsait tartotta a kezeiben. Ráadásul sokkal jobb időtöltés volt, mint durmolni a szobájában, azt be kell vallani.
- Sajnálom, hogy csak levélben tartod velük a kapcsolatot - az együttérzés kiült az arcomra. Tudtam, milyen az, ha egy időre meg kell válni a szüleinktől. Nagyon nehéz volt nekem is, ezeket az érzéseket, élményeket feldolgozni.
- Örülhetsz, hogy nem egy rellonos találta meg, ők nem lettek volna ilyen kedvesek - eddigi tapasztalataim alapján ezt kellet mondanom. Leginkább kicikizték és megvetették az embereket, semmi jóindulat nem fért meg bennük, az biztos.
- Nincsen semmi dolgom, a szokásos köröket tettem meg a kastély falain belül - virítani szerettem volna az új taláromban, na de mégsem közölhettem ezt és így az újdonsült barátommal.
- És te, hogyhogy pont a banya portréja mellett találtál kényelmes ülőhelyre? Vigyázni kell vele, nagyon kíváncsi. Látod a méretes füleit? Most is hallgatózik - sejtelmesen suttogtam, mire valószínű rájöhetett, hogy róla van szó és elszégyellve magát, megbújt egy másik képrámában.

Ainsley

- Ó, én már nagyon sokszor eltévedtem itt. A rellonosok meg általában még rátettek egy lapáttal, hogy minél sikeresebb legyen a katyvasz  - ezt már kicsit savanyúbb ábrázattal tettem hozzá. Hiába kérdezgettem őket, esetlen palimadárnak néztek és rendszerint eltereltek egy teljesen másik irányba. Ennek köszönhetően olykor már annyira elvesztem a kastélyban, hogy a prefektusoknak kellett a hálókörletem felé terelgetniük, olyan fél 10 tájékában, mivel akkor találtak rám, kétségbeesetten és halálra ijedve. Az elsősök már csak ilyenek. A rossz téri orientációm sem segített az egyre elmélyülő problémán, már az oviban is felcseréltem a jobb és bal irányokat. Az óvónők ezt azzal díjazták, hogy rápakoltak egy-egy kék és piros karkötőt  a kezeimre. Itt azonban feltűnő lett volna ilyesmiket magamon viselve járkálnom. Úgyhogy úgy döntettem, elhagyom ezeket a segítő szokásokat és magamra hagyatkozom, meg a megérzéseimre.
Jót derültem azon, hogy a lány óvodáskora óta olvas, hiszen éppen ekkor kötöttem össze ezt az iránytévesztésemmel. Bár olvasással én is többre mentem volna, az igaz. Olyan megbocsátó jelleggel simultak ki a ráncok az arcomon, most mit tehettem volna? Én ilyen vagyok, így kell szeretni. Ainsley valahogy nem akart mesélni a szüleiről, s nekem is sikerült felfognom, hogy nem biztos, hogy ezt a témát firtatnom kellene, ezért csak beletörődően hümmögtem a szavaira.
- Így igaz, sok barátod lesz és teljesen hozzá fogsz szokni mindenhez - nem alaptalanul mondtam ezeket, nekem is lettek barátaim és egyre otthonosabban mozogtam a kastély falain belül. Habár a gyengélkedőt sokat látogattam, de mit lehet tenni egy olyan emberrel, aki folyton betegségekben szenved? Meg kell gyógyítani. Az ápolók pedig folyton ezen is ügyködtek, semmi okom nem volt a panaszra.
- Kényelmes ez a fotel, az igaz - helyeseltem és magam alá gyűrtem a lábaimat, törökülésbe helyezkedve a lány mellett. Éreztem, ahogy egyre jobban erőt vesz rajtam a fáradtság és teljesen elmacskásodnak a végtagjaim. A hangyák most mind belemásztak a lábamba, és hasogatóan rá is zendítettek, nehogy tétlenül bírjak maradni. Úgy néztem ki, mint akinek csipkedik a fenekét. A lány lehet meg is lepődött ezen, de mielőtt szólásra emelte volna ajkait, már megnyugtattam:
- Nincsen semmi baj, csak kicsit elzsibbadtam. Semmi mágia, hókuszpókusz - vigyorogtam sejtelmesen, de a légynek se tudtam volna ártani.
- Szeretek írni, könyveket, verseket - ő volt az első, akinek meséltem erről a különleges hobbimról. Az emberek nagy részének inkább az alvási szokásaimról áradoztam, de ha már ennyire belemerültünk a beszélgetés fonalába, gondoltam, jobb, ha meg tud rólam egész releváns dolgokat is. Meg aztán ő is elég beszédesnek bizonyult, így kísérletezgettem.
- És te, te szereted a verseket? - kérdeztem érdeklődve, hisz én rendkívül szerettem/szeretem őket meg az irodalmat is. Szabad teret hagytam neki, hogy kibontakozhasson, előttem nem kellett, hogy véka alá rejtse véleményét.
- Igen, lehet, hogy most elbújt, de pillanatok múlva vissza is térhet, nagyon furfangos - jót derültem, ahogy elpirosodva távozott a rámából a vénséges hölgyemény, de biztos voltam abban is, hogy vissza fog térni. Nélküle nem telhet el beszélgetés, sem jókora intervallum a kastélyban.

Ainsley

- Én sem látom értelmét a veszekedésnek, rendszerint beletörődően tévedek el a rellonosok szavára, még sohasem korholtam meg őket értük -  nem sokszor álltam ki magamért, az igaz, csak céltalanul bolyongtam, reménykedve abban, hogy valaki, mint kavicsok között egy gyémántot, felfedez. Ez az esetek többségében meg is történt, tehát a gondolatmenetem végül bebizonyosodott, aminek rendkívül örültem. Ahogy hallgattam a lány további szavait, helyeslően bólogattam, hisz én is hasonlóan gondolkodtam, sok pontban egyeztünk.
- Nekem sincsenek ellenségeim itt......ja,  de - zavarodottan a hajamba túrtam, mintha elő tudnám venni az emlékeket agyam raktárából - azt hiszem, mégis van egy, egy eridonos leányzó, Fanni a neve. Lehet, ismered, furcsa haja van és meg akarja ölni az embert - ahogy eszembe jutottak az erőszakos képsorok, hát elment minden kedvem az élettől. Nem szerettem, ha valaki azzal akart mások előtt feltűnni, hogy micsoda muszklijai vannak, s hogy hogyan tudja velük megverni az embert. Nem találtam szimpatikusnak, azt a napot, amit Fanni társaságában tölthettem. Nagyon féltem. Az eridonos meg nem, hisz eridonos volt, ez már csak így megy.
- Nincsenek barátságos rellonosok és eridonosok sem - erről szentül meg voltam győződve, egy magyar mennydörgő se tudott volna kibillenteni az álláspontomból. Valószínű, Ainsley is megérthette, felesleges az ellenkezéssel bajlódnia. Jónak találtam, hogy kedveli a nagy társaságokat, én viszont nem szerettem/szeretem, meghúzódtam általában egy sötétebb sarokban. Csak olyan embereknek nyíltam meg, akiket szimpatikusnak ítéltem meg, láttam valami érdeklődést a tekintetükben az irányomban.
- Én sosem voltam társasági, valahogy a művészet, az írás, kicsit remeteségre szólítja a magamfajtát - feleltem egykedvűen. Nem feltétlenül volt hálás mindig ez a szerep, de sokszor jól jött, hogy nem akartam középpontban lenni, így nem kellett mindent centrálisan elszenvednem. Másrészt megfigyelőként, sok okosságot le tudtam szűrni az emberek reakcióiból, jelleméből. Fel tudtam mérni, mit és hogyan csinálhatok.
- Úgy látom, mind a ketten alaposan elmacskásodtunk - felnevettem, ahogy ugrálgattunk a kényelmes kanapé mellett. Mások azt hihették, hogy csak azért járunk ide, hogy ezeket a mozdulatokat megtehessük. Ja, pont nem, de lényegtelen.
- Biztos, nem voltak olyan szörnyűek, el kell indulni valahonnan - kacsintottam biztatóan a mellettem helyet foglaló hölgyeményre. Az én verseim sem voltak magassásrétű irományok, de aztán egyre jobban kezdtek kiforrani. Csak a lelkesedésnek nem szabad megszűnnie, én ezt vallottam. Felragyogó arccal hallgattam, ahogy mesélt az irodalommal kapcsolatos élményeiről, tapasztalatairól.
- Én is tök így vagyok ezekkel a dolgokkal - szinte magamra ismertem benne. Teljesen le voltam döbbenve.
- Versek? Mindenféle témában, attól függ, milyen érzések kerítenek hatalmukba - igazat prédikáltam, hol szerelemről, hol fájdalomról, hol a halálról írtam. Nem volt kifejezett érdeklődési köröm.
- Miért te milyen verseket írtál? Regényekkel nem próbálkoztál? -  közben beékeltem kérdéseket is, önző dolog lett volna folyton csak magamról beszélni, ígyis néha már elszégyelltem magam. Intorvertált révén, viszont sikerült nagyon jól megnyílnom ennek a lánynak, s ez nagyban az ő munkájának volt köszönhető.
- Halló, dr. Bubó, Bubó - harsogtam viccesen, amikor ismét megjelent a vénséges hölgyemény. Mind a ketten szakadtunk a nevetéstől. Épp egy mugli meséből idéztem, nem tudom, hogy mennyire vették ezt a festmények. Lehet, azt hitték, kínai nyelven folytatok párbeszédet az újdonsült barátommal.
- Drazsét? - vettem elő a taláromból egy jól kiválasztott pillanatban egy egész doboz finomságot, a festmények felé is nyújtottam, de ők felháborodott arccal néztek rám. Ha nem, hát nem. Nem erőszak az édesség.

Ainsley

- Én már nem szeretnék senkivel sem harcra kelni, múltkor is majdnem felgyújtottak. Nincs kedvem az értelmetlen, felesleges körökhöz, amik után rosszabb esetben még meg is büntetnek. Nem kell, hogy a házamtól pontokat vonjanak le, azért mert mások nem tudnak uralkodni magukon,  és nem tanultak jó modort - határozott véleményem volt, főleg az eridonos eset után, majdnem ott haltunk meg, egyáltalán nem volt biztos, hogy élve távozunk onnan.
- Az lehet, hogy te kedvesnek tartasz, de ő talált bennem kivetnivalót, s a stílusából adódóan, nem is nagyon titkolta az ellenszenvét - titkolta? Á, dehogy. Azonnal a torkomnak esett és megpróbált elpusztítani, mint egy utolsó férget. Az mindegy volt, hogy én, hogy érzem magam, hogy bármelyik pillanatbán hányhatok, vagy a gyengélkedőn köthetek ki. Egyedül az motiválta, hogy leokádtam, s ez micsoda sértés az ő irányába. Nem tudta feldolgozni az esetet, az biztos, de nekem is sok álmatlan éjszakát okozott a tapasztalatlan varázserő-használatával. Aladár is egyre többször remegett a félelemtől, meg voltam győződve róla, hogy ez nem fog egyhamar elmúlni nála. A kastélyon belül azonban nem találtam, olyan állatorvost, aki enyhíteni tudná a tüneteit, simogatással pedig hiába próbáltam, nem javítottam a helyzeten.
- Nem tudsz valahol a közelben egy állatorvost? Szerintem Aladárnak valamilyen különleges betegsége van, meg kellene vizsgálni - hát igen. A pont, amikor a legféltettebb kincsemet hoztam szóba, Aladárt. Képes lettem volna érte mindenre. De ő is értem, ezt már sokszor bebizonyította. Esténként mindig vele aludtam, egyenletes légzése rögtön álomba szenderített. Reggelente meg az ugatására és nyalakodására ébredtem, egyszóval nélkülözhetetlen volt a számomra, az életem velejárója. Olyanok voltunk, mint borsó meg a héja.
- Én is jobban tudok alkotni, ha egyedül vagyok. Olyankor jobban jönnek a gondolatok, mélyebben élem meg az érzéseket – bólogattam a lány szavaira, de az sem zavart, hogy ő társaságban is el tudja érni ezeket az állapotokat. Mindenki a kedve szerint tegyen, s akkor lehetőleg sok boldog ember lesz a világban, ezt vallottam.
- Nekem is prezentálhatod az alkotásaidat, ha akarod – ajánlottam magam a figyelmébe. Láttam rajta, hogy szereti, ha dicsérő szavakkal illetik, másrészt kíváncsi is voltam a műveire. Ez már csak így megy művészék között.
- Szívesen megmutatom őket, habár most odafent pihennek a szobámban – csak úgy képletesen elnéztem fentre, mintha ezzel mindent megoldanék és lehozhatnám a verseket, de nem ilyen egyszerű ez a dolog persze. Igényel némi mozgást és energiát, ami most épp távozni készült a testemből. Hallgatni szívesebben hallgattam Ainsleyt, mintsem megmozduljak.
Halál? Elég komoly téma – enyhe aggódás ült ki az arcomra. Tudtam, hogy az írók saját tapasztalataikat vetik papírlapra, tehát ezzel a témával kapcsolatban úgy látszik, neki is túl sok van. Ez megijesztett.  Hideg borzongás futott át a hátamon, visszagondoltam az otthonomra, eszembe jutott a nizzai tűzvész és akaratlanul is elszomorodtam. Persze próbáltam úgy csinálni, mint akinek semmi baja sincs. Az más kérdés, hogy ez, hogy jött le Ainsleynek.
- Semmi gond, azért vettem elő, hogy együnk belőle – kiszedegettem néhány piros színű drazsét, reménykedve abban, hogy nem hányás ízűek lesznek. Eleget áldoztam az utóbbi időben a természetnek, s most nem kívántam magamra hozni egy ilyen rosszullét hullámot.
- Én sem próbálkoztam regényírással, túl nagy falat lenne nekem – habár már felvetettem a gondolatot, valahogy mindig legyűrtem magamban.
- Mit csinálsz hétvégén? – tettem fel a költői kérdést, válaszra várva, farkasszemet nézve az egyik portréval, aki kikukucskált egy mellettem lévő rámából. Olyan szia, én is itt vagyok jelleggel. Kicsit nevetségesnek is találtam.

Ainsley

Hogy mi történt? Kicsit összeráncoltam a homlokom.
 Arra elég hosszú és terjengős választ lehetne adni.
Nem tudtam elfelejteni azt a napot, Fanni szerencsére gondoskodott róla. A kezeimbe temettem arcomat, majd nagy lélegzetet véve, azon töprengve, vajon mi lehet releváns információ a lány számára, belekezdtem az ügy elmesélésébe:
- Mindenekelőtt érdemes arról tudnod, hogy  jelenleg a Navine és Eridon között zajlik egy játék, a neve: Rablókaland. Az egész lényege az, hogy minél több tárgyat szerezzünk meg, ami a másik ház tulajdonában van. Ezeket az akciókat, meg lehet akadályozni, s az én esetemben is ez történt. Egy bonbont  választottam ki magamnak, de Fanni, az eridonos leányzó, nyakon csípett és meg akart leckéztetni miatta. A dolog bukéja abban rejlett, hogy a csokoládét, úgy bűvölték meg, hogy folyton hányingerem támadt, amikor a közelébe kerültem. Fanni meg arra kényszerített, hogy vegyem elő. Én megéreztem a molekulákat és telibe hánytam Fannit. Onnantól az események, mint egy lavina, elindultak. A kis pirossal közelharcba kerültünk, megjelent a HVH is, fel akartak gyújtani, meg meg is akart verni... szóval az a lényeg, hogy teljesen kiakadt a lány - egykedvűen néztem magam elé. Megvizsgáltam a taláromat, meg az egész testemet, de hála Merlinnek egyben voltam, csak a hátamon állt fel a szőr a történtek megvitatása közben. Lehet Ainsley is nagyot nézett, miért sikerült elhányni magam, de nem tehettem róla, rossz szaga volt a csokinak. Bűzlött. Most hogy túlestem a horrormesémen, egy kicsit talán meg is könnyebbültem. Valamivel lelkesebben reagáltam az elhangzottakra:
- Tényleg? Az nagyon jó lenne, Aladár tuti örülne egy lelkiismeretes dokinak - rendkívül tetszett, amit mondott, lelki szemeimmel már elképzeltem Aladár hálatelt kis pofikáját, meg ahogy nyaldossa a kezeimet. Nem tudott volna ő a légynek sem ártani, meg nem eszik állatorvosokat sem, úgyhogy reménykedtem benne,hogy a közeljövőben sor kerül a kis randevújukra.
- A társaság is jól fog jönni - persze, hogy beleegyeztem, még én is a barátszerzési szakaszokban voltam, miért utasítottam volna el, egy ilyen nagyszerű ajánlatot? Vajsörözni is jobb ketten, mint egyedül.
- Majd elhozod a kis műveidet, ezt nem fogod megúszni - vágtam a szavaiba és összedörzsöltem a kezeimet. Imádtam nem hagyni menekülni az áldozatokat. Ha valamit megígértek nekem, akkor azt tűzön-vízen be kellett teljesíteniük, azoknak, akik elkötelezték magukat. Ez alól Ainsley sem volt kivétel.
- Benne vagyok az alkotói estben. De ha már többen vagyunk, ilyen kis művészlelkek a kastélyban, akkor azt is el tudom képzelni, hogy szervezünk egy ilyen kulturális estét.. lesz ott ének, tánc, vers, festészet, egyszóval minden. Talán ilyen ki mit tud jelleggel? Szuper lenne - egyre több és több ötletem támadt, alig hagytam Ainsleyt szóhoz jutni. Tessék, introvertált révén kezdjenek el velem beszélgetni és majd nem mozdulhatnak mellőlem, azok, akik ilyenekre vetemednek.
- Nálam mindig lapul egy kis édesség - a taláromban még jócskán akadt pár csokibéka, meg valami pillangóízű rágógumi is, amire nagy betűkkel rá volt írva, vigyázzunk, könnyen elszárnyalhatunk tőle. Ezt ki is raktam középre, hátha kipróbáljuk, mert egyedül nem mertem, az tény. Ainsley viszont elég vállalkozó szellemű egyednek tűnt, s titkon reméltem, hogy nem vonja meg magától ezt a finomságot.
- A novellák is jól hangzanak - bíztatóan mosolyogtam rá, hiszen nagyon szerettem/szeretem az irodalmat, s a fülemnek kedves információk terjengtek a levegőben.
- Nekem sincsen konkrét tervem, ezért is hoztam szóba, gondoltam, ötletelhetnénk közösen - a tanácstalanságot mindig úgy kell megoldani, hogy megkérdezünk valaki másat, ő hogyan vélekedik. Én is ezt a taktikát választottam.

Ainsley

- Nincsen semmi gond, már valahogy túltettem rajta magam – igazságtalannak éreztem azt, ami történt, de hát ki lenne kíváncsi egy elsős véleményére? Senki.
- Elrontotta a játékélményt, megrémisztette Aladárt, engem pedig majdnem felgyújtott – dühös voltam, mélységes utálatot éreztem az Eridon iránt. A láthatatlan szakadék, ami a két ház között húzódott, egyre tátongóbbá vált, nem lehetett áthidalni semmivel.  Egy idő után, azért sikerült lenyugodnom, a jó társaság miatt sem tehettem meg azt, hogy puffogok, mint valami dühös szárnyas (pulyka). Kisebb vidámságot erőltetve az arcomra, fészkelődtem a fotelben, ami ugyan kényelmesnek tűnt, de egyre jobban szurkálta a hátsófelemet.
Ki tudja, lehet, beleköltöztek valakik? Az igaz, hogy nem terveztem bolhairtást, de ha meg kell tenni, hát meg kell tenni, nincs mese. Kíváncsian fürkésztem Ainsley arcát, hátha ő is tapasztal valami furcsát, ott hátul, vagy esetleg máshol a végtagjaiban.
- Boston terrier – válaszoltam meg a lány kérdését büszke mosollyal az arcomon. Igen, tudom, hogy milyen fajtájú a kutyám és imádom őt.  Ez az állapot azonban csak pillanatnyi volt, ugyanis a beszélgetés további felében nagyon elkezdtem vakarózni és furcsa kiütések is megjelentek rajtam. Árulkodtak arról, hogy bizony ebben a kanapéban megbújtak valakik, csak azt nem tudtam, hogy kik.
- Ha mindet el akarod olvasni, akkor az maratoni táv lesz. Több időbe fog kerülni, mint egy Anna Karenina – hoztam fel példaként a mugli művet, amit még siheder koromban volt alkalmam megszemlélni az unokanővérem hosszabb terjedelmű regényei között. Nagyon poros kötet volt, valószínű, nem akarta a kezébe venni senki.  Egészen elárvult ott a polcon.  Felderült az arcom és sugárzott akár a nap, amikor a lány lelkes szavait hallgattam, hiszen azonosultam velük:
- Nagyon szuper, támogatom – vadul bólogattam, akár egy mugli műszerfalon elhelyezkedő ugyanazt a ritmust visszaadó kiskutyus. Szomorúan konstatáltam, hogy nem akarja elvenni azt a pillangóízű rágógumit, pedig belülről emésztett a fene, hogy megkóstoljuk és megnézzük, mi történik velünk az elfogyasztása után.
- Nézd, ezek nagyon finom rágógumik. Tudom, hogy a sütiket jobban szereted, de feltétlen ki kell próbálnunk őket – mutattam a középen elhelyezkedő finomságokra.  Szinte könyörögtek nekünk, hogy tömjük be őket és aztán valami furcsa pillangó alakban szálldossunk a kastélyban sokak örömére.
- Igen, majd egyszer kinézhetnénk Bogolyfalvára – könnyedén belementem a lány ötleteibe, sosincs gond az olyan emberekkel, akik szeretik a sütiket meg az irodalmat.
- Novellákat nem nagyon olvasok, de a te novelláidat szívesen – kedves mosoly ült ki az arcomra, ha barátokat szerez az ember, sosem ráncolja össze a homlokát. Ez valahogy nálam is így működött.

Ainsley

- Kérlek, ne legyél ilyen kishitű, biztosan jók a novelláid, én még egyet sem olvastam belőlük - csak az igazat mondtam. Az őszinteség nem állt távol tőlem, igazából összetartoztunk, mint borsó meg a héja. Közben fokozódni látszott a helyzet, a bolhák egyre nagyobb támadásba lendültek, mi pedig jókora kiütésekkel magunkon, úgy festhettünk, mint a százegy kiskutyák.
- Szerinted mióta próbálnak likvidálni bennünket? - tettem fel a kérdést, amit úgy hittem, meg fog tudni válaszolni, habár jómagam se tudtam rá a feleletet. Legrosszabb esetben, elmegyünk a gyengélkedőre és valami könnyed varázslattal megszabadítanak bennünket a kellemetlen foltoktól.
- Azért ne ess kétségbe, biztosan van ír a problémánkra - még gyorsan közbeékeltem, mielőtt végképp kitörne a pánik. Én is hajlamos vagyok arra, hogy túldramatizáljak dolgokat, magamból kiindulva pedig jobb a bajt megelőzni mintsem a kialakult kataszrófa-helyzetet orvosolni.
- Mindenképp kellene alakítanunk egy ilyen kört, vagy szerveznünk egy ilyen versenyt. Szerintem sok jelentkező lenne rá - lelkesen bólogattam a lány mondataira, bármikor megszólalt, olyan volt, mintha saját magamat hallgattam volna. Ez nagyon imponált nekem, zene volt a füleimnek.
- A rágók... hát... próbáljuk ki - noszogattam és felé nyújtottam egy sárga színűt, én meg elvettem egy pirosat. Lassan gyömöszöltem a számba, féltem, hogy mi lesz a következmény, ugyanakkor vágytam arra, hogy valami különös, megmagyarázhatatlan dolog történjen velünk.

Rothman Anton

Ainsley

Nem fog megváltozni a véleményem - fejem rosszalló ingatásába kezdtem, pláne, hogy már jó előre ilyen siralmasnak állította be a novelláit. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy Ainsley rossz történeteket írna, nem úgy tűnt a beszédéből, mint aki primitív szintű gondolkodással tengetné mindennapjait. Megfelelőnek találtam a képességeit és fantáziáját ahhoz, hogy csodás műveket hozzon létre és osszon meg a nyilvánossággal. Csak sejtelmesen mosolyogtam felé, - képzeteimet nem osztottam meg vele - lusta voltam beszélni is. Úgy véltem, tanuljon meg olvasni a gondolataimban.
- Már nekem is nagyon fájnak a csípések, tényleg muszáj leszünk elmenni a gyengélkedőre - erre a mondatra nagyot nyeltem, mintha valami almadarabka rekedt volna a garatomban, pedig nem volt ott semmi, ezt a kíváncsiskodó festmények is tanúsíthatták volna. Ahogy elkezdtünk a bolhákról beszélni, a rámákban fellelhető személyek is kisebbfajta pánikot kaptak, ugyanis sorra tűntek el és kezdtek megjelenni a kastély más pontjain. Nem értettem a történések okát, tanácstalanul meredtem magam elé, olyan feltevések jártak a kobakomban, hogy esetleg már velük is történhetett ilyen incidens? Egy bolhatámadás áldozatául eshettek ők is?
Mielőtt megoldottam volna magamban a rejtélyes jelenségek okát, Ainsleybe karoltam, és támogatva megtettük az első lépéseket a gyengélkedő felé. Útközben azért nem bírtam csendben maradni, pár kérdést még muszáj volt intéznem felé:
- Szerinted el tudják tüntetni őket? Mennyi időt fogunk ott tölteni? - habár nem akartam túlpörögni a témát, természetesen sikerült. Ezerféle kétely járta át a szürkeállományomat és vinnyogva az ajkamba haraptam. Aladár is így szokott, amikor leszakad az ég és éktelen dörgésbe kezd. A félelem valahogy erőt vett rajtam és nem akart semmilyen irányba mozdulni.

Rothman Anton

már nem nélkülözök.

Talán szőke és fruska is voltam, meglehet, de céltalan aligha. Gondolataimba mélyedve bandukoltam a macskaköves utczákon, amikor egy furcsa alakkal találtam szembe magam. Még sohasem láttam, ezért alaposan szemügyre vettem a fizimiskáját, illetve mindenét, amiből olvasni lehetett. Ahogy láttam ő is jócskán méregetett, sőt mi több, kiszemelt magának engem. A kíváncsiságunk hasonló szinteket érhetett el, mikor sikerült ráébrednünk arra tényre, hogy nem tudunk olvasni egymás gondolataiban. Micsoda felismerés, akár Nobel-díjat is kaphattunk volna érte, de azt már elhappolták előlünk - jó pár évtizeddel ezelőtt a muglik -  így könnyed csevegésre adtuk/adtam a fejemet:
- Ó, én csak.... - aztán a szájamhoz kaptam, mintha hányingerem lenne, pedig pusztán az nem jött ki belőlem, hogy keresek egy igen ritka növényt, ahhoz a szerelmi bájitalhoz, ami a húgomnak kell. Hát ennél természetesebb és logikusabb dolgot, miért is ne mondanánk el a nagyérdeműnek? Valószínű, minden édesapám korú férfit érdekelhet ez a téma, és szívesen segít is egy ilyen lötty előállításában, persze. Ennyire naiv azért nem vagyok, ezért is kezdtem el vakarózni, mintha a szavak, amiket ki akarok mondani, kiütésként nőttek volna a karomra meg a lábaimra egyaránt. Már-már szétdörzsöltem a mondatokat a testemen, de még mindig nem bírtam kitalálni egy észszerű magyarázatot.
- Aladárnak elfogyott a kutyakajája és nagyon szerelmes, szóval sok tápot kell vennem neki - Aladárnak elfogyott a kutyakajája és nagyon szerelmes és sok tápot kell vennem neki???? Ezt komolyan gondoltad, Lora? - magam is hűledezni kezdtem a tényen, hogy milyen hülye válaszokat tudok adni egyszerű kérdésekre, de lányos zavaromban a tekintetem a macskakövekre korlátozódott.
Ha bolondnak hisz, hát tegye, teljesen igazat fogok adni neki. Nem vagyok százas, ez a mondataimból is leszűrhető.
- És Ön mit keres itt? Miért bolyong ezeken a bosszantó utcákon? - hogy leplezzem idegességemet, elkezdtem faggatózni, hátha belemegy a játékba és szépen elkezd majd csevegni magáról. Aztán majd később kieszelem, hogy mit is tegyek és hová irányítsam a beszélgetésünk fonalát. Közben pedig próbáltam valamilyen értelmes, normális tinédzser fejet vágni, egy olyan ember ábrázatát magamra ölteni, aki nem szerelmi bájitalok megfőzésére törekszik, márha ez nagy szégyellős momentumaimban egyáltalán kivitelezhető feladatnak bizonyulhatott.

Melissa Von

Sétálás. Hány lépést tettem már meg a kastély falain belül, hol jókedvvel, hol szomorúan, de mégis bandukolva a kívánt cél felé. Rosszul éreztem magam, hányni tudtam volna a tömegtől és a kíváncsi elsősöktől, akik úgy nyüzsögtek a kastélyban, mint apró, kis hangyák eső előtt. Depressziós állapotaimat az is fokozta, hogy mankóval a kezemben kellett kijutnom az erkélyre, így leginkább egy kis bicebócára hasonlíthattam. Útközben pedig egy sietős kisdiák, majdnem fel is borított engem, ami nagyon felháborított. Már-már a pálcámhoz kaptam, amikor sikerült elszámolnom tízig és megnyugodva mégiscsak egy békés megoldáshoz folyamodtam: beletörődtem a saját sorsomba, s úgy haladtam tovább a sötét folyosókon.
Minden olyan kiábrándító volt. A festmények is úgy méricskéltek, mintha édesanyám vizslató tekinteteit éreztem volna magamon.
Mi van ezekkel? Nem láttak még embert? Vagy sohasem sérültek meg? - bosszúsan felsóhajtottam és rosszallóan csóváltam meg a fejemet.
Itt sohasem lehet megnyugodni? - senkivel és semmivel nem volt kedvem találkozni, alig vártam, hogy kiérjek a fényre. Ahogy kijutottam, teljesen megnyugodtam, a napfény és a friss levegő pozitívan hatottak rám. Behunytam a szemem és elképzeltem, hogy újra otthon vagyok és Florival beszélgetek. Annyira hiányzott. El is határoztam, hogyha megunom az üldögélést, fogom magam és írok egy levelet neki. Beszámolok arról, hogy hogy megy itt a sorom és mennyi minden történt velem. Izgatottan kukucskáltam ki a napszemüvegem mögül, s magamban arra kérleltem minden varázslényt, hogy csak most ne kerüljön senki az aurámba...

Melissa Von

Én megértem, hogy süt a nap és hunyorogni kell a fénytől, de akkor hordjon napszemüveget, vagy 'tudomisén', műtesse meg a szemeit, vagy csak egyszerűen nyissa ki őket - akkorát sóhajtottam, hogy az egész mágustanoda beleremegett. Azt már megszoktam, hogy van egy félig rokkant lábam, de hogy legyen egy másik is? Na persze, hogyisne.
Merlin szakállára, hát komolyan nem látta meg, hogy amúgyis fogyatékos vagyok? Most szédültem ki a gyengélkedőről.... milyen kevés esze van ennek a rellonos diákságnak -  szép meccseket játszottam le magamban, épp megfosztottam a kedves tekintetű hölgyet gyönyörű hajkoronájától (persze csak képzeletben), és a bocsira egyszerűen az égbe szöktek a szemöldökeim:
- Ne haragudj, de te ezt komolyan gondoltad? Nem virít le rólam, hogy veszettül szükségem van a lábaimra? - közben vadul köszörültem a torkomat is, mintegy prezentálva azt, hogy készen állok arra, hogy bármelyik pillanatban elharapjam az övét. Idegességemben meg is szédültem, kibillentem az egyensúlyomból, úgy kellett megtámaszkodnom a fekete korlátokban. Olyan szinten kiborultam, hogy én már nem finomkodtam, előkaptam a pálcámat és szinte önkívületi állapotban kiáltottam felé:
- Tarantallegra - ha eddig nem volt kedve táncolni, hát mindjárt támad és ha gondolja teremtek hozzá zenét is. Csak még néhányszor lépjen rá a lábamra és megtanulhatja, milyen egy navinés magyar mennydörgő. Ha ennyire ki akarta hozni belőlem a rellonost, tessék, itt van, kóstolgassa csak bátran. Egyelőre jól szórakoztam, ahogy a lány mindenféle táncnemet gyakorolt előttem, hol pukedlizett, hol salsázott.... bőven jutott rá ideje, ugyanis nem akartam leállítani, még nem. Hátha elropja a lábát és ő is lesántul, nem tudhatjuk...

Én szeretlek, te csöndes gyilkos!   Melissa Von

Szólásra emeltem volna ajkaim, de ahogy formáltan a szavakat, úgy éreztem, valamiért nem fordul a nyelvem. Persze, hallottam elsüvíteni a pofixot a levegőben, de a fene se gondolta volna, hogy akkor most jól megnémít ez a zöld pojáca. Paprikás hangulatomat csak továbbfokozta a lány ügyeskedése. Észből azonban nekem se osztottak keveset, hamar írt találtam az égető problémára. A nyakamban lógott egy amulett, amiben volt némi tündérpor, még édesanyám küldte ínséges időkre. Hát elérkeztek azok az idők, és én alkalmasnak láttam a helyzetet arra, hogy egy picikét felhasználjak belőle. A tündérpor hamar rendbe hozta a hirtelen jött képességcsökkenést, és újra régi pompájában csilingelhetett a hangom. A nyelvem is megeredt, a zöldike nem túl nagy örömére. Persze, csupa virágnyelven tolmácsoltam a káromkodásaimat felé, nehogy bántódása essék:
- Azt hitted, jól elnémítasz, ugye? Hát pont nem sikerült - csípőre tettem a kezeimet, és védekező pozíciót vettem fel, de előtte azonban megelőztem, hogy újabb támadást intézhessem felém:
- Capitulatus - sajnos nem sikerült túl jól a varázslat, csak erőtlenül megremegett a pálcám, de sebaj, tudtam még pár bűbájt. Nem is haboztam, próbálkoztam másképp:
- Locomotor Mortis - furakodott keresztül a levegő atomjain. A rellonos nem rophatta tovább, mert megszüntettem az átkom. Meg, ha azt nézzük, teljesen kedves is vagyok, megakadályoztam, hogy esetleg letáncoljon az erkélyről és valami kárt tegyen magában. Annyira lebilincselő volt ez a momentum, hogy ennek örömére le is ültem egy kényelmes fotelbe, majd ha baja lesz, úgyis szól, én nem elnémítottam, csupán korlátoztam a mozgásban... a kettő eléggé távol esik egymástól.
- Valami baj van? Valahogy nem túl őszinte a mosolyod... beszélj csak, ha úgy tartja kedved - halvány megelégedés ült ki az arcomra, percek alatt sikerült elintéznem a dolgokat, elfáradni se volt időm.

Melissa Von

- Szép ez a lelkesedés a létezésem megszüntetésére - kicsit könnybe is lábadtak a szemeim, már-már meghatódtam, röpködtek az átkok felém, amiket, mint egy alázatos Navinés szótlanul el-eltűrögettem, de egy idő után, meg lehet ezt unni, s mi tagadás én is meguntam. Még mindig volt nálam egy tucat tündérpor, és nem is állt szándékomban mindet erre a lányra elvesztegetni, dehát annyira akarta, hogy használjak belőle, hogy én lettem volna az a csúnya leányka, aki megtagadja tőle? Nem, naná, hogy nem. Részesüljön csak mindazokban, amikben én is részesülhettem általa. Próbáljuk csak ki, mit tesz egy ilyen tüzes boszorkánnyal ez a szer...
A helyzetben csupán annyi bökkenő volt, hogy a legutolsó átok tényleg eltalált, elkezdtem furcsa hangokat hallani, olyanokat, hogy hívd ide Aladárt, meg tépd ki ennek a lánynak a haját, szabadítsd meg a nyelvétől. Tartott ez egy bizonytalan ideig, de valahogy mindig felülkerekedtem a gonosz hangokon. Olyan erős volt a személyiségem, meg alapjában véve olyan érzékenynek bizonyultam minden szagra is, hogy nagyon hamar sikerült visszatérnem a valóságba. Melissát olyan negatív aura és illatkombináció lengte körbe, hogy egy rossz szaglású kisállatka is messziről felismerte volna. Pechjére. Nem tudom miért, de valahogy ma nekem kedveztek a csillagok, még pár percig törtem a fejemet, aztán szépen lassan újra kinyitottam az amulettet:
- Egy kis szépségpor, gondolom, elég hiú vagy, ez az öltözeteden is látszik - és szép lassan a szemébe fújtam a tündérséget, minek hatására megszűnt a védőbűbája és hosszú, pihentető álomba merült. Szerintem egész jó döntés volt, biztos elfáradt a számára megerőltető gondolkodásban, jobb is, ha kipiheni magát, gyűjtögesse az erejét másra. Majd megoldom, hogyan vigyem fel a rellonos hálókörletbe, csak bízza rám a dolgokat, neki egyetlen feladata van: megálmodni a megálmodhatatlant.

Melissa Von

A gyengélkedő és egy szebb jövő felé

Ami azt illeti, a célomat elértem, Melissa fáradtan esett össze. Ha eddig aggódott amiatt, hogy folyton járt a lába, most elrebeghetne egy-két imát azért, hogy felébressze valaki. A szőke herceg, netán, ha a realitás mezejére bocsátkoznánk a gyengélkedő. Rokkant lábam és Melissa egyedül maradtunk ebben a földöntúli harcban. Nagyot sóhajtottam, azért nem lesz könnyű elszállítani a gyengélkedőig, hiába volt szépen öltözve, a súlya az megmaradt a régiben. De kellemetlen...
Megcsóváltam a fejem, talán több munkát csináltam magamnak, mint kellett volna?
Ekkor hirtelen megszólalt: Ezt még megkeserülöd!
- Ugyan drágám, mit? A tündérpor szerintem az emlékeidet is elveszi, csak az marad majd meg, hogy milyen jófej voltam, hogy segítettem rajtad és gyönge kezeimmel elhurcoltalak a gyengélkedőig - fájdalmai enyhítésére megsimogattam a kobakját. Akár egy superman jelmezt is felölthettem volna, szinte ragyogtam az erkélyen a jóindulattól és a lemenő nap sugaraitól. Na jó, azért nem, tisztában voltam én a gyarló tulajdonságaimmal. Kívülről szép, fényes alma, de belülről egészen rothadó. Na sebaj, ezt csak én tudtam és senki más, ami rendkívül imponált ebben a pillanatban.
- Segítség, segítség - kiabáltam, mint valami reményvesztett lélek és bolyongtam a folyosókon. Végre valaki észrevett bennünket és segített eljutni a kívánt helyre. Persze, mindent máshogy adtam elő, hogy megsebesültünk mindketten és, hogy valaki álomátkot szórt Melissa fejére. A magyarázkodás nagy mestere voltam, sok mindenki tanulhatott volna tőlem. Miután az események lezajlottak, és végre elhagyhattam a gyengélkedőt, a klubhelyiségem felé vettem az irányt, a supermanek is elfáradnak, hiába a flower-power.

Krushnic Dimitri, akit nem ismerek, de ki tudja...

Szerelem.
Ki ne ismerné ezt az érzést? Pillangók a gyomorban, gyötrődéssel megtelt létezés, hány álmatlan éjszaka. Tervezgetés, hogy hogyan és miként érjen bennünket a pillanat. Mert el fog jönni, ebben biztos voltam és nem ülhettem tétlenül, nem vagyok én Fiona, egy műanyag nyílászárókkal tarkított, elhagyatott kastélyban. És a hercegem...igaz, a hercegem, nem akarta átélni ezt az érzést, úgy igazán (legalábbis ahogy gondoltam), de én szívesen áldoztam a szerelem oltárán, azért is járkáltam itt, épp az esti vacsoránkhoz készülődtem. Zöldségeket és gyümölcsöket vásároltam.
Semmi aggodalom, már rég kinyomoztam, hogy miket szeret, hónapok óta összeköttetésben voltam néhány házimanóval, akik megfigyelték a drágámat. Szigorúan diszkréten, hogy ne érzékeljen semmit, nem akartam korlátozni a szabadságában.
Ugye nem vett észre semmit???! - ez most kételyeket ébresztett bennem, egy pillanatra a kosár is megremegett a kezemben, de sebaj, a főztömmel majd úgyis leveszem a lábáról, remélhetőleg.
Egyelőre inkognitóban sétálgattam és csendesen figyeltem az eseményeket. Volt nálam egy nagy kosár, szóval, még ha történne is valami, talán el tudom takarni  magam vele, úgyis annyi mindent pakoltam bele, hogy szinte roskadozott a sok finomságtól. Nem is volt kérdés, hogy kivel akartam ezeket elfogyasztani: csakis vele, Dimitri, te vagy az én mindenem, mindig te voltál, csak sose tudtam ezeket elmondani....

Dimitri  

Egyetlen dolgot elfelejtettem, így hanyatt-homlok rohantam vissza az árusokhoz, közben nagyokat dobbant a szívem, nem egy átlagos estére készültem, mindennek tökéletesnek kellett lennie. Ahogy haladtam a sorok között, küszködve a saját gátlásaimmal és szerénységemmel, pillantottam meg őt. A szemeim azonnal szívecskékké formálódtak, úgy olvadoztam, mint valami vanília fagylalt, egy forró nyári napon. Bár égtem volna az ő testére, hiszen férfias vonalai most igazán karakteressé varázsolták, s ahogy ott állt a napfényben, a gyümölcsöket kóstolgatva, húsos ajkai úgy vibráltak, akár neoncsövek a sötét éjszakában.
Merlinkém segíts, menten elájulok, hogy került ide ez a görög isten? - nagyot sóhajtottam, a szívem alig fért meg a mellkasomban. Igazgattam egy csöppet a ruhámon, ha a nagyérdemű elé kerülök, hát mégse valami kócos kis siheder lányként mutatkozzam, próbáltam menteni a menthetőt. Úgy nézhettem ki, mint egy pályát tévesztett agyonsminkelt tinédzser, de jelen pillanatban ez sem érdekelt. Mindent az imádottamért, úgyis együtt leszünk örökre. Legalábbis én erről szentül meg voltam győződve.? S hogy Ő mit gondolt? Hát biztosan nem ezeket, de semmi probléma, majd csak alakítgatjuk ezt a szerelmesdit. Csak lépjünk már szintet, szinte azonnal akartam őt. Furcsa érzés volt, de tényleg.
Egyszerűen minden összejött, egyre közelebb kerültem hozzá, már hallottam ahogy beszélgetnek, azzal a hölggyel, akitől a szükségeseket kikérte, de aztán elfáradva leült egy padra és fagyit kezdett nyalni.....hmmm érdekes képek jelentek meg a gondolataimban, de szerencsére nem látott a fejembe, különben lehetséges, hogy pillanatokon belül elhagyjuk a piacot, és azonnal egymásnak esünk. De ne szaladjunk ennyire előre...
még előtte beszélgetnem kellett valakivel, valamiről. Én ugyanis nem fáradtam a padokhoz, hanem egy öreg bácsi standjánál állomásoztam, osztrigákat értékesített.
- Jó napot, Paul - köszöntem rá ismerősen, ő is mosolyogva üdvözölt engem. Eddig sínen vagyunk, semmi ellenérzés, csak egy szép napszőke, ártatlan leányka.
- Szépek ezek az osztrigák - dicsértem meg a kínálatát, hátha sikerül a kegyeibe férkőzni.
- Szeretnék is belőlük jó sokat, tudja, nem egy átlagos estére készülök ma - suttogtam diszkréten és rá is kacsintottam, jelezve felé, hogy ő is próbáljon meg ilyen rugalmasan viselkedni, és ne hozzon kellemetlen helyzetekbe, ha lehet. De ő pont nem így gondolta, ordibálni kezdett velem, teljesen megrémültem.
- Kishölgy, maga még csak tizenéves, miért akar ennyi vágyfokozót? - és bosszúsan el is kezdett hadonászni a kezeivel, azt hittem, hogy a nagy gesztikulálásban véletlenül megüt.
- Fogja már be a száját, hát nem lehet ezt diszkréten kezelni? Van pénzem, és meg is tudom vásárolni, magának meg nem mindegy, hogy... de szerintem magának mindegy, ígyis olyan öreg, azt se tudja, mit beszél - mondtam és kifizetve az osztrigákat sértődötten továbbálltam, elkezdtem menetelni az álmaim felé. Határozott szándékomban állt Dimitrivel beszélgetni, mégha ő nem is akarta. Beszélgetni? Ez elég konszolidált megfogalmazás.

V é g z ő s   b á l - Ainsley Bolton és bárki, aki csatlakozna köreinkhez  



Régen rossz annak, aki már egy bálra is csak azért fárad el, hogy  az ő Dimitrijét keresse, de nem lehet mit tenni, a szerelem pont nem válogat, és ha két ilyen egymástól távol eső, de valamilyen módon (egy bájital által) mégiscsak összekomponált illetőket választ, akkor azt vagy el lehet fogadni, vagy el lehet fogadni. S hogy én mit tettem? Természetesen belenyugodtam.
Belenyugodtam? Rajongtam a célszemélyért, a napjaim csak arról szóltak, hogy valamilyen módon találkozzunk, s mivel volt némi esély rá, hogy a bálon esetleg ő is tiszteletét teheti, hát felöltöttem a legszebb koktélruhámat és hanyatt-homlok szaladtam a rendezvényre.
Itt a nagy lehetőség s csak úgy veszni hagyjam? Na nem, most nem egy telefonfülkében vagyunk, ez nem az a nap - ilyen gondolatok társaságában sétálgattam egy irdatlan nagy magassarkúban, ami rendkívül molesztálta a lábamat, de ha szépen akarunk kinézni, akkor talán megengedünk magunknak ilyen fájdalmakat is, és ez még a bevállalható kategóriát képezte, ami azt illeti. Igaz, nem volt túl őszinte  a mosolyom, de annál szebben festettem azokon a képeken, amik ezen az estén készültek. Szemeim Dimitrit kutatták a nagy tömegben, de előbb fedeztek fel egy ismerős lányt, akit megpillantva, felsikoltottam az örömtől:
Hála Merlinnek, nem leszek egyedül, köszönöm, köszönöm, köszönöm - a ruhám furcsa szabásával küszködve próbáltam megközelíteni, majd miután ez sikerült, köszörültem egyet a torkomon és üdvözöltem:
- Szia, hát te? Micsoda meglepetés, gyönyörű vagy - hát igen, ezt kár lett volna tagadni, Ainsley és én csodálatosan néztünk ki, szóval, ha nem környékez meg bennünket senki, akkor hagyjuk is inkább a férfinépséget, mert valami elromlott a készülékükben.

Ainsley

Ó, igen.
Ez volt az első bál, a maga szépségével és romlottságával együtt. Mert ezek az események, nemcsak arra alkalmasak, hogy hatalmas tömegeket mozgassanak meg, hanem arra is, hogy szembesítsék a magamfajtákat a ténnyel: kár a gőzért, úgyis egyedül fogsz megöregedni.  
Ahogy körbenéztem, csak boldog párokat láttam, milyen szerencse, hogy pont azért jöttem ide, hogy én is szerezzek egyet, de a nagy Ő valahogy máshogy gondolta ezeket. Dimitri hatalmas léket vágott az önbizalmamon, és tudatában sem volt annak, hogy egy fiatal leány mit össze nem szenved csupán egyetlen pillantásáért. Van ez így, a szerelem egy kiszámíthatatlan lavina, nem tudni, kit és hol ér, vagy épp mikor vág agyon. Kiműteni pedig lehetetlen, velejéig fertőzi az embert. Engem is teljesen a hatalmába kerített. Ahogy ezeken morfondíroztam, s a rossz érzéseket, mint egy Baziliskus méregfogait huzigáltam ki magamból, jöttem rá arra, hogy társaságom akadt, ezért jó lenne, ha elvetném a szenvedő-Madonna ábrázatokat és bájos csevegésre adnám a fejemet.
Ainsley biztosan díjazná, hisz nem azért ácsorog mellettem, hogy a nem létező szerelmemet gyászoljam napestig.
 - Köszönöm szépen – reagáltam kicsit elhalkuló hangon, benne volt ebben az is, hogy különösen örültem volna annak, ha ezt egy bizonyos illetőtől hallom, de ez most nem jött össze. Ideje lenne feladni,én is éreztem, de az illúzió, édes volt, akár a méz.
- Jól vagyok, bár nemrég jöttem ki a gyengélkedőről, eltörött néhány végtagom – elég nagy természetességgel vallottam neki a képességdeficitjeimről, dehát minden barátom tudta rólam, hogy a gyengélkedő, olyan számomra, mint egy vonat végállomása, habár különböző helyekről indulok, mindig odaérkezem.
- És te hogy vagy? Mikor olvashatom azokat a híres novellákat? – eszembe jutott ám, amiről beszélgettünk és nem hagyhattam ki, hogy be ne ékeljem társalgásunkba a nehezen nyert információkat. Nem azért pedáloztam, hogy ezekről csak úgy megfeledkezzek, én nem olyan családból származom.
 - Koktélok, ó tényleg, milyen igazad van – ha a szerelem nem is, majd az alkohol tompít, teljesen felragyogtak a szemeim, olyan szinten belefeledkeztem a letargiába, hogy szinte tudomást se vettem a drágaságokról. Azonnal orvosolni kellett a problémát, kérlelően néztem Ainsleyre, hogy hozzon nekem egyet valamelyikből, mert ebben a ruhában életképtelen voltam, nem tudtam mozogni, mint egy kötözött sonka. Szép, de korlátozott létezés.

ki nézett? senki

Minden reggel egy kisebb halál.
Végzetes dózis koffeinből, cukros süteményekből és szem alatti karikákból. Ez a napkezdet pedig egyenesen egy temetésnek ígérkezett, - ha már a halál témájánál maradunk -, hisz az idő, úgy határozott, elsiratja a koránkelőket. Hajnali 4 óta hullottak a krokodil méretű esőcseppek, Aladár és az én felettébb nagy örömömre. A kutyák, mondanom sem kell, nehezen tűrik a frontokat, hátha azok még villámlással és egyéb természeti jelenségekkel járnak együtt. Aladár végigvonyította az éjszakát, meg a pirkadatot, meg a reggelt, egyszóval hallatta a hangját, úgy, ahogy azt a Boston terrierek nagy könyvében megírták egykor. Egy percre se hagyta volna abba, ez a program egyszerűen kitörölhetetlennek bizonyult a szürkeállományából. Már nem is próbálkoztam semmivel. Régebben vettem neki egy plüsst, szentül hittem, hogy az majd segít, de azóta szétrágta és a belső tartalma fenyegetően helyezkedett el a padlón, valami olyasmi üzenettel: Aladárnak bizony nem szabad ilyen szép plüssállatokat venni, mind idelent végzik majd a porban.
Nagyot sóhajtottam az ágyam szélén üldögélve, olyan volt ez, akár egy landolás, ősz és tavasz között. Pedig nem, nem a Babits versre gondolok. Ahogy kitekintettem az ablakon, inkább a szundikálás mellett döntöttem volna. Szélben hajlongó fák, megtépázott bokrok, villámlásokkal tarkított erdők, tekintettek vissza, nem épp őszinte mosollyal.
- Ez igen, ezért felkelhettem - nyugtáztam a témát, hogy ismét egy remek nap elébe nézek, már nyúltam volna a vízhatlan taláromért, amikor eszembe jutott, hogy csak egyetlen egy van és az is jól szétrongyolódott a padlástéri kalandban. Ez már csak ilyen...
Na sebaj, majd egy kiadós reggeli - indultam el a Nagyterem felé, valami finom, pocakomat megremegtető étek reményében, amikor borzasztó füstre és mozgolódásra lettem figyelmes.
Neeee már, a manók odaégették valamit?

Gonosz vagy, Dimi
de azért neked küldöm

Mint kavicsok között a gyémántot, számon tartottam őt.
A piacon sokféle ember volt: mogorva, mosolygós, ráérős, sietős, de olyan, mint ő, vagy hozzá hasonló, senki sem. Ahogy ott üldögélt a napsugarak fényében, még kívánatosabbá vált a számomra.
Éreztem, hogy meg kell szereznem, kerüljön bármibe is. Hány átvirrasztott éjszaka, mennyi vívódás, és most minden megoldódni látszik. El se akartam hinni, egy karnyújtásnyira tőlem szívem választottja.
  Dimitri, itt vagyok drágám. Legyőztem a sárkányt, vettem osztrigákat, tökéletes este elé nézünk, csak ne mozdulj - és láss csodát, hallgatott szavamra. Nem fészkelődött, nem ment el semmilyen irányba. Végtelen türelemmel és megértéssel várt, már számolta a perceket, hisz tudta, hogy jövök, mint valami hurrikán rontok majd az életére.
 Merlin, már most mennyire tökéletes. Egyszerűen egymásnak lettünk teremtve, olvas a gondolataimban - sóhajtoztam, és mint egy héliummal telt léggömb haladtam a kívánt cél felé. Szinte lebegtem, nem létezett se tér, se idő, csak mi voltunk és egy nagy adag rózsaszín máz. Egy darabig.....
  Hogy micsoda? Ki ez a vénség? És mit akar Dimitritől? - összeszűkültek szemeim, eddig minden olyan tökéletes volt. Osztrigát vettem, gyümölcsöket válogattam, veszekedtem, és mindezt a semmiért? Ilyen nem létezik, az én tündérmesémnek máshogy kell befejeződnie.
És akkor, ezen a ponton, mikor már elengedni készültem, azt az embert, akiért képes lettem volna mindenre (átkeltem volna a Dunán meg a Tiszán, harcoltam volna magyar mennydörgőkkel, kivágtam volna erdőket, megvontam volna magamtól a táplálékot),a természet igazságot szolgáltatott. Beborult az ég, és egy kiadós, józanító esőt küldött a drágám fejére.
- Ah, még időben, szuper - persze az egyetlen fedett menedék széles e határon, Paul standja volt. Milyen kellemetlen.
 Dimitri, hozzám kell menekülnöd, milyen édes ahogy futsz, nem is sejted, kinek a karjaiba...
Csak gyere, gyere.... én itt várlak türelmesen.

- Ha az odaégett reggelik mesélni tudnának...
De nem, most valahogy nem volt kedvük beszélgetni. Nem akarták tudatni velünk, hogy szenvedtek kínhalált a kastély igen kis méretű, mégis forgalmas helyiségében, a konyhában. Így megmaradt az érzékelés.
Vajon honnan jöhet? Délről, keletről, esetleg északról? Vajon kit égethettek oda reggeli gyanánt? Netán az egyik professzort főzik ebédnek? Melyik véncsont haldoklik odabent?
- na jó, azért mégsem járnánk olyan jól, ha tanárokat főznének ebédre. Félő, hogy egy idő után elfogynának és végül mi (diákok) kerülnénk sorra.
Én még sokra akarom vinni. Családot alapítani, gyerekeket felnevelni, kitanulni valami rendes szakmát - igen, valami ilyesminek képzeltem el a jövőmet és nem, nem a Bagolykő ebédjeként, mint ahogy mások sem, akiket lehet, hogy épp most grilleznek? Elgondolkodtató.
A füst, mint puha, bolyhos takaró, lepte el a helyiséget. Beleköltözött a diákok fejébe, szemébe, lehet, hogy csiklandozta is őket, mert olykor-olykor némelyikük, úgy megszaladt, mintha kivont karddal akart volna nekirontani a másiknak:
- Na hé, helló - avatkoztam közbe és egy másik irányba tereltem az illetőt. Remélem, a pályájára állítottam, ha meg nem, hát majd visszafordul. És akkor Bíbort láttam kirajzolódni a tömegben, nagyon köhögött, de azért sikerült megértenem, amit mond:
- Szerintem a manók is álomkapszulát vehettek be. Valószínű, elaludtak a reggeli mellett. De te miért köhögsz ennyire, Bíboranna? Beteg vagy? - kérdeztem tőle és mikor erre a felismerésre jutottam, megtettem vagy két lépést hátrafelé. Nem lehet tudni, kiben milyen kór lakik és én már ígyis a gyengélkedő szakavatott páciense voltam. Nem akartam újabb köröket.

A nem kívánatos füst, úgy látszik, jócskán megzavarta az érzékelésemet, de Merlin lássa lelkemet, én egy kiköpött Bíborannát véltem felfedezni a tömegben. Már szólni is akartam, hogy a fene egye meg, értem, hogy szállingózik a lila köd, de miért olyan fontos a Levita ház asztalának irányába menni? Ott finomabb a reggeli? Azt kevésbé égették oda a manók? - ahogy ezeket a gondolatokat futtattam magamban, jöttem rá, a jelenség igazi okára, hogy itt valami teljesen más dolog húzódik meg a háttérben, ők bizony ikrek.
Áhhá, értem már, mégsem vagyok olyan tompa - állapítottam meg, majd hosszabb fürkészés után, kiiktatva a nyomokban fellelhető Bíboranna szeplőket és mosolyokat, nagyokat hümmögve beletörődtem az egyszerű ténybe: Liliróza egyáltalán nem Bíboranna. Jöhetnénk most a nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar mondókákkal, s ha ezt Petheő-Gönczy érintettségben vetítenénk le... ah, hagyjuk, én elvesztettem a fonalat.
- Szóval Liliróza, aki nem Bíboranna vagy, én Lora vagyok - kaptam a fejemhez és meg is vakargattam, jelezve, hogy nem vagyok biztos abban, amit mondok, de legalább a saját nevemet tudom, ez egy fix támpont a beszélgetésünkhöz. A mondat utolsó szavai felé el is mosolyodtam, elégedetten nyugtázva azt, hogy még nem sikerült elfelejteni a saját nevemet. Micsoda szerencse.
- Igen, én is Navinés vagyok, habár te nem.. de a tesód - zavarodottan elhalkultam, majd újra megszólaltam, majd elkezdtem igazgatni az esőkabátomon, mert ugye talárom nem volt. Mintha a külső megjelenés javíthatna a lelkemben dúló viharokon. Úgy megörültem, hogy Bíboranna és majd bandázunk, meg ilyenek, de nem, nem.
Liliróza, Levita, testvér - mantráztam, de a füst és homály beleszállt az elmémbe. Teljesen lefoglalt koncentrálni a káoszban, meg ott volt a szomorú tény is, lebegett, mint valami dementor a levegőben: még mindig nem ettem semmit reggelire. Borzasztó egy napkezdés, Bíborannának titulált Lilirózák és odaégetett mennyei finomságok. Már hallottam, ahogy egyre többen lázadozni kezdtek, hogy hol van a pirítós és mi történik, amikor nem bírtam tovább, szót kértem magamnak és egy kisebb székre felállva hangot adtam a nemtetszésemnek:
- Figyeljetek ide, ők mindig robotolnak és értetek fáradoznak, de most elaludtak, nem tehetnek róla. Gyertek velem és csináljuk meg együtt a reggelit - erre érkezett néhány tojás. Lehet, belőlem akartak rántottát készíteni?

A padlástéri kaland kevésbé volt fájdalmas, mint az a tény, hogy a diákok többsége mennyire el van kényelmesedve ebben a szép kastélyban. Arra, hogy maguk csináljanak meg valamit, csak támadó tojásviharokkal tudtak felelni, sőt időközben levarázsolták rólam az esőkabátomat is. Már kevésbé foglalkoztatott, hogy most Liliróza vagy Bíboranna álldogál-e mellettem, egyre inkább elöntött a méreg, paprikavörös fejem jelezte, hogy előreláthatólag nagy problémák lesznek még itt a Nagyteremben, és nem, nem miattam.
- Hááááát Bíborannával érdekes volt a megismerkedésünk - erre kicsit el is húztam a számat, még mindig fájtak a végtagjaim, a gyengélkedőn töltött óráim száma pedig lassan az egeket verte. Ismertem a nővéreket, az ágyakat, tudtam, hová érdemes feküdni és hová nem. Például legutóbb egy sikítozó lánnyal kerültem össze, mondtam is Ursulának, hogy vigye el, mert nem a gyengélkedőre való, de nem hallgatott a szavamra. Végül önszántamból, saját felelősségemre hagytam el a fiktív elmegyógy intenzív részlegét. Azóta jött az az új pszichológus a kastélyba, dr. Ri valaki, gondolom, nem véletlen...
- De egyébként jól vagyok, látod, még egyben - bizonygattam a tényt, hogy én masszív, fiatal, erős szerkezetű hölgyemény vagyok, nem lehet csak úgy kiiktatni az élők sorából.
- De nagyon bátran viselkedett a testvéred - hálás voltam neki és leszek is, hiszen való igaz, nem mindenkiben lett volna annyi lélekerő, hogy elcipeljen a gyengélkedőig és utána még el is mondja, hogy mik történtek velünk. Kevés ember élvezhette a bizalmamat, de Bíboranna ezek közé tartozott, egyszerűen kivívta magának.
- Meg tudnának csinálni, ha nem lennének ilyen aranyvérű hólyagok.... - feleltem a lány szavaira és már nyúltam is a pálcámért. Persze, semmi küzdelem, csupán annyit mondtam:
- Invito esőkabát - és megszégyenülten szereztem vissza az oly gaz módon elbitorolt ruhadarabot.
 Ezt még megkeserülöd - tettem hozzá gondolatban. Ekkor fordult felém Liliróza, habár elég diszkrét volt, meghallottam suttogását:
- A konyhában, az minden reggeli szülőszobája - nevettem el magam és rákacsintottam a lányra.