Hugica*.*
Taláros, Iványi-család otthona


A kis hordozóban meglepetéssel érkezett haza a karácsonyi szünetre Polett, úgy döntött, idén a karácsonyt a családjával tölti, most már főleg, hogy volt is értelme: remélte, hogy a testvére már várja. Ő már tudta, hogy milyen ajándékkal kedveskedik, nem véletlenül látogatott el a menhelyre.
Hogy mi lapult abban a halványkék hordozóban? Egy kis balinéz kölyökmacska, ő maga sem értette, hogy lehet valaki olyan kegyetlen, hogy ilyen aranyos, fehér kis szőrgombócot kidobjon? Neki nem lett volna szíve hozzá.
  – Sziasztok! – köszönt belépve az ajtón. Csizmáját rögtön letette a helyére, majd felakasztotta kabátját a fogasra. Jóformán csak intett a szüleinek, aztán suhant fel az emeletre az új szobáját.
  – Lili! Boldog karácsonyt, hoztam valamit! – mosolyogva emelte fel a hordozót úgy, hogy jól látható legyen az ajtajában kuporgó kis miau. – Milyen volt a suli?

Hugica *.*

Letty elmosolyodott a látványra, húga annyira koncentrált valamire, hogy még a nyelvecskéjét is kiöltötte. Hát igen, de ő legalább ki tudott szabadulni abból a kis világból, nem úgy, mint Polett. A leányzó, ha beszabadult egy könyvtárba, záráskor is alig lehetett kirugdosni, társasági élete is alig volt. Ha nem lenne egy-két bizonyos személy, akik utalgatnak rá finoman, avagy durván, hát észre se vette volna, mennyire begubózott.
– Neked is, Hugi! – viszonozta a jó kívánságot, hogyne tette volna. Körbehordozta tekintetét a mostanra teljesen berendezett szobán. Ejha, a szüleik igazán kitettek magukért, csodálatosra bűvölték, szinte ragyogott a szoba. Érezte, hogy Lili jó választás, és hogy tuti szereti rendben tartani a környezetét.
 – Önkéntes lettem a helyi menhelyen, anyuék megengedték, hogy legyen cicánk – újságolta boldogan, és nem véletlenül használt többes számot. Úgy szánta a kismaccsot, hogy közös legyen, és így mindketten jól járjanak. Ő itthon foglalkozhat a picivel, és ha lehet, magával viheti az előkészítőbe, de azért ő is gondozná a picit.
A menhelyen sokat foglalkozhatott az állatokkal, úgy vélte, hadd vegye ki nyugodtan Lilcsek is a részét belőle.
– Csillag a neve, és igen – letette a hordozót a pihe-puha szőnyegre, kinyitotta az ajtaját, és megpróbálta kicsalni a picit. Elsőre nem igen akart összejönni a mutatvány, úgyhogy kivette. A maccs hunyorogva gömbölyödött össze Polett tenyerében, kicsit hirtelen érte a sok fény. Olyan picike volt, hogy elfért a levitás tenyerében.
– Ó, az jól hangzik. Mi is kaptunk Berci bácsitól ajándékot, majd megmutatom, ha kipakoltam a bőröndből. Megtanultam úszni, de pszt, el ne mondd anyának. Tudod, milyen, ha bekapcsol a vészvillogója – mesélt ő is az iskolai életéről, egészen megszerette, főleg azt, hogy sok olyasmit megtehet, ami a Roxfortban pl. nem. Az alagsori medence kiváló ötlet, hisz sokan szerették ezt a sportot attól, hogy ő kezdő volt. Mire nem jó egy sárkánybarát, igaz, nem Paff a neve, de legalább túlélhető a társasága, és jó fej. – Miket kaptál, mutasd meg!

Hugica  


Nagy kő esett le a szívéről. Lilinek tetszett az ajándék, bár még tartogatott egyet s mást, amit sikerült Bogolyfalván beszereznie. A csomagban lapult egy általa kötött téli túlélőkészlet, Lili kedvenc színeiben, egy könyv kamaszlányoknak, hogy valami könnyebb is jusson az olvasmányok mellé, és házi sütésű finomságok is lapultak abban a bézs színű csomagolásba burkolt, piros masnival átkötött dobozban, amit a háta mögött rejtegetett.
 - Van ám itt még valami neked – kacsintott vidáman, és ha Lili nem is, de ő lehuppant, csak nem az ágyra, hanem az íróasztali székre.
Elég kimerítő volt a vonatozás, muszáj volt pihennie is egy keveset.
 - Wow, Everett tanár úr aztán kitett magáért. És tudod mit? Igaza van, nekem te vagy a legjobb karácsonyi ajándék, Hugi. Nem is adhattak volna anyáék jobbat – átölelte a testvérét, és tényleg komolyan is gondolta, amit mondott. Ez a kislány kimondottan megérdemelte, hogy családba kerüljön, és főleg jó családba.
- Én a házvezetőmtől egy plüss cicát kaptam, Nigella lett a neve. Pont olyan, mint az igazi, de valójában mágikusan megbűvölték – elő is vette a szürke maccs-utánzatot, rendszerint azzal aludt esténként a suliban, mint valami kis ovis. Nem tehetett róla, megveszett a plüssökért, a szobája tele volt velük, és főleg a cicákért rajongott nagyon.
A pici cica kételkedve, de kíváncsian méregette a mászkáló tárgyat Lili régi babatakarójáról.
- Majd felolvasol a könyvedből? Biztos tök jó lehet – nem lehetett nagyon leállítani, ha könyvekről volt szó.
Ez volt életében az első olyan karácsonya, amikor nem érezte úgy, mintha egy fal választaná el az emberektől.  – Szerinted melyik házba fogsz kerülni? Melyikbe szeretnél?
Sejtelmesen utalgatott csak rá egyelőre, hogy bizony nemsokára egy suliba fognak járni, és akkor reszkess, Bagolyk(ő)önyvtár!

Eliza

Azt hiszem, a hét kezdése az, ami minden diáknak rémálma. Egyszerűen ki nem állhattam a hétfőket, és főleg azt nem, hogy korán kell kelni. Akar a fene órára kujtorogni, mikor még annyira hétvége hangulatában van az ember!
Szeretek tanulni, de azért a stréber kategóriát reméltem, még nem értem el. Nem rajonganék ezért a címkéért. Annak viszont örültem, hogy az okosok háza szépen gyarapodott, és sok kis aranyos elsősünk van.
Apának igaza van, el kéne kezdenem élni, nem csak a könyveimben, hanem úgy az életben is megmutatkozni. Mutassam meg magam az embereknek, és ne vegyem magamra anya aggodalmait. Persze, megértem őt is, mert sok derékba tört karriert, életet látott már a Ragálykúrálóban, kicsit szerintem is az agyára ment a munkája.
Szóval így adódott, hogy úgy döntöttem, foglalkozom a kicsikkel is, nem csak a kisállatoknak szentelem a szabadidőmet, hanem a társas kapcsolataim is bővítem.
Bár még nehéznek tűnik, nem érzem magam annak atipikus társaság közepének, akit mindenki imád – vagy épp utál, mert sikeres.
Egyszer még azt a bizonyos valakit is megkérdezem talán, hogy erre gondolt-e, mikor nem túl finoman, de arra célzott, hiába van tökéletes külsőm, ha belülről egy üres adatbázis vagyok…
Aztán lehet, hogy megint totál földbe döngöl, de arra már lesz kész válaszom.
 - Szia! – köszöntem a kislánynak, amint megpillantottam, s első sikerként könyveltem el, hogy képes voltam megszólítani, anélkül, hogy kocsonyásra remegném magam az idegességtől.
Talán tényleg igaz, hogy minél több tudása van valakinek, annál ijesztőbbnek találja a környezetében élő embereket. Nem baj, a jó pópa is holtig tanul, és nem feltétlenül csak könyvekből lehet tanulni. Van, amit sajnos abból nem lehet, az vagy összejön magától, vagy nem.
Próbáljuk ki akkor azt a cseresznyét!

Eliza

 – Minden rendben? Új vagy itt? – érdeklődtem barátságosan. Kerestem a pátyolgatottjaimat, kettőt is kaptam egyből, aminek nagyon örültem. Ez számomra azt jelentette, hogy bíztak bennem annyira, hogy vigyázhassak a két új lurkónkra.
Természetesen eleget teszek a kötelezettségeimnek, nem fog az én tanulmányaim rovására menni, de valahol el kell kezdeni az életet, nem lehetek örökké a könyveim rabjai. A kommunikációt nem lehet megtanulni könyvekből. Illetve lehet, csak épp gyakorlatba ültetni nehéz, mély vízben tanul meg úszni az ember igazán, ahogy apa mondaná.
  – Segíthetek? – barátságosan tekintettem a lányra, nem kell ám félni tőlünk, nagyoktól. Na, jó, egy-kettőtől azért igen, jobb, ha ismerjük hozzájuk a használati útmutatót. Pl. zenészt kerülj nagy ívben, meg úgy egyáltalán művészt civil életben.  

Návay bácsi
Hétvégi kocogás közben
Outfit

Sportolással ütöttem el azt a szabadidőt, ami vizsgaidőszakban felgyülemlett, és tanulás mellett adódott. Néha muszáj volt kimozdulni a könyvek mögül, ezt nem tagadhattam, sokkal jobban esik utána leülni és olvasni őket, újult erővel, kitisztult fejjel.
Az utóbbi időben megnöveltem az edzések számát, hogy a karácsonyi, téli időszakban rám rakódott nehezéket leadjam a fenébe, és könnyebb legyek. Minél nehezebb az ember, annál nehezebben mozdul meg. Sose kívántam vissza a roxforti duci-juci külsőmet, ami miatt csúfoltak, pedig csak tíz kilóval nyomtam többet a normálisnál.
Mostanra elértem ugyan az elégedettséget, a vágyott számot-alakot, hogy kedvenc ruhadarabjaimról ne kelljen lemondanom, de a sportolással és a diétával képtelen voltam leállni. Annyira beleitta magát az életembe, hogy már-már függőség felé tendáltam.
Kellett. Szükségem volt a sportra, és arra, hogy tartani tudjam a szintet, hogy mosolyogni tudjak, és főleg tükörbe nézni.
Lefutottam pár kört, idestova fél órája nem is számoltam, mennyit, de csak most álltam meg újra, immár másodszorra, hogy az elvesztett folyadékmennyiséget pótoljam bogyósgyümölccsel ízesített víz formájában.
 - Oh, jó napot, tanár úr. – Kis elfoglaltságom közepette azért észrevettem magam körül az embereket is, köztük a főnixek HVH-ját. Na hát, talán ő is sportolni merészkedett ki a fűtött kastélyból? Meglehet.

Piros tanár bácsi
Hétvégi kocogás közben

És tényleg sportolt. Jó látni, hogy a mozgáskultúra olyan területté vált, ami sosem megy ki a divatból, bár igaz lenne ugyanez az egészséges táplálkozásra is varázslóéknál.
- Rendben – bólintottam, feleletem megerősítéseképp a tegezés kérdésére. Sose szoktam tegeződni felnőttel szemben, egész addig, amíg ő maga fel nem ajánlotta, számomra ez volt a természetes, engem még neveltek illemre a szüleim. Viszont ez már igazán nem az én bajom, bőven volt nekem mit változtatni saját terepemen is. Például a külsőm, hogy észrevegyenek végre. Hogy már nem az a pufók kislány vagyok a Hollóhátból, akit maximum a tantermekben és a könyvtárban látni.
 Megpróbáltam elképzelni a tanár urat hófehér, térdig érő szakállal, és valahogy muszáj volt megráznom a fejem, mert sehogy se állt össze a kép, nem tudtam összeegyeztetni őt a szakállal. Talán azért se volt túl jó képem az öregekről, öregségről, mert a nagyszülői támogatás az én életemből kimaradt. Megint csak azért, mert annak születtem, ami: boszorkánynak. Itt meg a tisztavérűekkel szóba se lehet állni, csak ha magad is az vagy. És most talált ki, hova is tartozol, te mi vagy ebben a kutyult állapotban?
Kínosan felnevettem a tegnapi konyharablás esetére, sajnos megjegyzendő, a manók maradtak a helyükön, de hogy elejét vegyem a dolgoknak, úgy döntöttem, látogatni fogom azt, amelyiket kinéztem. Túl édi, mint egy kiscica, bár a visítós hangját azt kihagynám néhanapján.
- Igen, ez is onnét van már – mutattam a vizes palackomban leledző folyadékra, benne a gyümölcsökkel. Nyamm. Én már csak levezető gyakorlatokat végeztem, s a karnyújtásnál vettem észre, hogy egy számmal mintha nagyobb lenne rám a felsőm, ami nem is olyan rég még pont passzolt, kényelmesen. Ejha, ezek szerint eredményes volt, hogy télen is tartottam a mozgást, az időjárási nehézségek ellenére. Muszáj, karácsonykor mindig minimum a dupláját-tripláját akarják az emberre sózni, ami a kajamennyiséget illeti. – És a tanár úrnak is sikerült megszerezni a forrócsokit?

Piros tanár bácsi
Hétvégi kocogás közben

Igen, tényleg remek, hogy nem kellett este megint lemásznunk a konyhába a kényelmes Levita-toronyból azért, hogy táplálékhoz jussunk. Azért sajnáltam, hogy Zitu manót ott kellett hagyni a nevezett helyiségben, de megnyugtatásomra ma is találkoztam vele.
- Az csúcs – mutattam fel hüvelykujjam, jelzésként, hogy örültem a helyzetnek. – Nem vagyunk ám mi olyan rosszak, csak éhes levitás nem válogat a helyszínben.
Aztán a könyörgés, hogy „hagyjam a Tanár úr, kérem c. számot” szöveg, és hogy még nincs harminc se következett, amin jót vigyorogtam. Általában a nők jobban szoktak problémázni a kor, meg a magázódás-tegeződés kérdésén, az viszont eléggé új infó volt még nekem is, hogy a pirosak HVH-ja egykor kék színben pompázott, mármint na, nem szó szerint, hanem levitás volt.
 - Tényleg? – Remélhetőleg nem hagytam nyitva a szám a csodálkozástól, nem lett volna túl udvarias gesztus, és nem hinném, hogy sportolás előtt a tanerő fogorvosi vizsgálatoat szeretne végrehajtani, azt amúgy se engedném… meg is borzongtam a fogorvos gondolatára.
Na, ilyen szempontból kimondottan örültem, hogy a varázsvilághoz tartoztam inkább, semmint a muglikhoz. A rettegett fogászati kérdés…
- Inkább fejezem be, vár a vizsgára készülés, még van hátra néhány vizsgám az időszakból – feleltem. A gyomrom korgása egyértelmű volt, hogy ideje lenne ennem, de inkább figyelmen kívül hagytam. Ráér az még. Dolgozzon meg a szervezetem a porciójáért.

Eliza

- Ó – csak ennyi a reakció részemről, és reméltem, hogy a mentoráltamba botlottam, az egyik közül. – Iványi Polett, Levita. Téged hogy hívnak?
Látszott a másikon, hogy eléggé feszélyezte az új környezete, de ez abszolút nem probléma, én is eléggé ilyen voltam még az év elején, főleg, hogy nekem még kijutott egy jó adag kultursokk is. Előzőleg a Roxfortban tanultam, ami miatt teljesen angol nyelvhez szoktam, és most visszaállni, hát kegyetlen egy élmény.
- Levita, ugye? Ha gondolod, felkísérhetlek a klubhelyiségbe – ajánlottam fel a segítségem.
 

Návay tanár úr
Hétvégi kocogás közben

- Másképp nem is bírnám ki, csak úgy jönnek az emberre ilyenkor a kalóriák. Meg az undok pluszkilók, pfuj – grimaszoltam. A külsőmre igényes voltam, hogyha már belül unalmas voltam, legalább kívül legyek valamennyire érdekes(ebb).  
- Ú, megnézném – vigyorogtam, a tablókép említésén. Tényleg, ez tök buli, és új infóval gazdagíthatnám az amúgy is tudásra szomjazó agyam.
A kérdésére félig meddig elhúztam a szám, nem mondanám, hogy kikapcsolódásként tekintettem a mozgásra, inkább egyfajta kötelező egészségmegőrzés, illetve mozgás, hogy ellenálljak a téli időszakban nagyon is az emberre tapadó súlyfölöslegnek.
- Inkább csak súlyfelesleg-üldözés. Nehezült gyomorral nem lehet koncentrálni. Éppenséggel elkísérhetem, ha gondolja, de mi már betankoltunk, most, hogy újra működik a konyhánk – ajánlottam fel a kíséretem, ha már invitált. A főnixek legalább olyan szerencsések voltak, mint mi a mi házvezetésünkkel. Valami fantasztikusan fergeteges színt hoztak az életünkbe a különféle közös programokkal is, bár legutóbb önállósítottuk magunkat a konyhafosztás ügyében.

Návay tanár úr
hétvégi kocogás közben

- Feltétlenül – bólintottam. Szerettem bővíteni a tudásomat, és érdekesnek hangzott a tény, hogy az Eridon mostani házvezető-helyettese egykor az én házam tagjai között volt. Néha tényleg elképesztő, hogy mennyire nem lehet csak egy helyre beskatulyázni egy-egy embert, mert mindegyik személyiség-típus megvan mindenkiben, kérdés, melyik az erősebb, na meg a mikor és mennyire?
A tele gyomor pedig, ahogy a tanár úr is egyet értett, tényleg a tanulás ellensége, ilyenkor az ember mindig álmosabb a kelleténél, és kellemetlen, mikor lefejelem a tankönyvet, vizsgaidőszakban tilos a bóbiskolás, muszáj, hogy jó jegyeket szerezzek.
- Ó, ezek szerint nem csak mi tudhatunk magunkénak egy csemegecsárdát – vigyorodtam el arra, miszerint nekik is csordultig van a konyhájuk. Eddig teljesen abban a tudatban léteztem, hogy ez a kiváltság egyedül az éhes szfinxeké.
- A Roxfortban csak egy konyha van. És kik vannak hozzá legközelebb? Hát persze, hogy a borzok, nem tudom, hogy nem tűnt még fel a tanároknak, hogy ők dézsmálják fel a legtöbb kaját – vontam vállat, megosztva ezt az aprócska tényt, hiszen onnét kerültem én át a Bagolykőbe, amit nem bántam meg, de még mindig jobb lenne, ha belebotlanék angol ajkú nebulóba-tanerőbe. Ez a nyelvi megszokás kemény dió, de reméltem, hogy jövőre könnyebben boldogulok majd, és váltok egyik nyelvről a másikra.
Otthon már sikerült ezt megszokni, hogy ott csak magyarul beszélhetek, könnyebb érthetőség kedvéért.
 - Persze, aztán még én is visszajövök, mielőtt kísértésbe esek, és megint kifosztom a gyümölcskészletet – billentettem ártatlanul oldalra a fejem. Legalább konyhafosztogatónak jó lennék, ha már a kviddics, meg úgy a repülés abszolút nem az én hatásköröm. És akkor még szépen, szóvirágosan fogalmaztam, khm.

Hugi *.*

- Igen, a tiéd – mosolyogtam rá, és csillogó szemeinek látványa elégedettséggel töltött el. A testvérem a legszentebb nekem a világon, még ha nem is köt minket össze a biology, inkább csak a jog, de nekem akkor is ő a testvérem.
- Hidd el, Lil, nekem te vagy a legnagyobb ajándék. Végre van élet ebben a házban, előtted borzalmas volt itt. Egyedül lenni a legrosszabb egy vadidegen helyen – borzongtam meg, és igen, annak ellenére, hogy kezdtem belerázódni abba, hogy magyar az oktatási nyelv, és itthon is magyarul beszélhetek. Nem kell egyik nyelvről a másikra váltogatnom, még mindig kész tortúraként éltem meg a váltást, úgyhogy meg tudom érteni minden cserediák érzését, mikor egyik kultúrából a másikba libben át, még egésze rövid idős program után is nehéz visszarázódni az eredetibe.
 - Igen, teljesen olyan, és nagyon tündéri. Viszont Csillag is tünemény. Képzeld, önkénteskedek a menhelyen szabadidőmben, így sokat vagyok az ottani kisállatok között – meséltem neki, amint eszembe jutott a nagy lelkesedős, felszabadultabb társalgásban.
Hála az égnek, mindenki jól volt itthon, és arról is letett végre apu, hogy a kedvenc sportjára rávegyen. Pfuj, kviddics. Még semmi bajom nem lenne vele, ha nem lenne ott a két szabotáló halálgömb.
- Bármelyik házba is kerülj, attól még a tesóm maradsz. Csak szólj, ha kekeckednek, helyre teszem az idiótát. Némelyik nagyobb hajlamos a nálánál kisebbnek nekimenni, de ne hagyd magad, te vagy a jobb – bátorítottam, bár talán nem egészen ilyen módon kellene, de azért mégis. Nem ártott biztosítani, hogy a nővérkéjéhez bármikor, bármilyen nyűggel, gonddal, bajjal fordulhat. Na jó, szerelemben viszont nem hozzám érdemes tanácsért fordulnia, egyenesen Zója tanárnőhöz fogom irányítani, ebben a témában nem az én tisztem a tanácsadás. Abban viszont, hogy anya kajája jó, sosem kételkedtem, úgyhogy Lilivel az oldalamon szépen lesurrantunk, hogy megtámadjuk a terítéket. Nyamm.
Na, ez a legjobb dolog az egész tanévben, a karácsonyi szünet.

Rebeka

Kész. Vége. Az unalom majd megölt, és ez ellen tennem kellett valamit. Sürgősen. Csak épp azt nem tudtam, hol kéne kezdenem a változtatást. Túl kényelmes. Semmi, de semmi nem történt, és ez unalmas.
Ez pont olyan, mint a főzés: hiába néz ki tök jól az étel, ha attól még íztelen. Bármi történhetne már végre, de valahogy nem akart olyan tempóban telni az idő, ahogyan azt én szerettem volna.
Bárcsak vége lenne már ennek! Úgy elegem van a vizsgákból, nyugalmat akarok…
És főként egy teljes tanulásmentes, könyvmentes hetet. Azt hiszem, betűcsömöröm lett, tényleg túl sokat tartózkodtam a könyvtárban, és változatosságra lenne szükségem, de fogalmam sem volt, hogy mit tehettem volna.
Nem véletlenül vonultam a konyhába, hogy a főzéssel eltereljem a figyelmemet, de a manók alig akarták hagyni a múltkori csapatos kis akciónk után…
Csodálkoztam is, mert tényleg rendesen betaláltunk, és elég rendesen lejmoltunk is a kajából, de hát éhes nebuló az… éhes. Nem fog válogatni.
És itt jött a fogós probléma, ami általában többnyire a családanyákat szokta érinteni: a mit főzzek tipikus kérdése.

Rebeka

- He…llo! – köszöntem én is, elnyomva egy ásítást. Nagyon el kellett volna valami, ami feldobja ezt az egysíkúságot, aminek minden valószínűséggel én voltam az oka, hiszen ha több bátorságom lett volna tenni ellene, akkor már rég megoldottam volna magamtól. Kész csoda, hogy legutóbb rávettem magam arra, hogy kicsit megcsapoljam a konyhai ételkészletet, társaságban.
Rájöttem már, beláttam, hogy nem jó egyedül az élet, unalmas, íztelen, kellenek hozzá a társak. Tényleg nem élhettek így, egérlyukban.
- Uh, Polett. Bocs a zombi-állapotért, vizsgák… már úgy szeretnék szünetet – fanyar mosolyt eresztettem meg, valószínűleg fiatalabb tőlem a belépő leányzó, ú, de irigyeltem most a kicsiket. Kevesebb az elfoglaltságuk, az biztos.

Zója tanárnő

Ott ültem az udvaron, kezembe a jeggyel. Olya döntés volt ez, amit rég óta halogattam. Meg kellett tennem, vagy életre bánni fogom, hogy elhalasztottam. Általában ódzkodtam attól, hogy olyasmit tegyek, amit a többi ember, aztán ebből a nagy kiemelkedési tervből az lett, hogy semmilyen se lettem. Csak elzárkóztam, és szorongtam, a könyveim mögött, mert azok nem nyújtottak hosszútávon megoldást.
Fel akartam keresni a tanárnőt, de valahogy egy pszichológusi irodában nem tudtam megnyílni, képtelen voltam. Még az ízléses berendezés ellenére is úgy éreztem magam, mintha bűnöző lennék egy vallatáson.
 - Tényleg elnézést, hogy kirángatom, tanárnő, de az irodája feszélyez – kértem elnézést a szokásos köszönési formulák után.

Zója tanárnő

- Thank you – váltottam váratlanul angol nyelvre. Idegességemben még mindig ezt szoktam tenni, ha valami nem stimmel belül. – Elnézést, még mindig szokásom a nyelvkeverés.
Megkönnyebbült mosolyt eresztettem a tanerő felé, és kimondottan hálás voltam, amiért segített még így is, hogy kicsit elviselhetetlenül süni voltam néhanapján.
- Hát, nem is tudom. Nem érzem magam a helyzet magaslatán. Már eltelt egy teljes tanév, és még mindig szokatlan itt, hiába ez az alapkultúrám, mégis úgy érzem, az angol jobb – fejtettem ki, hogy miért is éreztem szükségét ennek a beszélgetésnek.
- Illetve mondott valamit egy régi ismerősöm. A Roxfort óta idén találkoztunk újra először. Durva volt, mint mindig. A fejemhez vágta, hogy attól, hogy azt a bizonyos terméket becsomagolják, még nem lesz belőle édesség. Tényleg unalmas lennék? Egy kívülről szép, de belül üres dísz? Példát kell mutatnom a húgomnak, úgy félek, hogy nem vagyok még mindig elég jó.

Zója

- Köszönöm a megértést – reagáltam a mondatára, miszerint külföldi a választottja. Az orosz nyelvre inkább csak ingattam a fejem, ahhoz nem értettem, és a kultúrájuk is távol állt tőlem. – Az nem menne, sajnos nem volt szerencsém a tanulásához. De garantált, hogy a lengyelt se fogom most már megtanulni. Inkább görögül tanulnék szívesen
Azt már nem fűztem hozzá, hogy mi erre az indokom. A rossz élmény, ami a repülés elleni érveimhez is társult, tett róla, hogy ne akarjam megtudni, vajon milyen kifejezéssel hagyott ott a tisztáson az a bizonyos úrinak nem nevezhető személy. Soha ne akadjak vele újra össze. Rühellem a kviddicset. Ő meg túlságosan mániákus. Nem férünk össze, ez van.
- A rellonosokkal semmi bajom, ők jó fejek. Egyikük még úszni is megtanított, de az Edictum cikke után félek vele is találkozni. A barátnője kitekerné a nyakam, ha nem engem is ütővel intézne el – szisszentem fel. Ja, a Roxfortban hallottam arról a csúnya balhéról, de azért még láttam egy jó esélyt arra, hogy talán annyira mégsem vészes az a leányzó. Csak tudnia kell, hogy a cikknek nincs alapja, és a párja teljes mértékig az övé.
Nem szándékozom senkit megfosztani az övéitől.
- Hát… sajnos én mégis azt látom, hogy igaza van. Egész nap a könyvtárban vagyok, néha úgy kell kirugdosni engem onnét zárásnál, alig csinálok közben valami mást. Szinte nem is nagyon látni engem, hogy léteznék. De jobban zavar, hogy a bántásai ellenére mégis kedvelem őt. Szeretnék a barátja lenni, de tudom, hogy esélytelen. Ő megközelíthetetlen, tipikus zenész– vallottam be Zójának, hogy mégis mi a nagy dilemmám oka.
Aztán a téma rögtön a testvéri felelősségre terelődik, ami jogos félelmem. Szeretném, ha a húgom azt látná, hogy törődöm vele, és igyekszem jó példával előjárni, de ez sokszor nem könnyű úgy, hogy nem együtt nőttünk fel. Azt a döntést, hogy őt választottam, azt viszont soha a büdös életbe nem fogom megbánni. Ő a kishúgok tökélye, és kész.
- Ó, igen, ő a legjobb kistesó. Kicsit megviselte, hogy iskolaváltás lesz, már nem előkészítős, de én majd itt leszek, hogy segítsek neki beilleszkedni. Próbálja csak meg valaki bántani, nem ússza meg következmények nélkül.

Tárkony tanár úr
Bocsánat, de ezt nem hagyhattam ki XD

Hogy utáltam a fogadásokat. És még jobban utáltam barátok ellen fogadásokat veszíteni. És még jobban utáltam, hogy ők ügyesebbek bűbájokban, mint én, ugyanis ha nem tenném meg véletlen-direkt a büntetőfeladatot, akkor a hét hátralevő részében mindenre kénytelen lennék igent mondani…
Ennél nagyobb szívatás nem létezhet. Azaz de, úgyhogy jobb, ha nem is festem falra a pokollakó szarvaskát.
Amikor kinyögték ezek a lókötő pimasz, barátaimnak nevezett boszorkák, hogy ki a szerencsés-szerencsétlen áldozati bárányka, nagyot koppant az állam. Először azt se tudtam, hogy kiről van szó, úgyhogy magamban elneveztem Tárkony tanár úrnak, mert az a fűszer jutott eszembe a vezetéknevéről.
Még jó, hogy aznapra nem volt vizsgám, úgyhogy azon a szép, verőfényes délutánon, ahelyett, hogy kint olvasnék a kastély udvarán, magamat készültem leégetni, de alaposan.
- Öhm, elnézést, tanár úr… - szólítottam meg bátortalanul az asztrológia tanerőt, és az ajkamba haraptam. Ezt még tuti visszakapják. Csak kerüljenek a szemem elé, édes lesz a bosszú, mint a méz. - Volna rám néhány perce?

Tárkony tanár úr
Ó, bocsánat, de a tárkony a kedvenc fűszerem, nekem az marad XD


Ó, hogy mennyire utáltam a fogadásokat, mostantól biztosan nem kötök ilyesmit, és holt biztos az is, hogy ezt még keményen visszakapja a szívató-különítmény, mert nem éppen rózsaszín felhős hangulatában kaptam el, de remélhetőleg élve és egy darabban megúszom ezt a kis akciót, ha sikerülhet időben elsprintelnem a „kis” vallomásocska után.
- Az éppenséggel nem ég, de a szívem magáért és a tárgyáért igen. – Hálásan pislogtam érte, hogy megadta a kezdő löketet, hogy túlessek ezen az egész marhaságon, a lehető legkevesebb égéssel. Így is borzasztóan éreztem magam, nem véletlenül dadogtam el az egész mondatot, kész csoda, ha ért ebből a tanerő egyáltalán valamit. – Én szívesen áldozom magára az időmet.
Kész. Ennyi. Iványi Polett, ezt megkaptad, ha ezek után még életben maradok, az maga lesz a nyolcadik csoda, a világ többi darabja mellett. Viszont nincs az az isten, félisten, adonisz, stb. mitológiai alak, lény, aki/ami miatt én vállaljam azt a következményt, ha kihagynám ezt a szuper kínos élményt, hogy egy héten keresztül mindenre igent mondjak.
Innentől úgy éreztem, jobb, ha kivárom a hatásszünetet, ha ezt túlélem, akkor nyert ügy. A zöld noteszt inkább szintén nem kommentáltam majd valakitől megérdeklődöm, minek húz elő ilyesmit, ha valakivel találkozik. Szemtől szembe nincs képem rákérdezni, ne ébresszük fel az alvó sárkányt, ugyebár…

Tárkony tanár úr
De a jóféle tárkonyos ragulevesben igen *.*

A hatás felejthetetlen maradt. Ezt olyannyira száz százalékos pontossággal meg tudtam mondani, mint ahogy itt álltam, a tanerő előtt, és még soha ilyen rossz csillagzat alatt nem álltam, mint ezen a napon.
Borítékolhattam magamnak a büntetőmunkát, de talán még volt egy röpke esélyem kimagyarázni a helyzetet. Végül is a bűbáj csak arra kényszerít, hogy kimondjam, amit ki kell, arra nem, hogy komolyan is érezzem azt. Kivéve az asztrológia szeretetét, a csillagok szépek, de nem ma.
Látszik, hogy rég készítettem horoszkópot, rám fért volna erre a napra egy komplett elemzést lefuttatni magamon, akkor elkerülhettem volna ezt, de most már késő a bánat, ez van, ezt kell szeretni – vagy nem, és én ez utóbbi kategóriába tartoztam.
- Megnyugtatom, az elmeállapotom a helyén van, viszont nincs kedvem a hét további részében igent mondani mindenre, úgyhogy előre is bocsássa meg szerény vallomásom, és hogy ön lett ennek a fogadásnak az áldozata velem együtt – ha már nekem sza…móca, legyen akkor a fogadást kitervelő barátaimnak is az. Kellett nekünk unatkozni így, vizsgaidőszak kellős közepette.
- Ennél jobban nem is éghetnék már – adtam hangot véleményemnek, amint nyugtáztam magamban, hogy ennek úgy fest, büntetőmunka lesz a vége, mondjuk még mindig jobb, mint Igenboszi-t játszani hétfő hajnalig.
- Iványi Polett, negyedik évfolyam… Levita – szűrtem a fogaim közt az információt, de azért hozzátettem. – Idén jöttem át a Roxfortból, ezért nem látott itt előtte.

Tárkony tanár úr

Nekem akkor is Tárkony bácsi marad *.*

A szemöldököm volt olyan édes-kedves, és a homlokom tetejéig vándorolt majdnem, szerencse, hogy ez fiziológiailag egy lehetetlenség, úgyhogy tovább nem kúszhatott, mielőtt levándorolna a pofimról.
Várkonyi bá’-nak igaza volt, tényleg mondhattam volna nemet, de ahhoz előbb utána kellett volna néznem, hogy mi vár rám ma, és akkor talán fel se keltem volna, de a vizsgákra tanulni kell, és a muszáj nagyon-nagy úr.
Valahogy sejtettem, hogy a feketeleves még ez után fog következni, és még csak jóstehetségnek sem kellett lennem hozzá, a férfi alaposan rátett még egy lapáttal az amúgy is kínos helyzethez. Én meg a szerenád? Szonett? Süti? Meggondolta magát? Szerintem nem… nem szoktam énekelni, úgyhogy fogalmam sem volt, melyik kategóriába tartozok, de ha már írogattam kevéske szabadidőmben, úgy kell nekem…
- Legalább abban igazuk volt, hogy szép Neptunusz-színű a szeme – forgattam a sajátjaimat, egy lemondó sóhajtást követően.
 Csillagok, csillagok, utat… mutassatok utat annak a három lökött idiótának melegebb égtájak felé, de ti is menjetek, amerre akartok, így kitolni velem…
- Nem vagyok egy kertelős típus. Ezek után beszerzek egy házisárkányt magam mellé – tettem még hozzá. Énekeljek vagy ne? Nagy dilemma.
Komolyan a költészetemre kíváncsi? Legyen, megkaphatja, csak aztán meg ne bánjuk mindketten.
Hogy mitől lett ilyen nyári hőség, fogalmam sincs, de egy jeges finomság jól esett volna, ellensúlyozva a hirtelen időjárás-változást. Ki nem állhattam a nyári hőséget, a tavasz még csak-csak elmegy, de a nyár? Fúj… a tél az én terepem.

Tárkony tanár úr
:D Jó legyen, de csak mert ilyen szépen kéri.

Hogy utáltam ezt a napot. Hogy utáltam. Enyhe kifejezés arra, amit éreztem, és akkor még a másik áldozat is az én káromon szórakozott, hát jó. Úgy kellett nekem, minek keltem fel ezen a szép kedd reggelen.  Mertem remélni, hogy ha már a nevem kerülne abba a noteszbe, mint rossz kislány, akkor legalább szép, művészi kézírás dukál hozzá minimum. Ennyit csak megérdemlek, mint áldozata unatkozó levitás barátoknak.
- Talált, süllyedt, mint a léket kapott hajó Búvár Kund akciójában – szép kis hasonlatok, és nem bírtam megállni. Tényleg profi lehetett a tanbá, ha ennyiből így levágta. Kellett nekem december 10-én születni…
Szolidan az ajkaimba haraptam, hogy ne nevessem el magam kínomban. De lehet, hogy a sírást választom. Vagy a kettő közötti opció a jobb? Passz… ez már ultraégő. Ultraibolya-égő. Jól van, most már aztán lehet kételkedni a felől, hogy minden oké-e idebenn, de ezt inkább nem hangoztattam a tanár-egyed felé.
Legyen már vége…
 - Levitások vagyunk, ezen igazán nem csodálkozhat már – bólintottam, bár nem teljesen, de jó ponton keresgélt. – Inkább segíthetne visszaszívatni, ha már maga is áldozattá vált.
És nem. Nem hiszem el. Mondja valaki, hogy nem lehet rosszabb, föld körüli röppályára állítom az illetőt, és az garantáltan nem lesz kellemes.
- Maga akarta… - oké, rögtönözzünk egy szonettet. Shakespear-i legyen, vagy petrarcai változat?
Ohó… a tanár úr rosszul döntött. Nagyon, nagyon rosszul. Hát még én.

Az alkotás Irigykednek a csillagok is, mert ma
A legszebbre rátaláltam nehezen,
A szívem hevesen dobban, mert maga
 mellett vizsgák között nyugalmat lelek.

 Verset tőlem még senki nem kért soha,
 De mivel ilyen szépen néz, hát legyen,
 Költhetek önnek egyet azon nyomban,
De biztosra semmit sem ígérhetek.

Neptunusz-szín szemének nincsen párja,
Ha szikrát vet annak haragja, még szebb,
De megnyugtatom, még egy ilyet nem hall

tőlem soha már, ennél még a büntetőmunka
is kevésbé kínosabb, úgy utálom ezt,
ilyet én még nem éreztem biztosan.


- Remélem, legalább maga jól szórakozott, a kényszerítő bűbáj feloldását tudja véletlenül? – néztem rá már szinte könyörögve a szabadulásért.

Eliza


Szívesen foglalkoztam a mentoráltammal, ilyenkor legalább nem a vizsgaidőszakban unatkozó, dilis haverok őrült ötleteivel kellett hadakoznom, amibe néhányszor én is beszálltam, jobb program híján.
Az unalom veszélyes és ragályos, még az okosok körében is, főleg, ha fáradtsággal is párosul. Akkor aztán menthetetlenek vagyunk.
- Szia! – üdvözöltem mosolyogva Elizát, amint felpillantottam a jegyzetemből, ami a büntetőmunkámhoz kellett. Éppen görögül írtam le a nem szót, immár sokadik alkalommal. Na jó, még csak az ötödik, de két hetem volt rá, úgyhogy nem apróztam el. - Hogy sikerült a vizsgaidőszak eddig?
Nekem kimondottan szerencsésen, aminek roppant mód örültem, eddig csak egy Várakozáson felüli csúszott be a sok K mellé. Jó tudni, hogy mit sem veszítettem ilyen téren a formámból.  

Eliza

- Biztos ügyes leszel, Levitás vagy – bátorítottam, közben megpaskoltam magam mellett az üres ülőhelyet. – Gyere, foglalj helyet. Használjuk ki a jó időt.
Közben mosolyogva gondoltam vissza rá, hogy még van pár napom a szívatós hétből, amikor is a fogadásokért oly nagyon rajongó haverjaim azzal szívattam vissza a szerelmi vallomásos égésért, hogy minden eldöntendő kérdésükre nemmel válaszoltam, illetve a kérésekre is nemet mondtam. Különböző nyelveken. Roppant jól mulattam, ők már kevésbé.
- És, többiekkel ismerkedsz? – érdeklődtem, hétről hétre megkérdeztem tőle, mi újság a szociális életével, nem jó, ha az ember túlságosan elzárkózik, ezt saját magamon tapasztaltam meg. Annyi lehetőségtől fosztjuk meg önmagunkat, ha sündisznó módjára tüskeburkot növesztünk magunk köré.

Várkonyi tanár úr


Kifejezetten élveztem az elmúlt két hetet, merthogy úgy döntöttem, két héttel meghosszabbítom szeretett barátaim szenvedését. Nem is akárhogyan tettem, a büntetőmunka-feladatom kiváló ihletanyagként szolgált, és remekül szórakoztam.
Mindig akkor sütöttem el a legjobb válaszaimat, amikor észrevettem, hogy a mélyen tisztelt tanár úr is a közelben tartózkodott, tehát jó eséllyel hallhatta is.
Aznap is egy ilyen szép gyöngyszemet készültem elsütni… a harmincadik nyelvvel, az angollal zártam a sort.
Amikor megkérdezték, hogy „avatatlan” vagyok-e, szimplán rávágtam, hogy nem, Nyilas a csillagjegyem. Nem bírtam megállni, annyira jól mulattam rajta. Kellett már ez az eseménysor ahhoz, hogy ne haljak meg az unalomtól vizsgaidőszakom végére.
- Kellemes délutánt, Tanár úr! Hogy tetszett a műsor? – érdeklődtem bájosan mosolyogva. – Gondoltam, túl unalmas lenne, ha két hét után csak úgy felsorolnám a nyelveket, így sokkal szórakoztatóbb volt a feladat.
Könyörtelenül kihasználtam, hogy ilyen kreatív büntetőfeladatot kaptam, mert így a két hét lejárati idő minden egyes napjára jutott valamilyen nyelv, amin megtagadhattam bármiféle kérdést, kérést.

Várkonyi tanár úr
Naa, nem ér rám fogni a papírokat XD

- Mi a… - az orrom előtt repkedő papír elől elhajoltam. Na, ez már nem járja, hogy még ezt is rám keni. – Én nem utazom ilyen kisstílű marhaság-szinten. Költő vagyok, nem hajtó…gató.
Ej, kurafi, a tanár úr sem a régi. Ki bosszanthatta így fel, hogy szinte átmegy veszett rókába? Még jó, hogy ezt nem méltóztattam hangosan is kimondani, és reménykedtem benne, hogy nem legilimentor, különben a gondolataim miatt is hatalmas bajban lennék.
- Ó, ezek szerint nem hallotta – csalódottan biggyesztettem le ajkaimat, és sütöttem le a barna szemecskémet. Azt hittem, a szonett után legalább erre figyelni fog, de ennyit erről. Legközelebb szólok a lányoknak, hogy hagyjuk a bácsit, nem szeret szórakozni.
- Azt hittem, tetszeni fog magának, ezért törtem magam két hétig, hogy letagadjam a csillagokat is az égről? – adtam hangot nemtetszésemnek. A büntetés szót nagyvonalúan elengedtem a fülem mellett.
Pedig kezdtem belejönni úgy alaposan. A barátaim nem kicsit néztek rám furán, de az is volt a cél, hogy kicsit ugrassam őket.

Várkonyi tanár úr

Hát. Hát. Soha ne mondd, hogy soha, és most már örökre a fejembe vésődött ez a kis közhely, ami sajnos tényleg igaz is. Bezzeg, aki korán kel, az már nem tuti, hogy aranyat lel.
- Ez egy szóvicc akart lenni – világosítottam fel az asztrológia tanárunkat, aki tényleg nem volt a humor magaslatán.
Biztos magányos szegényke. Teljesen száz százalék, hogy egyedül van, hát nem csoda, hogy ilyen morogva szegény. Megszántam, úgyhogy segítettem azért neki, nagy szívesség ám, úgy bizony, próbálja ezt valaki ilyen jól utánam csinálni.
Amióta rájöttem, hogy jobb az élet, ha hagyom a sok agyalást, és néha kizökkenek a könyvek világából, és észreveszem a körülöttem zajló eseményeket, akkor sokkal jobb. És tényleg. Mesés. Varázslatos.
- A tanár úrból csak úgy árad a jóindulat - forgattam a szemeim.
Pf… na szép. Máskor aztán lesheti, hogy ilyen jól összetákolt műremekeket halljon tőlem. A csajok tényleg elszúrták, ez így kezdett unalmassá válni.
Szépen odébb slisszoltam, mielőtt telibe talál a tanerő, és be is fogtam azzal a lendülettel a fülem, miután elhagyta a számat egy-két keresetlen kérdés a megszólaló borzadályra vonatkozóan:
- Ki az az idétlen idióta, akinek ilyen pocsék zenei ízlése van? Inkább azt a delikvenst kéne elátkoznia a gyengélkedőig.

Várkonyi tanár úr és a repülő iratok


A repülő iratoknak valahogy én sem örültem, annak a fülsértő, zenének nevezett borzalomnak még úgy se, úgyhogy bőszen fohászkodtam Merlinhez, segítse a tanár urat tetten érni. Stréberség, vagy sem, de minimum büntetést érdemel e pocsék DJ uraság, vagy hölgyemény, és egy jóféle kurzusra beíratnám, hogy tanuljon meg bánni az ilyen hangosító-bűbájokkal, ha már random bulit akart szervezni.
Fejemet csóválva álltam odébb a tanerő útjából, hogy begyűjthesse az ó-szent-repülőket, amik engem feleannyira sem érdekeltek, de bunkónak se neveltek engem.
- Hát észrevettem. Egy kicsit nyugodtan lazíthatna, jót tenne magának – jegyeztem meg csak úgy halkan, bár nem reméltem, hogy Várkonyi tanár úr nem hallja meg. Úgyis meghallja.
- Remekül, és épp azért szóltam kicsivel előbb a lejártánál. Mikor érne rá? Szívesen tartok bemutatót, és köszönöm a motivációt, a görög nyelvbe elkezdtem beleásni magam – tértem rá a tárgyra, ami eddig háttérbe szorult néhány papír miatt, amikre roppantmód mérges voltam.

Eliza

Hát igen. Szegény kislány válaszán nem csodálkoztam, jó rosszkor érkezett, igazán megvárhatták volna a szeptembert.
- Esetleg nem segítene, ha újrakezdenéd az első évet? Jobb lenne, ha hagynál magadnak időt a beilleszkedésre, mert eléggé a lecsó kellős közepébe sikerült belecsöppenned. Csak egy javaslat, és esetleg korrepetálhatlak, ha valami nem megy – ajánlottam fel neki a segítséget. Egyáltalán nem irigyeltem, tudom, milyen rossz érzés, amikor idegennek érzi magát az ember a saját földjén.
- Vannak különféle szakkörök, azokat is megpróbálhatnád. Jöhetnél velem következő tanévben a könyvtárklubba, ha szeretsz olvasni. Na, mit szólsz? – tettem még egy próbálkozást. A mentoráltam, kiérdemli a bizalmat és a teljes figyelmemet, akár tanulmányi, akár szociális témáról van szó.