28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Aki még szeretné zárni évnyitós játékát, november 17-én éjjelig van rá lehetősége! (utána a téma pihenni tér a jövő tanévig)
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Kovács Panka összes hozzászólása (15 darab)

Oldalak: [1] Le
Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 6. 21:22 Ugrás a poszthoz

Me gustas tu
ruci
Óvatos léptekkel haladtam vissza az iskola felé. Pár napja jöttünk vissza Magyarországra Szöulból, ahova azért jártam, hogy összeszedhesssem magam, és legyen időm tovább lépni a balesetemen, illetve a szerencsétlenül végződött kapcsolatomon. Talán mondanom sem kell azt, hogy ez nem egészen sikerült, hiszen még mindig egyetlen fiú jár a fejemben, pedig már nem sírok miatta, és nem fáj az, hogy elveszítettem. Illetve de, még mindig gondolok rá, viszont egyáltalán nem érzem azt az égető, mindent felőrlő fájdalmat, amit anno, a szakításunkkor. Ezt valamennyire pozitív dolognak gondoltam, viszont nem reménykedtem a viszontlátás örömében. Tudtam, hogy a dologban sok minden lenne, csak öröm nem, így gondoltam csak sodródok az árral, és megpróbálok barátokat szerezni, mielőtt megtehetném. Nem akartam tudni mi van vele, valamiért csak el akartam kerülni, hogy nyugodtabb legyen az életem.
Kissé fáztam, mert a kabátom a késő délutáni órákban már vékonynak bizonyult, viszont muszáj volt kiugranom a városba néhány dologért és leginkább azért, hogy egy picit újra felderíthessem azt, a távozásom után. Reménykedtem benne, hogy nem fogom furcsának találni, de a high-tech Szöul után Magyarország fővárosa valahogy hihetetlenül elmaradottnak hatott. Órákig üldögéltem a Duna partján, és csak bámultam a vizet. Azóta sem tanultam meg úszni és őszintén szólva, már a fürdőkádaktól is félek egy picit. A kezemben tartott kávéra pillantottam, aztán arra gondoltam, hogy lassan haza kéne mennem, mert a vizsgáim nyilvánvalóan nem fognak maguktól megíródni, nekem pedig nem ártana tanulnom rá egy picit. Komótos léptekkel indultam meg a kastély felé, aztán amikor végre az iskola kapujához értem, sikerült egy hatalmasat hasalnom az egyik, földből kiálló gyökérben. Legszívesebben valami nagyon csúnyát mondtam volna, de inkább a nyelvembe harapva támaszkodtam fel, és rögtön vörösödtem is, amikor megláttam pontosan az orrom előtt virító fekete bakancsokat. Olyan gyorsan pattantam fel a földről, ahogy csak tudtam, aztán a zavarom ellenére vetettem egy lopott pillantást a fiú arcára, és rögtön éreztem, ahogy a térdeim remegni kezdenek, az ajkaim elnyílnak, a jobb karom pedig bénán hullik a törzsem mellé. Ki akartam mondani a nevét, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon, csak bámultam rá, mintha teljesen megbuggyantam volna és közben olyan erősen haraptam a nyelvembe, hogy éreztem a számban a saját vérem ízét. Ennek csak annyi haszna volt, hogy megállítottam a feltörni készülő könnyeimet, de ezen túl nem segítettem magamon.

Utoljára módosította:Kovács Panka, 2017. március 6. 21:31
Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 6. 22:36 Ugrás a poszthoz

You are my starlight
ruci
Órák után gondoltam egy picit körbenézek az épületben, mert amúgy más dolgom nem nagyon volt egyelőre. A Navine ház lakosaival egyelőre még nem nagyon tudtam megismerkedni, de gondoltam úgyis lesz rá még alkalmam és időm, ezért amellett döntöttem, hogy későbbre hagyom azt a dolgot, először inkább felderítem az iskolát. Mindig is fontosnak tartottam, hogy kellőképpen megismerjem a környezetem, és túlságosan pedáns voltam ahhoz, hogy kihagyjam a dolgot. Talán nem vagyok túlzottan jó tanuló, de azért próbálok igyekezni, és remélem ez az eredményeimen is meglátszik majd. Először a kastély északi részét jártam végig, aztán mentem át a délire, miközben csendesen jegyzetelgettem a dolgokat. Néhány diák kissé furcsa pillantásokkal méregetett, de próbáltam kizárni őket, és nem hagyni, hogy az arcszínem azonossá váljon a felsőm bordó árnyalatával. Már attól is furán éreztem magam, hogy egy ennyire sötét felsőt választottam – amit tuti anya csempészett a szekrényembe, ugyanis neki a mániája az, hogy nem öltözködöm elég nőiesen, pedig már nem vagyok kislány – mert reggel picit elaludtam, és kevesebb időm volt kotorászni a ruháim között. Ezért a hajamat sem csatoltam hátra ahogy amúgy szoktam, hanem csak egyszerű lófarokba fogtam, és a frufrumat próbáltam annyira megrendezni, hogy lehetőleg normálisan nézzek ki, ez pedig sikerült többnyire. Mindezek után kissé éhesen kezdtem neki a napnak, de nem számított, a lényeg, hogy nem késtem el, és keltettem rossz benyomást rögtön az ideérkezésemkor. Már csak az kellett volna.
A déli szárnyat is elkezdtem végigjárni, aztán az egyik folyosón hirtelen megpillantottam egy különös festményt, ami igazából nem tudom miért hatott annak, de valamiért nem gondoltam szokványosnak. Mivel szeretem megfigyelni a dolgokat, rögtön le is cövekelltem előtte, és bámulni kezdtem, hátha szemet szúr majd a furcsaság a dologban, de öt perc után sem jöttem rá, mi több, csak annyit értem el, hogy megfájdult a fejem. Aztán végül kiszúrtam a keret szélére pingált nevet, de a távolságtól nem tudtam elolvasni, ezért közelebb hajoltam, és kissé kancsalítva próbáltam kibetűzni a nevet. Nem tudtam hogyan működik ez az izé, de abban biztos voltam, hogy nem véletlenül volt ott a dolog, nem diákcsínyből írta oda az illető. Gondolatban meg is jegyeztem magamnak a helyet, és azt is, hogy erre mindenképp rá kell majd kérdeznem annál az embernél, aki a lehető leghamarabb kerül egy picit közelebb hozzám.
Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 7. 21:55 Ugrás a poszthoz

You are my starlight
ruci
Nem tudom mióta bámulhattam a képet, de már egy ideje biztonsan volt, ugyanis egészen összerezzentem attól, ahogyan hallottam a folyosó ajtajának csapódását. Na erre aztán nem voltam felkészülve az tuti. Össze is rezzentem a hirtelen zajtól, mint akinek rossz a lelkiismerete, holott eddig még semmi rosszat nem tettem, legalábbis nem tudok róla. Aztán ki tudja, biztosan ez lesz a visszavágó, amiért a tegnap eltiportam egy bogarat, vagy hasonló. Mindenesetre kissé remegő térdekkel fordultam meg és néztem fel a fiúra, aki befutott. Ismerősnek tűntek a vonásai, mintha már láttam volna valahol, de nehezen tudtam beazonosítani. Szinte biztos voltam benne, hogy az amnéziám előtt találkozhattunk, ezért sem tudtam hova tenni és kellett mélyen az emlékeimbe nyúlnom, amik nem könnyen akartak előjönni. Ennek ellenére mégis elő akartam ásni a dolgot, mert tényleg tudni akartam, hogy kivel maradok kettesben. Ki tudja, talán valaki zaklatott anno, és amilyen szerencsés vagyok, pont az arcomba tolná a sors azt a srácot. Ahogy elnéztem magasnak tűnt, ettől pedig éreztem, hogy megváltozik a tekintetem. Konkrétan úgy néztem rá, mint egy ijedt madárka, aki kiesett a mamája fészkéből, félig elnyílt ajkakkal és vöröslő orcákkal. Még egyszer megpróbáltam az emlék után nyúlni, amit elvileg erőszakkal nem lehetne kergetnem, legalábbis az orvosok ezt mondták nekem. Eddig még sosem próbálkoztam ilyesmivel, de most úgy néz ki a doki elméletét alátámasztottam, ugyanis olyan erős fájdalom hasított a fejembe, mintha megfejeltem volna egy harangot, sőt talán még a gongást is hallottam mélyen a gondolataimban.
- Au – kaptam hirtelen a fejemben, és éreztem, ahogyan a térdeim is kicsit megrogyadoztak. Nem szédültem vagy hasonló, csak nagyon durván megfájdult a kobakom, tényleg olyan érzés volt, mintha legalább egy ló rúgott volna meg. Abban sem voltam biztos, hogy mit kérdezett tőlem a fiú, és hirtelen mintha kettőt is láttam volna belőle, de hamar eltűnt ez az állapot, és amikor újra felnéztem az arcába bevillant egy szoba, egy éjjeliszekrény, és azon egy fénykép, ami két fiút ábrázolt, természetesen mosolyogva. Az egyik a velem szemben álló fiú, a másik Zalán volt. Pár pillanatig nem tudtam még hova tenni a dolgot, és éppen elsiklottam volna a dolog felett, amikor egy név is társult az archoz, és automatikusan hátraugrottam, majdnem neki a festménynek, amit egész eddig tanulmányoztam. Na szépen vagyunk, eddig nem tettem semmi rosszat, de annak gondolom nem fognak örülni, ha ezt leverem.
- Talán – néztem rá nagy szemekkel, aztán pár pislantás után szegeztem neki a kérdést – És neked? Lepsényi Richárd Dávid?
Magam sem tudom honnan tudtam a teljes nevét, de úgy néz ki egy emlékem előkerült a zsákból, ennek pedig kifejezetten örültem akkor is, ha a fiúnak nem tetszett se a fürkésző pillantása, se a mosolya. Éreztem ahogyan vörösödni kezd az arcom, és a tekinteteimet a körömágybőrömet piszkálgató ujjaimra függesztem.
- Miattad majdnem levertem ezt – morogtam az orrom alatt – És ha elkapnak engem büntetnek meg, nem pedig téged.
Csak dünnyögtem a szavakat, szóval talán meg sem hallotta őket, mindenesetre örültem volna ha nem nézek ki úgy, mint egy kis liba, aki zavarba jön a kreolos bőrű, egzotikus fiútól. Egyelőre semmit sem tudok róla a nevén és rossz előérzetemen kívül. A képről arra asszociálok, hogy Zalán testvére lehet de az, hogy az öccse szeretett nem jelenti azt, hogy a bátyja is így volt vele. A megszólítása alapján felismert, de semmit nem kérdez felőlem, szóval tényleg nagyon rossz dolgot tehettem a testvérével, ha ennyire tartja a távolságot... Csak tudnám mit, és azonnal jóvá tenném, de így... Így egészen nehéz dolgom van.

Utoljára módosította:Kovács Panka, 2017. március 7. 21:56
Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 7. 22:27 Ugrás a poszthoz

Me gustas tu
ruci
Mindig mondták nekem, hogy a világ hihetetlenül kicsi, de én nem hittem volna, hogy ennyire. Ezt pedig kifejezetten zavarónak éreztem, ugyanis a velem szemben álló fiúról még mindig nem tudtam sokat csak azt, amit végül elmondott nekem azon a napon, hogy utoljára láttuk egymást. Ezer és egy alkalommal hallgattam le az üzeneteit, miközben folyamatosan folytak a könnyeim, és nem tudtam mit tenni, hiszen azt mondta, hogy többé nem akar látni, hogy vége van. Nem kifejezetten értettem az okot, hiszen még a saját nevemre sem emlékeztem, de úgy néz ki az amnézia nem törli ki az emberi érzéseket. Ugyanis olyan erős fájdalmat éreztem, amit talán ritkán, vagy még soha. Nem voltam ebben biztos, de azt tudom, hogy amikor elment nehezen kaptam levegőt és sírtam. Magam sem tudtam pontosan miért, csak a tudatalattim súgta meg, hogy sosem fogom többé látni ezt a gyönyörű fiút, akinek most keserűséget okoztam. Akkor még abban sem voltam biztos, hogy milyen ember voltam, de azt tudom, hogy eléggé gyűlöltem magam, amiért egy ilyen szép arcot torzítottam el a bánattal. Az üresség érzés sem maradt el, ami talán a mai napig megmaradt attól függetlenül, hogy egy kis idő után már tudtam boldogan mosolyogni és voltak barátaim Szöulban. Jót tett a környezetváltozás, viszont az csak ideiglenes volt, anyáék visszahelyeztek a természetes közegembe, és hihetetlenül rövid idő után futottam össze megint Zalánnal. Az arcának minden egyes vonása az emlékezetembe vésődött, a fekete, tenger mélységű pillantása, a határozott vonalú orra, az ajkai, amiket akkor mereven tartott és összepréselt. A fehér, szinte porcelánbőre, ami mellett az enyém pár árnyalattal sötétebbnek tűnt. A sűrű, egyenes haja, ami annyira fájdalmasan selymesnek tűnt, hogy legszívesebben megsimogattam volna a tincseit, de mégsem tettem semmit. Ha akkor másképp cselekszem, akkor sosem történik meg mindez? Nem tudhatom, ezért csak figyeltem ahogyan lehajol, és ahogyan a cipőfűzőmmel bíbelődött megrohant néhány érzés, néhány benyomás. Puha és nagy keze volt, amiben az enyém egészen elveszett, és a bőrének finom illata jelent meg az agyamban. Éreztem ahogyan két apró könnycsepp gördül végig az arcomon és hullanak le Zalán mellé a földre, én pedig gyorsan letöröltem őket, hogy mire felnéz, már ne láthassa őket. Áruló könnyek.
Próbáltam valamennyire összeszedni magam és rendszerezni a vonásaim előtte, habár volt egy olyan érzésem, hogy ez felesleges próbálkozás, mert ha tényleg igazán ismertük egymást, akkor nyilvánvalóan olvas belőlem.
- Nem. Azt hiszem. – motyogtam magam elé, ami igazából ha úgy vesszük neki volt, mert a lábaim előtt kuporogva kérdezte. Arról nem kívántam beszámolni neki, hogy amúgy nem, nem vagyok rendben, ugyanis akkorát zakóztam, mint a ház, és nagyon fáj a térdem, mert lehorzsolódott a bőr és tiszta piszok lett, mert ez mellékes, meg amúgy is kibírom. Ahogy emelkedett feljebb és magasodott fölém, én úgy hajtottam hátra a fejem, hogy rendesen rá tudjak nézni, de még mindig nem tudtam, hogy mit kellene mondanom neki, ezért csak közelebb léptem hozzá, amitől a távolság közöttünk elég vészesen megcsappant, csak centik voltak közöttünk. Teljesen önkéntelenül tettem, nem gondolkoztam rajta, hogy vajon ez helyes-e, és az sem számított most, hogy mennyire csúnya véget érte a kapcsolatunk. Itt voltunk ketten, és ez volt minden, ami abban a pillanatban nekem fontos volt. Talán még most is szeretem, hiszen az űrt már nem éreztem a mellkasomba, viszont a kitöltött egészbe vegyült némi fájdalom is. Észre sem vettem azt, hogy a kezem elindult az arca felé, csak akkor tűnt fel, amikor már a bőréhez értem, és a hüvelykujjammal megsimogattam egy bizonyos pontot.
- Itt – kezdtem bele remegő hangon, miközben kerültem a tekintetét – Van egy gödröcskéd. Még akkor is, amikor mérges vagy.
Fogalmam sincs, hogy ezt miért közöltem vele, de éreztem, hogy a kezem remegni kezd a bőrén, és csak ezután pillantottam a szemeibe. Nem tudom régen milyen érzés volt ez, de most olyan határozottan vesztem el a pillanatban, hogy valósággal belefulladtam. Akaratlanul is a baleset jutott eszembe, amitől legszívesebben sikítottam volna, de csak némán bámultam a tekintetét, és a szám szélét rágcsálva kezdtem el gondolkozni azon, hogy vajon most mit kéne tennem vagy gondolnom, mert nem voltam biztos abban, hogy mi a helyes és mi nem. Az biztos nem az, hogy a bőrét tapizom, ami amúgy majdhogynem puhábbnak hatott az enyémnél, még az arcszeszének is éreztem az illatát, ez pedig rádöbbentett arra, hogy bizony, pofátlanul betolakodtam az intim szférájába, amitől még inkább zavarba jöttem és vörösödni kezdett az arcom. Annyira lehetetlen és szörnyen bizonytalan ez az egész helyzet, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem.

Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 25. 11:30 Ugrás a poszthoz

#Holup
ruci
Nem mondom, hogy nem örültem Zalánnak, de a viszontlátás azért nem volt teljesen felhőtlen, és egy ideig ezért próbáltam is lehetőleg a szobámban maradni, hogy ne futhassunk össze, viszont pontosan tudom, hogy a bújkálás nem a legjobb megoldás, egyszerűen csak nem tudtam volna úgy ránézni, ahogyan kellett volna. Talán még mindig szerettem, és szerintem mindig is szeretni fogom, viszont az tagadhatatlan, hogy rengeteget szenvedett az amnéziám miatt, ami végül arra késztette, hogy szakítson velem. Mindig azt gondoltam, hogy ennek én vagyok az oka, és még mindig bűntudatom volt miatta. Pont ezért nem vettem fel nek ia telefont, és nem érdekelt az se, ha keresett. Végre valamit jól akartam csinálni, amit ő kért tőlem. Biztos voltam benne, hogy megbánta a szavait, ennek ellenére azt is tudtam, hogy amit kimond, azt már nem szívhatja vissza, így csak ugyanúgy ellöktem magamtól és elvágtam az utakat, ahogyan ő is tette velem. Talán nekünk az volt a sorsunk, hogy ne legyünk együtt.
Viszont időközben sikerült összebarátkoznom egy lánnyal, aki igaz kicsit idősebb nálam, de kedvesnek és befogadónak tűnt, így úgy voltam vele, hogy épp itt volt annak az ideje, hogy végre menjek vele valahova. Örültem neki, hogy együtt tölthetünk egy kis időt, sőt még én is ajánlottam fel neki, hogy menjünk el a Bububa. Nem leszek olyan szánalmas, hogy nem megyek el egy helyre csak azért, mert Zalival is jártunk arra anno. Nem csak a mi helyünk, pont annyi jogom van a barátaimmal odamenni, mint vele. Szóval szerintem bőven jó lesz a hely, meg amúgy is imádom a teájukat és a sushi is elég jó, szóval szerintem jó lesz egy csajos délutánhoz. Mivel jó idő van, és amúgy is szeretem az ilyesmi lenge ruhácskákat – csak nem suliba – szóval tökéletes lehetőség volt, hogy felvegyem azt, amit újonnan kaptam anyáéktól. Most kivételesen a cipőmet sem retkesen vettem fel, mert úgy gondoltam, hogy kár lenne érte. Még egy kevés sminket is feltettem, és két tincset hátrafogtam a hajamból, a maradékot csak hagytam lógni az arcom körül, hadd hulljon a vállamra. Amikor tükörbe néztem, kifejezetten jó kedvem lett és megfogadtam, hogy ha hazaérek, akkor majd fél órával többet fogok tanulni a közelgő vizsgákra.
Előbb értem oda, és egyáltalán nem bántam, hogy várnom kellett Gwenre, addig fent elfoglaltam magunknak egy asztalt és kikértem a kedvenc jázminos-almás teámat. Rendeltem két adat sushit is, mert tudtam, hogy biztosan szívesen enne, aztán majd később rendezzük a dolgok anyagi részét.
Amikor megláttam, mosolyogva integettem neki, hogy biztosan észrevegyen, aztán amikor felért csak vállat vontam a magyarázatára.
- Ugyan hagyjad már. Megszoktam. – szúrtam vissza egy picit, hogy azért be tudjak szólni neki – Órát fogsz kapni szülinapodra, bár nem hiszem, hogy segítene valamit. Tuti elfelejted majd megnézni.
A következő kérdésére mielőtt válaszoltam volna csak egyszerűen megpöcköltem a homlokát, és utána mondtam neki a dolgokat.
- Szerinted nem gondolkoztam előre? Pontosan tudtam, hogy késni fogsz, mindjárt itt a kaja. – nevettem el magam, és egyáltalán nem leszúrni akartam, de az, hogy párszor már sikerült összefutnom vele, eredményezte, hogy tudjam mennyire nem képes betartani az időkorlátokat, ezért inkább előre gondolkoztam, és kikértem a kaját.
- Menjünk vásárolni. – mosolyogtam rá – Be kell még szereznem néhány új cuccot, nem sok mindent tudtam elhozni Szöulból. Persze csak ha van kedved.
Ki vagyok én, hogy megmondjam mit csináljunk? Szívesen csinálok bármit, csak legyen könnyed napunk.
- Tudom, hogy nem vagy oda érte túlzottan, de tök szép lány vagy, ezért csinosnak kéne lenned – jegyeztem meg, holott ez az én számból furcsa volt ha belegondolunk, mert mindenhova koszos cipőkbe járok, és a nadrágjaim nagy része szaggatott, vagy én magam szaggatom ki a bénázásommal.

Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 27. 23:22 Ugrás a poszthoz

Me gustas tu
ruci
Fogalmam sem volt arról, hogy most mit kéne tennem. Itt áll előttem a fiú, aki összetörte a szívem, de mégsem tudtam hibáztatni mindezért, mert nem várhatom el senkitől, hogy pesztráljon, amikor semmire sem emlékeztem. Gondolom teljesen belefáradhatott a helyzetbe, és épp azért kezelte egy kicsit durvábban a dolgot, mint azt amúgy kellett volna. Ezek után mondhatni az én hibám, hogy végül nem történt semmi, mert abból, ahogy rám néz, biztosan tudhatom, hogy nem felejtett el, és nem haragszik rám. Emiatt nagyon boldog vagyok, mert eddig a napig abban a tudatban éltem, hogy ő bizony gyűlöl engem, és akárhányszor megjelent az álmaimban, csak az járt a fejemben, hogy mennyire megvet, folyamatosan bántó szavakat fröcsögött az arcomba, és egyetlen emlékem sem jutott eszembe, csak azt láttam belőle, amit az „újjászületésem” után éltem át vele. Így, hogy most itt áll előttem, és pontosan az arcára vannak írva az érzései, talán jobban megértem őt, mint eddigi életem során bármikor. Hiszen át kellett élnie, hogy a barátnője gyakorlatilag halálos sérülést kapott. Látnia kellett, ahogyan az arcom összezúzódott, amit régen kifejezetten szeretett. Tudta, hogy talán soha nem ébredek fel, mert teljes kómába kerültem egy napra. És egész nap ott volt velem, arra várva, hogy felébredjek, és kapott egy lányt, aki nemhogy az ő, de még a saját nevére sem emlékszik. Az addig minden bizonnyal vidám, ám csendes Panka ijedős, csendes Pankává változott, aki nem szeretettel pillantott már rá, hanem úgy szemlélte, mint egy idegent. Ebben a helyzetben tökéletesen normális volt a dolog, ami történt, viszont soha nem okolhatom azért Zalánt, amiért kibukott. Hosszútávon teljességgel elviselhetetlen lehet ez, és meg tudja ölni az ember érzelmeit. Csak a filmekben van olyan, hogy valakinek leépül a memóriája, mindent újra kell tanulnia, és a szerelme képes kitartani mellette. A való élet teljesen más. A való életben az ember nem várhatja el senkitől, hogy maradjon mellette, hiszen a másik folyamatosan szenved. Minden alkalommal láttam Zalin, hogy fájdalmat okoz neki a helyzet, és ezt csak akkor fogtam fel, amikor annak utat engedett, és nem a legszebb formában ejtett. Viszont azt gondolom, hogy semmi okom sincs panaszra, tökéletesen megérdemeltem a dolgot.
És mindezek után is képes voltam az arca felé nyúlni, pedig nehezebb feladatnak tűnt, mint régen, ezek szerint magasabb lett hozzám képest, én pedig egy centit sem nőttem azóta, hogy utoljára találkoztunk. Pontosan ott érintettem meg, ahol az a haláli aranyos gödröcske jelent meg az arcán, amikor mosolygott. Nem pontosan emlékeztem rá, pusztán annyira, hogy először pánikba esett az ébredésem után, aztán pedig elmosolyodott úgy igazán boldogan, amikor magamhoz tértem. Egy pillanatra teljesen elbűvölt a tökéletes szépsége, aztán tudatosult bennem, hogy én őt nem ismerem, és kezdtem el furcsa, üres tekintettel nézni rá, és utána tettem fel a kérdést, amivel összetörtem a szívét. Talán azért tette azt ő is velem, mert ha akaratlanul is, de én is megtettem vele. Talán tényleg igaz, hogy mindenért meg kell fizetnünk.
A gödröcskéjéről folytatott társalgás során csak összepréseltem az ajkaimat és elnéztem róla, mert hirtelen beugrott néhány emlék, néhány érzés arról, hogy milyen is volt vele. A pillangók a gyomromban, a pirulásom, amikor megpillantottam őket, és amikor összefagyiztam a szám szélét, ő ezt aranyosnak találta, ezért amikor mosolygott, megjelent a gödröcskéje. Vagy miután először megcsókolt én pedig viszonoztam, nagyon boldogan mosolygott rám. Egy huzamban egészen soknak tűntek az emlékek, ezért azonnal a fejemhez kaptam a kezeim, és a halántékomra szorítottam őket, mintha ezzel meggátolhatnám azok áramlását. Nem akartam erre gondolni, mert fogalmam sem volt arról, hogy ő vajon mit érezhet most irántam. Csak a kérdésére kaptam fel a fejem, ahol azt tudakolta, hogy mennyire utálom. Hogy mennyire? Semennyire. Viszont azt sem tudtam volna szavakba önteni, hogy mennyire nem utálom, mert az érzéseim egyvelege kaotikus katyvaszként működtek, szóval nem tudom pontosan mivel fejezhetném ki felé az érzéseimet. Csak néztem azt a hihetetlenül gyönyörű, szoborszerűen szabályos arcát, a hamvas bőrét, a haját, az egyenes vonalú orrát, és a képet megtörő fényes tekintetét, ami annyira feketének és mélynek tűnt, hogy úgy éreztem métereket süllyedtem benne, és még inkább csak elvesztettem a hangom tőle.
- Ennyire – fogalmam sincs végül, hogyan sikerült megszólalnom, de a hangom erőtlennek és rekedtnek hatott, mintha egy varjú utolsó krákogásai törték volna meg a csendet. Óvatosan léptem még közelebb hozzá, és fontam a dereka köré a karjaimat, amikkel a testét oda is húztam magamhoz, hogy megkíséreljek egy erőtlen ölelést. A testem is folyamatosan remegett, de ez még a kisebbik gond volt.
- És... te? – nem engedtem el, miközben felnéztem rá, és az államat megtámasztottam a mellkasán. Olyan lehettem akár a kishúga, tényleg nagyon megnőtt az elmúlt években – Te mennyire utálsz engem?
Próbáltam kipislogni a szemembe vegyülő könnyeket, még mielőtt észrevehetné őket. Szükségem volt a válaszára, el sem tudja képzelni, hogy mennyire.
Utoljára módosította:Lepsényi Zalán, 2017. március 27. 23:26
Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. március 28. 20:13 Ugrás a poszthoz

You are my starlight
ruci
Soha nem voltam az a típus, aki mágnesként vonzotta a pasikat, a legtöbben csak egyszerűen elmentek mellettem. Illetve merengő típus vagyok, így könnyedén belemerültem egy kép tanulmányozásába, ezért is lett dupla oka a meglepettségemnek meg az ijedtségemnek. Nem vagyok hozzászokva, hogy ajtókat csapkodjanak körülöttem, a szobatársam is viszonylag nyugodt természetű, ő sem tett ilyet soha, szóval mondhatni nem vagyok hozzászokva az ilyesmi alapzajokhoz. Az sem segített, hogy amikor megpillantottam a srácot, akkor igazából pontosan tudtam azt, hogy ő kicsoda, sőt még a neve is beugrott. Ezzel semmi baj nem lett volna, ha nem egy elfeledett emlékként jelenik meg előttem, hanem itt ismertem volna meg, mint mondjuk Gwent, de nem volt ilyen szerencsém az esettel sajnos. Egyből szédülni és fájni kezdett a fejem, mint minden alkalommal, amikor valami eszembe jut, és éreztem, hogy fájdalmas csókot kap majd az arcom a földtől, szóval már be is hunytam a szemem, és fel is készültem rá, ahogyan a földön tompán puffan a testem, de mindez elmaradt, helyette két puha, meleg karban landoltam, és a fejem egy pulóveres mellkasnak ütközött, ami pontosan tudtam, hogy kihez tartozik, hiszen csak egy valakihez tartozhatott, aki éppen a közelemben volt. Tágra nyílt szemekkel néztem az arcát, és csak nagyokat nyeldesve próbáltam mondani valamit. Zavarba hozott a közelsége, hogy éreztem az illatát és az is,h hogy az arca gyakorlatilag maximum tíz centire lehetett az enyémtől, bár még így is inkább a mellkasát bámultam. Mindennek ellenére próbáltam kinyögni valami normálisat, így kiszaladt a számon valami nem annyira ciki, legalább egy picit tudtam szurkálódni vele, és nem érzi azt, hogy feltétlen nyeregben van.
- Akkor már csak annyi dolgod maradt, hogy fiatalabb lányokra hozd a frászt, ugye? – dünnyögtem az orrom alatt. Nem tudom, hogy miért beszélek össze ilyeneket, de valószínűleg a közelsége degradál, szóval inkább elengedtem, és hátraléptem egy jó nagyot, amitől megint majdnem sikerült lelöknöm a festményt a helyéről, de még időben ugrottam el, így a mozgás, amit okoztam hamar megállt.
- Hát az a helyzet, hogy nem tudom honnan tudom – nem néztem rá, egyenesen a mellkasának céloztam a szavakat, mintha úgy kevésbé tűnnének azok őrültségnek – Csak úgy beugrott. Én meg Panka vagyok.
Fogalmam sincs arról, hogy miféle kapcsolatban állhattam vele, hogy hányszor találkoztunk az idő alatt, amíg Zalánnal jártam, hogy egyáltalán bemutatott-e a szüleinek, vagy ilyesmi. Mondjuk ez valószínűleg megtörténhetett, de akkor Richárddal vagy nem futottam össze sokszor, vagy pedig nem kifejezetten érdekelte az öccse barátnője. Igazából mind a két lehetőséget el tudom képzelni.
- Szerencse – sóhajtottam fel arra, hogy nem kaphatok büntetést, ami számomra tényleg öröm volt, ugyanis nem szívesen viselném, ha már az első napjaim egyikén a nyakamba varrnának egy ilyet. Alapvetően jó és visszafogott gyerek voltam, és a tinédzserkorom is zökkenőmentesen telt. Nem akartam se alkoholizálni, se drogokkal élni, sőt még bulikba se nagyon jártam, mert Koreában nem volt divat, itthon meg nem hívott senki. Mindig inkább a könyveimbe temetkeztem a szabadidőmben, vagy a madárlesből figyeltem az állatokat otthon, szóval mondhatni viszonylag unalmas életet éltem, amibe nem volt helye rosszalkodásnak, így a büntetés sem fért volna bele a dolgokba. Anyáék sem örülnének neki gondolom, ha megtudnák a bagolypostából, hogy valami rosszat csináltam.
Éreztem, ahogyan a pillantása az arcomat kutatja, ezért én is felemelte ma fejem, de mivel ő is magasnak tűnt hozzám képest, kicsit jobban hátra kellett hajtanom a fejem és úgy néztem az arcába. Volt valami zavarba ejtő abban, ahogyan a tekintetemet fürkészte, valami titokzatos és helytelen. Persze, hogy helytelen, mert én az öccsének voltam a barátnője, nem szabadna ennyire leplezetlenül bámulnia rám. Persze ez is nyilvánvalóan azt bizonyíthatja, hogy vagy nem találkoztunk, vagy pedig egyszerűen csak hidegen hagytam. Egy lány voltam, aki néha náluk töltötte a délutánt, esetenként az éjszakát talán, hiszen pontosan tudom, hogy Zalánnal éppen elég mély volt a kapcsolatunk anno, hogy kipróbáljunk valami újat, valami mást, amitől percekre egyé válhatunk. És én ettől a gondolattól most nem tudtam, hogy boldog legyek-e, vagy ne, ugyanis most másként alakultak a dolgaink, mint anno. Mindenesetre nem bántam meg, mert sajnos nem emlékszem rá. Akármennyire zavarba ejtő, de ez az az emlék, amit a legjobban szeretnék visszakapni, hiszen tudnom kell milyen volt életem első nagy eseménye.
- Ismerem az öcsédet – mondtam végül, miután jól megfontoltam a válaszát – De megmondom őszintén, te nem maradtál meg az emlékezetemben, csak tudom ki vagy.
Ez volt a teljes igazság, de mégsem volt kedvem beszámolni arról, hogy amnéziás vagyok. Nem ez a legkedvencebb beszédtémám, szóval szerintem valamennyire érthető is a dolog, viszont ha rákérdez, akkor nem fogok hárítani. A kép alapján, ami felrémlett előttem, jó viszonyt ápolnak a testvérek, semmi értelme nem lenne hazudnom a nagyobbik Lepsényi fiúnak, mert amúgy is megtudná a dolgot. Viszont ha nem mondok el minden részletet, az még nem bűn. Nem akarom ennyire kiteregetni a szerelmi életemet, főleg nem úgy, hogy ennyire tragikus véget ért.

Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. május 14. 21:36 Ugrás a poszthoz

Me gustas tu
ruci
Önzőség. Önzőség volt tőlem, hogy az arcához értem, mert az már nem tartozott hozzám. A fiú és a köztem húzódó szakadék még mindig annyira végtelennek tűnt, hogy akárhogy próbáltuk keresni a kapcsolódó pontot, vagy a kevésbé durva mélységű részt, sehol sem leltük. Az évek során ez a lyuk csak nagyobb lett, és most teljes mértékben úgy érzem, hogy még szélesedett is köztünk. Már nem láttam tisztán Zali arcát, már csak az alakját tudtam kivenni, a jellegzetes, fekete haját, ami még messziről is kétségbeejtően puhának tűnt. Egy pillanatra viszont mintha mégis sikerült volna áthidalnom az akadályt, egy délibáb közelebb hozta hozzám a fiút, amíg megérintettem az arcát. A délibáb, ami mind a kettőnket becsap jelenleg, mert elhiteti velünk, hogy van értelmünk. Pedig nincs. Isteni jelnek vettem azt, hogy elszakadtunk, nem volt se az ő, se az én hibám. Ez csak a sors, amitől még inkább fáj az egész. Mert tényleg teljes szívemből szerettem Zalánt, sőt az érzéseim mintha még mindig felé húznának, bár lehet ez pont a délibáb által elért dolog. Hogy újra eszembe jussanak dolgok, amit az érintés idézett elő. Hirtelen mintha felkavarodott volna körülöttem a szél, és emlékek, talán inkább benyomások nyomultak az agyamba. Annyira bódítóan kezdtem el érezni az illatát, a hajának csúszását az ujjaim alatt, a csókjának édes ízét, hogy legszívesebben a fülemet befogva sikítottam volna amíg eljön a tompa fájdalom, hogy mindez már nem az enyém, és vége lesz a dolognak. Amíg nem marad más, mint az üresség, mert ennél még üresnek lenni is jobb. A begyógyultnak hitt seb olyan erővel lett feltépve, hogy éreztem, ahogyan a térdeim remegése egyre erősebb lesz, hogy megbicsaklanak azok, és meg kell kapaszkodnom a kabátjában, hogy nehogy elessek. A tompa fájdalom a fejemben mindennek az előzménye volt, mindig ez történik, amikor valami eszembe jut a régi életemből. Az elején még nehezen szoktam meg, pedig Szöulban is tértek vissza emlékeim. Akkor jóval erősebb fájdalmaim voltak, amitől az utca közepén sikítani kezdtem, vagy néha el is ájultam. Sokszor idegenek siettek a segítségemre, az orvosok pedig azt állapították meg, hogy az amnéziám ellen így küzd a szervezetem. Az agyam folyamatosan harcol, ha olyan benyomás ér, amitől visszakaphatnám az emlékeimet, a testem viszont ezért bosszút áll. Talán a testem jobban tudja, hogy ez fájna nekem, és támadással akar megvédeni, vagy pedig az agyam a jó fiú, és a testem gonoszságból tartja távol tőlem azokat a csodás perceket, amit a fiúval töltöttem? Vagy a gyermekkorom emlékeit? Nem értettem, hogy miért alakultak így a dolgok, de már jó ideje nem tudtam hibáztatni Zalánt a szakításunk miatt. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy nekünk ez van megírva, és kész.
Nem tudom honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy megöleljem, de amint megtettem, az a pár másodperc, amíg nem reagált hosszabbnak tűnt, mint a távol töltött idő. Annyira rettegtem, hogy hirtelen hányingerem lett, hogy zúgni kezdett a fülem, de amikor visszaölelt mindez semmissé foszlott. Akkor nem számított semmi, csak a meleg karjai, amik a derekam köré fonódtak, és az a hihetetlen érzés, amíg a szívemből kiengedett a fájdalom és a szorongás. Egyik könnycsepp követte a másikat, amíg az ártatlan cseppecskék zokogást idéztek elő belőlem, és csak jobban szorítottam magamhoz, hogy beszívhassam a ruháinak a régről megszokott, fás-fűszeres illatokat. Ismét éreztem, ahogy kavarogni kezdtek a gondolataim, eszembe jutott, hogy először ez mennyire zavarba hozott, de mindig annyira szerettem, hiszen annyira férfiasnak hatott, hogy már ettől nőnek éreztem magam. Érző, lélegző hús-vér felnőtt nőnek, ami miatt jóval komolyabb voltam a kortársaimnál. Sokkal többet adott nekem, mint elvett, hiszen a miatta kapott felnőttségem miatt tudtam elviselni azt a trét, amibe sodródtunk. Sosem ő volt a szenvedésem. oka. A szenvedésemet egy igazságtalan természeti törvény hozta, Zalánnak hála pedig képes voltam kibírni és még tovább fejlődni.
Felnéztem rá, és szinte öntudatlan állapotban, fel sem fogtam a szavakat, amik kiszaladtak a számon, de annyira szerettem volna már mindezt kimondani, hogy egyszerűen hagytam utat engedni magamnak. Hogy könnyíthessek a helyzeten, még ha egyszer meg is bánom a dolgot. Abban a pillanatban megállt a szellő, nem mozogtak a levelek, minden szépiában játszott Zalánon kívül, ezért is jelentettem ki a következőt:
- Komolyan, annyira szeretlek! – nem tudom, hogy érthette- e a szavaimat, mert még mindig sírtam, és akadozva, elcsukló hangokkal tettem meg neki a vallomást, szinte észre sem vettem, de már régóta szeretném mindezt elmondani neki. Csak úgy folytak belőlem a szavak, mintha egész életemben hátrakötötték volna a nyelvem, és nem beszélhettem volna – Soha nem szüntelek meg szeretni. Attól, hogy az emlékeimet elveszítettem, és megváltoztam az érzés megmaradt. Ugyanúgy, minden alkalommal összeszorult a szívem, és hevesebben kezdett el dobogni. Ugyanúgy gyönyörűnek láttalak, mint előtte, és nem csak a külsőd miatt. Soha nem változott meg semmi, rajtam kívül.
Ismét egyfajta megkönnyebbülést éreztem, amikor mindezt kimondtam, bár a bőröm kissé kipirult tőle, és a szájízem is keserédes lett, mivel nagyon szerettem volna, hogy ezt tudja, és boldog voltam, hogy elmondhattam, de haragudtam magamra, amiért nem akkor tettem meg. Talán minden megváltozott volna, de mintha... a természeti törvények, amik felett mi nem uralkodhatunk ténylegesen hátrakötötték, vagy kiszárították volna a nyelvemet.
- Nagyon kevés dologra – vallottam be – furcsamód akkor kezdek el emlékezni, ha találkozom valakivel, de sosem emlékek jönnek elő, csak érzések, nagyon ritkán képek. Szöulban tért vissza pár dolog, de nem kedves dolgok. Olyanok, amikor veszekedtünk, és távolabb kerültünk egymástól a kapcsolatunkban. Amikor tetszettél egy lánynak, én meg féltékeny lettem, és kiabáltam veled, aztán három napig nem találkoztunk. Távolságokra emlékszem csak.
Talán pont azért jöttek is úgy azok az emlékek, ahogy. Mert fájdalmas dolgok voltak.Persze a jó dolgok sem leányálomként tértek vissza hozzám, de az tény, hogy negyed annyira nem voltak durvák, és csak enyhe szédülés tört rám olyankor, amikor valami ténylegesen jóra emlékeztem, nem pedig eget rengető fájdalom. Akkoriban rengeteg József Attila verset olvastam, mert ténylegesen úgy éreztem, hogy tönkremegyek a dologban, és társat akartam találni. Olyan társat, aki száz százalékosan megérti az érzéseimet, és az egyedül maradt, megcsömörlött költő jó társnak tűnt. Furcsamód erőt merítettem a verseiből, és ezért is mertem visszatérni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozunk majd.
- De szeretnék mindenre emlékezni. Nem akarom, hogy elvegye tőlem bárki azokat a dolgokat, amiket tőled kaptam – a kezéért nyúltam, és olyan erővel szorítottam meg, ahogyan régen tettem azt, amikor nehéz időszakot kellett átélnie – Vissza fogom őket szerezni, mert szükségem van rájuk. És ez csak úgy lehetséges, ha nem tűnsz el. Nem is akarom, hogy eltűnj, mert nagyon sokáig távol voltál. Már a második nap vissza akartam rohanni, de nem tehettem. Féltem volna szembenézni veled.
Pontosan tudom, hogy nem ő mondta azokat a szavakat, inkább csak mondatták vele a körülmények. Hogy is térhetnék vissza valakihez, akinek fáj, ha vele vagyok? Ennyire nem vagyok önző, ennyire sosem lehetek önző. Viszont úgy gondolom, hogy azt megengedhetem magamnak, hogy a keserédes szerelmem emlékével éljek még akkor is, ha az elvesztését sosem felejtem el, és nyolc macskával fogok megrohadni. Még akkor is vissza kell kapnom őket, mert Zalán már rég a lényem részévé vált, erősebben, mint ahogy azt sejtettem volna.
Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. július 7. 03:21 Ugrás a poszthoz

You are my starlight
ruci
SA többiek tanulása egyáltalán nem zavart meg abban, hogy egy picit körbenézzek a helyen. Tudtam, hogy nekem is vizsgáim lesznek, de mivel nem rég tértem csak vissza Budapestre, mondhatni minden emlékemet magam mögött hagyva, úgy döntöttem, hogy egyáltalán nem számít, hogy mi történik ezentúl, csak az a fontos, hogy sikeresen beilleszkedjek. Nem zavart volna, ha ez egy picit a tanulás rovására megy, legalábbis ebben a pillanatban nem. Úgy éreztem, hogy muszáj bejárnom a helyet ahhoz, hogy ismerjem is, és erre máskor nem volt lehetőségem a szigorú szabályok miatt. Tanulni bármikor lehet, majd maximum három órával tovább maradok fenn, mert hát azért... Ha minden kötél szakad, csak akkor tudnék évet ismételni.
Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy majd hirtelen társaságom is akad, méghozzá egy fiú személyében, aki mondhatni úgy jön mint egy tag, én meg ijedtemben – meg a fejembe hasító fájdalomtól – majd’ összepisiltem magam, és előbb kerültem a karjaiba, minthogy feleszméltem volna bármiből is. Éreztem, ahogyan az arcomat ellepi az enyhe pír, és bennem volt a késztetés, hogy jó messzire lökjem magamtól, de végül nem tettem meg, inkább belé kapaszkodva álltam talpra, amikor már biztosan elmúlt a veszély. Egy kicsit tartottam attól, hogy majd jól le fogom fejelni a festményt, esetleg az leesik és valamelyikőnk megsérül, de ez végül hála a jó égnek nem következett be.
- Remélem nem vársz tőlem mindezért elismerést – jelentettem ki végül, miközben a cipőimet szemlélve tűrtem el a hajamat az arcomból. A szavaimat dorgálónak szántam, de olyan vékony volt a hangom, mint egy kis cincogó egérkének. Anya azt mesélte, hogy anno nagyon ügyesen bántam a szavakat, és könnyen helyretettem az embereket, de mindezt most nem éreztem annyira intenzíven magamban, mint régen. Hát na... Megesik az emberrel, hogy visszaesik, főleg egy amnézia után.
- Nem találkoztunk korábban... Gondolom – jelentettem ki, egy cseppet sem magabiztosan, csak próbáltam valamiféle választ adni a kérdésére. Valószínűleg tényleg így van, de nem lehetek biztos az amnéziában. Egészen átlagos arcom van az ázsiaiak között, nem mondanám magam kifejezetten szépnek, viszont csúnyának sem. Egyszerű szomszéd lány effektusnak írnám le a helyzetem, aki sütit visz a mellette élő néninek, ha az anyukája már egy vagonnyit készített. Pont ezért is kezdtem el megint zavartan piszkálni a hajam, amikor ő is megszemlélte a vonásaimat, és szinte azonnal bújtattam el a tincseim mögé a saját, vörösödő arcomat. Mert hát ne nézegesse csak így olyan hetyke mosollyal az arcán, nagyon zavarba jövök attól, ha bámulnak.
Amikor viszont Zalán került szóba éreztem, hogy az arcom szinte lángolni kezd, és csak böködtem a cipőm orrával a földet. Hiába, egyszerűen nem tehetek róla, hogy még mindig bennem van a fiú egész lénye, és nem tudtam kiverni a fejemből. Nagyon félek, hogy ilyen téren nehéz dolgom lesz, mert mégiscsak eltelt két év, és nem léphetünk csak úgy egymás színe elé, mintha mi sem történt volna. Nem csókolózhatunk felhőtlenül, nem nézhetünk úgy a másikra, mint azelőtt. Most már minden annyira más, és annyira... bonyolult lett, hogy egyszerűen még elé állnom is nehéz, megszokni, hogy itt van a közelben, hogy ugyanott tartózkodunk... Annyira lehetetlennek tűnik a dolog, mint az álomban megérintett pillangó szárnyának selymessége.
A megszólalására csak egyszerűen vállat vontam, és úgy néztem rá, mintha nem lenne nagy dolog csak úgy elfelejteni valakit, mert őszintén nem is nagy ahhoz képest, hogy semmire sem emlékszem. Nekem ebben nincs semmi meglepő.
- A dolognak talán van oka – szúrtam közbe vállat vonva talán azért, hogy egy picit ráijesszek. Hátha elhiszi, hogy tett velem valami rosszat, és akkor talán egy picit komolyabban vesz, de annyira cicásnak éreztem a próbálkozást, hogy tuti megint csak kitalál valami jó dumát a dologra.
- Ühm – kulcsoltam össze a kezeimet a hátam mögött és hátráltam egy lépést, amitől szinte éreztem a mögöttem levő kép rezgését – Mi van akkor, ha igazából az öcséd őrült rajongója voltam, és meg akartam ölni? Vagy téged akarlak megölni, és az egész találkozó egy álca? Nem szabad idegenekkel csak úgy beülni valahova.
Pontosan tudtam, hogy őrültség amit mondok, de az is őrültség, hogy elmenjek bárhova is kajálni a expasim bátyjával... Jó ég, mik nem érnek, a legkönnyebb lenne elmenekülni most.

Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. július 7. 12:15 Ugrás a poszthoz

#Holup
ruci
A lábaimat lóbálva vártam a barátnőmre, és már épp azon gondolkoztam, hogy inkább előkapom a jegyzeteimet, amikor végre fogta magát, és megjelent a drága hölgyemény. Szinte biztos voltam benne, hogy rohadt sokat fog késni, velem ellentétben neki nem sorolható a pontosság a legjobb tulajdonságaihoz. Persze ezzel nem magamat akarom magasztalni, Isten ments, egyszerűen tényleg szeretek nem késni és mindig mindent időben megcsinálni, lerendezni. Mindennek a titka az aranyos, kiskutyás jegyzettömböm, amit magammal cipelek a legtöbb helyre, hogy lehetőleg ne hagyjam el még a fejemet is. Amúgy elég feledékeny vagyok –khmmmm – szóval most már minden felírok, és még két naplót is vezetek arról, hogy mi a helyzet velem, a másikban meg arról írok, hogy pontosan mik jutottak eszembe. Így került be négy kérdőjellel az idősebb Lepsényi fiú neve, és a fiatalabb kellemes, férfias illata mellé. Érdekes, hogy az nem is naplónak tűnik, csupán egy füzetnek, amibe össze-vissza írogat az ember random dolgokat, ugyanis egyelőre még nem emlékek, hanem csak benyomások jutnak eszembe, de azok folyamatosan.
- Elég jellemző tulajdonságod – mosolyogtam rá kedvesen – De azt beszélik, hogy a nagyvárosokban mindenki késik, mert sokszor elkerülhetetlen, szóval ne vedd rossz néven. Szöulban velem is megesett a dolog, nem is egyszer.
Bár ott sokkal modernebb a közlekedés, így ritkán történt meg, hogy nem értem be a suliba, nagyjából csak akkor, ha az utakon baleset volt. Nem is csináltam még meg a jogosítványt, teljesen felesleges lett volna ott gyakorolni, mindenki úgy száguldozik, mint egy idióta, sokszor forgalommal szembe. Így a tanulást azt inkább itt szeretném majd elkezdni.
Az órás ajánlatomra tett válaszán csak felnevettem, és megráztam a fejem.
- Pedig az óra a legjobb ajándék. Ha valami szépet kapsz, akkor automatikusan szereted majd nézegetni, csak hát ilyenkor szerintem te mindent néznél, csak az időt nem – csóváltam meg a fejem vigyorogva, miután egy picit odaszurkáltam neki. Tény és való, hogy nálam kiskoromban még bevált a dolog a kis békás mutatójú órával, és most is imádom őket, mint kiegészítők, leginkább a barna, egyszerű darabokat, de az is igaz, hogy nem mindenki van oda értük. Én úgy vettem észre, hogy egyre divatosabb kiegészítők.
- Azért az őrangyalod nem leszek, az a szerep már foglalt. – mosolyogtam rá, bár egy kis szomorkás él is vegyült a vigyoromban, ahogy Zalán arca jelent meg a lelki szemeim előtt. Anya mesélte, hogy mennyit főztem rá, mennyi sütit sütöttem neki, mert eléggé otthonosan mozgok a konyhában. Hogy mindig vittem neki plusz uzsonnát, hátha elfelejtené, és azt délután, együtt ettük meg. Egyszer elvileg még csokit is csináltam neki szépen becsomagolva, szóval mondhatni Zali volt számomra a fiú, akit elhalmoztam a kedvességemmel, illetve pár napja ugrott be az emlék, ahogyan a zebránál kölcsönösen húztuk vissza a másikat, ha rosszkor akart lelépni. Soha életemben nem találtam még embert, akivel ennyire egyenrangú lehettem volna.
Az emlékeket kiverve a fejemből kortyoltam bele a teámba, majd Gwen hangjára kezdtem el figyelni, hogy az végképp elűzze a fejemből a fiút. Nem szabad Zalánra gondolnom, különben sosem felejtem el.
- Rendben, én is meg akarok venni valamit ott – bólintottam, mivel tényleg napok óta kinéztem már egy könyvet, amit nagyon szeretnék elolvasni, az egyik Navinés lány ajánlotta nekem.
- Nem feltétlenül azok, az emberek sokféleképpen lehetnek csinosak – lóbáltam meg a pad alatt a lábaimat – Szerintem én most kifejezetten csinosan öltöztem fel, a koreai nők nagyon elegánsan öltözködnek, anyu is. Vannak kényelmes darabok, csak meg kell találni őket.
Az én ruhatáram nagy része inkább praktikus dolgokból áll, de tény, hogy vannak elegáns és szép cuccaim. Annyi a fontos a ruhaválasztásnál, hogy légies, könnyed esésű fazont nézzünk ki, lehetőleg ne a legfeszülősebb cuccal, sarokból pedig érdemes vagy a most nagyon divatos törpesarkú cipőket – amik nekem nem tetszenek, mert a legtöbb elég nagyis – vagy pedig vastagabb sarkakat viselni, esetleg telitalpú cipőt, balerinacipőt... Rengeteg lehetőség van a kényelmesen csinos megjelenésre.
- Azzal a cipővel semmi baj, Koreában a nők tíz centikben úgy futnak, mint a versenyzők – mosolyodtam el kedvesen, aztán folytattam – De akkor tudom milyen ruhákat fogunk neked nézni. Bízd csak rám.
Tény és való, hogy a mostani ruhája amúgy egészen jó, talán nekem a színe egy picit túl harsány és sötét, de ez azért van, mert leginkább fehérből és pasztell árnyalatokból, fényes anyagú ezüstös ruhákból áll a szekrényem tartalma.
- Sportosabb, hétköznapibb egybe ruháid nincsenek? – néztem rá, miközben kortyoltam egyet a teámból, a pincér pedig felhozta a sushinkat, szóval hátrahúzódtam, hogy letehesse elém – Mint ami rajtam is van. Azt simán felveheted egy ilyennel.
Előrenyújtottam a lábam, amin most éppen drapp színű, kissé magasított talpú sportcipő volt, így már nem is néztem volna ki annyira törpének Gwen mellett, de ő is magassarkút választott. Én jobban szeretem a különleges fazonú, egyszerű ruhákat, amihez illik az, hogy két tincsemet hátrafogva viselhessem, szóval összességében szerintem az öltözködésem csinos annak ellenére, hogy kerülöm a nagyon magas sarkú cipőket.

Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. július 19. 20:45 Ugrás a poszthoz

Me gustas tu
ruci
Én is azt hittem, hogy pár év után csak úgy újra látni valakit egyáltalán nem nehéz dolog, de a mai találkozás erre teljesen rácáfolt. Jó, az igaz, hogy léteznek örömteli pillanatok is egy ilyen helyzetben, de a mai pont nem olyan, ez nagyon egyértelmű. Ő nem a nagybátyám, akinek a karjaiba vethetném magam, és boldogan nevethetnék a nyakába, szívhatnám be azt az erős, kissé orrfacsaró, de mégis annyira kellemes, fás-fűszeres parfümillatot. Ő a szerelmem. A volt barátom, aki úgy csúszott ki az ujjaim közül, mintha az együtt töltött másfél év semmi lenne. Mintha az élet szembeköpött volna minket mondván, hogy gyerekek vagyunk, egymás nélkül kell élnünk. Mindezzel semmi baj nem lett volna, ha békés szakításban lesz részünk, nem pedig egy hirtelen baleset miatt összetörik az eddigi életem, és elveszítem a számomra talán egyik legfontosabb embert. Mindig csak ugyanaz tud járni a fejemben. Miért most? Miért nem kaptunk egy kicsivel több időt? Miért ilyen kegyetlenül történek a dolgok? Miért nem tudtam megvédeni Zalit a szenvedéstől? Mert nem tudtam. Ahogy velem szemben áll, ahogy némán figyel azzal a nyugodt maszkkal, amit felöltött, egyértelműen látszik, hogy nem tudtam. Ismerem már őt annyira, hogy átlássam rajta, megpillantsam a szemében tükröződő, szörnyű vihart, amit a visszatérésem okozott benne. Egyáltalán nem voltunk készek erre a találkozásra, ez egyértelműen átjön abból, amit érzek és abból, amit rajta látok. Nincsen szüksége szavakra ahhoz, hogy megértsem az egész helyzetet. Tudom, hogy jelen pillanatban társak vagyunk a bajban, és ugyanaz megy végben benne, mint bennem.
Ettől függetlenül mégis szóba elegyedünk, holott egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy el kéne futnom. Sokkal egyszerűbb lenne, mint szembenézni vele, azzal, hogy már nem vagyunk ugyan olyanok. Mert akármennyire eltelt az idő az utóbbi találkozásunk során, akármennyire lett volna időnk megfeledkezni erről az egész mizériáról... Nem olyan könnyű az, ha az ember elveszíti az első szerelmét. Pontosan tudom, hogy mennyire ragaszkodnak még a bugyuta tinirománcok főszereplői az adott fiúhoz vagy lányhoz, akkor én miért ne ragaszkodhatnék Zalán emlékéhez? Mármint ahhoz, ami megmaradt belőle. Az arca, az illata, a borostája, ami bökte a bőrömet a felébredésemkor... Az a végtelen szomorúság a pillantásában, ahogyan minden nap rám nézett, ha nem emlékeztem valamire, ha idegen emberként viselkedtem. Mégis, most itt áll velem szemben, én pedig pillanatokkal később a karjaiban találom magam. Szinte azonnal meg is indulnak a könnyeim, és úgy fúrom az arcomat a mellkasába, mintha ő lenne az utolsó életben maradt, általam szeretett ember. Annyira hiányzott! Lehet, hogy nem emlékszem sok mindenre, de az érzés ettől függetlenül megmaradt. Hirtelen ismét megrohantak az emlékeim, ahogyan a puha ruhájába markolva szorongattam, és a szemem elé tárult egy kép, ahogy futok vele, ő a karjaiba kap és úgy ölel. Ezzel együtt jött az ismerős fejfájás is, de elég erősen tartottam magam, nehogy a lábam bánja a dolgot, és a megbicsaklott bokám miatt még jobban megijedjen. Ahogy kimondta a nevem, hirtelen fel akartam nézni rá, de annyira biztos kézzel tartotta a fejem, hogy nem tudtam megmozdítani. Pontosan tudtam, hogy most valószínűleg őt el eltemették az érzései, és nem szeretné, hogy mindezt lássam, ezért egy halk sóhaj kíséretében nem néztem rá. Pár pillanat után be is igazolódott az egész helyzet, és mindannak komolysága, amikor meghallottam a sírásba fúló hangját. Ennek hatására csak erősebben kezdtem el szorítani a testét magamhoz. Meg akartam vígasztalni. Nem akartam, hogy még többet sírjon miattam. Éreztem a testének remegését az enyémen, ezért simogatni kezdtem a hátát, hátha attól egy picit megnyugszik, holott az enyém legalább ugyanannyira rázkódott, mint az övé. A könnyeim folyamárként törtek utat a száraz bőrömön minden egyes szavától, de folyamatosan elöntött egyfajta békés elégedettség, hiszen nem gyűlölt meg. Az egyetlen dolog, amibe belehalnék, ha meggyűlölne, és az összes emlékünk egy keserű, szurokszerű ragacsos valamivé változna. Azt szeretném, hogy legalább az emlékek nap illatú, vattacukorba burkolt, élettel fűszerezett dolgok maradnának, ha már őt soha többé nem kaphatom vissza. Hogy jó kép éljen rólam benne. Jelenleg nekem ez a legfontosabb.
- Köszönöm – sóhajtottam halkan a vállába, amikor mindent kimondott, ami közöttünk ennyi év alatt kimondatlanul maradt – Köszönöm, hogy te voltál az első. Annak, hogy vége lett... Az nem a mi hibánk volt. Ne okold magad érte.
Sosem haragudtam rá a tette miatt. Talán pár hétig, de amint beleképzeltem magam az ő helyzetébe, egyből csak az járt a fejemben, hogy nem várhattam el, hogy mellettem legyen. Egyszerűen nem tehettem meg, mert ő nem volt a férjem, és neki is egy élete van, amit nem nyomoríthat meg senkiért sem.
Amint megpillantottam a könnyes arcát, rögtön az ajkamba haraptam, és a szavait hallva éreztem, ahogyan az enyémbe megint összegyűlnek a sajátjaim. Annyira fájt így látni, hallani a múlt időt. Mintha már mi magunk is feledésbe merültünk volna, mintha a kapcsolatunk egy régen lezárt doboz lenne, ami most véletlenül felnyílt, aminek következtében mindenki sebei felszakadtak.
- Majd el akarok menni néhány helyre – motyogtam halkan miközben megéreztem az ujjait az arcomon, ahogyan eltávolítják az ott ragadt könnycseppeket. Amikor elhúzta a kezét én is lábujjhegyre emelkedtem, és gondos mozdulatokkal töröltem meg az arcát a saját kezemmel.
- Nem akarok eltávolodni többé – mondtam neki végül, a földet fixírozva – De egy kis időre van szükségem. Csak nem rég tértem haza a nagybátyámtól, és még az is furcsa, hogy a saját cuccaimmal meglegyek. Olyan, mintha egy idegen lány dolgait tulajdonítottam volna el.
Egy picit tényleg így éreztem magam. Pontosan tudtam, hogy már nem vagyok ugyanaz a személy, és megvan rá az esély, hogy soha többé nem is leszek az. Egy picit az van bennem, hogy fájdalmat okoznék azzal Zalinak, hogy ha így lennék mellette, ezért hajlok az felé, hogy többé ne találkozzunk... Na nem mintha el tudnám kerülni hosszútávon, de meg fogom próbálni, ha úgy látom, hogy az neki jobb.
Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
[zárt]
Írta: 2017. július 21. 13:10
Ugrás a poszthoz

Life screams
ruci és az extra
Habár nem szoktam ilyeneket csinálni, most valamiért mégis nagyon jó ötletnek tűnt elmenni, meglátogatni egy presszót. Tudom, hogy ez nem éppen a legveszélytelenebb hely, de vissza sem tértem, és már annyi minden történt, hogy egyszerűen nem találtam más megoldást, kiborultam. Egyáltalán nem jellemző rám az, hogy csak úgy elhagyom magam valami miatt, de most... Egyszerűen nem tudtam mit tenni, komolyan. Hogy miért nem? Hát... Nagyon sok dolog történt, amire nem voltam felkészülve. Nagyon sok egyetlen dolog, mondhatni hála a karmának pont abba az emberbe futottam bele, akibe egyáltalán nem kellett volna. Hála ennek tökéletesen beindult a fantáziám, köszönöm szépen. Egyrészt pont VELE nem akartam összefutni, mert az agyam elkezdett emlékeket szórni felém. Nem kellemes emlékeket. Minden eszembe jutott arról a napról, amikor szakítottunk, újra felszakadt a seb, amiért nem vagyunk már együtt. Egyszerűen annyira elmerültem a fájdalomban ezen dolgok miatt, hogy egy idő után nem tudtam lélegezni, és a dagadtra sírt, vörös szemeimet is lejegeltem, hogy normálisan nézzek ki, amikor eljövök. Feltett szándékom volt megismerni valakit. A lányokhoz mindig ilyenkor jön el a Nagy Ő filmekben, ugye? Meghívja őket egy italra, és elbeszélgetnek arról, hogy milyen rossz az élet. Aztán elkéri a lány számát és hétfőn találkoznak. Hát engem úgy néz ki életem szerelme cserbenhagyott, ugyanis nem jelent meg. Hazafelé, az utcán botladozva próbáltam a lábaimat egymás elé rakosgatni de az alkohol túlságosan ragacsossá változtatta a gondolataimat, és a mozgásszerveimre is beülhetett, ugyanis nagyjából faltól falig mozgott a testem egészen addig, amíg el nem tanyáltam egy hatalmas fadarabban. Délután a gyökér, most meg ez. Éreztem, ahogyan a szoknyám a nyakamba csúszik, így tökéletes kilátás nyílik a bugyogómra, illetve, hogy az arcom mennyire kellemetlenül tapad az aszfalthoz. Nyöszörögve hunytam le a szemem, hátha attól jobban fogom érezni magam.


Utoljára módosította:Kovács Panka, 2017. július 25. 02:40
Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
[zárt]
Írta: 2017. július 25. 02:40
Ugrás a poszthoz

Life screams
ruci és az extra
Nem törődve se a tér és időbéli korlátokkal, nem gondolva semmire... Így feküdtem el a földön, amikor már a lábaim nem bírtak el. Éreztem, ahogyan a fejem koppan a földön, de a fülem kissé tompán érzékelte mindezt. Hallottam a puffanást, és a fájdalmat is éreztem, de mintha egy másik univerzumban lebegtem volna. Nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi van, pontosan hol vagyok és azt sem, hogy egyáltalán hogyan kerültem a földre. Sikerült olyan részegre innom magam, hogy egyenesen felnyaltam az aszfaltot, de nem tudtam mindezzel foglalkozni, mert a gondolataim csak egy név körül forogtak: Zalán. Vajon most hol van? Mit csinál? Gondol rám? Vagy valaha gondolt rám? Délután csak a bűntudat beszélt belőle? Annyira őszintének tűnt... Minden bizonnyal nem így van. Tuti, hogy szeret, és aggódik értem, de akkor miért nem próbáljuk meg megint? Ilyen, és hasonló dolgok jártak a fejemben, amitől a könnyeim csak még jobban megindultak. Miért fáj ennyire? Hiszen láttam... Egész eddig a hiányát nem tudtam elviselni, de miért fáj az is, ha itt van velem? Miért nem tudom rendes mederbe terelni az érzéseimet, amikor már régen ideje lett volna? Eltelt egy év. Annak elegendő időnek kellett volna lennie ahhoz, hogy kiegyenlítse az együtt töltött perceket, órákat. Mindez mégsem történt meg, én pedig itt fekszem egy idegen helyen, részegen, és fogalmam sincs arról, hogy miként jutok majd haza.
Hirtelen valaki átkarolt, és a földről próbált felrántani, de amint megmozdított éreztem, hogy a fejemet szinte húzza le a gravitáció, és lebillentve tartva azt próbáltam meg valamit kezdeni magammal, de végül csak kinyögtem az első szavakat, amik eszembe jutottak.
- Te leszel a srác, aki elfeledteti velem a szerelmemet, és mint a tiniregényekben, majd boldogan élünk, ugye? A srác, aki megmenti a részeg hercegnőt. – a mondat végére már csuklottam, és hirtelen kacarászni kezdtem azon, mert tök viccesnek találtam a részeg hercegnő kifejezést. Biztos viccesek a hercegnők részegen, bár sosem voltam annyira nagyon hercegnős lány.
És ekkor tisztult ki a szemem előtt a kép, és megpillantottam a fiú arcát. Hirtelen ráfagyott az enyémre a mosoly, és csak hatalmas szemekkel bámultam, de nem sok időm volt nézegetni, mert hamar felhúzott a földről. Éreztem, hogy ismét mindjárt elsírom magam, de amint lépésre kényszerültem rájöttem, hogy a tragikus mozgáskultúrám miatt most nem kéne még bőgni is. Éreztem, ahogyan rögtön megbotlottam és a fiú felsőjébe kapaszkodva próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, de ez nem volt túl könnyű feladat. Az sem jutott el sokáig a tudatomig, hogy hozzám szólt, ezért némi fáziskéséssel válaszoltam csak neki a kérdésére.
- Haza? Hova haza? A kastélyba, hozzám, vagy hozzád? Túl sok haza van – motyogtam az orrom alatt, aztán hirtelen rápillantottam – hozzád haza. Oda akarok hazamenni.


Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. augusztus 22. 18:25 Ugrás a poszthoz

Life screams
ruci és az extra
Néhány pillanatig átélhettem, hogy milyen azoknak a lányoknak, akik a könyvek főszereplői státuszában foglalnak helyet. Akiknek általában mind ugyanolyan barna hajuk és szemük van, mint nekem. Tucatszépségek. Nem tudom mennyire jó minden egyes lányt ilyennek leírni, de pontosan így éreztem magam mindig. Egy lánynak, aki túl átlagos, túlságosan 2D-ben létezik, aki tényleg olyan, mint egy könyvszereplő. Akinek megadatott a szépfiú, és boldog is volt vele, aztán jött a nagy szakítás, és teljesen kibukott. Akkor hirtelen jött a változás, és nem akart többé átlagos lány lenni. Kifestettem magam, csinos ruhákat vettem fel az egy szem magassarkúmmal, amit anyukámtól örököltem meg, mert neki törte a lábfejét, amiért nem volt elég keskeny a cipőhöz. Mindenesetre nem az a lényeg, hogy mit húztama lábamra, inkább az, hogy hogyan éltem meg az egész helyzetet. Először csak egy sört kértem magamnak, hogy szokjam az amúgy számomra egyáltalán nem kellemes alkohol ízét, aztán ittam a többet és többet, töményebbet, még töményebbet... Egészen addig nyakaltam a piát, amíg azt nem éreztem, hogy jól vagyok. Amint megéreztem a kellemes bizsergést a bőröm alatt, már úgy éreztem: Megérte eljönni ide. Igen. Egészen addig, amíg nem jött a rosszullét, nem akart rám mászni egy pasi, és nem ijedtem meg halálosan. Mindezek mellett még azzal is problémám adódott, hogy nem tudtam tökéletesen megállni a lábamon. Akkor kezdtem el totlálisan bánni az egészet, amikor kimentem, és éreztem, hogy a friss levegő ellenére is ugyanannyira szédült vagyok.
Pont ez volt az oka annak, hogy nagyon megijedtem, amikor valaki odaért mellém, és akart kezdeni velem valamit. Hirtelen jutott eszembe, hogy talán sikítanom kéne, de még mielőtt megtehettem volna, a látókörömbe kúszott a számomra legkedvesebb fiú arca. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy mosolyogjak az angyalarcú, gyönyörű srácra, de végül nem tettem egyiket sem, csak elkezdtem hülyeségeket beszélni neki.
- Persze, hogy rendben lesz – jegyeztem meg nagyra nyitott szemekkel, holott azt éreztem, hogy mindjárt rosszul leszek – Megvan mind a két lábam és karom. Szóval nem történhet semmi rossz.
Fogalmam sincs, hogy ez hogyan függött össze, de jelen pillanatban annyira logikusnak tűnt. Addig, amíg nem vágják le őket... .Addig minden rendben van. Talán részben ez volt az oka annak is, hogy egy apró sikoly szaladt ki a számon, amikor hirtelen úgy éreztem, hogy eltűnik alólam még az imbolgó talaj is. Mindez csak hirtelen jött félelem volt tőlem, amint megéreztem az illatát, rögtön a nyakába fúrtam az arcomat, és mélyen beszívtam azt.
Aztán hirtelen rázkódni kezdtem a karjaiban, ekkor szorosabban fontam a karjaimat a nyaka köré, mert ismét elfogott a félelem, hogy le fogok esni, rosszabb esetben le fogom őt hányni. Épp elég volt ez a kisebb utazás ahhoz, hogy rögtön kavarogni kezdjen a gyomrom, és amint felértünk éreztem, nagyon kezdek émelyegni.
- Tegyél le kérlek – nem vártam meg, hogy kérdezzen valamit, vagy cselekedjen, elkezdtem leereszkedni a karjaiból, amivel csak annyit értem el, hogy sikeresen leseggeltem a földre, de kezdtem nagyon rosszul érezni magam, szóval szinte félig kúszva, félig járva indultam meg a folyosón, hátha találok valahol egy mosdót.



Kovács Panka
INAKTÍV


next door girl sindrome
RPG hsz: 25
Összes hsz: 26
Írta: 2017. augusztus 23. 05:22 Ugrás a poszthoz

Bad things.
ruci
Nagyon meglepődtem, amikor Zalán bátyja elhívott, hogy menjek vele a bálba, de mivel maga a fiú nem keresett meg ugyanezen okból – nem mintha vártam volna... talán egy picit, de számítottam rá, hogy nem történhet meg – úgy döntöttem, hogy igent mondok neki. Ez csak egy végzős bál, ahova anya szerint nem mehetek kísérő nélkül, mert „elég nagyo lány vagyok már”, és azon ami Zalival történt, nem tudunk változtatni. Azt mondta nekem, hogy biztosan még örülne is, hogy a testvére ennyire a gondomat viseli, szóval belementem a dologba.
Mindemellett nem élveztem  rohangálást, ugyanis semmi ideillő ruhám nem volt, ezért három napig kerestük a tökéleteset. Ha rajtam múlott volna, akkor lekapom a polcról az első fehér ruhácskát, ami minimum térdig ér, és kicsit lengébb varratú, így nem feszül rám... Csakhogy anya nem hagyta, így sikerült rámtukmálnia – ismét az ő cipőjével – szerintem a legfeltűnőbb, combközépig érő cuccot, amit normál esetben sosem vennék fel. Mivel már nyárba hajlik az idő, valamennyire sikerült lesülnöm, így el kellett ismernem, hogy tényleg jól áll a ruha, és egészen szépen sikerült megcsinálnom a frizurámat is, ami hullámosan omlott a vállamra a szokásos vasalt vagy felkötött hajjal ellentétben, Pár tincset még hátra is tűztem, így jobban látszódott az arcom, és szolid sminket tettem az arcomra, ami csak annyiban tért el a hétköznapitól, hogy egy kis rózsaszínes szemhéjpúdert is használtam, a pirosítóm sötétebb barack árnyalatban játszott, és egy nagyon vékony, visszafogott tusvonalat is kapott a szemhéjam a spirál mellé. Mindehhez halványrózsaszín rúzst választottam, amit megint csak ritkán használok, mert a színtelen szájfényeket jobban szeretem... De egy ilyen alkalomra nem használhatok csak azt.
Szóval mondhatni a természetes pompámban léptem oda a megbeszélt találkozóhelyre, és már rögtön a köszöntésnél zavartan kezdtem el a hajamat a fülem mögé tűrögetni.
- Köszönöm. Te is jól nézel ki – bókoltam vissza udvariasan, miközben végignéztem rajta, aztán elfogadtam a felém nyújtott karját – Remélem nem vártál túl sokat rám.
Tényleg nem esett volna jól, ha megtudom, hogy túlságosan elhúztam a készülődést, ő pedig már itt áll legalább húsz perce. Eléggé kényelmetlenül érezném magam, ha így történtek volna a dolgok. Hálásan pislogtam rá, ahogyan a bárpult felé indult meg, és rögtön szemlélni kezdtem, hogy milyen innivalók vannak. Mivel iskolai rendezvényről van szó, gondolom az alkohol – hála istennek – elmarad, így csak egy narancslevet szereztem magamnak.
- És? Vadásztál még le azóta rendetlenkedő diákokat, hogy nem láttuk egymást? – pislogtam rá, burkoltan a hogyléte felől érdeklődve, hogy ne csak álljunk egymás mellett, hanem beszélgessünk is.


Bagolykő Mágustanoda Fórum - Kovács Panka összes hozzászólása (15 darab)

Oldalak: [1] Fel