Nem igazán volt gondom a beilleszkedéssel a suliba. A levitások barátságosak voltak és még egy nyelvet is beszéltünk néha. Ugyan kissé még nehézkesen ment a magyar nyelv elsajátítása, azért igyekeztem a szókincsemet is fejleszteni. A suliban való járkálással is haladtam, már nem kellett a térképet is magammal cipeljem, hogy mikor forduljak balra és mikor jobbra. A társalgó felé igyekeztem egy francia- magyar szótárral és a tananyaggal a hónom alatt. Tényleg kellemes egy hely, ahogy azt mesélték nekem. Beérve letettem a tananyagot magam mellé és helyet foglalva nekiláttam a szótár átbogarászásának. Persze a képek a falon nem voltak olyan kedvesek, hogy csendben maradjanak, de sikerült kizárnom őket és ezzel együtt rákoncentráltam a könyvemre. Hamarosan pár új szóval lettem gazdagabb a magyar szavakból. Persze kiejteni ezeket volt muris, nem pedig fejben mondogatni.  Fejben minden könnyebb…  Az egyik portré mondatára lettem figyelmes, amikor a suliban történt dolgokat kezdték magyarázni. Elég érdekes volt, így a könyv helyett ez kötötte le a figyelmemet.  Elég sokáig ezzel foglalkoztam, de végül vitába torkollott az egyik téma, így hamarosan elég hangos veszekedésnek lettem fültanúja közöttük. Muris volt, ezért sem álltam neki összepakolni, hanem inkább az általuk használt szavakat próbáltam értelmezni és megjegyezni.

Kinézetem

Mély lélegzetet vettem és a vonatot vizslattam. Letelt egy év, habár szinte csak napoknak éreztem, de tudtam, hogy a hazamenetel után mókás programok várnak rám. A bátyám kitalálta, hogy el akar menni mászni, én meg ki vagyok, hogy megállítsam ebben az ostoba tervben? Inkább úgy döntöttem, hogy vele tartok és meg fogunk tanulni hegyet mászni. Azért reméltem nem tervezi rendszeres kikapcsolódásnak, mert a lovaglás még elmegy, de az, hogy ki tudja milyen magasról lógjak a semmiben? Nos, az már inkább para. Felkaptam a fekete táskám, amin egy nagy fehér halálfej volt és megfogtam a fekete bőröndöm fogantyúját, majd a vonathoz sétáltam. Viszonylag ügyesen felpakoltam magam és a cuccaim, így már csak helyet kellett találjak a sokagában. A legtöbb kabinban már ültek, így kissé előrébb kellett sétáljak, hogy találjak egy üres fülkét ahova szépen betelepedtem nagy nehezen a csomagokkal. A táskát még könnyű volt felvágni az ülésre, de a bőröndöt feldobni már nagyobb kihívásnak bizonyult. Használhattam volna a pálcám, de akkor hol marad az élvezet? Elvégre, ha mindent pálcával akarnék megoldani, akkor rászoknék. Miután túlestem a bőröndömmel való háborúskodáson lehuppantam szépen a helyemre az ablak mellé és kibámultam az ablakon. Hamarosan visszajövök és nekilátok a következő tanévnek. Ezzel is közelebb kerülök az álmomhoz, hogy tanár lehessek. Elmosolyodva nézem a fiatalabb diákokat, akik érkeznek a vonathoz, de aztán inkább a táskámban lévő jegyzetfüzethez nyúlok és míg nem indul a vonat, addig szépen befejezem a rajzomat.

Christopher R. Wallace
Kinézet dísztalár alatt & smink

Ez a második évnyitóm ebben a suliban, de már merőben másképp állok hozzá, mint az elsőhöz, tekintettel a tényre, hogy most társasággal leszek, nem pedig teljesen egyedül próbálok minél jobban beolvadni a tömegbe. Ebben az évben azonban Christopherrel jövök el, akit ugyan nem ismerek olyan jól, de ő is mestertanonc, mint én. A készülődéses időszakot lazán letudtam idő előtt, így volt pár szabad percem töprengeni azon, hogy már a második évet kezdem.
~ Hamar elrepült egy év… ~ grimaszoltam, elvégre ez nem minden esetben volt jó a számomra. Ugyan a szünetben végig a bátyámmal lógtam, aki rákapott a falmászás művészetére, így elég sokszor kellett nekem is másznom vele. Nem lett a kedvenc sportom. Egy sóhajjal keltem fel a székből és indultam a nagyterem felé. A szandál sarkának koppanását hallgattam és azon törtem a fejem, meddig is bírom elviselni a magas sarkú szandálom hátrányait. Viszonylag jól, elvégre gyakorta hordok magas sarkakkal rendelkező csizmákat, inkább az volt a baj, hogy nem szoktam szandálhoz, hanem a csizmák, vagy egy sportcsuka volt az, amit inkább preferáltam.
- Menni fog ez… - motyogom magam elé és megállok az ajtó környékén várva a fiút. Nem mentem be keresgélni, reméltem még idekinn elkaphatom őt, még mielőtt besétálnék a terembe. Nem akartam egyedül ácsorogni sem, de még mindig jobb választásnak tűnt, mint bemenni és keresgélni hátha hamarabb ért ide mint én.

Hunyadváry Borbála
Kinézet

El sem tudtam hinni, hogy mennyire király dolog lesz idejárni. Már a legelején segítettem pár diáknak a tanulásban, lett egy tanulótársam vagy, ahogy ő mondta „könyvtárpajtás”, most pedig segítek valakinek megtanulni franciául és angolul is. Nem ismertem még személyesen, de levélben sokat beszélgettem Borival, ezért kicsit úgy hittem már kialakítottunk valamiféle ismeretséget. A konyhába beszéltük meg a találkozót, ezért felpakoltam írásra alkalmas eszközökkel, illetve pár jegyzettel, amit elkészítettem erre az időpontra, hogy legyen mi alapján haladni. Elsőként értem a manók által ellepett konyhához, ahol hamarosan három kedves kis lurkó próbált rábeszélni némi süteményre. Elfogadtam az ajánlatukat, tudva hogy addig próbálkoznak majd, míg el nem fogadok valamit. Letelepedtem az asztalhoz és előszedtem a jegyzeteket és olvasgattam, mígnem megjelent valaki, feltételezhetően Bori. Figyeltem, ahogy leteszi a muglik körében látott füzetét az asztalra, majd bemutatkozik. Elmosolyodtam és a kezem nyújtottam felé, hogy kezet fogjunk.
- Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek Bori. Engem nyugodtan hívj, ahogy szeretnél, általában hallgatok minden becenevemre. – kacsintottam és visszatelepedem a helyemre. Még rendesen neki sem állok rendbe tenni a jegyzeteket, ő már rákérdez hogyan is kezdjük majd ezt az egészet.
- Nos, arra gondoltam kezdhetnénk az alapokkal. Valamilyen szinten beszéled már a két nyelv közül valamelyiket? – érdeklődöm kedves hangnemet megütve, elvégre ezt eddig nem kérdeztem meg tőle.

Kinézetem

Kényelmesen ücsörögtem és készítettem a vázlatom, mígnem valaki megtalálta az én szerény kis fülkémet, de számítottam rá hogy hamarosan lesz társaságom, ezért sem lepett meg. Felnéztem a lányra és igyekeztem barátságot hangnemet megütni, elvégre nem állt szándékomban elküldeni.
- Nos, nem hinném, hogy foglaltak. Nyugodtan ülj csak le. – engedtem meg magamnak egy mosolyt. Miután elhelyezkedik, folytatom az elkezdett művemet, de hamarosan az ő hangjára leszek figyelmes, ezért feltekintek rá. Elsőre szólásra nyitom a szám, majd becsukom, és inkább felé nyújtom a vázlatot.
- A diákokat akiket láttam az előbb… Őket próbálom papírra vetni. – mondtam és vártam mit szól majd. Ugyan nem voltam béna a rajzolásban, de azért nem is vagyok mestere, mert még fejlődnöm kell benne.
- Amúgy be sem mutatkoztam. – mondom elgondolkozva kissé. – A nevem Marieanne Isabelle Beauvoir, de hívj csak, ahogy szeretnél. – Megkérdezhetem a te nevedet? – érdeklődöm és őt figyelem. Remélem nem zavarja, hogy így letámadtam ezzel, elvégre nem akarom megsérteni vagy ilyesmi, csak beszélgetni. Na és mi lehetne jobb kezdésnek, mint megtudni a másik nevét? Az én véleményem szerint semmi.

Christopher R. Wallace
Kinézet dísztalár alatt & smink

Türelmesen ácsorogtam a számomra megfelelő helyen és kerestem Christophert. Ugyan nekem nem sikerölt őt kiszúrnom a tömegből, ám neki könnyű szerrel sikerült, amit valószínűleg a hajam színe eredményezett. Sikerült meglepnie az elém való bepattanással, így kissé összébb is húzom magam ijedtemben, ám lehetőségem nem nyílik rá, hogy ezt közölhessem vele, mert kézen csókol, ami természetesen enyhe pírt eredményez az arcomon. Nem volt megszokott a számomra, hogy csinos fiúk leheljenek csókot a kezemre. Elsőre fel sem tűnt a kék rózsa, de miután túljutottam a meglepettségemen és az enyhe zavaron máris kiszúrtam.
- Ez gyönyörű! – mondom elmosolyodva és úgy néz ki a a piros szín dominál az arcomon a szokásos helyett. – Köszönöm, - szentelem neki a figyelmem végre és végigmérem őt. Igazán helyes és jólöltözött, ráadásul tökéletesen jól áll neki az öltöny amiben megjelent, mintha csak rá szabták volna.
- Nagyon jól nézel ki. – jegyzem meg, miután visszatér a tekintetem az arcára. Ő befelé indult, de a kezét nyújtotta, hogy karoljak belé és én így is tettem. Belépve a terembe elcsodálkoztam a díszítésen és azon, hogy mennyien is vagyunk a tanoda falai között. Nem volt szokásom nagy tömegekkel rendelkező helyeken megjelenni, de az évnyitó más. Itt egyrészt kötelező a megjelenés, másrészt, ha már akadt valaki, akivel eljöhet az ember, akkor miért ne? Christopherre pillantottam.
- Örülök, hogy eljöttem veled. – mondom neki egy mosoly kíséretében.

Christopher R. Wallace
Kinézet dísztalár alatt & smink

Nagyon meglepett az ajándéka és örültem is neki.
- Örülök ennek a gondolatnak. – jegyeztem meg teljesen őszintén, hiszen tényleg így volt. Az már biztos, hogy ezzel a kis meglepetéssel belopta magát a szívembe. A megjegyzésemre, hogy milyen jól néz ki elmosolyodott, és ha pontozni kellene a mosolyát, akkor a tízes skálán megérné azt a tízest.
- Ugyan, biztos vagyok benne, hogy a női létszám fele téged fog bámulni az évnyitó végére, már ha nem az egész. – legyintettem, elvégre oké hogy csinos vagyok, de ő viszont olyan pasi, akit csaj-mágnesnek szoktak hívni. Helyes, sőt egyenesen oltárian jóképű, a kiállása sem rossz és végső soron szingli, elvégre engem hívott el nem a barátnőjét. Azon kellene csodálkoznom miért nem jön mögötte egy egész csapatnyi nőkből álló rajongótábor. Körbe is nézek, hátha csak lemaradt ez a csapat, de úgy látszik még nem érkeztek meg. Valószínűleg jól le tudja rázni őket.  Besétáltunk az évnyitóra és egy asztalhoz kísért, sőt még ki is húzott nekem egy széket, ami meglepett, elvégre nem sok srácot ismerek, de akiket igen, azok hamarabb rúgnák ki a széket alólam, mintsem kihúzza azt. Érdeklődve figyeltem, de magamban azért megjegyeztem, hogy nem kellene az én őrült és vicces bátyámhoz hasonlítanom, elvégre ő az, akinek szokása kihúzni, vagy éppen kirúgni alólam a széket szórakozásból. Megjegyezte, hogy örül amiért elfogadtam a meghívását, mire megajándékoztam egy mosollyal.
- Ha egész este ilyen udvarias leszel és lovagias legközelebb én kérlek hogy gyere el velem, már ha sikerül átjutnom a lányok tömegén akik hasonlóan gondolják majd, hogy elhívjanak. – mondtam neki és őt figyeltem, míg rá nem kérdezett, hogy hozzon-e nekem valamit inni. – Megköszönném, ha hoznál valamit... - válaszoltam a kérdésére, habár a hátamon lévő keze és az, hogy ilyen közel volt valahogy jobban lefoglalta a gondolataimat, mint az, hogy szomjas vagyok, vagy sem.

Juhász Ramóna Zita
A megbeszélt időpont előtt...

A tanulószoba felé igyekeztem a hónom alatt pár jegyzettel és azon morfondíroztam, hogy vajon elég jegyzetet hoztam el magammal, vagy még fussak vissza gyorsan és kapjam fel az összes papírost. Nehezemre esett a döntés, de a nemnél maradtam, elvégre akkor biztosan elkéstem volna. Mire visszafutnék, összeszedném, átfutnám, hogy jó anyagból hoztam-e el őket, majd újra ide jutni… Nem kockáztattam meg. Milyen benyomást keltenék ezzel a lányban? Felsóhajtottam és véglegesen letette az ötletemről, inkább beljebb tessékeltem magam a szobába. Az ablakpárkányhoz vettem az irányt, majd el is helyezkedtem ott miután leraktam a táskám és előszedtem a tananyagot, amit még át akartam nézni előtte. Elvégre egy leendő tanár sem mehet korrepetálni valakit megfelelő tudás nélkül, nem? Végigfutottam az anyagot, de ezt ma már legalább háromszor megtettem még reggel, ám sosem árt átismételni semmit, még ha látszólag könnyű is az anyag. Miután megvoltam vele kitekintettem az ablakon és az égen feltűnő madarakat bámultam. Gyönyörű idő volt, habár nagy volt a valószínűsége, hogy ha kimennék, akkor biztosan inkább melegnek találnám, de innen szemlélve tökéletes volt. Ugyan a falakon belül nem éreztem olyan melegnek az időjárást, de azért egy egyszerű fehér nyárias ruhát és egy szandált kaptam magamra reggel. Elsöpörtem a kósza tincsemet oldalra és a bejárat felé pillantottam. Ugyan volt megbeszélt időpontunk, de még nem volt késésben. Nekem volt szokásom a korán érkezés, róla nem tudhattam melyik kategóriába lehetne sorolni, hiszen még csak alig ismerjük egymást.

Petheő-Gönczy Bíboranna
Reggel...
Ruházat

Milanra tekintek és elmosolyodom, ahogy összegömbölyödve fekszik a párnáján. Ugyan nincs korán, de azért olyan késő sem, hogy sietnem kelljen, ezért hát felpiszkálom az álmából, amire egy hatalmas ásítással jelzi nekem, hogy ő még álmos. Megvakargatom az álla alatt, majd kikászálódom az ágyból. Magamra kapok egy pasztellrózsaszín színű ruhát és egy ehhez tökéletesen illő szandált, majd előkeresem a kis szentem pórázát.
- Arra gondoltam elviszlek egy kisebb túrára. – mondom neki, mire vakkant egyet és már fut is az ajtó felé mintha csak értene, pedig nagy valószínűséggel a kezemben tartott póráz az oka az egésznek. A nyakörvére csatolom és már útra készek is vagyunk. Közösen elhagyjuk a szobát, majd kiérve a Levitások körletéből máris lefelé indulok vele. Viszonylag hamar eljutunk a Nyugati szárnyba, ám a kis drága nem kifelé indul, hanem körútra akar vezetni, én pedig jóhiszeműen és bízva abban, hogy ennyi hónap eltelte után nem tévedek el, követem. Hamarosan a Nyugati szárnyból a délibe kerülünk, ahol rávezet arra a bizonyos folyosószakaszra, amely híres a balszerencsés eseteiről.
- Nem hinném, hogy pont ide kellene jönnünk… - motyogom, ám ő szagot fogva tovább halad. Ugyan nem tudom, hogy egy iskolástársam macskáját érezte meg, vagy egy számára inkább érdekes illatot, de azt igen, hogy arra akar menni és én nem tartom ebben vissza. Kis sétálás után egy lányra bukkanunk, akinek a kutyusom vidáman csaholva köszön.
- Öhm… Hali. – motyogom oda, mert nem számítottam senkire itt, maximum egy tréfás esésre, amikor hirtelen elém kerül valami, vagy éppen egy kiabáló festményre, aki előszeretettel szidalmaz és ócsárol engem, noha nem is ismer. Ilyen az én szerencsém… Megfigyelve a lányt feltűnik az utazótáska, így hamarosan le is esik, miért ücsörög itt egymagában.
- Gondolom új vagy… - mondom, de amint megteszem már meg is bánom. Na persze… Nem volt teljesen egyértelmű mi? Felsóhajtok és igyekszem barátságos arcot felvenni. – Eltévedtél? Segíthetek visszatalálni ha akarod. Én is eltévedtem párszor, amikor idekerültem. - mosolyodom el.