Csütörtök éjszaka van. Nagy vihar volt, mikor megérkezett az állomásra az utolsó vonattal Budanekeresdről. Aki csak tehette, biztonságos otthonába húzódott az eső elől, kivéve Hellát. Ő a legnagyobb esőzésben is mezítláb sétált az üzletek között itt, Bogolyfalván. Vékony, fekete pulóverének kapucniját nagy nehezen ráhúzta a víztől megkétszereződő hajára, s kihasználta azt az időt, amikor a tér csak az övé volt. Anélkül nézegette az üzletek kirakatait, hogy bárki megragadta volna a vállánál fogva és rendre visszavitte volna az előkészítőbe, vagy ami rosszabb; az ELMÉ-be.
Szököttként csak addig mászkálhatott gyanútlanul a falu szívében, míg a vihar el nem csendesedett. Teljesen átázva, de erre fittyet hányva gyalogolt vissza a vasútra.
A peron mentén, lábait a sínek fölé lógatva fülel. Már csak csöpög az eső, de a hangok, melyeket a lecseppenő vízcseppek keltenek, tisztán hallhatóak. Hella számára a hangok sokkal fontosabbak, mint egy átlag embernek.
A mostanra már elsötétített, kihalt váróteremnek háttal ül, alakja fekete ruháiban halványan rajzolódik ki az éj sötétjében. Fejében egy dallam zúg már órák óta, melyet némán dúdol saját szórakoztatására.
So come on, come on
Come on, come on
You've got a heart as loud as lions
So why let your voice be tamed
Maybe we're a little different
there's no need to be ashamed
Csak egy hang származik tőle, a vonat alatti kövek zörrenése attól, ahogy megpiszkálja azokat a kezében tartott, vihar hatására elhalálozott faág segítségével.

Eriket értesítették Hella eltűnéséről péntek hajnalban, de eltelt egy hétvége úgy, hogy senki nem kapta el, pedig tüsszögve száguldozott a faluban. Legtöbb idejét olyan helyeken töltötte, ahol senki nem keresné és nincs arra esély, hogy összefut az osztálytársaival, csakhogy ahhoz túlságosan szeret  mozgásban lenni, hogy leragadjon egy helyen.
A nap folyamán viszont már figyelmetlenebb volt, könnyedén besétált nevelője karjaiba. Szó szerint, ugyanis csak egy kicsit nézett el oldalra, a következő pillanatban pedig már nekiütközött a férfi mellkasának. Zöld szemeivel keményen bámult fel rá, tekintete cikázott ide-oda az arcán. Erik egy szót sem szólt az eltűnésére, csak kézen fogta neveltjét és mintha mi sem történt volna, csevegni kezdett. Hella persze nem válaszolt semmire, csak mosolygott és a fejét ingatta, túl sokan vették körül ahhoz, hogy hangját hallassa.
A piacra tartanak, a férfi elmondása szerint Martina és a fiúk már ott vannak és a szokásos heti piacos köröket futják. Hajnal ajkát rágcsálva húzza kissé lefelé Erik karját, mely annyit tesz, hogy hajoljon le hozzá, hadd súgjon valamit.
- Maradhatok itt? - hangját még a férfi is alig hallja úgy, hogy közvetlenül a fülébe motyogja kérdését. Nehezére esik ez az apró megnyilvánulás is. Tekintete megenyhül ahogy kérlelően néz rá, még alsó ajkát is lebiggyeszti, hogy a válasz igen legyen.
Erik tekintete megakad a lány véresre rágott száján, és fejét csóválva vesz mély lélegzetet. Oldalt őszülő hajában eltűnnek ujjai, arcáról könnyedén leolvasható a tehetetlenség. Végül bólint és Hella lelkére köti, hogy ne csámborogjon el ismételten, maradjon a piacon. Mielőtt ott hagyná, még előhúz zsebéből pár galleont, és ezeket a lány tenyerébe helyezi, ujjait ő maga zárja rá.
Vár néhány másodpercet miután Erik eltűnik a szeme elől, majd középen indulva a kijárat felé kezd menni. Nem meglépni akar, csak szeretne venni egy új pólót, ami nem két napos, mint amit éppen hord. Tekintete eközben többször akad meg olyan tárgyakon, melyek nagyon felkeltik az érdeklődését, de nem fizetne értük annyit, amennyiért hirdetik az árusok.
Begyakorolt módszerrel áll be az egyik család soraiba, mintha hozzájuk tartozna, és a kirakott ékszerek fölé hajolva jobbjával magához húzza a kiszemelt zsebórát. A láncra fűzött ketyegő belefekszik a tenyerébe arra a pár másodpercre, míg átcsúsztatja zsebébe, és megszeppenve néz fel az árusra. A nő semmit se vett észre tolvajlásából, csak egy kislányt lát, akinek nincs elegendő pénze arra a szép fülbevalóra, melyet közben alaposan szemügyre vett.
Ahogy elhátrál a kirakott holmiktól és újra megindul a ruhások felé, lábai földbe gyökereznek. Elsőre csak a felreppenő kártyalapot pillantja meg. Szemeivel követi a mozdulatsort, aztán kezéről a férfi arcára emeli tekintetét. Az sem zavarja meg a bámulásban, hogy éppen egy kisebb tócsa kellős közepén sikerült megállni cipő nélküli lábaival. Ezer meg egy, néma gondolat cikázott agyában, melyek együttesen alkották meg a pislogás nélküli, teljes agyfagyást.

Játszi könnyedséggel gyűjti be az olyan apróságokat, mint legújabb szerzeményét, a zsebórát. Kölyökkorától rá van utalva arra, hogy megszerezze magának amit akar, az intézetben meg volt, aki megtanítsa a tolvajlás trükkjeire. Minderről Erik nem tud, nem tudhat róla, hisz akkor nagy bajban lenne és valószínűleg nem lenne már mentsvára ez a család. Így van hova menekülnie még akkor is, ha a világ legnagyobb butaságát követi el. Nevelője megbocsát, bármit is tegyen a lány.
Szomorkás mosolyt enged meg a nő felé, a külvilágból épp csak azt érzékeli, amire szüksége van ahhoz, hogy biztonságban el tudjon lépni a pulttól. Csak ezután veszi észre az eddig számára láthatatlan idegent.
Magas, szőke, és kártyával babrál. Nem hétköznapi jelenség, nem is csoda, hogy egy pillanat alatt megbénítja Hajnalt. Tarkója bizseregni kezd, ez az első fizikai érzékelése azt a néhány másodpercet követően míg csak bámulta.
Szájához kapja a kezét, már minden végtagját érzi ahogy lelkét újra testével egynek érzi, s felső ajkát mutató és hüvelykujja közé csípi, fogait utóbbi bőrébe mélyeszti. A rossz szokás, ugyebár.
Tekintetük találkozása most már csak légzését akasztja el teljesen, elfelejt levegőt venni, de pislogás nélkül állja a fellépő kapcsolatot. Nem kell sok ész ahhoz, hogy felismerje a zsebére pillantás és a kacsintás közti kapcsolatot, és erre máris borúsabban látja kártyával zsonglőrködő, eszét elvevő Ismeretlenjét.
Kezét a szájától elhúzza, zsebre dugja, arckifejezése megkeményedik. Cseppet sem félelmet keltő az ábrázata - főleg a maga 160 centijével...ugyan -, de zöld szeme vészjóslón villan ahogy szeme sarkából még felnéz a férfira. Nem bízik senkiben.

Attól fél, hogy ez a kacsintás nem jót sejtet, és a furcsa kártyás Idegen elárulja a kis titkát. Megesett már, hogy ő hasonló módszerrel zsebre vágott egy tökéletesre formálódott, a pirosak legpirosabbjában pompázó almát, az egyik intézetis társa pedig elkiáltotta magát, hogy "az a lány lopott". Szerencséje, hogy nagyon jól tud futni, különben lehetséges, hogy az ELME helyett mostanra már zárt intézetben ülne.
A lány lopott felkiáltás helyett azonban sokkal jobbat kap. Ismeretlen védekezően tartja fel kezeit, melyre Hella még nem is igazán reagál. Nézi tovább, lassacskán kicsit megenyhül a tekintete is. Kártyás trükkjére veszi csak le arcáról a tekintetét, mely olyannyira elkápráztatja, hogy ajkai o-betűt formálnak, egyébként is nagy szemei még nagyobbnak tűnnek a csodálkozásból eredő szemöldökfelvonásnak.
Hosszú másodpercekig nézi a férfi ujjai közt feszülő lapokat. Kezd elfeledkezni arról, hogy az imént még farkaskölyökként ugrott volna a torkának, s hagyja, hogy ajka szélére lassan mosoly kússzon. Ezzel egy időben felemeli a fejét, Noah szemébe néz és mosolya kiszélesedik. Fehér fogsora kivillan vértől pirosló ajkai alól, barna - és nem mellesleg piszkos - bőre  mellett ez szinte világít.
Szép lassan az is feltűnik neki, hogy lábujjai közé a tócsa apró köve férkőztek be. Röpke pillantást vet oda, és mit sem törődve ezzel lép ki belőle, egy lépéssel közelebb a férfihoz és kártyáihoz. Kicsit megrázza lábait, de közben már nyújtja is zsebéről elhúzott jobbját a másik felé.
A jobb oldali lapot fogja ujjai közé, és ha szabad, kihúzza azt a másik ujjainak fogságából. Ez az első, hogy ilyesmire kérik.

Mindenki tisztában van azzal, hogy Hella nem egy könnyen leköthető lány. Tudnak a szökéseiről és nem egyszer befenyítették már, hogy be fogják zárni, vagy záratni és nem lesz több szökés. Pedig ő csak szeretne kiszabadulni az elmegyógyból ahová bekényszerítették, és szeretne egyedül lenni. Hosszú éveken keresztül volt összezárva minden egyes nap és éjjel társaival, és ez közrejátszott dühkitöréseinek kialakulásában. A felhalmozódó hangok, melyeket nem tud kiadni magából csak gyűlik és gyűlik. Jobb a szökés, mint valaki máson kitölteni a haragot.
Mehetett volna a falkához is, de most a falura vágyott, inkább ücsörög teljesen elázva a peronon. Nagy mázlija van, mert immunrendszere a sok szabadban töltött idő alatt megerősödött, így ennyitől nem kap tüdőgyulladást, maximum egy kicsit köhögni fog holnap.
Botjával egészen addig piszkálja a köveket, míg fülébe eddig nem hallott hang kúszik. Megáll a levegőben a keze, ő maga is megdermed. Csak hallgat, szinte levegőt se vesz, nehogy felhívja magára a figyelmet.
Ajtó nyitódását hallja és rá kell jönnie, hogy ember a zaj forrása. Lábait felhúzva tolja fel magát, a botot a kezében tartja, ha esetleg védekeznie kellene támadója ellen. Talpának párnácskáin fut el a peronról a váróterem mellett álló bokrok árnyékába, ahol is leguggol, bongyor hajára visszahúzza a vizes kapucnit. Nem csap zajt, mert szeretné, ha úgy maradhatna a vasúton, hogy nem paterolják ki onnan. Csak levegőt vesz, de nem mozdul.

Feszült figyelemmel követi a férfi minden egyes mozdulatát. Fel-felpillant arcára, szőke fürtjeire, de leginkább a keze, s annak mozgása köti le a figyelmét. Számára ez nagyon különleges és nem mindennapi, tekintve, hogy néhanapján látott bűvészkedést a cirkuszban, de ilyen közelről soha.
Kiválasztja a jobb oldali kártyát, és ujjai közé csippenti. Kérdőn néz az Idegenre, csak szeretné megtudni, ki húzza-e ujjai közül. A válasz igen, Hella pedig óvatosan, finoman tartva veszi el a lapot az utasításnak megfelelően.
Csodálkozásra álló ajkait megnyalja, majd vékony csíkká préseli. Zöldjeivel kémleli a másik kezének mozgását, ahogy csiribú-csiribá minielőadást tart neki. Csak neki. Nem tűnik fel a lánynak, de furcsa melegség járja át mellkasát.
Hang nélkül bólint és visszanyújtja a lapot, aztán újra felnéz a másik arcára. Pislog néhányat mielőtt visszavezetné tekintetét a kártyalapra, és a szavakat követően nagyon halk, de határozottan érezhető kuncogást ad ki magából. Ez minden, amit mutizmusa még olykor-olykor megenged.
Újra kezébe veszi a választott kártyát, és szemlátomást tetszik neki a kis meglepetés. Az óra, ami erre került, mosolygásra készteti. Mellkasa emelkedik a nagy sóhaj alatt, aztán száját nyitja, de hang nem jön ki a torkán. Most éppen íróeszköz sincs nála, amivel köszönetet tudna mondani.
Borzas hajába fúrja szabad kezének ujjait, majd megtorpanva a kártyát szívéhez emeli. Az Idegen szemébe néz, és néhány másodpercig ott tartja a lapot. Reméli, ezzel érti a köszönetnyilvánítást.
A röpke másodperceket követően visszaadja a lapot, és lopva oldalra pillant. Talán a másik is látja, hogy a nőre vezet a szeme. Jobbját a zsebébe dugja, ahonnan már ökölbe szorítva húzza ki, és rakja át a férfiéba.
Számára a testi érintkezés sokkal többet jelent, mint a szavak, így könnyedén lép kapcsolatba másokkal ebben a formában. Most pedig nincs más lehetőség arra, hogy a zsebórát a másik zsebébe csúsztassa.

Napok óta bujkál az erdőben és a falu környékén. Újabb szökése főként dacból van, amiért Erik arra hivatkozott a születésnapja utáni napon, hogy gond volt az egyik fiával, azért nem vitte ki a falkához annak ellenére, hogy megígérte.
Dachercegnő sikernek könyvelte el, hogy az ELME kapuján végre úgy tudott kilépni, hogy nem vitték azonnal vissza a szobájába. Most felszerelkezett, egy kis színes hátizsákba pakolt néhány váltásruhát, semmi többet. Minden más, ami van nála, a boltról boltra járásból teljesen véletlenül a zsebébe csúszott. A tizenhat év alatt minden ilyen önállóságban talpon maradt, és ezt nagyban köszönheti egy szem barátjának, aki megtanította a bűnöző életmódra.
Kiflijét majszolva vág át a gazokon minden neszre odafigyelve, saját lépteivel óvatosan bánva. Mezítláb közeledik, rövid farmersortot és lenge, világos barackszínű inget visel. Utóbbit elöl egy csomóval kötötte fel azelőtt, hogy a faházhoz indult volna. Felfedezte a vízesést, ahol valamelyest lemosta magáról a napok alatt felhalmozódott koszt - így most kevésbé néz ki utcagyereknek.
Körbekémlel mielőtt közelebb menne, szeretné elkerülni a találkozást másokkal az új baráton kívül. Szájába tömi kiflijének csücskét, aztán felkapaszkodik a létrán, feje felbukkan a bejáratnál. Széles mosolyra húzódik ajka, vékony kis lábaival leküzdi azt a rövid akadályt kettejük között és lehuppan a fiúval szemben. Feneke földet ér, lábait törökülésbe húzza és kissé lesüti a tekintetét. Fel-felpislog rá, alsó ajkát beharapja.
A vak is látná, hogy a néma gyerek szavak nélkül is meg tudja értetni magát az emberekkel. Szemében vidámság csillog, ezt a gödröcskék is mutatják a barna pofin.
Hella hosszú ideje nem találkozott senkivel, aki úgy meghódította volna a kis szívét, mint ez a fiú. Na nem úgy, nem szerelem lobbant odabent, csupán boldoggá teszi a tény, hogy nem utálja és cikizi mindenki, aki csak körülveszi.
Táskáját a hátáról ölébe veszi, felpattintja az első, kicsi zseb csatját. Kicsit megremegnek hosszú ujjai a művelet közben, bátortalanul húz elő egy papírrepülővé hajtogatott lapocskát. Ajkát rágcsálja, mint mindig, majd néhány másodpercnyi gondolkodás után átnyújtja a fiúnak a rajzot.
Ő maga készítette pasztellkréták segítségével. Kettejüket ábrázolja, ahogy ülnek a tavacskánál. A háttérbe naplementét firkált, a víztükrön annak a fénye csillan. Háttal ülnek a nézőnek, kettejük között egy kis távolság van. Tristam feje fölé szövegbuborékot rajzolt, bele olyan mondatot írt apró, alig kiolvasható betűkkel, melyet ugyanúgy elmondott egyik találkozásuk alkalmával, ahogy azt Hajnal most a papíron visszaidézi.

A mai nap folyamán ez a kifli az első dolog, ami a gyomrába kerül. Sokkal jobb programjai voltak annál, minthogy elmenjen ételért kuncsorogni, aztán ne adj Merlin, valaki felismeri és visszaszállítja az előkészítőbe, onnan pedig egyenes út vezet az ELMÉ-be. Az utolsó létrafoknál lenyeli azt a falatot, ezzel lezártnak tekinti az étkezést, minden figyelmét a már ott várakozó fiúra irányítja.
Az öröm kölcsönös, és bár meg van kissé illetődve, ennek maximum annyi jelét mutatja, hogy inkább figyel a táskájára, mint Trisre. Ujjai megremegnek az izgalomtól, ami hirtelen átjárja. Minden szeretetét beleadta a készítésébe.
Feszült figyelemmel kíséri a fiú mozdulatait. Kihúzza magát, fejét érdeklődve dugja előrébb. Nézi a kezeit, aztán az arcát, mert látni akarja az első reakciót.
A másik mosolya belőle is kiváltja azt, hogy elengedje örökös kényszerét. Szája rágcsálása helyett mosolyog, és nagyokat bólogat - mibe még a göndör fürtjei is belerázkódnak.
Tristam megjegyzésére fülig pirul a farkaskölyök. Nem kapja el a tekintetét, de finoman meglöki a másik vállát, hogy ne beszéljen már butaságokat. Ő csak szeret rajzolni, nem tudja, milyennek kellene lennie a firkálmányainak. A sok szín, forma éppúgy kárpótolja a beszéd hiányáért, mint az érintések. Ezekben fejezi ki magát, ha már a hangját képtelen kiereszteni.
Nagy boci szemei felcsillannak a csoki és chips említésére. Sose gondolta volna, hogy lesz egy férfi Eriken kívül, aki egyszer meglepi ilyesmivel. Nagyon halk nevetés tör ki belőle, mintha csak egy lehelet lenne, aztán felpattan ülő helyzetéből és oldalt áll a fiúnak. Előre tolja csípőjét, kidugja beesett hasát és még így is csak úgy néz ki, mintha anorexiás lenne. Bármennyi édességet meg tudna enni, nem is szenved belőle hiányt, mégis olyan szerencsés, hogy ha cukron élne, az se látszana meg rajta.
Hamar visszacsüccsen a popsijára, érdeklődve figyeli, miket halász elő a másik a táska mélyéről. Ismét elcsodálkozik, o-betűt formál ajkaival és nem bírja megállni. Elemelkedik a talajtól, térdelve áthajol Tristam térfelére és átöleli a nyakát egy röpke másodperc erejéig.
Kedvellek.
Firkantja a lapra gyorsan, és elé tolja a füzetet.

Azt nem lehet mondani, hogy a falkával töltött tizenhat év alatt kifinomultak volna egyes érzékszervei, de sokkal fogékonyabb a hangokra, illatokra, arra, amit lát, mint egy átlagember. Ezért cseppet sem nézi bolondnak a fiút, sőt. Minden ilyen pontnál, amikor más kicsit furcsának találná, ő csak egyre közelebb érzi magához. Lelkét simogatják szavai, képtelen megállni mosolygás nélkül. A napnyugtában él, amikor az éjszaka találkozik a nappal utolsó fénysugaraival. Minden elcsendesedik akkortájt, ő pedig szabadon sétálhat anélkül, hogy számon kérnék.
Mint mindig, most is gyorsan reagál. A folyton mozgásban levő lányt kevésbé zavarja a rögtönzött testi kontaktus, mint Trist, ezt a vak is láthatja. Benne hála, és szeretet van, a fiúban ki tudja. Miután leírja a papírra az egyszavas, de sok mindent kifejező gondolatot, tekintete a másik arcára siklik. Ajkát harap újra, míg meg nem érzi a vér fémes ízét. Nyelve hegyével lenyalja, és megszívja a bőrét.
Semmi rosszat nem akart. Lehajtja a fejét, ujjait összefűzi ölében és vár. Vár valami reakcióra, legyen az bármi. Erik mindig azt mondja, ne merészkedjen túl közel az idegenekhez, mert abból baja lehet. Nem ilyen bajra számított. Kicsit meg van zavarodva, bocsánatot kérne, de nem találja a hangját. Hiába bátorítja a belső hangja, ellenáll, a félelem útját állja a szavaknak.
Aztán felnéz. Az öngyújtó pattogása kizökkenti, szemöldöke felszalad. Nem szokott hozzá, hogy Tristam előtte rágyújt. Ahogy felszáll a füst és eléri, arca közepén azt a kisebb krumplit, vagyis az orrát ráncba húzza, behunyja a szemét, mielőtt megtelne könnyel.
Szavaira kipislogja szeméből a füst okozta nedvességet, majd kézfejével hamar letörli szemzugaiból. Megrázza a fejét, jelezve, hogy nem zavarja, aztán csak kémleli a fiú lélektükreit. Tényleg kedveli? Vagy az ölelés után csak meg akarja nyugtatni ezzel?
Eleget tesz Tris felszólításának, a zacskót hangos zörgéssel nyitja ki. Vigyáz rá, nehogy kiszakadjon és kipotyogjon belőle a popsinövesztő. Nyelvét kidugja, és ráragaszt egy kisebb darabot. Szintén egy újabb hülye szokás. Lenyalja az egyik feléről az ízesítést, csak aztán rágja szét.
Hátra pillant társa után kutatva, így látja meg, mit művel a füsttel. Elképed. Utánozni akarja.
Taníts meg rá.
Írja le a füzetbe, aztán kivesz magának egy szál cigit a dobozból. Szájába rakja, és bár fogalma sincs, hogy kell ezt csinálni, a füzetet odacsúsztatja a fiúhoz, ő pedig sokadik próbálkozásra lángot gyújt az öngyújtó végére. Mélyen megszívja a cigarettát, melynek vége hirtelenjében sokkal erősebben parázslik. Kiesik a kezéből az öngyújtó, és kis híján belefullad a benyelt füstbe. Köhögni kezd, orrát ráncolja.

Nagyon rossznak érzi, hogy a fiú szinte semmit nem tud az életéről, eltűntek az emlékei, mintha csak papírlapok lettek volna, melyeket el lehet égetni - és ezt valaki megtette. Hella annak ellenére, hogy napi szinten érik támadások és alázzák meg a mutizmusa miatt, imádja az életet. Így, hogy nincsenek barátai, csupán arra az egy barátnőre és a nevelőjére, Erikre támaszkodik, valamint a falkára. Ennyi elég is ahhoz, hogy csodás emlékeket szerezzen, melyeket nem szeretne soha elengedni elméje fogáságból. Most pedig itt van ez a fiú is, aki különcként maga mellé fogadta, barátként tekint rá. Épp ezért nem szeretné megbántani, és a határokat se akarta átlépni szánt szándékkal, csak az a fránya lelkesség...
Az megnyugtatja, hogy a másik nem hagyja egyedül a faházban, csak kicsit eltávolodik. Kíváncsisága továbbra is él irányába, néz utána, és így látja meg azt, amit aztán ő is utánozni szeretne. A chips helyett cigarettát vesz a szájába, melyből minden bizonnyal nem kellett volna egy helyett két slukkot letüdőznie. Fulladozva kezd köhögni, és ez még akkor se csillapodik, amikor Tristam kezét megérzi magán. Eltelik pár perc úgy, hogy köhögéssel igyekszik megtisztítani tüdejét a káros füsttől. Homlokát a másik mellkasának dönti, jobbját a szája elé tartja, míg a bal kezét az álla alá, Tristam hasára helyezi. Mély levegőket vesz az utolsó néhány köhögést követően.
Zavartan, elpirulva néz fel a fiú szemébe, aztán ugyanezzel a zavartsággal húzódik el. Felveszi a füzetet, ahová az előbb felírta, amit most áthúz.
Taníts meg rá. Inkább ne, majd nézlek.
Mosolyogva mutatja felé újabb gondolatát, aztán kibámul az égboltra.
Farkasok között nőttem fel, van egy sziklás rész, belátni onnan mindent. Onnan néztük a naplementét.
A füzetet először magához öleli, ajkát rágcsálva gondolkodik el rajta, megossza-e a másikkal a titkos gondolatait. De úgy érzi, szeretné a tudtára adni, miért érezheti közel hozzá ezt a napszakot. Kissé oldalra billenti fejét, és kémlelő pillantással figyelve mutatja meg neki.

Érdekes, hogy barátnőjével annyi mindent kipróbáltak, de a dohányzást még sosem. Az otthonban sok gyerek megy félre sutyiban és gyújt rá, aztán ha elcsípik, még fel vannak háborodva. Most, hogy Hella is kipróbálta, egyáltalán nem érti, mire jó ez. Rá is hagyja új barátjára, ha neki ez jól esik, nem fogja érte megharapni, csak nem érti meg.
Sok-sok érzés kevereg benne. Nehezen tudja felfogni, hogy szerzett valakit, aki kedveli és nem akarja megváltoztatni. Valahogy az első pillanattól kezdve bízik benne és ezért is van az, hogy megmutatja neki a titkát. Erik valószínűleg haragudna rá, ha tudná, elmondta valakinek.
Kíváncsi vizslatásából kizökken, elmosolyodik. Felhúzza lábait, az orrához egészen közel kezdi el leírni a történet folytatását.
Van nekem nevelőapukám, ő vigyázott rám amikor a koraszülött osztályon voltam és utána, mikor babaként gyerekotthonba kerültem.
Kis szünetet tart az írásban, lejjebb engedi a füzetet, és felpillant társára.
Eriknek hívják és animágus, farkassá tud változni. Ahol laknak, ott van a falkánk, piciként hozzájuk szoktatott. Ők nem bántanak emberek módjára.
Ahogy ezt leírja, elpirul. Pislogás nélkül mered a papírra, a zavara ellen küzd. Egy pillanat alatt érzi azt, hogy zsugorodni kezd, nyakát be is húzza, védekezik.
Ahelyett, hogy folytatná a mesét, az érzések elhatalmasodnak rajta és egy gyors pillantást vet a fiúra. Vegyül abban a pillantásban félelem, bocsánatkérés, szeretet... A füzetet lesöpri az öléből, majd pánikszerűen ugrik ki a faház kis ajtaján.
Menekülőre fogja.
A földet érés kicsit rosszabb, mint gondolta, nyekken egyet, ahogy azt a bokája is teszi. Sikeresen kificamította, de ez nem állítja meg abban, hogy mindent hátrahagyva sietős léptekkel eltűnjön a fák sokaságában.
Idő kell neki.

//Köszönöm  //

Egész úton csak a fejét ingatta. Nem lett rosszul az autóban, hiába nézelődött kifelé egyfolytában, az elsuhanó fák nem kavarták fel a gyomrát. Azért nem volt túl boldog az utazás alatt, nem tudott lazítani, tehát egy órán keresztül kellett Barninak élvezni a fatuskót az anyósülésen.
Mikor megérkeztek a célállomásra, bizony úgy pattan ki, mint aki egész úton ilyen jól volt. A friss levegőt mélyen tüdejébe szívja, arcán mosoly rajzolódik ki. Egy kacsóján megtudja számolni, az utóbbi hetekben hányszor járt az intézet udvarán kívül.
Hálásan pillant a férfira, de csak egy pillanatig. Ezután felé nyújtja a kabátból kilógó ujjait és ha engedi, megfogja a kezét. Bár alapjáraton szeretne elveszni, az állatokat még megvárja.
Ő észre se nagyon veszi a nőt, aki a segítségét ajánlja, annyira el van foglalva a hangokkal, szagokkal és persze a látvánnyal. Itt már el is ereszti Barnabás kezét és elszakad tőle. Szájtátva, érdeklődve indul útnak.
A macskák nem érdeklik, a hüllők sem, Barninak egy ugatós négylábú kell. Arrafelé tart, bárhol is legyen az. Ő megy előre, keres.

Mit sem törődik a társaságával, akivel érkezett. Lehagyja a nővel, aki még beszélni is tud (!), hívja randira vagy valami, ő meg megy és szeretget kutyusokat, akiket aztán még hazafelé is nyönyörgethet.
Az ugatást hallva közelít a kennelekhez lépteit megszaporázva. Arcán vigyor terül el, fogai közé csippenti pulóverének garbórészét. Hirtelen torpan meg az első rács előtt. Arcáról lefagy a mosoly, mikor az idős kutyussal egymásra néznek. Mintha tükörbe nézne, azt látja a szemében. A reménytelenséget, hogy soha nem lesz igazi otthona, nem lesz, ki szereti. Ajka megremeg, fogait belemélyeszti úgy, hogy vér serken belőle. Már nem érzi, hisz mindig ezt csinálja.
Ellép onnan, lassan nézi tovább a bezárt szőrmókokat és egy kis családon állapodik meg a tekintete. Talán egy anyuka és a kölyke. Arcán nincs semmi érzelem, pislogás nélkül figyeli őket. Ujjai a rácsra fonódnak.
Barni hangjára rezzen össze. Már majdnem el is felejtette a férfit. Felé fordítja a fejét, nagy szemeivel pislog, hogy hol van a másik. Ő ott várakozik tovább. Ő megtalálta a családját.
Ha Barnabás hajlandó odébb menni, meg is láthatja őt ott a rácsra ragadva. Úgy néz fel az emberre, mintha valami rosszat csinált volna.

Ismeretlen levélfeladó

Nincs a legjobb passzban, épp csak nemrég engedték ki a gyengélkedőről azután az érdekes eset után. Az intézetben összecserélték az új gyógyszert ki tudja mivel, ami erős hallucinációt okozott az egyébként is furcsának tartott Hellának. Ettől aztán nem erősödött meg, az biztos.
Pálcájával a kezében hadonászik az egyik üres toronyszobában, varázslatokat gyakorol, amikor is megérkezik a tollas. Megilletődve vonja fel szemöldökét, mert egy helyről szokott csak levelet kapni, Erik baglya pedig nem ennyire kis elfuserált. Bátortalanul veszi csak el a postát, és megvakargatja a bagoly fejét, mielőtt útjára engedné.
Segélyhívás.
A konyhából.
Ezt neki kellene intéznie? Elsőre azt gondolja, hogy valakik megint csőbe akarják húzni és szórakoznak vele. Ennek ellenére magára veszi a kardigánját, és mezítlábasan lecsattog a konyhába, ahonnan az a bizonyos eridonos üzent.
Megremeg a keze - fogjuk a gyengeségre - miközben lenyomja a kilincset és óvatosan bekukkant. Ám itt mást nem lát, csak a manókat, ahogy szokás szerint sürögnek-forognak odabent.
Már ismerik őt, hisz gyakran jár ide a nagyterem helyett. Ketten ott is teremnek előtte, a többiek különösen csípős hangulatban eltűnnek az ajtó mögött. Rájuk mosolyog és a noteszét azonnal előkapva felfirkantja az első dolgot, ami eszébe jut.
Palacsinta.
Azt kér, almalével.
A manók eliszkolnak, ő pedig csendesen végigjárja a konyha külső részét. Szólni nem tud, de óvatosan bekopog a sufniba. Talán ott van ez a valaki?

Ismeretlen levélfeladó

A remény hal meg utoljára. Ezért is nem maradt a toronyban, hanem lépett bele életében talán először a hős megmentő szerepébe, hogy a konyhából kimenekítsen valakit.
Hallja a raktárból kiszűrődő zajokat, de mielőtt ajtóstul rontana a házba, bekopog, hátha az illető maga dugja ki a fejét. És így is történik. Meglepetten ugrik hátra, amint egy idegen fiú vágódik ki onnan a maga valójában, úgy nagyjából látható fejrészletek nélkül.
Nagyokat pislog, méregeti és néhányszor újra a raktár bejáratára néz mielőtt néhány sűrű pislogás közepette kezét emelve válaszolna a köszönésre. Egy heló integetés akar ez lenni, ám még cseppet sem bízik a bagoly feladójában.
Kérdőn vonja fel szemöldökét, majd mutat az előző rejtekhely felé. Ez valami olyasmi akar lenni, hogy mégis miért, hogyan és miért így került oda be?

Ismeretlen levélfeladó

Először is. Ki vagy és mit akarsz tőlem? Másodszor. Miért nézel ki úgy, mint egy olvadt hóember? Nagyjából ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg a lány fejében. Igaz, hangot nem tud adni kételyeinek és kérdéseinek, de elmutogatja, amit úgy tűnik, a fiú meg is ért.
Ebből a válaszból még nem igazán tudja meg, miért is volt odabent, ezen pedig a manók sem segítenek. Értetlenül pislog hatalmas barna őzikeszemeivel, és jól megnézi a közeledőt. Akaratlanul is hátrál egy lépést.
Hella a nevem.
Firkantja a zsebében rejtőző notesz egyik üres lapjára és az idegen orra alá tolja. Talán nem kellett volna megosztania vele, egyáltalán itt se kellene lennie.
Mégis mikor megérkeznek a palacsintákkal telerakott tányérral a manók, gyomra nagyot kordul. Megnyalja ajkait, szemét lehunyva szagol a levegőbe.
Újdonsült ismerősére pillant és megfogja annak ragadós kezét, hogy az asztalhoz húzza. Ennyi palacsintát nem fog tudni egyedül megenni.

Kolosnak
a bál után napokkal
[zárt]

Kora este üldögél kint a tónál, amikor még elég meleg van a pancsoláshoz, de elég késő ahhoz, hogy sokan legyenek. Az iskolából csak igazolással tudott elszabadulni, de nincs szándékában visszamenni még egy ideig. Gyűlnek a vezetői figyelmeztetései, Kirill viszont aranyos vele és pártfogójaként sokat tesz azért, hogy Hellának könnyebb legyen az élete.
A maga mellé gyűjtött kavicsokat hajigálja a tóba és próbál kacsázni, de nem sikerül. Egyébként is kreol bőrén látszik a bikini csíkja, ahogy néha elmozdul a pánt a nyakában. Derekát törölköző takarja, egy ütött-kopott hátizsák hever néhány méterrel odébb, abban van a többi ruhája.
Lábát óvatosan a tóba lógatja, az pedig még mindig olyan meleg, mint amikor érkezett. Már néhányszor megmártózott. Ez az új játéka a nyárra. Most senki nem piszkálja.

Kolosnak
a bál után napokkal
[zárt]


Amikor meghallja a közeledő lépteket és megérzi a stég remegését, önkéntelenül húzza össze magát. Begörnyeszti gerincét, előreboruló haja alól pislog ki, mintha csak a végítéletre várna.
Szép meglepetés éri. Kolost ismeri fel az alakban, aki mosolyt csal arcára. Ellazítja magát, testtartásán látszik, hogy nem retteg már. Vékonyka kezei hátra csúsznak, csípőjével egy vonalban támasztja ki magát. A kő felkavarja az állóvizet és gyorsan tűnik el a szemük elől.
Válaszul a tóra mutat, majd a maga mellett összegyűjtött kövekre. Talán ebből egyértelmű lesz Kolos számára, mit csinál itt a stégen. Nincs még annyira késő, de a legtöbben ilyenkorra már elszállingóztak. Most kettecskén uralják az egész tavat.
Fejét oldalra döntve néz a másik rellonosra. Szeretné tudni, mi történt vele ami miatt ennyire ki van bukva. A fiú pedig talán már ismeri annyira, hogy tudja, neki aztán elmondhat mindent, mert meghallgatja.

Sárkányszem kaland

Sötét van már odakint, takarodó is elmúlt. Hajnal most sem álmos, sőt, a lehető legéberebb. Vonzza a fekete égbolt, a csillagok közt szeretné álomra hajtani kócos kobakját.
Apró, meztelen lábain szinte futva közlekedik a kastélyban. Hisz dolga van! Neki bizony meg kell szereznie a nagyteremben felejtett vacsoramaradékok közül azt a kürtőskalácsot, amit már a vacsora alatt kinézett magának és biztos helyre rejtette.
Az összes folyosón odafigyel lépteire, árnyként lopakodik be a nagy ajtók közti résen. Nem aggódik, hogy lebukhat, de zöldjeit nagyra tágítva pillant körbe. Elhalad az asztalok között, felnéz a csillagos égre bűvölt mennyezetre. Arcán mosoly rajzolódik ki.
Erre nincs idő.
A dugihelyéhez érve rá kell döbbennie, hogy ez nem csak az ő rejteke. Az asztal alatt alvó, ronda szürke macska is lopott magának a vacsorából, melynek maradékát az ő becsomagolt édessége mellett hagyott büdösödni. Hella elhúzza a száját, kezébe kapja a kalácsot és megiramodik az ajtó felé.
Félúton jut eszébe a sárkányszem, melyet a kiszökés előtt hozott el a körletből. Gondol egyet és a követ a Navine asztalára rakja. Ráhúz egy szalvétát félig, és mint aki jól végezte dolgát, elmosolyodva folytatja útját. Talán még a faluba is lejuthat. Mondjuk a cukrászdába, és ha Anna dolgozik, elcseréli vele a kürtőskalácsot tortára. Vagy valami.

A sárkányszemem bűbája áramütésszerűen hat arra a személyre, aki elveszi legközelebb az asztalról. Vigyázat!

Bíboranna

Reggel óta a tavacska környékén bolyong, ellógta az óráit rosszullétre hivatkozva. A gyengélkedőt kikerülve a faluba ment, s a kirakodós árus portékáiból magához vett egy-kettőt. Finom kalácsok és édességek voltak kiterítve a kocsija mellett, Hella pedig úgy gondolta, néhányat tud majd nélkülözni a boszorkány. A kelleténél legalább három számmal nagyobb, vélhetőleg férfipólója alá be is fért minden, amivel nem akart lebukni, aztán kisétált ide, a vízpartra.
Hol a fák lombjai alatt üldögélt, hol az esőben ült a parton, lábát a vízbe lógatta. Ő uralta az egész környéket, hisz a diákok a kastélyban, a falusiak pedig a falu zárt részein töltötték inkább az idejüket - főleg az esőzéskor.
Tiszta sár és piszok, de nem érdekli, mint ahogy máskor sem. Combja közepéig érő pólóján látszanak a mancsa által hagyott nyomok, bongyor haja a kisütő napocska ellenére is nedves még.
A távolból figyeli a tanítás után megjelenő egyéneket. Lábait felhúzza és átöleli, a stég egyik oszlopának dől. Fogai közt a póló ujjának szegélye, tekintete pedig a vörös lányon meg a békáján. Felkelti az érdeklődését. Nagy zöld szemei kíváncsian követik az idegen játékának előkészületeit. Van egy kötele, és azt felköti a fára. Ismerős ez Hellának, sokszor csinálták a gyermekotthonban a barátnőjével.
Karjába rejtett pofiján megjelenik egy halvány mosoly. Nem mer elindulni felé. Csak figyel.

Bíbor

Hella épp annyira veszi komolyan az iskolát, mint amennyire őt veszik ott. Bejár az órákra, a leckéit jól megírja és a bájitaltannal is elboldogul, de bűbájtanon például nem sokat tud felmutatni. Az órákon nonverbálisan próbálkozik, de javarészt azok a varázslatok mennek a kisasszonynak, melyeket maga tanult meg egyedül, vagy Erik segítségével.
Valószínűleg nem hiányolják, inkább örülnek, hogy a kis néma kölyökkel kevesebb és nem kell vele bajlódni. Hajnal pedig élheti a szabad életet idekint és fantáziálhat arról, milyen lehet azok között élni, akiket innen, a stég széléről figyel.
Észre sem veszi, hogy a vörös hajú is látja őt. Láthatatlannak érzi magát, hisz úgy is kezelik. Emiatt elkapja tekintetét róla, amikor tudatosul benne a szemkontaktus. Sűrűn pislogva tűri füle mögé az egyik vizes tincsét, s mikor lopva újra odapillant, rendesen meglepődik.
Bátortalanul emelkedik fel és szorítja magához a reggel lopott portéka maradékát, majd halványan elmosolyodva megindul felé. Lábai hozzászoktak a földhöz, nem zavarja, hogy itt-ott összekaristolják talpát a letört ágak darabjai, a kosz pedig már nem számít. Nehéz lenne találni olyan felületet a lánykán, ami még tiszta.
Pár méterre Bíbortól áll meg, fejét oldalra biccentve nézi meg a kifeszített kötélre visszamászott lányt és a szintén koszossá vált ruháit. Halványan elmosolyodik, kezét felemelve int neki. Szia!