Bosszantóan unalmas volt az ide út. Ahhoz képest, hogy már nem is LA-ben voltam, ezen az országon belül is el lehet utazgatni órákon keresztül, mire végre megérkezel. Igyekeztem minél hamarabb letudni az alap dolgokat, igazoltam magamat, hogy tényleg Én vagyok az, majd a kastélyon belül, a körletemet megkeresve elhelyezkedtem. Nincs még rendes szobám, amit hamar orvosolni fogok, ugyanis semmi kedvem vagy újoncokkal lakni, vagy igazából senki mással, de ha nincs más megoldás valahogy túl kell élnem. Lepakoltam a holmijaimat, fejemről a napszemüveget pedig az egyik kis fiók tetejére hajítottam, majd belesüppedtem az egyik kanapéba. Felsóhajtottam, ezzel is tudatva magammal, mennyire nyűgös vagyok, és, hogy ismét nekikezdek ennek az iskola dolognak. Ha ez se jön be, akkor már nem tudom mi lesz velem, de meg kellett adnom az esélyt a továbbtanulásomnak. Körbenéztem, és mivel sehol sem találtam egy lelket sem, a lábamat a velem szemben lévő kis asztalra felraktam, és egy percre behunytam a szemem. Utálom, mikor Én vagyok a nagy, és csúnya idegen, aki csak most jött, és senki sem tud róla semmit. Az egyetlen jó ebben, hogy megtarthatom magamnak a kis titokzatosságomat, és a sok kíváncsiskodó fortyoghat a levükben. Kis idő múlva felpattantam a fotelből, cuccaimat hátrahagyva pedig nekiindultam, elhagyva a körletemet. Nem tudtam egy helyben maradni, muszáj volt valamit kezdenem magammal, ami jelenleg az evést jelentette. A kastély mellett nem messze helyezkedett el egy kisebb falu, amit azonnal meg is céloztam. Bőrdzsekimet kicipzároztam, végre nem volt már olyan hideg, mint korán reggel. Zsebre tett kézzel, nyugodtan, és szépen lassan haladtam lefele. Igyekeztem a faluban nem azonnal eltévedni, ezért amit a leghamarabb észrevettem, az egy cukrászda volt, így betértem oda. Az eladóra vetettem egy huncut kis mosolyt, majd rendeltem egy szelet csokitortát, és az egyik sarokban lévő, üres asztalnál helyet foglalva vártam, mikor hozzák ki. Dzsekimet levettem, majd magam mellé hajítottam. Idebent meg meleg van, hihetetlen. Takaros kis hely volt, olyan családiasnak mondanám. Nem éppen az Én ízlésemnek megfelelő, de ahhoz, hogy bejöjjek ide, és hódoljak az egyik legnagyobb szenvedélyemnek, az édességnek, annak tökéletesen megfelel. Csak páran voltak még itt rajtam kívül, mivel még senkit és semmit nem ismerek a környéken, nem tudtam megállapítani kis falubéli, és ki tartozik az iskolába. Pár fiatalabb hölgyemény ültek a velem szemben lévő sarokban, vetettem rájuk egy semleges pillantást, mire az összes visszafordult az asztaluk felé. Én is az asztalomra tekintettem, mintha mi se történt volna, hiszen számomra ez pontosan azt is jelentette. Nem nagyon tudnak meghatni a kis hölgyek rajongásai. A pincér pár perc elteltével kihozta a süteményemet, Én pedig kértem mellé még egy kávét, ami azt hiszem nagyon nagy segítség lesz a napom hátralévő részére tekintve. Mindent elrendeztem az asztalomon, majd nekiláttam falatozni. Nem is olyan rossz.

Végre, már jó régóta nem éreztem magamat ilyen nyugodtan. Egy kis kikapcsolódás, önmagam kényeztetése egy kis édességgel, és itt még hangzavar sincs, eltekintve a lánykák kuncogásától, amit szerencsére hidegen tudtam hagyni. Egyik falatot ettem a másik után, már a felén is túl voltam, mikor kihozták a kávémat. Megkevergettem, raktam bele tejet, és két kockacukrot, szinte soha nem iszom másképpen csak így, mikor nyílt a cukrászda ajtaja. Nem néztem fel, csak folytattam a dolgomat, mikor valaki lehuppant mellém, és a már jól ismert nyelvemen szólalt meg. Arcomon alig volt látható a meglepődöttség, csak megfogtam a csészémet, belekortyoltam a kávéba, majd ha már Ő is, Én i angolul folytattam a beszélgetésünket.
- Ugyan már, Drága - kezdtem bele mondandómba - Téged mindig megvárlak - Szólaltam meg, majd a lányra kacsintottam, és ismét beleittam a kávémba. Nem pont úgy csinálják itt, mint amit én megszoktam, de nem volt rossz, így nem panaszkodtam. A célnak megfelel, mégpedig annak, hogy ne aludjak be körülbelül perceken belül. Letettem a csészémet, majd ismét a villám után nyúltam, és folytattam a tortámat. Mikor azzal végeztem, megtöröltem magamat egy szalvétával, kényelmesebb pozíciót vettem fel a székben, majd a mellettem ülőre pillantottam, vagyis mondhatni inkább végigmértem. Nem érdekelt, hogyha esetleg észreveszi, ez egy olyan tulajdonságom amit szeretek. Szeretem jobban kielemezni valakinek a külsejét, akivel társalgok, főleg, hogyha az a valaki drágámnak szólít, amire még engedélyt sem kapott, de belementem a játékba. Elmosolyodtam, majd egy pillanat erejéig a földre pillantottam, utána pedig vissza a lányra. Most már magyarul szólaltam meg, reméltem ebben a nyelvben is megtaláljuk majd a közös hangot.
- Mond csak, honnan is ismerlek pontosan, hogy már a drágám vagy? - Tettem fel a mindent eldöntő kérdést, de igyekeztem nem tolakodó lenni. Még nem jött el az ideje, hogy előjöjjön a jól megszokott Chris, az az énem jelenleg mély álmát alussza. A tőlünk nem messze ülő lányokra vetettem ismét a pillantásomat, akik mostanra már elcsendesedtek, sőt, ha felénk pillantottak, tekintetükben már csak megvetést láttam. Hihetetlen milyenek ezek a mai kislányok, nem csoda, hogy sokan még csak szóba állni se akarnak velük, és ezen ők még csodálkoznak is! Nem akartam most magamban végig venni a mai társadalommal kapcsolatos ellenvetéseimet, ezért inkább visszafordultam a mellettem ülőhöz, felvettem a legmegkapóbb mosolyomat, és vártam, mi is következik most.

A lány egész hamar szóra bírta magát, azt hittem majd magabiztosságom a kis viccével megrendíti majd, de nem így történt. Őszintén meg kell, hogy valljam, tetszett, hiszen nem minden nap találkozom manapság ilyen bátor, és random lánnyal, természetesen nem fogom neki kimondani, hogy szimpatikus, fent kell tartanom a látszatot, hogy nekem senki sem az. Mikor már végeztem a sütimmel, már csak a kávémat kavargattam ide-oda, néha beleittam, lassan az is kezdett elfogyni. Mikor a mellettem ülő hangját meghallottam, egy percre megálltam a kavargatásban, majd ránéztem.
- Nem vagyok édes - Mondtam neki, majd egy hangyányit elmosolyodtam hozzá, hogy ne tűnjek túl durvának, pedig most nem is terveztem volna annak lenni. Egyszerűen csak nem tudom elviselni, ha valaki szerint cuki vagyok, vagy édes, de ha jobban belegondolunk, melyik férfi szeretné, ha valaki így vélekedik róla? Gyorsan felhajtottam a maradék kávémat, majd az üres edényeimet egy kicsit arrébb toltam az asztalon. Kisvártatva a hölgy bemutatkozott, és csak akkor eszméltem rá, hogy ezt igazából nekem kellett volna előbb, de nem törődtem vele sokat.
Úgy is el tudtam volna vele itt játszadozni, hogyha azt se tudja ki vagyok és honnan jöttem. Azt hiszem talán az az egyik legjobb dolog. Megköszörültem a torkomon, majd elfogadtam a kezét, de nem csak simán kezet fogtam vele, ahogyan azt szokás, hanem kézen csókoltam. A hölgyekkel nem fogunk kezet.
- Chris, szintén - Tudtam le pár szóban az egészet, nem bonyolítottam túl. Most már legalább tudom, hogy nem csak Én vagyok errefelé az egyetlen kastélybeli, néha le-le nézegetnek az odafent lakók. Figyeltem ahogyan lassan Lola is enni kezdett, hasonló süteményt kért mint az enyém, legalábbis csokisnak tűnt. A lány folytatta a velem való játszadozást, ami ismételten csak meglepett. Karba tettem a kezeimet, majd elmosolyodtam, szememben látni lehetett azt a bizonyos csillogást, ami a kihívást jelentette.
- A szép párok? - Kérdeztem, kissé meghökkenve - Hidd el, ha már találkoztunk volna emlékeznék rád - Árultam el Lolának, ezzel is tudatva vele, hogy Én nem az a fajta vagyok, aki olyan könnyen elfelejti azokat az embereket, akikkel találkozott már.
- Számomra inkább az az érdekes, hogy ki lehetett az a srác, aki hasonlít rám, találkoztatok, és Te most azt hiszed vele beszélgetsz - Kezdtem el agyalni, majd elővettem a már jól megszokott stílusomat.
- Senki se hasonlíthat rám, Én egyedi vagyok.

Kezdem kicsit kiismerni magamat ezen a helyen, bár azt nem mondanám, hogyha elindulnék valamerre akkor biztosan nem tévednék el. Egyelőre még a felfedezés fázisban vagyok, de szerintem egész jól megy. Az első éjszakám sem volt olyan vészes itt, pedig általában új helyen borzalmasan alszom, de itt nem. Ezt már valamiféle jelnek tekintettem, talán a hely így próbál üzenni, hogy jó lesz itt nekem. Vagy csak simán idióta vagyok, azt hiszem ez a hihetőbb. A napjaim kezdenek egyformán telni, kezdtem unatkozni. Még jó, hogy mikor utoljára a faluban jártam, kicsit körülnéztem, végigjártam és ráakadtam egy fürdőre. Lehet, hogy most pont ez az ami kell nekem, egy kis kikapcsolódás, és nyugalom. A sok ember között itt, meg a zajok nem kedveznek az idegeimnek. Fogtam egy táskát, amibe belehajítottam pár cuccot, amire talán szükségem lehet, majd összeborzoltam a hajamat, szokásom szerint, és útnak indultam. A falu felé már ismertem az utat, talán ez az egyik olyan út, ahol nem tudok eltévedni. Idekint kicsit hűvös volt, érezhető már a levegőben, hogy lassan itt van a tél, meg a rossz idő. Furcsa lehet, de Én jobban szeretem a hűvös időt, nem szeretek egyre kevesebb ruhát felhúzni, plusz, a bőrdzsekik nekem állnak a legjobban ezen a világon, szóval ez is egy indok arra, hogy miért szeretem a telet. Hamar a barlangoknál találtam magamat, ahol lassan betoltam a kis faajtót. Egy kicsit még le is kellett hajolnom, nem tudom milyen magasságú emberekre tervezték ezt a bejáratot, de az biztos, hogy nem nekem. Megvettem a jegyemet, megkaptam a pecsétemet, majd beléphettem a fürdő területére. Hangulatos volt, azt meg kell hagyni, egészen megfogott. Átvedlettem ide illő öltözetbe, tehát egy egyszerű fürdőnadrággal és egy törölközővel a nyakamban indultam el, az egyik jó meleg vizes medence felé. Meglehetősen kevés ember volt ma itt, nem tudom mi van a többiekkel, hogy nincsenek itt mind. Így is lehet, hogyha a forró víz után kimegyek majd a hűvös szabadba, megfázom, de kit érdekel? Megérte. Egyedül voltam a medencébe, szépen bemásztam, majd kényelmesen elterpeszkedtem. Fejemet hátrahajtottam a medence szélére, és behunytam a szememet. Nem akartam elaludni, egyszerűen csak relaxálni, hiszen ezeket a helyeket pont erre találják ki. Hallgattam közben a víz csobogását, és a többi itt lévő ember hangját, de  beszélgetésükre nem figyeltem, hidegen hagyott. Egyszerűen csak próbáltam kiélvezni ezt a kis egyedüllétet. Mintha abból nem kapnék eleget..

Annyira ellazultam, hogy csoda, hogy még egyben voltam. Mindent kizártam magam körül, időbe telt ugyan, de sikerült, már csak a víz hullámzását és melegségét éreztem magam körül. Ezt az idilli helyzetet törte meg, mikor éreztem ahogyan a víz jobban elkezd mozogni körülöttem, ami kizökkentett, ezért felültem és mikor kinyitottam a szememet, feltűnt, hogy már nem vagyok egyedül. Végignéztem a tőlem nem messze üldögélő lányon. Kastélybelinek tűnt, de ezt nem mondhattam biztosra, még senkit sem ismerek, még csak arcról sem. Fiatal volt, de azért már nem kislány. Tekintetemmel igyekeztem felé azt sugallni, hogy igen, megzavart, de nem terveztem nekiesni mérgemben. Inkább csak kényelmesebb pozícióba helyeztem magamat, majd a véletlenre bízva a szituációt, hozzászóltam.
- Miért van itt egy hölgy egyedül? - kérdeztem, hangomban észrevehető volt a kíváncsiság. Karjaimat felhelyeztem a medence szélére, így támaszkodva tartottam meg magamat. Nem mintha fel akartam volna vágni külsőmmel, de valamiféle érzés még is csak ott motoszkált bennem, hogy Ő vajon az a fajta akit könnyen megbabonáz egy kidolgozottabb férfi test, vagy a ritkább kategóriához tartozik. Általában az utóbbiakat kedvelem meg, akikre senki és semmi nincs hatással, kizökkenthetetlenek. Arcomra rátelepedett a szokásos kis mosolyom, várva a lányt, hogy maga is megszólaljon, vagy ha nincs kedve beszélgetni akkor azt. Ki tudja, hogyan is viselném az elutasítását, de belerokkanni nem rokkannék. Csak, hogy megtartsam az udvariaskodást, és bebizonyítsam, hogy Én micsoda úriember vagyok, kicsit közelebb csúsztam a lányhoz, kezemet feléje nyújtottam, várva hogy az övét az enyémbe helyezze és kezet csókolhassak neki.
- Christopher - mutatkoztam be - Szolgálatára

Kinézet


Szóval bál van. Az egyetlen oka, hogy Én is részt fogok venni rajta az az lenne, hogy baromi jól áll az öltöny, szeretek is abban lenni, na meg persze a kaja. Viszont, ha már bál, akkor nem lett volna valami előnyös, ha egyedül toppanok be, és bulizom végig az estét, ezért, szerencsére nem esett nehezemre párt találni magam mellé, egy szintén mestertanonc hölgyemény személyében. Nem voltunk a kimondott legjobb haverok, de látásból már ismertem, nehéz is lenne elfelejteni egy ilyen jelenséget, és kimondottan kedveltem az olyan embereket, akik kitűnnek a tömegből, így azt hiszem jó választás lesz. Kicsinosítottam magamat, megigazgattam a nyakkendőmet, majd felmarkoltam az asztalon lévő kis szál rózsát, amit kékre festettem. Miket meg nem teszek Én az emberekért, csak, hogy egy kicsit is megragadjam őket? Na jó, igazából, hogyha jó kedvemben vagyok nem vagyok olyan szörnyű, és most kifejezetten az volt. Zsebre tett kézzel baktattam le a lépcsőkön, figyeltem a körülöttem elhaladó diákokat, akik szebbnél szebb ruhákban jelentek meg, melyekre sajnos talárt kellett húzni. Nem siettem sehova, reméltem, hogy nem kell majd keresgélnünk egymást, de abban biztos voltam, hogy Én hamar kiszúrnám Őt. Kezemmel a hajamba simítottam, mikor a nagyterem felé vezető folyosóra érkeztem. Már innen megpillantottam a lányt, ahogy kissé elveszve álldogált a terem ajtaja előtt. Feszültnek tűnt, de reméltem, ezt majd együtt leküzdhetjük, legalább is én mindenképpen megpróbálom majd feloldani kicsit. A feszült emberekkel semmi sem olyan vicces. A lány elé pattantam, ezzel talán az is volt a célom, hogy egy picit megrémisszem. Megfogtam a karját, majd kézen csókoltam, és ezzel együttesen a kezébe helyeztem a kékre festett kis rózsámat.
- Kéknek a kéket - mondtam, egy széles mosollyal az arcomon, majd beléptem a terembe. Hátra fordultam, majd kinyújtottam a karomat, hogy a lány belekarolhasson, és így vonulhassunk be együttesen a bál helyszínére. Már most tetszett az egész hely, egész jól ki tudták díszíteni.

Kinézet


Tetszett Marieanne reakciója, majd mikor átadtam neki a kis meglepetésemet, arca a már amúgy is pirosból egyre pirosabbá vált. Aranyosnak tartottam, és amúgy is jó kedvemben voltam, nem említettem meg neki, tudom milyen az, ha valaki zavarban van. Lehet hihetetlen de még Én is szoktam abban lenni, csak ritkábban mint mások.
- Gondoltam nem jövök üres kézzel - említettem meg a lánynak. Nekem mindig azt tanították, már ha valaha is kaptam bármiféle szülői tanácsot, hogy vendégségben nem illik üres kézzel menni. Igaz ez egy bál, és mondhatni otthon vagyok, de egy hölgy a párom, és illik úriemberként viselkedni vele, főleg egy ilyen rendezvényen. Megigazgattam az öltönyt az ujjaimon, mikor Marieanne is megjegyezte azt, amivel Én már tisztában voltam. Elmosolyodtam.
- Ugyan, Te dobod fel az Én külsőmet is - mondtam, majd végigmutattam a lányon, ezzel is jelezve neki, hogy Ő csinosabb ma este, mint Én. Belém karolva, együtt léptünk beljebb a terembe, ami hatalmas fényben pompázott. Sokan voltak már idebent, pedig még korántsem volt itt mindenki, lehet még hamar is jöttünk. Odavezettem a lányt egy üres asztaloz, majd kihúztam neki a széket, megvártam míg leül, végül beljebb toltam az asztal felé. Kedves lány volt, valamilyen furcsa módon minden egyes szavával meg tudott mosolyogtatni.
- Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat - mondtam - Nem is tudom mit kezdenék itt magammal egyedül - vallottam be a lánynak, ami tényleg igaz is volt. Nem is nagyon tudtam volna elképzelni magamat itt, ahogy egymagam fel alá járkálok, és keresek valamit vagy talán valakit, hogy ne unatkozzak annyira. Körbenéztem, majd kezemet a lány hátára téve hajoltam ismét közelebb hozzá, hogy feltegyek egy kérdést.
- Hozzak neked valamit inni?

Magamra szedtem majdnem 3 réteg ruhát. Mi a franc vagyok én, medve? Sosem bírtam a telet, mindenki szerint azért mert így nem mutogathatom magamat, de nem vagyok én ennyire egoista. Talán csak néha. Egy hosszúújjú, egy pulcsi, és egy jó meleg kabát, már kész is vagyok a télre. Zsebre vágtam a kezemet, és elindultam szembenézni a nagy küzdelemmel ami odakint várt engem. Rég nem levegőztem, de azt hiszem most eljött ennek is az ideje. Mostanában állandóan azon agyaltam, hogy haza kellene küldenem a szülőknek legalább csak egy levelet. Nem tudom, hogy a bácsikám mondott-e nekik bármit is rólam, de ha nem, akkor már jó rég nem tudják mi van velem. Bár, ha jobban belegondolunk, nem vették ők sem a fáradtságot, hogy érdeklődjenek, akkor én miért tegyem? Mindegy, Karácsonykor mindenki kap egy "tök király minden velem kösz" levelet, és kész is leszek. Szinte zombiként haladtam végig az iskola falai között, annyira elkalandoztak a gondolataim, így senkire se figyeltem oda körülöttem. Pár perc telt el, míg eljutottam a rét kapujához, amin kiléptem és az arcomat azonnal megcsapta a fagyos téli levegő. Arcomat lesütve lépkedtem ki, a cipőm alatt hallani lehetett a megfagyott fű ropogását. Kicsit hátrébb mentem, ahol már több volt az eldugottabb rész, és egy fának nekitámaszkodva nézelődtem körbe. Nem voltam egyedül, pár diák is pont most szánta rá magát a napi egy sétájára, de nem foglalkoztam velük. Mindenki tegye a maga dolgát. A mellettem lévő bokrok közül egy kettőn még láthatóak voltak virágok, amin meglepődtem, hiszen ilyen időben szinte lehetetlen hogy ne fagyjon meg az, ami nonstop ki van téve a hidegnek, de egy varázsiskola már csak ilyen. Hogy utáltam én, hogy varázsló vagyok, mindig olyan hülyeségnek tartottam, bár így, idősebb fejjel inkább azt mondanám rá, hogy király. Egy pillanatra behunytam a szememet, majd a fejemre húztam kabátom kapucniját, hogy az is adhasson még egy kis meleget.

Teljesen szét volt esve az elmém, nem igen figyeltem semmire magam körül, kivéve azokat a még épségben lévő virágokat, amik valahogy le tudtak kötni pár percre, de végül azok is a feledésbe merültek. Egyre inkább kezdtem érezni ahogy átjár a hideg, pedig ennél jobban már fel sem öltözhettem volna. Kezeimet kivettem a zsebemből, majd dörzsölgetni és lehellgetni kezdtem, hátha az segít majd azon, hogy megmentsek magamnak egy-két ujjat. Fél füllel hallottam a fű halk ropogását, tehát más is megtalálta az én kis búvóhelyemet, remek. Nem vetettem a hang felé egy pillantást se, folytattam a saját kis magányos farkaskodásomat. Nem telt el sok idő, mígnem az a titkozatos kis valaki szóra is bírta magát. Elég volt hallanom a hangját ahhoz, hogy testem megmerevedjem, és a már meglévőnél is jobban szétessen az elmém. Hányszor hallottam már ezt az édes hangot, bár mostanra kissé megváltozott. Biztosan csak tévedek. Már épp készültem megfordulni, és inkább elküldeni szegény lányt, most nem volt kedvem senki társaságához, főleg egy olyanhoz nem, akinek a hangja szinte kísértetiesen emlékeztet valakire a múltamból, mikor megláttam az arcát. Fejemről lehúztam a kapucnit, és csak bámultam lefele, arra a kis apró barna kis lányra. Felsóhajtottam, és lehunytam a szemem, majd arcomon megjelent egy apró mosoly.
- Nem hiszlek el.. - mondtam, majd egy halk kacaj is kicsúszott a számon. Lassan már 6 éve annak, hogy magam előtt láttam Jeanette-et, és azóta se hallottam róla. Vajon merrefelé vitte őt eddig az élet? És most mi az istent keres itt? Eddig miért nem találkoztunk? Ha megláttam volna valamikor is a folyosón, hogy szembejön velem, ott helyben biztosan kaptam volna egy enyhébb sztrókot. Megragadtam, szinte már majdnem erőből, reméltem nem okozok neki fájdalmat, de mindenképpen magamhoz akartam ölelni. Arcomon még mindig a hatalmas meglepődöttség látszott, és nem tudtam abbahagyni a nevetgélést. Ritkán látni engem ilyen állapotban, teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam.
- Hogy kerülsz Te ide? - tettem fel a mindent eldöntő kérdést, ami pillanatról pillanatra jobban feszített belülről.

Nem tudom mennyi idő telhetett el az alatt, amíg magamhoz szorítottam a lányt, de nekem óráknak tűnt. Mikor végre elengedtem, és végre ránézhettem Jean arcára annyi mindent láttam rajta, hogy nem is tudtam, hogy hol kezdjem az elemzését. Elmosolyodtam a lány minden egyes kis apró szaván, valahogy minden olyan aranyosnak tűnt amit mondott.
- Hát, azt észrevettem, hogy visszajöttél, bár még most sem vagyok abban teljesen biztos, hogy tényleg Te állsz itt előttem - vallottam be a lánynak, egy halk nevetéssel a mondatom végén. Mindig is megvolt a hatalma ahhoz, hogy olyan reakciókat és érzelmeket váltson ki belőlem, amikre más sosem volt képes. Talán ezért is voltam vele néha elutasító, mivel számomra nagyon kiszolgálatott érzés az, ha ennyire felfedem magamat valaki előtt.
- Nos, akkor üdv itt, tanulótárs - köszöntöttem, majd rákacsintottam. Hihetetlen, hogy nem láttam már évek óta, és most egy helyen kezdtünk el tanulni, mot komolyan ennyi minden után, erre mennyi esély volt? Sosem hittem ebben a sors és az univerzum jelet küld szarságokban, de ezt valahogy nem tudtam másféleképpen magyarázni, ez túl nagy véletlen lenne a számunkra. Mint ahogy bennem is, Jeanben is rengeteg felgyülemlett kérdés keletkezett ezalatt az elmúlt 10 percben, de ahogy észrevettem, ő már meg is kezdte ezeknek a kibontogatását. Mindent szépen végighallgattam ami mondanivalója volt, majd mindent végigvettem magamban. Te jó ég, mióta is vagyok én itt? Kezdenek nagyon összefolyni a napok, csoda hogy jelen pillanatban azt meg tudom mondani, hogy milyen nap van. Furcsa, hogy az emberek mindig csak később jönnek rá mit és mekkorát hibáztak, én most, hogy itt állok ezzel a lánnyal szemben jöttem rá, hogy talán keresnem kellett volna őt az évek alatt. Talán túlságosan haragudtam, mert eltűnt, vagy egyszerűen csak próbáltam mindent leplezni, é egyik napról a másikra továbblépni, és természetesen felejteni.
- Lassan 4 hónapja vagyok itt, varázslópszcihológia szakon..Én..gondoltad volna? - kérdeztem vissza egy ravasz féloldalas mosoly kíséretében. Igazából még én sem gondoltam volna, hogy valaha ezzel fogok foglalkozni, de meg kell, hogy mondjam szeretem. Jeant ismét karjaim között találtam, ami ismételten csak egy meleg érzést adott a lelkemnek.
- Ahogy látom, nagyon hiányozhattam neked

- Kezdem észrevenni - mondtam, egy kissé bizonytalan mosollyal az arcomon. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy kissé zavartan érezzem magamat. Az eddig eltelt években mindig képes voltam uralni magamat, senki se váltott ki belőlem semmi igazit, és pont most visszatér az aki anno képes lett volna teljesen az orromnál fogva vezetni. Furcsa módon egy kis haragot is felfedeztem magamban, nehezen viselem ha nem én irányítok, de amint a lány arcára pillantottam, ez az érzés elcsendesedett.
- Hidd el, én sem hittem, hogy valaha is ezt fogom tanulni, de azt hiszem ez a nekem való, mindig kiismertem az embereket, tudod jól - vallottam be neki, és ezzel el is kezdődött érzelmeim kinyilvánításának sorozata. Arcomról egy pillanatig lehervasztottam a mosolyt, köhécseltem egyet, próbáltam megembereleni magamat. Édes volt az arca, talán még édesebb mint fiatalabb korában volt. Mindig is szép volt, de az évek alatt még inkább megmutatkozott ez rajta. Nem is merek majd neki mesélni az elmúlt évekről, hiszen ki akarná hallani azt a sok bajt, és a sok női nevet amik megfordultak az életemben. Jeanette mondata végül megtörte gondolatmenetemet, és kissé elkomolyodtam. Kellett pár perc míg összeszedtem magamat, és válaszra bírtam magamat.
- Ki nem állhatlak? - kérdeztem vissza, kissé meglepődve. Hogy a fenébe kérdezhet ilyet? Mindig is ilyen volt a lelke. Behunytam a szememet, majd elmosolyodva, ismét magamhoz szorítottam azt a kis testet. Felsóhajtottam, majd újra megszólaltam.
- Persze, hogy megbocsájtom, milyen kérdés ez? - próbáltam poénkodva visszakérdezni, csak hogy oldjam a hangulatot. Egyelőre még képtelen vagyok ennyi érzelemre, és komolykodásra, alig telt el pár perc amióta itt vagyunk, és ez alatt annyi minden ért, hogy még mindig feldolgozom. Észre se vettem milyen sokáig tartottam a karjaim között szegény lányt, de mikor elengedtem, már csak a kezét fogtam meg.
- Tudom, kicsit hideg van, de nem ülünk le valahová? - Azt hiszem van mit megbeszélni, és lehet ezt most már el is kezdhetnénk.