Kilt Zoltán
Amikor ma reggel felkelt, és kipillantott a hálóterem ablakán, már tudta, mit fog aznap felfedezni. Eddig is tudta, hogy a kastélyon kívül van egy park, ami ráadásul igen nagy és ahogy azt mások mesélték, szép, de mostanáig valahogy nem jutott el odáig, hogy kiránduljon kint egyet. Elvégre már a kastélyban is rengeteg meghökkentő és izgalmas dolgot tapasztalt, amelyek között az idő csak úgy repült. De mindegy is, itt az ideje, hogy nekivágjon az ismeretlennek.
Gyorsan megreggelizik, majd a kijárat felé indul. Amint kilép a tölgyfaajtón, rögtön megcsapja egy hideg szélfuvallat. Diáktársai valószínűleg még kellemesnek tekintik az időjárást, ugyanis elég sokan kint sétálgatnak, de ahonnan ő jön, ott enyhén szólva nem ez a jellemző. De ha már elszánta magát erre a felfedezőútra, nem fog egy ilyen csekélység miatt meghátrálni! Úgyhogy bátran tesz egy lépést előre.
Így élőben, világosban, be kell vallania, a táj gyönyörű. A zöld fű szétterülve mindenhol, a derűs kék ég, háttérben az erdő... Apropó erdő, ez felkelti a érdeklődését, el is indul afelé. Mit sem törődve a haját minduntalan arcába csapdosni akaró széllel, elszántan tör előre, mígnem egy kis faházikót pillant meg. Illetve egy faházikót egy fiúval, aki a ház közelében letelepedve, szemlátomást kellemesen elvan egyedül. Először nem akarja zavarni, de aztán arra gondol, már ő is biztosan észrevette, így udvariatlanság lenne csak úgy sarkon fordulni. Meg aztán az új ismertségek kötésére Hugella mindig kapható. Így aztán odalép hozzá, és megszólítja:
- Szia, leülhetek? Hugella vagyok, navinés. Nemrég lettem elsős, még nem sok embert ismerek itt. Téged hogy hívnak?