Kirándulunk

A vasútállomást már elég jól ismeri, talán az egyetlen a városban, ahol másodjára jár, pár nap leforgása alatt. Ide érkezett meg ugyanis, nincs egy hete sem. Még szinte a pad sem hűlt ki, amin ülve várta apja. Épp hogy csak megölelte, most újra nem lesz vele három napig. Nem örül neki egyikőjük sem, de hát ha egyszer ilyen idétlen időpontban érkezett az előkészítőbe, hogy egyenesen egy osztálykirándulás forgószele kapja el, nincs mit tenni. Gabi bácsi - ahogy a többiek nevezik - sem rajongott az ötletért, de nem támasztott nehézséget, hadd lásson világot az a gyerek, ha már az anyja ezért küldte ide. Nem is kísérte ki az állomásra, ahova a gyülekezőt hirdették, csak még otthon megölelgette, kezébe nyomott némi készpénzt, megérdeklődte, hogy összecsomagolt-e mindent, aztán elsietett az iskolába, hiszen órája volt. Ádámunk egyedül maradt, mint általában, megcsinálta a szendvicskéit, még egyszer ellenőrizte, hogy berakta-e a meleg ruhát is, aztán megrántotta a hátizsák zárómadzagját. Nem bírta tovább a gyatra mugli gyártmány, így úgy érkezik a pályaudvarra, hogy a fele cucca kikandikál a batyuból. Megszokta már, hogy a "bárkivel megtörténhet" szlogen, rá különösen érvényes, sőt kötelező, és ha mással nem is, de vele biztosan megesik pláne, ami rossz. Leteszi egy pillanatra a széthulló pakkot, azt a bizonyos padot szemelve ki pihenőül. Szusszan egyet, mielőtt körülnéz, van-e már itt valaki. Szinte senkit nem ismer még, ez kicsit kellemetlenné fogja tenni az utazást, de ismerős az érzés, nem lesz semmi baj, minden úgy történik, ahogy szokott, a megszokott balszerencse kíséretében. Természetesen a kint várakozó igazgató bácsi sem tűnt neki ismerősnek, nem is nagyon figyelt fel rá, a tök üresnek ható perontól pedig feszült kissé. Leül a padra és vár...valakire. Ha nem jön senki, legfeljebb hazasétál.

Kirándulunk

Lassan neki is leesik, hogy egyre több ember, gyerek veszi körül, hátizsákkal, sporttáskával, egyiken még egy hangszertok is lóg, és talán ő volt az, aki túl korán érkezett. Ha anyjával mentek valahová, mindig az utolsó utáni percben estek be. Ádám ezt nem kedvelte, mert ilyenkor minden szem rájuk szegeződött, rosszalló tekintetek kereszttüzében, piruló arccal volt kénytelen araszolni anyja oldalán, helyette is szégyenkezve. Bár a nő, ezt a kitüntető figyelmet nagyon is élvezte, Ádámról ez egyáltalán nem volt elmondható. Mióta megteheti, hogy maga szabja meg, hová, mikor érkezik, inkább jóval előbb ott van, mintsem, hogy elkéssen. Most is ez a helyzet, de az idő elhaladt azóta és a peron már-már túlzsúfoltnak hat, már legalábbis az ő normái szerint. Kicsit megnyugodott, hogy nem értette félre sem a gyülekező időpontját, sem a helyszínt és egyszer az életben tényleg ott van, ahol lennie kell és akkor, amikor kell, a szokásos félóra ráhagyással persze. Otthon nem reggelizett, s miután a szorongás görcse enyhült a gyomrában, előveszi az egyik sajtos zsemléjét, meg a dobozos almalevét, hogy a görcs helyét, megtöltse velük. Nyugodt táplálkozásából egy rémült kiáltás veri fel. Nincs ideje felmérni a helyzetet, azt sem érti, miért kiáltozik neki az a bongyorhajú srác, csak megáll a szájában a falat. Egyik kezében almalé, a másikban szendvics, miközben egy pislogó csokibékával néz farkasszemet, ami a térdét szemelte ki ugródeszkának. Ösztönösen dobja el az italt, meg a zsemlét is. Előbbi a zsákjára esik, beleengedve az összes ragacsos levet, amit csak tartalmazott, a sajtos zsemle pedig, vajas felével a nadrágján landol. Tenyerét ösztönösen a békára csapja, csak hogy annak klasszisokkal jobbak a reflexei, és elugrik valahová.
- Sajnálom...elrontottam, ne haragudj! - hebegi az ismeretlennek, de szemében a megalázottság könnyei csillognak. Ahogy azonban a hátizsákjára és a nadrágjára téved a tekintete, kis híján összeomlik. ~ Anyu, Apu! Hol vagytok? ~ Üdv a Nagyvilágban Ádám!

Ki-rándulok
Adrian, Alexa és a bk-sok

Szinte még alig érkezett meg, máris hozza a formáját, hogy kalamajkába keveredjen, pedig eskü' nem csinált semmit, csak reggelizett, nyugodtan ült a padon, jó kisfiú módjára. Óóóó, hogy az a szépen feltekert kakaóscsiga...most a reggelije is oda. Nem vágyott közönségre, mégis legalább három embert lefoglal, hogy vigasztalják, meg tisztogassák. Fülig pirul az érdeklődés szoros gyűrűjében, és azt sem tudja, hova nézzen, inkább sehova. Egy szó sem tudja elhagyni a száját, szerencsére a félig megrágott sajtos zsemle sem. Némi öröm az ürömben. Lenyeli a gombócot, meg a kaja maradékát, hogy illedelmes gyerekhez méltóan reagáljon az erőfeszítésekre, miáltal próbálnak újra emberi formát adni neki.
- Na-na-nagyon sa-saj-nálom...a...bé-bé-ka... - Távolabbra tekint a könnyfátylon át, ahol az ovisok tényleg a túl fürge csoki után vetik magukat, szinte vezényszóra. Lehet, hogy ez az a pillanat, amikor fel kéne állnia, kedvesen köszönni mindenkinek, integetni és sarkon fordulni a kijárat felé? Hazamehetne az üres lakásba, az iskolába...ugyanis míg apja nem szerez másik szállást, addig külön engedéllyel a kastélyban lakik vele. Otthon, leülne a kanapéra egy jó könyvvel, lehetőleg olyannal, amiben lovagok vannak, meg lovak, szépséges dámák, különleges ruhákban, meg ódon várkastélyok...és kiolvasná magából az átélt borzalmakat, közben gondolatban megküzdene a hétfejű sárkánnyal és hűséges paripája hátán, ellovagolna a naplementébe. Nem lehet, mert akkor apja megtudna mindent.
- Ugye apu nem fogja megtudni ezt? - Könyörgő szemekkel néz a fiúra, akiről nem tudja eldönteni, hogy mennyire felnőtt, tegezze, magázza, ezért inkább mellőzi a megszólítást. Mosolyt erőltet magára, mégsem omolhat össze itt a peronon, arra ráér majd a vonaton vagy később. Maga sem tudja megindokolni, hogy miért tart attól, ha Gábor bácsi értesül a dologról, hiszen nem ismeri annyira, hogy tudja, ilyen helyzetekben hová ragadtatná el magát az örege, de jobb a biztonság. Ne kezdjék kellemetlen dolgokkal az ismerkedést, hiába, hogy általában mindig kedves volt vele.
- Neeeem va-vagyok éhes, köszönöm - jön meg végre rendesen a hangja. Legalább nem nézik annyira idiótának, hogy még szólni sem tud. Így is elég ciki, hogy mindenki őt nézni neki legalábbis ez az érzése. Legfontosabb elfoglaltságát a pirulást, egy percre sem hagyja abba, lesunyt pillantását csak akkor emeli fel, mikor a fiú begyűjti a csokibékát. Erre végre igazán felderül az ábrázata, meg is nyugszik végre.
- Az övé....a béka...az övé...- mutat Alexandra irányába, mert ő aztán soha nem enné meg a más csokiját, de még a szendvicsét sem. Felcsendül az igazgató bácsi hangja, így kénytelen felismerni, hogy bizony a beiratkozásnál ő fogadta, így legalább egy ismerőse már van. Engedelmesen keresi a táblát a szemével, ami alá állnia kell, de aztán elbizonytalanodik. Ő most hányadikosnak számít? Év vége van, hivatalosan vége a tanévnek, de még nem kezdődött el az új. Végül, nagy gyötrődések árán, Alexandra csoportjához áll, mert legalább őt már kicsit ismeri. Ha mégis rossz helyen volna, majd átirányítják máshová, neki tulajdonképpen mindegy is. Kezében szorongatva széthulló hátizsákját várja, hogy mindenki megérkezzen a csoportjából, hogy felszállhassanak a vonatra. Ez az idő is elérkezik hamarosan. A mozdony dühösen pöfög, füst gomolyokat ereget, száguldana már, falva maga alól a síneket.