Csermey Natália Babett
Alig egy hete, hogy itt van és még körülbelül senkit sem ismer. De hogyan is ismerhetne bárkit is, ha még saját magát sem ismeri igazán. A pszichológus jól mondta, időre lesz szüksége még újra visszatalál a régi énéhez, és újra el tudja fogadni magát. Reméli, hogy Magyarország, a Bagolykő majd meghozza azt a változást, amire szüksége van mindehhez. Az iskola folyosóin jár egész nap, és próbálja feltérképezni, hogy hová is került, próbálja megismerni az itteni szokásokat, de annyira másnak tűnnek az emberek, mint Angliában. Más a kinézetük, a viselkedésük, a hangjuk… Szóval teljesen más itt minden, mint otthon. Sétálás közben, kicsit el is gondolkozik, hogy mi lehet most otthon. Vajon a kishúga, a szülei jól vannak? Igaz, hogy minden este beszéltek eddig telefonon, de mi van, ha csak nem akarják neki elmondani, hogy valami történt?
Annyira belemerült a gondolkozásba, hogy csak azt vette észre hirtelen, hogy nagyon világos lett a kastély sötétéhez képest. Nem tudta hová tenni, hogy hova is került, hisz a kastélyt még el sem hagyta, egyszer sem az itt léte alatt. Viszont a látvány csodálatos volt. A virágok, az oszlopok, és mindezt tökéletes fényárban a tündöklő napnak köszönhetően. A szökőkút, mely ennek az udvarnak látszó valaminek a közepén helyezkedett el, csodálatos volt. A vize kristálytiszta, a közepén lévő szobor pedig kifejezetten művészi. Amy úgy gondolta, itt folytathatja eszmecseréjét saját magával, tovább gondolkozhat, úgyhogy leült a szökőkút szélére, és nézte a csodálatos látványt.