29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Tanári és képességoktatói pályázat reloaded, részletek a hírben!
Nagy baj van, kérem, riadó! Halló, halló, már megint egy Évnyitó!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Barabás Dália Vanda összes RPG hozzászólása (39 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. május 23. 21:48 Ugrás a poszthoz




Más diák biztosan retteg az iskola kezdetekor, vagy éppen úgy kell kirugdosni a szülői házból, hogy végre nekiinduljon és elkezdje jövője formálását. Na, velem pont ellenkezőleg történt. Alig vártam, hogy eljöhessek otthonról, tudván, hogy egy új kaland előtt állok, na meg persze már egyre nehezebben viseltem el az anyámmal való mindennapi együttélést. Jött a búcsú perce, megígértem, hogy írni fogok rendszeresen, majd már mentem is. Mikor megérkeztem minden rendben ment, azóta se mertem még kitenni a lábamat a házam körletéből, félek, hogy eltévednék. Borzalmasan tudok tájékozódni, az egyetlen amit mindig is meg tudtam jegyezni az a hazautam volt. Nem hiszem el, hogy lehetek ennyire gyáva, így hát útnak indultam. Róttam céltalanul a folyosókat, egyiket a másik után, míg egy ajtó előtt találtam magamat. Erkély szerűségnek tűnt, és idebent úgy is olyan fullasztónak éreztem a levegőt az egyre közeledő meleg miatt, így hát kitártam az ajtót, majd kiléptem. Az arcomat azonnal megcsapta a meleg és a nap fénye, egy pillanatra a szemem elé is kaptam a kezemet, majd megvártam míg látásom kitisztul, és be tudom azonosítani hol is állok épp. Nem voltam egyedül, ami miatt egy percre zavarba is jöttem, de szó nélkül eltipegtem a leányzó mellett majd az erkély szélére könyökölve nézelődni és agyalni kezdtem. Ha egyedül vagyok, az agyam sok olyan dolgot képes kreálni ami valójában nincs is, ezzel csak magamat tudom bosszantani, ami így tehát egy elég negatív tulajdonságom. Gyönyörű volt innen a kilátás, a kastély egyik oldalára lehetett látni. Figyeltem ahogy az idősebb diákok ide oda rohannak siettükben, vagy épp csak ülnek és ők is élvezik ezt a kivételes időjárást. Hirtelen jött a jó idő.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. május 27. 10:42
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. május 26. 09:59 Ugrás a poszthoz




Nagyon-nagyon reggel van. Ahhoz képest, hogy, mivel tegnap este fáradt voltam, hamar lefeküdtem aludni, borzalmasan ébredtem. Úgy éreztem magamat, mintha nem csak a hajam, de az egész fejem kócos lenne. Nagy nehezen magamhoz tértem, majd az ablakomhoz álltam. Leültem az előtte lévő székre és csak bámultam kifelé. Még mindig szokatlan volt, hogy nem otthon voltam, és kissé elveszettnek éreztem magamat, de ezzel együtt iszonyatosan jó is volt. Tudom, bonyolult vagyok, becsülöm azt az embert aki képes megérteni.
Hajamat felkötöttem, rendbe szedtem magamat, majd korgó gyomrom hatására útnak indultam. A minap hallottam más diákokat beszélgetni a konyháról, így én is a keresésére indultam. Szerencsémre hamar meg is leltem, ami rám nézve elég ritkaság. Automatikusan felemeltem a kezemet kopogásra, majd bátortalanul bekopogtam, de nem jött válasz, így hát benyitottam. 3 manó sürgött forgott odabent, az egyikük rám nézett, és kissé morcosan megtudakolta mit is akarok én itt. Az egyik asztalhoz leültem, majd kértem egy kávét és egy szendvicset, az pedig szó nélkül elvonult, és nekilátott. Az asztalra könyökölve néztem őket, illetve magát a termet. Illett a kastélyhoz, már ha lehet ilyet mondani. A színek, a bútorok, az elrendezés mind a helyén volt, ha rajtam múlott volna nem változtattam volna semmin. Finom illatok keringtek a levegőben, biztosan az ebéd készült odabent. Ásítottam egyet, megnyújtóztattam magamat, majd mire kinyitottam a szememet, a kis manó már ott állt előttem. Az orrom elé tolta a szendvicset, és a bögre kávét. Egy halovány mosollyal biccentettem feléje, majd neki is láttam. Nagyon éhes voltam, nem tartott sokáig míg elpusztítottam az ételt. Bár, nálam az ilyen sosem tart sokáig, még ha nem is látszik rajtam, nagyon szeretek enni. Most is, életmentő volt.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. május 27. 10:41
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. május 27. 08:19 Ugrás a poszthoz




Amint befejeztem a falatozást, az egyik manó már ott is termett előttem és elvitte a tányéromat. Kezembe vettem a bögrét, majd megfújtam a kávét, éreztem, hogy nagyon meleg, majd kortyoltam egyet. Egész jól csinálják, ezt el kell ismerni. Mikor ezzel is végeztem, letettem a poharat az asztalra, és ebben a pillanatban nyílt is az ajtó. Kissé megszeppentem, hogy már nem leszek egyedül, és biztosan zavarban leszek. Egy lány lépett be, rám köszönt, majd leült az egyik asztalhoz, és ő is megkapta a kis reggelijét.
- Szia! Köszöntem vissza kissé bátortalanul. Idősebbnek tűnt nálam, bár ha úgy vesszük itt szinte mindenki idősebb nálam. Az ajtón kívülről már lehetett hallani egy két diák hangját, a kastély is kezd ébredni. Meglepő, hogy itt mindenki milyen hamar felébred. Odahaza, ha kellett tudtam volna akár délutánig is aludni, csak ezt természetesen nem hagyták, főleg azóta amióta Léna megszületett, nem volt az egész családnak sokáig alvás.
Kissé kellemetlennek éreztem, hogy a lánnyal itt ülünk egymástól pár méterre, de olyan nagy a csend. Bátortalanságom ellenére, lassan feltápászkodtam, majd odasétáltam az Ő asztalához. Megálltam mellette, de kissé már meg is bántam az akciómat, hiszen még mindig evett, így az az érzés fogott el, hogy biztos zavarni fogom. Erőt vettem magamon, majd az arcomra erőltettem egy halovány, de azért kedves mosolyt, hátha megszán.
- Leülhetek hozzád? Dália vagyok. Mutatkoztam be, a mosolyom nem lankadt, reméltem, hogy beválik, és végre elkönyvelhetek magamnak egy sikeres ismerkedést, ami eddig még nem jött össze, ha pedig mégsem, akkor majd máskor. Vannak itt még vagy ezren, nem búsulhatok egy sikertelenségen.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. május 27. 10:41
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. május 27. 08:29 Ugrás a poszthoz




Ahogy bámészkodtam az embereken és tájon, meghallottam egy kis hangot magam mögül. A lány szóra bírta magát, így én is hirtelen megfordultam, majd rámosolyogtam.
- Oh, szia! Köszöntem vissza, majd most már a lány felé fordulva, leültem a erkély egyik párkányára. Kedvesen mosolyogtam vissza rá, majd körülnéztem ebből a szögből is. Igaz, így nem volt olyan érdekes mint a táj, de még is tetszett. A kastély hatalmas falait láttam, hihetetlen mekkora ez a hely! Furcsa belegondolni, hogy itt fogok élni éveken keresztül, de jó érzés, mert végre megtanulhatom az önállóságomat is.
A gondolataim kissé elkalandoztak, a lány bemutatkozott, igyekeztem magamban elraktározni a nevét, majd én is megszólaltam.
- Én pedig Dália. Nekem még nincs semmi ilyen menő posztom. Vallottam be, majd vállat vontam, és halkan elnevettem magamat. Ha jól belegondolunk, nekem igazából itt még semmim sincsen. De pozitívan igyekszem a jövőre tekinteni. Azt tudom, hogy a tanulmányaimmal nem lesz gond, de az emberek és én..az egy másik kategória. A szerencsében bízhatok, vagy az esélytelenek nyugalmával szólítgathatom majd le az embereket, és talán egyszer sikerül valaki olyanra lelnem, aki nem hajt el, és talán egy idő után még a barátomnak is mondhatja magát. Kissé zavart a nagy csend kettőnk között, így hát gyorsan kiötlöttem valamiféle kérdést.
- Mi járatban vagy erre felé? Kérdeztem, csak, hogy megtörjem a csendet, majd vártam rá a választ, még mindig kedvesen mosolyogva. Egyszer valahol úgy hallottam, hogy ha többet mosolygunk másokra, azok hamarabb feloldódnak mellettünk. Azóta néha-néha ez eszembe jut, és folyamatosan tesztelgetem.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. május 27. 10:42
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. május 27. 10:38 Ugrás a poszthoz




Gyönyörű napra ébredtem. Odakint olyan szép idő volt, hogy már hiányzott. Utálom a hideget és a telet, szóval ez tényleg nagyon jól jött. Egy erős napsugár ébresztett fel ami a szemembe sütött, és éreztem, hogy jó napom lesz. Elintéztem minden reggeli teendőmet, utána pedig csak céltalanul sétálgattam a folyosókon. Diákok jöttek, és mentek mellettem, kissé még furcsán éreztem magamat a kastély falai között. Mintha nem lennék ide való, pedig nem én vagyok itt az egyetlen új diák, szóval kissé önző hozzáállás ez, de az ember ilyenkor mindig magára gondol, főleg egy olyan ember mint én. Egy levélen is már túl vagyok, írtam haza, hogy megérkeztem és még élek. Gondolom a válaszban csak arról lesz szó, hogy tanuljak rendesen, és semmi másra ne koncentráljak. De ezt nem hagyom.
Gondolataim elkalandoztak, mire visszatértem a jelenbe már azt se tudtam, hogy hol állok. Megtorpantam a folyosó közepén, néztem előre és hátra de sehol senki. Egy hatalmas faajtó előtt álltam meg, kicsit közelebb léptem hozzá, és behallgatóztam, de semmit sem hallottam, így hát lassan beléptem. Kellemes szoba volt, olyan volt akár egy kis zug, ahova bármikor beülhetek gondolkodni és pihenni. Ahogy egyre közeledtem az egyik fotel felé, a szoba egyik pillanatról a másikra megváltozott. A falak olyanná váltak akárcsak valamiféle tökéletes absztrakt festmények. Virágok is megjelentek, meg festékpacnik, a színek folyamatosan váltakoztak, amikor zongoraszó is megszólalt. Csodálatosan szép volt, a szoba olyan volt mint valami szivárvány, ami később olyanná változott, mint egy galaxis. Csillagok, és szivárvány színek együttese. Letelepedtem az egyik fotelbe, körbevettem magamat párnákkal, azokhoz bújtam hozzá és tátott szájjal figyeltem az én kis fényshowmat. Mikor már úgy éreztem eleget láttam, egy percre behunytam a szememet, és most a zenére figyeltem, igyekeztem átérezni minden egyes porcikámmal, hagytam, hogy átjárjon az összes dallam. Életem talán egyik legcsodálatosabb élménye ez.
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. június 2. 10:08 Ugrás a poszthoz

Rúnatan óra


Ez lesz az első tanórám amióta itt vagyok. Meg kell, hogy mondjam ideges voltam, nem is kicsit. Úgy éreztem semmit sem tudok, és csak beülök egy órára ahol majd szépen csendben gubbasztva figyelem a történéseket. Valószínűleg ez is lesz, de majd meglátom. Egyszerre minden rossz megfordult a fejemben, kavarogtak a gondolataim, meg persze az a hülye fantáziám is, ami mindenféle rossz helyzetbe tesz engem a fejemben, hogy még idegesebbé váljak. Szerencsére időben felkeltem, nem akartam elkésni. Megfogtam minden cuccomat, amire esetlegesen szükségem lenne, majd útnak indultam. Nem siettem sehová, tudtam, hogy még van időm, ezért is szépen lassan sétáltam ki a körletünkből, majd utamat az óra helyszíne felé vettem. A folyosón már most ide-oda mászkáltak a diákok, számomra úgy tűnt, mintha mindenki sietne, és borzasztó nagy rohanásban lennének. Kevés olyan arcot véltem felfedezni mint az enyém, hogy csak egyszerűen mosolyogva és lassan baktat célja felé. Mondjuk, ez még tőlem is szokatlan, hiszen általában én vagyok az az ember aki paranoiás és stresszes, és már 2 órával előbb ott van ahol lennie kell. Ma úgy néz ki ez egy különleges nap.
Hamar megérkeztem, majd mikor beléptem, már voltak bent páran. Szememet a föld felé sütöttem le, egy halk "Sziasztok!"-ot elmotyogtam, köszöntem annak is, aki az órát tartja, majd hátramentem és letelepedtem egymagamban.
- Sziasztok, és Jó napot! Olyan kis bátortalanul hangozhattam, hogy csoda, hogy senki se gondolta azt, hogy épp haldoklom. Remélem nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen izgulós.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. június 2. 10:09
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. június 2. 10:23 Ugrás a poszthoz




A lány szerencsére hamar válaszolt, így leültem az előtte lévő székre, majd mikor bemutatkozott, magamban elemezgettem kicsit a nevét, hogy biztosan megjegyezzem. Elég részletes bemutatkozást kaptam, szóval nem volt gondom semmivel. Felvettem legnormálisabb mosolyomat, megköszörültem a torkomat, majd válaszra is bírtam magamat.
- Üdv Rachel! Hát, csak megéheztem. És Te, mi járatban? Mondtam röviden és tömören, majd vállat vontam, hiszen ennél több okom nem volt azért, mert most itt vagyok. Mondhattam volna azt is, hogy csak egy kis kastély felfedezésre indultam, ami végül is benne volt a pakliban, de az igazság az volt, hogy inkább a korgó gyomrom vezette utamat.
- Levitás vagyok. Ennyire látszik rajtam, hogy új vagyok? Kérdeztem vissza kissé meglepődötten, hiszen azt mindig is tudtam, hogy nagyon alacsony és pici vagyok, mindig túl fiatalnak néztek, de azt nem hittem, hogy már itt is kiszúrják, hogy új vagyok. Vagy, mondjuk az is lehet, hogy Rachel már régebb óta idevalósi és könnyebben kiszúrja az új arcokat. Kicsit idősebbnek tűnik mint én, szóval azt hiszem az utóbbi elméletem a helytálló. Egy pár perc csend után a lány újból megszólalt, mondatára elmosolyodtam, és egy halk kacajt is elejtettem. Nem ő az első aki ezt mondja, igazából már kezdek hozzászokni.
- Köszönöm! Anyukám szereti a dáliákat, szerinte azok a legszebb virágok. Azt hiszem más név nálam nem is jöhetett volna szóba emiatt. Árultam el neki, egy kis családi információt is. Nem éreztem azt, hogy a lányt untatnám ezzel, de szerencsémre könnyen észreveszem valakin, ha nem élvezi a társaságomat, így csak csendben üldögéltem tovább, és vártam Rachelre.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. június 2. 10:23
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. június 7. 09:27 Ugrás a poszthoz




Meglepően jól elbeszélgettem a hölgyeménnyel, magamon is meglepődtem, hogy hogyhogy nem ülök itt egy helyben a stressztől reszketve. Lehet kezdem kinőni az emberektől, és a velük való ismerkedéstől való félelmemet.
- Értem. Szerintem egész jó itt az étel, hogy őszinte legyek rosszabbra számítottam. Kellemesen csalódtam. Vallottam be, kissé halkabban, hogy a manók ne hallják meg, de így is felfigyelt az egyik, de persze csak a negatívumot vette figyelembe, tehát, hogy rosszabbra számítottam. Vettetem egy apró mosolyt a manó felé, majd elfordultam tőle. Sose szerettem nagyon a manókat, borzasztó egy-kettőnek a modora. Odahaza is volt már 2 manónk, kiskoromban még jól elvoltam velük, de ahogy idősödtem, rájöttem, hogy nem mindegyikük olyan rendes mint ahogyan arra én emlékeztem gyermekkoromból.
- Hát igen, új vagyok. Mondtam, kissé zavarban, majd mosolyogva vállat vontam. Annyian vagyunk ebben a kastélyban, hogy nem Én vagyok itt az egyetlen újonc, szóval semmi okom szégyenlősnek lenni emiatt, de ezt mondogathatom magamnak, úgy is felesleges.
Nem sok külföldi embert ismerek, így sokáig mondogattam és elemezgettem magamban Rachel nevét. Odavagyok mindenért, ami ezen az országon kívül van, szívem szerint világutazóvá is képes lettem volna válni, de egy ilyen kicsi és félénk lány mint én a nagyvilágba..biztosan elvesznék.
- Igen, Én lennék anyuci és apuci kicsi virágszála. Mondtam fintorogva, arcomról tökéletesen le lehetett olvasni a nem tetszésemet efelől. A legjobb abban, hogy újonc vagyok itt, hogy a szüleim nem tudnak már tovább állandóan védeni a széltől is, és parancsolgatni.
- Tényleg? Nekem is van egy bátyám meg egy húgom! Elnevettem magamat meglepődöttségembe. Igaz, ez nem egy csoda, hiszen sok embernek lehet bátyja és kishúga is, de hogy pont egy ilyen emberrel hozott össze a sors, viccesnek találtam.
- A bátyám Samu, a kishúgom pedig Léna. Mi vagyunk a különleges nevekkel teli család. Árultam el neki, mosolyogva. Jó kedvem támadt, sokkal jobb volt így társaságban, és ha bárki is valaha rákérdezne, legalább el tudnám neki mondani, hogy már legalább van egy ember, Rachel akit ismerek.
- Te amúgy melyik házba tartozol? Kíváncsiskodtam kicsit.
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. június 7. 09:38 Ugrás a poszthoz




A velem szemben álló lány kedvesnek, normálisnak tűnt. Van egy olyan tulajdonságom, hogy kiszúrom azt, ha valaki még mielőtt hozzám szólna, nem lesz szimpatikus. Az arcomon egy halovány mosollyal megvártam míg újra megszólal, majd én is szóra bírtam magamat.
- Igen, új vagyok. Tudom, nagyon látszik rajtam. - Mondtam, egy nagy sóhaj kíséretében. Hihetetlen milyen sasszemű emberekkel van tele ez a kastély, bár azért meg tudom érteni őket, nekem is fel tűnne egy új arc, főleg egy olyan mint az enyém. Hófehér bőr, aranyhaj, pici lányka. Általában kitűnök a többiek közül. A lány hasonló volt hozzám, csak magasabb és sötétebb hajjal.
- Nem is tudom milyen becenév illene hozzám. Sose becézgettek engem. - Vallottam be. Az otthoni szülői becézgetés nem hiszem, hogy számít. Barátaim pedig mindig inkább a nevemen szólítottak, sokan szerették kimondani, mert senki mást nem ismertek ilyen névvel. Emiatt szerettem én is.
Egy pár pillanatig ismét a kilátást figyeltem. Nagyon erősen sütött a nap, nem volt rekkenő hőség, de azért meleg volt. Szeretem a nyarat, mindig is közel állt a szívemhez a jó idő, a teleket és hidegeket általában rosszul viselem. Odalent egyre több diák kezdett el megjelenni, volt akik leültek a padra beszélgetni, de voltak akik csak sétáltak egyik helyről a másikra. Ilyenkor nem is lehet odabent lenni, én biztos halálra unnám magamat. Ha itt végeztem, lehet én is lemegyek kicsit.
- Áh, értem! Hát igen, Én örülök, hogy végre itt a szép idő. - Mondtam, csillapíthatatlan mosollyal. Nem szeretek úgy beszélgetni, hogy nem látják rajtam, hogy nem fogok nekik ugrani. Igyekszem mindig rendes lenni. De ha velem nem azok, tőlem se várjanak mást, azt hiszem ezzel a legtöbb ember így van.
- Siófokról érkeztem. Árultam el, majd udvariasságból vissza kérdeztem. -
- És Te honnan? Régóta vagy már itt? -
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. június 17. 08:40
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. június 12. 10:44 Ugrás a poszthoz





Már jó rég nem történt semmi, se velem se sehol se, ezért kezdtem igencsak megunni a mindennapjaimat. Aztán jött a megváltás! Az iskolától nem messze, egy hétvégi bulis program vette kezdetét, amit nem hagyhattam ki. Megszereztem a szükséges engedélyeimet, amit kissé jelentéktelennek tartottam, de a szabályokat tisztelni kell, és szerencsémre a szüleim is belementek, hogy a nagy tanulás és a magam kiválóvá való formálásomban pihenjek és szórakozzak kicsit. Minden cuccomat összeszedtem amit kellett, az időjárásra és a rendezvényre való tekintettel magamra egy szivárvány színű ruhát kaptam, de raktam el magamnak még futóruhát is, de az őszintét megvallva nem terveztem futni. Tény, hogy az esemény nagyon jószívű és komoly, de sajnos sosem voltam elég jó kondiban ahhoz, hogy ekkora távot kifulladás és végkimerülés nélkül lefussak. Inkább a különböző programok és a buli miatt jöttem, egy kicsit fel akarok szabadulni, élvezni a sok embert, a színeket és a hangulatot. Olyan rég volt már, hogy egy kicsit elszabadultnak éreztem magamat, azt hiszem ennek most jött el az ideje.
Szerencsére még időben csatlakoztam a csoporthoz, akikkel szépen lassan elindultunk a rendezvény helyszíne felé. Meg is lepődtem hányan vagyunk, nem hittem, hogy ennyi embert össze tud hozni ez a rendezvény, de megérte. Mikor már lent voltunk, azonnal nézelődni kezdtem, a szemem szinte már össze vissza forgott. A földön már így is színes porok nyomai voltak, a bódék már álltak, a jó hangulatot szinte belenyomták az ember arcába. Az én kedvem is egyik pillanatról váltott át nyugodt és kíváncsiból, borzasztóan izgatottá. Mikor a csoport megállt, kerestem magamnak egy üres sátrat ahová ledobtam a cuccaimat. Nem szerettem volna visszakullogni a nap végén a kastélyba, meg ha már kaptunk erre egy hétvégét, mindenképpen ki szerettem volna használni. Leterítettem magamnak egy pokrócot a sátorban, majd kiültem a sátram elé, és figyeltem a csoport többi tagját, miközben folytattam táskám tartalmának kiszedegetését. Lehet valaki azt hitte, hogy én ide egy hétre jöttem, annyi minden volt nálam, pedig csak hoztam ami szükséges, vagy az lehet. Mivel a földön már volt egy két por nyoma, a kezeim olyanok lettek, amit már csak akkor vettem észre, mikor szinte mindenemet, még az arcomat is kissé összetapogattam. Mikor végeztem, visszakuporodtam, és vártam a további történéseket, és hogy, mikor indulhatok el saját kis felfedező hadjáratomra.

Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. június 12. 12:11
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. június 12. 21:16 Ugrás a poszthoz




A többiek szétszéledtek, voltak akik a futáshoz készülődtek, voltak akik azonnal belevetették magukat a buliba. Azt se tudtam, hogy merre menjek először, úgyhogy egy kis ideig még csak ott üldögéltem a sátram előtt, és nézelődtem. Figyeltem, próbáltam elemezni az előttem elsétáló emberek arcát, és mindenkit olyan izgatottnak és boldognak láttam. Befordultam a sátramba, csak a lábaim lógtak ki, kutatgattam a táskámba, ahonnan elővettem a tornacipőmet, majd áthúztam, mivel a szandálomat most olyan kényelmetlennek éreztem. Lehet, hogy a ruhámhoz nem passzol a piros tornacipő, de nekem így kényelmes, kit érdekel kinek mi a divatos? Mikor végeztem, és újra felpillantottam, már egy fiú ült mellettem, engem bámult és hozzám szólt. Egy pillanatra meglepődtem, és ezt valószínűleg Ő is észrevette. Összekuporodtam, próbáltam normálisnak tűnni, majd elmosolyodtam. Őszintén szólva tetszett, ahogy megszólított, és éreztem, hogy itt az én esélyem az elszabadulásra.
- Üdv, neked is! - Mondtam egy széles vigyorral. A fiú arcán láttam azt a tipikus "most akkor bevetem magamat" mosolyt, és ahhoz képest, hogy én mindig is annak a lánynak tartottam magamat, aki kiszűri a jó, és a rossz embereket, ez a srác igencsak megfogott. Bár, az is előfordulhat, hogy csak a kalandot láttam benne, gondolom minden velem egykorú erről álmodozik, hogy egyszer kitör, és megállíthatatlan lesz. Ehhez nekem egy partner kell, aki talán bele is vihet a bajba. Talán egyszer hagynám magamat.
Kezemet a földre tettem, ott támaszkodtam, majd egy pillanatig felnéztem az égre, és behunytam a szememet, a nap pont oda sütött ahol én ültem. Kellemes érzés volt.
- Amúgy nem kell ennyire hivatalosan, nyugodtan szólíthatsz Dáliának is. Mások is ezt teszik - Árultam el a mellettem ülő, látszólag a bulitól teljesen felpörgött fiúnak. Én is kíváncsi vagyok a koncertekre, szóval lehet hamarosan elnézek majd arrafelé is, de előtte mindenképpen enni fogok.
- Te nem hasonlítasz a szivárványra. Minek szólíthatlak akkor? - Kíváncsiskodtam, gyermeki huncutsággal a hangomban.

Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. június 17. 08:39
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. június 28. 18:38 Ugrás a poszthoz


LLG Tanterem


Egész nyugodt napom volt, sőt, szinte már gyanúsan nem történt semmi. Mondjuk nem is értem, hogy miért lepődöm meg ezen annyira, mostanában nem sok mindent csináltam, szóval ettől nem is várhattam volna többet. Kaptam időközben egy válaszlevelet Samutól, megismerkedett egy lánnyal, elvileg kezdenek komolyodni köztük a dolgok. Kíváncsi lennék rá, nem akarom, hogy a bátyám valaki olyasvalakivel álljon össze, aki egy borzalmas szörnyella, bár bízom Samu ízlésében, így annyira nem aggódom. Megírtam a válaszlevelemet, amibe pontos és részletes beszámolót kértem tőle, majd miután odaadtam egy bagolynak, csak sétálgattam a kastély falai között. Ha már egy iskolában vagyok, és unatkoztam is, támadt egy ötletem. Felmentem a szobámba, összeszedtem pár tankönyvemet, LLG-t, hát mi mást? Számomra ez a tantárgy olyan volt mintha kínait akarnák tanítani egy ősembernek. Na jó, talán annyira nem volt vészes, de voltak hiányosságaim, így ha már unalomra adtam a fejemet, itt az esély olvasgatni picit, jegyzetelni, és kényszeríteni az agyamat arra, hogy egy kicsi információt is befogadjon, feldolgozzon majd megértsen. 3 tankönyvel és 2 füzettel jutottam vissza ismét a kastély folyosóira, a mellettem elmenő diákokra nem is vetettem pillantást, csak a földet bámultam. Igen, ebből azt hiszem mindenki tudhatta, hogy nem vagyok a szemkontaktusok rajongója, ha nem muszáj, akkor kihagyom. A könyvtár helyett, egy tanterem felé vettem az irányt, lassan betoltam az ajtót, de mivel nem találtam odabent senkit, nyugodt szívvel bevonultam, és hátramentem az utolsó padsorba. Leültem, szépen gondosan magam elé helyeztem a könyveimet, majd az asztalra könyököltem, és végignéztem a terembe. Milyen hatalmas. Így, hogy nincs idebent rajtam kívül senki talán még nagyobbnak tűnt, mint amekkora! A gondolataim elkalandoztak, megráztam a fejemet, majd felsóhajtottam. Muszáj nekiesnem! Kinyitottam az egyik tankönyvet, az egyik leckénél, majd olvasni és jegyzetelni kezdtem. Próba, szerencse!




VB karácsonyi ajándékkereső
2018. december 23.
Utoljára módosította:Maja Bojarska, 2018. december 23. 22:13
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. június 29. 15:49 Ugrás a poszthoz




- Ahogy akarod, nem vagyok az a vitatkozós fajta- mondtam, majd vállat vontam, és beletörődtem kedves kis becenevembe. Igazából még passzolt is volna gyerekkori énemhez, az aranyos kis angyalkához, aki sosem húzott fel egy sötét ruhát sem, igyekezett mindig a szivárvány színeiben pompázni. Így próbáltak nevelni legalábbis.
Hihetetlen milyen szép idő lett hirtelen, azt hiszem nagyon meg is bántam volna, hogyha most kihagyom ezt az egész bulit. Alig fújt egy kisebb lágy szellő, de az éppen elég volt arra, hogy egy kicsit felfrissítse az embert. Mindenki rohangált ide-oda, figyeltem a talpig poros embereket, nevetni, vattacukrot enni és minden egyéb jót csinálni.
- A ruhád lehet, hogy színes, de Te magad nem tűnsz annak, és ez azt hiszem most kicsit filozofikusra sikerült- vallottam be, majd picit belepirultam mondandómba. Itt mutatkozott meg rajtam még gyermekiségem. Kicsit elbíztam magamat, azt gondoltam játszhatom a menőt és a magabiztosat egy olyan előtt aki ténylegesen is az, de az, hogy látni rajtam zavaromat teljesen lebuktatott. Mindegy, egy próbát megért, de azért igyekeztem folytatni a beszélgetést olyan stílusban, mint ahogyan az eddig is ment.
- A színvak nagyon csábítóan hangzik, de azért lehet néha a Niko-t is igénybe veszem majd- mondtam, egy apró de meggyőző mosollyal az arcomon. Otthon mindenki azt mondta, az én igazi fegyverem a mosolyom, az tesz azzá aki vagyok, és nem mellesleg még aranyos is. Ez szinte majdnem minden egyes mosolyomnál eszembe jut, szóval jó idegesítő néha a vigyorgás. Kezdtek kicsit elgémberedni a lábaim, de pont jókor álltam fel, mivel a fiú is indulni akart. Nem mertem bevallani neki, hogy nem vagyok valami nagy úszóbajnok, de ez a nap legyen a "csináljunk olyat, amit máskor nem" nap. Felkaptam a táskámat, amibe fürdőruhát is eltettem a biztonság kedvéért, majd csípőre tett kézzel néztem le a Nikolaira.
- Oké, miért is ne?- mondtam, majd megfordultam és abban a pillanatban az egyik háztársam, mivel felismertem az arcát, mindkét kezével megdobált a színes porból. Megráztam magamat, majd felsóhajtottam.
- Oké, győztél, most már tényleg 100%-ban szivárvány lettem.- mondtam, hangomban hallatszott a megadás, majd halkan felnevettem, mert ahhoz képest hogy elsőre dühös voltam, hogy "összekoszolódom" most már inkább mókásnak tűnt, mintsem bosszantónak. Kezemben erősebben markoltam a táskám fogókáját, majd ismét a fiúra pillantottam, várva, hogy kis utunk elkezdődjön.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:17
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. június 29. 21:18 Ugrás a poszthoz




Végre egy kis kaja. Az őszintét megvallva már borzasztóan éhes voltam, de mivel lány is vagyok, meg szorult belém egy kis tisztelet és türelem is, ezért csak lassan vettem a tányéromra az ételt, és falatozni kezdtem. Szépen csendben tettem vettem a dolgokat, néha felpillantottam és ránéztem a többiekre, de mikor már egynél több ember tekintete is az enyémre szegődött, ismét visszafordultam a tányérom felé. Mikor végeztem, jött a desszert. Nagyot sóhajtottam, mikor láttam a kínálatot, és úgy döntöttem még várok vele kicsit, ezért hátradőltem a székemen. Alig tudtam egy kicsit kipihenni az evés okozta fáradalmakat, mire egyik pillanatról a másikra mellettem termett egy fiú. Kicsit idősebbnek tűnt mint én, vagy csak nagyobbra nőtt, bár nálam mindenki nagyobbra nő. Nagy üdvözléssel köszöntött, és puszilgatott, melynek hatására még a vér is megfagyott bennem. Tágra nyílt tekintettel bámultam rá, annyira meglepett, annak ellenére is, hogy arcát és nevét ismerem, de ezen kívül semmi mást nem tudtam volna elmondani róla.
- Uramisten, öö.. rég láttalak én is téged!- mondtam kissé bizonytalanul. A velem szemben ülők úgy néztek rám, mintha csak valami jó műsort adnánk elő mi ketten, ami nem volt meglepő, hiszen kb. 1 perc alatt folyt le minden, és még én se tudtam teljesen feldolgozni. Igyekeztem tartani magamat, és a szerepemet is, így háztársaim lassan visszatértek az evéshez, minden rendben találtak, hiszen mi csak régi ismerősök vagyunk. Azt hiszem. Tekintetem visszatért a mellettem ülőre, aki addigra eltűnt onnan. Te jó ég, mi folyik itt? Már eszembe jutott, hogy megkérdezem a többieket, hogy csak én láttam ezt, mert kezdtem azt gondolni, hogy megőrültem. Ekkor tűnt fel az asztal alatt üldögélő Ákos. Egy halovány mosolyt vetettem az asztal többi tagjára, majd szépen lassan, mintha ez olyan természetes lenne, lecsúsztam az asztal alá, arra a kis kicsi és elég szűk helyre, a fiú elé, majd megszólaltam.
- Hát Te meg mi a fenét művelsz?- kérdeztem rá, hiszen semmilyen logikus magyarázatot nem találtam arra, hogy miért ülök egy Rellonossal, mindenki szeme láttára az asztal alatt. Lehet, hogy neki ez a hobbija, de akkor azt hiszem jobb lett volna, ha erről előbb figyelmeztet. Ez biztosan valami rossz vicc, ám pár másodperc alatt minden megváltozott bennem. Egy pillanatra még izgalmasnak, és mókásnak is éreztem ezt, ezután vettem csak észre, pár diák fejét, ahogy ők is lebuktak hozzánk, majd visszaültek normálisan, mint ahogyan azt általában szoktuk. Nem hiszem el, mibe keveredtem megint?
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:16
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. június 30. 21:16 Ugrás a poszthoz




Az asztal alatt üldögélve egy fiúval egyre inkább kezdtem furcsán érezni magamat. Nem kellemetlenül, csak furcsán. Vicces helyzet volt, reménykedtem, hogy hamarosan nem csatlakozik hozzánk egy tanár is, és rángat ki mindkettőnket és küldenek büntetőmunkára. Nem mintha lusta lennék, vagy félnék a leszidástól, csak az azt hiszem elszúrná ezt a kis kalandot.
Tekintetem találkozott Ákoséval, és valahogy már csak azzal ahogyan rám nézett meggyőzött arról, hogy az, hogy itt vagyunk teljesen normális és semmi okom aggódni. Pislogtam párat, hogy kissé magamhoz térjek.
- Áh, így már mindent értek, szóval akkor a többi asztal alá is be fogunk ugyanígy mászni?- suttogtam, mivel a fiú amint leültem már el is csitított - Mert az egy idő után baromi kényelmetlen lesz - tudtam, hogy a fiú csak ugrat, de tetszett, így hát gondoltam én is belemegyek a játékba. Meglepően tapasztaltam, hogy a többiek számára csak egy kis ideig voltunk érdekesek, azóta egy kíváncsiskodó arcot sem láttam ránk tekintve, mindenki folytatta a dolgát mintha mi se történt volna.
- Mi lesz ha azt hiszik, idelent..rosszalkodunk?- mondtam, a mondat névén már szinte kitörve a nevetésből, mivel ebbe még belegondolni is vicces volt, hogy a Levita többi diákja most odafent suttognak, és azon fogadnak ki mer lenézni előbb. Felsóhajtottam, majd mire észbe kaptam Ákos már meg is ragadta a kezemet, és elindult velem előre. Próbáltam összeszedni magamat, végig a lábam elé néztem, csak egyszer pillantottam fel, akkor pont találkozott ismét a tekintetünk a fiúval, de abban a pillanatban Ákos egy hatalmasat ütközött az egyik asztal gerendájába. Arcomon látszott, hogy megijedtem, mivel a fiú szinte már az ölemben landolt, akkorát esett, én pedig azonnal a fejéhez kaptam, reflexből.
- Jézusom, egyben vagy?- érdeklődtem aggódva, közben próbáltam a fején bármilyen komolyabb sérülés jelét keresni, de szerencsére nem találtam. Ekkor ismét feltűnt egy-két fej az asztal alatt, forgatták tekintetüket, kérdezősködtek de egy apró kézmozdulattal elhajtottam őket, így csak simán ettek tovább. Hihetetlen, hogy a többi diák a másik asztaloknál még nem tömörült körénk, és hajolgattak be hozzánk, hogy mi ez a felfordulás a Levitánál. De nem is bántam, jelenleg a fiú épségéért aggódtam. Ha elájul itt nekem, még is mihez fogok kezdeni?
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:15
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 2. 23:16 Ugrás a poszthoz




- Ha sikerül belőle meggazdagodnod, említs meg az egyik beszédedben, mint lelkes kis segéded- büszkélkedtem, és szinte már elképzeltem, milyen jó érzés is lenne, ha többen ismernék a nevemet. Persze ez csak egy egyszerű kis fantázia volt, hamar vissza is tértem a jelenbe, időm sem volt most arra, hogy elkalandozgassak. Minden perc számított, ha egyet pislogtam, biztos lemaradtam volna valamiről. Ákos arcára is egy elragadó mosoly került, amin Én is önkéntelenül is elvigyorodtam. Meglepő hatással volt rám, mindig is kedveltem és vonzottak az ilyen emberek, akik képesek befolyásolni, lehet furcsa, de Én mindig is az voltam, ezt sosem tagadtam.
- Egyszer azt hiszem Én is megérdemlem, hogy féltékenyek legyenek rám- Mondtam, arcomat kissé feljebb emelve, ezzel is érzékeltettem hatalmamat, és magabiztosságomat, hogy van is mire féltékenykednie mindenkinek. Ezután kissé elnevettem magamat, a fiú egója nem volt mindennapi, de még is kacagásra késztetett.
Ákos hatalmas ütközése után még mindig csengett a fülem az asztalon lévő tányérok és poharak koccanása miatt, hát még mi lehetett a fiú fejében. Mikor végre szóra bírta magát, megkönnyebülten felsóhajtottam, majd újra mosoly jelent meg az arcomon. Hihetetlen ez a fiú, én biztosan egy ekkora fejre ütés után még vagy 10 percig azt se tudnám, hogy hol vagyok és mi történt, Ő viszont azonnal felpattant, és úgy tett mintha mi se történt volna.
- Akkor azt hiszem már is megérte, hogy lemásztam hozzád- kacsintottam a fiúra, és magamon is egészen elképedtem, milyen reakciókat vagyok képes előhozni magamból. Hol van az a jól megszokott, alig tudok pár szót kinyögni Dália? Most először úgy éreztem, nem is hiányzik annyira. Úgy néz ki igaz az elmélet, hogy az új környezet, és az új emberek közelsége hatással van a jellemre is. Főleg az Én koromban.
Ismét útnak indultunk, de Én a fiú nyakához kaptam, próbáltam valahogy megállítani.
- Biztos minden rendben? - mondtam, tekintetemben és hangsúlyomban érezhető volt a komoly aggódás is - Nehogy elájulj itt nekem! Néha fel kell hagyni a poénkodással is, pár percig.
- És hogyan akarsz innen feltűnés nélkül távozni? Szerintem épp eléggé keltettünk már feltűnést- Állapítottam meg nagyon ügyesen, és szemfülesen a már amúgy is nyilvánvalót, de ennek ellenére kíváncsi voltam Ákos ötletére, még is hogyan akar innen szabadulni. Nem kételkedem benne, biztosra tudom, hogy meg tudja oldani a legbonyolultabb helyzeteket is.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:13
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 3. 20:54 Ugrás a poszthoz




Egyre több dolgot jegyzeteltem ki, majd pár mondat után mindig visszaolvastam a dolgokat, próbáltam memorizálni, ami meglepően jól ment. Pozitív érzést keltett ez az egész, úgy éreztem talán még a vizsgán is átmegyek majd ha ezt így folytatom. Csoda, hogy mikre képes az unalom, nem tudom mi lett volna velem, ha most nem állok neki ennek. Nagyon belemerültem a munkámba, így szinte teljesen kizártam a külvilágot, észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül a terembe. A lány közeledett felém, már csak akkor kaptam észhez mikor leverte az asztal szélén sorakozó többi könyvemet. Ugrottam egy kicsit a székemen, automatikusan magamhoz kaptam, mivel megijedtem. Borzasztóan ijedős tudok lenni, még jó hogy ez most nem volt annyira rémisztő, mert akkor azt hiszem az egész terem visszhangzott volna.
- Oh, nem, semmi gond, minden rendben.- mondtam, egy kedves mosollyal az arcomon, majd végignéztem ahogy a lányka visszapakol mindent az asztalomra, majd Ő maga is helyet foglal. Kissé bűntudatom volt, hogy nem nyúltam oda hozzá azonnal segíteni felszedni a könyveket, de még annyira a hirtelen események hatás alatt álltam, hogy mozdulni alig bírtam. Mikor már minden rendben volt, jegyzeteltem még pár sort, majd egy következő tankönyv után nyúltam. Azt leemelve feltűnt, hogy az alatta lévő füzet nem az enyém. Biztos az előbb keveredhetett hozzám. Összepakoltam minden holmimat, majd kezembe vettem a lány füzetét és felé vettem az irányt.
- Ez azt hiszem hozzám keveredett, a tiéd, ugye?- kérdeztem, még mindig udvariasan és kedvesen vigyorogva. Az első benyomás mindig fontos, ezért igyekszem a legtöbb ember felé mosolyt villantani.
- Nem bánod ha csatlakozom hozzád?- kérdeztem, remélve, hogy a lány is hasonló célzattal van itt, mint Én, és kétségbeesetten próbál felkészülni a vizsgákra. Sajnos Én az a tipikus utolsó pillanatos ember vagyok, aki addig halogatja a dolgokat, mígnem pánik szerűen kell összecsapnia mindent, így most jól jött, hogy talán egy kicsit előbb álltam neki fontosabb teendőimnek. A pillanat hevében el is felejtettem bemutatkozni, ezért gyorsan a lány felé nyújtottam a kezemet, majd szóra bírtam magamat.
- Amúgy, Dália vagyok, Levita Kissé hivatalosra sikerült, de legalább már nem kell ismeretlennek titulálnunk egymást. Mosolyogva vártam a lány válaszát, és, hogy elfogadja a bemutatkozásomat, miközben a tankönyveimet a mellette lévő padra tettem le.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:11
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 8. 18:50 Ugrás a poszthoz




Meg kell hagyni, rég nem szórakoztam ilyen jól. Furcsa miket hoz az élet, úgy néz ki nem is kell sok mindent tennem azért, hogy egy kis kalandba bonyolódjak. Ákos megszólalására kissé elpirultam, hiszen nem sokan dicsérték még eddig a mentalitásomat. Sőt, eddig mindig is én voltam az, aki mindig inkább otthon ült, minthogy kimozduljon és szórakozzon. Mondjuk ez az egész se teljesen önszántamból történt.
- Nekem is a Tiéd! - mondtam vissza, hiszen udvariasnak is kell lenni, plusz pedig tényleg tetszett. Mindig vonzottak az olyan emberek, akik jellemileg és úgy amúgy mindenhogy jó távol állnak tőlem, Ákos pedig épp eléggé megfogott mindennel amit az elmúlt percekben tett. Egy Levitás és egy Rellonos, furcsa egy párosításnak nézhetünk ki. Viccelődött állandóan, ami oldotta a kezdetben bennem lévő feszültséget. Már egy egész szép távot tettünk meg az asztal alatt, mindent hátrahagyva, lassan a végéhez értünk, és kezdtem azon agyalni, onnan vajon hova tovább? Már előre tartottam a megvető, illetve furcsálkodó tekintetekről, amik majd ránk várnak amint kibújunk innen, már kezdtem azon gondolkozni, hogy inkább becsukom majd a szemem, és úgy szaladok ki a teremből.
Ákos bókot bókról halmozott, fel is nevettem.
- Szóval azt mondod jobb vagyok mint egy párna?- kérdeztem - Akkor azt hiszem már is elértem az életcélom- mondtam, arcomról sugárzott az elégedettség, é a büszkeség.
A fiú ragaszkodott hozzá, hogy minden rendben vele, így azzal a kis koccanással már nem is kellett tovább foglalkozni. Megmarad egy vicces emléknek. Azt hiszem sose fogom elfelejteni azt a koppanó hangot amit Ákos feje produkált. A fiú ismét szóra bírta magát, amivel újból felkeltette az érdeklődésemet. Egy pillanatig elgondolkodtam szavain, majd vállat vontam.
- Lehet, hogy igazad van, ez nem rossz ötlet- ismertem be, de a terve nem egészen állt még össze a fejemben.
- És akkor most hogyan tovább?- kérdeztem várva a parancsot, hogy maradunk, vagy indulunk.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:10
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 11. 19:03 Ugrás a poszthoz




Egész egyszerű volt kimászni az asztal alól és szembe nézni a többiekkel. Mondjuk azt hiszem az rásegített egy kicsit, hogy nem önszántamból tettem, hanem Ákos megragadta a kezemet, és maga után húzott. Rám támaszkodott, igyekezte fent tartani a halálos beteg látszatát. Mindennek ellenére próbáltam kerülni a többiek tekintetét, és mintha mi se történt volna, átkaroltam a fiút és vezetni próbáltam.
-Ügyeskedem, ügyeskedem - súgtam vissza a fiúnak, már csak pár lépést volt a Javasasszonyig, ám a fiún éreztem, hogy súlya egyre inkább rám nehezedik majd pont a tanári asztal mellett egyszer csak összeesett. A Javasasszonnyal karöltve fogtuk meg Ákost, majd felvittük a gyengélkedőbe. Szerencsére nem volt odabent senki, ami meglepő ahhoz képest, hogy hányan vagyunk ebben a kastélyban, és ennyi ember között egy beteg sincs. Lefektettük a fiút az egyik ágyra, majd jött a kikérdezés. Próbáltam a legnagyobb nyugodtsággal, mintha teljesen természetes dolog lenne ami történt, elmondani mindent, majd a Javasasszony csak megforgatta a tekintetét, és elvonult. Én ez idő alatt a fiú ágya szélére ültem, kissé arrébb pakoltam a lábait, hogy rendesen el is férjek. Hihetetlen milyen gyors ez a nő, visszaért pár másodperc alatt, de csak egy darab tabletta és egy borogatás volt nála, így viszont már érthető volt, ezt még én is meg tudtam volna csinálni. Megköszöntem, majd távozott. Tekintetem a fekvő fiúra vándorolt, és most, hogy már egy kicsit fényesebb helyiségben voltunk jobban láthattam az arcát. Homlokát egy kisebb, de annál erősebben vöröslő folt díszítette, nem hiszem el, hogy hogy verhette ennyire be. Egy kis haragot éreztem, olyan lehettem mint egy anyatigris, miért tagadta, hogy valami baja van. Egy ekkora ütéstől még jó, hogy összeesik az ember.
- Te most komolyan elájultál? - kérdeztem, gyengéden megragadva a fiú karját, és egy aprót ráztam rajta, mivel már olyan régóta volt csukva a szeme, hogy kezdtem aggódni, a színészkedése kissé túl jól sikeredett, és itt ülhetek mellette egy hétig mire felébred. Miközben vártam, hogy kinyissa a szemeit, körbenéztem a teremben, és elemezgettem magamban a szobát. Kissé nyomasztónak találtam, bár szerintem mindenkiben ez van, ha kórházban van vagy orvoshoz kell mennie.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:10
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 16. 08:58 Ugrás a poszthoz




Beletelt egy kis időbe, de a fiú szépen lassan tért magához, mikor már nyitva volt a szeme, én is megnyugodhattam. Tényleg már kezdtem azt hinni, hogy minden nap ide kell majd járnom, ellenőrizni, hogy felébredt-e már. Nem szeretem a kórházakat, így ez a szoba is kissé kényelmetlen érzést nyújtott. Mikor Ákos szóra is bírta magát, elmosolyodtam.
- Még ilyenkor is milyen huncutul tudsz mosolyogni!- mondtam, kissé talán gunyorosan megjegyezve. Most elkezdhetném neki az "én megmondtam" monológomat, de van elég baja, plusz, semmi kedvem kioktatni őt, mert még a végén úgy elhajt, hogy utána már soha többet még csak rám se pillant. Tudok én idegesítő is lenni, hogyha kell. Kezemet a fiú karján felejtettem, amit gyorsan elkaptam, mikor ráeszméltem. Kicsit kijjebb csúsztam az ágyon, hogy a fiúnak még több helye legyen, de rosszul mozdultam, aminek köszönhetően le is csúsztam az ágyról, és fenékkel a földön landoltam.
- Aúú!- kiáltottam fel, miközben feltápászkodtam a földről, a derekamat fogva. Ez azt hiszem nem a mi napunk, bár én mindig ilyen szerencsétlen voltam, így Ákos épp tanúja lehetett egy tipikus Dália pillanatnak. Felsóhajtottam, majd kissé zavarban néztem rá a fiúra.
- Lehet nekem is be kellene feküdnöm- állapítottam meg, majd halkan felnevettem, és most már inkább a szomszédos ágyon foglaltam helyet. A fiú ágya melletti kis komódra szállt a tekintetem. 3 szál sárga rózsa volt egy átlátszó vázában, egy gyertya, illetve tabletták. Az egyik virágért nyúltam, megszagoltam, majd visszatettem a helyére. Már rég itt állhatnak, mivel az illatuk már nem voltak olyan erősek mint kellene. Ákos feje nem nézett ki valami biztatóan, bár biztos voltam benne, hogy azért túléli.
- Talán, de tényleg csak talán- mondtam, ismét kissé gúnyosan, ebbe már talán beleépítve egy apróbb kis "szidást". Legalább beismerte, hogy elszámolta azt az ütést.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:09
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 16. 09:14 Ugrás a poszthoz


Ruhácska


Az iskola bált szervezett, aminek hallatára teljesen felpörögtem. Utánajártam a témának, és azonnal a ruhámon kezdtem agyalni. Én magam varrtam, és állítottam össze az egészet, és valószínűleg aki ismer, az meg is lepődhet a választásomon. Biztosan hozzám jobban illene a víz, vagy a levegő, de engem a tűz gondolata vonzott a leginkább. Mikor már hallottam szállingózni kifele a klubbhelyiségünkből az embereket, mindenki készült a bálra, én is nekiálltam átöltözni. A hajamat oldalra fonva készítettem el, majd mikor már mindennel készen voltam, végignéztem magamon, lesimítottam a ruhám, sóhajtottam egy nagyot és elindultam.
Tőlem az is meglepőnek számított, hogy most kivételesen nem egyedül megyek egy ilyen rendezvényre. A múltkori kalandunk óta nem láttam Ákost, de ma este Ő lesz velem. Ha pedig untatom majd, akkor elengedem, meg van rá az esély, mivel izgulok. Ruhám szélét a kezembe fogva haladtam a lépcsőkön, nem terveztem hanyatt esni, az nem tett volna jót se nekem se másoknak a közelemben. Hamar odaértem, és mikor megláttam a Nagyterem kapuját, elámultam. A hatalmas faajtó helyett egy kis kapu állt előttem, amit betoltam, és beléptem a teremben. Olyan volt, mint valami kis kert. A cipőm alatt a padlón mintha vízen jártam volna, de volt füves terület is. Néztem fel, le, és mindegyik irányba, és csak ámultam. Gyönyörűen nézett ki minden, a többi diák is tökéletesen beleillet a környezetbe, mindenki a témának megfelelően öltözött. Halk zene szólt a terem másik végéből, már most egyre és egyre kezdtem izgatottabbá válni. Elmentem, és szereztem magamnak egyet azokból a különleges lángoló italokból, még illett is hozzám, majd az egyik üresebb sarok felé vettem az irányt, ahol megtorpantam, és iszogatni kezdtem. Egyelőre innen néztem a többieket, szememmel pedig Ákost kerestem.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 16. 09:16
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 18. 15:39 Ugrás a poszthoz




- Igen, azt kezdem észrevenni- mondtam, és próbáltam én is egy huncutabb mosolyt az arcomra erőltetni, ami igencsak próbára tett mivel sose volt még rá szükségem ezelőtt. Nem tudom, hogy hogyan sikerült, lehet, hogy úgy néztem ki, mint akinek arcgörcse van, de legalább megpróbáltam. Különös, hogy Ákos mintha átnevelnem engem. Mondjuk pont abban a korban vagyok, amikor a még azt se tudom, hogy ki vagyok és hova tartozom, bár ezzel mindenki egyetértett és én is tudom, hogy érettebb vagyok a koromnál, még ha néha nem is látszik teljesen. Még is, a fiú ha csinál valamit, próbálom utánozni, valamilyen módon. Különös. A kisebb balesetemet persze Ákos sem hagyhatta szó nélkül, nem is gondoltam, hogy csak úgy el fog nézni felette.
- Ha engem nézünk, akkor bármelyik lehetséges, higgy nekem- vallottam be, kissé gúnyosan, ezzel elárulva, hogy borzasztóan szerencsétlen egy ember vagyok. Odahaza minden héten lila és kék foltok díszítették a testemet, vagy a karomon vagy a lábamon, úgy néztem ki, mint akit rendszeresen vernek. Nem, csak egyszerűen mindennek vagy neki megyek, vagy hasra esek. De az is lehet, hogy a véremmel van valami, sose tudtam, nem voltam emiatt orvosnál, egyszerűen csak elfogadtam, hogyha neki megyek valaminek, színessé változom. Nagy valószínűséggel ennek a kis koppanásnak is meglesz majd az eredménye. Tekintetemmel a fiúét figyeltem, megfejteni próbáltam, bár egyenlőre csak a kábaságot láttam rajta, amit nem is csodálok. Lehet inkább egy kiadós pihenés tenne neki jót, én úgy is csak felesleges fejfájást okozok. Ahogy figyeltem, és elemezgettem magamban az arcát, kicsit elszállt az idő, valószínűleg ő is észrevette, hogy elég ijesztő módon méregetem, de mire magamhoz tértem, láttam, ő is engem figyel, majd megszólalt. Halványan elmosolyodtam, majd megvontam a vállamat.
- Nem hagylak egyedül- mondtam, kedvesen- Ha csak te nem kérsz arra, akkor szívesen elmegyek, és hagylak pihenni- mondtam a fiúnak, csak, hogy kedves és udvarias maradjak. Számomra az a legrosszabb érzés, ha felesleges vagyok, valakit zavarok, de az nem közli velem. Kissé megalázónak érzem.
- Tényleg amúgy még meg sem kérdeztem, miért is volt tulajdonképpen ez a kis túra az asztalunk alatt?- tört fel bennem a kíváncsiság, hiszen erre a kérdésre még mindig nem kaptam választ, de a történések hevében el is felejtettem megérdeklődni igazából a legfőbb történés okát. Kezeimmel az ágyra támaszkodva, mosolyogva tekintettem a fiúra, várva, hogy válaszoljon, de persze türelmes voltam, ha valaki nincs jól, azokra mindig is igyekeztem odafigyelni. Remek ápolónő lennék, de kizárt, hogy az leszek. Nem bírom a vért.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:08
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 18. 17:25 Ugrás a poszthoz




Végre visszatért a szép idő. Borzasztóan utálom az esőt, ritkán vagyok hisztis, de ha esőről van szó, sajnos az tudok lenni. A napot, és a jó időt szeretem, és az is illik hozzám a legjobban, legalábbis volt már aki azt mondta, hogyha rám néz, akkor az olyan napsugaras. Nagyon rég voltam már odakint, és azt hiszem épp itt volt az ideje kimozdulni. Egy nyáriasabb, babarózsaszín ruhát kaptam magamra, és elhagytam a körletemet. A folyosón is sokan sétáltak, azt hiszem nem csak nekem tűnt fel, hogy végre újra nyári idő van. Mostanában csak a tanulással és a levélírással tudtam elfoglalni magamat. Samu ismét írt, küldött magáról és arról a bizonyos lányról egy közös fotót, első ránézésre nem tűnik rossznak, bár én attól még kételkedem benne. Odafigyelek arra, hogy kivel van a bátyám, hiszen ez a kishúgiknak a dolga. Ha hazalátogatok, akkor biztosan megkérem a bátyám, hogy mutassa be nekem, mivel csak a külsejéből nem tudom megállapítani, hogy megfelelő-e Samunak. Gondolataim elkalandoztak séta közben, így, hogy szinte nem is voltam képben hamar odaértem a rét kapujához, amit egy laza mozdulattal kitoltam, majd kiléptem a friss pázsitra. Magamba szívtam a friss levegőt, majd egy pillanatra behunytam a szemem. Gyenge szellő fújdogált, ami pont tökéletes volt. Nem volt a közelemben senki, amit meglepőnek találtam, de nem foglalkoztam vele túlságosan sokat. Odasétáltam az egyik magasabb fához, majd letelepedtem az aljába, hátammal pedig a fának dőltem. Nagyon kényelmes volt, és nem mellesleg még megnyugtató is. Ismét behunytam a szememet, próbáltam nem elaludni, egyszerűen csak pihentettem a szemem. Hallgattam a madarakat a fákon, és élveztem a szellőt a bőrömön, és ahogyan a tincseimet dobálta ide-oda.
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 18. 18:35 Ugrás a poszthoz




Már majdnem elszunnyadtam, de folyton felébresztettem magamat valahogy, vagyis inkább felriadtam, mert féltem, hogy elalszok nyilvános helyen. Még csak az kéne, és majd az éjszaka közepén talál rám az egyik prefektus, és én húzom akkor a rövidebbet az biztos. Felóhajtottam, majd még egy pillanatra behunytam a szemem, de most nem magamat kellett felébresztenem. A fa túlsó végébe valaki lehajította a táskáját, majd maga is letelepedett, amire kissé megrémültem. Kissé arrébb csúsztam a fűben, hogy lássam ki vagy mi is volt az, és egy velem egy korúnak tűnő fiú feküdt nem olyan messze tőlem. Megköszörültem a torkom, hogy kissé felhívjam magamra a figyelmet, mert miért is ne?
- Megijesztettél - szólaltam meg, ezzel is elárulva a fiúnak, hogy nem ő itt az egyetlen, aki egy kicsit lazítani jött ki. De nem vagyok egy haragtartó típus, sőt, nem is haragudtam, csak borzalmasan ijedős vagyok, és utána mindig legalább egy percig képes kalapálni a szívem. A fiú közelébe csusszantam, majd próbáltam nőiesen elhelyezkedni, mivel ruhában voltam, és nem lett volna valami előnyös nem megfelelően ülnöm. Ez az egyetlen oka, hogy ritkábban hordok szoknyát, de ennek most valahogy nem tudtam ellenállni. Vártam, hogy a velem szemben lévő is felfigyeljen rám, és ha már ő megzavarta az én pihenésemet, szerintem úgy fair, ha egy picit én is zargatom őt. Ha nagyon idegesítő vagyok, majd úgy is elküld, de amióta itt vagyok, az ismerkedési tehetségem megerősödött kicsit, aminek felettébb örülök. Régebben egy szót se tudtam volna kinyögni idegenek előtt.
- Dália vagyok - mutatkoztam be, és a fiú felé nyújtottam a kezemet - Nem igen láttalak még erre fele - állapítottam meg, mivel a fiú arca tényleg nem volt valami ismerős. Lehet, hogy új? Mindkét lehetőséget kinézem belőle, mivel olyan békésen heverészik itt, mint aki már jól ismeri a terepet, de mivel nem ismerős semmi sem rajta, ezért az ellenkezője is előfordulhat. Majd kiderül.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:07
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 18. 19:38 Ugrás a poszthoz




A fiú szerencsémre nem reagált rosszul, sőt, még el is fogadta a bemutatkozásomat. Magamban elemezgettem kicsit a nevét, hogy minél jobban megjegyezzem, majd egy kedves kis mosolyt vettem fel az arcomra.
- Nagyon örülök, Mathias - üdvözöltem kedvesen, majd halkan elnevettem magamat. Én? Megijeszteni valakit? Ugyan már, abban nem én vagyok a legjobb. Engem megijeszteni, na abban bárki más profinak számít.
Egy röpke pillanat erejéig, kicsit jobban végigmértem a fiút. Kicsit még idősebbnek is tűnik mint én, lehet elsőre láttam rosszul. Igyekeztem minél kedvesebbnek és udvariasnak tűnni, az első benyomás a legfontosabb.
- Nem szándékoztalak megijeszteni, de így fair - vallottam be, egy mosollyal az a mondatom végén. Nem telt el sok idő, Mathias kijelentette, hogy ő már pedig régóta ide tartozik, sőt szerinte még beszélgettünk is. Ez most komoly? Az agyam minden egyes kis apró zugában kutatni kezdtem, de se az arcát, pedig egy ilyen arcot szerintem meg tudnék jegyezni, se semmilyen jellemvonását nem tudtam felidézni. Én sem vagyok itt olyan régóta, de azt hiszem ez alatt a pár hónap alatt már kezdem megjegyezni a nap mint nap velem szembe jövő arcokat, illetve a többségüket. Felsóhajtottam, majd megráztam a fejemet, és értetlenül néztem vissza a velem szemben ülő fiúra.
- Nem, én nem hiszem - mondtam, de az agyam még mindig járt, keresve a róla szóló emlékeket, majd végül feladtam.
- Biztos vagyok benne, hogy még nem láttalak itt - elhatároztam magamat, és szinte teljesen magabiztosnak állítottam ezt Mathiasnak. Lehet, hogy valaki mással beszélgetett, sok az olyan pici szőke lány mint én, ezért is vagyok olyan észrevétlen. Olyannak érzem magam néha mint valami után gyártott lánynak. Kíváncsi voltam a fiú válaszára, felkeltette az érdeklődésemet, mivel a memóriám ritkán csal, és most teljesen összezavart.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:06
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 18. 20:36 Ugrás a poszthoz


Ruhácska


Nagyon tetszett a kezemben lévő lángoló ital, nem mellesleg még az íze is finom volt. Később kipróbálom majd az ételeket is, de egyenlőre el vagyok itt álldogálva és iszogatva. Egyre több ember szállingózott be a kapun, és mindenkin szebbnél szebb ruhákat láttam. Egy idő után kezdtem magamat még egy kicsit extravagánsnak is érezni, mivel volt olyan ember, akiénél az én ruhám kétszer olyan nagy volt. Ahogy figyeltem a többieket, hirtelen Ákos jelent meg előttem, az ő kezében is egy ital volt, és egy huncut mosolyt villantott felém, mint ahogyan azt mindig is szokta. Én is rámosolyogtam, nagyon megörültem neki, lehet, hogy túlságosan is. Elnevettem magamat, majd pördültem egyet a ruhámba, az alja ezzel tényleg olyan hatást keltve, mintha lángolna, majd mikor végeztem, a fiúra kacsintottam.
- Pontosan az volt vele a célom, hogy ilyen hatást érjek el, mint nálad most -  árultam el neki, majd köszönésére válaszul én is adtam két puszit, majd elengedtem a fiút. Alaposabban végignéztem rajta, arcomon egy széles mosoly húzódott. Ezután Ákos tekintetébe néztem.
- Azt mondják nincs olyan fiú akinek rosszul állna az öltöny... - kezdtem bele mondatomba - Azt hiszem ez igaz, mivel neked pazarul áll! - dicsértem meg a fiút is, mivel tényleg meglepően elegáns volt az öltönyben. Mindenki mást is szokatlan volt a megszokott mindennapi öltözet nélkül látni, de Ákos volt számomra a legszokatlanabb. Többször is végigfuttattam rajta a tekintetemet, hogy elmémbe véssem ezt a képet, mivel éreztem, nem egy hamar fogok ilyet újra látni.
- Hordhatnál gyakrabban ilyeneket -  tettem egy javaslatot a fiúnak, de már előre tudtam mi lesz a reakciója, remélem látja arcomon, hogy annyira én sem gondolom komolyan. Lassan megtelik a terem, egyre több estélyis hölgy reppen be a kapun, kezdtem magamat kissé elnyomva érezni. Nem mintha az lenne a célom, hogy mindenki rám figyeljen, de sose éreztem még magam szépnek egy ekkora tömegben, azt hiszem ez is vezérelt abban, hogy ilyen ruhát választottam.
- Na, és azon kívül, hogy idejöttünk növelni a terem szépségét, mi mást szeretnél csinálni? - tettem fel a kérdést - Mert nem nézem ki belőled, hogy Te az a táncolós típus lennél.
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:05
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 21. 18:01 Ugrás a poszthoz


Ruhácska


Fél füllel a fiúra, fél füllel a terem másik végében szóló lágy zenére figyeltem, és ugyancsak így voltam a látvánnyal is. Egyszer Ákosra, egyszer pedig a teremre és a körülöttünk forgolódó emberekre pillantottam. Mélyen belül úgy éreztem magamat, mint egy kisgyerek karácsonykor, éreztem az izgatottságot, a pörgést a lelkemben, de mindezt nem mutattam ki. Nem akartam, hogy még kislányosabbnak tartsanak, mint amilyennek már eddig is tartottak sokan. Ákos szavai gondolkodóba ejtettek, de nem rémítettek meg.
- Ooohó, hidd el, ez még csak a kezdet - mondtam, egy apró kacsintás kíséretében - Szerintem simán felül tudom múlni majd magamat, legalábbis igyekszem majd! árultam el a fiúnak, az agyam pedig azonnal a következő ruhaötleteken kezdett el törekedni, de persze mindez attól is függ majd, hogy hova készül az a ruha, mi a téma és még sok minden más. A gondolataim kissé nagyon előreszaladtak, így gyorsan el is hessegettem ezt az egészet, és visszatértem a jelenbe, ami most amúgy is sokkal érdekesebb.
- Kiforgattad a szavaimat! - kaptam fel egy pillanatra a vizet, de közben végig mosolyogtam. Hihetetlen ez a fiú, mindenre van egy jó mondata, amivel tovább tudja gördíteni a dolgokat, vagy egyszerűen csak trükkösen visszavág, amit egy életre megjegyez a másik. Csípőre tettem az egyik kezemet, mint egy igazi dühös nő, egy percig csúnyán néztem Ákosra, majd ismét felvettem a már jól megszokott kis Dália mosolyt.
- Úgy értettem, hogy neked áll a legjobban mind közül- helyesbítettem az állításomat, remélve, hogy ez már a fiúnak is megfelelően hangzik. A kezemben lévő pohár aljából felhörpintettem az utolsó korty italt, majd a hozzám legközelebb lévő asztalra lehelyeztem az üres poharat. Nagyon finom volt ez a lángoló kis itóka, szerintem veszek majd még egyet, ha lesz rá lehetőségem. Nagyon ötletes volt, és nem mellesleg még látványos is. Megigazgattam a ruhámat, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy minden a helyén van, mindkét kezemet a hátam mögé raktam, mint egy jóllakott kislány szokta. Jól emlékeztem Ákos kis cipő bizniszes kijelentésére, amin elnevettem magamat, majd jött a következő. Arcomon látszott a meglepetés a fiú kijelentése miatt. Számat kissé eltátottam, alig jutottam szóhoz, amire egy kicsit talán rá is játszottam.
- Oh, hát ezt nem vártam volna tőled, de ha így állunk, akkor állok szolgálatodra! - adtam meg magamat, a képzeletemben elképzeltem, ahogyan össze vissza bukdácsolom, mivel sosem voltam valami jó a táncban, de próba szerencse.
- Akarsz enni valamit, vagy körülnézni, vagy már rögtön irány a táncparkett?
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:04
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 21. 18:15 Ugrás a poszthoz




A fiú elsőre furcsának tűnt, bár volt már szerencsém ennél furcsább alakokhoz is, így inkább csak kíváncsian vártam a folytatást. Még mindig csak mi ketten voltunk idekint, innen legalábbis senki mást nem láttam. Igyekeztem minél kedvesebben, és meggyőzően mosolyogni, szavak nélkül is próbáltam éreztetni a fiúval, hogy tudom, hogy nekem van igazam. Ezt nem egóból, vagy nagyzolásból mondom, valahogy éreztem, hogy sosem láttam még őt errefelé.
- Igen, ebben azt hiszem van valami, de nyugodj meg, elnézem neked - mondtam a fiúnak, ezzel is éreztetve a bocsánatkérésemet. Nem tudom mennyire lett volna szükséges elnézést kérni, hiszen tudom, hogy én jobban megijedtem, mint ő, ha látott volna, ezzel  is egyetértene. Mathias rendkívül ravasznak tűnt, láttam rajta, hogy én lettem a célpontja, akit most előszeretettel tréfál meg. Nem tudom, hogy honnan tudtam, egyszerűen csak éreztem, amikor belenéztem a szemébe, amiből próbáltam kiolvasni a lehető legtöbbet. Mindig is a testbeszédet és a tekinteteket szerettem megfigyelni az embereken, szerintem azok árulják el a legtöbbet valakiről, annak jelleméről, illetve szándékairól. Egész jó emberismerőnek is tartom magam, de vannak olyan esetek, amikor naívságom miatt tudok hatalmasat is bukni ezzel a kis képességemmel.
- Persze, hogy biztos vagyok, ne viccelj! - mondtam nevetve a fiúnak, és magamon is meglepődtem, milyen kíváncsian és izgatottan vártam, hogy végre kimondja, hogy nekem van igazam, ami pár pillanat múlva be is következett. Áhá! Engem nem lehet átvágni..kivételesen. Összekulcsoltam a karjaimat a mellkasomon, ezzel is érzékeltetve egy kis megsértődést, de persze ezen nincs mit komolyan vennie Mathiasnak. Végül elmosolyodtam ismét, majd válaszra is bírtam magam.
- Jól megjegyzem az emberek arcát, szerintem nem felejtettek volna el, főleg akkor nem, ha beszéltünk is volna - nyugtattam meg a fiút, majd halkan felnevettem. Az igazat megvallva tetszett ez a kis tréfája, de hamar túlléptem rajta. Majd végül jött az újabb kérdés. Felsóhajtottam.
- Éééén igazából csak pár hónapja vagyok itt, a kastélyt is még csak nemrég kezdtem el úgy-ahogy kiismerni, de még sok a felfedezetlen terület a számomra is - vallottam be, majd udvariasságból én is érdeklődtem kicsit.
- És eddig hogy tetszik itt?
Utoljára módosította:Barabás Dália Vanda, 2016. július 26. 13:02
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 25. 19:23 Ugrás a poszthoz


Öltözet


Visszatért a meleg idő, de mintha ez nem lett volna elég, mellé még egy jó kemény párás időjárás is párosult. Egész nap kibírhatatlan volt az időjárás, de így, estefelé kezdtem érezni egy kisebb szellőt, ami szinte vonzott, hívogatott, hogy mozduljak ki. Magamra kaptam az első ruhákat amiket a szekrényemben találtam, majd elhagyva kis szobámat és körletemet útnak indultam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve nem a kastély rétje felé vettem az irányt, hanem kimentem a főbejáraton, és elindultam lefelé a faluba. Kezemet zsebre tettem, és szépen lassan ballagtam lefelé, kiélvezve a szép időt. Lassan megy majd le a nap is, amit azt hiszem mindenképpen meg kell majd néznem. Pár perc alatt már lent is voltam, egész sokan sétálgattak ma rajtam kívül. Észrevétlenül sétáltam el az emberek között, senkire se néztem rá, igyekeztem a földet bámulni, de azért arra is odafigyelni, hogy merre is megyek. Lassan haladtam, nem siettem sehova, úgysem volt semmi más dolgom, legalább szerzek magamnak egy jó estét, a friss levegőn. Oda se figyeltem arra, hogy pontosan merre haladok, mikor megtorpantam, magam mögé tekintettem, és már majdnem a falu végében álltam. Végigjöttem volna az egészen? Észre se vettem belőle semmit. Körbenéztem magam körül, mikor nem mesze tőlem felfigyeltem a stégre, ami a tóba vezetett. Mivel senki se volt errefelé, arra vettem az irányt, majd mikor odaértem, leültem a legszélén, lábamat lelógattam, de mivel pici és "rövid" vagyok, szerencsémre nem ért bele a vízbe. Kezeimmel hátul támaszkodtam, és a lábaimat lóbálva, így nézelődtem. Gyönyörű volt a tó, néha még egy két halat is láttam kiugrani belőle. Ahogy a nap lassan elindult lefele, csodásan tükröződött vissza a vízről. Életemben eddig csak egyszer volt szerencsém naplementét nézni, mert mindig vagy el voltam foglalva, vagy nem engedtek ki olyan későn, bár akkor még kislány voltam. Egy pillanatig behunytam a szememet, és élveztem ahogyan a kicsit hűvös szellő dobálja a hajam. Végre, hihetetlen érzés volt kicsit kimozdulni.
Barabás Dália Vanda
INAKTÍV


Vandália
RPG hsz: 40
Összes hsz: 69
Írta: 2016. július 25. 20:29 Ugrás a poszthoz




Feküdtem az ágyamban, és csak olvasgattam. Most, csak egyedül voltam a szobában, sehol senki, így egy idő után már kezdett zavaróvá válni a nagy csend. Lapoztam egyet a könyvemben, majd miután az első mondatot vagy ötször olvastam újra, mivel a figyelmem kezdett lankadni, felsóhajtottam, majd becsuktam a könyvet. Felültem az ágyon, és kitekintettem az ablakon. Odakint már kezdett lassacskán sötétedni, de nyár van, így szerencsére még nem volt koromsötét. Rendbe szedtem magamat kicsit, majd gondolkodás nélkül útnak indultam. Szükségem volt egy ki levegőre, a szoba négy fala már kezdett megfojtani odabent. Kiléptem az iskola főbejáratán, majd elindultam a falu felé. Néhány diák a kastélyból pont ekkor jött velem szembe, vetettem feléjük egy kedves mosolyt köszönésképpen, amit ők viszonoztak. Legalább már vagyok itt annyi ideje, hogy az arcomat egyesek megismerik. Bár, az is előfordulhat, hogy csak udvariasságból viszonozták, és valójában azt sem tudják, hogy ki is vagyok. Most már mindegy, sose derül ki. A faluba érve lassabbra vettem a tempót, nézelődni kezdtem a boltok kirakatait, majd megálltam az egyik előtt, aminek a kirakatában csodaszép nyári ruhák voltak kiállítva, Nézegettem őket pár percig, majd továbbhaladtam. A főtér kezdett kicsit üresedni, páran már most inkább otthon ültek, mint, hogy inkább idekint legyenek a levegőn. Még pár méter után befordultam, majd észrevettem egy apró kis játszóteret, magányos álldogálva. Odaballagtam, majd beleültem abba az öreg kis hintába, és lassan lökögetni kezdtem magamat a lábaimmal. Hihetetlen milyen picike vagyok, mivel a lábaim alig-alig értek le a földre, szinte a lábujjaimmal löktem magam. Ha valaki erre járna, és most látna, valószínűleg úgy nézek ki mint egy depressziós, aki egyedül szenved egy üres játszótéren.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Barabás Dália Vanda összes RPG hozzászólása (39 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel