Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Menet közben törli el az arcára kenődött tintát- a vonaton meg sem érezte a rá szegeződő, furcsálló tekintetek sorát, pedig nem egy, nem két ember bámulta meg szokatlan külseje miatt. Kezéből éppen eltűnik a hátizsákjába a rajztömbje, csálén ki is áll a cipzár mögül bizarr zászlóként törtfehérségével. Ujjai között egyszerű, mártogatós tollat pörget, míg a másik, nem tollas kezében egy üveg kék tintával egyensúlyozik egy ideig, majd nadrágzsebébe süllyeszti. A bal szeme alatt még mindig ott húzódik a kék, elmaszatolt csík.
Külsejében nem ez az egyetlen furcsa elem; ha ezen múlna, nem feltétlen figyeltek volna fel rá, hisz el lehetne könyvelni odaadó grafikusnak, kiforratlan művésznek, egyszóval bárminek, ami marginálisan érinti a kéztehetség és írószerszám összeforrását egy papírlapon. Amik sokkal meglepőbbek, azok a bekötözött kezei csuklótól könyökig, a kigombolt ingén túl felvillanó, szintén bekötözött mellkasa, mely fáslik benyúlnak egész az öve alá is. Szörnyen sovány fiú, csont és bőr fakó tekintettel, álmodozó arccal, néhány szeplővel az orrán, sápadt bőrrel és egyenes tartással. Szakadt, hanyag, de nem mocskos benyomást keltő külsővel baktatott fel néhány perce az impozáns kastély lépcsősorán. A haja össze-vissza áll, kifejezetten hosszú, és szeret a szélrózsa irányába meredezni. A bejárati csarnok hűvös csöndjében laza testtartással ácsorog, mint aki csak buszra vár; nem siet sehová, nem kergetik a tatárok, megbeszélése sem lesz. Pörgeti az ujjai közé szorult tollat, füle mögött megvillan egy gyújtatlan cigarettaszál, mellette görgős útibőrönd árválkodik a kisebbik fajtából. Odahaza Áron tértágító bűbájjal látta el a praktikusság szellemében.
Mikor legközelebb az arcához emeli szabaddá vált kezét, hogy megvakarja az állát, az is tintássá válik, így már a szája mellett, és a bal szeme alatt díszelegnek kék indiánszerű nyomok harsogva hirdetve, hogy a kezében levő tollat kevéssel azelőtt használhatta- gondatlanul. Szóval új iskola. Xaviér kicsit később fog érkezni, de semmi gond… Kétéves általános művészeti képzés- minden porcikája bizsereg, hogy újból vásznat érinthessenek az ujjbegyei.
Csendben, morfondírozva pörgeti végig az elmúlt néhány nap eseményeit fejben, s ezalatt van egy kis ideje befogadni a bejárati csarnok látványvilágát. Az ő ízlésének túl ódon, de lenyűgözőnek abszolút lenyűgöző. Eléggé megkapó ahhoz, hogy teljesen elfeledkezzen egy apró részletről: a felvételijében prefektusi segítséget kért tekintettel a full ismeretlen helyre, és hogy le kell adnia még néhány regisztrációs és kiegészítő papírt az igazgatóságon. Ehhez pedig nem árt egy idegenvezető, ha már a mágusiskolája ilyen luxuscikkeket dobál a beiratkozó diákjai után. Kíváncsi lenne rá, hányan veszik igénybe a prefektusi istápolást, és tesznek úgy, mint a turisták szoktak a Loir menti kastélyok látogatásakor? Egyszóval, ha minden igaz, nemsokára szembesülnie kellene az első emberrel új iskolájából, de nagy valószínűséggel hacsak nem a mennyezetből szakad alá ez a valaki, kénytelen lesz magára vonni valahogy Aimé figyelmét, legalább hanggal, mert a fiút magában szippantotta a kifejezéstelen-álmatag arccal történő bámészkodás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Akármennyi ideig elbámulná a mennyezetet; a formák, a domborodások, a fehérségben rejlő lehetőségek sokkal jobban izgatják, mint az új környezetből kinyerhető előnyök és hátrányok, kihívások és feladatok. Akad mindegyikből bőven: bele kell szoknia egy új ritmusba, ismeretlen emberekkel kényszerül kapcsolatot teremteni. Meglehetősen multikulti iskolába kerültek át Xavier-vel, és nem tagadja, ennek nagyon örül. Ha csak magyarokkal lennének körbevéve, meggondolná, hogy távozik a küszöb átlépése után pár perccel. Merengésébe a hang és a kép kapcsolata szól bele durván berántva őt a valóság jeges zuhanya alá.
- Oui… Bonjour… - Kissé tétován pislog fel a nálánál magasabb fiatalemberre, és nagyon meg kell erőltesse magát, hogy az arcára fókuszáljon. De ez sem elég: sajnos ahelyett, hogy egy általános kép alakulna ki benne, mondjuk „közepes orr, kissé vastag száj, férfias borosta, íves szemöldök”, ami többé-kevésbé még illene is a helyzethez, teljesen másra asszociál az agya. Minél tovább nézi Ethant, annál erőteljesebben lüktet a szemei előtt a színtiszta, igazi tenger kékje, amilyent csak a tévében látott eddig, a nevelőszülőknél egy-egy program kapcsán. Ugyanolyan beszippantó jelenség, mint a fullasztóan mély víztömeg. Nem tudná értelmesen megmagyarázni, miért ezzel a színnel társítja a férfit- talán kérdezzék meg a szinesztéziáját, s tán még ő is csak dadogva, zavarosan írná le az indokot.
Késve bár, de elfogadja a kéznyújtást, teljes testével így Ethan felé fordul, kirakatba helyezi a kis harci arcfestését, éés összefogja Ethan makulátlan kezét is. Remek bemutatkozás.
- Aimé vagyok, örülök. – Noha már elhangzott a neve, a legkedvesebb nevelőanyja szelíd tanítása még mindig a fülében cseng, miszerint az illem egyik alapköve a rendes bemutatkozás. Hát… még tanulja. A hangja kissé rekedtes, de alapvetően hajaz a magas színezetre, illik a vékony, csontos alkatához, kölyökképéhez. Érződik, hogy nem túl sokat beszél, és akkor sem üvöltözik, vagy emeli fel a hangját. A kissé letapadt hangszálak krákogósabban funkcionálnak.
- Elvileg jött volna velem az öcsém is, Xavier Flamme-Lenoir, de ügyintézések miatt tolnia kell holnapig a dolgot. – Második számú megjegyzés Aimé-vel kapcsolatban: magára Xavierre maradéktalanul figyel, és most szükségét érezte elmagyarázni, miért nincs vele a másik fele. Olyan apróságokra, mint hogy ki melyik ház tagja, szinte soha. Látszik rajta egyébként, hogy dunsztja sincs róla, ki ez a fiatal férfi, de mintha hírből sem ismerné. Totális első találkozás szindróma annak ellenére, hogy pár évig Ethan a diákelnöke volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Egyáltalán még csak megközelítőleg sem ismeri fel az előtte álló volt diákelnököt. Aimé elkeserítően kevés emlékkel rendelkezik a nemrég otthagyott Beauxbatons-ról, és azok számottevő része a műteremhez vagy a zeneteremhez kapcsolódik, esetleg a nevelőapjához, aki az iskola művészetis tanára volt a közelmúltig, egész pontosan amíg Áron úgy nem gondolta, hogy ideje szedni a sátorfáját és hazaköltözni Magyarországra. Valószínűleg a vezetőség is fellélegzett, hogy a spanglis, jó kedélyű férfi úgy döntött, visszaköltözik a szülőhazájába, és nem kell várniuk, hogy a francia kormány lecsapjon rájuk.
Amikor választások zajlottak az iskolában, és random a kezébe adtak egy szavazópapírt, meg betuszkolták egy fülkébe őt is és Xaviert is, mindig teljesen véletlenszerűen ikszeltek, így történt, hogy nem Ethanre szavaztak, de olyan is, hogy pont rá. Próba-szerencse alapon sosem nézték, kit választanak meg. Nem érdekes, nem tud behatolni egyik sem a világaikba- sem az övébe, sem Xavierébe, így aztán semmi értelme nem volt megjegyeznie a hozzájuk kötődő részleteket. Bár, ha elkezdenék mesélni neki, hogy Ethan ezt és ezt tette, és ő ez és ez volt, bizonyára nagy erőlködés árán bemesélné magának, hogy ismerős a név (nem tudná biztosra mondani, de hát ha ennyire állítanák), de arcot semmiképp se tudna társítani hozzá. Szóval a nagy felismerések ideje elmarad, mint a sicc, Aimé bemutatja rögvest, hogy az aranyhal memória kifejezés honnan is ered. A vicc az, hogy noha Ethan arcán semmi sem tükröződik, ha látszana is némi neheztelés, ez a felhőkön járó kis nyuszi nem venné észre. Jelenleg ugyanis ábrándos tekintettel méricskéli a prefektus arcát gyönyörködvén a villódzó mélykék szín kavalkádban. Mint holmi lomha szalagok, úgy tekergik körbe a színnyalábok a férfi arcát, nyakát, felsőtestét, egész lényét, és vésik be Aimé fejébe ily módon az alakját, hogy máskor is felismerhesse. Bár, ez még semmire sem garancia. Xavier említésére felderül az arca: megajándékozza Ethant a legbabább, legédesebb mosolyával, még ha ez bántóan ledegradálja a férfiasságát, akkor is. Joggal fel lehet tenni ezen a ponton a kérdést: ez mit keres a kolerikusak népes csoportjába beosztva? És meddig fog túlélni egy olyan zűrzavaros házban, mint a Rellon?
- Ez remek! Csodás, igen… nagyon… - Az újabb elrévedt tekintet, a váll feletti elnézés, a mosoly lassan történő leolvadása szelíd ajakgörbületbe. Ismételt váltás, ha már a kérdések és válaszok nevű szekcióhoz érkeztek (közben megigazítja a hátizsákját a vállán, és a pálcájával a levegőbe emeli a másik csomagot). Mielőtt még elindulna Ethan után, roppant komoly fejjel fordul vele szembe (a folyamat mocorgásnak és fitringeskedésnek hála változott beszéd közben a testtartása), de még a hangja is érthetőbbé, tisztábbá válik egyetlen kérdéssor erejéig.
- Merre találom a műtermet? Ugye… Ugye van műtermetek? Igaz? – A hangjában gyanakvás és puhatolózás húzódik meg; a művész lelke kiszaladna a világból, ha most beközlik, hogy nincs műterem. Sőt, lehet, még el is szipogná magát. Neki _tényleg_ a festészet a mozgatórugója. Ennek megfelelő hely nélkül úgy érzi magát, mint a hal a Szaharában: meghalva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Eldöntötte. Valamikor, valahol még vászonra fogja vinni ezt a karakteres, már-már uralkodó kéket. Nem létezik, hogy egy ilyen embert még senki nem festett meg. Szemernyit sem érdeklik az Ethannel kapcsolatos adatok, mi a neve (valószínűleg már elfelejtette a bemutatkozást, sajnáljuk), honnan jön, hová tart. Nem, ezek az eszme, a mag szempontjából teljesen lényegtelen, földi információk. Az igazi esszenciát az a pillanat törtrészére megvillantott tökéletes karizma hordozza, amit az imént meglátott Ethan domináns kékségében. Teljesen lenyűgözte.
Révülete viszont nem tart sokáig, helyét hamar a Xavier iránt érzett megnyugvás veszi át. Néha azért vet még egy-két lopott pillantást Ethan arcára, a tökéletes, görög szobrászok precizitásával megalkotott művészi arányosságra. A benne élő festő kitartóan kaparja húsbörtönének falait, hogy engedjen a kérésének, skiccelje le, alkossa meg a homályos árnyékát papíron. No persze nyilván nem kell túl sokat beleképzelni az egészbe kívülről szemlélve ezt a jelenséget: egyszerűen arról van szó, hogy az alkotói hév felbuzgott benne, megihletődött, de még nem tart ott, hogy meg is tudja alkotni a fejében feltorlódott ábrákat. Kell egy szoba, egy műterem, néhány ív a vázlatokhoz. Mindezen formalitások kordában tartják a benne dühöngő alkotási vágyat.
- Mh, mindenképp meg fogom keresni. – Hangja gyorsan visszafajul motyogássá egyenesen arányosan a gondolataiba való visszasüllyedéssel. Mikor már az alagsori lépcsők tetejét lépik át, eszébe jut végre-valahára az első hasznos, és szociális mozzanat, amit sikerült belenevelni: első találkozáskor illik társalogni, különben megfagy a hangulat. Sosem értett a „hangulat”hoz, ami a beszédet illeti, de a vásznon… de ez nem a festészet világa.
- Mióta vagy itt egyébként? Honnan jössz? – Csak, hogy ismét felemlegesse a kezdeti tudatlansága által okozott lökést, újból bemutatja, hogy halvány segédfogalma sincs Ethanről, mint előző élete szerves részéről. Az egyetlen alkalom, mikor találkozhattak volna, már sosem jött el: Ethan már leköszönt DB elnöki tisztségéről, mikor Aiméék befejezték a Beuxbatons-béli képzésüket, és elballagtak a nagy ünnepéllyel egybekötve, ahol alkalmuk lett volna mindenkit végigszemlélni, esetleg két szót beszélni is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Szintúgy csendpárti ember, de ha új helyen, új arccal/arcokkal kerül egy légtérbe, óhatatlanul úrrá lesz rajta a kényszer, hogy megpróbáljon valamiféle kapcsolatépítési próbálkozást tenni. Nem tud a másikról semmit, most látja először (esetünkben nem helytálló kijelentés); ilyenkor elfogja a késztetés, hogy irányt váltson, vagy erőltesse a beszédet. Ha le akar jutni még ma a hálókörletébe, az utóbbiba kell fejest ugrania, úgy hogy megteszi az első, bizonytalan lépéseket a kommunikáció mocsaras talaján. Rögtön az első, ártatlan kérdéssorozatával lényegre törő információhoz jut: ugyanabból az iskolából jöttek. Egy másodpercre felmerül benne, hogy talán most lépett taposóaknára, de hogy a zavara ne legyen olyan feltűnő (átkozott szociális helyzetek), gyorsan ismét felzárkózik Ethan mellett.
- Ahh... Hát... ha ez megvigasztal, a saját DB elnökömet se ismerném fel. Nem igazán szocializálódtam... őőő... soha... Szóval, ha találkoztunk is, ne haragudj, de nem emlékszem. De most már pótoltuk a hiányt. - ~Akár akartuk, akár nem.~ Először átsuhan a fején, hogy talán futólag ismerték egymást, váltottak pár szót, ő meg… hát elfelejtette. De aztán ott van az a tény, hogy vele nagyon kevés ember érintkezett komolyan és maradandóan. Hihetetlenül szűk volt a baráti köre, és maradt. Ez a férfi egészen biztosan nem tartozott az ismerősei közé, arra emlékezne. Főleg egy kisugárzással rendelkező emberre.
Merengése közepette nem figyel oda, és majdnem belelép a trükkös lépcsőbe, de Ethan még időben visszahúzza. A pillanat törtrészéig tart: megdermed, egyáltalán nincs hozzászokva ilyen közelséghez, még ha segítő szándékú is. Örül neki, hogy nem bukott orra a saját lábában, de a figyelmetlensége azt eredményezi, hogy a sporttáskája előttük puffan egy jó nagyot az egyik lépcsőfokon. Valamit motyog arról, hogy „Az ég szerelmére”, majd megint a levegőbe emeli a csomagot, és kifújja a bent rekedt levegőt. Ez közel volt… mindenféle értelemben.
- Sok ilyen lépcső van errefelé? A falak is… eltűnnek, mászkálnak? – Nem, egyáltalán nem emlékszik ilyenekre a Beauxbatons-ból… Az is igaz, hogy a barátai vagy Xavier mindig vele voltak, hogy elhúzzák az útból, ha trükkös lépcső vagy szórakozó kedvű fal állta útjukat.
- Milyen emberek járnak ebbe a házba…  Étienne. – Azért megvolt a pár másodperc szünet! És már sikeresen félremondta Ethan nevét. Éton, Étyien… Annyira összefolynak. Igen, sajna képtelen egy nevet helyesen megjegyezni, ha semmiféle szál nem fűzi hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Rászán egy teljes másodpercet helyzete végiggondolására, végül arra jut, hogy egyáltalán nem „nagy ügy”, hogy nem ismerte fel egykori iskolatársát. A francia iskola valóban hatalmas, több száz diák tanul ott évről évre. Képtelenségnek érezte volna mindannyiuk arcát és nevét megjegyezni, így az elejétől következetesen kerülte inkább őket. Ettől még zavarba jönne, ha ráébresztenék, hogy Ethan a volt diákbizottsági elnök, akit ismernie kellene. De legalább FELismerni.
- Ah… Bocsánat, nem volt szándékos… Nem állok jól a nevekkel… – Már hátrafordult. Már megint Ethan arcát nézi állhatatosan, kitartóan.
- Kék… - Olyan elképesztően pofátlanul, mereven, és nyilvánvalóan a világtól elszakadva nézi a prefektust, mintha Szűz Máriát látná megtestesülni, és közben nem tudatosul benne, hogy kimondta hangosan, amit gondol. Illetve de, a végén valamely érzéke megsúghatta neki, hogy tett egy oda nem illő dolgot (beszélt), mert a „transz” megszakad, behunyja a szemét, majd ismét gyorsan kinyitja. Ezt a műveletet többször is megismétli, hogy kitisztuljon előtte a kép.
- Úgy értem… - Oldalra billenti a fejét, tűnődően felnéz Ethanre. - Csak szakmai ártalom, és a betegségem oka, de… kék vagy. Nem szó szerint, ne értsd félre. Aaa szinesztéziás emberek általában két különböző dolgot társítanak. Például látják a dallamok színét, vagy érzik a betűk ízét… Én… Az emberekhez társítok színeket a benyomásaim alapján és… a tied a legtisztább és legelképesztőbben kék szín, amit valaha láttam. – Újabb néhány másodpercet engedélyez az agya egy kis elsüllyedésre a szinesztézia világában, hogy végül teljesen visszatérhessen a jelenbe, és azzal foglalkozzon, ami fontos. Például lejutni a körletükbe.
- Elképesztő… - Ismétli halkabban, szinte suttogás fokán megformálva a szót. Nem, nem veszhet el az alkotás ömlesztő tégelyében, mert akkor napestig itt bolyong majd az alagsorban. Nagy nehezen, de visszarángatja magát a jelenbe, de annyira nehéz ellenállnia a festés kísértésének most, hogy egy hangosabb szusszantással kell kieresztenie a gőzt.
- Akkor majd megismerkedünk egymással. Túlságosan másabb csak nem lehet a Beauxbatons-nál, ha ez is nemzetközi iskola… - Hangja nem sokat változik, egy apró, keményebb él mégis beleköltözik út közben- alapvetően nincs kibékülve a változásokkal, mert eddig szinte sosem hoztak jót. Elég volt az állami gondozásban és az iskolájában folyamatos készültségi állapotot hirdetnie. Mindenesetre úgysem marad egyéb választása, mint hogy kövesse Ethant és szokja az új helyzetét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

A művész az az állatfaj, akiről nem tudod eldönteni, hogy túl lusta életben maradni, vagy soha nem állt sorba a túlélési képességét átvenni a recepción? Aimé sorba állt, de nem szívesen tartózkodik ebben a létsíkban: túl szennyezett, unalmas, földhöz ragadt, kényelmetlen, és még sorolhatná az indokait. Az ő világa színes, nincs benne túl sok szabály, de az mind betartható, a határok pedig eltörlődtek a fantázia tágulásával egyenesen arányosan. Amikor ráereszti ezt a töménytelen mennyiségű, kezeletlen fantáziát másokra, a mostani helyzet alakul ki: a mentálisan megerőszakolt áldozata nem tudja mire vélni a tetteit vagy a szavait.
Minimális érzék azért szorult belé, és különösebb einsteini tehetség sem kell, hogy felmérje, a normális emberek nem igazán tudnak mihez kezdeni a váratlan megjegyzéseivel. Sóhajt egy aprót, fél kezét zsebre vágja, a szabadot, s mikor újból ránéz homogénebb pillantással Ethanre, már meg sem próbál újabb festői metaforákhoz nyúlni. Kell még neki ez a kékség, hogy vászonra vihesse. Ha ideje korán elidegeníti, nem lesz mihez nyúlnia, ha újból utoléri az ihlet. Az arcán megjelenő bágyadt mosoly sokkal inkább arra szolgál, hogy túllendítse a konfúz állapoton mindkettejüket. Még önmagát is meglepi, milyen erősen próbálkozik új helyén a beilleszkedéssel már most.
- A fura dolgokat írd csak a számlámra. Festő vagyok főállásban, úgy hogy… sokszor fogsz még ilyen bizarr dolgokat hallani tőlem. – Igazából a bensőjét nem foglalkoztatja úgy ténylegesen, milyen hatással van másokra egész addig, míg ki nem alakul egy kapcsolat. Mármint a lelkivilága elég ignoráns ahhoz, hogy sokkal jobban zavarják a formalitások és a külsőségek (a kapott visszajelzések egész pontosan), már amikor tudatosan figyel rájuk (az esetek 10%-ában), mint a szavai hatása mások lelkivilágára.
- Köszönöm. Így nem is döcögős elhelyezkedni… Régóta csinálod? A prefektusságot. Elég nagy … lehet a rutinod. Legalábbis kívülről úgy tűnik.- Vagy csak jól bírja a problémás eseteket, mint ő, és csak látszólag olyan tapasztalt. Beszéd közben valószínűleg el fogják érni a Rellon bejáratát is lassan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Ha volna lehetősége elkerülni a csoportos edzéseket, nagyon sokszor megtenné, de persze mindenfajta magas intelligenciahányados nélkül is képes felfogni, hogy a varázslók legközkedveltebb sportja, a kviddics, több emberre íródott, nem egyéni címszereplésre. Minél tovább gondolkodik a problémán, valahányszor eszébe jut, annál határozottabban tör fel benne a gondolat, hogy utálja a homofóbokat. És utál egy edzésidőben egy levegőt szívni velük. Később pedig még jobban utál ezért rosszkedvűségétől túlfűtve összezördülni azzal a néhány emberrel, akivel eddig legalább társalgási szintet alakított ki. Túl introvertált, miért nem beszél a problémájáról? Történt valami? Arra valók a barátok, hogy... Mire? Nem szeret más dolgába avatkozni, ugyanezt pedig elvárja visszafelé is.
Kissé zaklatottan, feszülten nyit be a társalgóba, hogy végre megszabaduljon a kellemetlen szavak szárnyaló áradatától. Odakint, a folyosóról még épp beszűrődik egy-két hangosabb szó, de értelmüket nem igazán lehet kivenni, nem épp ordít a tulajdonosuk, csak felemelte a hangját.
- Jól van, megértettem, elég hangos voltál. - A jellemétől és az alapvető viselkedésétől eltérően ezúttal igazán érthetően és határozottan ejti a szavakat, mielőtt beteszi maga után az ajtót, és nekitámaszkodik a lapnak. Elég volt. Legalább egy hét szünetet kér egy emberektől mentes helyre száműztetve. Még az sem zavarná, ha a Góbi sivatag közepére raknák ki, legalább nem találkozna ennyi szörnyen kezelhetetlen emberrel... nem, előítéletesek. Egészen egyszerűen előítéletesek, és ez zavarja, főleg, ha az orra alá is dörgölik.
Csak most nyílik alkalma körbepillantani, egyáltalán van-e bent valaki, és (legnagyobb fájdalmára) azonnal kiszúrja Edgart (nehézkesen jegyez meg bármilyen nevet). Edmondról eddig azt a "nagyon hasznos" információt jegyezte meg, hogy lenyűgöző pillantással tudja elvonni a figyelmét a lépcsők helyes használatáról. Ezen kívül semmit sem raktározott el vele kapcsolatban, de ez idővel minden bizonnyal javulni fog. Most viszont adott az a kínos szituáció, melyben kommunikálni illene, ha már így benyitott a semmiből... de kedve az elég kevés van hozzá. Bár... mit is mondott, mi ő, Eduard itt? Prefektus? Az a hasznos kategóriájú embernek számít, igaz?
- Ne haragudj, ha megzavartalak... - Kissé zavart, bocsánatkérő mosollyal próbálja enyhíteni a jelenléte okozta esetleges figyelemelterelést, bár az igazat megvallva kételkedik benne, hogy ennyi felrúgta volna egy összeszedett embernek látszó férfi koncentrációját.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Kezdhetne valamit a helyzettel, igaz? Végül is, ha már így alakult, hogy a hőn áhított magányból semmi nem lesz, hagyja magát sodródni az árral, többet nem igazán tehet.
- Mh... Nem igazán jövünk ki jól a csapattársaimmal, de hát mindenkinek megvan a maga nézőpontja. Nem igazán oszt vagy szoroz, mit gondolnak, de a zaklatós stílusuk már kifejezetten idegesítő. - Hamar eloszlik az arcára rajzolt zavart kifejezés, helyét a már ismerős álmatag közömbösség veszi át, miközben sokkal ellazultabb testtartással sétál Eric mellé, és ül le a közelében, illetve vele átellenben egy fotelbe. A táblához egy ujjal sem nyúl, csak a tekintetét függeszti rá a továbbiakban.
- Ismersz valami Mihael Savaire-t? Vagy valaki hasonlót? Ő is játszik... terelő... - Puhatolózó hangja és összeráncolt szemöldökei arra engednek következtetni, hogy ismételten gondja akadt a név megjegyzésével. Talán még egy leheletnyi segítségkérés is belefoglaltatott, hátha Edward kijavítja a helyes nevet illetően.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

- Nem hiszem, hogy avatásról szól a fáma. - Kissé keserű-gunyoros félmosolyt enged végigszaladni a szája szegletében, miközben Erwinre emeli a pillantását. - Ahogy észrevettem, egyesek kifejezetten utálják a...  más szexuális orientációval rendelkező embereket. - Kisebb szünetet iktat be a kijelentés előtt. Ignoránsan szokta kezelni azt a kérdést, mit szól hozzá más, hogy a saját neméhez vonzódik, de ha huzamos ideig ferdén néznek rá, hezitálni kezd, ha szóba jön. Márpedig itt a magyarázat miatt el kellett mondja, pontosabban ennyi még belefér, amúgy sem tagadta soha.- Akármilyen birkatürelmű és nemtörődöm legyek, egy idő után én is nehezen nyelem le, ha folyamatosan sértő megjegyzéseket tesznek rám és fenyegető mozdulatokat, valahányszor találkozik a tekintetünk. - Kienged egy jó mélyről érkezett sóhajt, miközben fél tenyerébe temeti az arcát. Ismét kiül arcára egy pillantás erejéig a frusztráció, hogy aztán tovatűnjön a hajtincsei hátratűrésével. Még egy ideig ott tartja fél kézzel az útban levő szálakat, hogy a másik kezével előhalásszon egy hullámcsatot és rögzítse a lenőtt felesleget. Le kellene vágassa. Talán majd megkéri a nevelőapját, hogy egy szabad hétvégén, ha hazamennek az öccsével, igazítson a haján. Kezd lányosan festeni a lenövő tincsektől.
- Tényleg, Saint-Venant... - Mélázva bólint egyet, de a tekintetét továbbra sem veszi le Evon arcáról. - Szóban folyamatosan ömlenek belőle a jókívánságok, de lassan kezd frusztráló lenni. Úgy értem... nem tudom, mennyire normális ez Magyarországon, de nekem semennyire sem tűnik épeszűnek, hogy beleüt ököllel egy öltözőszekrénybe. Nem ... hiszem, hogy normális... Első ránézésre... Ne haragudj, mégis csak a rokonod... -Lassan elfordítja a fejét, lefelé, a föld irányába, két kezét összekulcsolja, mindkét könyökét a két térdén támasztja meg. Gondolkodik. Főleg azon töri a fejét, hogyan szabadulhatna meg a Saint-Venant-féle zaklatástól. Mi van, ha Errol segíthet ebben? Végül is ez mindjárt kiderül a reakciójából.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Figyelme mostanra ingadozó teljesítményt nyújt: a kezdeti kizárólagosan Ethanre irányuló pillantásait felváltották mostanra a földet pásztázók, főleg, hogy eszébe jutott a mai gúnyos sértés is, amit úgy nyelt le, mint más az enyhe mérget.
- Nem, nem igazán. - Kissé tétován rázza meg a fejét, mintha hezitálna színt vallani, de végül úgy dönt, hogy nem ragozza túl a dolgot.- Gondolom, szúrja a szemét, hogy ott vagyok. Bár igaz... - Megint megszakítja a beszéd fonalát egy tizedmásodpercre.- ... hogy hallottam innen-onnan olyan szóbeszédet, hogy volt, akit megütött, de nyilván erre nincs bizonyíték. Csak pletykák. Lehet, csak rosszindulatból terjesztik. Azért kérdeztem körbe róla, hogy tudjam, mire számítsak, de teljesen összezavarodtam, nem tudom, hogyan kellene kezeljem ahhoz, hogy nyugton hagyjon. - Reszketegen felsóhajt, ma már sokadjára. Igazándiból szimplán bosszantja az egész, nem lelki traumát él meg, csak frenetikusan irritálja ez a dolog.
Csak Elijah a saját és Mihael között húzódó esetleges hasonlóságok taglalására kapja fel a fejét kissé meglepődött arcot vágva.
- De hát nekem az elejétől evidens volt, hogy nem hasonlítotok. Elég volt egy első találkozás veled és vele. Szinte semmi közös nincs bennetek a jellegzetes szemeiteken és a hajatokon kívül. - A gondolkodókra jellemző lassúsággal rázza meg a fejét, mintegy megerősítésképp, hogy nem hisz semmiféle szimilaritásban a két ember között. Az már más tészta, hogy magában vállveregetéssel jutalmazza magát ezért a teljesítményért, ugyanis Étien is lehet hasonlóan erőszakos és modortalan, csak mondjuk még nem ismerték meg.
- De mindegy is ... majd napirendre térnek felette... - Felemelkedik az ülőhelyről, kezeit pedig a zsebébe süllyeszti, Eliot felé barátságos mosolyt küld.
- Nem tartalak fel tovább, és köszönöm, hogy meghallgattál... Nyerni fogsz? - A választ azért még megvárja, mielőtt tovább állna egy elköszönést követően, de már most látszik rajta, hogy egy fokkal vidámabb hangulatban távozik a társalgóból. Végül tényleg segített a beszéd, csak a megfelelő emberrel kellett megejtenie.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Fogai között ott szorul az ecset, és most is, mint mindig éppen nyakig merült úgy a festékbe, mint magába a festésbe. Absztrakt vonalak, összefüggéstelennek tűnő színek és árnyalatok követik egymást a vásznon káoszt és érthetetlenséget hagyva maguk után. És ez teljesen rendben van.
Elég, ha csak ő érti egyelőre a lényeget, ha senki más nem látja meg benne a tiszta gondolatot, az összeállt végső képet. Tudja, hogy nem sokan fogják átlátni, "mire gondolt a festő", mikor ez a kép készült, de nem is zavarja. Ha alig egy maroknyi embernek sikerülne felfogni, amit lát, az sem érdekelné. Saját magának alkot, ez számít.
Borús, sötét színek váltogatják egymást világosabb árnyalataikkal násztáncot járva az alkotás jegyében, de a végeredmény még távol van. Az utóbbi napok borús rosszkedvét mutatják be, mennyire nem volt kedve semmihez és senkihez, sem az iskolához, sem... semmihez.
Lassan lerakja az ecsetet a vászon előtti kis részre, vállai összeroggyannak, ahogy a szögegyenes tartással felhagy. Csak bámulja és bámulja a képet. Próbál rájönni, mit akart vele mondani ez előtt egy perccel. Az agya teljesen üresen bámul a félkész festményre.
A helyiséget átjárja a festékszag.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Sápadt arca és csöppet karikás szemei éjszakázásról árulkodnak. Semmi komoly, mások is művelik, bevett dolog egy kancsó fekete tea és néhány szendvics mellett éjszaka festeni, bár ez már a negyedik éjszakája, hogy három-négy órát alszik délután, aztán visszajön ide festeni, délelőtt meg igazgatja nappali fény mellett a kreálmányokat.
Mindjárt le fogja fejelni azt a vásznat, Ethan hangja viszont pont ebből a révült-merengő-majdnem alvásból rázza fel. Kissé laposan pislogva fordul hátra, hogy megkeresse a hang tulajdonosát; a haja bal oldala kiszabadult a hullámcsatok fogásából, és most belelóg a fél szemébe a ferde fordulás miatt.
- Ethan... Szia, nem zavarsz egyáltalán. - Még egy barátságos, széles mosolyt is megereszt felé- minden bizonnyal egyelőre nem jutott el a tudatáig teljesen, hogy Ethannel beszél.
Az utóbbi, közel három hónap legizgalmasabb felfedező játékát műveli ezzel a férfivel. Olyan, mint egy kisgyerek, aki új játékot kapott, és most minden trükkjét fel szeretné fedezni, hogyan működik, mit csinál, mit kell tenni ahhoz, hogy szétszedhesse, stb. Ethan számára az új, izgalmas játékszer. Minden alkalommal, mikor csak teheti, olyan közel kerül hozzá, hogy láthassa a férfi arcának minden apró rezdülését, lemérhesse a reakcióit. A megfelelő időben a megfelelő vicc, egy-egy jól elejtett kétes megjegyzés, és valahányszor látja Ethan arcán a zavart meglepettséget, dorombolni támadna kedve jókedvében. A boldog, jóllakott óvodások elégedettségével ringatja magát abba a hitbe, hogy ő kontrollálja ezeket az apró kis rezzenéseket kettejük között. Ez teljesen természetes, elvégre egy normális férfi ezektől zavarba kell jöjjön, ez a bevett szokás. Soha meg sem fordult a fejében, hogy ne ő diktálná a tempót...
Most is, amikor végre tudatosul benne pár másodperc után az Ethannel kapcsolatos érdeklődése, visszatér az arcára a vidám jókedv fáradtság ide vagy oda, és azonnal, teljes testtel fordul felé.
- Szerettél volna valamit? - Teljes hangjából és személyiségéből az süt, hogy figyel és már ismerősként kezeli Ethant, nem azzal a teljes idegenekre jellemző, rideg távolságtartással.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Legtöbbször tényleg egy egész világ összeomlását jelenti egyetlen, rosszul időzített zaj, az alkotói kútfő elapad, a művész pedig frusztrációjától eltelve szörnyű idegességének martalékává is válhat. Szerencsére Aimé világát más gyurmából gyúrták össze, és csak időről időre esik bele egy-egy ilyen csúnya pöcegödörbe, ahonnan aztán a nevelőapja kaparja ki, mert az öccse, aki szintén művész, szinte esélytelenül rúgna ebbe a labdába. Amikor nem megzavarni akarják, hanem elmerülhet kedvére az alkotás gyönyörében, csodás mélységekig képes alámerülni; hagyja a testét azon a képzeletbeli kreativitás tengerén ringatózni, és a fejében kalapáló ütemes hullámzásra irányítja ecsetvonó kezét. A festmény önálló életet élve ölt testet az ujjai alatt. Sokszor hallani véli a kész mű első sóhajtását a materiális világban.
Nehezére esik ugyan kiszakítania magát az ábrándozás világából, de a muszájnak engedni kell, itt egy nagyon is való világbéli ember, ugyanilyen tapintható jelenléttel. Nem hagyhatja figyelmen kívül, akármennyire is szeretné folytatni a munkásságát hullafáradtság ide vagy oda.
Másodpercekig elgondolkodóan szemléli Ethan arcának minden apró részletét. Egyszer gondosan lenyírt arcszőrzettel mutatkozik, csupán halovány nyomát látja a borostának, másszor jobban megnövekednek a sörték. Érdekes és éles élmény lenne végigkorcsolyáztatni rajtuk az ujját. Ugyanígy intenzív tapasztalatnak bizonyulna a hangsúlyos arcélt vagy a komoly, mindent alaposan és áthatóan végigelemző szemkörnyékeket végigkaristolni finoman, ujjbeggyel. De hát a kíváncsiság nagy úr, olyan nagy, hogy a gyerekben nem hogy tizenhét, még csak hét évnyi agyi értelmet sem hagy ilyenkor. Egy hároméves felfedezővágya uralkodik benne mindahányszor Ethan a közelben tartózkodik; beteges késztetést érez a zavarba hozásától kezdve a tanulmányozásán át a tapogatásáig szinte mindenre, amivel új információkat gyűjthet róla.
- Ami azt illeti, végül egész hatékonyan megoldottam a problémát... Szóval nem, már nincs probléma a csapattársakkal. - Érezhetően nyitva hagyja a dolgot, szája sarkában egyáltalán nem diszkréten megbúvó, barátságos félmosolya is arról árulkodik, hogy valami aljas húzással, de hamar kerékbe törte a meleg-ellenes kampányt. Végtére is egyszerű, de nagyszerű ötlet jutott eszébe, kivitelezte, és azóta Mihaelék nem igazán mennek a közelébe. Sokkal inkább az undor, semmint a félelem tartja távol a batár játékosokat, de ez Aimé szempontjából édes mindegy körülmény. A végeredmény a fontos.
- Mihael egészen más, mint te... Persze már mintha említetted volna, hogy nem lehet titeket egy napon említeni, de... hát igen. Szerencsére semmiben sem hasonlítasz rá. Az elég kellemetlen volna. -  Attól függetlenül, hogy ez inkább maga elé kommunikált megjegyzésnek tekinthető, attól még egy illedelmes bókként is lehet kezelni Ethan részére.
Végre hajlandó a merengéséből felocsúdni és egyenesen, ezúttal tiszta tekintettel Ethan szemeibe nézni. Eddig valahová a homloka fölé irányította ködös-merengő pillantását, de most teljes figyelmével ajándékozza meg prefektusát mellétűzve egy hamisítatlan mosolyt is az elmúlt hetek-hónapokhoz hasonlóan. A csalafinta gyerek csalafinta ajakgörbülete a benne foglalt csíntalan reménnyel, hogy zavarba hozhatja a heteró fiút a puszta mustrálásával. Egyszerre gonoszkás a szándék és őszintén tiszta, mint egy kisgyerek első próbálkozásai a rosszalkodásra. Hiszen Ethan annyira jó partnere ebben...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Az arcán megjelenő sugárzó mosoly szinte reklámozza, hogy már várta a kérdést. Igen, kifejezetten elégedett magával a megoldással, noha nem elegáns, nem büszke rá, de hatékonyság szempontjából maradéktalanul megállta a helyét.
- Hát, pár mondat volt az egész. Mikor legközelebb próbálkozott az unokatestvéred, közöltem vele, hogy ha ennyire szeretné csinálni velem, nem leszek a dolog elrontója, csak várjon meg a zuhanyzóban edzés után. – Angyali mosoly. Szemrebbenés nélkül, mintha egy kismacska simogatását ecsetelné, közli a parasztian egyszerű megoldást. – Feltételeztem, hogy ha nagyon iszonyodik a dologtól, legalább idegrohamot fog kapni ettől. A hatás kedvéért mindenki szeme láttára megajándékoztam egy alapos öleléssel, és azt hiszem, ez elég nyilvános égetés volt neki ahhoz, hogy ne tudjon rá mit mondani. Nem a legelegánsabb megoldás, nem is szerettem volna az ő szintjére lesüllyedni, így próbáltam valami köztes utat keresni, ami a legkevesebb energiabefektetést igényli. Azóta jellegzetesen undorodó arccal néz rám, és kikerül, mintha pestist hordoznék, de ha ennyivel megúszom a zaklatását, ez igazán csekély ár az eredményért. Azért élek a gyanúperrel, hogy csakis a meglepetés erejének köszönhetem, hogy ott helyben nem vert félholtra, de az eredményen ez már nem változtat. – Beszéd közben hátratolja a szemébe belelógott hajfürtöt, még a nyomát is megvakarja, hogy a csiklandós érzés hamarabb elillanjon, azonban a mozdulat abbamarad Ethan szavaira. Ha a pillanat kedvéért elnézett másfelé, most ismét itt a kínálkozó alkalom, hogy megajándékozza a prefektusát egy jellegzetesen mustráló pillantással, mi több, letegye a kezében ragadt eszközt a paletta szélére.
Kényelmes lassúsággal, macskásan elnyújtott mozdulatokkal áll fel a helyéről, hogy a nem oly távol álló Ethan elé billegjen. Megáll előtte, oldalt dönti a fejét, de közben felnéz a tőle jócskán magasabban elhelyezkedő, csinos, de férfias arcra. Még mindig mustrál, de közben lábujjhegyre emelkedik, hogy felérhessen Ethan füle mellé.
- Talán hallgatnod kellene a megérzéseidre… - Érezni a nyakon lecsapódó, meleg leheletét a centis távolság miatt.